1. 

A jelen ügyben a Bíróságot arra kérik, hogy határozza meg ismét a 2002/584/IB tanácsi kerethatározat ( 2 ) 4. cikke 6. pontjának hatályát, amely rendelkezés az európai elfogatóparancs megtagadása mérlegelhető okainak egyikét tartalmazza.

2. 

E rendelkezés szerint a végrehajtó tagállam igazságügyi hatósága ( 3 ) megtagadhatja a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából kibocsátott ilyen elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben a keresett személy „a végrehajtó tagállamban tartózkodik, vagy annak állampolgára vagy lakosa”, és e tagállam kötelezettséget vállal az említett büntetés végrehajtására.

3. 

A Rechtbank Amsterdam (Hollandia) ( 4 ) azt kívánja megtudni, hogy a végrehajtás megtagadásának ezen oka mennyiben alkalmazható egy olyan német állampolgárra, akivel szemben a Németországi Szövetségi Köztársaság szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából európai elfogatóparancsot bocsátott ki, és aki házastársával 2005 júniusa óta Hollandiában él, és ott is dolgozik.

4. 

E bíróság azzal a ténnyel is szembesült, hogy az érintett személy nem rendelkezik határozatlan időre szóló hollandiai tartózkodási engedéllyel, és a holland jog szerint nem részesülhet a végrehajtás megtagadásának mérlegelhető oka által nyújtott kedvezményben, mivel az a szabály, amely szerint a holland állampolgárok büntetés végrehajtása céljából történő átadását meg kell tagadni, csupán a más tagállamoknak az ilyen tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraira terjed ki.

5. 

Az említett bíróság így először is arra keres választ, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személynek mennyi ideig kell a végrehajtó tagállamban tartózkodnia ahhoz, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja alkalmazásában ezen államban tartózkodónak vagy ezen állam lakosának minősüljön.

6. 

Az említett bíróság másodszor azt kívánja megtudni, hogy a végrehajtás megtagadása e rendelkezésben szereplő okának alkalmazását lehet-e további adminisztratív követelményekhez – így például határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezéshez – kötni.

7. 

Harmadszor a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy ellentétes-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével azon nemzeti szabályozás, amely szerint a belföldi állampolgárok büntetés-végrehajtás céljából való átadásának megtagadását előíró szabály csupán a más tagállamok határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraira terjed ki.

8. 

E három kérdés nagyon hasonlít a Bíróság elé a Kozłowski-ügyben ( 5 ) – más összefüggésben – terjesztett kérdésekhez, amely ügyben a Bíróság a jelen előzetes döntéshozatalra utaló határozat kézhezvételét követően, 2008. július 17-én hozott ítéletet.

9. 

Ebben az ítéletben a Bíróság meghatározta a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállamban való „tartózkodás”, és a végrehajtó tagállam „lakosa” fogalmát. A Bíróság lényegében azon második kérdést is megválaszolta, amellyel azt kívánták megtudni, hogy a végrehajtás megtagadása e rendelkezésben szereplő okának alkalmazását lehet-e adminisztratív követelményekhez – így például belföldi tartózkodási engedélyhez – kötni. Ugyanakkor a Bíróság nem döntött az arra irányuló utolsó kérdésben, hogy összeegyeztethető-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével az olyan nemzeti szabály, amely a belföldi állampolgár átadását megtiltja, a más tagállam állampolgára átadását viszont nem.

10. 

A Bíróságnak a jelen ügyben a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának hatályával kapcsolatban a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletben adott válaszokat kell pontosítania és kiegészítenie.

11. 

A kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére vonatkozóan azt javaslom a Bíróságnak, hogy határozzon akként, hogy a valamely államban való „tartózkodás” vagy ezen állam „lakosa” fogalmának meghatározásában az a döntő feltétel, hogy az európai elfogatóparanccsal érintett személynek a végrehajtó tagállammal fennálló kapcsolata kellően szoros ahhoz, hogy abból arra lehessen következtetni, hogy a büntetés ezen államban való végrehajtása növeli e személy visszailleszkedési esélyeit. Megállapítom, hogy az említett államban való tartózkodás időtartama olyan releváns tényező, amelyet a hatáskörrel rendelkező bíróságnak figyelembe kell vennie az e feltétel teljesülésének meghatározása céljából.

12. 

A második kérdéssel kapcsolatban azt javaslom a Bíróságnak, hogy azt a választ adja, hogy a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő oka alkalmazását nem lehet további adminisztratív követelményekhez, így például határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezéshez kötni.

13. 

Végül a kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdésére válaszolva annak kimondását javaslom a Bíróságnak, hogy a vitatott nemzeti szabályozás ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalmának az EK 12. cikkben kimondott elvével.

14. 

Mielőtt részletesen kifejteném elemzésemet, hasznosnak tartom alább azon lényeges elvek ismertetését, amelyek ezt követően tanulmányomban szerepelnek, és érvelésemet vezérelték:

15.

A kerethatározat célkitűzése, hogy eltörölje a tagállamok közötti, különböző olyan egyezményekben szereplő hivatalos kiadatási eljárást, amelyeknek ezen államok részesei, és azt az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel váltsa fel. ( 6 ) E kerethatározat ötödik preambulumbekezdése e tekintetben kimondja:

„Az [Európai] Uniónak abból a kitűzött céljából, hogy a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségévé váljon, következik a tagállamok közötti kiadatás eltörlése és annak az igazságügyi hatóságok közötti átadási rendszerrel való felváltása. Emellett az elítéltek vagy gyanúsítottak – büntetőítélet végrehajtása vagy büntetőeljárás lefolytatása céljából történő – átadásának új, egyszerűsített rendszerének bevezetése lehetővé teszi a jelenlegi kiadatási eljárások bonyolultságának és a jelenlegi kiadatási eljárásokban rejlő késlekedés kockázatának a megszüntetését is. A tagállamok között mindeddig irányadó hagyományos együttműködési kapcsolatokat a szabadság, a biztonság és a jog érvényesülésének térségében a büntetőügyekben hozott bírósági határozatok szabad mozgásán nyugvó rendszernek kell felváltania mind az ítélethozatal előtti, mind az azt követő szakaszban.”

16.

A kerethatározat a büntetőügyi igazságügyi hatósági határozatok kölcsönös elismerésének elvére épül – amely elv az igazságügyi együttműködés „sarokkövét” ( 7 ) alkotja –, valamint a tagállamok közötti „nagyfokú bizalomra”. ( 8 )

17.

A kerethatározat 1. cikke „Az európai elfogatóparancs meghatározása és végrehajtásának kötelezettsége” címet viseli. E cikk szerint:

„1.   Az európai elfogatóparancs egy tagállamban kibocsátott igazságügyi hatósági határozat, amely azt a célt szolgálja, hogy egy másik tagállam a büntetőeljárás lefolytatása, szabadságvesztés-büntetés, illetve szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása végett a keresett személyt elfogja és átadja.

2.   A tagállamok minden európai elfogatóparancsot a kölcsönös elismerés elve alapján és e kerethatározat rendelkezéseinek megfelelően hajtanak végre.

3.   E kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló Szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

18.

A kerethatározat 2. cikkének megfelelően európai elfogatóparancs akkor bocsátható ki valamely büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtására, ha annak kiszabott tartama legalább négy hónap.

19.

Ugyanezen 2. cikkben szerepel azon 32 bűncselekmény jegyzéke, amelyek esetében – amennyiben a kibocsátó tagállamban kiszabható szabadságelvonással járó büntetés felső határa legalább három év – az európai elfogatóparancsot akkor is végre kell hajtani, ha a szóban forgó cselekmény a végrehajtó tagállamban nem büntetendő. A többi bűncselekmény esetében a végrehajtó tagállam az európai elfogatóparanccsal keresett személy átadását a kettős büntethetőségtől teheti függővé.

20.

A kerethatározat 3., illetve 4. cikke a végrehajtás kötelező megtagadásának okairól, illetve a végrehajtás mérlegelhető megtagadásának okairól rendelkezik. A kerethatározat 4. cikkének 6. pontja kimondja:

„A végrehajtó igazságügyi hatóság az alábbi esetekben tagadhatja meg az európai elfogatóparancs végrehajtását:

[…]

21.

A végrehajtás megtagadásának e mérlegelhető okát kiegészíti a kerethatározat 5. cikkének 3. pontja, amely akkor alkalmazható, ha az európai elfogatóparancsot büntetőeljárás lefolytatása céljából bocsátották ki. E rendelkezés szerint, ha a személy, aki ellen ilyen európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, a végrehajtó tagállam állampolgára vagy lakosa, az átadás ahhoz a feltételhez köthető, hogy az érintett személyt – meghallgatása után – visszaszállítják a végrehajtó tagállamba, hogy ott töltse le a kibocsátó tagállamban rá kiszabott szabadságvesztés-büntetést vagy szabadságelvonással járó intézkedést.

