1. 

A jelen ügy tárgya a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) SA (a továbbiakban: SNCM) és a Francia Köztársaság által az Európai Unió Törvényszékének Corsica Ferries France kontra Bizottság ügyben hozott ítélete (a továbbiakban: megtámadott ítélet) ( 2 ) ellen azért benyújtott fellebbezések, mert ez az ítélet megsemmisítette a Franciaország által a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) javára hozott C 58/02. (ex N 118/02.) sz. intézkedésekről szóló, 2008. július 8‑i 2009/611/EU bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) 1. cikkének második és harmadik bekezdését. ( 3 )

2. 

A Bíróság elnöke 2013. január 24‑i végzésével elrendelte a C‑533/12. P. sz. és C‑536/12. P. sz. ügyek egyesítését.

3.

Az SNCM olyan hajózási társaság, amely rendszeres tengeri összeköttetést biztosít Franciaország szárazföldi része (Marseille, Toulon és Nizza) felől Korzika, Észak‑Afrika (Algéria és Tunézia), valamint Szardínia felé.

4.

2002‑ben az SNCM‑ben 20%‑os részesedéssel rendelkezett a Société nationale des chemins de fer, 80%‑os részesedéssel pedig a Compagnie générale maritime et financière (a továbbiakban: CGMF), amelyekben a francia államnak 100%‑os részesedése volt. Az SNCM tőkéjének 2006‑ban történő megnyitása során két átvevő társaság, vagyis a Butler Capital Partners (a továbbiakban: BCP) és a Veolia Transport (a továbbiakban: VT) ellenőrzést szerzett az alaptőke 38%‑a, illetőleg 28%‑a erejéig, míg a CGMF továbbra is 25% mértékig maradt jelen, az alaptőke 9%‑át pedig a munkavállalóknak tartották fenn. A BCP időközben a VT‑re ruházta részesedését.

5.

A Corsica Ferries France SAS (a továbbiakban: Corsica Ferries) olyan hajózási társaság, amely rendszeres tengeri összeköttetést biztosít Franciaország szárazföldi része (Marseille, Toulon és Nizza), valamint Olaszország felől Korzika felé. Egyike az SNCM jelentős versenytársainak. A vitatott határozat elfogadásának időpontjában a Corsica Ferries volt a szárazföldet Korzikával összekötő tengeri útvonal vezető szereplője, és piaci részesedése folyamatosan nőtt. ( 4 )

6.

A Francia Köztársaság a 2002. február 18‑i levélben az SNCM javára szóló, 76 millió euró összegű szerkezetátalakítási támogatási tervet jelentett be a Bizottságnak (a továbbiakban: 2002. évi terv).

7.

A Bizottság a Franciaország által a Société nationale maritime Corse‑Méditerranée (SNCM) javára végrehajtani tervezett szerkezetátalakítási támogatásról szóló, 2003. július 9‑i 2004/166/EK határozatban ( 5 ) (a továbbiakban: 2003. évi határozat) bizonyos feltételek mellett jóváhagyta az SNCM‑nek nyújtandó, 76 millió euró összegű szerkezetátalakítási támogatások két részletét, amelyek közül az egyik 66 millió euró összegű, és azonnal fizetendő, a másik pedig legfeljebb 10 millió euró összegű, és többek között az SNCM hajóinak átruházásából származó nettó eredménytől függ. A 2002. évi terv egyetlen érintett eleme a szerkezetátalakítás 15,81 millió euró végösszegű egyenlege. ( 6 )

8.

A Bizottság a 2003. évi határozat módosításáról szóló, 2004. szeptember 8‑i határozattal ( 7 ) módosította a 2003. évi határozat 2. cikkében előírt egyik feltételt. E módosítások semmilyen kihatással nincsenek a jelen fellebbezésekre.

9.

2003. október 13‑án a Corsica Ferries keresetet nyújtott be a Törvényszékhez a 2003. évi határozat megsemmisítése iránt.

10.

A Bizottság a 2005. március 16‑i határozatban, a 2003. évi határozat alapján jóváhagyta a szerkezetátalakítási támogatás 3327400 euró összegű, a jelen indítvány 7. pontjában említett második részletének részleges kifizetését.

11.

A Törvényszék 2005. június 15‑én hozott ítéletében ( 8 ) megsemmisítette a 2003. évi határozatot a támogatás minimális jellegének elsősorban abból eredő téves értékelése miatt, hogy az átruházásokból származó nettó bevétel számítása során hibákat követtek el, ezzel együtt pedig elutasította az összes többi, az indokolás hiányára, továbbá az EK 87. cikk (3) bekezdése c) pontjának [később az EUMSZ 107. cikk (3) bekezdésének c) pontja], ( 9 ) valamint a nehéz helyzetben lévő vállalkozások megmentéséhez és szerkezetátalakításához nyújtható állami támogatásokról szóló közösségi iránymutatás megsértésére alapított jogalapot. ( 10 )

12.

A francia hatóságok a 2006. április 7‑i levelükben arra kérték a Bizottságot, hogy fontolja meg, hogy a 2002. évi terv keretében nyújtott szerkezetátalakítási támogatás egy részét – közszolgáltatási kötelezettség ellentételezése jellegénél fogva – 53,48 millió euró erejéig ne minősítse „egy szerkezetátalakítási terv keretében tett lépésnek, hanem a C-280/00. sz., Altmark Trans és Regierungspräsidium Magdeburg ügyben (EBHT 2003., I-7747. o.) hozott ítélet alapján támogatásnak nem minősülő intézkedésnek vagy az EK‑Szerződés 86. cikkének (2) bekezdése alapján a szerkezetátalakítási tervtől független és önálló intézkedésnek” ( 11 ).

13.

2006. április 21‑én a vállalkozások közötti összefonódások ellenőrzéséről szóló, 2004. január 20‑i 139/2004/EK tanácsi rendelet 4. cikke alapján az SNCM felett a BCP és a VT általi közös ellenőrzés megszerzésére vonatkozó összefonódási tervet jelentettek be a Bizottságnak. ( 12 ) A Bizottság 2006. május 29‑én, ugyanezen rendelet 6. cikke (1) bekezdésének b) pontja alapján engedélyezte az összefonódási műveletet.

14.

2006. május 16‑án a BCP, a VT és a CGMF megállapodást kötöttek, amelynek értelmében az SNCM tőkéjének 75%‑át magánbefektetőkre ruházták. E megállapodás három állami intézkedést tartalmaz, ezek álltak a Törvényszék előtt folyt eljárás középpontjában, és ezek képezik vita tárgyát a jelen eljárásban:

15.

Miután a francia hatóságok több információt szolgáltattak a Bizottságnak az SNCM magánszektorba történő átvitele alkalmával lebonyolított pénzügyi műveletekről, a Bizottság 2006. szeptember 13‑án úgy döntött, hogy az SNCM javára a 2002. évi terv integrálásával együtt végrehajtott újabb intézkedések vonatkozásában megindítja az EK 88. cikk (2) bekezdésében szabályozott eljárást. ( 13 )

16.

A Bizottság a vitatott határozatban úgy ítélte meg, hogy a 2002. évi terv által előírt, 53,48 millió euró összegű, közszolgáltatási kötelezettségek ellentételezése címén nyújtott tőkejuttatás az EK 88. cikk (3) bekezdése alapján jogellenes támogatásnak minősül, viszont az EK 86. cikk (2) bekezdése és az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja alapján a közös piaccal összeegyeztethető, valamint hogy a 2006. évi privatizációs terv szerinti intézkedések nem minősültek az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásnak.

17.

A Törvényszék előtt indított keresetével a Corsica Ferries a vitatott határozat megsemmisítését kérte.

18.

A megtámadott ítélettel a Törvényszék részben helyt adott a Corsica Ferries keresetének. A 2006. május 16‑i megállapodást követő három intézkedés, illetve a szerkezetátalakítás 2002. évi tervben szereplő egyenlege kapcsán a következőképpen döntött:

19.

A fenti megállapítások alapján a Törvényszék megsemmisítette a vitatott határozat 1. cikkének második és harmadik bekezdését.

20.

A Bírósághoz 2012. november 22‑én benyújtott fellebbezésében az SNCM a megtámadott ítélet részleges megsemmisítését kérte. A Bírósághoz 2012. november 26‑án benyújtott fellebbezésében a Francia Köztársaság a megtámadott ítélet megsemmisítését kérte. 2013. február 28‑án a Corsica Ferries válaszbeadványt nyújtott be. 2013. november 6‑án a Bíróság tárgyalást tartott, amelynek során a Francia Köztársaság és a Corsica Ferries szóban is előadta álláspontját.

21.

Meg kell jegyezni, hogy a Bizottság, amelynek határozatát a Törvényszék részlegesen megsemmisítette, nem támadta meg a Törvényszék ítéletét, sem fellebbezéssel, sem az SNCM, illetve a Francia Köztársaság támogatása révén, továbbá a Bíróság előtt tartott tárgyaláson sem vett részt.

22.

Az SNCM, illetve a Francia Köztársaság négy jogalapra hivatkozik, amelyek a jelen indítvány 18. pontjában említett négy rendelkezésre vonatkoznak.

23.

A vitatott határozat (259)–(348) preambulumbekezdésében a Bizottság úgy ítélte meg, hogy annak meghatározásához, hogy az SNCM 158 millió eurónak megfelelő negatív áron történő privatizációja tartalmazott‑e állami támogatási elemeket, azt kell mérlegelni, hogy hasonló körülmények között egy magánbefektető rászánhatta volna‑e magát ilyen jelentőségű tőkejuttatásokra az SNCM értékesítése keretében, vagy inkább a vállalat felszámolása mellett döntött volna.

24.

A Bizottság szerint a nagy vállalatcsoportok jelenleg, amikor telephelyeket zárnak be vagy leányvállalatokat számolnak fel, nem maradhatnak közönyösek az ilyen bezárások vagy felszámolások társadalmi következményei iránt. Ehhez hozzátette, hogy azok leggyakrabban szociális terveket dolgoznak ki, amelyek a törvényben és a kollektív szerződésekben előírt kötelezettségeken túlmenő végkielégítéseket tartalmazhatnak.

25.

A Bizottság tehát úgy ítélte meg, hogy az SNCM felszámolását feltételezve a törvényi kötelezettségeken felül ilyen intézkedéseket tettek volna, hogy a holding arculatának és első számú részvényesének, vagyis a francia államnak a jó hírneve ne csorbuljon.

26.

A Bizottság ezt követően megvizsgálta, hogy a törvényben és a kollektív szerződésekben előírt kötelezettségeken túlmenő végkielégítések költsége meghaladta‑e a negatív eladási árat, és azt állapította meg, hogy nem ez a helyzet. Ennek alapján a Bizottság megállapította, hogy az SNCM negatív 158 millió eurós áron való átruházása melletti döntés nem minősült állami támogatásnak, mivel megfelel annak a döntésnek, amelyet egy piacgazdasági magáncsoport hozott volna, azoknak a szociális költségeknek a figyelembevételével, amelyek a vállalat felszámolásával járnának.

27.

A magánbefektető kritériumának alkalmazása kapcsán végzett vizsgálata során a Törvényszék elfogadta, hogy a körültekintő magánbefektető magatartásának meghatározása érdekében figyelembe kell venni a szociális piacgazdaságban a vállalkozásban érintett valamennyi féllel szemben szükségképpen fennálló felelősségét, illetve azon társadalmi, gazdasági és környezeti háttér alakulását, amelyben vállalkozását működteti. ( 14 )

28.

A fentiek alapján a Törvényszék elfogadta azt, hogy ha valamely magánbefektető kiegészítő végkielégítést fizet, az a békés szociális párbeszéd előmozdítása, valamint a társaság vagy vállalatcsoport arculatának megőrzése érdekében folytatott, jogilag megalapozott és célszerű gyakorlatnak minősülhet. ( 15 ) A Törvényszék szerint ugyanakkor amennyiben nem áll fenn semmilyen, akár hosszú távú gazdasági racionalitás, a jogszabályokban és kollektív szerződésekben szigorúan előírt kötelezettségeket meghaladó költségek figyelembevételét állami támogatásnak kell tekinteni. ( 16 )

29.

E tekintetben a Törvényszék azt kifogásolta, hogy a Bizottság nem határozta meg a francia állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyek tekintetében adott esetben szükségesnek bizonyulhat az arculat védelme, és amelyek vonatkozásában mérlegelni kell a jelen ügyben kikötött negatív áron történő átruházás gazdasági racionalitását. ( 17 )

30.

Ilyen meghatározás hiányában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy ki van zárva, hogy felülvizsgálhassa azon negatív eladási ár hosszú távú gazdasági racionalitását, amelyhez a francia állam annak érdekében járult hozzá, hogy felszámolás esetén elkerülje a kiegészítő végkielégítések kifizetését. Megállapította tehát, hogy a Bizottság tévesen alkalmazta a jogot. ( 18 )

31.

Ezenfelül a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság annak bizonyítására sem szolgált elegendő objektív és ellenőrizhető adattal, hogy a kiegészítő végkielégítések kifizetése megszilárdult gyakorlat lenne a magánbefektetők körében, és elmulasztotta előterjeszteni azokat az adatokat, amelyek megalapozhatnák az olyan szociális költségek felmerülésének ésszerű valószínűségét, amelyek igazolhatnák a kiegészítő végkielégítések kifizetését. ( 19 )

32.

Mielőtt helyt adott volna a Corsica Ferries által hivatkozott, arra vonatkozó jogalapnak, hogy a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor úgy ítélte meg, hogy az SNCM negatív eladási ár ellenében történő átruházásának jóváhagyása nem minősül állami támogatásnak, ( 20 ) a Törvényszék a következők szerint megállapította, hogy „[a] Bizottság tehát nem szolgált olyan adattal, amely a jogilag megkövetelt módon bizonyíthatná, hogy a kiegészítő végkielégítések jelentős költségeinek – amelyek egyébként a csak a jogszabályokból és kollektív szerződésekből eredő kötelezettségek összegének tízszeresét is elérhetik, mint az a vitatott határozat (277) preambulumbekezdéséből kiderül – figyelembevételét a jelen esetben mennyiben indokolta volna annak ésszerű valószínűsége, hogy a francia állam ebből – még ha hosszú távon is – közvetett anyagi előnyhöz juthat. Jóllehet képtelenség kizárni annak kockázatát, hogy az SNCM kiegészítő végkielégítések fizetése nélküli felszámolása más állami vállalatok esetében bizonyos szociális következményekkel járhat, a Bizottság még a Törvényszéknek adott írásbeli válaszaiban sem elemezte semmilyen módon a szóban forgó közvetett szociális költségek mértékét, sem pedig azok felmerülésének valószínűségét. Következésképpen meg kell állapítani, hogy a jogilag megkövetelt módon nem nyert bizonyítást a francia állam magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitása” ( 21 ).

33.

Az SNCM azt kifogásolja, hogy a Törvényszék nem ismerte el a Bizottság széles mérlegelési mozgásterét a piacgazdasági feltételek mellett eljáró magánbefektető kritériumának alkalmazása terén.

34.

A megtámadott ítélet 86. és 87. pontjában a Törvényszék emlékeztetett arra, hogy a magánbefektető kritériumával összefüggésben a Bizottság feladata, hogy többek között földrajzi és ágazati szinten meghatározza az állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyekhez képest az állam magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitását mérlegelni kell. A Törvényszék szerint ez az elemzés elengedhetetlen annak objektív és ellenőrizhető adatok alapján történő eldöntéséhez, hogy a viszonyítási alapként szolgáló magánbefektetők körében kellően megszilárdult gyakorlat áll‑e fenn, illetve, hogy fennáll‑e annak ésszerű és kellően alátámasztott valószínűsége, hogy a tagállam a szóban forgó magatartásból közvetett anyagi előnyhöz jusson.

35.

Az SNCM úgy véli, hogy a Törvényszék megállapításai jóval túllépnek a Bizottság esetleges nyilvánvaló mérlegelési hibájának elemzésén, és megkérdőjelezik az Bizottság elé terjesztett tényállás általa végzett gazdasági elemzését, illetve az e szerv által kijelölt szakértő munkájának minőségét. Az SNCM szerint a megtámadott ítélet ellentétes az intézményi egyensúllyal, mivel a Törvényszék a vállalkozás gazdasági és szociális viszonyainak szakértőjeként lép fel.

36.

Azt javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el az SNCM első jogalapjának első részét, a következő okok miatt.

37.

Vitathatatlanul emlékeztetni kell arra, hogy az uniós bíróság nem helyettesítheti a Bizottság gazdasági értékelését a sajátjával. ( 22 ) A Bíróság ugyanis már kimondta, hogy „[a] Bizottság által végzett összetett gazdasági értékelések felett az uniós bíróságok által gyakorolt ellenőrzés olyan korlátozott ellenőrzést jelent, amely szükségképpen annak vizsgálatára szorítkozik, hogy tiszteletben tartották‑e az eljárási szabályokat és az indokolási kötelezettséget, a tényállás tárgyi szempontból pontos‑e, valamint nem követtek‑e el nyilvánvaló mérlegelési hibát, illetve hatáskörrel való visszaélést” ( 23 ).

38.

Ellentétben ugyanakkor az SNCM állításával, a Törvényszék nem helyettesítette a Bizottság értékelését a sajátjával, hanem rámutatott az annak indokolásában és különösen az indokolás alátámasztásában rejlő olyan hiányosságokra, amelyek megkérdőjelezték, hogy a Bizottság megfelelően alkalmazta‑e az EK 87. cikket.

39.

Nem értek egyet azzal a kifogással sem, amely szerint a Törvényszék nem vette figyelembe azt, hogy a Bizottság független szakértőt jelölt ki, és határozatát olyan megállapításokra alapította, amelyek így megkérdőjelezték a szakértő munkájának tartalmát. Ahogy arra a Corsica Ferries rámutat, a Törvényszék nem vitatta a szakértő megállapításait, hanem újfent pusztán csak azt kifogásolta, hogy a Bizottság nem támasztotta alá kellőképpen saját érvelését, vagy nem hozott fel elegendő, a szakértő munkája révén rendelkezésére bocsátott objektív és ellenőrizhető adatot, amelyek megalapozták volna megállapítását.

40.

A Francia Köztársaság első jogalapja és különösen e jogalap első része felveti az állam mint a piacgazdaság globális gazdasági szereplője arculata figyelembevételének kérdését, annak kizárása érdekében, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése az állami támogatás fogalma alá tartozzon. Mivel e kérdés csak akkor merülhet fel, ha a szóban forgó végkielégítések meghaladják a jogszabályokban és kollektív szerződésekben előírt kötelezettségeket, és nem bizonyítható, hogy az ilyen típusú juttatás megszilárdult gyakorlat a szóban forgó gazdaságban, álláspontom szerint logikusabb először a Francia Köztársaság első jogalapjának második részét tárgyalni, amely szerint a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor annak igazolását követelte a Bizottságtól, hogy a kiegészítő végkielégítés fizetése kellően megszilárdult, sőt állandó gyakorlat a magánvállalkozók körében.

41.

Az SNCM ehhez hasonlóan azt kifogásolja, hogy a Törvényszék a magánbefektető kritériumának értelmezése és alkalmazása kapcsán a megtámadott ítélet 86. és 87. pontjában egy „tisztán bírói tesztet” alakított ki, amely azt követeli meg a Bizottságtól, hogy végezzen ágazati vagy földrajzi elemzést [i. cím], bizonyítsa a kellően megszilárdult gyakorlatot [ii. cím], illetve túlzottan magas bizonyítási szintet ír elő számára a közvetett anyagi előny valószínűségének alátámasztása céljából [iii. cím].

42.

A megtámadott ítélet 86. pontjában a Törvényszék úgy döntött, hogy „a magánbefektető kritériumával összefüggésben a Bizottság feladata, hogy az őt megillető széles mérlegelési mozgástér keretében, többek között földrajzi és ágazati szinten meghatározza az állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyekhez képest az állam magatartásának hosszú távú gazdasági racionalitását mérlegelni kell” ( 24 ).

43.

A Törvényszék tehát azt kifogásolja, hogy a Bizottság nem szolgáltatta azokat az adatokat, amelyek a kiegészítő végkielégítések fizetése gazdasági racionalitásának megítéléséhez szükségesek.

44.

Ahogy arra a Corsica Ferries rámutat, a „többek között” kifejezés azt bizonyítja, hogy a Törvényszék nyitva hagyta más körülmények figyelembevételének lehetőségét, anélkül hogy a magánbefektető tesztjének alkalmazását a földrajzi vagy ágazati elemzésre korlátozta volna.

45.

Egyébként az ítélkezési gyakorlat egyik eleme sem gátolja meg a Törvényszéket abban, hogy rámutasson, hogy a földrajzi vagy ágazati elemzés releváns lehet az állam magatartása hosszú távú gazdasági racionalitásának mérlegelése szempontjából. Ezenfelül ez az elemzés megállapíthatja, hogy az állam szóban forgó gazdasági tevékenységei igen széles területre és több ágazatra terjednek ki. Hasznos lehet annyiban is, amennyiben a munkabérek és végkielégítések jelentősen eltérnek az érintett piacoktól vagy ágazatoktól függően.

46.

Az SNCM hivatkozik az Olaszország és SIM 2 Multimedia kontra Bizottság egyesített ügyekben hozott ítéletre, amelyben a Bíróság kimondta, hogy „azt kell mérlegelni, hogy hasonló körülmények között egy magánbefektető, akinek mérete az állami ágazatot irányító szervezetéhez hasonlítható, rászánhatta volna‑e magát ilyen jelentőségű tőkejuttatásokra” ( 25 ).

47.

Álláspontom szerint e meghatározás célja éppen az, hogy megjelölje az olyan méretű magánbefektető‑típust, amely összehasonlítható az állammal, aminek pontosításához az állam tevékenységeinek a Törvényszék által javasolt, „többek között földrajzi és ágazati szinten” végzett elemzése hozzájárulhat.

48.

Az SNCM első jogalapjának második részét el kell utasítani, amennyiben az az EK 295. cikk megsértésére vonatkozik, amely szerint „[e] Szerződés nem sértheti a tagállamokban fennálló tulajdoni rendet”. Az SNCM úgy véli, hogy a Törvényszék által a megtámadott ítélet 86. pontjában említett földrajzi és ágazati elemzés figyelmen kívül hagyja azt a tényt, hogy léteznek szélesen diverzifikált magánholdingok, amelyek tevékenységei nem korlátozódnak egy adott ágazatra vagy földrajzi területre. Nem világos számomra, hogy az állam gazdasági tevékenységeinek ilyen földrajzi és ágazati elemzése, illetve az a tény, hogy egyes magánholdingok nem korlátozódnak egy adott ágazatra vagy földrajzi területre, milyen módon lehet hatással a tagállamokban fennálló tulajdoni rend számára biztosított védelemre.

49.

A megtámadott ítélet 95. és 96. pontjában a Törvényszék úgy döntött, hogy a Bizottság „nem hozott fel elegendő objektív és ellenőrizhető adatot, amelyek bizonyíthatnák, hogy a kiegészítő végkielégítések hasonló körülmények között történő kifizetése megszilárdult gyakorlat lenne a magánbefektetők körében”, és „megelégedett annak kijelentésével, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése […] bevett gyakorlattá vált a nagy vállalatcsoportok körében”. A Törvényszék azt kifogásolta, hogy a Bizottság nem hivatkozott semmilyen, ezt bizonyító adatra.

50.

Az SNCM úgy ítéli meg, hogy a Bizottság indokolásával szemben megfogalmazott e kifogással a Törvényszék olyan új követelményt vezet be, amely meghaladja a magánbefektető tesztjének megfelelő alkalmazásához szükséges mértéket, és sérti az EUMSZ 345. cikket. A Francia Köztársaság, illetve az SNCM úgy véli, hogy a magánbefektető kritériumának való megfeleléshez elegendő annak bizonyítása, hogy egy magánvállalkozás hasonló körülmények között kiegészítő végkielégítéseket fizetett.

51.

Nem osztom ezt a megtámadott ítélettel szemben megfogalmazott kifogást.

52.

Emlékeztetek arra, hogy a kiegészítő végkielégítések kifizetését a magánbefektető tesztjének keretében kell elemezni, annak eldöntése érdekében, hogy az SNCM felszámolási költségei meghaladták‑e a 158 millió euró negatív eladási ár ellenében történő átruházás költségeit, másként fogalmazva, hogy egy magánbefektető az állam helyében elvégezte volna‑e az átruházást.

53.

El kell tehát dönteni, hogy a felszámolási költségek tartalmazták‑e a szóban forgó végkielégítéseket. Amennyiben törvény vagy kollektív szerződés által előírt végkielégítésről lenne szó, ez volna a helyzet. Mivel a jelen esetben a kiegészítő végkielégítések jelentősen meghaladják ezeket a követelményeket, az egyetlen ok, amely miatt azokat figyelembe kellene venni a felszámolási költségek számításánál, csak az a tény lehetne, hogy kellően megszilárdult gyakorlatról van szó.

54.

Az SNCM és a Francia Köztársaság úgy véli, hogy az a lehetőség vagy tény, hogy egyetlen magánbefektető úgy dönthetett volna, hogy kifizet hasonló kiegészítő végkielégítéseket, elegendő ahhoz, hogy azokat szerepeltessék a felszámolási költségek számításában.

55.

Álláspontom szerint ez közel sem elegendő, különösen, ha ez az egyetlen lehetőség vagy egyetlen alkalom, amelynek során egy magánbefektető meghozhatta volna vagy meghozta ezt a döntést, több olyan magánbefektető példája mellett tűnik ki, amelyek ezt nem tették meg, mivel ez azt bizonyítja, hogy teljesen kivételes eseteket leszámítva a kiegészítő végkielégítése kifizetésének semmilyen gazdasági racionalitása sincs.

56.

Ahogy arra a Corsica Ferries rámutatott a tárgyalás során, a bevett, állandó vagy megszilárdult gyakorlat fennállásának bizonyítása ebben az összefüggésben nem jelent új vagy különleges követelményt. A Bizottság maga is megemlítette egyik állami támogatásokról szóló közleményében, hogy az állami források támogatásnak minősülnek, amennyiben „nem a piacgazdasági feltételek mellett eljáró társaságok rendes gyakorlata szerinti kockázati tőkejuttatást jelentenek” ( 26 ). A terminológia eltérése („rendes gyakorlat”, „megszilárdult gyakorlat” ( 27 ), „kellően megszilárdult gyakorlat” ( 28 ), „bevett gyakorlat” ( 29 ) vagy „állandó gyakorlat” ( 30 )) álláspontom szerint önmagában nem bizonyítja azt, hogy a Törvényszék ítéletében új bizonyítási követelményt alakítottak ki.

57.

Egyébként a vitatott határozat (268) preambulumbekezdésében a Bizottság megerősíti, hogy a nagy vállalatcsoportok „a leggyakrabban szociális terveket dolgoznak ki […] amelyek túlmennek a törvényben és a kollektív szerződésekben előírt kötelezettségeken”. A „leggyakrabban” kifejezés csak megszilárdult gyakorlatra utalhat, amelynek fennállását természetesen bizonyítani kell.

58.

Emellett, annak vizsgálatán kívül, hogy tiszteletben tartották‑e az eljárási szabályokat és az indokolási kötelezettséget, a tényállás tárgyi szempontból pontos‑e, valamint nem követtek‑e el nyilvánvaló mérlegelési hibát, illetve hatáskörrel való visszaélést, ( 31 ) a kellően megszilárdult gyakorlat azonosítása nem az uniós bíróság, hanem a Bizottság feladata, amely egyébként implicit módon magára vállalta annak feladatát, hogy bizonyítsa, még ha csak puszta állítások révén is, hogy a piacon megszilárdult gyakorlatról volt szó. ( 32 )

59.

Márpedig a Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság a vitatott határozat 135. jegyzetében csak egy az 1991. évre vonatkozó példát adott meg, amelyben azonban nem merült fel a jelen ügyben szereplőhöz hasonló végkielégítések kifizetésének kérdése, illetve tíz másik szociális tervet, amelyek – ahogy azt a Bizottság is elismerte a Törvényszék előtt tartott tárgyaláson – szerkezetátalakítási műveletekre, nem pedig felszámolásokra vonatkoznak, a tengeri szállítás ágazatához egyébként semmilyen módon nem kapcsolódó ágazatokban. ( 33 )

60.

A Törvényszék tehát e korlátok között döntött úgy, hogy amikor „anélkül, hogy bármilyen, ezt bizonyító adatra hivatkozott volna” ( 34 ), megelégedett annak kijelentésével, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése megszilárdult gyakorlat volt a magánbefektetők között, a Bizottság nem támasztotta megfelelőképpen alá határozatát.

61.

E szakaszban elvethetem az SNCM első jogalapjának negyedik részét is, amellyel az SNCM azt kifogásolja, hogy a Törvényszék nem tett eleget indokolási kötelezettségének, amikor nem határozta meg a „kellően megszilárdult gyakorlat” és az „állandó gyakorlat” fogalmát.

62.

Azon kívül, hogy e kifejezések kellően egyértelműek, és utalnak a tények mérlegelésére, a Törvényszéknek nem kellett azokat meghatároznia, annál is inkább, mivel nem szükséges hosszú indoklás annak megértéséhez, hogy egyetlen vagy néhány, egyébként nem meggyőző példa nem minősülhet „állandó” vagy „kellően megszilárdult gyakorlatnak”.

63.

Álláspontom szerint tehát a Törvényszék megalapozottan döntött úgy, hogy a Bizottság nem támasztotta alá megfelelő módon azt, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése kellően megszilárdult gyakorlat volt a magánbefektetők között.

64.

A megtámadott ítélet 101. pontjában a Törvényszék úgy döntött, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetésére vonatkozó megszilárdult gyakorlat hiányában a Bizottság azt sem bizonyította, hogy a szóban forgó kifizetéseket a Francia Köztársaság részéről annak ésszerű valószínűsége indokolta volna, hogy e magatartásból – még ha hosszú távon is – közvetett anyagi előnyhöz juthat.

65.

Az SNCM azt kifogásolja, hogy e döntéssel a Törvényszék túlzó bizonyítási terhet rótt a Bizottságra, mivel pontosan számszerűsítenie kellett volna az állam arculatvesztése révén elszenvedett kárt, holott egy ilyen számszerűsítés jellegénél fogva nehezen előre jelezhető körülményekre támaszkodik.

66.

A megtámadott ítélet ezen értelmezése nem helyes. Az említett ítélet 102. pontjában a Törvényszék azt mondta ki, hogy „[a] Bizottság […] a megtámadott határozatban nem hivatkozott olyan adatra, amely magyarázattal szolgálhatna a bekövetkező kár konkrét jellegéről, különösen pedig pontosíthatná, hogy a CGMF és a francia állam arculata a vállalkozásban érintett mely felekkel (felhasználókkal, ügyfelekkel, beszállítókkal vagy akár a személyi állománnyal) szemben sérülne. Ezenkívül a megtámadott határozatban nem fedezhető fel semmilyen adat, amely bizonyíthatná, hogy a Bizottság megkísérelte volna számszerűsíteni a bekövetkező kárt, amelyet pedig szükségképpen össze kellene hasonlítani azon kiegészítő végkielégítések becsült összegével, amelyeknek igazolását e kár képezi.”

67.

Anélkül, hogy utalt volna „pontos számszerűsítésre”, a Törvényszék megállapította, hogy „[a] Bizottság a megtámadott határozat (270) és (271) preambulumbekezdésében megelégedett annak kijelentésével, hogy a vállalkozáson belüli szociális feszültségek – amelyeket a Bizottság szerint a 2004. év során bekövetkezett szociális konfliktus bizonyít – az SNCM felszámolása esetén olyan szociális zavargásokat váltanának ki, amelyek árthatnának az SNCM anyavállalata és fő részvényese arculatának” ( 35 ).

68.

Ezenfelül a Törvényszék előtt tartott tárgyalás során a Bizottság elismerte, hogy semmilyen módon nem elemezte az olyan szociális költségek (például a sztrájkok) felmerülésének ésszerű valószínűségét, amelyek igazolhatnák a kiegészítő végkielégítések kifizetését. ( 36 ) Úgy vélem tehát, hogy a Törvényszék semmiképpen sem határozott meg túlzó bizonyítási terhet, és pusztán megállapította e tekintetben a bizottsági határozat indokolásának hiányosságát.

69.

Ahogy arra már a jelen indítvány 40. pontjában utaltam, első jogalapjával a Francia Köztársaság azt kifogásolja, hogy a Törvényszék megsértette az EK 87. cikk (1) bekezdését, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság a körültekintő magánbefektető kritériumával összefüggésben nem vehette figyelembe az állam mint a piacgazdaság globális gazdasági szereplője arculatvesztésének kockázatát.

70.

Pontosabban, e jogalap első részében a Francia Köztársaság azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 90., 93. és 94. pontjában a Törvényszék valójában kizárta annak lehetőségét, hogy egy tagállam, mint globális gazdasági szereplő, figyelembe vegye arculatvesztése kockázatát, vagyis egy olyan lehetőséget, amelyet ugyanakkor az ítélet 85. pontjában a tagállam tekintetében elismert.

71.

A Francia Köztársaság úgy véli, hogy a Bizottság megalapozottan vette figyelembe az ilyen kockázatot annak eldöntése érdekében, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése megfelelt‑e a hosszú távú megtérülésnek, valamint hogy hasonló körülmények között egy körültekintő magánbefektető hajlandó lett volna‑e ilyen végkielégítések fizetésére annak érdekében, hogy megvédje arculatát.

72.

A Francia Köztársaság emellett úgy véli, hogy a kiegészítő végkielégítések fizetése az állam arculatának megvédése érdekében szükséges. Állításának alátámasztása érdekében hivatkozik a közszféra egészében elterjedő szolidaritási sztrájkok kockázatára, amelynek eredményeként megbénulna ezen ágazat vállalkozásainak gazdasági tevékenysége.

73.

Ebben az összefüggésben a Francia Köztársaság azt állítja, hogy a kiterjedt sztrájkok súlyos gazdasági veszteségeket okoznának az államnak. Hivatkozik a sztrájk által érintett vállalkozások és beszállítóik, illetve ügyfeleik közötti szerződéses kapcsolatok brutális megszakadására, valamint a fizetési és ellátási nehézségekre, amelyek a versengő magánvállalkozások felé tolnák a közvállalkozások nem szakmai tevékenységet végző ügyfeleit.

74.

A Francia Köztársaság úgy véli tehát, hogy e baljós gazdasági következmények elkerülése jelenti azt a közvetett anyagi előnyt, amelyet az állam el kívánt érni a kiegészítő végkielégítések fizetésével.

75.

Nem értek egyet ezzel az elemzéssel.

76.

Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy ítélete 83. pontjában a Törvényszék elismerte, hogy „a tagállamoknak az állami vállalkozások felszámolása esetén is lehetőségük van kiegészítő végkielégítések fizetésére, annak ellenére, hogy a kötelezettségeik ilyen esetben eleve nem haladhatnák meg a jogszabályokban és a kollektív szerződésekben szigorúan előírt minimumot”.

77.

A megtámadott ítélet 84. pontjában ugyanakkor a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy amennyiben nem áll fenn semmilyen gazdasági racionalitás, a jogszabályokban és kollektív szerződésekben szigorúan előírt kötelezettségeket meghaladó kifizetéseket az EK 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett állami támogatásnak kell tekinteni, ehhez hozzátéve ugyanazon ítélet 85. pontjában, hogy az állami támogatásnak minősülés elkerüléséhez nem elegendő röviden az állam mint globális piacgazdasági szereplő arculatának védelmére utalni.

78.

Ugyanezen 85. pontban a Törvényszék kimondta, hogy az állam mint piacgazdasági globális befektető arculatának védelme – különleges körülményeken kívül és különösen meggyőző indokolás nélkül – nem képezhet kielégítő igazolást ahhoz, hogy bizonyítani lehessen az olyan további költségek figyelembevételének hosszú távú gazdasági racionalitását, mint a kiegészítő végkielégítések.

79.

Ellentétben tehát a Francia Köztársaság előadásával, noha a Törvényszék „különleges körülmények és különösen meggyőző indokolás” ( 37 ) meglétét írja elő az ügyben, nem zárta ki elvi alapon az állam mint piacgazdasági globális befektető arculatának figyelembevételét a jelen ügyhöz hasonló ténybeli és jogi összefüggésben. Úgy vélem, hogy a Törvényszék ezen álláspontja összeegyeztethető a Bíróság ítélkezési gyakorlatával.

80.

Mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy az állam mint gazdasági szereplő arculatával kapcsolatos ítélkezési gyakorlat szűkös. Az e kérdéssel kapcsolatos első, egyébként a Bizottság által a vitatott határozatban is említett ( 38 ) ítélet az Olaszország kontra Bizottság ügyben hozott ítélet, amelyben a Bíróság elfogadta, hogy a veszteségek átvállalására vonatkozó döntések „nem csupán a közvetett anyagi haszon reményében születhetnek, hanem más megfontolásból is, így például a csoportról kialakult kép védelmére, vagy a tevékenységek átszervezésére irányuló szándékból” ( 39 ).

81.

Ugyanakkor a Bíróság e megállapítást az olyan magánbefektető vonatkozásában tette, amely biztosítani kívánja „egy átmeneti nehézségekkel küzdő vállalt túlélését” vagy lehetővé kívánja tenni „[egy leányvállalat] működésének a lehető legjobb feltételek melletti befejezését” ( 40 ).

82.

Ezen elemzés alapján a Bíróság megállapította, hogy „amikor [a tőkeinjekciók] előtt még hosszú távon sincsenek jövedelmező kilátások, akkor a tőkeapport [állami] támogatásnak tekintendő” ( 41 ). A Bíróság szerint valójában ebben az ügyben „a veszteségek kompenzációjára olyan feltételek mellett került sor, amelyek elfogadhatatlanok lettek volna egy rendes piaci feltételek mellett működő magánbefektető számára is, és egyetlen magánbefektető, még egy ipari holding sem vette volna figyelembe azokat a megfontolásokat, amelyeket az olasz és a spanyol kormány követett” ( 42 ), vagyis a jelen ügyben a Francia Köztársaság által hivatkozottakhoz hasonló szociális vagy regionális jellegű megfontolásokat. ( 43 )

83.

A magánbefektető kritériumával összefüggésben az állam arculatára másodszor a spanyol kormány hivatkozott a Spanyolország kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben. ( 44 ) A spanyol kormány a Patrimonio del Estado közvetítésével a Hytasa állami vállalatnak juttatott tőkeinjekciót annak kifejtésével próbálta indokolni, hogy „a csoport arculatának megőrzése jogszerű szándék. A Patrimonio del Estado arculata súlyos kárt szenvedne, ha megszüntetné tevékenységét egy magas munkanélküliséggel és nehéz szociális körülményekkel sújtott régióban. A Patrimonio del Estadóhoz hasonló helyzetbe kerülő bármilyen magántársaság is érzékeny lenne a szakszervezeti vagy politikai közeg által gyakorolt nyomásra.” ( 45 )

84.

Ebben az ügyben, a spanyol kormány azon érvére válaszul, amely szerint magatartása megfelelt a magánbefektető magatartásának, mivel az alternatíva, vagyis a Hytasa felszámolása költségesebb lett volna az állam számára, Jacobs főtanácsnok kifejtette, hogy „különbséget kell tenni azon kötelezettségek között, amelyeket a Patrimonio del Estado mint Hytasa részvénytőkéjének tulajdonosa köteles vállalni, illetve azon kötelezettségek között, amelyek az államot, mint a társadalombiztosítási szolgáltatások és munkanélküli ellátások szolgáltatóját terhelik” ( 46 ). A főtanácsnok szerint „az utóbbi típusú kötelezettség nem vehető figyelembe a magánbefektető kritériumának alkalmazásánál” ( 47 ).

85.

Teljesen irrelevánsnak tekinthető tehát az az érv, amely szerint a Hytasa kapcsán eszközölt tőkejuttatás a Patrimonio del Estado arculatának megőrzése érdekében indokolt volt. Ezen az alapon a főtanácsnok megállapította, hogy „nehezen képzelhető el, hogy egy állami holdingtársaság olyan mértékben foglalkozna azzal a kárral, amelyet nyilvános arculata tekintetében egyik vállalatának csődje okozna, hogy hatalmas pénzösszegeket kínálna egy magántársaságnak annak érdekében, hogy azt az említett vállalkozás átvételére ösztönözze” ( 48 ).

86.

A Bíróság ugyanarra a következtetésre jutott, mint Jacobs főtanácsnok, hozzá hasonlóan kételkedve az ilyen állami magatartás racionalitásában. ( 49 )

87.

Az állam arculatának fogalma a Bíróság ítélkezési gyakorlatában egy, a bajor tartomány által a 45%‑os tulajdonában álló német vállalkozás részére nyújtott állami támogatással kapcsolatos bizottsági határozat végrehajtásának felfüggesztése iránti kérelem kapcsán bukkant fel újra. ( 50 ) A bajor tartomány a vállalkozás részére olyan kölcsönöket nyújtott, amelyeket csak akkor kellett visszafizetni, ha a vállalkozás nyereséges volt az előző évben. ( 51 ) A német kormány arra hivatkozva próbálta meg igazolni e magatartást, hogy „[a] vállalkozás felszámolása ugyanis további költségeket jelentett volna a tartomány számára, továbbá súlyos kárt okozott volna vállalkozói arculatában és megakadályozta volna azon szinergiahatásokat, amelyeket a csoport egésze irányváltásának kellett eredményeznie” ( 52 ).

88.

Végzésében a Bíróság elnöke elutasította a Németországi Szövetségi Köztársaság ideiglenes intézkedés iránti kérelmét, úgy döntve többek között, hogy „az első elemzés keretében az előterjesztett, többek között a tartomány arculatának megőrzésére, illetve tevékenységeinek átszervezésére vonatkozó általános megfontolások nem alkalmasak a Bizottság nyilvánvaló hibájának alátámasztására” ( 53 ). A Bizottságnak a magánbefektető kritériumával kapcsolatos elemzésével összefüggésben előzetesen rámutatott, hogy nem tűnt úgy, hogy „a felperes és a beavatkozó kellően jelentős, konkrét adatokat terjesztettek volna elő azon állítás alátámasztása érdekében, amely szerint a bajor tartomány megalapozottan számíthatott arra, hogy e kölcsönöket visszafizetik” ( 54 ).

89.

A Törvényszék előtti eljárás során a német kormány megismételte az állam arculatán alapuló érvét. ( 55 ) A Törvényszék úgy döntött, hogy a felperesek nem bizonyították, hogy „miben áll a bajor tartomány mint [az érintett ipari ágazatban, a jelen esetben] a vasiparban működő magánvállalkozó arculata, és azt sem, hogy [a szóban forgó vállalkozás] csődje mennyiben homályosíthatja el ezt az arculatot” ( 56 ). A Törvényszék tehát megállapította, hogy „nem életszerű, hogy a bajor tartomány kénytelen volt jelentős összeget fizetni egy magántársaság […] számára, annak érdekében, hogy arra ösztönözze azt, hogy vegye át [a szóban forgó vállalkozást], hogy elkerüljék azt, hogy az utóbbi csődje súlyos kárt okozzon a tartomány arculatának” ( 57 ).

90.

A Törvényszék ezen ítéletével szemben benyújtott fellebbezést a Bíróság végzésével anélkül utasította el, hogy döntött volna az állam arculatának relevanciájáról. ( 58 )

91.

A fentiek folyományaként a Törvényszék egyáltalán nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megállapította, hogy „az állam mint piacgazdasági globális befektető arculatának védelme – különleges körülményeken kívül és különösen meggyőző indokolás nélkül – nem képezhet kielégítő igazolást ahhoz, hogy bizonyítani lehessen az olyan további költségek figyelembevételének hosszú távú gazdasági racionalitását, mint a kiegészítő végkielégítések” ( 59 ), valamint hogy az állam arculatára vonatkozó ezen érv semmiképpen sem érinti a CGMT végső anyavállalatot, mivel annak a tengeri szállítás ágazatában nincs semmilyen egyéb aktív eszköze. ( 60 )

92.

Anélkül, hogy elvi alapon elvetném a Törvényszék által megkövetelt bizonyítás lehetőségét, rámutatok, hogy álláspontom szerint igen valószínűtlen, hogy az államok által globális piacgazdasági befektetőként megjelenő arculatuk kapcsán eddig előadott megfontolások valaha is azt eredményezhetnék, hogy döntéseik nem minősülnek állami támogatásnak, figyelemmel a magánbefektető kritériumára.

93.

E kritérium minimálisan a feltőkésítési intézkedések megtérülésének és a kölcsönadott összegek visszafizetésének kilátásait követeli meg, legalább hosszú távon. Ahogy a Bíróság a fent hivatkozott Spanyolország kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében megállapította, „strukturális, globális vagy ágazati politikát követő, a befektetett tőke hosszú távú megtérülési kilátásai reményében befektető magánbefektető ésszerűen nem engedhetné meg magának több évnyi folyamatos veszteség után, hogy tőkejuttatást nyújtson, amely gazdasági szempontból nemcsak költségesebb, mint az eszközök felszámolása, de ezen túl a vállalkozás eladásához kötött, amely mindennemű hasznot kizár, még a későbbiekben is”. Ez azt jelenti, hogy „amikor egy állami befektető tőke apportja tekintetében minden jövedelmezőségi perspektívát – még hosszú távon is – figyelmen kívül hagyó eset áll fenn, azt […] támogatásnak kell tekinteni” ( 61 ).

94.

Márpedig a tagállamok által az államok által globális piacgazdasági befektetőként megjelenő arculatuk kapcsán hivatkozott szándékok, bármely nemesek is legyenek egyéb tekintetben, igen távol állnak egy magánbefektető szándékaitól, legyen szó akár egy vállalkozás bezárásának (a gazdasági és szociális költségek mellett megjelenő) „politikai költségeiről” ( 62 ), a „szakszervezeti vagy politikai közeg által gyakorolt nyomásról” ( 63 ), arról, hogy a nehéz helyzetben lévő vállalkozás „szociális válsághelyzetben levő területen” van jelen, ( 64 ) vagy mint a jelen ügyben, a közszféra egészében elterjedő szolidaritási sztrájkok kockázatáról. ( 65 ) E megfontolásokból hiányzik a támogatásban részesülő vállalkozás részéről a – legalább hosszú távú – megtérülés bármilyen kilátása.

95.

Ezenfelül teljes mértékben egyetértek a Törvényszékkel, amennyiben az kimondta, hogy „[a]z állami támogatásokkal kapcsolatos [uniós] szabályok hatékony érvényesülését jelentősen lerontaná, ha követnénk azt az érvelést […], amely szerint a valamely vállalkozásban fennálló állami részesedés – az érintett állami szerv arculatára és egyéb részesedéseire hivatkozva – korlátlan pénzügyi apportot tesz lehetővé állami eszközökből, anélkül hogy ezek a juttatások állami támogatásnak minősülnének” ( 66 ).

96.

Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság utasítsa el a Francia Köztársaság első jogalapjának első részét.

97.

Az SNCM azt kifogásolja, hogy a Törvényszék elferdítette a vitatott határozatot, amikor ítéletének 93. pontjában úgy ítélte meg, hogy a Bizottság elmulasztotta a jogilag megkövetelt módon meghatározni az állam azon gazdasági tevékenységeit, amelyek vonatkozásában mérlegelni kell a negatív eladási ár ellenében történő átruházás gazdasági racionalitását.

98.

Nem meglepő, hogy az SNCM adja elő ezt az érvet, mivel számára az állam arculatára való hivatkozás – amely úgy értelmezendő, mint amely felöleli az állami minden gazdasági tevékenységét – elegendő a vitatott határozat alátámasztására.

99.

Az első jogalap első részére adott válaszomban jeleztem, hogy ez semmiképpen sem áll fenn. Ebből következően a Törvényszék nem ferdítette el a vitatott határozatot, amikor megállapította, hogy a bizonyítékok nélküli állítások és általánosítások nem tekinthetők elégséges indokolásnak.

100.

A vitatott határozat (355)–(360) preambulumbekezdésében a Bizottság úgy ítélte meg, hogy mivel a magánbefektetők 26,25 millió eurós tőkejuttatása jelentős és egyidejű volt, a CGMF tőkejuttatásának támogatási jellege eleve kizárható. A vitatott határozat (361)–(365) preambulumbekezdésében a Bizottság azt is megállapította, hogy a fix 10%‑os hozam a befektetett tőke megfelelő jövedelmezőségét jelenti, valamint hogy az átruházási bontózáradék ( 67 ) nem volt olyan természetű, hogy megkérdőjelezze az egyenlő bánásmódot. Megállapította tehát, hogy a CGMF által nyújtott 8,75 millió euró összegű tőkejuttatás nem jelentett az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatást.

101.

A fix 10%‑os hozamot illetően a Bizottság megvizsgálta azt a kérdést, hogy a CGMF részesedésének e hozama elfogadható lett volna‑e egy feltételezett magánbefektető számára. Úgy ítélte meg, hogy mivel a fix hozam mentesítette a CGMF‑et az üzleti terv végrehajtásának minden kockázatától, e tőkemegtérülés hosszú távon megfelelő volt. Ezenkívül a Bizottság szakértője azt a következtetést vonta le, hogy a kockázati profil szempontjából e tőkejuttatás közelebb állt egy állandó kamatozású kötvényhez, mint egy részvénybefektetéshez.

102.

Az SNCM átruházásáról szóló szerződésben szereplő átruházási bontózáradékot illetően a Bizottság elfogadta, hogy az nem olyan természetű, hogy megkérdőjelezné a befektetőkkel való egyenlő bánásmód elvét. A Bizottság szerint e záradék valójában az SNCM magánátvevőkre történő teljes átruházására vonatkozik, nem pedig a magánátvevők és az állam egyidejű befektetésére a privatizált SNCM‑ben.

103.

A Törvényszék mindenekelőtt megjegyezte, hogy a Bizottság az egyik kérdésére adott válaszában elismerte, hogy az állami és magánbefektetések egyidejűsége még jelentős mértékű magánbefektetések esetében sem lehet elegendő a Szerződés értelmében vett támogatás hiányának anélkül történő megállapításához, hogy figyelembe vennék az egyéb releváns ténybeli vagy jogi körülményeket.

104.

Ezt követően megvizsgálta, hogy a Bizottság az egyidejű tőkejuttatások befektetési feltételeinek összehasonlíthatóságára vonatkozó mérlegelésnél figyelembe vett‑e minden releváns körülményt, illetve konkrétabban a hozam, illetve az átruházási bontózáradék hatásának kérdését. A Törvényszék megállapította, hogy nem ez történt. ( 68 )

105.

A megtámadott ítélet 124. pontjában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság az egyenlő bánásmód vizsgálata keretében nem mellőzhette volna annak alapos elemzését, hogy milyen hatása van a CGMF, valamint a magánátvevők részesedéseinek hozama közötti különbségnek.

106.

Az átruházási bontózáradékot illetően a Törvényszék a megtámadott ítélet 130. pontjában azt mondta ki, hogy az legalábbis alkalmas arra, hogy a magánátvevők vonatkozásában megszüntessen minden esetlegességet arra az esetre, ha bekövetkezne az e záradék alkalmazására feljogosító egyik vagy másik esemény, következésképpen pedig pénzben kifejezhető valós értéke van. E záradék módosíthatta a magánátvevők és a CGMF tőkejuttatásainak kockázati profilját, és megkérdőjelezhette a befektetési feltételek összehasonlítható jellegét. Ilyen körülmények között a Törvényszék álláspontja szerint a Bizottság nem mellőzhette volna az átruházási bontózáradék gazdasági következménye alapos elemzésének lefolytatását sem.

107.

Az SNCM úgy véli, hogy amikor a Törvényszék úgy döntött, hogy a Bizottság nem vett figyelembe minden releváns körülményt, elferdítette a vitatott határozatot. Az SNCM szerint a Bizottság úgy ítélte meg, hogy az állam SNCM‑ben eszközölt tőkebefektetésének fix 10%‑os hozama a befektetett tőke elfogadható hosszú távú megtérülési szintje lett volna egy magánbefektető számára. Az SNCM úgy véli, hogy különösen magas szintű fix hozamot biztosítanak tehát az ilyen fajta befektetéshez, ami azt támasztja alá, hogy a 10%‑os hozam elfogadható lett volna egy feltételezett magánbefektető számára. Az átruházási bontózáradék gyakorlása esetén – ami visszaható hatállyal felbontja az átruházási szerződést – az állam befektetése törlésre kerülne, vagyis annak hozama nulla lenne, ami az SNCM szerint azt támasztja alá, hogy az átruházási bontózáradék hatása semleges, és nem igényel alapos elemzést a Bizottság részéről.

108.

Ami magának az átruházási bontózáradéknak a fennállását illeti, az SNCM és a Francia Köztársaság úgy vélik, hogy az SNCM megszerzése során a magánátvevők megvásárolták annak biztosítékát, hogy vissza tudják nyerni tőkeapportjukat az átruházási bontózáradék alkalmazását lehetővé tévő valamely esemény bekövetkeztekor. Szerintük az átruházási bontózáradék nem kérdőjelezi meg a későbbi tőkejuttatások befektetési feltételeinek egyensúlyát a magánátvevők és a francia állam között.

109.

Álláspontom szerint a Törvényszék a megtámadott ítélet 131. pontjában nem állapíthatta meg, hogy amikor a Bizottság az egyidejű, magán és állami tőkejuttatások befektetési feltételeinek összehasonlítható jellegét mérlegelte, elmulasztotta figyelembe venni az összes releváns körülményt, különösen a hozamokat, és így a fortiori nem minősíthette mérlegelési hibának e mulasztást.

110.

Ugyanakkor a Törvényszék azon következtetése, amely helyt adott a Bizottság azt megállapító elemzésének megalapozottságát kétségbe vonó kifogásnak, hogy a magánátvevők és a CGMF közötti egyenlő bánásmódot tiszteletben tartották, más okokból továbbra is helyes. ( 69 )

111.

Ugyanis, bár a Bizottság határozatában hivatkozott a fix hozam, és az átruházási bontózáradék hatásának kérdésére, e két kérdéssel kapcsolatos megállapításainak indokolása alapján azok nem tekinthetők kellően megalapozottaknak.

112.

A hozamok kérdését illetően a Bizottság a vitatott határozat (361)–(363) preambulumbekezdésében úgy ítélte meg, hogy a fix hozam szintje olyan volt, hogy egy magánbefektető elfogadta volna, hogy ilyen feltételek mellett részt vegyen az SNCM számára nyújtott tőkejuttatásban. A Bizottság szerint az a tény, hogy az átruházási bontózáradékra csak a magánátvevők hivatkozhatnak, nem sérti az állami befektetők és a magánbefektető közötti egyenlő bánásmód elvét.

113.

E megállapítás megkérdőjelezhető a Törvényszék által nyújtott elégséges indokolás hiánya miatt, amely megjegyezte, hogy a francia állam esetével ellentétben a megállapodásról szóló jegyzőkönyv nem rögzíti a magánátvevők tőkejuttatásának jövedelmezőségét, valamint hogy „[a francia állam] fix jövedelmezőségi [szintje] azonban nem biztosított, mivel a fix hozam folyósítását meg fogják szüntetni az átruházási bontózáradék […] alkalmazása esetén” ( 70 ). A Törvényszék emellett utalt a magánátvevők tőkejuttatását érintő aránytalanságra, amelyek ellentételezését véleménye szerint „a francia állam által különböző formában vállalt súlyos kötelezettségek” képezik. ( 71 )

114.

Az átruházási bontózáradék kérdése kapcsán a Törvényszék rámutat a vitatott határozat indokolásának hiányára, amely „annak megállapítására szorítkozik, hogy a Bizottság nem vonhatja kétségbe az egyidejű befektetők közötti egyenlő bánásmódot, viszont nem tartalmaz semmilyen gazdasági jellegű elemzést” ( 72 ). A Bizottság érvelését a vitatott határozat (364) preambulumbekezdésének négy sorába sűríti, ahol pusztán azt állapítja meg, hogy a szóban forgó záradék „valójában az SNCM magánátvevőkre történő teljes átruházására vonatkozik, nem pedig a magánátvevők (26,25 millió EUR) és az állam (8,75 millió EUR) egyidejű befektetésére a privatizált SNCM‑ben”.

115.

Megállapítom tehát, hogy az, hogy a Törvényszék helyt adott a szóban forgó kifogásnak, az indokolás hiánya miatt megalapozott, mivel a Bizottság nem, vagy nem megfelelően támasztotta alá az SNCM‑ben eszközölt állami és magánbefektetések közötti egyenlő bánásmódra vonatkozó döntését.

116.

A vitatott határozat (366)–(379) preambulumbekezdésében a Bizottság megállapította, hogy az alkalmazandó szociális szabályozás és a kollektív megállapodások határain túlmenő, 38,5 millió euró összegű, zárolt számlán elhelyezett személyi támogatási intézkedéseket arra az esetre tették meg, ha a magánátvevők esetleg létszámcsökkentési tervről döntenének, és ezek az intézkedések nem feleltethetők meg a 2002. évi tervben előirányzott létszámcsökkentés végrehajtásának.

117.

A Bizottság szerint e támogatások csak olyan magánszemélyek részére folyósíthatók, akiknek az SNCM‑mel fennálló munkaviszonya ezt megelőzően szűnt meg. Ezek az intézkedések tehát nem minősülnek a munkaviszony megszűnése esetére irányadó jogszabályok általános alkalmazásából eredő terheknek. A Bizottság megállapította, hogy az állam által közhatalmi, nem pedig részvényesi minőségében nyújtott e személyi támogatások tehát a tagállamok szociális politikájának területére tartoznak, ennélfogva pedig nem minősülnek az EUMSZ 87. cikk (1) bekezdése értelmében vett támogatásoknak.

118.

A megtámadott ítélet 142–147. pontjában a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a vitatott határozatban a Bizottság nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, mivel nem határozta meg helyesen a zárolt számla jellegét, és létezésének hatásait.

119.

Először, a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy az, hogy a szóban forgó intézkedés nem a jogszabályokban és kollektív szerződésekben előírt szigorú kötelezettségekből ered, önmagában nem zárhatja ki az állami támogatás jelleget. Másodszor, úgy ítélte meg, hogy a zárolt számla létezése arra ösztönözheti az SNCM munkavállalóit, hogy anélkül szüntessék meg a vállalkozással fennálló jogviszonyukat, hogy a távozásuk feltételeiről tárgyalásokat folytassanak, különösen a kiegészítő végkielégítések esetleges fizetését illetően, ami a Törvényszék szerint közvetett gazdasági előnyt biztosított az SNCM‑nek.

120.

Az SNCM azt kifogásolja, hogy a Törvényszék elferdítette a vitatott határozatot, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság azt állította, hogy az, hogy a szóban forgó intézkedés nem a jogszabályokban és kollektív szerződésekben előírt szigorú kötelezettségekből ered, jellegénél fogva alkalmas volt arra, hogy kizárja az állami támogatás jelleget. Az SNCM emellett úgy véli, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor elbitorolta a Bizottságot az összetett gazdasági helyzetek megítélése kapcsán megillető mozgásteret. Az SNCM és a Francia Köztársaság végül azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem indokolta meg ítéletét, amennyiben a szóban forgó intézkedést anélkül minősítette állami támogatásnak, hogy másodlagosan megvizsgálta volna, hogy ez az intézkedés megfelel‑e a körültekintő magánbefektető tesztjének, ahogy azt egyébként a Bizottság is előadta a vitatott határozat (378) preambulumbekezdésében.

121.

Azt javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el a harmadik jogalapot, az alábbi okok miatt.

122.

Ami az SNCM‑nek a bizottsági határozat állítólagos elferdítésére vonatkozó érvét illeti, úgy vélem, hogy a megtámadott ítélet 143. pontjában a Törvényszék helyesen értelmezte a Bizottság álláspontját, amely szerint ahhoz, hogy kizárják a szóban forgó intézkedés állami támogatás jellegét, azt kell megvizsgálni, hogy „az intézkedés nem csökkenti‑e az SNCM szokásos gazdálkodásából fakadó adóterheit, azaz a jelen esetben az ágazatban a munkaszerződés felbomlása keretében általánosan alkalmazandó, szociális szabályozásból fakadó terheket” ( 73 ).

123.

A vitatott határozat (371)–(377) preambulumbekezdésében kifejtett bizottsági érvelés célja annak alátámasztása, hogy a szóban forgó intézkedés olyan kötelezettségekből ered, amelyek túlmennek az alkalmazandó szociális szabályozás és a kollektív megállapodások határain. Ennek megfelelően egyértelmű, különösen a Bizottság vitatott határozatának (377) preambulumbekezdését figyelembe véve, hogy az úgy vélte, hogy az a tény, hogy a szóban forgó intézkedés nem jogszabályokban és kollektív szerződésekben szigorúan előírt kötelezettségekből eredt, alkalmas volt az állami támogatási jelleg kizárására.

124.

Úgy vélem tehát, hogy a Törvényszék semmiképpen sem ferdítette el a Bizottság határozatát a harmadik jogalapban megjelölt értelemben.

125.

Az SNCM azt állítja, hogy a megtámadott ítélet 144. pontjában a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor elbitorolta a Bizottságot az összetett gazdasági helyzetek megítélése kapcsán megillető mozgásteret.

126.

Az említett pontban a Törvényszék megállapítja, hogy „a zárolt számla létezése arra ösztönözheti az SNCM munkavállalóit, hogy szüntessék meg a vállalkozással fennálló jogviszonyukat, vagy legalábbis anélkül szüntessék meg azt, hogy a távozásukról tárgyalásokat folytassanak, különösen a […] kiegészítő végkielégítések esetleges fizetését illetően, mindez pedig közvetett gazdasági előnyt biztosít az SNCM‑nek”.

127.

Az a kérdés, hogy a zárolt számla arra ösztönözheti‑e az SNCM munkavállalóit, hogy anélkül szüntessék meg a vállalkozással fennálló jogviszonyukat, hogy a távozásukról tárgyalásokat folytassanak, és ez gazdasági előnyt biztosít‑e az SNCM‑nek, nyilvánvalóan olyan ténymegállapítási kérdés, amely a fellebbezés keretében nem tartozik a Bíróság hatáskörébe.

128.

Az SNCM harmadik jogalapjának második része tehát elfogadhatatlan, és az el kell utasítani.

129.

Az SNCM és a Francia Köztársaság szerint a Törvényszék nem indokolta meg határozatát, amennyiben a szóban forgó intézkedést anélkül minősítette állami támogatásnak, hogy másodlagosan megvizsgálta volna, hogy ez az intézkedés megfelel‑e a körültekintő magánbefektető tesztjének.

130.

Ezen érv lényege az az állítás, amely szerint még ha enyhítette is a zárolt számla létezése az SNCM‑re háruló terheket, ez az intézkedés mentesíthető a magánbefektető kritériumának alkalmazása alapján.

131.

Az SNCM és a Francia Köztársaság úgy ítélik meg (ahogy a Bizottság is a vitatott határozat (378) preambulumbekezdésében), hogy amennyiben a zárolt számla értékét, azaz 38,5 millió eurót hozzáadnánk a 158 millió eurós negatív átruházási árhoz, az átruházás összesített ára, vagyis 196,5 millió euró továbbra is alacsonyabb lenne, mint a felszámolás költsége. Ez azt bizonyítja, hogy egy magánbefektető is meghozta volna ezt a döntést, ami tehát nem minősül állami támogatásnak.

132.

Márpedig a határozat (70) preambulumbekezdéséből és 66. jegyzetéből egyértelműen kitűnik, hogy a letéti számlát a kiegészítő végkielégítések kifizetése érdekében hozták létre. Az első jogalap kapcsán végzett elemzésemben már szóltam a magánbefektető kritériumának az ilyen típusú végkielégítésekre való alkalmazásáról.

133.

A jelen indítvány 51–63. és 79–96. pontjában kifejtett okokból úgy vélem, hogy a Bizottság nem támasztotta alá megfelelőképpen azon álláspontját, amely szerint egy magánbefektető összehasonlítható körülmények között hasonló kiegészítő végkielégítéseket fizetett volna, illetve amely szerint a letéti számla értékét hozzá kell adni az átruházási árhoz.

134.

Az SNCM arra is rámutat, hogy a Törvényszék semmilyen módon sem támasztotta alá, illetve nem indokolta meg a letéti számlára vonatkozó, a megtámadott ítélet 144. pontjában szereplő elemzését. Véleményem szerint azok az indokok, amelyek miatt a Törvényszék úgy vélte, hogy a letéti számla közvetett gazdasági előnyt biztosít az SNCM számára, egyértelműen kitűnnek érveléséből.

135.

Ahogy a Corsica Ferries utal rá, a Törvényszék a megtámadott ítélet 137. pontjában ugyanazt az álláspontot fogadta el, mint a Bizottság, vagyis azt, hogy „a támogatás fogalma nem feltétlenül azt foglalja magában, hogy jogi értelemben vett kötelezettséget kell vállalni, hanem inkább azt, hogy a rendes körülmények között a vállalkozásra háruló terheket kell csökkenteni”. Az SNCM tekintetében újabb létszámcsökkentés esetében ez lenne a helyzet.

136.

Ez még egyértelműbben kitűnik a vitatott határozat (374) és (375) preambulumbekezdéséből, amelyekben a Bizottság elfogadta, hogy a letéti számla létrehozásának eredményeként az állam viseli a munkavállalók kiegészítő végkielégítésének terhét, amennyiben az SNCM‑et eladták a magánátvevőknek.

137.

Úgy vélem tehát, hogy a Törvényszék e tekintetben megfelelően indokolta határozatát, és azt javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el az SNCM harmadik jogalapjának harmadik részét és a Francia Köztársaság harmadik jogalapját.

138.

A vitatott határozat (434) preambulumbekezdésében a Bizottság úgy döntött, hogy a 15,81 millió euró ( 74 ) összegű tőkeinjekció formájában juttatott állami támogatás az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja alapján összeegyeztethető a közös piaccal.

139.

A megtámadott ítélet 149. pontjában a Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság által e szerkezetátalakítási egyenlegre vonatkozóan lefolytatott elemzés azon a feltevésen alapult, amely szerint a 2006. évi terv mentes volt az állami támogatási elemektől. Ezen ítélet 152. és 153. pontjában a Törvényszék megállapította, hogy a Bizottság olyan tévesen alkalmazta a jogot, és olyan nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el, amelyek kétségbe vonhatják e feltevést, mivel a Bizottság által a szerkezetátalakítás egyenlegére vonatkozóan lefolytatott elemzés nem volt kielégítően alátámasztva.

140.

Az SNCM és a Francia Köztársaság elfogadják, hogy negyedik jogalapjuk sikere a Bíróság arra vonatkozó döntésétől függ, hogy helyt ad‑e a jelen fellebbezésekben előterjesztett egyéb jogalapoknak.

141.

Figyelemmel fenti elemzésemre, és a Bíróságnak arra vonatkozóan tett javaslatomra, hogy utasítsa el az SNCM és a Francia Köztársaság első három jogalapját, úgy vélem, hogy a Törvényszék helyesen adott helyt a Corsica Ferries által benyújtott, a vitatott határozat megsemmisítésére irányuló keresetnek.

142.

Az javaslom tehát, hogy a Bíróság utasítsa el az SNCM és a Francia Köztársaság negyedik jogalapját.

143.

A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság: