1. 

A jelen döntéshozatal iránti kérelem a 2003/87/EK ( 2 ) irányelvben szereplő „kibocsátások” jelentésével kapcsolatos. E fogalom központi szerepet játszik az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek az irányelv által létrehozott kereskedelmi rendszerében (a továbbiakban: a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere).

2. 

A 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontja értelmében az irányelv alkalmazásában üvegházhatású gázok „kibocsátásairól” kizárólag a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya tartozó gázok (többek között szén‑dioxid) ( 3 )„légkörbe történő kiengedése” esetén lehet szó. A 2003/87 irányelvet végrehajtó 601/2012/EU bizottsági rendelet ( 4 ) egyes rendelkezései vitathatóan tágítják az irányelvben szereplő „kibocsátások” fogalmat. Ennek oka, hogy e rendelkezések az első létesítmény „kibocsátásaként” kezelik azt az egyik létesítmény által egy másik létesítménynek átadott szén‑dioxidot, amelyet az utóbbi létesítmény olyan stabil vegyipari termékké ( 5 ) alakít át, amely kémiailag megköti a szén‑dioxidot (így az ténylegesen nem kerül a légkörbe). Következésképpen az első létesítmény (származási létesítmény) üzemeltetőjének ezt a szén‑dioxidot szerepeltetnie kell az illetékes nemzeti hatósághoz benyújtandó éves jelentésében, és át kell adnia az annak megfelelő kibocsátási egységeket. A Verwaltungsgericht Berlin (közigazgatási bíróság, Berlin, Németország) (a továbbiakban: kérdést előterjesztő bíróság) azt szeretné tudni, hogy ez összhangban áll‑e a „kibocsátások” 2003/87 irányelvben szereplő fogalmának a terjedelmével, és hogy ebből következően érvénytelenek‑e a 601/2012 rendelet vonatkozó rendelkezései.

3.

Amint azt az irányelv (5) preambulumbekezdése egyértelművé teszi, a 2003/87 irányelv célja, hogy az üvegházhatású gázok kibocsátási egységeinek (a továbbiakban: kibocsátási egységek) kereskedelmét hatékonyan bonyolító európai piac létrehozásával hozzájáruljon az Európai Unió és tagállamai által az Egyesült Nemzetek éghajlatváltozási keretegyezménye Kiotói Jegyzőkönyvében (a továbbiakban: Kiotói Jegyzőkönyv) ( 6 ) vállalt, az emberi eredetű kibocsátások csökkentésére vonatkozó kötelezettségek hatékonyabb teljesítéséhez, a gazdasági fejlődés és a munkalehetőségek lehető legkisebb csökkentése mellett.

4.

A 2003/87 irányelv az 1. cikkének első bekezdésével összhangban „az üvegházhatású gázok kibocsátásának költséghatékony és gazdaságilag eredményes csökkentésének ösztönzése érdekében” létrehozza az Európai Unióban a kibocsátási egységek kereskedelmének rendszerét. Az 1. cikk második bekezdése azt írja elő, hogy az éghajlatváltozás elkerüléséhez tudományos alapon szükségesnek tartott csökkentéshez való hozzájárulás érdekében egyre fokozni kell az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését.

5.

A 2. cikk (1) bekezdése értelmében a 2003/87 irányelv az I. mellékletben felsorolt tevékenységekből származó kibocsátásokra és a II. mellékletben felsorolt üvegházhatású gázokra vonatkozik. A szén‑dioxid (CO2) szerepel a felsorolt gázok között.

6.

A 2003/87 irányelv alkalmazásában a 3. cikk b) pontja úgy határozza meg a „kibocsátásokat”, mint „üvegházhatású gázoknak valamely létesítményben található forrásokból a légkörbe történő kiengedése […]”. A 3. cikk e) pontja szerint „»létesítmény«: minden olyan helyhez kötött műszaki egység, amelyben egy vagy több, az I. számú mellékletben felsorolt tevékenység vagy bármely más, azzal közvetlenül együtt járó tevékenység folyik, illetőleg amely [helyesen: amely] műszakilag kapcsolódik az adott telephelyen folytatott tevékenységhez, és amely hatással lehet a kibocsátásokra és a légszennyezésre”.

7.

A 10a. cikk („A harmonizált ingyenes kiosztás közösségi szintű átmeneti szabályai”) különösen a következőket írja elő:

„(1)   A Bizottság 2010. december 31‑ig közösségi szintű, teljes mértékben harmonizált végrehajtási intézkedéseket fogad el a kibocsátási egységek a (4), az (5), a (7) és a (12) bekezdésben említett kiosztására vonatkozóan […]

[…]

Az első albekezdésben előírt intézkedések lehetőség szerint közösségi szintű előzetes referenciaértékeket határoznak meg annak biztosítására, hogy a kiosztás módja ösztönözze az üvegházhatású gázok kibocsátásának csökkentését és az energiafelhasználás tekintetében hatékony műszaki megoldásokat, figyelembe véve a leghatékonyabb műszaki megoldásokat, a helyettesítő megoldásokat, az alternatív termelési folyamatokat, a nagy hatásfokú kapcsolt energiatermelést, a hulladékgázokból való hatékony energia‑visszanyerést, a biomassza‑használatot, valamint a CO2 elkülönítését és tárolását, amennyiben rendelkezésre állnak ilyen létesítmények, továbbá az intézkedések nem ösztönöznek a kibocsátás növelésére. […]

Az egyes ágazatokban és alágazatokban a referenciaértékeket elviekben a termékek – és nem a ráfordítások – alapján kell kiszámítani, az üvegházhatású gázkibocsátás csökkentésének és az energiahatékonysági megtakarításnak az érintett ágazat vagy alágazat termelési folyamata során való maximalizálása érdekében.

[…]

(2)   Az egyes ágazatokra vonatkozó előzetes referenciaértékek meghatározására szolgáló elvek rögzítése során a kiindulópontot az ágazat vagy alágazat közösségi létesítményei leghatékonyabb 10%‑ának 2007–2008 közötti átlagteljesítménye adja. […]

A 14. és a 15. cikk értelmében elfogadott rendeletek az előzetes referenciaértékek meghatározása céljából harmonizált szabályokat alakítanak ki a termeléssel kapcsolatos üvegházhatású gázkibocsátás nyomon követésére, jelentésére és ellenőrzésére.

[…]”

8.

A 12. cikk tárgyát „[a]z egységek átruházása, visszaadása és törlése” képezi. A 12. cikk (3) bekezdése alapján „a tagállamok biztosítják, hogy minden létesítmény üzemeltetője minden év április 30‑ig átadjon annyi egységet – a II. fejezet[ ( 7 ) ] szerint kiosztott egységek kivételével –, amennyi az előző naptári évben az adott létesítményből származó és a 15. cikknek megfelelően ellenőrzött teljes kibocsátása, illetve, hogy ezeket az egységeket azt követően törlik”.

9.

A 12. cikk (3a) bekezdése szerint „a kibocsátási egységekre vonatkozó átadási kötelezettség nem vonatkozik az olyan hitelesített kibocsátásra, amelyet elkülönítettek, és olyan létesítménybe szállítottak állandó tárolás céljából, melynek érvényes engedélye van a szén‑dioxid geológiai tárolásáról szóló, 2009. április 23‑i 2009/31/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel[ ( 8 ) ] összhangban”.

10.

A 14. cikk („A kibocsátás nyomon követése és bejelentése”) különösen a következőket írja elő:

„(1)   A Bizottság 2011. december 31‑ig rendeletet fogad el a kibocsátás, valamint […] az I. mellékletben felsorolt, a tevékenységekre vonatkozó adatok nyomon követéséről és bejelentéséről, […] amely rendelet alapját a nyomon követésre és a jelentéstételre vonatkozóan a IV. mellékletben meghatározott elvek képezik,[ ( 9 ) ] és e rendelet az egyes üvegházhatású gázokkal kapcsolatos, a kibocsátás nyomon követésére és bejelentésére vonatkozó követelmények keretében meghatározza e gázok globális felmelegedési potenciálját.

A rendelet nem alapvető fontosságú elemeinek kiegészítéssel történő módosítására irányuló ezen intézkedéseket a 23. cikk (3) bekezdésében említett, ellenőrzéssel történő szabályozási bizottsági eljárással összhangban kell elfogadni.

(2)   Az (1) bekezdésben említett rendelet figyelembe veszi a rendelkezésre álló legpontosabb és legkorszerűbb, így különösen az IPPC‑vel[ ( 10 ) ] összefüggésben elért tudományos eredményeket, és követelményeket állapíthat meg az üzemeltetőkkel szemben arra vonatkozóan, hogy hogyan számoljanak be az esetlegesen nemzetközi versenynek kitett, energiaigényes iparágakban előállított termékek gyártásával összefüggő kibocsátásról. A rendelet megállapíthatja továbbá ezen adatok független hitelesítésének követelményeit is.

[…]

(3)   A tagállamok biztosítják, hogy a rendelettel összhangban minden létesítményüzemeltető […] minden naptári év végén ellenőrizze és bejelentse az illetékes hatóságnak az adott évben az adott létesítmény által előidézett kibocsátás nagyságát […]

[…]”

11.

A 15. cikk („Hitelesítés és akkreditáció”) első bekezdése úgy rendelkezik, hogy „a tagállamok biztosítják, hogy az üzemeltetők […] által a 14. cikk (3) bekezdésének megfelelően benyújtott jelentéseket az V. mellékletben és bármely, a Bizottság által [a 15.] cikkel összhangban elfogadott részletes rendelkezésben meghatározott követelmények szerint hitelesítik, és erről az illetékes hatóságot tájékoztatják.”

12.

A 16. cikk („Szankciók”) különösen a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok megállapítják az ezen irányelvnek megfelelően elfogadott nemzeti rendelkezések megsértéséért alkalmazandó szankciókról szóló szabályokat, és e szabályok végrehajtása érdekében minden szükséges intézkedést foganatosítanak. Az előírt szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük. […]

[…]

(3)   A tagállamok biztosítják, hogy minden üzemeltetőt […], aki minden év április 30‑ig nem adott át az előző évi kibocsátásait fedező megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet, többletkibocsátási bírság megfizetésére kötelezzenek. A többletkibocsátási bírság mértéke minden egyes, az üzemeltető […] által át nem adott kibocsátási egységeknek megfelelő szén‑dioxid‑tonnaegyenérték után 100 EUR. A többletkibocsátási bírság megfizetése nem mentesíti az üzemeltetőt […] azon kötelezettsége alól, hogy a többletkibocsátásnak megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet átadjon a rákövetkező évre vonatkozó egységek átadása alkalmával.”

13.

A második jogalapra történő hivatkozás szerint a 601/2012 rendelet többek között a 2003/87 irányelv 14. cikkének (1) bekezdését hajtja végre. A 601/2012 rendelet 1. cikke rögzíti, hogy a rendelet az üvegházhatást okozó gázok kibocsátása és a tevékenységekre vonatkozó adatok 2003/87 irányelvnek megfelelő, a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere 2013. január 1‑jén kezdődő és az azt követő kereskedési időszakaiban történő nyomon követésére és jelentésére vonatkozó szabályokat határozza meg.

14.

Az 5. cikk előírja, hogy „a nyomon követés és jelentés teljes és kiterjed a 2003/87[…] irányelv I. mellékletében felsorolt […] minden egyes üvegházhatást okozó gáznak a tevékenységekhez tartozó valamennyi kibocsátó forrásból és forrásanyagból származó, égetési és technológiai eredetű összes kibocsátására, elkerülve ugyanakkor a kétszeres beszámítást”. ( 11 )

15.

A 11. cikk (1) bekezdése rögzíti, hogy „minden üzemeltető […] nyomon követi az üvegházhatású gázok kibocsátását az illetékes hatóság által a 12. cikk értelmében jóváhagyott nyomonkövetési terv alapján, figyelembe véve az adott létesítmény […] jellegét és működését”. ( 12 )

16.

A 20. cikk (2) bekezdése szerint „[a] nyomonkövetési és jelentési eljárás meghatározása során az üzemeltető a IV. mellékletben meghatározott ágazatspecifikus követelményeket is figyelembe veszi”. A 601/2012 rendelet IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése értelmében „amennyiben az üzemben CO2‑t használnak, vagy [PCC] gyártása céljából másik üzemnek CO2‑t adnak át, ez a CO2 a CO2‑t előállító létesítmény kibocsátásának számít”.

17.

A 49. cikk (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az üzemeltető a létesítmény kibocsátásából levon annyi, a 2003/87/EK irányelv I. mellékletének hatálya alá tartozó tevékenységek során használt fosszilis eredetű szénből származó CO2‑t, amelyet nem a létesítmény bocsátott ki, hanem az alábbiak bármelyikének átadtak:

A CO2 létesítményekből történő minden más átadása esetén nem megengedett a CO2 levonása a létesítmény kibocsátásából.” ( 13 )

18.

Németországban a 2003/87 irányelvet az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységeinek kereskedelméről szóló, 2011. július 21‑i törvény (Gesetz über den Handel mit Berechtigungen zur Emission von Treibhausgasen) ülteti át. E törvény 3. cikke meghatározza a „kibocsátás” fogalmát. E cikk a törvény I. mellékletében meghatározott tevékenységekből származó üvegházhatású gázoknak a légkörbe történő kiengedésére vonatkozik. Az 5. cikk (1) bekezdése szerint az üzemeltető létesítményének kibocsátását minden egyes naptári évre meghatározza, és annak mennyiségét a tárgyévet követő év március 31‑ig bejelenti az illetékes hatóságnak. A 6. cikk szerint az üzemeltető az adott kereskedési időszakra vonatkozó nyomonkövetési tervet benyújtja jóváhagyásra az illetékes hatósághoz.

19.

A Schaefer Kalk GmbH & Co. KG (a továbbiakban: Schaefer Kalk) mészkőégető létesítményt üzemeltet Hahnstättenben (Németország). E tevékenység a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozik. ( 14 ) A Schaefer Kalk a tevékenysége keretében előállított szén‑dioxid egy részét olyan létesítménynek adja át, amely a szén‑dioxidot PCC gyártására használja fel.

20.

2012. július 31‑én a Schaefer Kalk a nyomonkövetési terv jóváhagyását kérte a Deutsche Emissionshandelsstellétől (a továbbiakban: német kibocsátáskereskedelmi hatóság). Kifejezetten kérte, hogy ne kelljen jelentést tennie a PCC‑gyártás céljára átadott szén‑dioxidról (és ne kelljen átadnia az átadott szén‑dioxidnak megfelelő kibocsátási egységeket). A Schaefer Kalk lényegében azzal érvelt, hogy a szén‑dioxidot a PCC kémiailag megköti, és az emiatt nem kerül a légkörbe.

21.

A német kibocsátáskereskedelmi hatóság 2013. január 10‑én jóváhagyta a Schaefer Kalk nyomonkövetési tervét, anélkül, hogy foglalkozott volna a PCC‑gyártás céljából átadott szén‑dioxid kérdésével. Ezt követően 2013. augusztus 29‑i határozatával (a továbbiakban: 2013. augusztusi határozat) a hatóság azzal az indokkal utasította el a Schaefer Kalknak az átadott szén‑dioxidnak a kibocsátásaiból való levonására irányuló kérelmét, hogy a 601/2012 rendelet 49. cikke és IV. melléklete erre nem ad lehetőséget.

22.

A Schaefer Kalk a 2013. augusztusi határozatot megtámadta a kérdést előterjesztő bíróság előtt. Lényegében azzal érvelt, hogy a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és I. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése nem egyeztethető össze a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontjával és 14. cikkének (1) bekezdésével annyiban, amennyiben az adott létesítmény „kibocsátásaiba” beleszámítják azt a szén‑dioxid‑mennyiséget is, amely nem kerül a légkörbe, hanem amelyet egy másik létesítménynek adnak át a szén‑dioxidot kémiailag megkötő PCC gyártása céljából. Az ebből eredő pénzügyi teher (azaz a szóban forgó szén‑dioxid mennyiségének megfelelő számú kibocsátási egység évenkénti átadása) alkalmas arra, hogy visszatartsa az üzemeltetőket az ilyen átadásoktól, és így aláássa a 2003/87 irányelv kibocsátáscsökkentési célkitűzését.

23.

A kérdést előterjesztő bíróság felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatalt kért a következő kérdésekben:

24.

A Schaefer Kalk, a német kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket. Ugyanezek a felek és a német kibocsátáskereskedelmi hatóság a 2016. június 30‑i tárgyaláson szóbeli észrevételt tettek.

25.

A német kormány megkérdőjelezi, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő nemzeti eljárás keretében a Schaefer Kalk továbbra is hivatkozhat‑e a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdése második albekezdésének és IV. melléklete 10. pontja B. alpontja negyedik bekezdésének érvénytelenségére, tekintettel arra, hogy a Törvényszék előtt nem kérte e rendelet megsemmisítését. A német kormány e tekintetben arra az uniós bíróságokhoz való szélesebb körű hozzáférésre hivatkozik, amely a magánszemélyeket az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik mondatrésze alapján megilleti, és amely szerint bármely természetes vagy jogi személy eljárást indíthat az őt közvetlenül érintő olyan rendeleti jellegű jogi aktusok ellen, amelyek nem vonnak maguk után végrehajtási intézkedéseket.

26.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a jogalany azon lehetősége, hogy a keresetét tárgyaló bíróság előtt az uniós jogi aktusban szereplő rendelkezések érvénytelenségére hivatkozzon, azt feltételezi, hogy ez a fél nem volt jogosult az EUMSZ 263. cikk alapján az e rendelkezések elleni közvetlen kereset benyújtására. ( 15 ) Mindazonáltal valamely személynek a szóban forgó jogi aktusnak az említett cikkben előírt feltételek mellett történő megsemmisítése iránti kérelme kétség kívül csak akkor elfogadható, ha kizárt, hogy e személy annak érvénytelenségére az illetékes nemzeti bíróság előtt hivatkozzon. ( 16 ) Máshol már kifejtettem, hogy ez az ítélkezési gyakorlat miért alkalmazandó az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik részére is. ( 17 )

27.

A jelen ügyben a Schaefer Kalk megalapozottan kételkedett abban, hogy az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése alapján jogosult lenne a 601/2012 rendeletnek az általa jelenleg vitatott rendelkezéseit közvetlen keresettel megtámadni a Törvényszék előtt.

28.

Igaz, hogy a rendelet az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében vett „rendeleti jellegű jogi aktus”, azaz olyan általános hatályú jogi aktus, amelyet nem valamely jogalkotási eljárással összhangban fogadtak el, és ezért nem jogalkotási jellegű. ( 18 ) Mindazonáltal a mondat harmadik részére való hivatkozás többek között végrehajtását szolgáló intézkedések hiányát is feltételezi a jogi aktust megtámadni kívánók tekintetében. A 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második albekezése és IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése is a Schaefer Kalkra vonatkozó végrehajtási intézkedések elfogadását igényelte, ( 19 ) ahhoz a határozathoz hasonlóan, amelyet 2013. január 10‑én a német kibocsátáskereskedelmi hatóság a társaság nyomonkövetési tervének jóváhagyása iránti kérelem nyomán hozott. ( 20 )

29.

Ilyen körülmények között a Schaefer Kalknak jogosultnak kell lennie a 601/2012 rendelet szóban forgó rendelkezései érvényességének a kérdést előterjesztő bíróság előtti megtámadására és arra, hogy kérje e kérdésnek előzetes döntéshozatal céljából a Bíróság elé terjesztését.

30.

A felek egyetértenek abban, hogy a mészkőégetés olyan tevékenység, amelyre a 2003/87 irányelvet alkalmazni kell. Ezzel szemben a PCC‑gyártást nem tartalmazza az irányelv I. mellékletében szereplő felsorolás, következésképpen az nem tartozik a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá.

31.

A német kormány és a német kibocsátáskereskedelmi hatóság is azzal érvelnek, hogy a PCC‑gyártás céljára használt szén‑dioxid kémiai átalakulása nem teljes, mivel a bevitt gázok legalább 20%‑a végül hulladékgázként a légkörbe kerül. ( 21 ) Írásbeli észrevételeiben a Bizottság kifejti, hogy maga a PCC gyártását szolgáló kémiai folyamat nem eredményez kibocsátást. Mindazonáltal a tárgyaláson a Bíróság által feltett kérdésre válaszolva előadta, hogy a „bevitt” szén‑dioxid egy része végül elveszhet, és a légkörbe kerülhet. Ezenfelül a német kormány álláspontja szerint az alapeljárásban érintett helyzethez hasonló helyzetben figyelembe kell venni a szállítás és az üzemből való kiszivárgás során felmerülő esetleges szén‑dioxid‑veszteséget. A tárgyaláson a Schaefer Kalk vitatta ezeket az érveket, és kifejtette, hogy azokat a nemzeti eljárásban nem hozták fel.

32.

Az EUMSZ 267. cikken alapuló eljárás keretében a Bíróság kizárólag a nemzeti bíróság által közölt tényállás alapján határozhat az uniós jogszabályok értelmezéséről és érvényességéről. ( 22 ) Következésképpen nem e Bíróság feladata annak megítélése, hogy a Schaefer Kalk létesítményéből PCC‑gyártás céljára egy másik létesítménynek átadott szén‑dioxid egy része elveszett‑e (vagy elveszhetett‑e) a szállítás során, illetve hogy az a szóban forgó gyártás eredményeként a légkörbe került‑e. Mindenesetre a felek egyetértenek abban, hogy legalábbis a PCC‑gyártásra szolgáló kémiai folyamatban felhasznált szén‑dioxid nagyobb részét az említett termék megkötötte. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseket e tényállás alapján kell kezelnem. Következésképpen adott esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a tényállás szükség szerinti bizonyítását lefolytassa.

33.

Az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és e rendelet IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése azt eredményezi, hogy a PCC gyártására átadott szén‑dioxid teljes mennyiségét az azt előállító létesítmény „kibocsátásának” kell tekinteni még akkor is, ha (legalábbis) a szóban forgó szén‑dioxid nagy része nem kerül a légkörbe, következésképpen a létesítmény üzemeltetője a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdésével összhangban kibocsátásként köteles jelenteni az említett szén‑dioxid‑mennyiséget, és ennek megfelelő kibocsátási egységet köteles átadni. A kérdés az, hogy a Bizottság a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontjában szereplő, és az irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott „kibocsátások” fogalma meghatározásának figyelmen kívül hagyásával bevezethette‑e ezt a szabályt. Mindkét előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés ezzel kapcsolatos, következésképpen azokat együtt kell kezelni.

34.

A 2003/87 irányelv (5) preambulumbekezdése kifejti, hogy az irányelv létrehozza a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét annak érdekében, hogy hozzájáruljon az Európai Unió és tagállamai által a Kiotói Jegyzőkönyv alapján vállalt kötelezettségek teljesítéséhez, amely egyezmény célja az üvegházhatást okozó gázok légköri kibocsátásának olyan szintre való csökkentése, amely megakadályozza az éghajlati rendszer veszélyes, emberi eredetű befolyásolását, végső célkitűzése tehát a környezet védelme. ( 23 )

35.

A kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere mögött húzódó gazdasági logika azt célozza, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának előre meghatározott környezeti eredmény eléréséhez szükséges csökkentését a lehető legcsekélyebb költségen valósítsák meg. E rendszer, lehetővé téve többek között a kiosztott kibocsátási egységek eladását, arra irányul, hogy az említett rendszer valamennyi résztvevőjét ösztönözze arra, hogy a számára eredetileg kiosztott kibocsátási egységeknél kisebb mennyiségű üvegházhatást okozó gázokat bocsásson ki, hogy a fennmaradó részt átengedhesse egy másik, olyan résztvevőnek, akinek a kibocsátása meghaladta a számára kiosztott kibocsátási egységeket. ( 24 ) Ez alapvetően kétféle módon érhető el: az előállított üvegházhatású gázok csökkentésével (tipikusan hatékonyabb termelési módszerek alkalmazásával) vagy az üvegházhatású gázok légkörbe való kiengedésének elkerülése révén (például e gázok olyan termékké való átalakításával, amely kémiailag megköti azokat).

36.

Ennek megfelelően a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének egyik pillére a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdése, amely alapján az üzemeltetők kötelesek a tárgyév április 30‑ig az üvegházhatást okozó gázok előző naptári évre vonatkozó összkibocsátásának megfelelő mennyiségű kibocsátási egységet – törlés céljából – átadni. ( 25 )

37.

A kérdést előterjesztő bíróság kérdésének megválaszolásában központi szerepet betöltő előírás hatálya mindenekelőtt a „kibocsátások” fogalmának a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontjában meghatározott jelentésétől függ. Következésképpen – az állandó ítélkezési gyakorlattal összhangban – úgy kell értelmeznem ezt a rendelkezést, hogy nemcsak annak szövegét, hanem szövegkörnyezetét és annak a szabályozásnak a célkitűzéseit is figyelembe kell vennem, amelynek az részét képezi. ( 26 )

38.

A 2003/87 irányelv 3. cikke b) pontjának megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy „kibocsátásokról” kizárólag üvegházhatású gázoknak a „légkörbe történő”, vagyis a Földet körülvevő gázrétegekbe történő kiengedése esetén lehet szó. Az irányelvnek a veszélyes éghajlatváltozás elkerülését szolgáló kibocsátáscsökkentési célkitűzésével összhangban ( 27 ) az üvegházhatású gázok puszta előállítása nem eredményez „kibocsátást”, amennyiben ezek a gázok nem kerülnek a légkörbe. ( 28 ) A 2003/87 irányelvnek a nyomon követési és jelentési alapelveket előíró IV. melléklete alapján sem vonható le eltérő következtetés: az úgy rendelkezik, hogy az üzemeltető a létesítmény jelentésébe belefoglalja a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozó egyes tevékenységek számított vagy mért „összkibocsátásait”. ( 29 )

39.

Mindazonáltal a német kibocsátáskereskedelmi hatóság, a német kormány és a Bizottság helyesen érvelnek azzal, hogy a 3. cikk b) pontjában foglalt rendelkezés nem korlátozódik az üvegházhatású gázoknak a légkörbe való „közvetlen és azonnali” kiengedésére. Következésképpen az, hogy az üvegházhatású gázok kizárólag az előállításukat követő bizonyos idő elteltével és esetleg az előállító üzemen kívülről kerülnek a légkörbe, nem érinti e gázok „kibocsátásnak” való minősítését. Az ezzel ellentétes értelmezés lehetővé tenné, hogy az üzemeltetők megkerüljék a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét oly módon, hogy elkülönítik az adott létesítményben keletkezett üvegházhatású gázokat, és azokat egy másik létesítménynek adják át a légkörbe való kiengedésük elhalasztása érdekében.

40.

Következésképpen egyetértek azzal, hogy amennyiben az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben a PCC‑gyártás céljára másik létesítménynek átadott szén‑dioxid egy része veszteség vagy szivárgás, illetve magának a gyártási folyamatnak az eredményeként ténylegesen a légkörbe kerül, ( 30 ) az átadott szén‑dioxid e részének az előállító létesítmény „kibocsátásaként” való minősítése összeegyeztethető a 2003/87 irányelvben szereplő fogalommeghatározással. Ez az értelmezés az irányelvnek a 2. cikk (2) bekezdésében meghatározott alkalmazási körével és a „kibocsátások” fogalmának a 3. cikk b) pontjában szereplő meghatározásával is összhangban áll: e szén‑dioxid végső soron (habár közvetett módon) a „légkörbe kerül”, és olyan tevékenységből származik, amely a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozik (az alapeljárásban mészkőégetés).

41.

Ezzel szemben a 601/2012 rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése sokkal tágabb hatállyal rendelkezik. Nemcsak az átadott szén‑dioxid esetlegesen légkörbe kerülő részét, hanem a PCC‑gyártás céljára más létesítménynek átadott szén‑dioxid egészét az előállító létesítmény „kibocsátásainak”, következésképpen a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere hatálya alá tartozónak tekinti. Más szóval e rendelkezések megdönthetetlen vélelmet állítanak fel arra vonatkozóan, hogy az összes átadott szén‑dioxid a légkörbe kerül.

42.

Ez az eredmény nem csupán a 2003/87 irányelv 3. cikke b) pontjának szövegével áll összhangban: alá is áshatja az irányelvnek a környezetvédelem kibocsátáscsökkentés révén történő biztosításával kapcsolatos célkitűzését. ( 31 )

43.

Amint azt a Schaefer Kalk a tárgyaláson helyesen előadta, a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének alapját képező gazdasági ösztönzőt aláássa az, ha a kibocsátási egységeket a PCC‑gyártás céljából átadott összes szén‑dioxidra át kell adni. Mivel a kibocsátásoknak megfelelő egységeket már nem lehet „többletként” értékesíteni, ez azt eredményezi, hogy az üzemeltető pontosan ugyanolyan bánásmódban részesül, mintha a szóban forgó összes szén‑dioxidot a légkörbe engedte volna ki.

44.

A német kormány ugyanakkor azzal érvel, hogy a 601/2012 rendelet megtámadott rendelkezései szükségesek a 2011/278/EU bizottsági határozatban ( 32 ) rögzített, a mészkőtermelésre vonatkozó előzetes termék‑referenciaértékekkel való összhang biztosításához. A 2003/87 irányelv 10a. cikkével összhangban a referenciaérték a kérdéses rendelkezésben rögzített átmeneti időszakok alatt a szóban forgó tevékenységre tekintettel biztosított ingyenes kibocsátási egységek mennyiségének meghatározását szolgálja. A 2011/278 határozat I. mellékletének 1. pontja szerint a referenciaértéket a „mész előállításához közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó valamennyi folyamat” figyelembevételével kell meghatározni. Ebből az következik, hogy a mészkőégetésből származó és PCC‑gyártás céljára átadott szén‑dioxidra tekintettel az ingyenes kibocsátási egységekre való jogosultság független attól, hogy a szén‑dioxid végső soron a légkörbe kerül‑e, vagy sem. A német kormány lényegében azzal érvel, hogy a 10a. cikk (2) bekezdésének második albekezdésében tükröződő harmonizációs célkitűzésre tekintettel a Bizottságnak biztosítania kellett, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben az üzemeltető a szóban forgó szén‑dioxidnak megfelelő kibocsátási egységeket átadja. A Bizottság is hasonlóan érvel.

45.

Ezt az érvelést nem fogadom el.

46.

A 2003/87 irányelv 10a. cikke (2) bekezdésének második albekezdése többek között az irányelv 14. cikkének (1) bekezdése szerint elfogadott, a 601/2012 rendelethez hasonló rendeletek elfogadását írja elő, amelyek az üvegházhatást okozó gázok termeléssel kapcsolatos kibocsátásának a nyomon követésére, jelentésére és ellenőrzésére vonatkozó harmonizált szabályokat alakítanak ki, az előzetes referenciaértékek meghatározása céljából. Véleményem szerint e rendelkezésben semmi nem utal arra, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben valamely üzemeltető éves kibocsátásainak tartalmazniuk kell vagy tartalmazzák a PCC gyártására átadott és a légkörbe ki nem engedett szén‑dioxidot. Igaz, hogy a Bizottság által a 2011/278 határozatban számított, mészkőgyártásra vonatkozó előzetes termék‑referenciaérték figyelembe vette többek között a PCC‑gyártás céljára átadott és a légkörbe ki nem engedett szén‑dioxidot. E szén‑dioxid‑átadás ugyanis beletartozik a „mész előállításához közvetlenül vagy közvetve kapcsolódó folyamatokba”. Az alapeljárásban ez azt eredményezte, hogy a Schaefer Kalk több ingyenes kibocsátási egységet kapott, mint ha az átadott szén‑dioxidot nem vették volna figyelembe. ( 33 ) Ez ugyanakkor nem érinti egyrészt a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében meghatározott, a kibocsátási egységek átadására vonatkozó kötelezettség, másrészt a nyomon követésről és jelentésről szóló rendelet hatályát, amely utóbbit a Bizottságnak az irányelv 14. cikkének (1) bekezdésével összhangban kellett elfogadnia. Mindkét rendelkezés csak a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) bekezdésében meghatározott „kibocsátásokra” vonatkozik.

47.

Ugyanebből az okból nem értek egyet a Bizottságnak a tárgyaláson tett azon kijelentésével, amely szerint – tekintettel arra, hogy az átadott szén‑dioxiddal végzett PCC‑gyártás nem innovatív, és nem garantálja a gáz esetleges légkörbe kerülésének megakadályozását – a 2003/87 irányelv 14. cikkének (2) bekezdése alapján a hatóságnak a PCC‑gyártás céljára átadott szén‑dioxidot „kibocsátásoknak” kellett tekintenie. E rendelkezés egyetlen célja, hogy valamely rendeletnek a 14. cikk (1) bekezdésével összhangban történő elfogadása során a Bizottság „a rendelkezésre álló legpontosabb és legkorszerűbb, így különösen az IPPC‑vel összefüggésben elért tudományos eredményeket” vegye figyelembe. Következésképpen az nem értelmezhető akként, hogy a „kibocsátások” fogalmának a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontjában szereplő meghatározását kiterjeszti a légkörbe nem kerülő szén‑dioxidra is. E tekintetben lényegtelen, hogy a kibocsátás elmaradása innovatív eljárás eredménye‑e, vagy sem.

48.

A német kibocsátáskereskedelmi hatóság, a német kormány és a Bizottság érvelésével ellentétben az üzemeltető indokolatlan versenyelőnyt sem élvez, amennyiben – szemben az átadást nem végző üzemeltetőkkel – képes „megtakarítani” azokat az ingyenes kibocsátási egységeket, amelyek a PCC‑gyártás céljára valamely létesítménynek általa átadott szén‑dioxidnak felelnek meg.

49.

Igaz, hogy a 2003/87 irányelv által követett egyik cél a belső piacon a versenyfeltételek megőrzése a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere keretében. ( 34 ) Mindazonáltal az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben a „megtakarított” kibocsátási egységek által képviselt „előny” nem tekinthető indokolatlannak, ezáltal versenyt torzító hatásúnak. Az ezzel ellentétben a szóban forgó előny pusztán az üvegházhatású gázokat a légkörbe engedő üzemeltető és az előállított szén‑dioxid egy részét kémiailag megkötő, új és stabil vegyianyaggá történő átalakítás révén az ilyen kibocsátásokat elkerülő üzemeltető között fennálló objektív különbségből ered. Következésképpen ez az előny teljes mértékben megfelel a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere gazdasági logikájának. ( 35 )

50.

Ezenfelül nem győzött meg azon (a német kormány, a német kibocsátáskereskedelmi hatóság és a Bizottság által felhozott) érv, amely szerint lényegében az üzemeltetők minden különösebb nehézség nélkül meg tudnák kerülni a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerét (különösen a kibocsátási egységek átadására vonatkozó kötelezettséget), ha az összes kibocsátásukból levonhatnák a más termelési egységeknek átadott, üvegházhatású gázokat. A tárgyaláson a Bíróság által feltett kérdésre válaszolva a Bizottság kifejtette, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben a létesítmény kibocsátásaiba azért kell beleszámítani az átadott szén‑dioxidot, mert a PCC‑gyártás nem tartozik a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozó tevékenységek közé. Ilyen esetben előfordulhat, hogy a vizsgálatot nem lehet lefolytatni egy olyan létesítménynél, amelynek PCC‑gyártás céljára szén‑dioxidot adtak át.

51.

A szén‑dioxid átadásával kapcsolatos potenciális joghézagok elkerülése természetesen jogszerű célkitűzés. ( 36 ) Nézetem szerint azonban ez az érvelés nem veszi kellően figyelembe a 2003/87 irányelv és a végrehajtási rendeletei által létrehozott jelentési és nyomon követési rendszerből eredő biztosítékokat.

52.

Amint az a 2003/87 irányelv 14. cikkének (3) bekezdéséből kitűnik, az üzemeltetőknek a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének egyik pillérét képező, a kibocsátási egység átadására vonatkozó kötelezettsége a létesítmény üzemeltetője által az üvegházhatású gázok nyomon követéséről és jelentéséről szóló 601/2012 rendeletben kifejtett szabályokat követő módon tett jelentéseken alapul. ( 37 ) Ezek a szabályok a kibocsátások nyomon követése és jelentése során az üzemeltetőtől többek között teljességet (5. cikk), pontosságot (7. cikk) és a módszer integritását (8. cikk) követelik meg. A 601/2012 rendelet 8. cikkének második bekezdése alapján a kibocsátásra vonatkozó jelentésnek és az azzal kapcsolatban nyilvánosságra hozott adatoknak „lényegi valótlanságoktól menteseknek kell lenniük, azokat tárgyilagosan kell kiválasztani és bemutatni, valamint hitelt érdemlően és kiegyensúlyozottan kell ismertetniük a létesítményből származó kibocsátást”.

53.

A kiadott kibocsátási egységek szigorú nyilvántartásának követelménye alapján, és a 2003/87 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének e) pontja, illetve 12. cikkének (3) bekezdése szerint ezeket a jelentéseket az illetékes nemzeti hatósághoz való benyújtásukat megelőzően alá kell vetni a konkrétan az említett irányelv 15. cikkében meghatározott hitelesítési eljárásnak. ( 38 ) Ezen utóbbi rendelkezésből, a 2003/87 irányelv V. mellékletével összefüggésben való értelmezésben az következik, hogy a kibocsátási jelentések független hitelesítő általi hitelesítése a kibocsátási egységek átadásának elengedhetetlen feltétele. Ugyanis valamely üzemeltető nem adhatja át a kibocsátási egységeket mindaddig, amíg a jelentését nem hitelesítik és nem minősítik megfelelőnek. ( 39 )

54.

A hitelesítő egyik fő feladata pontosan az, hogy „elvárható bizonyossággal igazolja, hogy az üzemeltető […] jelentése nem tartalmaz lényeges valótlanságokat” ( 40 ). Lényeges valótlanságok kapcsolódhatnak olyan kibocsátásokhoz, amelyeket az üzemeltető másik létesítménynek átadott üvegházhatású gázoknak „álcáz”. A jelentés kiadását megelőzően nem javított lényeges valótlanságokat a hitelesítő által elkészített hitelesítési jelentésben kell szerepeltetni. ( 41 ) A 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdésével összhangban e jelentés hitelesítésének megtörténtéig az érintett üzemeltető nem adhatja át a létesítményében a tárgyévet megelőző naptári év során előállított összkibocsátásoknak megfelelő kibocsátási egységeket. Következésképpen az érintett üzemeltetőnek az irányelv 16. cikkének (3) bekezdésében előírt átalányösszeget kell bírságként megfizetnie. ( 42 )

55.

A 2003/87 irányelv nem ír elő más ellenőrzési mechanizmust, és a kibocsátási egységek átadását a kibocsátási jelentés megfelelő jellegűként történő elfogadásán kívül nem köti más feltételhez. ( 43 ) A Bíróság ugyanakkor egyértelművé tette, hogy e tekintetben az irányelv rendelkezéseinek összességéből az következik, hogy ez utóbbi nem zárja ki, hogy a tagállamok illetékes hatóságai ellenőrzést vagy kiegészítő ellenőrzést végezzenek akkor is, ha az üzemeltető jelentését hitelesítették és megfelelőnek minősítették. Mivel az ilyen ellenőrzések lehetővé teszik a szabálytalanságok vagy a csalási kísérletek felderítését, hozzájárulnak a kibocsátáskereskedelmi rendszer megfelelő működéséhez is. ( 44 )

56.

Véleményem szerint az említett vizsgálati hatáskörök alkalmazása különösen indokolt abban az esetben, ha az egyik létesítmény a másiknak szén‑dioxidot ad át: ez a helyzet egyértelműen magában hordozza a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere megkerülésének kockázatát. Következésképpen az alapügyben szereplőhöz hasonló helyzetben a tagállam illetékes hatósága lefolytathatja az összes olyan vizsgálatot, amely szükséges annak ellenőrzéséhez, hogy az átadott szén‑dioxidot ténylegesen PCC‑gyártás céljára használják, és az nem kerül a légkörbe. Véleményem szerint semmi nem zárja ki, hogy az ilyen vizsgálatokat a szén‑dioxidot fogadó létesítményben elvégezzék. Amennyiben a szóban forgó hatóság arra a következtetésre jut, hogy a hitelesített kibocsátási jelentés nem tartalmazza a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá tartozó összes kibocsátást, az érintett üzemeltetőt a 2003/87 irányelv 16. cikkének (1) bekezdésével összhangban kialakított, olyan „hatékony, arányos és visszatartó erejű” szankció terheli, amely figyelembe veszi az üzemeltető magatartását, jóhiszeműségét vagy csalárd szándékát. ( 45 )

57.

Ezért a német kibocsátáskereskedelmi hatóság, a német kormány és a Bizottság érvelésével ellentétben azt a következtetést vonom le, hogy a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszere hatékonyságának biztosításához nincs szükség olyan szabályra, amely szerint az üzemeltetőnek a PCC‑gyártás céljára más létesítménynek átadott szén‑dioxid teljes mennyiségének megfelelő kibocsátási egységet át kell adnia attól függetlenül, hogy a szén‑dioxid a légkörbe került‑e, vagy sem.

58.

A Bizottság lényegében azzal érvel, hogy a 2003/87 irányelvnek az üvegházhatású gázok tartós geológiai tárolás céljából történő elkülönítésére és szállítására vonatkozó 12. cikkének (3a) bekezdéséből az következik, hogy az uniós jogalkotó nem kívánt semmilyen más kivételt meghatározni a légkörbe közvetlenül és azonnal ki nem bocsátott szén‑dioxidhoz kapcsolódó kibocsátási egységek kötelező átadása alól.

59.

Mindazonáltal a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3a) bekezdése nem kérdőjelezi meg a 2003/87 irányelvben szereplő „kibocsátások” fogalmával kapcsolatos fenti érvelésemet.

60.

A 12. cikk (3a) bekezdése rögzíti azokat a feltételeket, amelyek esetén a tartós geológiai tárolás céljára elkülönített és elszállított kibocsátásokként hitelesített kibocsátásokra nem vonatkozik a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében rögzített, a kibocsátási egységek átadására vonatkozó kötelezettség. Ezt az irányelvbe annak érdekében illesztették be, hogy az üzemeltetőket ösztönözzék az említett technológia használatára, ( 46 ) ugyanakkor az uniós jogalkotó úgy határozott, hogy a 2003/87 irányelv hatálya alá tartozó tevékenységek listájába (I. melléklet) belefoglalja az „üvegházhatású gázoknak szállítás és a 2009/31/EK irányelv értelmében engedélyezett tárolóhelyen történő geológiai tárolás céljából való elkülönítésére használt létesítmények, amelyekre [az] irányelv kiterjed”, az „üvegházhatású gázoknak a 2009/31/EK irányelv értelmében engedélyezett tárolóhelyen történő geológiai tárolás céljából való csővezetékek révén történő szállítása” és az „üvegházhatású gázoknak a 2009/31/EK irányelv értelmében engedélyezett tárolóhelyen történő geológiai tárolása” tételeket. ( 47 ) Következésképpen az uniós jogalkotó elismerte, hogy bár e tevékenységek elsődleges célja a kibocsátások (a 12. cikk (3a) bekezdésében foglalt feltételes mentességet indokoló) elkerülése, azok nem az üvegházhatású gázok megszüntetésére irányulnak: következésképpen egyértelműen továbbra is fennáll annak kockázata, hogy az ilyen gázok végül a légkörbe kerülnek. ( 48 ) Ezzel szemben az uniós jogalkotó a PCC‑gyártás céljára teljesített szén‑dioxid‑átadást önmagában nem helyezte a kibocsátási egységek kereskedelmi rendszerének hatálya alá. Ez logikus is, mivel a szén‑dioxidot (annak nagy részét) a PCC kémiailag megköti, következésképpen nem kerülhet a légkörbe. Következésképpen a 2003/87 irányelv 12. cikkének (3a) bekezdésében foglalt kivétel a sajátos céljára tekintettel nem ad általános iránymutatást az irányelv 3. cikkének b) pontjában szereplő „kibocsátás” fogalmát illetően.

61.

Végül úgy tekinthetők‑e a 601/2012 rendelet megtámadott rendelkezései, hogy pusztán módosítják a 2003/87 irányelvben foglalt „nem alapvető fontosságú elemet” azáltal, hogy „azt kiegészítik”, következésképpen az irányelv 14. cikke (1) bekezdésének második albekezdése által kijelölt határok között maradnak?

62.

Véleményem szerint a válasz egyértelműen „nem”.

63.

Ahogyan azt kifejtettem, e rendelkezések hatása az, hogy tágítják a 2003/87 irányelv 3. cikkének b) pontjában szereplő, az irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében hivatkozott „kibocsátás” fogalma meghatározásának alkalmazási körét. Ez a fogalom megkérdőjelezhetetlenül része a kibocsátási egységek 2003/87 irányelv által létrehozott kereskedelmi rendszere lényegének, így kulcsfontosságú szerepet tölt be az irányelv környezetvédelemhez kapcsolódó célkitűzésének megvalósításában. Ebből következően a Bizottság végrehajtási rendelet elfogadása révén nem változtathatta meg a szóban forgó fogalom alkalmazási körét olyan politikai döntésekbe való beavatkozás nélkül, amelyeket kizárólag az uniós jogalkotó jogosult meghozni. ( 49 )

64.

A fenti megfontolások összességére tekintettel úgy vélem, hogy a Verwaltungsgericht Berlin (közigazgatási bíróság, Berlin, Németország) által előterjesztett kérdést a Bíróságnak a következőképpen kell megválaszolnia:

„Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásának a 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek megfelelő nyomon követéséről és jelentéséről szóló, 2012. június 21‑i 601/2012/EU bizottsági rendelet 49. cikke (1) bekezdésének második albekezdése és IV. melléklete 10. pontja B. alpontjának negyedik bekezdése érvénytelen abban a tekintetben, hogy az üvegházhatást okozó gázok kibocsátási egységei Közösségen belüli kereskedelmi rendszerének létrehozásáról és a 96/61/EK tanácsi irányelv módosításáról szóló, 2003. október 13‑i 2003/87/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv alkalmazásában az adott létesítmény „kibocsátásaihoz” hozzászámítja a mészkőégetésből származó és a lecsapatott kalcium‑karbonát gyártása céljából másik üzemnek átadott szén‑dioxidot függetlenül attól, hogy a szóban forgó szén‑dioxid a légkörbe került‑e, vagy sem.”