22.

A fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítélet hátterében a következő ténybeli és jogi körülmények állnak.

23.

A lengyel bíróság jogerőre emelkedett ítélettel kiszabott öt hónap szabadságvesztés-büntetés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján Sz. Kozłowski lengyel állampolgár átadására vonatkozó kérelmet intézett a német igazságügyi hatóságokhoz.

24.

Sz. Kozłowskit a stuttgarti büntetés-végrehajtási intézetben (Németország) tartották fogva, ahol három év hat hónap szabadságvesztés-büntetését töltötte, amelyre a német bíróságok Németországban elkövetett több csalás miatt ítélték.

25.

Nőtlen és gyermektelen volt. Németül alig vagy egyáltalán nem tudott. 2005 februárjában érkezett Németországba, és 2006. május 10-i letartóztatásáig ott tartózkodott, e tartózkodását néhány alkalommal – többek között a karácsonyi szünet alatt – megszakította. Németországban alkalmi munkákat végzett az építőiparban. Nem egyezett bele a lengyel igazságügyi hatóságoknak való átadásába, és szabadulása után Németországban kívánt maradni.

26.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontját különböző rendelkezésekkel ültették át a német jogba aszerint, hogy az érintett személy német vagy külföldi állampolgárságú.

27.

A német állampolgárt illetően a büntetés-végrehajtás céljából történő kiadatásnak csak akkor van helye, ha abba a terhelt beleegyezik. ( 9 ) A belföldi szokásos tartózkodási hellyel rendelkező külföldi büntetés-végrehajtás céljából történő kiadatása – akár más tagállam, akár harmadik állam állampolgára – akkor tagadható meg, ha az érintett személy az átadásába nem egyezik bele, és a büntetés belföldi végrehajtásához fűződő méltányolandó érdeke erősebb. ( 10 )

28.

E rendelkezéseket a Bundesverfassungsgericht (Németország) 2005. július 18-i azon határozatát követően fogadták el, amelyben a németek kiadatás megtagadásához való alapvető jogának aránytalan korlátozása miatt alkotmányellenesnek nyilvánította a törvény korábbi változatát. ( 11 )

29.

Az Oberlandesgericht (Németország) a következő két kérdéssel szembesült. Egyfelől azt kellett meghatároznia, hogy Sz. Kozłowski Németországban a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében tartózkodott-e, vagy ott lakott-e. Pontosabban az Oberlandesgericht arra várt választ, hogy először is azon körülmény, miszerint Sz. Kozłowski 2005-ben és 2006-ban megszakította németországi tartózkodását, másodszor az a tény, hogy Sz. Kozłowski a Németországba érkezését követő több mint három hónap elteltével sem folytatott kereső tevékenységet, és alapvetően bűncselekmények elkövetésével biztosította megélhetését, aminek következtében németországi tartózkodása jogellenesnek tűnt; harmadszor pedig az a tény, hogy Sz. Kozłowskit fogva tartják, milyen hatással van az említett kérdés eldöntésére.

30.

Másfelől az Oberlandesgericht arra várt választ, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját átültető német jog összeegyeztethető-e a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvével. Különösen arra vonatkozóan kérte a Bíróság határozatát, hogy mennyiben lehet különbséget tenni a saját és azon idegen állampolgárok között, akik uniós polgárok.

31.

Az Oberlandesgericht ezért a következő két kérdést terjesztette a Bíróság elé:

32.

A fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletben a Bíróság csupán az első kérdésre válaszolt. A következőképpen határozott:

„A [kerethatározat] 4. cikkének 6. pontját akként kell értelmezni, hogy:

33.

A Bíróság e válaszát a következő indokokra alapította:

34.

E követelményeket Sz. Kozłowski egyedi helyzetére alkalmazva a Bíróság megállapította, hogy – ottlétének tartamára, jellegére és feltételeire, valamint a végrehajtó tagállamban fennálló családi kötelékeinek hiányára és gazdasági kötelékeinek gyenge voltára tekintettel – Sz. Kozłowski egyfelől nem lakott Németországban, másfelől nem is tartózkodott ott.

35.

D. Wolzenburgot több német bíróság egy év kilenc hónap végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésre ítélte több bűncselekmény elkövetéséért, többek között marihuána Németországba való beviteléért.

36.

A Staatsanwaltschaft Aachen (aacheni ügyészség) (Németország) 2006. július 13-án európai elfogatóparancsot bocsátott ki D. Wolzenburggal szemben e büntetés végrehajtása céljából, amelyet küldött el.

37.

D. Wolzenburg 2005 júniusának elején érkezett Hollandiába. Itt 2005. június 16. óta a saját és házastársa nevében kötött bérleti szerződés alapján tartózkodik venlói lakásában. E község nyilvántartásában szerepel. A tárgyaláson közölte, hogy házastársa – aki szintén német állampolgár – várandós.

38.

D. Wolzenburg 2005 és 2007 között folytatott kereső tevékenységet Hollandiában. Adóazonosító és társadalombiztosítási azonosító jelet 2005. július 24-én kapott. és között bizonyíthatóan rendelkezett betegbiztosítással.

39.

2006. szeptember 20-án európai uniós polgárkénti nyilvántartásba vétel végett jelentkezett a bevándorlási és állampolgársági hatóságnál. A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a közösségi jog alapján jogosult a tartózkodásra, és azon bűncselekményekre tekintettel, amelyek miatt elítélték, nem veszítheti el hollandiai tartózkodási jogát.

40.

A kérdést előterjesztő bíróság azt is megjegyzi, hogy a marihuána Németországba való bevitelére vonatkozó bűncselekményeket részben Hollandiában követték el, amelynek következtében az érintett személy ellen ebben a tagállamban is lefolytathatták volna a büntetőeljárást.

41.

A kerethatározat 4. cikkének 6. pontját a 2004. április 29-i Overleveringswet ( 12 ) (a személyek átadásáról szóló holland törvény) 6. §-a ültette át Hollandiában, amely a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Holland állampolgár átadható, amennyiben átadását a vele szemben büntetőeljárás keretében folytatott vizsgálat céljából kérik, és a végrehajtó igazságügyi hatóság véleménye szerint biztosított az, hogy amennyiben őt a kibocsátó tagállamban olyan bűncselekményekért végrehajtandó szabadságvesztés-büntetésre ítélik, amelyekre vonatkozóan átadása engedélyezhető, e büntetést Hollandiában töltheti le.

(2)   Holland állampolgár nem adható át, ha az átadást jogerős bírósági határozattal kiszabott szabadságvesztés végrehajtása végett kérik.

(3)   Ha az átadás megtagadása kizárólag a (2) bekezdés rendelkezésein alapul, az ügyész közli a kibocsátó igazságügyi hatósággal, hogy kész az elítéltek átadásáról szóló 1983. március 21-i egyezmény 11. cikkében előírt vagy más hatályos nemzetközi szerződésen alapuló eljárás alkalmazásával elrendelni a határozat végrehajtását.

[…]

(5)   Az (1)–(4) bekezdés alkalmazandó a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező külföldire is, ha az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény miatt ellene Hollandiában lefolytatható a büntetőeljárás, és előreláthatólag nem veszíti el hollandiai tartózkodási jogát a vele szemben kiszabott büntetés vagy alkalmazott intézkedés következtében.”

42.

A kérdést előterjesztő bíróság ismerteti, hogy az OLW 6. §-a (5) bekezdésének rendelkezései akkor alkalmazandók, amikor az európai elfogatóparancsot büntetés-végrehajtás céljából bocsátották ki, és így az átadást az OLW 6. §-a (2) bekezdésének megfelelően meg kell tagadni, ha az e rendelkezésekben szereplő követelmények teljesülnek.

43.

A kérdést előterjesztő bíróság azt is megállapítja, hogy az említett rendelkezések az elítélt visszailleszkedését hivatottak elősegíteni annak lehetővé tételével, hogy e személy azon társadalmi környezethez legközelebb tölthesse le büntetését, amelybe vissza kell illeszkednie.

44.

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor hangsúlyozza, hogy az OLW 6. §-ának (5) bekezdése alapján a más tagállamok azon állampolgárai, akik az EK 18. cikk alapján jogosultak Hollandiában tartózkodni, azonban nem rendelkeznek határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel, nem részesülhetnek az OLW e rendelkezése által nyújtott kedvezményben.

45.

A kérdést előterjesztő bíróság rögzíti, hogy e határozatlan időre szóló tartózkodási engedély megszerzésének az a kettős feltétele, hogy az érintett öt éve folyamatosan Hollandiában tartózkodjon, és befizesse a 201 eurós díjat.

46.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint az, hogy a más tagállamok azon állampolgárai, akik nem rendelkeznek határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel, nem részesülhetnek az átadás megtagadásának az OLW 6. §-a (5) bekezdésében szereplő oka által nyújtott kedvezményben, érinti az uniós polgárságukból fakadó jogokat.

47.

A Rechtbank Amsterdam – miután emlékeztetett arra, hogy a nemzeti bíróság a Pupino-ügyben 2005. június 16-án hozott ítélet ( 13 ) alapján köteles belső jogát a contra legem értelmezés korlátain belül a kerethatározattal összhangban értelmezni – úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

48.

A kérdést előterjesztő bíróság által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések három kérdést vetnek fel, amelyeket egymás után vizsgálok. A kérdést előterjesztő bíróság először is arra keres választ, hogy a keresett személynek mennyi ideig kell a végrehajtó tagállamban tartózkodnia ahhoz, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmében ezen államban „tartózkodónak”, vagy ezen állam „lakosának” minősüljön, másodsorban arra, hogy a végrehajtás megtagadása e rendelkezésben szereplő okának alkalmazását lehet-e adminisztratív követelményekhez – így például határozatlan időre szóló engedéllyel való rendelkezéshez – kötni, harmadrészt pedig arra, hogy ellentétes-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével azon nemzeti szabályozás, amely szerint a belföldi állampolgárok büntetés-végrehajtás céljából való átadásának megtagadását előíró szabály csupán a más tagállamok határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgáraira terjed ki.

49.

A kérdést előterjesztő bíróság az első, valamint az a) és b) pontra osztott második kérdésével lényegében azt kívánja megtudni, hogy a keresett személynek mennyi ideig kell a végrehajtó tagállamban tartózkodnia ahhoz, hogy e személyt a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében ezen államban „tartózkodónak”, vagy ezen állam „lakosának” tekintsék.

50.

Véleményem szerint az e kérdésre adandó válasz egyértelműen következik a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletből. Emlékeztetőül, a Bíróság ebben az ítéletben akként határozott, hogy az érintett személy a végrehajtó tagállamban lakik, ha tényleges lakóhellyel rendelkezik ott, és a végrehajtó tagállamban tartózkodik, ha az e tagállamban való stabil és bizonyos időtartamot felölelő ottlét során ezen államhoz a lakóhelyből eredőhöz hasonló erejű kötődése alakult ki.

51.

A Bíróság megállapította, hogy annak meghatározásához, hogy a konkrét helyzetben kialakult-e az érintett személy ilyen kötődése, átfogóan kell vizsgálni több, e személy helyzetét jellemző objektív körülményt, így különösen a végrehajtó tagállamban való tartózkodásának időtartamát, jellegét és feltételeit, valamint az e tagállamban fennálló családi és gazdasági kötelékeit.

52.

A Bíróság e megállapítást azon körülményből vezette le, hogy a kerethatározat nem határozza meg a „tartózkodik” és a „lakik” fogalmakat, és hogy azokat az Unióban – a kerethatározat 4. cikke 6. pontjával elérni kívánt célkitűzésekre, többek között a keresett személy visszailleszkedési esélyeinek növelésére tekintettel – egységesen, és nem kiterjesztően kell meghatározni.

53.

E megfontolásokból a jelen ügyre vonatkozóan a következő tanulságok vonhatók le.

54.

Egyfelől a keresett személy végrehajtó tagállamban való tartózkodásnak időtartama olyan tényező, amelyet figyelembe kell venni annak meghatározása céljából, hogy e személy kellő mértékben kötődik-e ezen államhoz. Ezen elemzés úgy a „lakik”, mint a „tartózkodik” fogalmára érvényes, ahogy azt az utóbbi fogalom jelentése is igazolja, miszerint az érintett személy akkor tartózkodik a végrehajtó tagállamban, ha az ezen államban való stabil és bizonyos időtartamot felölelő ottlét során „[ezen államhoz] a lakóhelyből eredőhöz hasonló erejű kötődése alakult ki”.

55.

Másfelől e tartózkodásnak „bizonyos időtartamúnak” ( 14 ) kell lennie, azaz jelentősen hosszan kell tartania annak bizonyítása céljából, hogy a keresett személy – helyzetének egészére tekintettel – ténylegesen kötődik a végrehajtó tagállamhoz.

56.

Ebből következik, hogy azt, hogy az érintett személy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállam területén tartózkodik-e, vagy ott lakik-e, nem lehet az ezen államban való tartózkodása időtartamától függetlenül meghatározni. Ugyanis ahogy nem elegendő annak megállapítása céljából, hogy a keresett személy a végrehajtó tagállamban tartózkodik, ha ideiglenesen a végrehajtó tagállam területén található, ( 15 ) az sem elegendő, ha ott tényleges vagy állandó lakóhellyel csupán nagyon rövid ideje rendelkezik, anélkül, hogy ezen államhoz már más kapcsolat – így például kereső tevékenység, vagy családtagjainak ottléte – is kötné.

57.

Ugyanakkor a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletben alkalmazott „bizonyos időtartam” kifejezésből az is következik, hogy a keresett személy nem köteles az állandó tartózkodási jog megszerzése érdekében meghatározott időtartamon – például a 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 16 ) 16. cikkében előírt öt éven – keresztül folyamatosan az említett államban lakni. A „lakik” és a „tartózkodik” fogalmakat az Unióban egységesen kell értelmezni, a tagállamok nem írhatják elő a jogszerű tartózkodás időtartamát. A holland törvény véleményem szerint annyiban a kerethatározatba ütközik, amennyiben a más tagállamok állampolgárai átadásának megtagadását ahhoz a feltételhez köti, hogy ezen állampolgárok már öt éve folyamatosan Hollandiában tartózkodjanak.

58.

Annak eldöntése, hogy a keresett személy végrehajtó tagállamban való tartózkodásának időtartama elegendő-e ahhoz, hogy e személy a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő oka által nyújtott kedvezményben részesülhessen, ezen időtartamnak az e személy helyzetét jellemző valamennyi objektív körülményt figyelembe vevő konkrét értékelésétől függ.

59.

Pontosabban a Bíróság ismertette azt az elemzési módszert, amelyet a végrehajtó igazságügyi hatóság köteles követni annak eldöntése érdekében, hogy a végrehajtás megtagadásának ezen oka alkalmazandó-e. E hatóságnak először csupán azt kell meghatároznia, hogy az érintett személy ezen állam állampolgára vagy lakosa-e, vagy ott tartózkodik-e, majd adott esetben a második lépésben meg kell vizsgálnia, hogy fennáll-e a kibocsátó tagállamban kiszabott büntetés végrehajtó tagállamban történő végrehajtását indokolttá tévő jogos érdek. ( 17 ) Ebből a szempontból a keresett személy visszailleszkedése csupán az egyik e jogos érdekek közül.

60.

A kerethatározat 4. cikke 6. pontjának ezen értelmezése álláspontom szerint nem meggyőző.

61.

Egyfelől – az e cikkben szereplő követelményekre és a kerethatározat rendszerére tekintettel – nem látom, milyen más jogos érdeket célozna ez a rendelkezés. Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja az átadás e kerethatározat 1. cikkének (2) bekezdésében szereplő elve alóli kivételt tartalmaz, és így ezt a pontot nem lehet kiterjesztően értelmezni, ahogy azt a Bíróság is megállapította a „tartózkodik” kifejezésre vonatkozóan. ( 18 )

62.

Másfelől úgy tűnik, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának alkalmazására vonatkozó ezen elemzési módszer ellentmond a közösségi jogi aktusokban szereplő fogalmak értelmezési módszerének, amely szerint ezt a közösségi jogi aktusban szereplő fogalmat, ha azt ezen aktus nem határozza meg, és ha ez az aktus a tagállamok jogára sem utal, az összefüggéseire és az általa elérni kívánt célra tekintettel kell meghatározni ( 19 ). Azon fogalmakat tehát, amelyektől az adott közösségi jogi rendelkezés alkalmazása függ, minden egyes esetben az e rendelkezés által elérni kívánt célra tekintettel kell értékelni.

63.

Véleményem szerint annak meghatározása céljából, hogy a keresett személy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállamban „tartózkodik”-e, vagy ott „lakik”-e, a végrehajtó igazságügyi hatóság köteles megvizsgálni, hogy e személy oly mértékben kötődik-e ehhez az államhoz, hogy annak következtében a büntetés ezen államban való letöltése szükséges a visszailleszkedése elősegítése érdekében. A Bíróság e fogalmak jelentését pontosan e célkitűzésre tekintettel határozta meg a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletben, amely célkitűzést minden egyes esetben értékelni kell.

64.

Az a hely, ahol a szabadságvesztés-büntetéssel vagy szabadságelvonással járó intézkedéssel sújtott személy lakik vagy tartózkodik, azért releváns a visszailleszkedése szempontjából, mert e visszailleszkedés arra irányul, hogy az érintett újra megtalálhassa helyét a társadalomban, vagyis abban a családi, szociális és szakmai környezetben, amelyben a rá kiszabott szankció végrehajtását megelőzően élt, és amelybe büntetése letöltése után valószínűleg visszatér.

65.

Ennek megfelelően az Európa Tanács tagállamai a büntetés-végrehajtási szabályokról szóló ajánlásokban ( 20 ) kifejezték abbéli óhajukat, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtása a lehető legteljesebb mértékben olyan körülmények között történjen, amelyek lehetővé teszik a fogvatartott számára, hogy fenntartsa és erősítse a családjával való kapcsolatát. A büntetés végrehajtása során azt a benyomást kell kelteni a fogvatartottban, hogy nincs kizárva a társadalomból. A fogva tartásnak végül könnyebbé kell tennie az érintett számára, hogy a büntetés letöltése után – a szabadulásra felkészítő, a büntetés-végrehajtási intézetben megvalósított programnak vagy a felügyelet melletti feltételes szabadságra bocsátásnak köszönhetően – munkát találjon, vagy korábbi állásában újra elhelyezkedjen. ( 21 )

66.

Ezen ajánlások végrehajtása következésképpen megköveteli, hogy a büntetés vagy intézkedés végrehajtása a lehető legkisebb mértékben szakítsa ki a fogvatartottat családjából, valamint szociális és szakmai környezetéből.

67.

A végrehajtó igazságügyi hatóság e megfontolásokra tekintettel köteles minden egyes helyzetben értékelni, hogy a keresett személy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállamban „tartózkodik”-e, vagy ott „lakik”-e.

68.

Ebből következik, hogy e személy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállam „lakosának” tekinthető annak ellenére, hogy csupán nagyon rövid ideje tartózkodik ott, ha ezen államhoz olyan más, kellően szoros kapcsolat fűzi, mint amilyen az ezen államban lévő állandó lakóhely, valamint a családi élet és a kereső tevékenység említett államban való folytatása.

69.

D. Wolzenburg helyzetét illetően az az álláspontom, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében hollandiai lakosnak tekinthető, mivel a rá vonatkozó európai elfogatóparancs holland hatóságok általi kézhezvételének időpontjában állandó lakóhelye egy évnél valamivel hosszabb ideje ebben az államban volt, házastársával élt ott, és kereső tevékenységet folytatott.

70.

E körülményekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy határozzon akként, hogy annak meghatározása céljából, hogy az európai elfogatóparancs alapján keresett személy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében a végrehajtó tagállamban tartózkodik-e, elegendő az ottléte időtartamát figyelembe venni annak megállapítása érdekében, hogy az említett személyt – a helyzetét jellemző egyéb objektív tényezőkre tekintettel – olyan kapcsolat fűzi ezen államhoz, amely arra enged következtetni, hogy a szabadságvesztés-büntetés végrehajtó tagállamban való végrehajtása elősegítheti a visszailleszkedését.

71.

A kérdést előterjesztő bíróság harmadik kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját akként kell-e értelmezni, hogy a végrehajtás megtagadásának e rendelkezésében szereplő oka alkalmazását lehet-e további adminisztratív követelményekhez – így például a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezéshez – kötni.

72.

A fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítélet iránymutatást ad e kérdés megválaszolására vonatkozóan. Ebben az ítéletben a Bíróság abban a kérdésben döntött, hogy a végrehajtó tagállamban „tartózkodónak” vagy a végrehajtó tagállam „lakosának” tekinthető-e a keresett személy annak ellenére, hogy ott nem a külföldiek beutazására és tartózkodására vonatkozó nemzeti jogszabályoknak megfelelően tartózkodik. Az Oberlandesgericht Stuttgart azért terjesztette elő ezt a kérdést, mert Sz. Kozłowski a Németországba érkezését követő több mint három hónap elteltével sem folytatott kereső tevékenységet, és alapvetően bűncselekmények elkövetésével biztosította megélhetését. ( 22 )

73.

A Bíróság álláspontja szerint e körülmény önmagában nem zárja ki, hogy a keresett személyt a végrehajtó tagállamban tartózkodónak tekintsék, azonban releváns lehet annak megítélésekor, hogy e követelmény teljesült-e.

74.

E körülményekből az következik, hogy a vizsgált kérdés megválaszolása céljából – ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság maga is megállapítja – abból a tényből kell kiindulni, hogy a más tagállamok állampolgárai az EK 18. cikk alapján, illetve adott esetben az EK-Szerződésben foglalt mozgásszabadság által lehetővé tett gazdasági tevékenység miatt jogosultak a végrehajtó tagállamban tartózkodni, és ezt a jogot e tagállam kizárólag a közösségi joggal összhangban korlátozhatja.

75.

Az EK 17. cikk (1) bekezdése szerint ugyanis uniós polgár mindenki, aki valamely tagállam állampolgára, és az EK 18. cikk (1) bekezdése értelmében az EK-Szerződésben és a végrehajtására hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz. Tudvalevő az is, hogy az uniós polgárság a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállását képezi, és ezen állampolgárok EK-Szerződés által biztosított azon jogával, hogy a választásuk szerinti tagállamban – önálló vállalkozóként vagy munkavállalóként – kereső tevékenységet folytassanak, együtt jár az ezen államban való tartózkodás joga.

76.

Ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság is megállapítja, e tartózkodási jog nem függ adminisztratív követelményektől, így például a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezéstől. Ilyen követelmény sem az EK-Szerződésben, sem pedig a 2004/38 irányelvben meghatározott követelmények között nem szerepel, ellentétben a három hónapnál hosszabb tartózkodás esetére elegendő forrást előíró rendelkezéssel, és azzal – a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben vitatott – feltétellel, hogy az érintett személy ne jelentsen veszélyt a fogadó állam közrendjére vagy közbiztonságára.

77.

Hasonlóképpen, a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezés sem feltétele a végrehajtás megtagadása kerethatározat 4. cikke 6. pontjában foglalt oka alkalmazásának.

78.

Következésképpen az ilyen engedély hiánya nem zárhatja ki a végrehajtás megtagadása ezen okának alkalmazását, és az nem is vehető figyelembe ezen ok alkalmazása céljából.

79.

E körülményekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy azt a választ adja a harmadik kérdésre, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontját akként kell értelmezni, hogy a végrehajtás megtagadása e rendelkezésben szereplő okának alkalmazását nem lehet további adminisztratív követelményekhez – így például a határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel való rendelkezéshez – kötni.

80.

A teljesség kedvéért megjegyzem, hogy a holland jog a végrehajtás megtagadása említett okának alkalmazását még két követelménytől teszi függővé. Egyrészt az is szükséges, hogy a keresett személy ellen az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló cselekmény miatt lefolytatható legyen Hollandiában a büntetőeljárás, másrészt az is, hogy e személy előreláthatólag ne veszítse el az e tagállamban való tartózkodás jogát a vele szemben az átadást követően kiszabott büntetés vagy alkalmazott biztosítási intézkedés következtében.

81.

A kérdést előterjesztő bíróság nem kérte a Bíróságtól annak megítélését, hogy e követelmények összeegyeztethetőek-e a kerethatározattal, mivel megállapította, hogy ezek teljesültek a jelen ügyben. Ugyanakkor álláspontom szerint e követelmények közül az első – miszerint a keresett személy ellen a végrehajtó tagállamban kell lefolytatni a büntetőeljárást az európai elfogatóparancs alapjául szolgáló ítélethez vezető cselekmények miatt – nem egyeztethető össze a kerethatározattal.

82.

Egyfelől ugyanis e kerethatározat 4. cikkének 6. pontja az alkalmazás feltételéül kizárólag azt írja elő először is, hogy a keresett személy a végrehajtó tagállam állampolgára legyen, vagy ott tartózkodjon, illetve ott lakjon, másodszor pedig, hogy ezen állam vállalja a büntetésnek vagy biztonsági intézkedésnek a belső jogával összhangban való végrehajtását. Ezenfelül a Bíróság – ahogy azt már kifejtettem – úgy ítélte meg, hogy a „tartózkodik” és „lakik” fogalmakat minden tagállamban egységesen kell értelmezni. A végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő oka alkalmazását eldöntő fogalmak ilyen elemzéséből álláspontom szerint az következik, hogy a tagállam ezen alkalmazást nem kötheti – a rendelkezésben nem szereplő – további követelményhez.

83.

Másfelől a szóban forgó további követelményt nem igazolhatja a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával elérni kívánt, a keresett személy visszailleszkedésére irányuló célkitűzés. Elvben semmilyen kapcsolat nem áll fenn a bűncselekmény elkövetésének helye és az érintett személy érdekeltségeinek központját képező azon hely között, amely következésképpen a legnagyobb valószínűséggel segíti elő visszailleszkedését.

84.

A második feltétel, miszerint a keresett személy nem veszítheti el a végrehajtó tagállamban való tartózkodás jogát, a kerethatározattal kétségkívül összeegyeztethetőnek tűnik, mivel az e kerethatározat 4. cikke 6. pontjával elérni kívánt visszailleszkedési cél implicit módon feltételezi, hogy a keresett személy továbbra is ebben az államban tartózkodhat, és hogy az uniós polgár azon tagállamban való tartózkodásának joga, amelynek nem állampolgára, nem feltétlen.

85.

Csupán emlékeztetni szeretnék arra, hogy jóllehet az uniós polgár valamely tagállamban elkövetett bűncselekménye következtében megfosztható az ezen államban való tartózkodás jogától, ilyen megfosztásra azonban csak olyan kiutasítást elrendelő határozat alapján kerülhet sor, amelyet a 2004/38 irányelv 27-33. cikkében szereplő különösen szigorú követelményeknek megfelelően fogadtak el.

86.

Ilyen határozatot tehát csak kivételes körülmények között lehet elfogadni, vagyis akkor, amikor az érintett személy magatartása valódi, közvetlen és kellően súlyos veszélyt jelent, amely sérti az adott társadalom valamely alapvető érdekét. Ezenkívül a közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott kiutasítási határozat meghozatala előtt a fogadó tagállam figyelembe veszi többek között azt, hogy az érintett személy mennyi ideje tartózkodott a területén, valamint figyelembe veszi az érintett személy életkorát, egészségi állapotát, családi és gazdasági helyzetét, társadalmi és kulturális integrációját ebben az államban, és azt, hogy milyen erős kötelékek fűzik a származási országához.

87.

Az előző megfontolásokra tekintettel a D. Wolzenburg helyzetében lévő keresett személyt úgy kell tekinteni, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében Hollandiában tartózkodik, vagy ott lakik, és így részesülhet a végrehajtás megtagadása e rendelkezésben előírt oka által nyújtott kedvezményben.

88.

Ahogy az a fent hivatkozott Pupino-ügyben hozott ítéletből következik, és ahogy arra a kérdést előterjesztő bíróság is emlékeztetett, a nemzeti bíróságok kötelessége az, hogy a nemzeti jogszabályokat az összhangban álló értelmezés kötelezettségének megfelelően – amennyire csak lehetséges – a kerethatározat szövegének és céljának fényében úgy értelmezzék, hogy elérjék a kerethatározat által előírt eredményt. ( 23 ) Ugyanakkor ez a kötelezettség megszűnik, amikor a nemzeti jogot nem lehet a kerethatározattal összhangban értelmezni, mivel az összhangban álló értelmezés elve nem szolgálhat a contra legem értelmezés alapjául. ( 24 )

89.

Mindemellett a Pfeiffer és társai egyesített ügyekben 2004. október 5-én hozott ítéletben ( 25 ) a Bíróság meghatározta, hogy ezen akadályt mennyiben lehet az egyenértékűség elvének köszönhetően kiküszöbölni. A Bíróság álláspontja szerint, ha a nemzeti jog az általa elfogadott értelmezési módszerekkel bizonyos esetekben lehetővé teszi a belső jogrend valamely rendelkezésének oly módon való értelmezését, hogy ezzel elkerülje a nemzeti jog egy másik rendelkezésével való összeütközését, illetve ez utóbbi rendelkezés hatályát csökkentve azt csak olyan mértékben alkalmazza, hogy az első normával összeférhető legyen, a bíróság az érintett irányelv céljának eléréséhez is köteles ugyanazt a módszert alkalmazni. ( 26 ) Az összhangban álló értelmezés elve hatályának ezen értelmezése érvényes a kerethatározatokra is.

90.

A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság nem fejtette ki, hogy a nemzeti jog által elfogadott értelmezési módszerek lehetővé teszik-e, és ha igen, mennyiben teszik lehetővé az OLW 6. §-a és a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja összeütközésének feloldását oly módon, hogy a D. Wolzenburg helyzetében lévő személy átadását meg lehessen tagadni, és e személy büntetését Hollandiában tölthesse le.

91.

A kérdést előterjesztő bíróság nem határozta meg, hogy a negyedik és az ötödik kérdés – amelyekkel arra vár választ, hogy a vitatott nemzeti jogszabályok ellentétesek-e a hátrányos megkülönböztetés tilalmának EK 12. cikkben foglalt elvével – mennyiben releváns e tekintetben. Mindazonáltal nem zárható ki, hogy a nemzeti jog értelmezési módszerei alapján az, hogy a kérdést előterjesztő bíróság eléri-e a kerethatározat által célzott eredményt, e kérdés megválaszolásától függ. Következésképpen a negyedik és ötödik kérdést – amelyek elfogadhatóságát nem vitatták – nem lehet az alapügy eldöntése szempontjából nyilvánvalóan irrelevánsnak tekinteni, ezért azt javaslom a Bíróságnak, hogy elemezze azokat.

92.

A kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ negyedik és ötödik kérdésével, hogy a nemzeti jogszabályok összeegyeztethetők-e az EK 12. cikkel, amely szerint az EK-Szerződés alkalmazási körében tilos az állampolgárság alapján történő bármely megkülönböztetés.

93.

A kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kérdez rá, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával együttesen értelmezett EK 12. cikkel ellentétes-e az olyan tagállami szabályozás, amely előírja, hogy a belföldi állampolgároknak az európai elfogatóparancs végrehajtása céljából történő átadását meg kell tagadni, miközben e megtagadásnak más tagállamok azon állampolgárai esetében, akik a kerethatározat e rendelkezése értelmében a végrehajtó tagállamban tartózkodnak vagy laknak, az a feltétele, hogy ezen állampolgárok határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezzenek.

94.

Több, a jelen eljárásban beavatkozó tagállam szerint a Bíróságnak e kérdésre nemleges választ kellene adnia különböző okok miatt, amelyeket a következők szerint lehet összefoglalni.

95.

Először is a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja – a dán, német és osztrák kormány szerint – feljogosítja a tagállamokat annak eldöntésére, hogy megtagadják-e az átadást az e rendelkezésben szereplő esetekben, ugyanakkor e tagállamok nem kötelesek átültetni ezen eseteket belső jogrendjükbe. Ezen államok tehát széles mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek annak eldöntésekor, hogy átültetik-e a végrehajtás megtagadásának az említett 4. cikke 6. pontjában szereplő okát, ily módon jogosultak ezen ok alkalmazását a belföldi állampolgárok és más tagállamok állampolgárai tekintetében különböző feltételekhez kötni.

96.

Másodsorban a holland kormány szerint az ilyen szabályozást nem lehet az EK 12. cikkre tekintettel elemezni, mivel az nem az EK-Szerződés, hanem a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködés hatálya alá tartozik. Ezenkívül az EK-Szerződés nem terjed ki D. Wolzenburg helyzetének körülményeire, mivel őt 2006. augusztus 1-jén a Schengeni Információs Rendszerben szabadságvesztés-büntetés végrehajtása érdekében kiadott figyelmeztető jelzés alapján fogták el.

97.

Harmadrészt valamely tagállam megtilthatja saját állampolgárai átadását. Az osztrák kormány szerint e tilalom összhangban áll a kerethatározat 4. cikke 6. pontjával és az 5. cikke 3. pontjával, amelyek megdönthetetlen vélelmet állítanak fel a végrehajtó tagállam állampolgárai és az ezen állam közötti szoros kapcsolat fennállására vonatkozóan.

98.

Ezen túlmenően valamely tagállam által a saját állampolgárai kiadatásának tilalmát a 4. jegyzőkönyv ( 27 ) 3. cikke is kimondja. Ez egyúttal olyan alapelv, amelyet az EU-Szerződés VI. címe keretében a büntetőügyekben folytatott rendőrségi és igazságügyi együttműködésre vonatkozóan elfogadott aktusokban ( 28 ) is alkalmaznak.

99.

A Bíróság is elismerte számos ítéletben, hogy valamely tagállam eltérő intézkedéseket hozhat saját állampolgárai és más tagállamok állampolgárai tekintetében, mivel ezen eltérő bánásmód objektíve igazolt. ( 29 ) Az olyan nemzeti szabályozás, amely – mint a jelen ügyben – megtagadja a belföldi állampolgárok átadását, és e megtagadást a más tagállamoknak csupán azon állampolgáraira terjeszti ki, akik határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkeznek, objektíve igazolt, mivel az uniós polgárok e két csoportja szorosabb kapcsolatban áll a végrehajtó tagállammal.

100.

Egyébiránt az uniós jogalkotó a kerethatározat 5. cikke 3. pontjának elfogadásával úgy határozott, hogy a végrehajtó tagállamban lakó uniós polgárokat nem lehet azon uniós polgárokkal azonos módon kezelni, akik a végrehajtó tagállamban tartózkodnak anélkül, hogy ott lakóhellyel rendelkeznének.

101.

A vitatott nemzeti szabályozás szerinti eltérő bánásmód véleményem szerint nem igazolható a tagállamoknak a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetésekor gyakorolt mérlegelési mozgásterével a következő két ok miatt.

102.

Elsődlegesen a végrehajtás megtagadása a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő okának a belső jogba való átültetése álláspontom szerint nem tartozik a tagállamok mérlegelési mozgásterébe, hanem kötelező erejű. Másodlagosan, még ha ezen átültetés nem is kötelező, a tagállamok nem fogadhatnak el olyan intézkedéseket, amelyek az állampolgárságon alapuló hátrányos megkülönböztetéssel járnak.

103.

Az első okkal kapcsolatban – ahogy azt a Bíróság a fent hivatkozott Kozłowski-ügyben hozott ítéletben kifejtette – a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő oka az elítélt visszailleszkedését hivatott elősegíteni. Mivel e személy – amennyiben uniós polgár – szabadon mozoghat és lakhat valamennyi tagállamban, visszailleszkedésének sikere nem csupán a végrehajtó tagállamot érinti, hanem az összes többi tagállamot és azok lakosait is.

104.

Ugyanezen elemzés vonatkozik a harmadik államok állampolgáraira is. Ezen állampolgárok a belső határok ellenőrzésének a schengeni térségben történt eltörlése miatt szabadon mozoghatnak e térségben. A tagállami állampolgárok családtagjaiként szintén szabadon mozoghatnak és tartózkodhatnak az Unió egész területén.

105.

Ebből következik, hogy a határok megnyitása a tagállamok egyetemleges felelősségét eredményezte a bűnözés elleni harcban. Éppen ezért volt szükséges az európai bűnügyi térség létrehozatala annak érdekében, hogy a mozgásszabadságot ne a közbiztonság rovására gyakorolják.

106.

Következésképpen a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának az összes tagállam jogrendjébe való átültetése véleményem szerint kötelező, hogy ezáltal az európai elfogatóparancsot ne az elítélt visszailleszkedésének, és így a tagállamok bűnözés megelőzésére vonatkozó – a végrehajtás megtagadásának az e rendelkezésben szereplő oka által biztosított – jogos érdekének rovására bocsássák ki.

107.

Ebből kifolyólag a Bizottsághoz hasonlóan nekem is az az álláspontom, hogy a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának első tagmondatát – miszerint „[a] végrehajtó igazságügyi hatóság […] megtagadhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását” – akként kell értelmezni, hogy a belső jogban kötelező biztosítani annak lehetőségét, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóság megtagadhassa az átadást, amennyiben a rendelkezésben szereplő követelmények teljesülnek. Ezen elemzést álláspontom szerint alátámasztja a Tanács 2008/909/IB kerethatározata, ( 30 ) amely a szabadságvesztés-büntetések abban az államban történő végrehajtását részesíti előnyben, ahol e végrehajtás növeli az elítélt személy visszailleszkedésének esélyeit.

108.

A második okot illetően, még ha a tagállamok szabadon dönthetnek is a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetéséről, ezen átültetés esetén nem hagyhatják figyelmen kívül a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét.

109.

Tudvalevő, hogy a kerethatározatot az EU-Szerződés, és nem az EK-Szerződés alapján fogadták el. Az is igaz, hogy az állampolgárság joga továbbra is a tagállamok szuverén hatáskörébe tartozik, és a közösségi jognak nem célja az, hogy a tagállami jogban eltörölje a belföldi állampolgárokkal és más uniós polgárokkal szemben alkalmazott bánásmód közötti bármiféle különbséget. A valamely tagállam és állampolgárai között kölcsönösen fennálló jogokat és kötelezettségeket tehát nem lehet minden esetben kiterjeszteni más tagállamok állampolgáraira. ( 31 )

110.

Ugyanakkor ebből az előfeltevésből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy valamely tagállam által az EU-Szerződés hatálya alá tartozó aktus átültetése céljából elfogadott rendelkezések elkerülnék a jogszerűségük hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve tekintetében való bárminemű vizsgálatot.

111.

Egyfelől az ítélkezési gyakorlatból következik, hogy azok a személyek, akik az EK-Szerződés által biztosított, szabad mozgáshoz való jogukat gyakorolták, hivatkozhatnak az EK 12. cikkre. A szabad mozgáshoz való jog gyakorlása alkotja az e cikk alkalmazásához szükséges közösségi jogi kapcsolóelemet. ( 32 ) Valamely tagállami szabályozás említett cikkel való összeegyeztethetőségét tehát vizsgálni kell akkor, amikor e szabályozás – még akkor is, ha kizárólagos hatáskörbe tartozó területet érint – a szabad mozgáshoz való jogát gyakorló személyre vonatkozik. ( 33 )

112.

Ennek megfelelően a fent hivatkozott Cowan-ügyben hozott ítéletben a Bíróság elismerte, hogy valamely brit állampolgár, akit franciaországi idegenforgalmi célú tartózkodása alatt megtámadtak, jogosult a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvére hivatkozni az áldozatok kártalanításáról szóló francia törvénnyel szemben, jóllehet utóbbi a belső jogban büntető-eljárásjogi szabályt képez. Ugyanígy a fent hivatkozott Garcia Avello-ügyben hozott ítéletben a Bíróság úgy határozott, hogy a Belgiumban – uniós polgárként – jogszerűen tartózkodó spanyol gyermekek jogosultak ugyanezen elvre hivatkozni a családi névre vonatkozó belga szabályokkal szemben.

113.

Ezen ítéletek azon állandó ítélkezési gyakorlat részét képezik, miszerint a tagállamok kizárólagos hatáskörük gyakorlása révén nem sérthetik az EK-Szerződés szabályait, ( 34 ) amelyek magukban foglalják az állampolgárságon alapuló bármiféle hátrányos megkülönböztetés tilalmának EK 12. cikkben foglalt elvét. Ahogy az az EU-Szerződés 47. cikkéből kitűnik, amelynek alapján az EU-Szerződés egyik rendelkezése sem érintheti az EK-Szerződés szabályait, ezen ítélkezési gyakorlat még inkább vonatkozik arra az esetre, amikor a tagállamok átültetik az Unió valamely jogi aktusát, így például egy kerethatározatot.

114.

Következésképpen D. Wolzenburg, aki az uniós polgárként vagy gazdasági szereplőként való mozgás EK-Szerződés által nyújtott szabadságának gyakorlása révén Hollandiában tartózkodik, jogosult az EK 12. cikkre hivatkozni az olyan holland szabályozással szemben, amely meghatározza a végrehajtás megtagadása kerethatározat 4. cikkének 6. pontjában szereplő okának kedvezményében való részesülés feltételeit.

115.

Másfelől a tagállamok valamely kerethatározat átültetése keretében nem veszélyeztethetik a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvét, amely mint alapvető elv többek között az emberi jogok és az alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4-én aláírt egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 14. cikkében és az Európai Unió , Nizzában kihirdetett Alapjogi Chartájának 21. cikkében is szerepel. ( 35 )

116.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a tagállamok az Unió jogának végrehajtása során kötelesek tiszteletben tartani – a közösségi jog általános elveiként – az alapvető jogokat, ahogyan azokat az EJEE biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból erednek. ( 36 )

117.

Azok a feltételek tehát, amelyek között valamely tagállam átülteti a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő okát, nem kerülhetik el annak vizsgálatát, hogy megfelelnek-e a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének.

118.

Tudvalevő, hogy a vitatott holland szabályozás az állampolgárságon alapuló eltérő bánásmódot alkalmaz. Ahogy azt a Bizottság megállapítja, a holland állampolgárok kötelezően és feltétel nélkül részesülnek a végrehajtás megtagadása okának kedvezményében, miközben más tagállamok azon állampolgáraira, akik Hollandiában a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében tartózkodnak vagy laknak, csak akkor vonatkozhat ezen ok, ha további adminisztratív követelményeket teljesítenek.

119.

Az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elve megköveteli, hogy az összehasonlítható helyzeteket ne kezeljék eltérően, és az eltérő helyzeteket ne kezeljék ugyanúgy, hacsak az ilyen bánásmód objektíven nem igazolható. ( 37 ) Ezenfelül a vitatott eltérő bánásmódnak szükségesnek kell lennie, és arányban kell állnia az elérni kívánt céllal. ( 38 )

120.

Több tagállam azt adta elő, hogy minden esetben jogosultak kizárni állampolgáraik átadását, és ennyiben a kerethatározat 4. cikke 6. pontjának átültetése keretében a saját állampolgáraik, valamint más tagállamok állampolgárainak helyzetét nem lehet összehasonlítani. Nem értek egyet ezen elemzéssel a következő okok miatt.

121.

Először is nem hiszem, hogy a végrehajtó tagállam állampolgárai átadásának teljes lehetetlensége összeegyeztethető lenne a kerethatározattal.

122.

Egyrészt megállapítom, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja a végrehajtó tagállam állampolgárát, valamint az ebben az államban „tartózkodó” vagy ott „lakó” személyt ugyanazon az alapon kezeli, és valamennyiük esetében az át nem adásról való határozatra csak a keresett személy különleges helyzetének a végrehajtó igazságügyi hatóság által esetről esetre végzett értékelését követően kerülhet sor.

123.

Másrészt a végrehajtás megtagadásának a kerethatározat 4. cikke 6. pontjában szereplő oka a keresett személy visszailleszkedési esélyeit hivatott elősegíteni. A végrehajtó tagállam állampolgára e rendelkezésben való említésével az uniós jogalkotó feltételezte, hogy e minőség vélelmet állít fel a keresett személy és a végrehajtó tagállam közötti kapcsolat létezésére, amely arra enged következtetni, hogy a büntetés ezen államban való végrehajtása elősegítheti ezt a visszailleszkedést.

124.

Ugyanakkor nézetem szerint e vélelmet a tagállamok nem tekinthetik megdönthetetlennek. Ezt bizonyítja azon emberi élethelyzetek rendkívüli sokszínűsége, amelyekkel a tagállamok igazságügyi hatóságai nap mint nap találkoznak. Képzeljük el például annak a holland állampolgárnak a helyzetét, aki a Holland Királyságtól eltérő tagállamban él évek óta, ott családja és munkahelye van, és az államot csak azért hagyta el, hogy kivonja magát az ellene ott kiszabott büntetés végrehajtása alól. Nem hiszem, hogy ebben a helyzetben megdönthetetlen vélelemnek tekinthetjük, hogy az érintett visszailleszkedése Hollandiában jobban biztosítva van.

125.

Ezért úgy vélem, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával elérni kívánt visszailleszkedési célt a büntetés-végrehajtási rendszer egyéniesítése nélkül nem lehet elérni, amely azt feltételezi, hogy a bíróság teljes körű bírói hatáskörrel és mérlegelési szabadsággal rendelkezik. E célkitűzés tehát nézetem szerint nem igazolhatja azt, hogy a tagállamok megfosszák hatáskörrel rendelkező igazságügyi hatóságaikat a mérlegelés lehetőségétől, amikor az európai elfogatóparancs saját állampolgárukra vonatkozik. Az igazságügyi hatóság így köteles eleget tenni az átadás iránti kérelemnek, amikor az érintett személyt a végrehajtó tagállamhoz – mint a fent említett példában – ezen állam állampolgárságán kívül más kapcsolóelv nem köti.

126.

Másodsorban a végrehajtó tagállam állampolgárai átadásának teljes lehetetlensége véleményem szerint nem egyeztethető össze a kerethatározat rendszerével és célkitűzéseivel.

127.

Valamely állam saját állampolgárai kiadatásának megtagadása a kiadatási jog hagyományos elvét képezi. Ezen elvet az Európa Tanács tagállamai által 1957. december 13-án, Párizsban aláírt európai kiadatási egyezmény is elismeri, amely 6. cikke (1) bekezdésének a) pontjában lehetőséget biztosít a szerződő feleknek a saját állampolgáraik kiadatásának megtagadására.

128.

A saját állampolgárok kiadatása megtagadásának elve az államok állampolgáraik feletti szuverenitásából, az őket összekötő kölcsönös kötelezettségekből és más államok igazságügyi rendszerei iránti bizalmatlanságból ered. Ennek megfelelően az ezen elv indokolására felhozott okok között szerepel például az állam azon kötelessége, hogy állampolgárait megvédje az idegen államok büntetőjogi rendszereinek alkalmazásától, amely rendszerek eljárását és nyelvét azok nem ismerik, és amelyek keretében azok nehezen tudnak védekezni. ( 39 )

129.

A kerethatározat egyértelműen az említett elv tagállamok közötti mellőzését jelzi. Amint az preambulumbekezdéseiből és rendelkezéseiből – többek között 31. cikkéből – kiderül, e kerethatározat kifejezett célja, hogy a tagállamok között eltörölje a kiadatási eljárást, és olyan átadási rendszerrel váltsa fel azt, amelynek keretében a végrehajtó igazságügyi hatóság csak a kerethatározat 3. és 4. cikkében felsorolt végrehajtás-megtagadási okok valamelyikére alapított határozattal tagadhatja meg az átadást.

130.

A kerethatározat a kölcsönös elismerés elvén alapul. E kerethatározat (6) preambulumbekezdése értelmében az európai elfogatóparancs az első konkrét megvalósulása a kölcsönös elismerés elvének a büntetőjog területén, amely elvet a Tamperében 1999. október 15-én és 16-án tartott Európai Tanács az igazságügyi együttműködés „sarokkövének” minősített.

131.

Ezen elv alapján, ha az adott igazságügyi hatóság a saját államának jogával összhangban hozza meg határozatát, annak teljes és közvetlen hatálya van az egész Unióban, és a többi tagállam illetékes hatóságainak közre kell működniük a határozat végrehajtásában oly módon, mintha azt a saját államuk igazságügyi hatósága hozta volna. ( 40 ) Az igazságügyi határozatok hatálya tehát már nem korlátozódik a kibocsátó tagállam területére, hanem az Unió egész területére kiterjed.

132.

Következésképpen, ha a tagállam igazságügyi hatósága valamely személy átadását kéri akár jogerős ítélet, akár az ellene folyó büntetőeljárás alapján, határozatát valamennyi tagállamban automatikusan el kell ismerni, és végre kell hajtani, illetve a végrehajtás megtagadásának nem lehet a kerethatározatban szereplőktől eltérő oka. Más szóval az európai igazságügyi térség, és különösen az európai elfogatóparancsnak a kölcsönös elismerés elvén alapuló rendszere létrehozásának elfogadásával a tagállamok lemondtak azon szuverén jogukról, hogy saját állampolgáraikat kivonják a többi tagállam igazságügyi hatóságai által folytatott vizsgálatok és az általuk kiszabott szankciók alól.

133.

Ez a lemondás azért vált lehetővé, mert – amint az a kerethatározat (10) preambulumbekezdésében szerepel – „az európai elfogatóparancs szabályozása a tagállamok közötti nagyfokú bizalomra épül”.

134.

Ez a bizalom először abban jutott kifejeződésre, hogy a tagállamok lemondtak a büntetőeljárás lefolytatására vonatkozó jogukról, amelyet a schengeni megállapodás ( 41 ) végrehajtásáról szóló egyezmény 54. cikkében szereplő ne bis in idem elve foglal magában, amely elv alapján a valamely tagállamban jogerősen elítélt személy ellen ugyanazon cselekmény miatt nem lehet újabb büntetőeljárást folytatni egy másik tagállamban.

135.

Amint azt a Bíróság a Gözütok és Brügge ügyben 2003. február 11-én hozott ítéletében ( 42 ) kiemelte, az említett elv – a szankció kiszabásának módjától függetlenül – szükségképpen feltételezi, hogy a tagállamok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, és hogy mindegyikük elfogadja a többi tagállamban hatályos büntetőjog alkalmazását, még akkor is, ha a saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. ( 43 )

136.

E bizalom több tényező eredménye. Egyfelől az Európai Közösségek létrehozásakor, illetve az ahhoz való csatlakozáskor minden tagállam bizonyította, hogy jogállam, amely tiszteletben tartja az alapvető jogokat, ahogyan azok az EJEE-ben és 2007. december 7. óta az Európai Unió Alapjogi Chartájában szerepelnek. Egyébiránt az egyezmény, illetve a chartáról szóló nyilatkozat ratifikációján túlmenően ezek az államok – ahogyan azt a Bizottság is megállapította a kerethatározatra vonatkozó javaslata ( 44 ) indokolásának 1. pontjában – olyan felfogást alakítottak ki a jogállamról, amely szigorú követelményeket támaszt.

137.

Annak ellenére, hogy az Európai Unión belül máig nem került sor a büntető anyagi és eljárási jog széles körű harmonizációjára, a tagállamok meggyőződhettek arról, hogy azok a körülmények, amelyek között a többi tagállamban az állampolgáraikra vonatkozó büntetőeljárást lefolytatják és az ítéletet meghozzák, a nyelvi nehézségek és az eljárás ismeretének hiánya dacára nem sértik ezen állampolgárok jogait, és megfelelő védekezésre adnak lehetőséget.

138.

Másfelől az a bizalom, amellyel minden tagállamnak és állampolgárnak viseltetnie kell a más tagállamok igazságszolgáltatási rendszere iránt, az egységes piac létrehozása, valamint az uniós polgárság logikus és szükségszerű eredményének tűnik.

139.

Az EK-Szerződés által létrehozott mozgásszabadság alapján ugyanis minden tagállamnak kötelessége lehetővé tenni, hogy a saját területén a más tagállamok állampolgárai ugyanolyan körülmények között folytassanak önálló vagy munkaviszony keretében végzett gazdasági tevékenységet, mint a saját állampolgárai.

140.

Az uniós polgárság létrehozásával újabb lépés történt, mivel a tagállamoknak az is kötelességük, hogy fogadják más tagállamoknak a területükön tartózkodni kívánó állampolgárait, amennyiben azok legalább az első öt évben elegendő forrással és társadalombiztosítással rendelkeznek. A tagállamnak továbbá lehetővé kell tennie a más tagállamok állampolgárainak, hogy részt vegyenek a helyhatósági és az európai parlamenti választásokon. Végül a diplomáciai vagy konzuli hatóságai által nyújtott védelmet ki kell terjesztenie az Unió minden harmadik államban tartózkodó polgárára, ha e védelmet nem képes biztosítani az a tagállam, amelynek az érintett állampolgára.

141.

Az egységes piac megvalósítása és az uniós polgárság tehát fokozatosan oda vezetett, hogy a tagállamoknak a gazdasági, szociális és politikai élet egyre nagyobb területén kell a többi tagállam állampolgárait úgy kezelniük, mint a saját állampolgáraikat. Az egységes piac és az uniós polgárság azt is lehetővé teszi minden egyes polgár számára, hogy az Unión belül tetszésük szerint bármelyik tagállamba elmenjenek élni vagy dolgozni, ugyanolyan körülmények között, mint az adott állam saját állampolgárai.

142.

Úgy tűnt tehát, eljött a pillanat, hogy ez a jogi rendszer kiegészüljön az igazságszolgáltatás előtti egyenlő bánásmóddal. Más szóval, mivel az uniós polgár minden tagállamban nagyjából ugyanazokkal a jogokkal rendelkezik, mint az adott állam állampolgára, indokolt, hogy a büntetőjog területén is ugyanazok a kötelezettségek terheljék, és ha az egyik államban bűncselekményt követ el, akkor ellene ebben az államban folytassák le a büntetőeljárást, és ügyében ezen állam bíróságai ítélkezzenek csakúgy, mint az állam saját állampolgárai esetében.

143.

A nemzeti állampolgárok kiadatása megtagadása elvének a kerethatározatban való elhagyását szükség esetén a kerethatározat 33. cikkében előírt, az Osztrák Köztársaságnak kedvező azon ideiglenes rendelkezések is megerősítik, amelyek feljogosítják ezen államot az említett elv fenntartására mindaddig, amíg sor nem kerül alkotmánya módosítására, de legkésőbb 2008. december 31-ig.

144.

Igaz, hogy a kerethatározatot követően elfogadott 2002/946 kerethatározat 5. cikke kifejezetten említi azt az esetet, amikor valamely tagállam nemzeti joga alapján „nem adja ki saját állampolgárait”, és előírja, hogy ebben az esetben az ezen aktusban említett bűncselekménynek valamely tagállamban való elkövetésével gyanúsított személy ellen az állampolgársága szerinti tagállamban kell lefolytatni a büntetőeljárást az 1957. december 13-i európai kiadatási egyezmény 6. cikkében rögzített eljárásnak megfelelően. Ugyanakkor e rendelkezések – amelyek egy olyan jogi szövegben szerepelnek, amely meghatározott bűncselekmények visszaszorításának megerősítésére irányul – nem határozhatják meg a kerethatározat értelmezését.

145.

Végül nem hiszem, hogy valamely tagállam által saját állampolgárai egyikének az európai elfogatóparancs végrehajtása céljából való átadása ellentétes lenne az alapvető jogokkal, különösen a 4. jegyzőkönyv 3. cikkének (1) bekezdésével, amely utóbbi alapján senkit nem lehet kiutasítani azon állam területéről, amelynek állampolgára.

146.

Egyrészt a valamely tagállam igazságügyi hatóságainak történő átadást nem lehet az e rendelkezés értelmében vett kiutasításnak tekinteni.

147.

Másrészt a saját állampolgárok kiadatásának megtagadására vonatkozó elvnek a kerethatározatban szereplő mellőzése nem fosztja meg a végrehajtó igazságügyi hatóságot minden olyan eszköztől, amellyel védheti az érintett személyt, ha – rendkívüli módon – az átadása iránti kérelem az alapvető jogait veszélyeztető jellegű lenne.

148.

Ennek megfelelően, bár a kerethatározat érvényessége – csakúgy, mint minden másodlagos jogi aktusé – az alapvető jogokkal való összhangjától függ, ( 45 ) és a tagállamoknak a végrehajtása során – a többi közösségi jogi aktus végrehajtásához hasonlóan – tiszteletben kell tartaniuk ezeket a jogokat, a Tanács a kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdésében hangsúlyozta, hogy a kerethatározatban előírt átadási kötelezettség semmiképpen nem veszélyeztetheti az alapvető jogokat és az EU 6. cikkben szereplő elveket.

149.

A végrehajtó igazságügyi hatóság tehát konkrét esetben és kivételes jelleggel megtagadhatja az európai elfogatóparancs végrehajtását, amennyiben – amint az a kerethatározat (12) preambulumbekezdésében is szerepel – „objektív okok alapján feltehető, hogy az elfogatóparancs kibocsátására azért került sor, hogy az adott személyt neme, faji vagy vallási hovatartozása, etnikai származása, állampolgársága, anyanyelve, politikai meggyőződése vagy szexuális irányultsága alapján vonják büntetőeljárás alá vagy megbüntessék, illetve feltehető, hogy helyzetét bármely fenti körülmény hátrányosan befolyásolhatja”.

150.

Egyébiránt arra is emlékeztetni kell, hogy ha valamely tagállam olyan – anyagi vagy eljárási – büntetőjogi rendelkezéseket fogad el, amelyek veszélyeztetik az EU 6. cikkben szereplő elveket, a Tanács az EU 7. cikket alkalmazva felfüggesztheti a kerethatározat végrehajtását, amint az annak (10) preambulumbekezdésében szerepel.

151.

E garanciák felsorolása a kerethatározatban – ami önmagában nem keletkeztet jogokat, mivel e garanciák már szerves részei a közösségi jogrendnek – mutatja, hogy az uniós jogalkotó mennyire azt akarta, hogy a kerethatározatban szereplő, a hagyományos kiadatási rendszerhez képesti újítások – mint a saját állampolgárok kiadatásának megtagadására vonatkozó elv mellőzése – ne járjanak az alapvető jogok védelmi szintjének csökkenésével.

152.

A tagállamok tehát a kerethatározat hatékony érvényesülésének veszélyeztetése nélkül nem hozhatnak olyan belső jogi rendelkezéseket, amelyek valamilyen módon újból az állampolgáraiknak kedvező rendszerszerű kivételt vezetnének be.

153.

Mindenesetre, még ha a kerethatározat 4. cikkének 6. pontja értelmezhető is akként, hogy valamely tagállam minden esetben kizárhatja saját állampolgárai átadását, ezen értelmezés nem igazolhatja a vitatott holland rendelkezésben szereplő eltérő bánásmódot.

154.

A kerethatározat 4. cikke 6. pontja szerint valamely tagállam azon állampolgárát, aki e rendelkezés értelmében a végrehajtó tagállamban tartózkodik vagy lakik, ezen állam állampolgárával egyenlően kell kezelni, amennyiben biztosítani kell számára annak lehetőségét, hogy át nem adásra vonatkozó határozatban, és így büntetésének az említett államban való végrehajtása lehetőségében részesüljön.

155.

Az ilyen állampolgárnak az említett rendelkezés hatálya alóli kizárása azzal a következménnyel jár, hogy a keresett személy büntetését kötelezően a kibocsátó tagállamban kell végrehajtani, függetlenül e büntetés időtartamától, valamint a végrehajtó és a kibocsátó tagállam közötti távolságtól.

156.

Az ilyen megoldás tehát ahhoz vezethet, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy igen nehézzé válik a keresett személy számára a hozzátartozóival a fogvatartás helyén történő látogatások révén való kapcsolattartás, valamint – például a büntetés részleges szabadságvesztés keretében való végrehajtása esetén – a kereső tevékenység folytatása.

157.

Az ilyen eltérő bánásmód nyilvánvalóan aránytalannak tűnik a végrehajtó tagállam állampolgárai és a más tagállamok e kerethatározat 4. cikke 6. pontjának értelmében az előbbi államban tartózkodó vagy lakó állampolgárainak helyzete közötti lehetséges különbségekre tekintettel, ha e rendelkezést a holland kormány által képviselt álláspont szerint kellene értelmezni.

158.

A vitatott holland szabályozás tehát véleményem szerint ellentétes a hátrányos megkülönböztetés tilalmának elvével.

159.

E körülményekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy határozzon akként, hogy a kerethatározat 4. cikkének 6. pontjával együttesen értelmezett EK 12. cikkel ellentétes az olyan tagállami szabályozás, amely előírja, hogy a belföldi állampolgároknak az európai elfogatóparancs végrehajtása céljából történő átadását meg kell tagadni, miközben e megtagadásnak más tagállamok azon állampolgárai esetében, akik a kerethatározat e rendelkezése értelmében a végrehajtó tagállamban tartózkodnak vagy laknak, az a feltétele, hogy ezen állampolgárok határozatlan időre szóló tartózkodási engedéllyel rendelkezzenek.

160.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a következőképpen válaszoljon a Rechtbank Amsterdam által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre: