1

A Közszolgálati Törvényszék Hivatalához 2013. március 27‑én érkezett keresetlevelében J. M. López Cejudo elsődlegesen a 2012. július 6‑i terhelési értesítés megsemmisítését kéri, amelyben az Európai Bizottság kinevezésre jogosult hatósága tájékoztatta őt azon határozatáról, amelyben kamatostul visszaköveteli a felperes által 1997‑ben és 1998‑ban felvett napidíjakat, valamint a 2012. december 17‑i határozat megsemmisítését kéri, amelyben a kinevezésre jogosult hatóság e napidíjakat illetően a felperes által benyújtott panaszt elutasította (a továbbiakban: a panaszt elutasító határozat).

2

Az Európai Unió tisztviselői személyzeti szabályzatának (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) 20. cikke értelmében: „[a] tisztviselőnek az alkalmazás helyén vagy olyan helyen kell laknia, amely nincs nagyobb távolságra az alkalmazás helyétől, mint ami feladatainak megfelelő ellátásával összeegyeztethető”.

3

A személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„Az a tisztviselő, aki háztartási támogatásra jogosult, és aki az alkalmazási helyén nem családjával együtt telepedik le, az egyébként járó háztartási támogatásnak csak a felét kapja meg; a támogatás másik fele akkor kerül kifizetésre, amikor a tisztviselő családja a tisztviselő alkalmazási helyén letelepedik, feltéve hogy ezt a [VII. melléklet] 9. cikk[e] (3) bekezdésében megállapított határidőn belül teszik. […]”

4

A személyzeti szabályzat VII. melléklete 9. cikkének (1) bekezdése szerint:

„A bútorok és személyes használati tárgyak költöztetésének költségeit […] meg kell téríteni annak a tisztviselőnek, akinek meg kell változtatnia lakóhelyét annak érdekében, hogy megfeleljen a személyzeti szabályzat 20. cikkének, és akinek ugyanezen költségeket más forrásból nem térítették meg. A térítés mértéke nem haladhatja meg az előzetesen elfogadott árajánlat összegét. […]”

5

A személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikkének a jelen jogvitára alkalmazandó szövege az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   Az a tisztviselő, aki bizonyítja, hogy lakóhelyet kell változtatnia annak érdekében, hogy megfeleljen a személyzeti szabályzat 20. cikkének, a (2) bekezdésben meghatározott időszakra naptári naponként […] napidíjra jogosult […]

(2)   Azon időszak, amely alatt a napidíjat folyósítják, a következő:

[…]

[…]

A napidíj semmilyen esetben sem folyósítható azt követően, hogy a tisztviselő a személyzeti szabályzat 20. cikke követelményeinek teljesítése érdekében elköltözik.”

6

A személyzeti szabályzat 85. cikkének a vitatott napidíjak felperes általi felvételének időpontjában hatályos szövege az alábbiakat mondta ki:

„Minden túlfizetett összeget vissza kell téríteni, amennyiben az átvevő tudatában volt annak, hogy a kifizetésnek nem volt jogos indoka, vagy amennyiben a túlfizetés ténye nyilvánvalóan olyan, hogy azt nem lehetett figyelmen kívül hagyni. [helyesen: Minden jogalap nélkül kifizetett összeget vissza kell téríteni, ha az átvevő a jogalap hiányáról tudott, vagy ha e hiány annyira nyilvánvaló volt, hogy azt az átvevőnek fel kellett volna ismernie.]”

7

E 85. cikknek a 2012. július 6‑i terhelési értesítés kibocsátásának idején hatályos szövege tartalmaz egy második bekezdést is, amelynek szövege a következő:

„Az összeget a befizetése utáni legfeljebb öt éven belül kell visszaigényelni. Ha a kinevezésre jogosult hatóság azt állapítja meg, hogy a kedvezményezett az érintett összeg megszerzése érdekében szándékosan vezette félre az igazgatást, a visszaigénylésre vonatkozó felhívást az említett időszak elteltével sem érvénytelenítik. [helyesen: Az összeget a kifizetését követő öt éven belül kell visszatéríttetni. A kinevezésre jogosult hatóságot e határidő nem köti, ha e hatóság bizonyítja, hogy az érintett szándékosan megtévesztette az adminisztrációt az adott összeg megszerzése érdekében.]”

8

A felperes 1986‑ban állt a Bizottság szolgálatába, és 1990. szeptember 1‑jétől az Európai Közösség szolgálatát feladatainak a Számvevőszéknél Luxembourgban (Luxemburg) való ellátásával folytatta. Ezt követően 1997. szeptember 1‑jei hatállyal a Bizottság Költségvetési Főigazgatóságának a „Bevételek igazgatása” egységéhez helyezték át Brüsszelbe (Belgium). Ezután a felperest 2002‑ben a Bizottság a Brazil Szövetségi Köztársaságba delegált képviseletének a „Pénzügyek és szerződések” osztályára helyezték át, majd 2007‑től ismét a Költségvetési Főigazgatóságon Brüsszelben látott el feladatokat AD 13 besorolású tanácsosként.

9

1997. július 9‑én a felperes bérleti szerződést kötött egy bútorozatlan, ötszobás, Etterbeekben (Belgium) található lakásra (a továbbiakban: brüsszeli lakás) vonatkozóan. A bérleti szerződés kilenc évre szólt 1997. augusztus 1‑jétől. E szerződésből, különösen annak „a helyiségek használatára” vonatkozó 13. cikkéből, valamint a „lakóhely megválasztására – személyes adatokra” vonatkozó 14. cikkéből kitűnik, hogy a bérlő – azaz a felperes – kijelentette, hogy az ingatlant abból a célból bérli, hogy azt állandó személyes lakóhelyeként használja, továbbá kijelentette, hogy a bérelt lakásban lakóhelyét a bérleti szerződés teljes időtartama alatt fenntartja.

10

A felperes egyébiránt 1997. augusztus 1‑jétől – konkrétan az 1997. július 11‑én egy bérlő párral kötött szerződés útján – bérbe adta schuttrange‑i (Luxemburg) házát, amelyet korábban családjával lakott (a továbbiakban: luxemburgi ház).

11

1997. szeptember 1‑jén a felperes a személyzeti szabályzat alapján fennálló jogosultságainak megállapítására vonatkozó általános nyomtatványon kijelentette, hogy az új lakcíme az alkalmazási helyén a brüsszeli lakása. Ezen a nyomtatványon szintén kijelentette az őt foglalkoztató adminisztráció előtt, hogy házastársa és négy gyermeke továbbra is Luxemburgban él, és lakóhelyük a luxemburgi ház.

12

Ezzel szemben a felperes a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 5. cikke szerinti letelepedési támogatásra vonatkozó nyomtatványon – amelyet ez időben az adminisztráció a napidíjra való jogosultság megállapítására is alkalmazott – 1997. szeptember 9‑én kijelentette, hogy családjával együtt létesített lakóhelyet Brüsszelben. E vonatkozásban azt is kijelentette, hogy tudomásul vette a vonatkozó szabályozást, azaz a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 5. cikkét.

13

A felperes e kérelem alátámasztása céljából brüsszeli lakása bérleti szerződésének másolatát mutatta be, de nem mutatott be családtagjaira vonatkozó tartózkodási engedély iránti kérelmet. Így a kinevezésre jogosult hatóság a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése alapján számára csak a letelepedési támogatás felét, azaz egyhavi illetményt folyósított.

14

Az 1998. március 16‑án benyújtott kérelme alapján, amelyhez csatolta a házastársára és gyermekeire vonatkozó, Belgiumban előterjesztett tartózkodási engedély iránti kérelem másolatát, és amely kérelem igazolta családja letelepedését az új alkalmazási helyén, már folyósították számára a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése alapján a letelepedési támogatás második felét is.

15

Egyébiránt, ugyanezen a 1998. március 16‑i napon a felperes a luxemburgi költöztető által 1998. március 15‑én kiállított számla bemutatásával igényelte a költözéssel kapcsolatos költségeinek megtérítését, amelyet meg is kapott. A luxemburgi vállalkozás tanúsítása szerint a felperes Luxemburgból Brüsszelbe történő költöztetésére 1998. március 2‑án került sor. E tekintetben a felperes a „költözési költségek kifizetése” céljára szolgáló nyomtatványon kijelentette, hogy „lakóhelyét családtagjaival együtt 1998. március 2‑án helyezte át Luxemburgból”.

16

A – letelepedési támogatás jogcímén – két részletben folyósított kéthavi illetményen és a költözéssel kapcsolatos költségek megtérítésén túlmenően a felperes számára a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke alapján napidíjat is folyósítottak (a továbbiakban: vitatott napidíjak), ráadásul a Bizottságnál való újbóli szolgálatba lépését követő 180 napos maximális időtartam alatt, azaz 1997. szeptember 1‑jétől 1998. március 1‑jéig, mivel az adminisztráció e tekintetben azt vette alapul, hogy családja csak az általa a „költözési költségek kifizetésével” kapcsolatos nyomtatványon jelzett 1998. március 2‑ától csatlakozott hozzá az új alkalmazási helyén.

17

2007. július 19‑én az Európai Csaláselleni Hivatal (OLAF) a Külkapcsolati Főigazgatóságon keresztül megkapott egy levelet, amelyet az Európai Parlament egyik tagja címzett e Főigazgatóságnak. E levélhez többek között a felperes volt házastársa által adott nyilatkozatokat és számos bizonyítékot csatoltak. Az OLAF ezt követően vizsgálatot indított különösen a vitatott napidíjakkal, valamint a közös egészségbiztosítási rendszer által megtérített bizonyos orvosi költségekkel kapcsolatban.

18

Az OLAF vizsgálata kiterjedt a felperes volt házastársától származó vádakra is, amelyek nem képezik a jelen ügy tárgyát.

19

Az OLAF tájékoztatta a felperest a belső vizsgálat megindításáról, és ennek keretében e hivatal 2008. március 28‑án és 2010. május 6‑án többek között a tényleges Luxemburgból Brüsszelbe való költözés időpontjával, gyermekeinek az 1997. évi tanévkezdéstől történő brüsszeli iskoláztatásával, valamint a költöztetésével kapcsolatos, 1998. március 15‑én kelt számlával kapcsolatban hallgatta meg őt. Ez alkalommal a felperes különösen azt jelentette ki, hogy az állítólag Luxemburgban maradt bútorainak átköltöztetésére csak 1998 márciusában került sor annak érdekében, hogy így „jóhiszeműen részesülhessen […] a napidíjakban”.

20

2012. március 30‑án az OLAF értesítette a felperest a vizsgálatok lezárásáról. Egyébiránt e hivatal ugyanaznap tett ajánlásokat a Bizottságnak, valamint megküldte belső vizsgálatának végleges jelentését (a továbbiakban: az OLAF jelentése). E jelentés „Következtetések és ajánlások” címet viselő részében az OLAF megállapította, hogy a felperes megsértette a tisztviselőként őt terhelő kötelezettségeket, mivel bebizonyosodott, hogy a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke szerinti napidíjak felvétele érdekében azt a képzetet keltette, hogy a valójában 1997. augusztusi Luxemburgból Brüsszelbe való költözésére 1998 márciusában került sor.

21

Az OLAF e tekintetben rámutatott arra, hogy az is valószínű, hogy a felperes a költöztető társaságtól későbbi keltezésű számlát kért és kapott annak érdekében, hogy kijelentését hihetőbbé tegye. Erre alapozva az OLAF azt javasolta, hogy a kinevezésre jogosult hatóság téríttessen vissza 7902 euró összeget, ami egyrészt a 1997. szeptember 1‑jétől 1998. március 1‑jéig kapott, akkori összegben 223080 belga frank (5530 euró) jogalap nélkül felvett napidíjaknak, másrészt a korrekciós lencse nélküli szemüvegkeretekért kapott 2372 euró megtérítésnek felel meg. Ezen ajánlás szorgalmazta továbbá a felperes által a 2002–2007 közötti időszakban – amikor a Bizottság brazíliai képviseletén állt szolgálatban – benyújtott orvosi költségek megtérítése iránti kérelmek pénzügyi vizsgálatának lefolytatását is.

22

A Bizottság a 2012. július 6‑i terhelési értesítésben (a továbbiakban: megtámadott határozat) tájékoztatta a felperest, hogy az OLAF ajánlására figyelemmel 7902 euró összeget kell visszatérítenie. Az 5530 eurós első összeget a 2012. júniusi illetményéből, valamint az ezen összeg alapján számolt 3822,80 euró kamatot a 2012. júliusi illetményből kellett levonni, de ez utóbbi levonásra végül csak az év októberében került sor. A jogalap nélkül megtérített orvosi költségeknek megfelelő 2372 eurós második összeg, valamint az ezen összegre számított 699,20 euró kamat a 2012. augusztusi illetményből volt levonandó.

23

2012. szeptember 12‑én a felperes a személyzeti szabályzat 90. cikkének (2) bekezdése alapján panasz nyújtott be, amelyben azt kérte, hogy a kinevezésre jogosult hatóság semmisítse meg a 2012. július 6‑i terhelési értesítést és a 2012. június és szeptember közötti illetményéből történő levonásokat, valamint a Személyi Juttatásokat Kezelő és Kifizető Hivatal (PMO) által kibocsátott, a 2012. augusztusi illetményéből 3071,20 euró levonást kérő 2012. július 10‑i és a 2012 októberi illetményéből 3822,80 euró kamat levonását előirányzó 2012. július 20‑i terhelési értesítését. A felperes különösen a vitatott napidíjak ügyében arra hivatkozott, hogy jóhiszeműen járt el azt gondolva, hogy az e napidíjakra való jogosultság mindaddig fennáll, amíg a bútorait és használati tárgyait ténylegesen és teljes mértékben át nem költözteti. Ezenfelül a felperes szerint „semmilyen ártó szándékot nem lehet felhozni ellene”, mivel „az erre vonatkozó szabályozás – amelyet olyan módon hoztak tudomására, hogy az számára nem volt világos – szerinte erőteljesen technikai és nehezen érthető volt”. Egyébiránt a felperes arra hivatkozott, hogy mivel szándékosan nem tévesztette meg az adminisztrációt, a kinevezésre jogosult hatóságra a személyzeti szabályzat 85. cikke szerinti ötéves elévülési határidő vonatkozott.

24

A kinevezésre jogosult hatóság 2012. december 17‑i határozatában megállapította, hogy a panasznak az orvosi költségek megtérítésére vonatkozó részét illetően nem tudja megállapítani, hogy a felperes szándékosan megtévesztette őt a korrekciós lencse keretek nélküli szemüvegkeretek megtéríttetése érdekében. Így a kinevezésre jogosult hatóság e tekintetben a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének első mondata alapján úgy határozott, hogy lemond ezen orvosi költségek jogalap nélküli megtérítéseinek visszatéríttetéséről. Ezzel szemben megállapította, hogy a felperes a vitatott napidíjakat illetően szándékosan megtévesztette őt, így a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének első mondata értelmében nem vonatkozik rá az ötéves elévülési határidő. Egyébiránt, tekintettel arra, hogy a felperes 1997 augusztusától költözött Brüsszelbe a családjával, és így már nem felelt meg az említett napidíjban való részesülés követelményeinek, a kinevezésre jogosult hatóság a panaszt e tekintetben elutasította.

25

A felperes lényegében azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

26

A Bizottság azt kéri, hogy a Közszolgálati Törvényszék:

27

A Közszolgálati Törvényszék előzetesen megállapítja, hogy – mivel a kinevezésre jogosult hatóság részben helyt adott az orvosi költségek megtérítésével kapcsolatos panasznak és a felperes számára 2013 januárjában visszatérítették – a 2012. augusztusi és szeptemberi illetményéből eszközölt, ezen orvosi költségekkel kapcsolatos levonásokat, az említett orvosi költségekkel kapcsolatos kereseti kérelmek tárgytalanok, amint azt egyébként a felperes is megerősítette a tárgyalás során.

28

A megsemmisítés iránti kereseti kérelmeket illetően hangsúlyozni kell, hogy azok lényegében a vitatott napidíjakat illetően a 2012. július 6‑i terhelési értesítésre, az e jogcímen a munkabérből 2012 júniusában, augusztusában, szeptemberében és októberében teljesített levonásokra, valamint a panaszt elutasító határozatra irányulnak.

29

E tekintetben, az eljárásgazdaságosság elvének megfelelően a bíróság dönthet úgy, hogy kifejezetten a panaszt elutasító határozattal szembeni kérelmek tárgyában nem szükséges határozni, ha megállapítja, hogy azok önálló tartalommal nem bírnak, és valójában nem különíthetők el az azon határozattal szembeni kérelmektől, amely ellen a panaszt benyújtották. Különösen akkor kerülhet erre sor, ha a bíróság megállapítja, hogy a panaszt elutasító határozat – adott esetben annak hallgatólagos jellege miatt – csupán megerősíti a panasz tárgyát képező határozatot, és ha ebből következően az egyik határozat megsemmisítése nem jár attól eltérő hatással az érintett személy jogi helyzetére, mint amilyen a másik megsemmisítéséből következik (Adjemian és társai kontra Bizottság ítélet, T‑325/09. P, EU:T:2011:506, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

A jelen ügyben ugyanakkor, mivel egyrészt a 2012. július 6‑i terhelési értesítést végrehajtva teljesítették a levonásokat a munkabérből, másrészt a panaszt elutasító határozat új jogi kérdésekre tekintettel a felperes helyzetének újbóli vizsgálatát tartalmazza, meg kell állapítani, hogy a megsemmisítés iránti kereseti kérelmek a 2012. július 6‑i terhelési értesítésre és a panaszt elutasító határozatra irányulnak.

31

A Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a felperes a megsemmisítés iránti kereseti kérelmek alátámasztásaként végső soron négy jogalapra hivatkozik, amelyet a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdésében rögzített indokolási kötelezettség megsértésére, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikkének megsértésére, a személyzeti szabályzat 85. cikkének és a jogalap nélküli kifizetések visszatérítése iránti intézkedésre vonatkozó ésszerű határidő elvének megsértésére, valamint a jogos bizalom és a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapít.

32

A felperes azt rója fel a Bizottságnak, hogy sem a 2012. július 6‑i terhelési értesítés kibocsátásakor, sem a panasz szakaszában nem közölte vele az OLAF jelentésének tartalmát. A Bizottság a 2012. július 6‑i terhelési értesítésben és a panaszt elutasító határozatban csak e jelentésre való utalásra szorítkozott, anélkül hogy a felperes rendelkezésére bocsátotta volna a vele kapcsolatos érdemi információkat. Így, mivel a felperes saját véleménye szerint nem volt olyan helyzetben, hogy érdemben tudomást szerezzen e jelentés tartalmáról, amely a vitatott napidíjak visszatérítését elrendelő határozat meghozatalának alapját képezte, hiányos a 2012. július 6‑i terhelési értesítés és a panaszt elutasító határozat indokolása.

33

A Bizottság, miközben elismeri, hogy az OLAF jelentését a felperessel csak 2013. február 1‑jén közölték, úgy érvel, hogy a 2012. július 6‑i terhelési értesítést a felperes által jól ismert körülmények között, azaz az OLAF általi két meghallgatást követően adták ki. A felperes által panaszában előadott jogi érvek – többek között az a körülmény, hogy jóhiszeműen járt el, és a napidíj mindaddig járt számára, amíg a bútorait és használati tárgyait ténylegesen és teljes mértékben át nem költöztette – azt tanúsítják, hogy bizonyosan megértette a kinevezésre jogosult hatóság által ellene felhozott tényeket. A Bizottság mindenesetre a panasz megválaszolásának szakaszában megfelelő indoklást adott, amelynek innentől egybe kell esnie a 2012. július 6‑i terhelési értesítés indokolásával, amely ellen a panaszt benyújtották.

34

E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy az EUMSZ 296. cikk második bekezdése által előírt, a személyzeti szabályzat 25. cikkének második bekezdésében is megjelenő követelmény célja az, hogy a Közszolgálati Törvényszék felülvizsgálhassa a sérelmet okozó határozatok jogszerűsége feletti felülvizsgálat gyakorlását, és elegendő tájékoztatást adjon az érdekeltnek a határozat megalapozottságáról, vagy arról, hogy jogszerűségének vitatására alapul szolgáló hibában szenved‑e. Ebből az következik, hogy az indokolást főszabály szerint ugyanakkor kell közölni az érintettel, amikor az őt hátrányosan érintő határozatot (lásd: Michel kontra Parlament ítélet, 195/80, EU:C:1981:284, 22. pont; Neirinck kontra Bizottság ítélet, C‑17/07, EU:C:2008:134, 50. pont és Tzirani kontra Bizottság ítélet, F‑46/11, EU:F:2013:115, 138–140. pont).

35

A Közszolgálati Törvényszék kétségtelenül megállapítja, hogy a 2012. július 6‑i terhelési értesítést csak kevés indok támasztja alá, mivel az a vitatott napidíjak visszatérítésének igazolása érdekében az OLAF 2012. március 30‑i jelentésére utal, továbbá azt is, hogy az említett terhelési értesítés így – anélkül, hogy az OLAF jelentésének tartalmát előzetesen közölték volna a felperessel – viszonylag tömör indokolást tartalmazott.

36

Ugyanakkor egyrészt a kinevezésre jogosult hatóság megfelelő indokolást adott a panaszt elutasító határozatban. Márpedig e határozat helybenhagyja a 2012. július 6‑i terhelési értesítést, és kifejti az azt alátámasztó indokokat. Hasonló esetben a sérelmet okozó eredeti aktus jogszerűségét a panaszt elutasító határozat indokolásának figyelembevételével kell vizsgálni, mivel ennek az indokolásnak egybe kell esnie ezen aktussal (Infante Garcia‑Consuegra kontra Bizottság ítélet, F‑10/12, EU:F:2013:38, 14. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

Másrészt a határozat minden esetben kellően indokolt, ha – mint a jelen ügyben – a kereset tárgyát képező aktus kibocsátásának olyan körülményei, mint amelyek a felperesnek az OLAF általi meghallgatásából következnek, ismertek az érintett tisztviselő számára, és azok alapján számára érthető a vele szemben hozott intézkedés hatálya (Hecq kontra Bizottság ítélet, C‑116/88 és C‑149/88, EU:C:1990:98, 26. pont; Marcuccio kontra Bizottság végzés, F‑118/11, EU:F:2014:23, 73. pont).

38

A Közszolgálati Törvényszék ezenfelül úgy ítéli meg, hogy a felperes panaszának kidolgozott jellegében tükröződik, hogy megértette azon okokat, amelyekre alapozva a Bizottság 2012. július 6‑i terhelési értesítésében a vitatott napidíjak visszatéríttetéséről határozott. Ebből következően nem állíthatja, hogy nem értette meg a kinevezésre jogosult hatóság ezen határozatát megalapozó indokokat. Ezen túlmenően az a körülmény, hogy az OLAF jelentését csak 2013. február 1‑jén kapta meg, nem alkalmas annak kétségbe vonására, hogy a felperes, amikor tudomást szerzett a 2012. július 6‑i terhelési értesítésről, megértette azon okokat, amelyekre alapozva az intézménye elrendelte a jelen ügybeli visszafizetéseket.

39

Az indokolási kötelezettség megsértésére alapított első jogalapot tehát mint megalapozatlant el kell utasítani.

40

A felperes e jogalap alátámasztása céljából lényegében azt adja elő, hogy a vitatott napidíj mindaddig járt számára, amíg az összes bútorát ténylegesen és teljes mértékben át nem költöztette Luxemburgból az új alkalmazási helyére. Így az a körülmény, hogy házastársa és gyermekeik beköltöztek az 1997 augusztusától bérelt brüsszeli lakásba, valamint az a tény, hogy gyermekeik iskoláztatására az 1997/1998‑as tanév kezdetétől Brüsszelben került sor, nem elegendő ahhoz, hogy megfosszák őt a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke szerinti napidíjra való jogosultságától.

41

A felperes ugyanis úgy véli, hogy mivel a bútorait és használati tárgyait ténylegesen nem költöztette át, a kinevezésre jogosult hatóság nem tulajdoníthatja neki a brüsszeli lakásában való végleges letelepedés idő előtti szándékát, mivel e lakás 1998. március 2‑ig ideiglenes lakóhelyül szolgált számára, amely hiányos kényelmet biztosított, mivel csak néhány olyan legszükségesebb berendezési tárggyal rendelkezett, mint a matracok, asztalok és székek, továbbá a napidíjakkal lefedett időszak alatt Luxemburgba ingázott, hogy a luxemburgi házának kiadásával kapcsolatos problémákat rendezze, és folyamatosan szállítson néhány dobozt személygépkocsival az új alkalmazási helyére. Egyébiránt, jóllehet a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikkével kapcsolatban kialakított ítélkezési gyakorlat a napidíj nyújtását látszólag attól a követelménytől teszi függővé, hogy a kedvezményezett ideiglenesen két lakóhelyet tartson fenn, a felperes úgy érvel, hogy az a körülmény, hogy nem tartotta meg korábbi luxemburgi lakóhelyét, az ő esetében nem akadálya a vitatott napidíjak nyújtásának. Végül a kinevezésre jogosult hatóság nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el.

42

E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 71. cikkének alkalmazásában, amely többek között előírja, hogy a tisztviselő jogosult a szolgálatba lépéssel, áthelyezéssel vagy a szolgálati jogviszony megszüntetésével kapcsolatos költségeinek megtérítésére, a személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikkének (1) bekezdése szerint az ilyen napidíjat annak a tisztviselőnek kell nyújtani, „aki bizonyítja, hogy lakóhelyet kell változtatnia annak érdekében, hogy megfeleljen a személyzeti szabályzat 20. cikkének”. Ez utóbbi cikk kötelezi a tisztviselőt, hogy az alkalmazás helyén vagy olyan helyen kell laknia, amely nincs nagyobb távolságra az alkalmazás helyétől, mint ami feladatainak megfelelő ellátásával összeegyeztethető (Benzler kontra Bizottság ítélet, T‑63/91, EU:T:1992:88, 19. pont).

43

Márpedig az olyan helyzetben, mint a felperesé, a napidíj célja lényegében az amiatt keletkezett költségek vagy kényelmetlenségek ellentételezése, hogy alkalmazási helyére kellett utaznia, vagy átmenetileg ott kellett laknia. E célkitűzést a tényállás idején hatályos ítélkezési gyakorlat állandó jelleggel hangoztatta (lásd különösen: Mouzourakis kontra Parlament ítélet, 280/85, EU:C:1987:66, 9. pont; Benzler kontra Bizottság ítélet, EU:T:1992:88, 20. pont; Baniel‑Kubinova és társai kontra Parlament ítélet, F‑131/07, EU:F:2008:159, 17. pont).

44

Így a napidíj nyújtása két feltételtől függ, tudniillik egyrészt azon feltételtől, hogy az érintett megváltoztatta lakóhelyét annak érdekében, hogy megfeleljen a személyzeti szabályzat 20. cikke szerinti kötelezettségeknek, másrészt azon feltételtől, hogy költségei vagy kényelmetlenségei keletkeztek amiatt, hogy alkalmazási helyére kellett utaznia vagy átmenetileg ott kellett laknia. Mivel e két feltétel konjunktív, a napidíj különösen nem adható annak a tisztviselőnek, aki nem igazolja, hogy ilyen költségeket vagy kényelmetlenségeket kellett elviselnie (lásd: Infante Garcia‑Consuegra kontra Bizottság ítélet, EU:F:2013:38, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45

Egyébiránt szintén megállapításra került, hogy többek között az is a napidíj nyújtásának a célja, hogy lehetőséget adjon a kedvezményezettek számára arra, hogy az alkalmazási helyükön a szükségleteiknek megfelelő lakást találjanak, és a korábbi lakóhelyükkel kapcsolatos helyzetet – például annak bérbe vagy albérletbe adásával – rendezzék (Collins kontra Régiók Bizottsága végzés, T‑132/97, EU:T:1998:193, 43. pont).

46

Noha a napidíjra való jogosultság kétségtelenül azelőtt keletkezik, hogy az érintett lakóhelyét a jelenlegi vagy az új alkalmazási helyére helyezte volna át (Baniel‑Kubinova és társai kontra Parlament ítélet, EU:F:2008:159, 24. pont), a személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikke (2) bekezdésének harmadik albekezdése mindenesetre előírja, hogy a napidíj nem nyújtható azt követően, hogy a tisztviselő a személyzeti szabályzat 20. cikke követelményeinek teljesítése érdekében elköltözik.

47

Így a költözés napja végső határidőnek minősül, amely automatikusan véget vet a napidíj nyújtásának. Ugyanakkor az e napidíjra való jogosultság megszűnésének ezen indoka semmit sem változtat azon a tényen, hogy az érintettnek az említett napidíjban való részesülés érdekében legalább a jelen ítélet 44. pontjában felidézett két feltételt teljesítenie kell. Más szavakkal, noha a jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a költözés napjától az érintettnek már nem kell viselnie az amiatt keletkezett költségeket vagy kényelmetlenségeket, hogy alkalmazási helyére kellett utaznia, vagy átmenetileg ott kellett laknia, attól még az említett 44. pontban felidézett második feltétel akkor is nem teljesültnek vagy már nem teljesülőnek minősíthető, ha nem valósult meg az érintett összes bútorának és használati tárgyainak tényleges átköltöztetése.

48

A jelen ügyben a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy a felperes 1997. augusztus 1‑jétől adta bérbe a luxemburgi házát és nem igazolta semmilyen egyéb lakás fenntartását Luxemburgban. Ezen túlmenően azt sem állítja, hogy továbbra is ebben a tagállamban lakott volna, mivel – többek között a keresetlevélben és a tárgyalás során – kijelenti, hogy 1997. szeptember 1‑jétől telepedett le Brüsszelben, és korábbi lakóhelyét nem tartotta meg. Az egyedüli eltérés, amelyre a tárgyban hivatkozik, egyrészt az, hogy ezen a napon „ő maga” nem telepedett le „véglegesen”. Másrészt luxemburgi házának garázsában hagyta a személyes használati tárgyait és bútorait, amelyeket folyamatosan szállított el luxemburgi utazásai függvényében, amelyekre e ház bérbeadásával kapcsolatos olyan problémák rendezése céljából került sor, mint a fűtés kérdése.

49

Egyébiránt családtagjait illetően elismeri, hogy ők 1997 augusztusától költöztek be a bérelt brüsszeli lakásba, és gyermekeit az 1997/1998‑as tanév kezdetén Brüsszelben iskolázták be. A tárgyalás során a felperes e tekintetben arra hivatkozott, hogy különbséget kell tenni a brüsszeli lakóhely megválasztása és a Brüsszelben való lakás ténye, valamint a lakóhelyének ezen új alkalmazási helyre való áthelyezése között. A valóságban családjával 1997 augusztusától létesített lakóhelyet Brüsszelben. Ugyanakkor arra hivatkozik, hogy mivel nem valósult meg az összes használati tárgyának és bútorának átköltöztetése, úgy kellene őt tekinteni, hogy a lakóhelyét még nem helyezte át.

50

E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy az ítélkezési gyakorlat szempontjából (Ineichen kontra Bizottság ítélet, T‑293/01, EU:T:2003:55, 64. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat) mindezen körülmények ezzel szemben azt mutatják, hogy a felperes 1997. szeptember 1‑jétől érdekeltségei központját az új alkalmazási helyére helyezte át, és annak stabil és állandó jelleget szánt.

51

Így a felperes nem tartotta meg korábbi lakóhelyét és nem igazolt az állítólagos bizonytalan helyzetéből adódó egyéb költségeket sem. Következésképpen a személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikkének az akkor hatályos szövege szerinti szóhasználat alapján – amint azt az ítélkezési gyakorlat értelmezi – a napidíjak felperes számára történő nyújtása már ezen okból sem volt igazolt (lásd: Lozano Palacios kontra Bizottság ítélet, T‑33/95, EU:T:1996:196, 55. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Az egyetlen olyan, a felperes által felhozott érv, amely annak bizonyítására irányul, hogy a személyes és családi érdekeltségeinek Brüsszelbe való áthelyezése a szolgálatba lépéséig, azaz 1997. szeptember 1‑jéig nem valósult meg, az a körülmény, hogy állítása szerint az összes bútor és használati tárgy átköltöztetése ezen új alkalmazási helyre még nem történt meg, ezért nem tekinthető úgy, hogy áthelyezte volna a lakóhelyét.

53

Márpedig e tekintetben a felperes beismeri, hogy az ötszobás brüsszeli lakást berendezték az olyan legszükségesebb bútorokkal és használati tárgyakkal, mint asztalok, matracok, ágyak, ágynemű. Tehát 1997. szeptember 1‑jétől igenis áthelyezte lakóhelyét új alkalmazási helyére. Egyébiránt a felperes egyáltalán nem jelöli meg, hogy mely egyéb – állítólag Luxemburgban maradt – felszerelési tárgyak lettek volna szükségesek számára, valamint családja számára ahhoz, hogy befejezettnek tekinthető legyen az új alkalmazási helyén való letelepedése.

54

A Közszolgálati Törvényszék megállapítja, hogy az egyedüli, a felperes bútorai és használati tárgyai egy részének Luxemburgból Brüsszelbe költöztetését valószínűsítő körülményt végső soron a bútorok és személyes használati tárgyak jó állapotban való átvételéről szóló igazolás és egy számla jelenti, mindkettő 1998. március 15‑i keltezésű, és az első leírja, hogy a költözés lebonyolítására március 2‑án került sor a megadott című luxemburgi házból Brüsszelbe, konkrét cím említése nélkül.

55

Ugyanakkor az aktában szereplő bizonyítékok összessége alapján úgy tűnik, hogy – függetlenül attól, hogy bizonyos, állítólag Luxemburgban maradt bútorok átköltöztetésére ténylegesen 1998. március 2‑án került‑e sor – a Bizottság érvényesen meg tudta állapítani, hogy a felperes érdekeltségi központját 1997. szeptember 1‑jén tartós és állandó jelleggel már áthelyezte új alkalmazási helyére, így tehát a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke értelmében végleges jelleggel letelepedett ott. Ezen okból a felperes már nem teljesíti a jelen ítélet 44. pontjában felidézett második feltételt.

56

A fenti megfontolások összességéből következik, hogy a második jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

57

A harmadik jogalap, annak fényében, amit a felperes ír, lényegében két részből áll, amelyek arra vonatkoznak, hogy a felperesnek nem állt szándékában a személyzeti szabályzat 85. cikke értelmében megtéveszteni az adminisztrációt, valamint hogy megsértették a jogalap nélküli kifizetések visszatérítésére irányuló intézkedésre vonatkozó ésszerű határidő fogalmát.

58

A felperes úgy érvel, hogy a kinevezésre jogosult hatóság megsértette a személyzeti szabályzat 85. cikkét azzal, hogy a vitatott napidíjak visszaköveteléséről határozott. Arra hivatkozik ugyanis, hogy az adminisztrációt nem akaratlagosan tévesztette meg, és nem is volt ilyen szándéka. Következésképpen a kinevezésre jogosult hatóság a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének első mondata alapján a vitatott napidíjakat csak ezen napidíjak kifizetését követő ötéves időszakon belül követelheti vissza. A felperes kiemeli különösen, hogy az adminisztráció véletlenül történő megtévesztése nem elegendő, mivel valódi megtévesztési szándékra van szükség, amely a jelen ügyben hiányzik.

59

A Bizottság a maga részéről arra hivatkozik, hogy a felperes szándékosan megtévesztette őt az új alkalmazási helyén való letelepedésének időpontját illetően. Ugyanis a felperes azzal, hogy a letelepedési támogatás iránti kérelmét mesterségesen két külön kérelemmé választotta szét annak érdekében hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése alapján megkaphassa e juttatás felét, azt kívánta vele ilyen módon elhitetni, hogy a családja még nem költözött be a brüsszeli lakásba. Később, mikor a felperes a bútorai és használati tárgyainak az állítólagos 1998. március 2‑i Luxemburgból Brüsszelbe való költözését követően ezen juttatás második felének kifizetését kérelmezte, annak alátámasztására a családtagjai számára szóló tartózkodási engedély iránti kérelmek bemutatásával azt jelezte, hogy családja csak ezen időponttól csatlakozott hozzá alkalmazási helyén, ám ezt a kijelentést a felperes saját maga is cáfolta. A Bizottság ezen túlmenően kiemeli, hogy a felperes utólagos, 1998. március 15‑i keltezésű számlát mutatott be annak érdekében, hogy látszólagosan rendezze a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke szerint legfeljebb 180 napos időszakra járó napidíjak kifizetését.

60

A Közszolgálati Törvényszék előzetesen rámutat, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikkének második bekezdése – amelyet e tényállás megvalósulásának időpontja után illesztettek be – a jelen ügyben annyiban alkalmazandó, amennyiben az eljárást a szóban forgó szabálytalanság miatt ezen új rendelkezés hatálybalépése után indították meg (lásd analógia útján az Unióban a pénzügyi kamatokat érintő szabálytalanságokkal kapcsolatos eljárásokra vonatkozóan: Josef Vosding Schlacht‑, Kühl‑ und Zerlegebetrieb és társai ítélet, C‑278/07–C‑280/07, EU:C:2009:38, 29. és 34. pont). Egyébként a Bizottság a jelen ügyben ezen új rendelkezést alkalmazta, mivel azzal az indokkal mondott le a jogalap nélkül megtérített orvosi költségek visszaköveteléséről, hogy a Bizottság – ellentétben azzal, amit e rendelkezés megkövetel – nem tudta megállapítani, hogy a felperes e költségek tekintetében szándékosan megtévesztette volna őt.

61

A Közszolgálati Törvényszék ezután emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikkének első bekezdése értelmében ahhoz, hogy a túlfizetett összeget vissza lehessen igényelni, azt kell bizonyítani, hogy a kedvezményezettnek ténylegesen tudomása volt a kifizetés szabálytalan jellegéről, illetve hogy a szabálytalanság annyira nyilvánvaló volt, hogy az nem tudta elkerülni a kedvezményezett figyelmét (Berghmans kontra Bizottság ítélet, 142/78, EU:C:1979:233, 9. pont; Ritto kontra Bizottság ítélet, F‑18/08, EU:F:2008:110, 29. pont).

62

E tekintetben kitűnik a fenti megállapításokból, amelyek szerint a felperes új alkalmazási helyén 1997. szeptember 1‑jétől véglegesen letelepedett, hogy ilyen helyzetben a személyzeti szabályzat VII. mellékletének 10. cikke alapján semmilyen napidíj nem járt számára, amit tudnia kellett volna, hiszen az ítélkezési gyakorlat értelmében minden szokásos gondossággal eljáró tisztviselőtől elvárható, hogy ismerje a személyzeti szabályzatot (Connolly kontra Bizottság ítélet, T‑34/96 és T‑163/96, EU:T:1999:102, 168. pont; CR kontra Parlament ítélet, F‑128/12, EU:F:2014:38, 45. pont; lásd egyebekben a külföldi munkavégzési támogatással kapcsolatban: Gouvras kontra Bizottság ítélet, T‑180/02 és T‑113/03, EU:T:2004:238, 111. pont).

63

A felperes annak bizonyítására irányuló érvelését illetően, hogy a személyzeti szabályzat VII. melléklete 10. cikkének rendelkezései „nyilvánvalóan” bonyolultak, hogy a szabálytalanság nem volt annyira szembeszökő, mivel nem tűnt fel az adminisztrációnak, és hogy ő maga nem szakértője a személyzeti szabályzat alapján fennálló jogoknak, a Közszolgálati Törvényszék csak azt tudja megállapítani, hogy figyelembe véve, hogy milyen csoportban látja el feladatait, továbbá figyelembe véve a magas besorolási fokozatát, a hosszú szolgálati idejét és a költségvetési téren, valamint az alkalmazási hely megváltozása terén szerzett lényegi tapasztalatait, a felperes – aki a tárgyban megfelelő tudással rendelkezik – nem állíthatja ésszerűen, hogy az ilyen szabályozás számára bonyolultnak tűnt, és nem állt módjában elvégezni a szükséges ellenőrzéseket. Egyébiránt az adminisztráció helyzete, amelynek több ezer illetmény és különböző fajta támogatás kifizetését kell biztosítania, nem hasonlítható a tisztviselő helyzetéhez, akinek személyes érdeke fűződik a számára havi rendszerességgel utalt kifizetések ellenőrzéséhez (lásd ebben az értelemben: F kontra Bizottság ítélet, T‑324/04, EU:T:2007:140, 144. és 145. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

64

A jogalap nélküli kifizetések visszatérítésének a személyzeti szabályzat 85. cikkének első bekezdése szerint feltételei a jelen ügyben tehát teljesültek.

65

A jogalap nélküli kifizetések visszatérítésének feltételeit illetően a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének első mondata úgy rendelkezik, hogy az összeget a kifizetése utáni legfeljebb öt éven belül kell visszaigényelni. Így a havonta kifizetett vitatott napidíjak esetében azok visszatéríttetésére főszabály szerint a szóban forgó kifizetést követő öt éven belül kellett sort keríteni. Ezen 85. cikk második bekezdésének második mondatából – amelyre a jelen ügyben a Bizottság hivatkozik – kitűnik, hogy az ötéves határidő nem vonatkozik a kinevezésre jogosult hatóságra akkor, ha nem tudja bizonyítani, hogy az érintett a vonatkozó összegek kifizetése érdekében szándékosan megtévesztette őt.

66

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikkének célja általánosságban az Európai Unió pénzügyi érdekeinek védelme azon különös viszony vonatkozásában, amely az Unió és alkalmazottai, vagyis az ezen intézményekhez különös lojalitási kötelezettséggel kötődő személyek között áll fenn, amely kötelezettséget immár a személyzeti szabályzat 11. cikke formálisan is rögzíti, azt írva elő különösen, hogy a tisztviselő feladatainak ellátása során és magatartásának meghatározásakor „kizárólag az Unió érdekeit” tartsa szem előtt és rábízott feladatokat „az Unióhoz való hűségre vonatkozó kötelezettsége betartásával” végezze (CR kontra Parlament ítélet, EU:F:2014:38, 61. pont).

67

A személyzeti szabályzat 85. cikkének második bekezdését illetően az abban szereplő két mondat két helyzetet különböztet meg. Az első mondat ugyanis arra az esetre vonatkozik, amikor az alkalmazott jogalap nélkül részesült a kifizetésben, jóllehet esetleg olyan körülményeket jelzett az adminisztrációnak, amelyek lehetővé tették ez utóbbi számára, hogy felfedje e kifizetés jogalap nélküliségét. Az ilyen helyzetben, amikor a kinevezésre jogosult hatóság megtévesztése potenciálisan csak véletlenül állt fenn, az uniós jogalkotó úgy ítélte meg, hogy a kifizetést követő ötéves határidő elteltekor a kinevezésre jogosult hatóság már nem követelheti vissza a jogalap nélkül juttatott előnyt. Ezzel szemben a második mondat olyan helyzetre vonatkozik, amikor az alkalmazott valamely kifizetésben való jogalap nélküli részesülésre irányuló magatartásával szándékosan téveszti meg a kinevezésre jogosult hatóságot, többek között azzal, hogy elmulasztja teljes körűen tájékoztatni személyes helyzetéről, vagy hogy elmulasztja tudomására hozni a személyes helyzetében bekövetkezett változásokat, illetve olyan cselekményeket hajt végre, amelyek megnehezítik azt, hogy a kinevezésre jogosult hatóság felfedje az általa megkapott kifizetések jogalap nélküliségét, ideértve a téves vagy pontatlan információk közlését is.

68

E megfontolások fényében kell megvizsgálni azt, hogy a Bizottság a jelen ügyben tudta‑e bizonyítani, hogy a felperes a személyzeti szabályzat 85. cikkének második bekezdése értelmében szándékosan megtévesztette őt azért, hogy a vitatott napidíjakban részesüljön.

69

E tekintetben ki kell emelni, hogy a napidíj időben ismétlődő jellegű ellátás. Következésképpen az érintettnek az ellátás megállapításának feltételeit nemcsak annak kérelmezésekor, hanem az ilyen napidíj által lefedett teljes időszak során végig teljesítenie kell. Így – többek között a lojalitási kötelezettség értelmében – az ő feladata, hogy tájékoztassa az őt foglalkoztató adminisztrációt minden olyan változásról, amely érintheti a szóban forgó ellátásra való jogosultságát.

70

A jelen ügyben a felperes a luxemburgi ház bérbeadását és a brüsszeli lakás kibérlését követően először – azaz 1997. szeptember 1‑jén – a személyzeti szabályzat alapján fennálló jogosultságainak megállapítására vonatkozó általános nyomtatványon kijelentette, hogy a családja még nem csatlakozott hozzá új alkalmazási helyén, miközben később – még a keresetlevelében és a tárgyalás során is – megerősítette, hogy gyermekeit valójában az 1997–1998‑as tanév kezdetétől Brüsszelben iskolázták be, és már ezen időszakban is házastársával és gyermekeivel együtt telepedett le ebben a lakásban, még ha elmondása szerint annak bútorzata spártai is volt. A Közszolgálati Törvényszék kiemeli egyebekben, hogy a felperes a nyomtatvány kitöltésekor először Brüsszelt tüntette fel gyermekei lakóhelyeként, majd azt megváltoztatva ugyanazon helyre Luxemburgot írta be.

71

Kétségtelen, hogy ezt követően, 1997. szeptember 9‑én az adminisztráció által a napidíjra való jogosultság meghatározására szintén alkalmazott, letelepedési támogatással kapcsolatos nyomtatványon kijelentette, hogy családjával együtt Brüsszelben létesített lakóhelyet. A Közszolgálati Törvényszék kiemeli ugyanakkor, hogy ugyanezen nyomtatványon nyilatkozott arról is, hogy „tudomásul vette a fenti szabályozást”, azaz a személyzeti szabályzat 20. cikkét, valamint e személyzeti szabályzat VII. mellékletének 5. cikkét.

72

Márpedig ezen 5. cikk (4) bekezdése kimondja, hogy „[az] a tisztviselő, aki háztartási támogatásra jogosult, és aki az alkalmazási helyén nem családjával együtt telepedik le, az egyébként járó háztartási támogatásnak csak a felét kapja meg”. Így a felperes a letelepedési támogatásra vonatkozó két különböző kérelem benyújtásával – amelyek keretében az 1997. szeptember 9‑i első révén a bérleti szerződés bemutatásával egyhavi illetményhez, az 1998. márciusi második révén a családtagjaira vonatkozó tartózkodási engedély iránti kérelmek bemutatásával e juttatás második feléhez jutott – azt akarta elhitetni az őt foglalkoztató adminisztrációval, hogy az 1997. szeptember 1‑jei első kijelentésével összhangban a családja még mindig nem csatlakozott hozzá az új alkalmazási helyén, ami téves, és erre a csatlakozásra csak 1998. március 2‑án került sor, ami szintén téves. Ennek megfelelően szándékosan tévesztette meg az adminisztrációt azzal, hogy megerősítette azon képzetét, hogy a felperes továbbra is teljesíti a vitatott napidíjban való részesülés feltételeit.

73

Mivel a felperes a keresetlevélben és a tárgyalás során is megerősítette, hogy a családja 1997. szeptember 1‑jétől csatlakozott hozzá Brüsszelben, az ő helyzetére nem vonatkozik a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése. Így rendesen a letelepedési támogatás egészére vonatkozó egységes kérelmet kellett volna benyújtania szeptember hónaptól a bérleti szerződés és a tartózkodási engedély iránti kérelem benyújtásával. Ilyen esetben az adminisztráció e juttatást egyszeri kifizetésként folyósította volna, de nem folyósított volna napidíjat számára. Ennélfogva a felperes – mivel a személyzeti szabályzat VII. melléklete 5. cikkének (4) bekezdése szerinti letelepedési támogatásnak csak a felét kérte és kapta meg – szándékosan tévesztette meg az őt foglalkoztató adminisztrációt azon időpontot illetően, amikor családja új alkalmazási helyén ténylegesen csatlakozott hozzá, annak érdekében, hogy biztosítsa a vitatott napidíjak folyósítását.

74

A tárgyalás során a felperes kétségtelenül rámutatott, hogy az őt foglalkoztató adminisztrációnak bejelentette, nevezetesen 1997. szeptember 9‑én, hogy a családja csatlakozott hozzá új alkalmazási helyén, így nem róható fel neki, hogy eltitkolta volna e tényt. Ugyanakkor az e tekintetben feltett kérdésre azt válaszolta, hogy nem kifogásolta, hogy a kinevezésre jogosult hatóság 1997. szeptemberében a VII. melléklet 5. cikkének (4) bekezdése alapján csak egyhavi illetményt fizetett ki neki, ami megerősíti, hogy a felperes ügyelt arra, hogy a letelepedési támogatás iránti kérelmének szétválasztásával az őt foglalkoztató adminisztráció felé azt a látszatot keltse, hogy a családja kizárólag 1998. március 2‑tól – azaz az esetében járó napidíjak végső határidejének lejártát követő naptól – való letelepedését igazoló kijelentései megfelelnek a valóságnak.

75

Egyébiránt, amint arra a Bizottság helyesen rámutat, a felperes azáltal, hogy 1998. március 16‑án, a költözési költségeinek megtérítésére vonatkozó nyomtatványon kijelentette, hogy „lakóhelyét családtagjaival együtt 1998. március 2‑án helyezte át Luxemburgból az alkalmazási helyére”, újból azt a képzetet keltette az őt foglalkoztató adminisztrációban, hogy a családja csak ezen időponttól csatlakozott hozzá, ami nem felelt meg a többek között a tárgyaláson is ismertetett valóságnak. Egyébiránt, ahogy saját maga is beismeri, annak érdekében, hogy „jóhiszeműen napidíjban részesüljön”, az állítólagosan 1998. március 2‑án megvalósult költözésről számlát mutatott be, amelynek valódiságát mind az OLAF, mind a Bizottság kétségbe vonta.

76

A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperes mind a letelepedési támogatással kapcsolatos két kérelme keretében, mind a költözési költségek megtérítése iránti kérelmének keretében szándékosan adott téves információkat az őt foglalkoztató adminisztrációnak a családja új alkalmazási helyén való letelepedésének időpontját illetően, és úgy járt el, hogy cselekményei megtévesztették az adminisztrációt, amely magától nem tudta felfedni a vitatott napidíjak jogalap nélküliségét.

77

A felperes állítólagos jóhiszeműségét illetően, amelyet azzal kívánt alátámasztani, hogy a tényleges költözésére csak 1998. március 2‑án, azaz az általa „jóhiszeműen” igénybe venni kívánt vitatott napidíjak által lefedett időszakot követő napon került sor, emlékeztetni kell arra, hogy a felperesnek ilyen helyzetben mindenképpen kételkednie kellett volna a kérdéses kifizetések megalapozottságában. Így szükségszerűen köteles lett volna jelentkezni az adminisztrációnál annak érdekében, hogy ez utóbbi végrehajtsa a szükséges ellenőrzéseket (lásd: Tsirimiagos kontra Régiók Bizottsága ítélet, F‑100/07, EU:F:2009:21, 75. pont).

78

Egyébként kétség esetén rákérdezhetett volna az őt foglalkoztató adminisztrációnál, és megismertethette volna azzal az általa ezen szabállyal kapcsolatban önállóan kialakított értelmezést annak érdekében, hogy – az ellentétes irányú ítélkezési gyakorlat ellenére – biztosítsa a maga számára a személyzeti szabályzat 71. cikke alapján járó alapvető költségtérítések folyósítását. A felperes cselekményei azonban ezzel ellentétben azt bizonyítják, hogy tökéletesen felfogta a letelepedési támogatásra való jogosultságot szabályozó rendelkezések értelmét, és teljes tudatában volt az őt terhelő azon kötelezettségnek, hogy meg kell jelölnie és bizonyítania kell, hogy a családja mely időpontban telepedett le Brüsszelben (lásd ebben az értelemben: Thommes kontra Bizottság ítélet, T‑195/03, EU:T:2005:344, 126. pont).

79

Végül a felperes azon érvét is mint megalapozatlant el kell utasítani, amely szerint lényegében az adminisztrációnak ahhoz, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének második mondatára hivatkozhasson, a szabálytalanság elkövetését követő öt éven belül kell bizonyítania, hogy az érintett szándékosan megtévesztette, és ha nem bizonyítja, az elévülést végbementnek kell tekinteni. Az ilyen érv ugyanis ellentétes már e rendelkezés szövegével is, és ha az ilyen érv elfogadható lenne, az megfoszthatná e rendelkezést mindenfajta hatékony érvényesülésétől.

80

Az eddigiekből következik, hogy a jogalap első részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

81

A felperes arra hivatkozik, hogy a Bizottság azáltal, hogy a vitatott napidíjakat azok kifizetése után tizennégy évvel térítteti vissza, megszegte az ésszerű határidőn belüli eljárásra vonatkozó kötelezettséget, megsértve ezzel a jogbiztonság elvét is. Különösen azt rója fel az OLAF‑nak, hogy vizsgálatát nem 2007‑ben, azaz tíz évvel a terhére rótt tények után kezdte meg.

82

A Bizottság úgy véli, hogy a jogalapnak ezt a részét mint elfogadhatatlant el kell utasítani. Ugyanis amint ez már az Európai Unió Törvényszékének a Bizottság kontra Moschonaki ítéletéből (T‑476/11, EU:T:2013:557) is kitűnik, a felperesnek, mivel panaszában nem hozott fel ilyen érvet, már nincs lehetősége azt először a peres szakaszban felhozni.

83

A Közszolgálati Törvényszék megállapítja mindenesetre, hogy ezt az elfogadhatatlansági kifogást azonnal el kell utasítani. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a tisztviselői keresetekben az uniós bíróság elé terjesztett kérelmek kétségtelenül kizárólag a panaszban megjelölt kifogásokkal egyező indokon alapuló kifogásokat tartalmazhatnak. Ám e kifogások az uniós bíróság előtt kifejthetők a panaszban nem szükségképpen szereplő, azonban ahhoz szorosan kapcsolódó jogalapok és érvek előadásával. Ezenfelül egyrészt, mivel a pert megelőző eljárás kötetlen jellegű, és mivel az érintettek ebben a szakaszban általában ügyvéd igénybevétele nélkül lépnek fel, az adminisztrációnak a panaszokat nem megszorítóan kell értelmeznie, hanem éppen ellenkezőleg: a nyitottság szellemében kell azokat vizsgálnia. Másrészt a személyzeti szabályzat 91. cikkének nem célja, hogy szigorúan és véglegesen korlátok közé szorítsa az esetleges pert megelőző eljárást akkor, amikor a kereset nem módosítja sem a panasz indokát, sem annak tárgyát (Bizottság kontra Moschonaki ítélet, EU:T:2013:557, 73. és 76. pont).

84

Márpedig a jelen ügyben a felperes panaszában a véleménye szerint a vitatott napidíjak visszafizetését megakadályozó, a személyzeti szabályzat 85. cikke értelmében elért elévülésre, valamint az állítólagos szabálytalanság elkövetésének idejére hivatkozott. Így a kinevezésre jogosult hatóság kellő pontossággal ismerhette a felperes által a megtámadott határozattal szemben megfogalmazott kifogást, amely szerint e határozatot elkésve és a hatályos elévülési határidők megsértésével hozták meg.

85

A Közszolgálati Törvényszék elöljáróban megállapítja, hogy figyelembe véve a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdése második mondatának a jelen ügyben való alkalmazását, az ezen rendelkezés első mondata szerinti ötéves határidő nem alkalmazandó. Így a jelen ügyre ugyanaz vonatkozik, mint a személyzeti szabályzat 85. cikke 2004. május 1‑je előtti szövegének hatálya alá tartozó hasonló ügyekre, azaz a kinevezésre jogosult hatóság által benyújtott, jogalap nélküli kifizetések visszatérítésére irányuló intézkedésekre semmilyen előzetesen meghatározott elévülési határidő nem alkalmazható.

86

E tekintetben meg kell állapítani, hogy nem az uniós bíró feladata egy jogsértő magatartással összefüggésben az elévülés tartamát, hatályát, illetve alkalmazási feltételeit akár általános jelleggel, akár az előtte fekvő konkrét ügy tekintetében megállapítani. Ugyanakkor az elévülés jogszabályi előírásának hiánya nem zárja ki, hogy a Bizottság intézkedését a konkrét esetekben a jogbiztonság elvére tekintettel kelljen felülvizsgálni. Ugyanis elévülési határidőt megállapító szabály hiányában a jogbiztonság alapvető követelményének mond ellent, ha a Bizottság bármeddig késlekedhetne jogkörének gyakorlásával (Sumitomo Chemical és Sumika Fine Chemicals kontra Bizottság ítélet, T‑22/02 és T‑23/02, EU:T:2005:349, 87. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

87

Ebből következőleg az uniós bírónak a Bizottság intézkedésének elkésettségére vonatkozó panasz vizsgálata nem szorítkozhat annak megállapítására, hogy nem létezik elévülési határidő, hanem azt is ellenőriznie kell, hogy a Bizottság nem járt‑e el túlzott késedelemmel (Sumitomo Chemical és Sumika Fine Chemicals kontra Bizottság ítélet, EU:T:2005:349, 88. pont; valamint analógia útján: François kontra Bizottság ítélet, T‑307/01, EU:T:2004:180, 46. pont).

88

Általánosságban, amikor az eljárás időtartamát az uniós jog nem határozza meg, az intézmény által a szóban forgó jogi aktus elfogadására fordított idő „ésszerű” jellegét a jogvitának az érintett szempontjából felmerülő tétjére, az ügy bonyolultságára és az érintett felek magatartására kell megállapítani (felülvizsgálat, Arango Jaramillo és társai kontra EBB ítélet, C‑334/12. RX‑II, EU:C:2013:134, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89

A jogalap nélküli kifizetéseknek a személyzeti szabályzat 85. cikke szerinti visszafizetésével kapcsolatos különös területen az, hogy a határidő ésszerű‑e, vagy sem, a tekintetben mérlegelendő, hogy milyen mértékben nyilvánvaló a vitatott kifizetések szabálytalansága, továbbá a jogalap nélküli kifizetések egyszeri vagy rendszeres jellegűek‑e. Így az idő csak egyik eleme a visszatérítés iránti jog gyakorlására vonatkozó érdemi mérlegelésnek, különös tekintettel egyrészt az adminisztráció által elkövetett szabálytalanság nyilvánvaló jellegére, másrészt az olyan figyelembe vehető körülmények összességére, mint az igényelt összeg, az adminisztráció vétkes magatartása, a tisztviselő jóhiszeműsége és a tőle a képzettségére, besorolási fokozatára és szakmai tapasztalatára tekintettel elvárható szokásos gondosság (lásd ebben az értelemben: Acton és társai kontra Bizottság ítélet, 44/74, 46/74 és 49/74, EU:C:1975:42, 29. pont; White kontra Bizottság ítélet, T‑107/92, EU:T:1994:17, 47. pont és Ronsse kontra Bizottság ítélet, T‑205/01, EU:T:2002:269, 52. pont).

90

Ugyanakkor a Bizottság intézkedésének állítólagos elkésettsége nem értékelhető kizárólag a vitatott tények és ezen intézkedés megtétele között eltelt idő függvényében. Épp ellenkezőleg, a Bizottság intézkedése nem minősíthető túlzottan elkésettnek az intézménynek tulajdonítható késedelem vagy egyéb gondatlanság hiányában, és e tekintetben figyelembe kell venni többek között azt az időpontot, amikor az intézmény tudomást szerzett a jogsértő tények létezéséről, továbbá figyelembe kell venni az igazgatási eljárás idejének ésszerű jellegét (Ronsse kontra Bizottság ítélet, EU:T:2002:269, 53. pont, Sumitomo Chemical és Sumika Fine Chemicals kontra Bizottság ítélet, EU:T:2005:349, 89. pont, valamint ebben az értelemben Nencini kontra Parlament ítélet, T‑431/10 és T‑560/10, EU:T:2013:290, 48–50. pont, az ítélettel szemben C‑447/13. P. ügyszám alatt fellebbezés van folyamatban a Bíróság előtt). Az ésszerű határidőt különösen a vizsgálati eljárás megindítása terén abban az esetben és azon időponttól kezdve kell értékelni, amikor az adminisztráció tudomást szerzett a tisztviselő személyzeti szabályzatból eredő kötelezettségei megszegésének megvalósítására alkalmas tényekről és magatartásokról (lásd: François kontra Bizottság ítélet, EU:T:2004:180, 48. pont).

91

Abban a helyzetben, amelyben az elkövetett szabálytalanság a szóban forgó tisztviselő számára nyilvánvaló volt, vagy annak kellett lennie, már megállapításra került, hogy a jogalap nélküli kifizetések kezdete és a jogalap nélküli kifizetések visszatéríttetésére irányuló intézkedés adminisztráció általi megtételének időpontja között eltelt közel hétéves időtartam nem tűnik ésszerűtlennek (lásd: Ronsse kontra Bizottság ítélet, EU:T:2002:269, 53. pont; a jogalap nélküli kifizetések után hét évvel felfedezett hibával kapcsolatban lásd még: Ritto kontra Bizottság ítélet, EU:F:2008:110).

92

Egyébiránt, amint arra a Bizottság is helyesen rámutatott, azon tisztviselő esetében, aki kizárólag gondatlan magatartást tanúsított, amely magatartás – a jelen esettel ellentétben – nem utal az adminisztráció megtévesztésére irányuló szándékra, az Európai Unió Közszolgálati Törvényszéke már kimondta, hogy a tisztviselő által jogalap nélkül felvett előnyök visszatérítése iránti, a vitatott kifizetések után több mint tíz évvel tett intézkedés kétségtelenül igen jelentős időn belül történt, az adott eset körülményeire tekintettel mindazonáltal nem tűnik annyira aránytalannak, hogy az befolyásolná magát a jogalap nélküli kifizetések visszatérítése iránti jog gyakorlását (lásd: White kontra Bizottság ítélet, EU:T:1994:17, 48. pont).

93

A Közszolgálati Törvényszék úgy véli, hogy a White kontra Bizottság ítélet (EU:T:1994:17) 48. pontja szerinti megoldás a jelen ügy körülményeire – többek között a felperesnek az őt foglalkoztató adminisztráció megtévesztésére irányuló akaratára – tekintettel a jelen ügyben különösen alkalmazandó. Így, noha a kinevezésre jogosult hatóság a vitatott napidíjak kifizetésének szabályosságát ellenőrző eljárást közel tíz évvel e kifizetéseket követően indította meg, valamint csak a kifizetések után tizennégy évvel tudta e kifizetések szabálytalanságát bizonyítani és következésképpen azok visszafizetését igényelni, ezen idő – még ha igen jelentős is – nem annyira aránytalan, hogy az befolyásolná magát a jogalap nélküli kifizetések visszatérítése iránti jog gyakorlását.

94

Ugyanis a jelen ügyben, míg a vitatott napidíjakat a 1997. szeptember 1‑je és 1998. március 1‑je közötti 180 napos időszakban folyósították a felperes számára, az OLAF a felperes által az ezen napidíjakban, továbbá egyéb pénzügyi előnyökben való részesülés céljából bejelentett körülmények valódiságának meghatározására vonatkozó vizsgálatot csak a 2007. július 19‑én beérkezett feljelentés nyomán indította meg. A felperest e vizsgálat megindításáról 2008. március 13‑án tájékoztatták, és az OLAF – miután a felperest kétszer meghallgatta – 2012. március 30‑án javasolta a Bizottságnak a visszakövetelést, amelyet az július 6‑án tett meg.

95

E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék megjegyzi, hogy a jelen ügybeli szabálytalanság csak egy feljelentés által – jelen esetben az OLAF közreműködésével – juthatott az adminisztráció tudomására. Márpedig az OLAF, amint tudomást szerzett erről az információról, gyorsan továbbította azt a kinevezésre jogosult hatóságnak és eljárást indított, amely alapján e szabálytalanság ügyében a kinevezésre jogosult hatóság a jelen ítélet 90. pontjában felidézett követelménynek megfelelően el tudott járni.

96

Ezt követően a Közszolgálati Törvényszék kiemeli, hogy az adminisztrációnak kézenfekvően időre volt szüksége az előírt vizsgálat elindításához annak érdekében, hogy átlásson a felperes által benyújtott iratok és kérelmek jogszerű látszatán. Márpedig e vizsgálatok, tekintettel a felperes volt házastársa által az adminisztráció tudomására hozott iratok és vádak nagy számára, különösen bonyolultak voltak. Az OLAF‑nak szintén több személyt meg kellett hallgatnia és kérdéssel kellett fordulnia a PMO több, a felperes javára nemcsak 1997‑ben és 1998‑ban, hanem későbbi időpontokban is nyújtott kifizetésekben közreműködő osztályához.

97

E körülményekre tekintettel nem tűnik ésszerűtlennek az, hogy az OLAF jelentése a vizsgálat megindítása után négy évvel készült el. Ezenfelül ki kell emelni, hogy egyrészt nem róható fel a kinevezésre jogosult hatóságnak, hogy megvárta az OLAF vizsgálatának eredményét, másrészt, amint az erről a vizsgálatról készített jelentést véglegesítették és közölték vele, a kinevezésre jogosult hatóság a vitatott napidíjak három hónapon belüli visszatérítését igényelte.

98

A fenti megfontolások összességére tekintettel el kell utasítani a jogalap ésszerű határidő megsértésére alapozott második részét, és ebből következően a harmadik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

99

E jogalap keretében a felperes arra hivatkozik, hogy a vitatott napidíjak visszatéríttetésével a kinevezésre jogosult hatóság megsértette a jogos bizalom elvét, tekintve hogy megfelelően megadta azon információkat, amelyeket akkoriban kértek tőle, így ésszerűen számíthatott arra, hogy ezeket az 1997 és 1998 között teljesített kifizetéseket már nem követelhetik tőle. Ugyanezen okokból a kinevezésre jogosult hatóság ilyen módon, elkésetten és alkalmatlan időben eljárva megsértette a gondos ügyintézés, valamint a jogbiztonság elvét.

100

E tekintetben a Közszolgálati Törvényszék emlékeztet arra, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikke maga is a jogos bizalom elvének megnyilvánulása, és e cikk megsértésének hiánya – amint az korábban megállapításra került – e tényből kifolyólag szintén az ezen elv megsértésére alapított kifogás elutasítását vonja maga után (F kontra Bizottság ítélet, EU:T:2007:140, 167. pont).

101

Ezen túlmenően emlékeztetni kell arra, hogy a személyzeti szabályzat 85. cikke második bekezdésének második mondata kötelezi az adminisztrációt, hogy teljes egészében követelje vissza a jogalap nélkül kifizetett összegeket abban a különös helyzetben, amikor bizonyítani tudja, hogy az érintett alkalmazott szándékosan, az ezen alkalmazottat terhelő különös lojalitási kötelezettség megsértésével megtévesztette őt (lásd: CR kontra Parlament ítélet, EU:F:2014:38, 62. pont).

102

A felperes által a gondos ügyintézés elve megsértésének alátámasztása érdekében felhozott érvek nagyrészt nem különíthetők el azon érvektől, amelyeket a jogbiztonság elve megsértésének alátámasztására hoz fel, amelyeket a Közszolgálati Törvényszék már a harmadik jogalap vizsgálatának keretében vizsgált és mint megalapozatlant elutasított.

103

A felperes azon állítását illetően, amely szerint hátrányosan megkülönböztető bánásmódban részesült – túl azon a tényen, hogy ezen állítást egyáltalán nem támasztotta alá – ki kell emelni, hogy még ha feltételeznénk is, hogy ez bizonyítást nyert, az a tény, hogy az adminisztráció más tisztviselőknek rendszertelenül nyújthatott ellátásokat, még nem jogosítja fel a felperest arra, hogy olyan, személyzeti szabályzat szerinti ellátásokban részesüljön, amelynek jogosultsági feltételeit nem teljesíti. A felperes ugyanígy nem róhatja fel a kinevezésre jogosult hatóságnak, figyelembe véve a felperes e hatóság megtévesztésére irányuló akaratát, hogy megsértette gondoskodási kötelezettségét, amikor épp a tisztviselő szegte meg azt a lojalitási kötelezettségét, amelyet immár a személyzeti szabályzat 11. cikke formálisan is rögzít.

104

Következésképpen a negyedik jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

105

A kártérítési kereseti kérelmeket illetően elegendő emlékeztetni arra, hogy a vagyoni, illetve nem vagyoni kár megtérítésére irányuló kereseti kérelmeket el kell utasítani, amennyiben azok – mint a jelen ügyben – szorosan összefüggenek a megsemmisítés iránti kereseti kérelmekkel, amelyeket mint megalapozatlanokat elutasítottak (A kontra Bizottság ítélet, F‑12/09, EU:F:2011:136, 232. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

106

Mivel a Közszolgálati Törvényszék az összes megsemmisítésre vonatkozó jogalapot elutasította, a kártérítés iránti kereseti kérelmeket mint megalapozatlanokat ugyanilyen módon el kell utasítani.

107

Az eljárási szabályzat 87. cikkének 1. §‑a alapján, figyelemmel az e szabályzat II. címének 8. fejezetében foglalt egyéb rendelkezésekre, a Közszolgálati Törvényszék a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Ugyanezen cikk 2. §‑a értelmében a Közszolgálati Törvényszék dönthet úgy, hogy ha az a méltányosság alapján indokolt, a pervesztes felet csak a költségek egy részének viselésére kötelezi, vagy e címen nem kötelezi a költségek viselésére.

108

A jelen ítélet indokolásából következik, hogy a felperes a pervesztes fél. Ezenfelül a Bizottság kifejezetten kérte, hogy a Közszolgálati Törvényszék a felperest kötelezze a költségek viselésére. Ezenfelül a Bizottság kifejezetten kérte, hogy a Közszolgálati Törvényszék kötelezze a felperest a költségek viselésére. Mivel a jelen ügy körülményei nem indokolják az eljárási szabályzat 87. cikke 2. §‑ának alkalmazását, a felperesnek kell viselnie saját költségeit, és őt kell kötelezni a Bizottság részéről felmerült költségek viselésére.

A fenti indokok alapján

A KÖZSZOLGÁLATI TÖRVÉNYSZÉK (második tanács)

a következőképpen határozott: