1

A felperes, a European Association of Euro‑Pharmaceutical Companies (EAEPC) Brüsszelben (Belgium) székhellyel rendelkező európai egyesület, amely olyan független társaságok érdekeit képviseli, amelyek az Európai Gazdasági Térségben (EGT) készített gyógyszerészeti termékek kivitelének vagy behozatalának és újracsomagolásának területén tevékenykednek.

2

A GlaxoSmithKline SA, korábban Glaxo Wellcome SA a spanyol jog szerint létrehozott, Madridban (Spanyolország) székhellyel rendelkező társaság, amelynek fő tevékenysége gyógyszerek készítése, gyártása és forgalmazása Spanyolországban. A GlaxoSmithKline plc, amely a GlaxoSmithKline SA anyavállalata (a továbbiakban együttesen: GSK vagy beavatkozó felek) Brentfordban (Egyesült Királyság) rendelkezik székhellyel, és a gyógyszerészeti termékeknek a világon az egyik fő gyártója.

3

1998. március 6‑án a Glaxo Wellcome SA bejelentette az Európai Közösségek Bizottságának a Spanyolországban feljogosított nagykereskedőknek szóló új általános értékesítési feltételeit (a továbbiakban: megállapodás) az [EK 85.] és az [EK 86.] cikk [később: EK 81. és EK 82. cikk, utóbbiak később: EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk] végrehajtásáról szóló első, 1962. február 6‑i 17. tanácsi rendelet (HL 1962. 13., 204. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 1. kötet, 3. o.) 2. cikke szerinti nemleges megállapítás vagy ennek hiányában ugyanezen rendeletnek az immár az [EK 81.] és az [EK 82.] cikkben [később: EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk) meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelettel (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) hatályon kívül helyezett 4. cikke szerinti egyedi mentesítés megszerzése érdekében. 1998. július 28‑i levelében a Glaxo Wellcome plc, amely a Glaxo Wellcome SA anyavállalata, kiegészítő bejelentést intézett a Bizottsághoz és felhívta utóbbi figyelmét azokra a tényezőkre, amelyek a saját és leányvállalatai tevékenységeire az Európai Unió egész területén kihatással bírnak, és amelyek nem a Glaxo Wellcome tevékenységeinek sajátos tényezői.

4

A megállapodás 82 gyógyszerre vonatkozott, amelyeket a Spanyolországban székhellyel rendelkező olyan nagykereskedőknek való értékesítésre szántak, amelyekkel a GSK kereskedelmi kapcsolatokat ápolt. Ezek a nagykereskedők a gyógyszereket viszonteladásra szánhatták vagy a Spanyolországban működő kórházak és gyógyszertárak részére, vagy más tagállamokban. Ugyanakkor a megállapodás 4. cikke különbségtételt írt elő a nemzeti piacon való viszonteladásra szánt gyógyszerek tekintetében a nagykereskedőkkel szemben alkalmazott árak, valamint a kivitelre szánt gyógyszerek tekintetében alkalmazott árak között. A megállapodást a GSK és 75 nagykereskedő írta alá, 1998. március 9‑én lépett hatályba, és azt a Tribunal de Defensa de la Competencia (versenyjogi bíróság, Spanyolország) 1998. október 16‑án felfüggesztette.

5

1999. január 19‑én a felperes a 17. rendelet 3. cikkének (2) bekezdése alapján panaszt nyújtott be a Bizottsághoz (a továbbiakban: 1999. évi panasz), amellyel azt kérte, hogy a Bizottság tagadja meg a nemleges megállapítás vagy a mentesítés kiadását, és rendelje el, hogy a GSK hagyjon fel a megállapodásban előírt árpolitikával. A felperes arra következtetett, hogy a megállapodásban előírt kettős árképzés közvetett kiviteli tilalmat, valamint egy olyan piaclezáró eszközt tartalmazott, amely ellentétes az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével és az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése értelmében semmilyen mentesítésben nem részesülhet.

6

2001. május 8‑án a Bizottság elfogadta az EK‑Szerződés 81. cikkének alkalmazására vonatkozó eljárásban [a IV/36.957/F3. sz., Glaxo Wellcome (bejelentés), a IV/36.997/F3. sz., Aseprofar és Fedifar (panasz), a IV/37.121/F3. sz., Spain Pharma (panasz), a IV/37.138/F3. sz., BAI (panasz) és a IV/37.380/F3. sz., EAEPC (panasz) ügyek] hozott 2001/791/EK határozatot (HL 2001. L 302., 1. o.; a továbbiakban: 2001. évi határozat), amely szerint a bejelentett megállapodás célja és hatása az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése értelmében vett verseny korlátozása volt. E határozat 1. cikke úgy rendelkezik, hogy a Glaxo Wellcome „megsértette az [EUMSZ] [101.] cikk (1) bekezdését, amikor a spanyol nagykereskedőkkel olyan megállapodást kötött, amely különbséget tesz a nagykereskedőkkel szemben alkalmazott, a térítéses gyógyszereknek az ország területén működő gyógyszertárak és kórházak részére történő viszonteladása esetén alkalmazható árak, illetve a gyógyszerek bármely más tagállamba való kivitele esetén alkalmazott magasabb árak között”. A 2001. évi határozat 2. cikke úgy rendelkezik, hogy a bejelentett értékesítési feltételek nem teljesítik az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében említett mentesítési feltételeket. Végül a 2001. évi határozat 3. és 4. cikke felszólítja a Glaxo Wellcome‑ot, hogy az „haladéktalanul [vessen] véget […] az 1. cikkben említett jogsértésnek”, illetve tájékoztassa a Bizottságot az ennek érdekében hozott intézkedésekről.

7

2001. július 23‑án a GlaxoSmithKline Services Unlimited, korábban Glaxo Wellcome plc, a 2001. évi határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztett elő. A felperes a Bizottság támogatása végett beavatkozott.

8

2006. szeptember 27‑i GlaxoSmithKline Services kontra Bizottság ítéletével (T‑168/01, a továbbiakban: a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, EU:T:2006:265) a Törvényszék elutasította a keresetet a 2001. évi határozat 1. cikkére vonatkozó részében. E tekintetben a Törvényszék arra az álláspontra helyezkedett, hogy jóllehet a Bizottság elsődleges megállapítása, amely szerint a megállapodás 4. cikkének célja a verseny korlátozása, téves, a GlaxoSmithKline Servicesnek mégsem sikerült megcáfolnia a Bizottság azon másodlagos megállapítását, amely szerint ez a rendelkezés versenykorlátozó hatással bír, és ezért ellentétes az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével (a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet 147. és 194. pontja). Ellenben a Törvényszék helyt adott a keresetnek a 2001. évi határozat 2., 3. és 4. cikkére vonatkozó részében, és megsemmisítette ezeket a cikkeket azzal az indokkal, hogy a Bizottság nem végzett megfelelő vizsgálatot azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében előírt feltételek teljesültek‑e (a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet 308. pontja és 316–318. pontja).

9

Fellebbezésével a GlaxoSmithKline Services, a Bizottság és a felperes azt kérte, hogy a Bíróság részlegesen helyezze hatályon kívül a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítéletet.

10

2009. október 6‑i GlaxoSmithKline Services és társai kontra Bizottság és társai ítéletével (C‑501/06 P, C‑513/06 P, C‑515/06 P és C‑519/06 P, a továbbiakban: a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06 P. sz. ügyekben hozott ítélet, EU:C:2009:610) a Bíróság először is megváltoztatta a Törvényszék érvelését, megerősítve a Bizottságnak a 2001. évi határozatban szereplő azon következtetését, miszerint a megállapodás célja az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének megsértésével a verseny korlátozása volt. Ugyanakkor a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Törvényszék általi téves jogalkalmazás nem érvénytelenítheti ítéletét, amennyiben abban megállapításra került, hogy a megállapodás ellentétes az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével (a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet, 64–67. pont). Másodszor a Bíróság megerősítette a Törvényszék azon következtetését, miszerint a Bizottság nem vizsgálta meg teljeskörűen a GlaxoSmithKline Services által felhozott érveket az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti mentesítéssel kapcsolatban (a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet, 68–168. pont). Következésképpen a Bíróság elutasította az előterjesztett fellebbezéseket.

11

2010. január 26‑án a GSK pergazdaságossági indokok miatt, valamint a felesleges késedelmek és erőforrás‑veszteségek elkerülése érdekében hivatalosan visszavonta az 1998. március 6‑i nemleges megállapítás vagy egyedi mentesítés iránti kérelmét, hangsúlyozva, hogy a megállapodás bejelentésére 1998‑ban került sor, és azóta már nem használta Spanyolországban a díjrendszert, valamint hogy a piaci feltételek jelentősen megváltoztak.

12

A C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követően a Bizottság több találkozót tartott a felperessel és az egyéb érdekelt felekkel, kapcsolatba lépett a spanyol hatóságokkal, megvizsgálta a felperes újabb észrevételeit, valamint 2012. január 24‑én vizsgálatot indított a GSK‑n kívüli vállalkozások által Spanyolországban alkalmazott kettős árképzéssel kapcsolatos állítólagos gyakorlatok tekintetében (AT.39973 – A gyógyszerek Spanyolországban történő forgalmazásához alkalmazott árrendszerek ügy).

13

2013. április 9‑i levelében a felperes azt kérte, hogy a Bizottság az EUMSZ 265. cikk alapján „fogadjon el [az 1999. évi panaszra] vonatkozó határozatot, valamint teljesítse a Glaxo ügy felülvizsgálatára vonatkozó kötelezettségét, amint azt az európai bíróságok elrendelték”.

14

A Bizottság által az [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102.] cikke alapján folytatott eljárásokról szóló, 2004. április 7‑i 773/2004/EK bizottsági rendelet (HL 2004. L 123., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 3. kötet, 81. o.) 7. cikkén alapuló, 2013. június 6‑i levélben a Bizottság közölte a felperessel az 1999. évi panasz elutasítására vonatkozó szándékát. A felperes 2013. június 19‑i kérelmét követően a Bizottság 2013. július 5‑én hozzáférést biztosított számára a 773/2004 rendelet 8. cikkének (1) bekezdése alapján azokhoz a dokumentumokhoz, amelyek ideiglenes értékelésének alapjául szolgáltak.

15

2013. július 18‑i levelében a felperes a Bizottság 2013. június 6‑i levelére válaszul közölte észrevételeit, és azt állította, hogy a Bizottságnak folytatnia kell a vizsgálatot.

16

2013. szeptember 11‑én és október 3‑án a Bizottság találkozott a felperes képviselőivel, hogy megvitassák a Bizottság álláspontját és a 2013. június 6‑i levélben szereplő érveit.

17

A 2014. május 27‑i C(2014) 3654 final határozattal (COMP/AT.36957 – Glaxo Wellcome ügy) (a továbbiakban: megtámadott határozat), a Bizottság elutasította az 1999. évi panaszt a 773/2004 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján amiatt, hogy nem fűződött az állítólagos jogsértésekkel kapcsolatos vizsgálat folytatásához megfelelő uniós érdek. Miután a megtámadott határozat (19)–(22) preambulumbekezdésében emlékeztetett arra, hogy a panaszok elbírálását illetően diszkrecionális jogkörrel rendelkezik, amely lehetővé teszi számára többek között a panasz amiatt történő elutasítását, hogy nem fűződik az ügy vizsgálatának folytatásához megfelelő uniós érdek, a Bizottság arra a következtetésre jutott, hogy az 1999. évi panaszt az alábbi megfontolásokra tekintettel el kell utasítani.

18

Először is, a megtámadott határozat (24) és (25) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy a szóban forgó magatartást 1998. október 16. óta már nem tanúsítják, és az iratokban vagy a tényállásban, valamint a felperes közleményeiben felhozott érvekben semmi nem jelzi azt, hogy a GSK visszaállította volna a Spanyolországban általa alkalmazott kettős árképzést, vagy annak a visszaállítását tervezte.

19

Másodszor, a megtámadott határozat (26) preambulumbekezdésében a Bizottság megjegyezte, hogy a vélelmezett jogsértéseknek nincsenek tartós hatásai. Közelebbről a Bizottság megállapította, hogy semmilyen azt jelző bizonyíték nem áll rendelkezésre, hogy a spanyol nagykereskedőknek a megállapodással érintett 82 gyógyszer kivitelére vonatkozó képessége a megállapodás 1998. október 16‑i felfüggesztése óra korlátozott lenne. Egyébiránt a Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy a tartós hatások arra a tényre tekintettel is kevéssé valószínűek, hogy ezek a gyakorlatok csak hét hónapon keresztül, azaz 1998. március 9‑től október 16‑ig tartottak. A Bizottság a megtámadott határozat (27) preambulumbekezdésében azt is megjegyezte, hogy semmilyen okozati összefüggés nem állt fenn az ebben az ügyben tanúsított magatartása, valamint Spanyolországban az egyéb árképzési gyakorlatok más gyártók általi elfogadása között.

20

Harmadszor, a Bizottság a megtámadott határozat (39)–(41) preambulumbekezdésében arra az álláspontra helyezkedett, hogy az ügy a nemzeti hatóságok elé terjeszthető, és egyúttal megjegyezte, hogy nem került bizonyításra, hogy a felperes jogait a nemzeti versenyhatóságok és bíróságok nem megfelelően védik.

21

Negyedszer és utoljára a megtámadott határozat (42)–(47) preambulumbekezdésében és a felperes által előadott érvekre válaszul a Bizottság megállapította, hogy a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet tükrében, továbbá az EUMSZ 266. cikk alapján nem volt köteles újabb határozat elfogadására, és megvizsgálta, hogy a megállapodás teljesíti‑e az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében előírt feltételeket. A Bizottság hangsúlyozta elsőként, hogy az EUMSZ 265. és EUMSZ 266. cikk értelmében vett mulasztás határozathozataltól vagy állásfoglalástól való tartózkodásból, nem pedig az érintettek által kívánttól eltérő aktus elfogadásából áll, másodsorban nem határozhatott egy visszavont mentesítés iránti kérelemről, harmadsorban nem volt köteles a 2001. évi határozat Bíróság által megsemmisítése miatt az 1999. évi panaszt kivizsgálni, negyedsorban pedig az 1/2003 rendelet 7. cikke értelmében vett panaszos nem követelhet a Bizottságtól a jogsértés fennállására vonatkozó határozatot.

22

A Törvényszék Hivatalához 2014. augusztus 1‑jén benyújtott keresetlevelével a felperes előterjesztette a jelen keresetet.

23

A Bizottság 2014. október 16‑án ellenkérelmet terjesztett elő.

24

A Törvényszék elnökének 2014. október 28‑i határozatával a jelen ügyet a hatodik tanácsban ülésező előadó bírónak osztották ki.

25

A felperes 2014. december 19‑én nyújtotta be válaszát.

26

A Törvényszék Hivatalához 2015. január 7‑én benyújtott beadványában a GSK azt kérte, hogy a Törvényszék 1991. május 2‑i eljárási szabályzatának 115. cikke alapján a Bizottság kérelmeinek támogatása végett a jelen eljárásba beavatkozhasson.

27

A Bizottság 2015. február 25‑én nyújtotta be viszonválaszát.

28

A Törvényszék Hivatalához 2015. március 10‑én benyújtott beadványában a felperes azt kérte, hogy a GSK tekintetében a keresetlevél, az ellenkérelem és a válasz egyes részeit, a mellékleteket is beleértve, bizalmasan kezeljék.

29

2015. május 6‑i végzésével a Törvényszék hatodik tanácsának elnöke helyt adott a GSK beavatkozási kérelmének. A GSK 2015. július 8‑án benyújtotta beavatkozási beadványát, és a Bizottság, valamint a felperes 2015. szeptember 8‑án, illetve 9‑én előterjesztette az erre a beadványra vonatkozó észrevételeit.

30

2015. november 9‑iEAEPC kontra Bizottság végzésével (T‑574/14, nem tették közzé, EU:T:2015:872) a Törvényszék hatodik tanácsának elnöke helyt adott a GSK tekintetében a bizalmas kezelés iránti kérelemnek.

31

2016. április 18‑án a jelen ügyet az eredetileg a harmadik tanácsban, majd a Törvényszék tanácsainak új összetételét követően a negyedik tanácsban – amelynek tehát a jelen ügyet kiosztották – ülésező új előadó bírónak osztották ki.

32

Az előadó bíró javaslatára a Törvényszék (negyedik tanács) az eljárás szóbeli szakaszának a megnyitásáról határozott.

33

A Törvényszék a 2017. április 4‑i tárgyaláson meghallgatta a felek szóbeli előadásait és a Törvényszék által feltett kérdésekre adott válaszaikat.

34

A felperes azt kéri, hogy a Törvényszék:

35

A Bizottság azt kéri, hogy a Törvényszék:

36

A beavatkozó felek azt kérik, hogy a Törvényszék:

37

Keresete alátámasztása érdekében a felperes három jogalapra hivatkozik. Az első jogalap a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet értelmezése kapcsán az EUMSZ 266., EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikk, valamint az 1/2003 rendelet 7. cikke alkalmazása során vétett nyilvánvaló értékelési hibán, valamint az indokolási kötelezettség és a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapul. A másodlagosan felhozott második jogalap a vizsgálat folytatásához fűződő uniós érdeket illetően nyilvánvaló értékelési hibán és az indokolási kötelezettség megsértésén, továbbá a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapul. A harmadik jogalap lényegében az indokolás elégtelenségén alapul, amennyiben a megtámadott határozat nem tartalmazza a felperes által a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06 P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követően a Bizottsággal közölt egyes ténybeli és jogi körülmények elemzését.

38

A Bizottság és a GSK a felperes valamennyi érvét vitatja.

39

Első jogalapjával a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság az 1999. évi panasz elutasításával nyilvánvalóan tévesen alkalmazta az EUMSZ 266., EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikket, valamint az 1/2003 rendelet 7. cikkét. A megtámadott határozat azon a téves előfeltevésen alapul, hogy a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet a 2001. évi határozatot „semmisnek” nyilvánítja, miközben ez a határozat részben továbbra is érvényes, amennyiben megállapítja, hogy a megállapodás ellentétes az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésével. Következésképpen a Bizottságnak érvényt kellett volna szereznie ezeknek az ítéleteknek nem „új, mélyreható vizsgálat végzésével a[z 1999. évi] panasz alapján”, mint azt a Bizottság jelzi, hanem a közigazgatási eljárásnak pontosan attól a ponttól való újraindításával, amikor a jogellenesség bekövetkezett annak megvizsgálása érdekében, hogy a megállapodásra az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése alapján vonatkozhat‑e mentesítés. Ráadásul a felperes úgy érvel, hogy a Bizottság egyrészt megsértette az EUMSZ 296. cikk értelmében vett indokolási kötelezettségét azzal, hogy nem magyarázta el, hogy miért tekintette a 2001. évi határozatot „semmisnek”, másrészt pedig megsértette a felperes meghallgatáshoz való jogát a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásait illetően.

40

A Bizottság és a beavatkozó felek szerint ez az első jogalap hatástalan, mindenesetre pedig megalapozatlan.

41

A Bizottság és a beavatkozó felek arra az álláspontra helyezkednek, hogy az első jogalapot mint hatástalant el kell utasítani, amennyiben a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásainak esetleges téves értelmezése a megtámadott határozat jogszerűségét nem kérdőjelezheti meg. Konkrétabban, az 1999. évi panasz elutasítása kizárólag a Bizottságnak a panaszok elbírálása kapcsán fennálló mérlegelési jogkörén alapul, a felperes érve tehát nem vezethet jogszerűen a határozat megsemmisítéséhez. A felperes célja ugyanis nem a Bizottság azon fő értékelésének vitatása, amelyen a megtámadott határozat alapul, nevezetesen a vizsgálat folytatásához fűződő uniós érdek hiánya.

42

Elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a felhozott jogalap hatásos jellege a megsemmisítés iránti kereset keretében a jogalap arra való alkalmasságára utal, hogy megalapozottsága esetén a felperes által kívánt megsemmisítést eredményezze (2000. szeptember 21‑iEFMA kontra Tanács ítélet, C‑46/98 P, EU:C:2000:474, 38. pont; 2007. szeptember 12‑iPrym és Prym Consumer kontra Bizottság ítélet, T‑30/05, nem tették közzé, EU:T:2007:267, 127. pont).

43

A jelen esetben a felperes első jogalapjával a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet rendelkező része Bizottság általi tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségre támaszkodik annak megállapítása érdekében, hogy a Bizottság az EUMSZ 266., EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikknek, valamint az 1/2003 rendelet 7. cikkének a rendelkezéseire tekintettel köteles volt azt a kérdést eldönteni, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti, a mentesítéssel kapcsolatos feltételek teljesültek‑e, és ezért szükségszerűen a felperes panaszának érdemben helyt adni. Másként fogalmazva, a felperes úgy véli, hogy a Bizottság az említett ítéletek megsértése nélkül nem állapíthatja meg, hogy nem szükséges a vizsgálat folytatása. A Bizottságnak egyrészt meg kellene szüntetnie a 2001. évi határozatban elkövetett és az ezekben az ítéletekben megállapított jogsértéseket, másrészt a Bizottságnak nem áll jogában az, hogy a vizsgálatot megfelelő uniós érdek hiánya miatt megszüntesse.

44

Ebből következik, hogy mivel a megtámadott határozat pontosan a panasz vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek hiányán alapul, amennyiben ez az első jogalap megalapozott, az a felperes által kért megsemmisítéshez vezethet.

45

A fentiekből az következik, hogy a jelen jogalapot nem lehet eleve mint hatástalant elutasítani. Ezért vizsgálni kell annak a megalapozottságát.

46

Az első jogalap lényegében három részből áll, amelyek közül az első az EUMSZ 266. cikk megsértésén, a második az 1/2003 rendelet 7. cikkével összefüggésben az EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikk megsértésén, a harmadik pedig az indokolás hiányán, valamint a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapul.

47

A felperes azt állítja, hogy a Bizottság megsértette azon kötelezettségét, hogy megtegye a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítéletben, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletben foglaltak teljesítéséhez szükséges valamennyi intézkedést, és ezért megsértette az EUMSZ 266. cikket. A Bizottság tévesen értelmezte az említett ítéleteket annak megállapításával elsőként, hogy a 2001. évi határozat lényegében „semmis”, másodsorban, hogy „a határozat Bíróság által megsemmisítése miatt [nem] köteles a panaszt kivizsgálni”, harmadsorban pedig, hogy „új, mélyreható vizsgálat[ot kell] vég[ezni] a[z 1999. évi] panasz alapján”. A felperes ugyanis arra hivatkozik, hogy ezeket az ítéleteket követően egyrészt a 2001. évi határozatot csak részlegesen semmisítették meg, amennyiben az említett határozat EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének megsértését megállapító 1. cikkét nem semmisítették meg, másrészt pedig a Bizottságnak kizárólag azt kellett értékelnie a GSK által a neki már szolgáltatott bizonyítékok alapján, hogy a megállapított, cél általi jogsértésre az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése alapján vonatkozhat‑e mentesítés.

48

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 266. cikk első bekezdésének megfelelően az az intézmény, amely a megsemmisített aktust kibocsátotta, köteles megtenni a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletben foglaltak végrehajtásához szükséges intézkedéseket. E rendelkezések előírják a hatásköröknek a bíróság és a közigazgatási hatóság közötti megosztását oly módon, hogy a megsemmisített aktust kibocsátó intézmény feladata, hogy meghatározza a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásához szükséges intézkedéseket (lásd: 2014. szeptember 5‑iÉditions Odile Jacob kontra Bizottság ítélet, T‑471/11, EU:T:2014:739, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az uniós bíróságok által hozott, megsemmisítést kimondó ítéletek jogerőre emelkedésüket követően abszolút anyagi jogerővel bírnak. Ez nemcsak a megsemmisítést kimondó ítélet rendelkező részére vonatkozik, hanem kiterjed az indokolásra is, amely a rendelkező rész szükséges alátámasztását alkotja, és ennélfogva elválaszthatatlan tőle (lásd: 2014. szeptember 5‑iÉditions Odile Jacob kontra Bizottság ítélet, T‑471/11, EU:T:2014:739, 56. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

50

Az ítélet anyagi jogereje azonban kizárólag azokhoz a ténybeli és jogi kérdésekhez kapcsolódik, amelyeket ténylegesen vagy szükségszerűen eldöntöttek (1991. február 19‑iOlaszország kontra Bizottság ítélet, C‑281/89, EU:C:1991:59, 14. pont). Így az EUMSZ 266. cikk csak olyan korlátok között ír elő kötelezettséget azon intézmény számára, amely a megsemmisített aktust kibocsátotta, amelyek a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásának biztosításához szükségesek (2003. március 6‑iInterporc kontra Bizottság ítélet, C‑41/00 P, EU:C:2003:125, 30. pont).

51

Egyébiránt valamely uniós jogi aktus részleges megsemmisítése csak annyiban lehetséges, amennyiben a megsemmisíteni kért elemek elválaszthatók az aktus többi részétől. E követelmény nem teljesül, ha a jogi aktus részleges megsemmisítése folytán a jogi aktus lényeges tartalma megváltozik, amit objektív szempont, nem pedig a szóban forgó jogi aktust elfogadó hatóság politikai akaratával összefüggő szubjektív szempont alapján kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2012. december 6‑iBizottság kontra Verhuizingen Coppens ítélet, C‑441/11 P, EU:C:2012:778, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Továbbá, a megsemmisített aktus pótlására irányuló eljárást attól a ponttól kell újraindítani, amikor a jogellenesség bekövetkezett (lásd ebben az értelemben: 1986. július 3‑iTanács kontra Parlament ítélet, 34/86, EU:C:1986:291, 47. pont), mivel az aktus megsemmisítése nem szükségképpen hat ki az előkészítő aktusokra (lásd ebben az értelemben: 1990. november 13‑iFédesa és társai ítélet, C‑331/88, EU:C:1990:391, 34. pont). Egy többszakaszos közigazgatási eljárást lezáró aktus megsemmisítése a megsemmisítést kimondó ítélet érdemi vagy eljárási okaitól függetlenül nem szükségszerűen jár együtt a megtámadott aktus elfogadása előtt lefolytatott teljes eljárás megsemmisítésével (lásd: 1998. október 15‑iIndustrie des poudres sphériques kontra Tanács ítélet, T‑2/95, EU:T:1998:242, 91. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az aktus kibocsátójának így a megsemmisített aktus meghozatalának napjából kiindulva kell meghoznia az annak helyébe lépő aktust (lásd ebben az értelemben: 2006. május 2‑iO2 [Germany] kontra Bizottság ítélet, T‑328/03, EU:T:2006:116, 47. és 48. pont). Új határozatában azonban hivatkozhat más indokokra, mint amelyekre első határozatát alapította (lásd ebben az értelemben: 2003. március 6‑iInterporc kontra Bizottság ítélet, C‑41/00 P, EU:C:2003:125, 30–32. pont). Ezenkívül nem köteles ismét dönteni az eredeti határozat azon részeiről, amelyeket a megsemmisítést kimondó ítélet nem érintett (lásd ebben az értelemben: 1997. november 27‑iTremblay és társai kontra Bizottság ítélet, T‑224/95, EU:T:1997:187, 53. pont).

53

Az előző megfontolások tükrében kell ellenőrizni, hogy a Bizottság a jelen esetben hozott‑e a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet végrehajtásához szükséges intézkedéseket, és ebben a tekintetben meg kell többek között vizsgálni, hogy ezen ítéletek rendelkező része és indokolása kötelezte‑e a Bizottságot az 1999. évi panasz kivizsgálására az e panasz kivizsgálásához fűződő megfelelő uniós érdektől függetlenül.

54

Elöljáróban emlékeztetni kell a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet indokolására és rendelkező részére, hogy megfelelőbben lehessen értékelni az ezen ítéletek végrehajtásához szükséges intézkedéseket.

55

Egyrészt, az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének megsértését illetően emlékeztetni kell arra, hogy a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélettel a Törvényszék lényegében arra az álláspontra helyezkedett, hogy a megállapodásnak nem „célja”, hanem a „hatása” az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése értelmében vett versenykorlátozás (lásd a fenti 8. pontot). A Bíróság ellenben megállapította, hogy a megállapodás „célja” a verseny korlátozása, a Törvényszék az ítélet indokolásában tehát tévesen alkalmazta a jogot. Mindazonáltal ez a téves jogalkalmazás a Bíróság szerint nem járhatott a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet hatályon kívül helyezésével, ugyanis ezen ítélet rendelkező része e pontban megalapozottnak tűnik, amennyiben lényegében megerősíti, hogy a megállapodás sérti az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdését (lásd a fenti 9. pontot). Ebből következik, hogy a 2001. évi határozatnak a fenti 6. pontban hivatkozott 1. cikkét, amely megállapítja az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének megsértését, ténylegesen soha nem semmisítették meg.

56

Másrészt, az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésének megsértését illetően emlékeztetni kell arra, hogy a Törvényszék, miután úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem megfelelően vizsgálta meg a megállapodásnak az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti mentesítése iránti kérelmet, megsemmisítette a 2001. évi határozat 2–4. cikkét, és a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet 319. és 320. pontjában arra a következtetésre jutott, hogy „[a]z [EUMSZ 266.] cikk első bekezdése alapján a Bizottság köteles megtenni minden szükséges intézkedést a jelen ítéletben foglaltak végrehajtására”, és hogy „[e] célból, noha a 17. rendeletben előírt bejelentési eljárás már nem létezik a[z] [1/2003] rendelet […] értelmében, a Bizottságnak – tekintettel a [megtámadott határozat] részleges megsemmisítésére és az ehhez kapcsolódó visszaható hatályra – határoznia kell a GSK által előterjesztett mentesítés iránti kérelemről, [az ez utóbbi kérelem napjából kiindulva, amennyiben az továbbra is a Bizottság előtt van].” A Bíróság megerősítette a Törvényszék e tekintetben végzett elemzését, és megállapította, hogy „az Elsőfokú Bíróság nem helyettesítheti a saját gazdasági mérlegelésével az olyan határozat kibocsátója által végzett gazdasági mérlegelést, amelynek jogszerűségi felülvizsgálatát kérték tőle” (a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06 P. sz. ügyekben hozott ítélet 163. pontja). Ebből következik, hogy amint az a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet rendelkező részéből kitűnik, a 2001. évi határozatnak a fenti 6. pontban hivatkozott 2–4. cikkét megsemmisítették.

57

Az előzőekből következik, hogy a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet végrehajtása érdekében a Bizottságnak a 2001. évi határozat részleges megsemmisítésének visszaható hatálya miatt kizárólag a GSK által benyújtott, mentesítés iránti kérelemről kellett döntenie a megállapodás bejelentésének napjából kiindulva, és vizsgálatát ennélfogva a 17. rendelet keretében végezve. A 17. rendelet korábbi közigazgatási engedélyezési rendszerében ugyanis kizárólag a Bizottság fogadhatott el határozatot az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti egyedi mentesítés iránti kérelem alapján, és ez az intézmény nem rendelkezett diszkrecionális jogkörrel a mentesítés iránti kérelem megvizsgálásáról vagy annak mellőzéséről való döntéshez. Egyébiránt az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az a körülmény, hogy az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikkben meghatározott versenyszabályok végrehajtását 2004. május 1‑je óta szabályozó 1/2003 rendelet eltörölte a korábban létezett bejelentési eljárást, nem jár következménnyel a valamely megsemmisítés iránti kérelemnek helyt adó ítélet végrehajtására (lásd ebben az értelemben: 2006. május 2‑iO2 [Germany] kontra Bizottság ítélet, T‑328/03, EU:T:2006:116, 48. pont).

58

Mindazonáltal, amint az a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet 320. pontjából kitűnik, a Bizottság a mentesítés iránti kérelemről csak annyiban köteles határozni, „amennyiben az továbbra is a Bizottság előtt van”. Másként fogalmazva, a Bizottság csak akkor mentesül e kötelezettség alól, ha a kérelmező a kérelmének visszavonásáról dönt. Pontosan ez az eset állt fenn a jelen ügyben, amennyiben 2010. január 26‑án – néhány hónappal a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követően – a GSK visszavonta az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésén alapuló, 1998. március 6‑i nemleges megállapítás vagy egyedi mentesítés iránti kérelmét. Következésképpen a Bizottság ténylegesen nem volt már köteles egy olyan mentesítés iránti kérelemről határozni, amely már nem volt előtte.

59

A Bizottság azon állítólagos kötelezettségét illetően, hogy kizárólag amiatt vizsgálja ki az 1999. évi kifogást, hogy a felperes által benyújtott, felülvizsgálat iránti kérelem a 2001. évi határozatra vonatkozott, amely csak részlegesen került megsemmisítésre, meg kell állapítani, hogy az EUMSZ 266. cikk csak olyan korlátok között ír elő kötelezettséget azon intézmény számára, amely a megsemmisített aktust kibocsátotta, amelyek a megsemmisítést kimondó ítélet végrehajtásának biztosításához szükségesek (lásd a fenti 50. pontot). Amint azt a beavatkozó felek jogosan megjegyzik, a Törvényszék a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet 320. pontjában kifejezetten azt kérte, hogy a Bizottság a mentesítés iránti kérelemről, ne pedig a GSK által előterjesztett különböző panaszokról határozzon.

60

Következésképpen, amennyiben a Bizottság előtt már nincs a GSK által előterjesztett, nemleges megállapítás vagy mentesítés iránti kérelem, az EUMSZ 266. cikk értelmében tiszteletben tartotta a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet indokolását és rendelkező részét, mivel ezen ítéletből nem tűnik ki, hogy a Bizottság a 2001. évi határozattal összefüggő panaszokkal kapcsolatban köteles újabb vizsgálatot folytatni, hanem kizárólag a mentesítés iránti kérelemmel kapcsolatban köteles erre.

61

Ezt a következtetést nem kérdőjelezhetik meg a felperes azon érvei, amelyek a megtámadott határozat (9), (18) és (46) preambulumbekezdésében a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásaival kapcsolatos nyilvánvalóan téves jogalkalmazásra vonatkoznak.

62

Mindenekelőtt a 2001. évi határozat állítólagosan téves jellemzését illetően, amennyiben az alapvetően „semmis”, meg kell állapítani – amint az a fenti 55. és 56. pontból kitűnik –, hogy a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatása egyértelműen a 2001. évi határozat részleges megsemmisítése volt, mivel a 2001. évi határozat 1. cikke soha nem került megsemmisítésre, ugyanezen határozat 2–4. cikke azonban igen.

63

Ebből következik, hogy a Bizottságnak a megtámadott határozat (9) és (46) preambulumbekezdésében szereplő értékelése, miszerint „a Bíróság ítéletének joghatása a 2001. évi határozat semmissége, amelyet úgy kell tekinteni, mintha azt a Bizottság soha nem fogadta volna el”, és „tekintettel arra, hogy a jelen esetben a Bíróság ítéletéből következik, hogy a [2001. évi] határozat semmis, és hogy azt úgy kell tekinteni, mintha soha nem fogadták volna el, a Bizottság a [2001. évi] határozat Bíróság általi megsemmisítése miatt nem köteles a panasz kivizsgálására”, téves, amennyiben a 2001. évi határozat 1. cikkét valójában soha nem semmisítették meg.

64

Ugyanez vonatkozik a megtámadott határozat (18) preambulumbekezdésének legalábbis kétértelmű megfogalmazására, miszerint a Bizottságnak „új, mélyreható vizsgálat[ot kellett volna] vég[ezni] a[z 1999. évi] panasz alapján”, amennyiben ezt a mondatot úgy kellene értelmezni, hogy az az EUMSZ 101. cikk valamennyi aspektusára – beleértve az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése megsértésének magát a létezését is – vonatkozó új vizsgálatra hivatkozik, amint azt a felperes állítja.

65

Egyébiránt ezeket a megállapításokat nem változtathatja meg a Bizottság azon érvelése, miszerint egyrészt a 2001. évi határozat joghatásai kizárólag e határozat 2–4. cikkéből erednek, amelyek megsemmisítésre kerültek, nem pedig annak 1. cikkéből, másrészt a 17. rendelet korábbi rendszerében a GSK nem sértette meg az EUMSZ 101. cikket annak teljességében, ugyanis a helyzet úgy alakult, mintha a mentesítés iránti kérelemmel kapcsolatban semmilyen határozatot nem hoztak volna.

66

Mindazonáltal, jóllehet a Bizottság nem vette figyelembe, hogy a 2001. évi határozat 1. cikke továbbra is érvényes, ki kell emelni, hogy – amint az a fenti 57. és 58. pontban megállapításra került – a 17. rendelet rendszerében a Bizottság már nem volt köteles végrehajtási intézkedéseket hozni, amennyiben a GSK visszavonta a nemleges megállapítás vagy mentesítés iránti kérelmét. Következésképpen, mivel 2013. április 9‑én, több mint három évvel a GSK nemleges megállapítás vagy mentesítés iránti kérelmének 2010. január 26‑i visszavonását követően fordultak a Bizottsághoz az 1999. évi panasz felülvizsgálata iránti kérelemmel, utóbbi joggal kezelhette az 1999. évi panaszt az új körülmények tükrében, beleértve azt a tényt, hogy a nemleges megállapítás vagy mentesítés iránti kérelmet időközben visszavonták. A Bizottság ezzel a nagyon sajátos ténybeli helyzettel összefüggésben tehát jogosan értékelhette az uniós érdeket a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában, annak ellenére, hogy a 2001. évi határozatot részlegesen fenntartották.

67

A fentiekre tekintettel el kell utasítani a jogalapnak az EUMSZ 266. cikk megsértésére alapított részét.

68

Elsőként, a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság azzal, hogy úgy határozott, hogy „az ügy vizsgálatát nem folytatja” amiatt, hogy a GSK visszavonta a mentesítés iránti kérelmét, megsértette az EUMSZ 105. cikk szerinti azon kötelezettségét, hogy ügyeljen az EUMSZ 101. cikk alkalmazására. A felperes szerint mind a korábbi 17. rendelet, mind pedig az 1/2003 rendelet rendszerében, amennyiben a Bizottság az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének „cél” általi megsértését azonosítja, és amennyiben a GSK megtagadja annak bizonyítását, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésének feltételei teljesülhetnek, a Bizottságnak az EUMSZ 105. cikk megsértésének elkerülése érdekében csak egyetlen választása van, nevezetesen hogy maga végezze az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése által megkövetelt vizsgálatot a „saját eszközeivel”, vagy amennyiben ez a megoldás lehetetlennek bizonyul, megtiltani a megállapodást és megakadályozni azt, hogy ez a magatartás megismétlődjön. A jelen esetben a Bizottságnak azt kellett volna figyelembe vennie, hogy a GSK a mentesítés iránti kérelmének visszavonásával lemond a védelméről az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésére való hivatkozással.

69

Másodsorban a felperes azt állítja, hogy a Bizottságnak a 2001. évi határozatnak a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélettel, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélettel megsemmisített 3. és 4. cikkét legalábbis fel kellett volna váltania a megállapított jogsértés következményeit meghatározó újabb határozattal az 1/2003 rendelet 7. cikkének megfelelően, amely úgy rendelkezik, hogy a Bizottság feladata „a jogsértés tényleges megszüntetés[e]”, valamint a jogbiztonság elvének tiszteletben tartása miatt, amennyiben a Bizottság világosan és pontosan köteles tájékoztatni a vállalkozásokat az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdése megsértése megállapításának következményeiről.

70

Harmadsorban a felperes emlékeztet arra, hogy a Bizottság továbbra is megalapozottan hozhat egyedi határozatokat az EUMSZ 101. cikk szerint és az 1/2003 rendelet 11. cikkének (6) bekezdése alapján, akkor is, ha egy nemzeti versenyhatóság előtt már folyamatban van az ügy elbírálása. A felperes ugyanis a válaszban hangsúlyozza, hogy a jelen esetben a Bizottság elvonta a spanyol hatóságot megillető, a GSK kettős árképzési rendszerére vonatkozó ügy elbírálásának folytatására vonatkozó hatáskört (lásd a spanyol versenyhatóság 2003. június 30‑i R 515/02 határozatát). Következésképpen a Bizottságnak az EUMSZ 105. cikk szövegére és szellemére, valamint az 1/2003 rendelet 7. és 11. cikkére tekintettel folytatnia kellett volna a vizsgálatot.

71

Előzetesen ki kell emelni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az 1/2003 rendelet 7. cikke nem jogosítja fel a panaszost arra, hogy a Bizottságtól az állítólagos jogsértés fennállására vagy fenn nem állására vonatkozóan végleges határozatot követeljen, és a Bizottságot nem kötelezi arra, hogy az eljárást a végleges határozat meghozataláig mindenképpen folytassa (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 19‑iEFIM kontra Bizottság ítélet, C‑56/12 P, nem tették közzé, EU:C:2013:575, 57. és 82. pont; 2017. január 11‑iTopps Europe kontra Bizottság ítélet, T‑699/14, nem tették közzé, EU:T:2017:2, 61. pont; lásd még: az [EUMSZ] 101. és [EUMSZ] 102. cikk alapján benyújtott panaszok Bizottság általi kezelésére vonatkozó bizottsági közleménytervezet [HL 2004. C 101., 65. o.; a továbbiakban: panaszok kezelésére vonatkozó közlemény] 41. pontja).

72

A Bizottság ugyanis, amelyet az EUMSZ 105. cikk (1) bekezdése azzal a feladattal ruházott fel, hogy felügyelje az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alkalmazását, az Unió versenypolitikájának meghatározására és érvényesítésére hivatott. Márpedig a Bizottság csupán korlátozott forrásokkal rendelkezik, amelyet arra kell használnia, hogy fellépjen a potenciálisan gyakori, versenyjogot sértő magatartásokkal szemben. Következésképpen, a Bizottság, annak érdekében, hogy e feladatának hatékonyan eleget tehessen, megállapíthatja az eléje terjesztett panaszok fontossági sorrendjét, és e tekintetben diszkrecionális jogkörrel rendelkezik (lásd ebben az értelemben: 2017. január 11‑iTopps Europe kontra Bizottság ítélet, T‑699/14, nem tették közzé, EU:T:2017:2, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

73

A valamely ügy vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek értékeléséhez a Bizottságnak figyelembe kell vennie az adott ügy körülményeit, különösen az elé terjesztett panaszban bemutatott ténybeli és jogi körülményeket (lásd: 2001. május 17‑iIECC kontra Bizottság ítélet, C‑450/98 P, EU:C:2001:276, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bizottságnak különösen az a feladata, hogy miután kellő gondossággal értékelte a panaszos által előadott ténybeli és jogi körülményeket, mérlegelje az állítólagos jogsértésnek a belső piac működésével kapcsolatos jelentőségét, a jogsértés fennállása bizonyíthatóságának valószínűségét, valamint a szükséges vizsgálati intézkedések terjedelmét arra figyelemmel, hogy a legkedvezőbb feltételek mellett tudja ellátni az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk betartásával kapcsolatos ellenőrző feladatkörét (1992. szeptember 18‑iAutomec kontra Bizottság ítélet, T‑24/90, EU:T:1992:97, 86. pont; 2007. szeptember 12‑iUFEX és társai kontra Bizottság ítélet, T‑60/05, EU:T:2007:269, 178. pont).

74

Mindazonáltal, tekintettel arra, hogy a panasszal előterjesztett uniós érdek értékelése az egyes ügy körülményeitől függ, nem korlátozható sem azon értékelési kritériumok száma, amelyekre a Bizottság hivatkozhat, és fordítva, nem írható elő az sem, hogy a Bizottság kizárólag bizonyos kritériumokat vegyen figyelembe. Tekintettel arra, hogy a versenyjoghoz hasonló területen a ténybeli és jogi háttér ügyenként jelentősen eltérhet, lehetséges egyrészt olyan kritériumok alkalmazása, amelyek jelentősen eltérhetnek egymástól, és nem olyan előre meghatározott kritériumok alkalmazása, amelyeket kötelező lenne alkalmazni, vagy másrészt olyan kritériumok alkalmazása, amelyeket eddig nem vettek figyelembe, vagy pedig egyetlen kritérium előnyben részesítése az ezen uniós érdek értékeléséhez (lásd ebben az értelemben: 2013. szeptember 19‑iEFIM kontra Bizottság ítélet, C‑56/12 P, nem tették közzé, EU:C:2013:575, 85. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2017. január 11‑iTopps Europe kontra Bizottság ítélet, T‑699/14, nem tették közzé, EU:T:2017:2, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 43. pontja).

75

Továbbá emlékeztetni kell arra az ítélkezési gyakorlatra, amely szerint a Bizottság megfelelő uniós érdek hiánya miatt nemcsak azelőtt hozhat a panasz vizsgálatát lezáró határozatot, hogy elkezdte volna az ügy vizsgálatát, hanem azután is, hogy bizonyításfelvételi intézkedéseket hozott, amennyiben az eljárás ezen szakaszában jut erre a megállapításra (lásd ebben az értelemben: 2001. május 17‑iIECC kontra Bizottság ítélet, C‑449/98 P, EU:C:2001:275, 37. pont; 1995. január 24‑iBEMIM kontra Bizottság ítélet, T‑114/92, EU:T:1995:11, 81. pont; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 45. pontja).

76

A Bizottság diszkrecionális jogköre azonban nem korlátlan. Egyrészt, az ügy vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek értékeléséhez a Bizottságnak figyelembe kell vennie valamennyi releváns jogi és ténybeli körülményt annak érdekében, hogy a panasz kivizsgálásáról döntsön. Különösen arra köteles, hogy alaposan megvizsgálja a panaszos által tudomására hozott ténybeli és jogi körülmények összességét (lásd: 2001. május 17‑iIECC kontra Bizottság ítélet, C‑450/98 P, EU:C:2001:276, 57. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. július 11‑iBVGD kontra Bizottság ítélet, T‑104/07 és T‑339/08, nem tették közzé, EU:T:2013:366, 157. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 42. pontja). E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy amennyiben az intézmények széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, az uniós jogrend által a közigazgatási eljárás vonatkozásában előírt biztosítékok tiszteletben tartásának még nagyobb jelentősége van, és hogy e biztosítékok között szerepel többek között a hatáskörrel rendelkező intézmény azon kötelezettsége, hogy alaposan és pártatlanul vizsgálja meg az ügy valamennyi releváns körülményét (lásd: 2015. január 21‑ieasyJet Airline kontra Bizottság ítélet, T‑355/13, EU:T:2015:36, 19. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

77

Másrészt a Bizottságot köti az indokolási kötelezettség, amennyiben valamely panasz vizsgálatának folytatását megtagadja. Mivel az indokolásnak elég pontosnak és részletesnek kell lennie ahhoz, hogy a Törvényszék annak alapján képes legyen hatékonyan felülvizsgálni a Bizottságot a prioritások meghatározásában megillető diszkrecionális jogkör gyakorlását, ezen intézménynek meg kell jelölnie a határozat indokolásának alapjául szolgáló ténybeli körülményeket, és azokat a jogi megfontolásokat, amelyek a határozat meghozatalához vezették (1999. március 4‑iUfex és társai kontra Bizottság ítélet, C‑119/97 P, EU:C:1999:116, 90. és 91. pont; 2011. március 31‑iEMC Development kontra Bizottság végzés, C‑367/10 P, nem tették közzé, EU:C:2011:203, 75. pont).

78

Végül ki kell emelni, hogy az uniós bíróságnak a Bizottságnak a panaszok elbírálása terén elismert diszkrecionális jogköre gyakorlására vonatkozólag végzett felülvizsgálata nem indíthatja e bíróságot arra, hogy az uniós érdekre vonatkozó saját értékelésével helyettesítse a Bizottság értékelését, hanem e felülvizsgálat célja annak ellenőrzése, hogy a vitatott határozat nem alapul‑e helytelen ténymegállapításokon, illetőleg hogy nem valósít‑e meg téves jogalkalmazást vagy nyilvánvaló értékelési hibát, vagy pedig nem jelent‑e hatáskörrel való visszaélést (lásd: 2010. december 15‑iCEAHR kontra Bizottság ítélet, T‑427/08, EU:T:2010:517, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Nem feladata ugyanis a Törvényszéknek, hogy az uniós érdekre vonatkozó saját értékelésével helyettesítse a Bizottság értékelését azzal, hogy ellenőrzi, hogy a Bizottság által a megtámadott határozatban figyelembe vettől eltérő kritériumoknak a Bizottságot arra kellett volna‑e vezetniük, hogy megállapítsa az ügy vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek fennállását (lásd: 2014. december 17‑iSi.mobil kontra Bizottság ítélet, T‑201/11, EU:T:2014:1096, 89. pont [nem tették közzé]; 2016. szeptember 30‑iTrajektna luka Split kontra Bizottság ítélet, T‑70/15, EU:T:2016:592, 76. pont [nem tették közzé]). Hasonlóképpen, a panaszok elutasítására vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a Bizottság által az EUMSZ 101. vagy EUMSZ 102. cikk megsértésére vonatkozó állításokkal kapcsolatban tett értékelések összetett gazdasági értékeléseket jelentenek, különösen akkor, amikor a Bizottság előretekintő vizsgálatokat végez, amelyeknek az uniós bíróság általi ellenőrzése az eljárási és indokolási szabályok tiszteletben tartásának, valamint a tények ténybeli pontosságának, a nyilvánvaló értékelési hiba hiányának és a hatáskörrel való visszaélésnek az ellenőrzésére korlátozódik (lásd: 2006. szeptember 27‑iHaladjian Frères kontra Bizottság ítélet, T‑204/03, EU:T:2006:273, 30. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2013. július 11‑iSpira kontra Bizottság ítélet, T‑108/07 és T‑354/08, nem tették közzé, EU:T:2013:367, 185. pont).

79

A panaszok Bizottság általi elutasítására vonatkozó határozatokat rendező ezek elvek tükrében szükséges megvizsgálni a felperes kifogásait.

80

A jelen esetben a felperes lényegében úgy véli, hogy a Bizottságnak érvényt kellett volna szereznie a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítéletnek, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletnek az 1/2003 rendelet 7. cikkével összefüggésben értelmezett EUMSZ 105. cikk alapján, vagy annak megvizsgálásával, hogy a cél általi versenyellenes magatartásra vonatkozhat‑e az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti mentesség, vagy a megállapodás megtiltásával és annak megakadályozásával, hogy a magatartás megismétlődjön. Másként fogalmazva, a felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottságnak végleges határozatot kellett volna hoznia az 1999. évi panaszban állított jogsértés fennállásával vagy annak hiányával kapcsolatban.

81

Először is, emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy a fenti 71–79. pontban hivatkozott állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a Bizottság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a valamely panaszból eredő ügyek vizsgálata során, és nem köteles végleges határozatot hozni a panaszban állított jogsértés fennállásával vagy annak hiányával kapcsolatban. A Bizottság azon kötelezettsége, hogy a valamely panasz kivizsgálásáról való döntéshozatal érdekében releváns ténybeli és jogi körülményeket figyelembe vegye, a megfelelő uniós érdek hiánya miatt elutasított panaszt illetően nem az EUMSZ 101. vagy EUMSZ 102. cikk megsértését megalapozó körülményekre, hanem az ilyen megfelelő uniós érdek hiányára való következtetéshez figyelembe vett kritériumra tekintettel releváns körülményekre vonatkozik (2013. július 11‑iSpira kontra Bizottság ítélet, T‑108/07 és T‑354/08, nem tették közzé, EU:T:2013:367, 155. pont).

82

Ebből következik, hogy mivel – a jogkérdést illetően – a Bizottság nem köteles végleges határozatot hozni a panaszban állított jogsértés fennállásával vagy annak hiányával kapcsolatban, meg kell állapítani, hogy a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásainak téves értelmezésére alapított állítás megalapozottságától függetlenül a felperes nem állíthatja, hogy a Bizottság feladata, hogy véglegesen határozzon az EUMSZ 101. cikk rendelkezései megsértésének fennállásáról vagy annak hiányáról, és különösen az azon kérdés eldöntése, hogy az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdését sértő magatartás mindamellett teljesíti‑e az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése szerinti, egyedi mentesítés megszerzéséhez szükséges négy feltételt.

83

Emlékeztetni kell másrészt és ezen túlmenően arra, hogy a Bizottság diszkrecionális jogkörének fennállása nem függ a valamely ügyben való vizsgálat többé‑kevésbé előrehaladott jellegétől. A fenti 75. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a Bizottság megfelelő uniós érdek hiánya miatt nemcsak azelőtt hozhat a panasz vizsgálatát lezáró határozatot, hogy elkezdte volna az ügy vizsgálatát, hanem azután is, hogy bizonyításfelvételi intézkedéseket hozott, amennyiben az eljárás ezen szakaszában jut erre a megállapításra. Következésképpen a Bizottság mérlegelési jogköre az eljárás szakaszától és attól függetlenül alkalmazandó, hogy a kívánt vizsgálat egy újabb panaszhoz vagy – ahogy a jelen ügyben – az uniós bíróságok előtti eljárást követően a Bizottság előtt folyamatban lévő panaszhoz kapcsolódik‑e.

84

Másodszor, konkrétabban az EUMSZ 105. cikkel összefüggésben az EUMSZ 101. cikk állítólagos megsértését illetően kétségkívül a Bizottság feladata, hogy ügyeljen az EUMSZ 101. cikkben meghatározott elvek alkalmazására, megvizsgálva azokat az eseteket, ahol fennáll a jogsértés gyanúja, és „javaslatot t[éve] a jogsértés megszüntetésére irányuló megfelelő intézkedésekre”. Mindazonáltal a jelen esetben nemcsak arra került sor, hogy a Tribunal de Defensa de la Competencia (versenyjogi bíróság) 1998 októberétől felfüggesztette a megállapodás alkalmazását, hanem arra is, hogy a Bizottság ellenőrizte, hogy már nem állnak fenn a GSK 1998‑ban tanúsított magatartásának hatásai a piacra, és már nem áll fenn annak a kockázata sem, hogy a jogsértés megismétlődik (lásd a fenti 18–20. pontot).

85

Harmadszor, az 1/2003 rendelet 7. cikkének, valamint a jogbiztonság elve tiszteletben tartásának a 2001. évi határozat 3. és 4. cikke felváltásának elmulasztása miatti állítólagos megsértése kapcsán – amint azt a Bizottság megjegyzi – az említett rendelet 7. cikke úgy rendelkezik, hogy a Bizottság „határozatban felszólíthatja, az érintett vállalkozásokat és vállalkozások társulásait, hogy fejezzék be a jogsértést”, és ez a rendelkezés ezért biztosítja számára a választást a versenyjog tiszteletben tartása érdekében követendő lépések meghatározását illetően. A Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy az olyan megállapodás vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek hiányában, amelyet már régóta megszüntettek, és amelynek már nincsenek tartós hatásai, nincs szükség az 1/2003 rendelet 7. cikke alapján határozat elfogadására. E tekintetben a megtámadott határozatnak a panasz vizsgálata folytatásához fűződő megfelelő uniós érdek hiányára tekintettel való jogszerűsége a második jogalap keretében kerül megvizsgálásra (lásd az alábbi 97–138. pontot).

86

Negyedszer, a felperes által az 1/2003 rendelet 11. cikkének (6) bekezdésére való hivatkozását illetően meg kell jegyezni, hogy a Bizottságnak a valamely határozat elfogadására irányuló eljárást kezdeményező határozata kétségkívül azzal a hatással jár, hogy elvonja a spanyol versenyhatóságtól az EUMSZ 101. cikk ebben az ügyben való alkalmazására vonatkozó hatásköreit. Mindazonáltal a felperes állításával ellentétben kizárólag az az indok, hogy eljárást kezdeményeztek és a spanyol versenyhatóságtól elvonták hatásköreit, nem jelentheti azt, hogy a Bizottság köteles az 1/2003 rendelet 7. cikke alapján határozat elfogadására. Amint az a fenti 83. pontban jelzésre került, a Bizottság megfelelő uniós érdek hiánya miatt akár azután is hozhat a panasz vizsgálatát lezáró határozatot, hogy bizonyításfelvételi intézkedéseket hozott, amennyiben az eljárás ezen szakaszában jut erre a megállapításra. Egyébiránt semmi nem akadályozza azt, hogy a spanyol versenyhatóság az 1999. évi panasz elutasítását követően az EUMSZ 101. cikk alkalmazására ismét hatáskörrel rendelkezzen. Az ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy az 1/2003 rendelet 11. cikkének (6) bekezdése a nemzeti versenyhatóságok hatáskörét nem tartósan szünteti meg, hanem kizárólag a Bizottság előtti eljárás idejére (lásd ebben az értelemben: 2002. február 14‑iToshiba Corporation és társai ítélet, C‑17/10, EU:C:2012:72, 68–92. pont).

87

Ötödször és ezen túlmenően meg kell jegyezni, hogy a Bizottság – amint azt észrevételeiben jelzi – a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletet követően újból megvizsgálta az ügyet, és egy sor olyan intézkedést tett, amelyek többek között a Spanyolországban a párhuzamos kereskedelemhez kapcsolódó árak tárgyában folyamatban lévő gyakorlatokra vonatkozó elkülönült vizsgálat megindításához vezettek (AT.39973 – A gyógyszerek Spanyolországban történő forgalmazásához alkalmazott árrendszerek ügy). Következésképpen helytelen azt kijelenteni, hogy a Bizottság úgy határozott, hogy „az ügy vizsgálatát nem folytatja”, ahogyan azt a felperes állítja.

88

Az első jogalap második részét tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

89

Egyrészt, a felperes úgy érvel, hogy a Bizottság megsértette az EUMSZ 296. cikk értelmében vett indokolási kötelezettségét többek között azzal, hogy nem tüntette fel a megtámadott határozatban azokat az indokokat, amelyek miatt arra az álláspontra helyezkedett, hogy a 2001. évi határozat 1. cikkét a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet is megsemmisítette.

90

Másrészt, a felperes úgy véli, hogy mivel nem kerültek említésre a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásai a 2013. június 6‑i azon levélben, amelyben a Bizottság közölte vele az 1999. évi panasz elutasításával kapcsolatos szándékát, soha nem volt lehetősége az említett ítéletek joghatásainak értelmezésével kapcsolatban írásbeli észrevételeket előterjeszteni, ezért megsértették az 1/2003 rendelet 27. cikke és a 773/2004 rendelet 11. cikke értelmében vett meghallgatáshoz való jogot.

91

Először is az indokolás hiányára alapított kifogást illetően emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az indokolást a kérdéses jogi aktus természetéhez kell igazítani, és abból világosan és egyértelműen ki kell tűnnie a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelésének oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét (lásd: 2011. szeptember 29‑iElf Aquitaine kontra Bizottság ítélet, C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 147. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

92

A jelen esetben a megtámadott határozat indokolásából kitűnik, hogy a Bizottság arra az álláspontra helyezkedett, hogy egy további beavatkozás a részéről az Unió érdekében az említett határozatban (lásd a fenti 18–21. pontot), valamint a 773/2004 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése alapján intézett, 2013. június 6‑i levélben egyértelműen kifejtett indokok miatt nem volt szükséges. Ezért a Bizottság előadta a megtámadott határozat indokolásának alapjául szolgáló ténybeli körülményeket, és azokat a jogi megfontolásokat, amelyek e határozat meghozatalához vezették (lásd ebben az értelemben: 2012. március 9‑iComité de défense de la viticulture charentaise kontra Bizottság ítélet, T‑192/07, nem tették közzé, EU:T:2012:116, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Az a tény, hogy a Bizottság nem megfelelően vagy kellően elemezte a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásait, e megállapításon semmiben nem változtat (lásd még az alábbi 106. pontot). Egyébiránt e tekintetben meg kell jegyezni, hogy a Bizottság nem köteles állást foglalni az összes olyan érvvel kapcsolatban, amelyeket az érdekeltek panaszuk alátámasztásaként előadtak. Elegendő, hogy a Bizottság kifejtse azokat a ténybeli és jogi megfontolásokat, amelyek a határozat rendszerében alapvető jelentőséggel bírnak (lásd: 2007. július 12‑iAEPI kontra Bizottság ítélet, T‑229/05, nem tették közzé, EU:T:2007:224, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; lásd még ebben az értelemben: 1984. január 17‑iVBVB és VBBB kontra Bizottság ítélet, 43/82 és 63/82, EU:C:1984:9, 22. pont). Következésképpen a felperes nem hivatkozhat érvényesen arra, hogy a megtámadott határozat e tekintetben nélkülözné az indokolást.

93

Másodszor, a meghallgatáshoz való jog állítólagos megsértését illetően a Törvényszék emlékeztet arra, hogy az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a valamely panasz benyújtását követően indított eljárás nem minősül az érintett vállalkozások közötti kontradiktórius eljárásnak, hanem olyan eljárásnak, amelyet a Bizottság valamely kérelem előterjesztését követően a versenyszabályok tiszteletben tartásának biztosításával kapcsolatos feladatának gyakorlása keretében indított. Ebből következik, hogy azok a vállalkozások, amelyekkel szemben eljárást indítottak, és azok a vállalkozások, amelyek panaszt nyújtottak be, nincsenek ugyanabban az eljárási helyzetben, és ez utóbbiak nem hivatkozhatnak a védelemhez való jogra. Ellenben a panaszosok számára biztosítani kell jogos érdekeik védelmét a Bizottság által indított eljárás során, és ezért szorosan kapcsolódniuk kell az említett eljáráshoz, jóllehet eljárási jogaik nem olyan kiterjedtek, mint azoknak a vállalkozásoknak a védelemhez való joga, amelyekkel szemben a Bizottság a vizsgálatát megindítja (lásd ebben az értelemben: 1987. november 17‑iBritish American Tobacco és Reynolds Industries kontra Bizottság ítélet, 142/84 és 156/84, EU:C:1987:490, 19. és 20. pont; 2000. november 30‑iIndustrie des poudres sphériques kontra Bizottság ítélet, T‑5/97, EU:T:2000:278, 229. pont; lásd még a 773/2004 rendelet (8) preambulumbekezdését és a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 59. pontját). Egyébiránt az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy a harmadik személyek nem állíthatják, hogy a Bizottság által birtokolt ügyiratokba való betekintés jogával ugyanolyan feltételek mellett rendelkeznek, mint amelyekre az eljárás alá vont vállalkozások hivatkozhatnak (1994. július 15‑iMatra Hachette kontra Bizottság ítélet, T‑17/93, EU:T:1994:89, 34. pont; 2000. március 30‑iKish Glass kontra Bizottság ítélet, T‑65/96, EU:T:2000:93, 34. pont; 2000. november 30‑iIndustrie des poudres sphériques kontra Bizottság ítélet, T‑5/97, EU:T:2000:278, 229. pont; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 59. pontja). Egyébiránt az [EUMSZ 101.] és [102]. cikk[…], az EGT‑megállapodás 53., 54. és 57. cikke, valamint a 139/2004/EK tanácsi rendelet alapján folytatott eljárásokban a Bizottság aktájába való betekintés szabályairól szóló bizottsági közlemény (HL 2005. C 325., 7. o.) 7., 8., 30. és 31. pontjából kitűnik, hogy a panaszosok betekintési joga azokra a dokumentumokra szorítkozik, amelyekre a Bizottság ideiglenes értékelését alapozza, és nem ugyanazzal a hatállyal rendelkezik, mint a Bizottság ügyirataiba való azon betekintési jog, amelyet azon személyek, vállalkozások és vállalkozások társulásai tekintetében ismertek el, akikhez, illetve amelyekhez a Bizottság kifogásközlést intézett, amely a Bizottság által a vizsgálat során beszerzett, megkapott, illetve összeállított dokumentumok összességét érinti.

94

A jelen esetben a 773/2004 rendelet 7. cikkének (1) bekezdése alapján intézett, 2013. június 6‑i levelében a Bizottság megjelölte a panasz vizsgálata folytatásához fűződő uniós érdek hiányával kapcsolatban meghatározó körülményeket, és a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet alapján végzett értelmezés nem szerepel az említett, ideiglenes értékelése során meghatározó körülmények között. E tekintetben a felperes nem bizonyította, hogy miként fosztották meg a fent említett ítéletek joghatásaival kapcsolatos írásbeli észrevételei előterjesztésének a lehetőségétől, tekintettel arra, hogy 2013. július 18‑i levelében egyrészt úgy foglalja össze a Bizottság 2013. június 6‑i levelét, mint amely „a Bíróság ítéletének meghozatalát követően a Bizottság által tett lépéseket írja le”, másrészt pedig „A Bizottságnak az EUMSZ 266. cikk szerinti kötelezettsége” című 4.3. pontban az említett ítéletek joghatásaival kapcsolatban általa végzett értelmezést úgy adja elő, hogy nem vitatja a Bizottság levelében az említett ítéletek bármilyen elemzésének a hiányát.

95

Ennélfogva a fentiekből következik, hogy a felperes által a jogalap harmadik részével összefüggésben felhozott állítólagos jogsértések közül egyik sem került bizonyításra.

96

A fenti 47–95. pontban kifejtett okokból az első jogalapot mint megalapozatlant teljes egészében el kell utasítani.

97

A másodlagos jelleggel előterjesztett második jogalapjával a felperes a Bizottság valamennyi olyan értékelését vitatja, amely utóbbit az 1999. évi panasznak a megfelelő uniós érdek hiánya miatti elutasításához vezette. Konkrétabban, a Bizottság az uniós érdek értékelése során megsértette az EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikket, az EUMSZ 296. cikk értelmében vett indokolási kötelezettséget, valamint a vizsgálat folytatásához fűződő uniós érdek értékelése során a meghallgatáshoz való alapvető jogot.

98

Mindenekelőtt a felperes – elismerve egyúttal, hogy a Bizottság a panasz elutasítását illetően mérlegelési jogkörrel rendelkezik – azt állítja, hogy az ügy „sajátos jelentőséggel” bír, különösen amiatt, hogy a Bizottság olyan határozatot fogadott el, amelyre az Európai Unió Bíróságának két jelentős ítélete vonatkozott, és amelyre tekintettel nem lehet az uniós érdek hiányára következtetni.

99

Ezt követően a felperes azon különböző kritériumokra hivatkozva, amelyeket az ítélkezési gyakorlat az uniós érdek értékeléséhez relevánsnak tekint, arra a következtetésre jut, hogy a megtámadott határozat – szelektíven és tévesen – csak három indokot említ, amelyekre a Bizottság az uniós érdek hiányát alapítja: először azt a tényt, hogy az 1999. évi panaszban kifogásolt jogsértést több éve megszüntették, másodszor azt a tényt, hogy a szóban forgó jogsértés nem váltott ki tartós hatásokat, harmadszor pedig azt a tényt, hogy az ügy elbírálását a nemzeti bíróságok és hatóságok végezték és azt még azok elbírálhatják.

100

A második jogalap ezért lényegében négy részre oszlik.

101

A felperes azt állítja, hogy az uniós érdek kizárólag a jelen ügy sajátos jellemzője miatt áll fenn, amely megkülönbözteti az uniós bíróságok által máig vizsgált, a panasz vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdekre vonatkozó korábbi ügyektől, nevezetesen az olyan határozat Bizottság általi elfogadása, amelyre a Bíróság és a Törvényszék által hozott két ítélet vonatkozott, a jelen esetben a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet, amelyeket a jogirodalom széles körben megvitatott.

102

A felperes érveire való válaszolás érdekében az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ellenőrizni kell, hogy a megtámadott határozat az 1999. évi panasznak a 773/2004 rendelet 7. cikkének (2) bekezdése alapján való elutasításával nem alapul‑e helytelen ténymegállapításokon, illetőleg hogy nem valósít‑e meg téves jogalkalmazást vagy nyilvánvaló értékelési hibát, vagy pedig nem jelent‑e hatáskörrel való visszaélést (lásd ebben az értelemben: 2010. december 15‑iCEAHR kontra Bizottság ítélet, T‑427/08, EU:T:2010:517, 65. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Nem feladata ugyanis a Törvényszéknek, hogy az uniós érdekre vonatkozó saját értékelésével helyettesítse a Bizottság értékelését azzal, hogy ellenőrzi, hogy a Bizottság által a megtámadott határozatban figyelembe vettől eltérő kritériumoknak a Bizottságot arra kellett volna‑e vezetniük, hogy megállapítsa az ügy vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek fennállását (2014. december 17‑iSi.mobil kontra Bizottság ítélet, T‑201/11, EU:T:2014:1096, 89. pont [nem tették közzé]).

103

A jelen esetben először is az a tény, hogy a Bizottság nem vette figyelembe a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet joghatásait az uniós érdek fennállásának értékeléséhez, nem minősül jogellenességnek. Amint az ugyanis már megjegyzésre került, egyrészt a Bizottság diszkrecionális jogkörrel rendelkezik azon kritériumok megválasztását illetően, amelyekre az ilyen érdek fennállásának értékeléséhez hivatkozhat (lásd: 2013. március 9‑iComité de défense de la viticulture charentaise kontra Bizottság ítélet, T‑192/07, nem tették közzé, EU:T:2012:116, 80. pont), másrészt pedig – amint az a fenti 66. pontban megállapításra került – a jelen ügy nagyon sajátos ténybeli helyzetével összefüggésben a Bizottság jogosan értékelhette az uniós érdeket a megtámadott határozat elfogadásának időpontjában az új körülmények tükrében.

104

Másodszor ki kell emelni, hogy – amint arra a felperes hivatkozik – a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kétségkívül a kettős árképzési rendszereknek az EUMSZ 101. cikkre tekintettel való elemzésére vonatkozó jogi érdeket vetett fel. Mindazonáltal ez a megállapítás önmagában nem indokolhatja a felperes panasza vizsgálatának folytatását. A megtámadott határozat tárgya ugyanis nem az e két ítélet végrehajtásából eredő absztrakt és tudományos érdek fennállására, hanem olyan konkrét és valós érdek fennállására vonatkozik, amely valamennyi releváns körülményre tekintettel indokolja a Bizottság forrásainak rendelkezésre bocsátását az 1999. évi panasz kivizsgálásához.

105

A fentiekre tekintettel a Törvényszék nem helyettesítheti az uniós érdekre vonatkozó saját értékelésével a Bizottság értékelését azzal, hogy egy másik kritériumot vesz figyelembe, nevezetesen azt a tényt, hogy a Bíróság az 1999. évi panaszéval egyező tárgyú ítéletet hozott, függetlenül attól, hogy ez az ítélet az 1999. évi panasz érdemi vizsgálatára vitathatatlan relevanciával bír. Másként fogalmazva, a felperes által hivatkozott ezen további kritérium önmagában nem akadályozhatja meg a Bizottságot abban, hogy más megfontolások alapján – különösen a fenti 99. pontban kifejtett és az alábbiakban megvizsgált három megfontolást illetően – a megfelelő uniós érdek hiányára következtessen.

106

Végül, feltételezve, hogy a felperes érvelését úgy kell érteni, hogy az az uniós érdek fennállására tekintettel a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet hatályának a Bizottság általi megsértését is érinti, amennyiben azok részlegesen fenntartják a 2001. évi határozatot, emlékeztetni kell a megtámadott határozatban vétett és a fenti 62–64. pontban megállapított téves jogalkalmazásra. Még azt szükséges vizsgálni, hogy ez a téves jogalkalmazás az ügy körülményei között meghatározó befolyást gyakorolhatott‑e a Bizottságnak a panasz vizsgálata folytatásához fűződő megfelelő uniós érdekre vonatkozó értékelésére (lásd ebben az értelemben: 2002. május 14‑iGraphischer Maschinenbau kontra Bizottság ítélet, T‑126/99, EU:T:2002:116, 48. és 49. pont; 2007. szeptember 12‑iUFEX és társai kontra Bizottság ítélet, T‑60/05, EU:T:2007:269, 77. és 78. pont). A jelen esetben a megtámadott határozat (23) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Bizottság az uniós érdek hiányára való következtetéshez három kritériumra támaszkodik, amelyek a szóban forgó magatartás 1998 októberében való megszűnéséhez, a tartós hatások bekövetkezésének a hiányához, valamint ahhoz a tényhez kapcsolódnak, hogy a nemzeti bíróságok és a nemzeti hatóságok megfelelő helyzetben voltak a felvetett problémák kezeléséhez. A Bizottság e tekintetben azoknak a kritériumoknak a számát, amelyekre hivatkozni szándékozott, jogosan korlátozta a szóban forgó három kritériumra (lásd ebben az értelemben: 2001. május 17‑iIECC kontra Bizottság ítélet, C‑449/98 P, EU:C:2001:275, 45–47. pont; 2011. november 24‑iEFIM kontra Bizottság ítélet, T‑296/09, nem tették közzé, EU:T:2011:693, 105. pont). Ebből következik, hogy azt a befolyást kell értékelni, amelyet a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet, valamint következésképpen a 2001. évi határozat hatályának a Bizottság által téves értékelése a határozatban figyelembe vett három kritériumra tekintettel gyakorolhatott. Márpedig ezen kritériumok egyikét sem érintheti döntő mértékben végrehajtása során a 2001. évi határozat részleges fenntartása. A 2001. évi határozat fennállása ugyanis, amely egy jogi körülmény, nincs hatással a szóban forgó magatartásnak vagy hatásainak a tartósságára, amely egy ténybeli körülmény. Ugyanez vonatkozik a nemzeti hatóságok és bíróságok beavatkozására, amely továbbra is lehetséges – amint az a fenti 86. pontban megállapításra került –, és azután is, hogy maga a Bizottság a szóban forgó magatartásra vonatkozó határozatot hozott (2012. február 14‑iToshiba Corporation és társai ítélet, C‑17/10, EU:C:2012:72, 68–92. pont). Ráadásul a megtámadott határozat (39)–(41) preambulumbekezdéséből egyaránt kitűnik, hogy a Bizottság ezt a kritériumot csak az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésének adott esetben a nemzeti hatóságok és bíróságok általi alkalmazására tekintettel vizsgálja, amely rendelkezés kapcsán nem vitatott, hogy azt a 2001. évi határozat részleges megsemmisítését követően nem alkalmazza.

107

A második jogalap első részét tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

108

Először is, a felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy utóbbi nem vizsgálta meg és nem indokolta megfelelően következtetéseit különösen a megtámadott határozat (24) és (25) preambulumbekezdésében, amely rendelkezések szerint a jogsértés már 1998‑ban megszűnt és csak 7 hónapig tartott (1998. március 9‑től október 16‑ig), miközben a Bizottság az uniós érdek hiányának indokolásához e korlátozott időtartamra, valamint a GSK általi megismétlés veszélyének megszűnésére támaszkodott. Másodszor, a felperes ellentmondást állapít meg azon körülmény között, hogy a magatartás 1998 októberében megszűn,t és a Bizottság azon határozata között, hogy folytatja a vizsgálatot ezen időpontot követően, 1998 és 2009 között, továbbá a 2001. évi határozat elfogadásával és annak az uniós bíróságok előtti védelmével.

109

Az ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság dönthet úgy, hogy nem célszerű az olyan gyakorlatokat kifogásoló panasz kivizsgálása, amelyeket a későbbiekben megszüntettek. Egyébiránt a Bizottság megállapíthatja, hogy már nem áll fenn megfelelő uniós érdek, amikor az érintett vállalkozások beleegyeznek magatartásuknak a közérdeknek megfelelő irányban történő módosításába (2001. május 17‑iIECC kontra Bizottság ítélet, C‑449/98 P, EU:C:2001:275, 48. és 49. pont; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 44. pontjának hatodik francia bekezdése).

110

A jelen esetben először is a felperesnek a magatartás 1998‑ban történő megszűnésére vonatkozóan a nyilvánvalóan téves jogalkalmazásra és az indokolás hiányára alapított kifogása nem fogadható el. Elsőként ugyanis a felperes nem vitatja közvetlenül, hogy a GSK magatartása 1998 októberében ténylegesen megszűnt, és a felperes semmilyen olyan konkrét bizonyítékot nem hoz fel, amelynek alapján az ellenkezője bizonyítható lenne. Másodsorban, a megtámadott határozat indokolása e tekintetben elegendő, amennyiben a megtámadott határozat (7) preambulumbekezdésében egyértelműen pontosításra került, hogy a megállapodás vitatott kikötéseinek alkalmazását a Tribunal de Defensa de la Competencia (versenyjogi bíróság) 1998. október 16‑án felfüggesztette, és hogy a GSK a felfüggesztés időpontjától a 2001. évi határozat időpontjáig tartózkodott azok alkalmazásától. Harmadsorban, a megtámadott határozat (24) preambulumbekezdésében a Bizottság megemlíti, hogy úgy tűnik, hogy az ügyiratokban semmi nem jelzi, hogy a GSK ezeket az intézkedéseket újból alkalmazni tervezte volna Spanyolországban.

111

Másodszor meg kell állapítani, hogy a magatartás megszűnésének időpontját nem kérdőjelezheti meg a Bizottság azon határozata, amely a 2001. évi határozatnak a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet 2009‑ben való kihirdetéséig történő védelmére vonatkozott. Ez az állítólagos ellentmondás ugyanis egyáltalán nem bizonyítja, hogy a GSK magatartása nem szűnt meg, és következésképpen, hogy a Bizottság tévesen jutott arra a következtetésre, hogy a magatartás ezen időpont óta már nincs folyamatban.

112

E körülmények között, mivel a felperes nem adott elő konkrét valószínűsítő körülményeket arról, hogy a magatartást 1998. október 16. után továbbra is gyakorolták, vagy hogy a GSK ezen intézkedéseket újból alkalmazni tervezte Spanyolországban, a Bizottság nem vétett a megtámadott határozatot illetően nyilvánvaló értékelési hibát annak megállapításával, hogy a GSK magatartása 1998‑ban ténylegesen megszűnt.

113

Következésképpen a második jogalap második részét el kell utasítani.

114

A felperes lényegében azt állítja, hogy a jogsértés versenyellenes hatásai jelentős mértékben továbbra is fennállnak a spanyol piacon, mivel a gyógyszerészeti termékek gyártóinak a többsége jelenleg számos kettős árképzési rendszert alkalmaz. A felperes szerint a Bizottságnak a megtámadott határozat (27)–(37) preambulumbekezdésében szereplő érvelése oly mértékben súlyos és nyilvánvaló téves jogalkalmazáson alapul, hogy a Bizottság nem juthatott érvényesen arra a következtetésre, hogy az ügyben nem áll fenn uniós érdek. A felperes különösen azokat a következtetéseket vitatja, miszerint semmilyen okozati összefüggés nem áll fenn a GSK gyakorlatai és a kettős árképzésnek a többi gyártó általi későbbi bevezetése között (a megtámadott határozat (27) és (28) preambulumbekezdése).

115

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Bizottság nem támaszkodhat csupán arra a tényre, hogy az EUM‑Szerződést állítólagosan sértő gyakorlatok megszűntek ahhoz, hogy ennek alapján megfelelő uniós érdek hiányában további intézkedések nélkül lezárja az e gyakorlatokat bejelentő panasz alapján indult ügyet annak vizsgálata nélkül, hogy nem tartósak‑e azok versenyellenes hatásai, illetve adott esetben az állítólagos versenyjogi jogsértések súlya, illetve hatásaik tartóssága nem teszik‑e a szóban forgó panaszt uniós érdekűvé (1999. március 4‑iUfex és társai kontra Bizottság ítélet, C‑119/97 P, EU:C:1999:116, 95. pont; 2001. február 14‑iSEP kontra Bizottság ítélet, T‑115/99, EU:T:2001:54, 33. pont; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 44. pontjának ötödik francia bekezdését). Ez az ítélkezési gyakorlat kizárólag abban az esetben alkalmazandó, amikor a Bizottság határozatának elfogadásához az állítólagosan versenyellenes gyakorlatok megszűnésére támaszkodik (2007. szeptember 12‑iUfex és társai kontra Bizottság ítélet, T‑60/05, EU:T:2007:269, 74. pont; 2013. július 11‑iSpira kontra Bizottság ítélet, T‑108/07 és T‑354/08, nem tették közzé, EU:T:2013:367, 178. pont).

116

Először is, a fentiekből következik, hogy a Bizottság jogosan járt el oly módon, hogy a megtámadott határozatban nemcsak a megállapodás 1998‑ban való megszűnésének a megállapításával elégedett meg, hanem azt is ellenőrizte, hogy a versenyellenes hatások nem tartósak‑e.

117

Másodszor meg kell állapítani, hogy a felperes semmilyen azt igazoló konkrét bizonyítékot nem adott elő, hogy a spanyol nagykereskedőknek a GSK által 1998‑ban alkalmazott kettős árképzési kikötéssel közvetlenül érintett gyógyszerek kivitelére való képessége korlátozott volt, vagy hogy e korlátozás 1998‑ban olyan mértékű volt, hogy a versenyellenes hatások a spanyol piacon tartósak voltak. A Bizottság ezért nem követett el nyilvánvaló értékelési hibát, amikor a megtámadott határozat (26) preambulumbekezdésében arra a következtetésre jutott, hogy „a spanyol nagykereskedők jelenleg olyan beszerzési árakkal és mennyiségekkel szembesülnek e 82 gyógyszer kivitelét illetően, amelyet a piac aktuális dinamikája, mintsem a GSK 1998‑ban tanúsított magatartása határoz meg”.

118

Harmadszor hangsúlyozni kell, hogy a fenti 115. pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapvetően azokhoz az állítólagosan versenyellenes gyakorlatokhoz közvetlenül kapcsolódó versenyellenes hatásokkal foglalkozik, amelyek megszűntek, és amelyeket az 1999. évi panasz érintett. A versenyellenes hatások tehát főszabály szerint nem határozhatók meg a harmadik felek gyakorlataira való hivatkozással. Mindazonáltal nem kizárt, hogy a versenyellenes hatások a harmadik felek gyakorlataira tekintettel megvizsgálásra kerüljenek, amikor az ezen gyakorlatok és a panasszal érintett gyakorlat közötti okozati összefüggés egyértelműen megállapításra került. Ugyanakkor a jelen esetben a felperes semmilyen bizonyítékkal nem szolgált, amelynek alapján okozati összefüggés állapítható meg a GSK 1998‑ban végrehajtott gyakorlatai és a kettős árképzés többi gyártó általi későbbi bevezetése között. Egyébiránt az a tény, hogy más vállalkozások ezen gyakorlatai potenciálisan ugyanazokat a versenyjogi problémákat váltják ki, mint az 1999. évi panasz tárgyát képező ügy esetében, önmagában nem jár hatással, amennyiben az a tény, hogy valamely magatartás két ügyben összehasonlítható, nem jelenti azt, hogy az egyik kiváltotta a másikat vagy befolyásolta azt.

119

Negyedszer, azt az állítást is el kell utasítani, miszerint az ezen gyakorlatok közötti ilyen okozati összefüggés megállapítható abból a tényből, hogy a Bizottságnak az 1999. évi panasz tárgyát képező ügyben tanúsított állítólagos tétlensége Spanyolországban a kiviteli korlátozások bevezetéséhez „de facto zöld utat” adott. Egyrészt, amint azt a Bizottság jogosan megjegyzi, a jogsértésre vonatkozó határozat elfogadásának hiánya önmagában nem lehet meghatározó a vállalkozások által az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése alapján végzett önértékeléshez, amennyiben azt a jelenlegi piaci körülmények alapján kellene elvégezni, nem pedig a valamely panaszt az uniós érdek hiánya miatt elutasító határozat alapján olyan jogsértést illetően, amely 1998 óta nem vált ki hatásokat. Másrészt, a Bizottságnak a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követő tétlenségét (lásd a fenti 14. pontot), valamint a GSK‑n kívüli más vállalkozások által Spanyolországban alkalmazott kettős árképzéssel kapcsolatos állítólagos gyakorlatok tekintetében való új vizsgálat megindítását (AT.39973 – A gyógyszerek Spanyolországban történő forgalmazásához alkalmazott árrendszerek ügy) a többi vállalkozás nem tekintheti „tétlenségnek”, ami zöld utat ad számukra Spanyolországban a kettős árképzés bevezetésére.

120

Ötödször ki kell emelni, hogy nem állapítható meg ellentmondás egyrészt a megtámadott határozat (28) preambulumbekezdése között, miszerint Spanyolországban a kettős árképzési rendszereknek a gyártók általi állítólagosan elterjedt használata más tényezők között a GSK‑ügy vizsgálata során bevezetett jogalkotási intézkedésekhez, és különösen a 2006. július 26‑i Ley 29/2006 de garantías y uso racional de los medicamentos y productos sanitarioshoz (a gyógyszerek és egészségügyi termékek garanciáiról és észszerű használatáról szóló 29/2006 törvény, a BOE 2006. július 27‑i 178. száma, 28122. o.) kapcsolódik, másrészt pedig a felperes által a 29/2006 törvénnyel bevezetett ezen új jogalkotási változások kapcsán előterjesztett másik panasznak a Bizottság 2008. november 4‑i levelével való elutasítása között. Egyrészt a megtámadott határozat (28) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy ezek a jogalkotási intézkedések a kettős árképzési rendszerek állítólagos használatának tényezői közül az egyik, de nem az egyetlen tényezőjét képezik, másrészt pedig, hogy ez az ellentmondás azokhoz a megfontolásokhoz kapcsolódik, amelyek túllépik az 1999. évi panasz hatályát, és amelyek semmi esetre sem bizonyíthatják a jelen esetben vitatott gyakorlat tartós hatásait.

121

A fentiekre tekintettel a felperes állítása, miszerint a GSK magatartása továbbra is versenyellenes hatásokat vált ki, nem megalapozott, amennyiben nem került bizonyításra a GSK által 1998‑ban rövid idő alatt létrehozott rendszer és az azon állítólagos „versenyellenes hatások” közötti okozati összefüggés fennállása, amelyek a más gyógyszergyártók által jelenleg végrehajtott gyakorlatokból erednek.

122

Ennélfogva arra kell következtetni, hogy nem került bizonyításra, hogy a Bizottság a megállapodásból eredő, a spanyol piacon való tartós hatások hiányával kapcsolatban nyilvánvaló értékelési hibát vétett.

123

A felperes úgy véli, hogy a Bizottság állításával ellentétben az 1999. évi panasz tárgyát képező ügy nem terjeszthető ténylegesen a nemzeti hatóságok elé, amennyiben azok az ilyen jellegű ügy értékeléséhez nincsenek a megfelelő helyzetben. A felperes szerint a Bizottság a nemzeti hatóságokhoz képest általában kedvezőbb helyzetben van. Elsőként, a Bizottság rendelkezik az ügyiratokhoz csatolt releváns információkkal. Másodsorban, a párhuzamos kereskedelem – sajátos jellege miatt – meghatározásánál fogva több tagállamot érint. Harmadsorban nem vitatott, hogy a spanyol hatóságok és bíróságok nem rendelkeznek az olyan összetett gazdasági adatok megszerzéséhez és elemzéséhez szükséges eszközökkel, ismeretekkel vagy akár tapasztalattal, amelyek az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése alapján elvégzett vizsgálat során nélkülözhetetlenek. Negyedsorban a felperes kiemeli, hogy a Bizottság az 1/2003 rendelet 5. és 10. cikkének értelmezésével kapcsolatban nyilvánvalóan tévesen alkalmazta a jogot annak megállapításával, hogy a spanyol versenyhatóság „elfogad[hat] a GSK‑ügyben az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésére vonatkozó érvényes határozatot”. A felperes szerint az 1/2003 rendelet 5. cikke értelmében a nemzeti hatóságok nem fogadhatnak el azt megállapító egyedi határozatokat, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésének feltételei teljesültek, és az 1/2003 rendelet 10. cikke értelmében kizárólag a Bizottság állapíthatja meg határozat útján, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében kifejtett négy feltétel alkalmazandó. Ötödsorban, a Bizottság egyaránt kedvezőbb helyzetben van az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésére vonatkozó határozat megvizsgálásához és elfogadásához egyrészt az adminisztratív hatékonyság biztosítása érdekében, tekintettel arra, hogy a Bizottság már sok erőfeszítést tett ebben az ügyben, másrészt pedig a jogbiztonságnak az olyan nemzeti versenyhatóságok tekintetében való biztosítása érdekében, amelyek a jövőben hasonló ügyekkel szembesülnek.

124

Először is emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet 4. és 5. cikke értelmében a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok párhuzamos hatáskörökkel rendelkeznek az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alkalmazása terén, és az 1/2003 rendelet rendszere a köztük fennálló széles körű együttműködésen alapul (2013. október 16‑iVivendi kontra Bizottság ítélet, T‑432/10, nem tették közzé, EU:T:2013:538, 26. pont). Ennélfogva értékelése keretében a Bizottság figyelembe veheti a nemzeti hatóságok által hozott intézkedéseket is (lásd: 2007. július 3‑iAu Lys de France kontra Bizottság ítélet, T‑458/04, nem tették közzé, EU:T:2007:195, 72. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). A Bizottságnak ugyanis jogában áll elutasítani egy panaszt azzal az indokkal, hogy a panaszos kereseteket indíthat jogainak érvényesítése érdekében a nemzeti hatóságok és bíróságok előtt (lásd ebben az értelemben: 1992. szeptember 18‑iAutomec kontra Bizottság ítélet, T‑24/90, EU:T:1992:97, 88–96. pont; 1995. január 24‑iTremblay és társai kontra Bizottság ítélet, T‑5/93, EU:T:1995:12, 65–74. pont; 1996. január 9‑iKoelman kontra Bizottság ítélet, T‑575/93, EU:T:1996:1, 78. és 79. pont; lásd még: a panaszok kezelésére vonatkozó közlemény 44. pontjának első francia bekezdése és II. fejezet). Ellenben sem az 1/2003 rendelet, sem pedig a versenyhatóságok hálózatán belüli együttműködésről szóló bizottsági közlemény (HL 2004. C 101., 43. o.) nem ír elő a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok közötti hatáskörmegosztásra vonatkozó szabályt, illetve nem létesít sem jogokat, sem pedig elvárásokat valamely vállalkozás számára ügyének egy adott versenyhatóság általi elbírálását illetően (2011. július 13‑iThyssenKrupp Liften Ascenseurs kontra Bizottság ítélet, T‑144/07, T‑147/07–T‑150/07 és T‑154/07, EU:T:2011:364, 78. pont; 2014. december 17‑iSi.mobil kontra Bizottság ítélet, T‑201/11, EU:T:2014:1096, 38. és 39. pont).

125

Következésképpen még azt is feltételezve, ahogyan azt a felperes állítja, hogy a Bizottság valamely ügy elbírálását illetően különösen kedvező helyzetben van, és hogy a nemzeti hatóságok ennek megtételéhez kevésbé kedvező helyzetben vannak, a felpereshez hasonló panaszos vállalkozások semmilyen joggal nem rendelkeznek arra, hogy ügyüket a Bizottság bírálja el (lásd ebben az értelemben: 2014. december 17‑iSi.mobil kontra Bizottság ítélet, T‑201/11, EU:T:2014:1096, 40. pont; 2016. szeptember 30‑iTrajektna luka Split kontra Bizottság ítélet, T‑70/15, EU:T:2016:592, 43. pont [nem tették közzé]).

126

Másodszor emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet indokolásából, és különösen az (1), (6), (8) és (35) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a tagállamok versenyhatóságainak az EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk alkalmazásában való szorosabb részvétele, valamint e versenyhatóságok arra vonatkozó kötelezettsége, hogy alkalmazzák e rendelkezéseket akkor, ha a tagállamok közötti kereskedelem érintettségének lehetősége fennáll, éppen az említett rendelet által követett hatékonysági célkitűzés biztosítására irányul. Így a hatékonysági követelmény az 1/2003 rendelet 13. cikke hatályának megkérdőjelezése nélkül – amely rendelkezés alapján a Bizottság elutasíthatja a panaszt azzal az indokkal, hogy valamely tagállami versenyhatóság annak az elbírálását végzi – nem járhat azzal a kötelezettséggel, hogy a Bizottságnak e konkrét rendelkezés alkalmazása keretében meg kelljen vizsgálnia, hogy az érintett versenyhatóság az 1/2003 rendelet által ráruházott feladat ellátásához rendelkezik‑e intézményi, pénzügyi és technikai eszközökkel (2014. december 17‑iSi.mobil kontra Bizottság ítélet, T‑201/11, EU:T:2014:1096, 56. és 57. pont).

127

Következésképpen, valamint az 1/2003 rendelet által a Bizottság és a tagállami versenyhatóságok között létrehozott együttműködési rendszerre tekintettel meg kell állapítani, hogy a Bizottság vélelmezhette – anélkül, hogy mérlegelési hibát követett volna el –, hogy a nemzeti hatóságok képesek hatékonyan végrehajtani az uniós joganyagot képező szabályokat, normákat és politikákat (lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 30‑iTrajektna luka Split kontra Bizottság ítélet, T‑70/15, EU:T:2016:592, 53. pont), és állapíthatta meg többek között azt, hogy a spanyol nemzeti hatóságoknak lehetőségük volt az 1999. évi panasz tárgyát képező ügy nemzeti szinten való kivizsgálására az összes szükséges bizonyíték megszerzésével, az 1/2003 rendelet 12. és 15. cikkében említett együttműködési mechanizmusok alkalmazását is beleértve. Ráadásul a felperes által a Bizottság elé terjesztett információk – különösen a gazdasági elemzés végzéséhez szükséges tapasztalat állítólagos hiányára vagy a nélkülözhetetlen információk beszerzési nehézségére vonatkozó információk – semmiképpen nem bizonyítják kellőképpen a spanyol versenyhatóságon belüli intézményi hiányosságok fennállását, amelyek megakadályozzák e feladat ellátásában.

128

Hasonlóképpen nem került bizonyításra, hogy a spanyol bíróságok nem képesek ellenőrizni a spanyol versenyhatóság határozatainak jogszerűségét. Amint azt a Bizottság jogosan megjegyzi, a Spanyolországban a kettős árképzés állítólagos gyakorlataival kapcsolatos, a felperes által hivatkozott egyik folyamatban lévő eljárás sem bizonyíthatja azt, hogy a spanyol bíróságok állítólag képtelenek az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésének megfelelő alkalmazására. Egyrészt, ezen bírósági eljárások egyike sem vonatkozik a megállapodásra, másrészt pedig a más vállalkozások által állítólagosan elkövetett gyakorlatokra vonatkozó eljárásokat illetően a felperes által szolgáltatott bizonyítékokból nem tűnik ki, hogy a nemzeti bíróságok tévesen értelmezték volna a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítéletet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletet. Példálózó jelleggel, a Tribunal Supremo (legfelsőbb bíróság, Spanyolország) 2014. december 3‑i 4792/2011. sz. Pharma kontra Pfizer SLU ítélete, amely egyébként a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítéletre, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletre hivatkozik, jóllehet főként az EUMSZ 101. cikk (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozik, azt bizonyítja, hogy ez a bíróság minden eszközzel rendelkezik ahhoz, hogy az ezen ítéletekből eredő ítélkezési gyakorlatnak megfelelő elemzést végezhessen, adott esetben pedig az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésére tekintettel is.

129

Harmadszor meg kell jegyezni, hogy jóllehet a vitatott gyakorlat a párhuzamos kereskedelem sajátos jellege miatt több tagállam területét érinti, ez a körülmény önmagában nem elegendő az arra való következtetéshez, hogy az 1999. évi panasz megfelelő uniós érdekkel rendelkezik. Ha ez másként lenne, a Bizottságnak minden olyan panaszt ki kellene vizsgálnia, amely egy több tagállamot érintő állítólagos jogsértésre vonatkozik, az uniós érdek értékelésével kapcsolatos más kritériumok vizsgálatától, valamint a panasz megalapozott vagy nem megalapozott jellegétől függetlenül (lásd ebben az értelemben: 2007. szeptember 12‑iUFEX és társai kontra Bizottság ítélet, T‑60/05, EU:T:2007:269, 158. pont; 2012. szeptember 13‑iProtégé International kontra Bizottság ítélet, T‑119/09, nem tették közzé, EU:T:2012:421, 77. pont). Ebből következik, hogy a szóban forgó magatartás határokon átnyúló hatálya önmagában nem elegendő ahhoz, hogy az uniós érdekkel bírjon.

130

Negyedszer, az 1/2003 rendelet 5. cikkének alkalmazását illetően e cikk szövegéből egyértelműen kitűnik, hogy „[a] tagállamok versenyhatóságai egyedi ügyekben alkalmazhatják a[z] [EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102.]cikk[e]t”, és hogy „[e] célból saját kezdeményezésükre vagy panasz alapján a következő határozatokat hozhatják: előírhatják a jogsértő magatartás befejezését, ideiglenes intézkedéseket rendelhetnek el, kötelezettségvállalásokat fogadhatnak el, [és] pénzbírságot, kényszerítő bírságot vagy a nemzeti joguk által biztosított egyéb szankciót szabhatnak ki”. Az 1/2003 rendelet 5. cikke második albekezdésének megfelelően a nemzeti versenyhatóságok „olyan határozatot is hozhatnak, hogy részükről semmilyen intézkedés nem indokolt”. Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet megszüntette a 17. rendelettel létrehozott centralizált rendszert, amely nemleges megállapítás vagy ennek hiányában egyedi mentesítés iránti kérelem útján egy bejelentési rendszeren alapult, és azt egy olyan, közvetlenül alkalmazandó kivételi rendszerrel váltotta fel, amelyben a tagállamok versenyhatóságai és bíróságai nemcsak a EUMSZ 101. cikk (1) bekezdését és az EUMSZ 102. cikket jogosultak alkalmazni, hanem az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdését is (lásd az 1/2003 rendelet (3) és (4) preambulumbekezdését). Következésképpen, a felperes állításával ellentétben, a nemzeti versenyhatóságok egyértelműen értékelhetik, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében meghatározott feltételek teljesülnek‑e.

131

Ezt a következtetést nem kérdőjelezheti meg a felperes azon érve, miszerint az 1/2003 rendelet 10. cikke alapján és a 2011. május 3‑iTele2 Polska ítéletnek (C‑375/09, EU:C:2011:270) megfelelően kizárólag a Bizottság állapíthatja meg határozattal, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében kifejtett feltételek alkalmazandók‑e.

132

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy az 1/2003 rendelet 10. cikke úgy rendelkezik, hogy a Bizottság „határozatával megállapíthatja, hogy a[z] [EUMSZ 101.] cikk[…] nem alkalmazható egy adott megállapodásra[…] akár azért, mert a[z] [EUMSZ 101.] cikk[…] (1) bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek, akár azért, mert a[z] [EUMSZ 101.] cikk[…] (3) bekezdésében foglalt feltételek teljesülnek”. Ugyanezen cikk első mondatának megfelelően az ilyen határozatot, amely nem konstitutív, hanem tisztán deklaratív jellegű, a Bizottság csak „a saját kezdeményezésére” fogadhatja el, és „[a]mennyiben a[z] [Uniónak] a[z] [EUMSZ 101. és EUMSZ 102. cikk] alkalmazásához fűződő közérdeke azt kívánja” (lásd még az 1/2003 rendelet (14) preambulumbekezdését). Tekintettel arra, hogy a megtámadott határozat nem jut arra a következtetésre, hogy a nemzeti hatóságok elfogadhatnak az 1/2003 rendelet 10. cikke alapján határozatot, ezt a kifogást is el kell utasítani.

133

Ezt követően a 2011. május 3‑iTele2 Polska ítéletet (C‑375/09, EU:C:2011:270) illetően a Bíróság ezen ítélet 32. pontjában kétségtelenül kiemelte, hogy „a nemzeti versenyhatóság nem hozhat az EUMSZ 102. cikk megsértésének hiányát megállapító határozatot”. Ez az ítélkezési gyakorlat analógia útján alkalmazandó az EUMSZ 101. cikkre is, amennyiben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy „[a]z ilyen »nemleges« érdemi határozat […] veszélybe sodorhatná az EUMSZ 101. és 102. cikk egységes alkalmazását” (2011. május 3‑iTele2 Polska ítélet, C‑375/09, EU:C:2011:270, 28. pont; lásd még ebben az értelemben: 2015. január 21‑ieasyJet Airline kontra Bizottság ítélet, T‑355/13, EU:T:2015:36, 32. pont).

134

Mindazonáltal az a tény, hogy valamely nemzeti hatóság nem fogadhat el az EUMSZ 101. cikk megsértésének hiányát megállapító határozatokat, nem lehet egyenértékű a nemzeti versenyhatóság azon képességének a hiányával, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdését alkalmazza. Konkrétabban, az 1/2003 rendelet 5. cikkének második bekezdése értelmében, amennyiben a nemzeti versenyhatóság a birtokában lévő információk alapján úgy ítéli meg, hogy az EUMSZ 101. cikk értelmében vett magatartás tilalmának a feltételei nem állnak fenn, hozhat olyan határozatot, hogy részéről semmilyen intézkedés nem indokolt. Következésképpen valamely nemzeti versenyhatóság értékelheti, hogy az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdésében meghatározott feltételek teljesülnek‑e, és igenlő válasz esetén dönthet arról, hogy nem szükséges beavatkozni.

135

Ráadásul hangsúlyozni kell, hogy annak értékeléséhez, hogy valamely ügy érvényesen valamely nemzeti hatóság elé terjeszthető‑e, nem a panasz említett versenyhatóság általi vizsgálatának a kimenetele, hanem az számít, hogy lehetőség van arra, hogy ezt a panaszt az említett hatóság megvizsgálja (lásd analógia útján: 2015. január 21‑ieasyJet Airline kontra Bizottság ítélet, T‑355/13, EU:T:2015:36, 27. pont), aminek az esete a jelen ügyben vitathatatlanul fennáll.

136

Ötödször és utolsósorban a felperes azon érvét illetően, miszerint a Bizottság akkor is köteles a vizsgálatot folytatni, amennyiben elvonta a spanyol versenyhatóságtól az ügy elbírálásának folytatására vonatkozó hatáskörét, egyrészt meg kell jegyezni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az 1/2003 rendelet nem rendelkezik arról, hogy a Bizottság által indított eljárás állandó és végleges jelleggel elvonja‑e a nemzeti versenyhatóságoknak a nemzeti versenyjogi szabályok alkalmazására vonatkozó hatáskörét. A nemzeti versenyhatóságok ismét gyakorolják hatáskörüket, mihelyt a Bizottság által indított eljárás befejeződik (2012. február 14‑iToshiba Corporation és társai ítélet, C‑17/10, EU:C:2012:72, 78–80. pont). Másrészt, az 1/2003 rendelet (18) preambulumbekezdése alapján mindenesetre valamely ügynek a versenyhatóság általi olyan indokkal történő esetleges felfüggesztése vagy lezárása, hogy egy másik hatóság már foglalkozik vagy már foglalkozott azzal, „nem gátolhatja meg a Bizottságot abban, hogy egy panaszt a[z] [uniós] érdek hiánya miatt elutasítson – amint azt a Bíróság joggyakorlata alapján elismerten megteheti –, még akkor sem, ha más versenyhatóság nem jelezte szándékát arra, hogy foglalkozzon az üggyel”.

137

A fentiekre tekintettel arra kell következtetni, hogy nem került bizonyításra, hogy a Bizottság nyilvánvaló értékelési hibát vétett annak megállapításával, hogy az ügy a nemzeti hatóságok elé terjeszthető. Az előzőekből következik, hogy a második jogalap ezen részét el kell utasítani.

138

A fentiekből következik, hogy a második jogalapot mint megalapozatlant teljes egészében el kell utasítani.

139

A felperes azt állítja, hogy a Bizottság nem vizsgálta meg azon jogi és ténybeli körülmények összességét, amelyeket a felperes a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követően közölt a Bizottsággal, nevezetesen a felperes által 2010. március 4‑én és 2011. október 8‑án benyújtott memorandumokban említett körülményeket, és hogy a megtámadott határozat indokai semmilyen elemzést nem tárnak fel, amelyet a Bizottság e körülményekre tekintettel végzett.

140

Először is, a Bizottság vizsgálatának állítólagos hiányát illetően az ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az ügy vizsgálatának folytatásához fűződő uniós érdek értékeléséhez a Bizottságnak figyelembe kell vennie valamennyi releváns jogi és ténybeli körülményt a panasz kivizsgálásáról való döntéshez. Különösen arra köteles, hogy alaposan megvizsgálja a panaszos által tudomására hozott ténybeli és jogi körülmények összességét (lásd a fenti 76. pontot).

141

A jelen esetben emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott határozatból kitűnik, hogy a Bizottság a 773/2004 rendelet 7. cikkében előírt eljárást követte. Így 2013. június 6‑i levelében a Bizottság a felperes tudomására hozta az 1999. évi panaszra vonatkozó elemzését, és lehetővé tette számára érvei előadását. A felperes ugyanis 2013. július 18‑án észrevételeket terjesztett elő, amelyeket a Bizottság a megtámadott határozatban figyelembe vett A felperes által 2010. március 4‑én és 2011. október 8‑án előterjesztett memorandumokat illetően, amelyek a jelen jogalap tárgyát képezik, a megtámadott határozat (11) preambulumbekezdéséből következik, hogy a Bizottság azokat „figyelmesen megvizsgálta”. E tekintetben meg kell állapítani, hogy e két memorandum közül az első a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletet követően a GSK kettős árképzési rendszerének elemzésére vonatkozott, lényegében arra következtetésre jutva, hogy a megállapodásra nem vonatkozhat az EUMSZ 101. cikk (3) bekezdése alapján a mentesítés, a második pedig a Bizottság részéről történő sürgős fellépés szükségességére vonatkozott, és tartalmazta a lehetséges megoldási javaslatokat. Jóllehet a megtámadott határozat tartalma alapján nem erősíthető meg, hogy ezeket a memorandumokat a Bizottság ténylegesen megvizsgálta, tartalmukból kitűnik, hogy nem vetnek fel olyan kérdéseket, amelyet ne hoztak volna fel a közigazgatási eljárás során, beleértve a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követő eljárást. Következésképpen a megtámadott határozatban a tartalmukra való kifejezett hivatkozással történő figyelembevételük joggal nem volt nélkülözhetetlen. Következésképpen az arra alapított kifogást, hogy ezeket a memorandumokat nem vették figyelembe, el kell utasítani.

142

Másodszor, az indokolás hiányára alapított kifogást illetően az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az indokolást a jogi aktus természetéhez kell igazítani, és abból világosan és egyértelműen ki kell tűnnie a jogi aktust kibocsátó intézmény érvelésének oly módon, hogy az érdekeltek megismerhessék a meghozott intézkedés indokait, a hatáskörrel rendelkező bíróság pedig gyakorolhassa felülvizsgálati jogkörét (lásd: 2011. szeptember 29‑iElf Aquitaine kontra Bizottság ítélet, C‑521/09 P, EU:C:2011:620, 147. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). E tekintetben a Bizottságot köti az indokolási kötelezettség, amennyiben valamely panasz vizsgálatának folytatását megtagadja. Mivel az indokolásnak elég pontosnak és részletesnek kell lennie ahhoz, hogy a Törvényszék annak alapján képes legyen hatékonyan felülvizsgálni a Bizottságot a prioritások meghatározásában megillető diszkrecionális jogkör gyakorlását (2015. január 21‑ieasyJet Airline kontra Bizottság ítélet, T‑355/13, EU:T:2015:36, 70. pont), ezen intézménynek meg kell jelölnie a határozat indokolásának alapjául szolgáló ténybeli körülményeket, és azokat a jogi megfontolásokat, amelyek a határozat meghozatalához vezették (lásd: 2012. március 9‑iComité de défense de la viticulture charentaise kontra Bizottság ítélet, T‑192/07, nem tették közzé, EU:T:2012:116, 69. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Végül, a Bizottság nem köteles állást foglalni az összes olyan érvvel kapcsolatban, amelyeket az érdekeltek panaszuk alátámasztásaként előadtak. Elegendő, hogy a Bizottság kifejtse azokat a ténybeli és jogi megfontolásokat, amelyek a határozat rendszerében alapvető jelentőséggel bírnak (1984. január 17‑iVBVB és VBBB kontra Bizottság ítélet, 43/82 és 63/82, EU:C:1984:9, 22. pont; lásd még ebben az értelemben: 2007. július 12‑iAEPI kontra Bizottság ítélet, T‑229/05, nem tették közzé, EU:T:2007:224, 61. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

143

A jelen esetben a Bizottságra háruló indokolási kötelezettség állítólagos megsértését illetően jóllehet a Bizottság nem válaszolt a fenti 141. pontban említett két memorandumban a felperes által előterjesztett valamennyi érvre, egyértelműen kifejtette az általa követett érvelést, különösen pedig a megtámadott határozat (23) preambulumbekezdésében kifejtett három kritériumot, amelyek az uniós érdek hiányára való következtetéshez vezették, és ennek alapján lehetővé tette a felperes számára, hogy megértse panasza elutasításának indokait. Amint az a fenti 142. pontban jelzésre került, a Bizottság nem köteles kifejezetten állást foglalni az összes olyan érvvel kapcsolatban, amelyeket az érdekeltek panaszuk alátámasztásaként előadtak. Elegendő, hogy a Bizottság kifejtse azokat a ténybeli és jogi megfontolásokat, amelyek a határozat rendszerében alapvető jelentőséggel bírnak.

144

Következésképpen ezen észrevételekből kitűnik, hogy a Bizottság teljesítette vizsgálati és indokolási kötelezettségét azzal, hogy világosan és egyértelműen kifejtette azokat a ténybeli körülményeket és jogi megfontolásokat, amelyek az 1999. évi panasz elutasításához vezették. Tekintettel arra, hogy ezek a pontosítások lehetővé teszik a Törvényszék számára, hogy képes legyen hatékonyan felülvizsgálni a Bizottságot a megtámadott határozat elfogadásakor megillető diszkrecionális jogkör gyakorlását, arra kell következtetni, hogy a megtámadott határozat e tekintetben kellően indokolt, jóllehet a Bizottság nem foglalt állást a felperes 2010. március 4‑i és 2011. október 8‑i memoranduma keretében felhozott érvekkel kapcsolatban.

145

A harmadik jogalapot következésképpen mint megalapozatlant, és ennélfogva a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

146

A Törvényszék eljárási szabályzata 134. cikkének (1) bekezdése értelmében a Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mindazonáltal ugyanezen eljárási szabályzat 135. cikkének (1) bekezdése értelmében, ha az a méltányosság alapján indokolt, a Törvényszék határozhat úgy, hogy a pervesztes felet a saját költségein felül a másik fél költségei csak egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.

147

A jelen ügyben a felperes pervesztes lett. Mindazonáltal a jelen kereset vizsgálata során úgy tűnik, hogy a Bizottság egyrészt a megtámadott határozat (9) és (46) preambulumbekezdésében tévesen jellemezte a 2001. évi határozatot (lásd a fenti 62. és 63. pontot), másrészt pedig legalábbis kétértelmű megfogalmazást használt azon vizsgálatot illetően, amelyet a megtámadott határozat (18) preambulumbekezdésében az 1999. évi panasz alapján kellett végeznie (lásd a fenti 64. pontot).

148

E körülményekre figyelemmel a Törvényszék úgy ítéli meg, hogy méltányos, hogy mindegyik fél maga viselje saját költségeit, beleértve a beavatkozó feleket is.

A fenti indokok alapján

A TÖRVÉNYSZÉK (negyedik tanács)

a következőképpen határozott:

A jogvita előzményei

Eredeti közigazgatási eljárás

A Törvényszék és a Bíróság előtti eljárás

A C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítéletet követően a Bizottság előtti eljárás

A megtámadott határozat

Az eljárás és a felek kérelmei

A jogkérdésről

A T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet értelmezése kapcsán az EUMSZ 266., EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikk, valamint az 1/2003 rendelet 7. cikke alkalmazása során vétett nyilvánvaló értékelési hibára, valamint az indokolási kötelezettség és a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított első jogalapról

Az első jogalap hatásos jellegéről

Az első jogalap megalapozottságáról

– Az első jogalapnak az EUMSZ 266. cikk megsértésére alapított első részéről

– Az első jogalapnak az 1/2003 rendelet 7. cikkével összefüggésben az EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikk megsértésére alapított második részéről

– Az első jogalapnak a megfelelő indokolás hiányára és a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított harmadik részéről

Az EUMSZ 101. és EUMSZ 105. cikk alkalmazása során elkövetett nyilvánvaló értékelési hibára, az uniós érdek fennállásának értékelése során az EUMSZ 296. cikk megsértésével az indokolás hiányára, valamint a felperes meghallgatáshoz való jogának a megsértésére alapított második jogalapról

A második jogalapnak az uniós érdeknek kizárólag a T‑168/01. sz. ügyben hozott ítélet, valamint a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet miatti fennállására alapított első részéről

A második jogalapnak a GSK magatartása 1998‑ban történő megszűnésével mint az uniós érdek fennállására vonatkozó értékelési kritériummal összefüggésben a nyilvánvalóan téves jogalkalmazásra, valamint a Bizottság indokolásának hiányára alapított második részéről

A második jogalapnak a megállapodásból eredő, a spanyol piacra gyakorolt tartós hatások hiányával kapcsolatban a Bizottság általi nyilvánvaló téves jogalkalmazásra alapított harmadik részéről

A második jogalapnak az 1999. évi panasz tárgyát képező ügy nemzeti hatóságok elé való érvényes előterjesztésének lehetőségével kapcsolatban a Bizottság általi nyilvánvalóan téves jogalkalmazásra alapított negyedik részéről

A felperes által a Bizottsággal a C‑501/06. P., a C‑513/06. P., a C‑515/06. P. és a C‑519/06. P. sz. ügyekben hozott ítélet kihirdetését követően közölt egyes ténybeli és jogi körülményekre tekintettel a vizsgálat hiányára és az indokolás elégtelenségére alapított harmadik jogalapról

A költségekről