1. 

A jelen ügyben a Bíróságnak az Európai Közösségek Elsőfokú Bírósága által a T-10/02. sz., Girardot kontra Bizottság ügyben 2006. június 6-án hozott ítélete (EBHT-KSZ 2006., I-A-2-129. o. és II-A-2-609. o.; a továbbiakban: megtámadott ítélet) ellen az Európai Közösségek Bizottsága által benyújtott fellebbezés tárgyában kell állást foglalnia, amellyel az Elsőfokú Bíróság a T-10/02. sz., Girardot kontra Bizottság ügyben 2004. március 31-én hozott közbenső ítélete (EBHT-KSZ 2004., I-A-109. o. és II-483. o.; a továbbiakban: közbenső ítélet) alapján megállapította a Bizottság által M.-C. Girardot-nak fizetendő pénzbeli kártérítés összegét.

2.

Az EK 236. cikk szerint a Bíróság hatáskörrel rendelkezik a Közösség és alkalmazottai között felmerülő minden vitás ügyben a személyzeti szabályzatban vagy az alkalmazási feltételekben megállapított keretek között és feltételek mellett.

3.

Az Európai Közösségek személyzeti szabályzata (a továbbiakban: személyzeti szabályzat) az elsőfokú jogvita alapját képező tényállás idején alkalmazandó szövegváltozata 29. cikkének (1) bekezdése ekként rendelkezik:

„Mielőtt egy intézmény egy üres beosztását betöltené, a kinevezésre jogosult hatóság mérlegeli, hogy:

és ezután követi a vagy képesítéseken, vagy vizsgákon, vagy mind képesítéseken, mind vizsgákon alapuló versenyvizsgára vonatkozó eljárást. A versenyvizsgákra vonatkozó eljárást a III. melléklet állapítja meg.

Az eljárás a jövőbeli felvétel számára történő tartalékképzés céljából is lefolytatható.”

4.

Az Európai Közösségek egyéb alkalmazottai alkalmazási feltételeinek (a továbbiakban: egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei) az elsőfokú jogvita alapját képező tényállás idején alkalmazandó szövegváltozata a 2. cikkének d) pontjában előírja, hogy ezen alkalmazási feltételek alkalmazásában ideiglenes alkalmazott „a kutatási és beruházási költségvetési előirányzatokból fizetett és az érintett intézményre vonatkozó költségvetéshez mellékelt beosztásjegyzékben felsorolt állandó beosztás ideiglenes betöltésére alkalmazott”.

5.

Az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 8. cikkének negyedik és ötödik bekezdése úgy rendelkezik, hogy az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 2. cikk d) pontjának hatálya alá tartozó, az A vagy B besorolási osztályba tartozó, tudományos vagy műszaki képzettséget igénylő feladatokat ellátó ideiglenes alkalmazottakat legfeljebb öt évre kell alkalmazni; szerződésük legfeljebb egy alkalommal határozott időtartamra meghosszabbítható. A további meghosszabbítások határozatlan időtartamra szólnak. [Helyesen: Bármely további meghosszabbítással e szerződés határozatlan időre szóló szerződéssé alakul át.]

6.

Az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 47. cikke előírja:

„Az elhalálozás miatti megszűnés esetén kívül az ideiglenes alkalmazott alkalmazotti jogviszonya megszűnik:

[…]

7.

A felmondási idő nélküli megszüntetés esetei az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételeinek 48–50. cikkében kerültek meghatározásra.

8.

Az Elsőfokú Bíróság által megállapított tényállás alapján M.-C. Girardot 1996. február 1-jén lépett a Bizottság szolgálatába, mint kirendelt nemzeti szakértő. Ezt a jogállását 1999. január 31-ig megtartotta.

9.

Az 1999. január 15-én kétéves időtartamra kötött szerződéssel, amelyet később szerződésmódosító záradékkal egyéves időtartammal meghosszabbítottak, M.-C. Girardot-t ideiglenes alkalmazottként alkalmazták az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 2. cikkének d) pontja alapján. Ennek alapján M.-C. Girardot-t a Bizottság Ipari Főigazgatóságára, ezt követően az Információs Társadalom Főigazgatóságára osztották be.

10.

2000. július 26-án a Bizottság Személyzeti és Igazgatási Főigazgatósága álláshirdetést tett közzé, amelyben megjelölte, hogy az új kutatási személyzeti politikára vonatkozó határozata keretében a Bizottság tartalékképzési célú belső versenyvizsgákat szervez, amelyek között szerepelt a COM/T/R/ST/A/2000 számú, az A besorolási osztály A 8/A 5, A 4 és A 3 besorolási fokozatára vonatkozó, a kutatási és beruházási költségvetésnek a tudományos és műszaki költségvetési előirányzatából fizetett állásokra meghirdetett versenyvizsga.

11.

M.-C. Girardot benyújtotta jelentkezését a COM/T/R/ST/A/2000 számú, tartalékképzési célú belső versenyvizsgára, ezt azonban elutasították azon az alapon, hogy nem felel meg minden jelentkezési feltételnek. ( 2 )

12.

2001. február 9-én és 12-én a Személyzeti és Igazgatási Főigazgatóság a kutatási költségvetési előirányzatból fizetett két határozatlan idejű állandó állásra vonatkozó álláshirdetést tett közzé. 2001. február 20-i levelében M.-C. Girardot megpályázta egyrészt a 2001. február 9-i COM/2001/CCR/16/R számú álláshirdetésben közzétett, A besorolási osztályba tartozó állást, és másrészt 2001. február 12-i álláshirdetésben közzétett másik hét, A besorolási osztályba tartozó állást.

13.

A 2001. március 15-i levelével a Bizottság arról tájékoztatta M.-C. Girardot-t, hogy a 2001. február 9-i álláshirdetésben közzétett álláshelyre benyújtott „pályázatát nem fogad[t]a el”.

14.

A másik hét álláshirdetést illetően a Bizottság 2001. március 13-i levelével arról tájékoztatta M.-C. Girardot-t, hogy az azokra vonatkozó pályázatait „nem lehet[ett] figyelembe venni”, mivel ezek az állások „csak a Bizottság szolgálatában álló, személyzeti szabályzat szerinti személyi állományának valamely versenyvizsgán sikerrel szerepelt pályázói számára hozzáférhetőek”. A Bizottság az állások mindegyike esetében hét másik ideiglenes alkalmazott pályázatát fogadta el, akik valamennyien szerepeltek a COM/T/R/ST/A/2000 számú belső versenyvizsgát követően felállított listán, és mindegyiküket kinevezte az általuk megpályázott állásokba.

15.

2001. június 8-án M.-C. Girardot panaszt nyújtott be a pályázatának elutasításáról szóló, e két levélben található határozatokkal szemben. Ez a panasz hallgatólagos elutasító határozattal elutasításra került.

16.

Az Elsőfokú Bíróság közbenső ítéletében azzal az indokolással semmisítette meg M.-C. Girardot pályázatának az elutasítására vonatkozó határozatokat, hogy a Bizottság nem bizonyította, hogy az érintett érdemeit megfelelően megvizsgálta pályázatának elutasítása, és ehhez kapcsolódóan a többi pályázó pályázatának elfogadása előtt. ( 3 )

17.

Az Elsőfokú Bíróság ennek ellenére elutasította M.-C. Girardot-nak a pályázók szóban forgó állásokra való kinevezéséről szóló határozatok megsemmisítésére irányuló kérelmét. ( 4 ) Az Elsőfokú Bíróságnak – miután mérlegelte M.-C. Girardot, a szolgálat és a kinevezett harmadik személyek érdekeit, „amint arra az arányosság és a bizalomvédelem elve őt kötelezi” – az volt ugyanis az álláspontja, hogy a szóban forgó álláshelyekre történő kinevezésekre vonatkozó határozatok megsemmisítése a Bizottság azon jogellenes eljárásának túlzottan súlyos szankciója lenne, hogy nem bizonyította, hogy megfelelően megvizsgálta a fenti álláshelyekre jelentkező egyetlen pályázó érdemeit. ( 5 )

18.

Az Elsőfokú Bíróság azonban azt követően, hogy emlékeztetett arra, hogy a közösségi bíróság a felperes érdekében a megsemmisítő ítélet hatékony érvényesülésének biztosítása céljából korlátlan felülvizsgálati jogkört gyakorolhat, amely a közösségi bíróságot a pénzügyi jellegű jogvitákban megilleti, és az alperes intézményt – akár hivatalból is – kártérítés fizetésére kötelezheti, ( 6 ) vagy felszólíthatja a fenti intézményt, hogy a felperes jogait megfelelő védelemben részesítse.

19.

A jelen esetben az Elsőfokú Bíróság felszólította a feleket, hogy jussanak megfelelő megegyezésre M.-C. Girardot pályázatai jogellenes elutasításának méltányos pénzbeli kártérítése vonatkozásában, melynek során figyelembe kell venni, hogy az érintett már nem vehetett részt egy következő eljárásban tekintettel arra, hogy sem módja, sem joga nincs az állásokat a „különleges kutatás” által kiírt álláshirdetésekre való jelentkezéssel megpályázni. Az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy ha a felek nem jutnak megegyezésre, akkor a közbenső ítélet kihirdetésétől számított három hónapon belül be kell nyújtaniuk a számszerűsített kereseti kérelmeiket.

20.

Mivel a felek nem jutottak megegyezésre a méltányos pénzbeli kártérítés összegéről, 2004. szeptember 6-án közölték számszerűsített kereseti kérelmüket az Elsőfokú Bírósággal.

21.

M.-C. Girardot azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság pénzbeli kártérítésének összegét elsődlegesen 2687994 euróban, másodlagosan 432887 euróban, harmadlagosan pedig 250248 euróban határozza meg, amelyet a törvényes kamatokkal növeljen meg.

22.

A Bizottság azt kérte, hogy az Elsőfokú Bíróság ezt az összeget 23917,43 euróban határozza meg, mivel M.-C. Girardot részére ekkora összeg nyújtását tartotta ésszerűnek, „egyrészt az [egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 47. cikke (2) bekezdésének a) pontjában] előírt legrövidebb felmondási idő címén fizetett háromhavi nettó díjazás, azaz 18917,43 euró, a szóban forgó nyolc állás valamelyike elnyerése esélyének elvesztése miatti kártérítés címén, másrészt 5000 euró a betöltetlen állások betöltésére irányuló új eljárásban való részvétel esélyének elvesztése miatti kártérítés címén” ( 7 ). Az említett összeget a Bizottság szerint a közbenső ítélet kihirdetése és a fizetendő összeg tényleges kifizetése közötti időre eső kiegyenlítő kamatokkal, valamint a nem vagyoni kár miatti kártérítés címén jelképes egy euróval kell megnövelni. ( 8 )

23.

Megtámadott ítéletében az Elsőfokú Bíróság egyrészt a Bizottság által M.-C. Girardot-nak fizetendő pénzbeli kártérítést 92785 euróban és annak az Európai Központi Bank által a fő refinanszírozási műveletekre alkalmazott kamatlábat két százalékponttal meghaladó kamatlábbal számított, 2004. szeptember 6-ától esedékes kamataival növelt összegben állapította meg, másrészt a Bizottságot kötelezte a költségek viselésére.

24.

Az Elsőfokú Bíróság – mielőtt pontosította volna, hogy milyen számítási módszer alapján jutott erre az összegre – először is emlékeztetett arra, hogy a közbenső ítélettel megsemmisített bizottsági határozatok, az elfogadásukat megelőző állapot visszaállításának lehetetlensége miatt, biztosan és visszafordíthatatlanul megfosztották az érintettet attól a jogától, hogy megvizsgálják a pályázatait, és ezek egyikét elfogadják. ( 9 ) Az Elsőfokú Bíróság ezt követően kifejtette, hogy valamely közösségi intézményben betöltendő állás betöltése esélyének és az azzal összefüggő pénzbeli előnyökből való részesülésnek az elvesztése vagyoni kárnak minősül, amiben a felek egyetértenek. ( 10 ) Végül az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 57. és 58. pontjában kimondta, hogy a jelen esetben hivatkozott esély elvesztéséből eredő, a felek között vitatott kár mértékének értékeléséhez „meg kell határozni, hogy mekkora a különbség azon díjazás között, amelyet M.-C. Girardot abban az esetben kapott volna, ha pályázatát elfogadják, és azon díjazás között, amelyet pályázatának jogellenes elutasítását követően ténylegesen megkapott, majd adott esetben százalékban kifejezve kell megállapítani azt az esélyt, amellyel M.-C. Girardot rendelkezett az említett lehetőség megvalósulására”.

25.

Az Elsőfokú Bíróság, rátérve a pénzügyi kártérítés pontos értékelésére, elsőként az adózás utáni nettó összeg alapján fennálló díjazásbeli különbséget számította ki azon pénzügyi körülmények között, amelyek közé M.-C. Girardot akkor került volna, ha a Bizottsághoz felvételt nyer, illetőleg azok között, amelyek esetében ténylegesen fennálltak. ( 11 ) Azon időszakot illetően, melynek során ezt az összehasonlítást el kell végezni, az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy az alkalmazás megszüntetésének az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 47. cikkének (2) bekezdésében és 48–50. cikkében előírt összes lehetőségének figyelembevétele érdekében, a figyelembe veendő időszakot (a felmondási időt is beleszámítva) méltányosan – a Bizottság által kiválasztott pályázóknak a betöltetlen állások betöltésére irányuló eljárás (amelyből M.-C. Girardot-t jogellenesen kizárták) alapján történő kinevezése hatálybalépésének időpontjától kezdődő – öt évben lehet meghatározni, amely 2001. április 1-jétől2006. március 31-ig tart. ( 12 ) Az M.-C. Girardot által szolgáltatott információk alapján az Elsőfokú Bíróság méltányosan 185570 euróban határozta meg az ezen időszak során felmerült keresetveszteség mértékét.

26.

Másodsorban, M.-C. Girardot pályázatának elfogadására vonatkozó esély százalékban kifejezett valószínűségét illetően az Elsőfokú Bíróság elsőként azt vizsgálta meg, hogy az általa benyújtott pályázatok eleget tesznek-e az ahhoz szükséges feltételeknek, hogy az általa megpályázott álláshirdetésen figyelembe vehető legyen; ez az arról való megbizonyosodáshoz szükséges, hogy az érintett esélye, amelytől megfosztották, ténylegesnek legyen minősíthető. ( 13 ) Az Elsőfokú Bíróság e tekintetben emlékeztetett arra, hogy a közbenső ítélet értelmében az esély tényleges volt. ( 14 )

27.

Az Elsőfokú Bíróság harmadsorban megvizsgálta, hogy biztosnak lehet-e tekinteni azt az esélyt, amelytől M.-C. Girardot-t megfosztották, abban az értelemben, hogy ha M.-C. Girardot esélye nem is volt százszázalékos, hogy a szóban forgó állások egyikét elnyerje, legalábbis komoly esélye volt-e rá. ( 15 )

28.

Erre, valamint az ügy irataira tekintettel az Elsőfokú Bíróság rámutatott arra, hogy nem lehet abból kiindulni, hogy a személyzeti szabályzat 29. cikkének (1) bekezdésében leírt üres beosztás betöltésére irányuló eljárás első szakaszának végén a Bizottság, amely a választási lehetőségeit bizonyára szívesen bővítené, bizonyosan elfogadta volna M.-C. Girardot egyik pályázatát, és ebből következően M.-C. Girardot-nak minden esélye megvolt arra, hogy ideiglenes alkalmazotti szerződést kössenek vele az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 2. cikkének d) pontja alapján, és arra, hogy e szerződés végrehajtásából anyagi előnye származzék. ( 16 ) Ennek ellenére az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy M.-C. Girardot komoly eséllyel rendelkezett, amelytől azért esett el, mert a Bizottság a pályázatát nyilvánvalóan további vizsgálat nélkül utasította el.

29.

Végül M.-C. Girardot pályázata elfogadásának esélyét csökkentő és növelő tényezőket mérlegelve ( 17 ) az Elsőfokú Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy M.-C. Girardot-nak „komoly esélye volt arra, hogy a pályázatát elfogadják, és betöltse valamelyik, általa megpályázott állást, vagy bármilyen másik állást, amelyre később jelentkezett volna” ( 18 ), és a 185570 euró keresetkülönbség vonatkozásában méltányossági alapon 0,5-ös szorzótényezőt alkalmazott, amely az egyik állás elnyerésére vonatkozó komoly esély (50%) fennállását volt hivatott tükrözni. A méltányos pénzbeli kártérítés mértékét így tehát 92785 euróban állapította meg. ( 19 )

30.

Az M.-C. Girardot által előterjesztett további vagyoni, nem vagyoni és a testi épségben keletkezett kárt illetően az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 123. pontjában úgy ítélte meg, hogy a méltányos pénzbeli kártérítés célja az volt, hogy a közbenső ítéletet végrehajtsa, és megfelelően megvédje a felperes jogait azáltal, hogy méltányossági alapon jóváteszi a Bizottság által meghozott jogellenes aktust megelőző helyzet visszaállításának lehetetlenségét. Az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg tehát, hogy előzetes kártérítés iránti kérelem hiányában a kártérítés célja nem lehet az összes olyan kár megtérítése, amelyet ez a jogellenesség egyébként számára okozhatott, és következésképpen az M.-C. Girardot által előterjesztett többi kárra vonatkozó érvek irrelevánsak. ( 20 ) Az Elsőfokú Bíróság úgy vélte, hogy semmiképp nem lehet a többi kár egyikét sem figyelembe venni a méltányos pénzbeli kártérítés összegének meghatározásához. ( 21 ) Az M.-C. Girardot egészségének megromlásából és depressziójából eredő nem vagyoni kárt, valamint a pályázata elutasításának jogellenességéből eredően a testi épségben keletkezett állítólagos kárt illetően az Elsőfokú Bíróság megállapította, hogy M.-C. Girardot semmilyen bizonyítékot nem terjesztett elő ezek fennállásának igazolására. ( 22 )

31.

A fellebbezésében a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

32.

M.-C. Girardot azt kéri, hogy a Bíróság:

33.

A Bizottság egyetlen jogalapot terjeszt elő az ítélet hatályon kívül helyezésére, amelyet arra alapít, hogy az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben az esély elvesztésének kiszámítására alkalmazott módszer sérti az EK 236. cikket és a Bizottság felelőssége megállapításának a feltételeit, kifejtve, hogy a fellebbezése arra irányul, hogy a Bíróság határozza meg a Bizottság általi felvétel esélye elvesztésének számítási módját, ha a Bizottság olyan jogellenes határozatot fogadott el, amely megfosztotta az érintettet attól, hogy a pályázatát megvizsgálják. A Bizottság ehhez mind az írásbeli észrevételeiben, mind pedig a tárgyalás során hozzáfűzte, hogy e fellebbezés célja tehát az, hogy a Bíróság egységes jogi okfejtést és módszert alakítson ki egy állás elnyerésére vonatkozó esély elvesztésének kiszámítására.

34.

A Bizottság ebben a tekintetben kifejti, hogy nem azt kívánja állítani, hogy az M.-C. Girardot különböző pályázatait elutasító jogellenes határozatai nem okoztak megtéríthető kárt. Elfogadja ugyanis azt az álláspontot, amely szerint valamely állás megszerzése esélyének elvesztése vagyoni kárnak minősül.

35.

A Bizottság ezzel szemben kiemeli, hogy az érintett által elszenvedett tényleges és biztos kár pályázatai elbírálásának hiányából, és nem egy feltételezett keresetveszteségből ered, egy szintén feltételezett módon meghatározott időszak vonatkozásában.

36.

A Bizottság szerint a megtámadott ítélet 58. pontjában kifejtett megállapítás – amely szerint az esély elvesztéséből eredő kár mértékének értékeléséhez meg kell határozni, hogy mekkora a különbség azon díjazás között, amelyet M.-C. Girardot abban az esetben kapott volna, ha pályázatát elfogadják, és azon díjazás között, amelyet a pályázatának jogellenes elutasítását követően ténylegesen megkapott – azt a vagyoni kárt számszerűsíti, amely már nem a felvétel elvesztésének esélyére vonatkozik, és az esély elvesztésének fogalmát tévesen egy állás megszerzésére vonatkozó bizonyosságnak értelmezte. Márpedig a Bizottság véleménye szerint vitathatatlan, hogy széles mérlegelési jogkörrel rendelkezik a felvétel terén.

37.

A Bizottság úgy véli, hogy ezt a téves jogalkalmazást elsősorban az a tény erősíti meg, hogy a keresetveszteség kiszámításához az Elsőfokú Bíróság figyelembe vette azt a díjazást, amelyet az érintett a köztes időszakban megkapott. Abban az esetben ugyanis, ha az utóbbi a szóban forgó időszakban magasabban díjazott állást töltött volna be, mint amelyet a Bizottságnál megszerezhetett volna ugyanezen időtartam alatt, akkor semmilyen keresetveszteséget sem szenvedett volna el, jóllehet az esélyt valóban elveszítette volna. Az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott ezen számítási módszer ezért logikátlan és hátrányos megkülönböztetéshez vezethet. Másodsorban, a Bizottság azt állítja, hogy az általa hivatkozott téves jogalkalmazást megerősíti szintén a megtámadott ítélet 58. pontjában szereplő azon megállapítás, amely szerint a kapott díjazások közötti különbség alapján számszerűsített vagyoni kár mértéke „adott esetben” azon százalékban kifejezve is értékelhető, amely az érintett felvételének esélyét fejezi ki. A megtámadott ítéletben szereplő ezen érvelésbeli előfeltételezés a Bizottság véleménye szerint azt bizonyítja, hogy az Elsőfokú Bíróság a feltételezett keresetveszteségből eredő kárt kívánta számszerűsíteni, mivel az a tény, hogy az érintett csak a felvétel esélyét veszítette el, nem automatikus („adott esetben”). Harmadsorban az Elsőfokú Bíróság bizonytalan találgatásokba bocsátkozott abban a vonatkozásban, hogy mekkora a valószínűsége az érintett személy felvételének. Pedig – amint a közbenső ítélet 57. pontja kifejti – ez utóbbi nem rendelkezett arra vonatkozó joggal, hogy felvegyék. Mivel azonban a megtámadott ítélet oly módon számítja ki a vagyoni kár mértékét, mintha az érintett rendelkezett volna ilyen joggal, ellentmond a közbenső ítéletnek.

38.

A Bizottság szerint e megfontolások összességéből arra kellene következtetni, hogy a felvétel esélyének elvesztéséből eredő kár kiszámításánál feltétlenül másra kellene alapozni, mint amit az Elsőfokú Bíróság alkalmazott, és semmiképpen sem lehet a keresetveszteséget alapul venni, mely feltételezi a felvétel (feltételezett és nem biztos) bizonyosságát. A tárgyaláson a Bizottság hozzátette, hogy azon jogellenes magatartásból eredő kár, hogy nem vizsgál meg egy pályázatot, nem lehet keresetveszteség.

39.

Következésképpen a Bizottság a Bíróság alapokmánya 61. cikke első bekezdése második mondatának megfelelően kéri a Bíróságtól annak megállapítását, hogy a Bizottság által elkövetett kötelességszegés – nem vizsgálta meg M.-C. Girardot-nak az egyik szóban forgó állásajánlatra benyújtott pályázatát, aki ezáltal elesett a felvétel esélyétől – miatt elszenvedett kár méltányosan megtéríthető háromhavi nettó illetménynek megfelelő átalányösszeg, azaz a jelen esetben Bizottság által 18917,43 euró nyújtásával, amelyet számára a határozott idejű szerződés felmondási ideje során kellett volna fizetni, további 5000 euró átalányösszeggel növelve, azon körülmény kompenzálására, hogy a következő felvételi eljárásban az érintett már nem vehet részt.

40.

M.-C. Girardot azt kéri, hogy a fellebbezést – elsősorban mint elfogadhatatlant, de legalábbis mint megalapozatlant – utasítsák el.

41.

Az elfogadhatóságot illetően elsőként előadja, hogy az ítélkezési gyakorlattal összhangban egyedül az Elsőfokú Bíróságnak van hatásköre az esély elvesztéséből eredő kár megállapítására. Úgy ítéli meg, hogy hacsak a Bizottság nem rója fel az Elsőfokú Bíróságnak, hogy az nem jelölte meg az általa elszenvedett kár megállapításához elfogadott kritériumokat, amit nem rótt fel, a Bizottság nem kifogásolhatja alappal a megtámadott ítéletnek az erre a kérdésre vonatkozó értékelését, és még kevésbé várhatja el, hogy a Bíróság az esély elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítésére alkalmazandó számítási módra vonatkozó elvi döntést hozzon. Ebben a tekintetben egyébként számos olyan eltérő helyzet állhat fenn, amelyeket csak esetről esetre lehet megvizsgálni. M.-C. Girardot másodsorban azt állítja, hogy elfogadhatatlan az a jogalap, amely szerint az Elsőfokú Bíróság bizonyosság elvesztése, nem pedig esély elvesztése miatt ítél meg kártérítést, mivel azt nem hozták fel az elsőfokú eljárásban az Elsőfokú Bíróság előtt.

42.

Az ügy érdemét illetően M.-C. Girardot előzetesen hangsúlyozza, hogyha az a módszer, ahogyan az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletében értékelte a kár mértékét, nem felel meg annak, ahogyan más ügyekben elvégezte ezt az értékelést, az annak a ténynek tudható be, hogy a helyzetek nem azonosak.

43.

A kár tényleges és biztos jellegét illetően M.-C. Girardot először is kifejti, hogy az esély elvesztéséből eredő kárra vonatkozóan az Elsőfokú Bíróságnak volt alkalma pontosítani, hogy a ténylegesség feltétele teljesül, ha a felperes bizonyítja, hogy az intézmény jogellenes magatartása fosztotta meg a fenti esélytől (az Elsőfokú Bíróság T-230/94. sz., Farrugia kontra Bizottság ügyben 1996. március 21-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-195. o.] 43. pontja). Márpedig jelen esetben már nem vitatott, hogy azáltal, hogy a Bizottság jogellenesen megtagadta M.-C. Girardot pályázatainak elbírálását, megfosztotta őt egyrészt attól az esélytől, hogy a pályázatok közül egyet vagy többet elfogadjanak, másrészt attól, hogy később bármilyen más állást megpályázzon, amennyiben arra még jogosult volna.

44.

Másodsorban az esély elvesztése és a bizonyosság elvesztése fogalmának állítólagos téves értelmezését illetően M.-C. Girardot megjegyzi, hogy a megtámadott ítéletben alkalmazott módszer, amely abból áll, hogy számba veszi azokat az előnyöket, amelyekből a felvétele esetén részesült volna, majd százalékban kifejezve meghatározza felvételének esélyét, klasszikus eljárásnak minősül, melyet az Elsőfokú Bíróság az Eagle és társai kontra Bizottság ügyben 2004. október 5-én hozott ítéletében ( 23 ) már alkalmazott, és amelyet a belga jogtudomány is elfogadott. Ez a módszer nem ferdíti el az esély elvesztésének fogalmát, de alkalmas az esély elvesztéséből eredő kár megtérítésére, amely esély megvalósulása a fogalom jelentéséből következően szükségképpen bizonytalan.

45.

Harmadsorban, a hátrányos megkülönböztetést illetően, amely az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott módszerből adódna, M.-C. Girardot úgy véli, hogy a Bizottság által felhozott kifogások teljesen figyelmen kívül hagyják az Elsőfokú Bíróság okfejtésének második részét, amelynek pontosan azon tényező meghatározása a tárgya, amelyet abban az esetben kell a megállapított keresetveszteségre alkalmazni, ha a felvétel esélye megvalósul, és amely az esély megvalósulása valószínűségének felel meg. Méltányosnak tűnik ezenkívül, hogy amennyiben a felvétel esélye azonos, a nagyobb keresetveszteséget elszenvedett pályázó nagyobb kártérítést kapjon, mint a csekélyebb keresetveszteséget elszenvedett pályázó. Mivel ezek a pályázók nincsenek összehasonlítható helyzetben, nem lehet megállapítani az egyenlő bánásmód elvének megsértését.

46.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében egy tisztviselő vagy ideiglenes alkalmazott és az őt jelenleg vagy korábban alkalmazó intézmény közötti kártérítési jogvita van folyamatban, ha a jogvita az érintett személy és az intézmény közötti munkaviszonnyal kapcsolatos az EK 236. cikk, valamint a személyzeti szabályzat értelmében, és kívül esik az EK 235. cikk és az EK 288. cikk hatályán. ( 24 )

47.

Szintén a közösségi közszolgálat területére vonatkozó kártérítési jogvitákra vonatkozó ítélkezési gyakorlatból ered, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelősségének megállapításához három feltétel együttes fennállása szükséges, amelyek a következők: az intézményeknek felróható magatartás jogellenessége, a kár ténylegessége, valamint a magatartás és a hivatkozott kár közötti okozati összefüggés. ( 25 ) A Bíróság ebben az összefüggésben pontosította, hogy az Elsőfokú Bíróság nem tért el ettől az ítélkezési gyakorlattól, amikor megállapította, hogy kamatok követelése érdekében a tisztviselők kötelesek bizonyítani az intézmény kötelességszegését, a biztos és felbecsülhető kár ténylegességét, valamint a kötelességszegés és a hivatkozott kár közötti okozati kapcsolatot. ( 26 )

48.

Ezek a feltételek, melyek fennállását a közbenső ítélet és a megtámadott ítélet is megállapította, és amelyeket a Bizottság részben vitat a jelenlegi ügyben, lényegében tehát hasonlóak azokhoz, amelyek a Közösség szerződésen kívüli felelősségét szabályozzák az EK 288. cikk alkalmazásában.

49.

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy – az EK 288. cikk második bekezdésével ellentétben – sem az EK 236. cikk, sem a személyzeti szabályzat nem hivatkozik arra a szabályra, amely szerint a Közösség „a tagállamok jogában közös általános elveknek megfelelően” megtéríti az intézményei által okozott károkat.

50.

Azonban, mivel a Közösség szerződésen kívüli felelősségét mind az EK 288. cikk esetén, mind pedig az EK 236. cikk és a személyzeti szabályzat esetén hasonló íratlan elvek szabályozzák, véleményem szerint semmi sem akadályozza meg azt, hogy megvizsgáljuk a tagállamok jogrendjeit abból a célból, hogy a tagállamok jogában találhatók-e olyan közös általános elvek, vagy legalább közülük néhány elismer-e olyan jogi konstrukciókat, amelyekből a közösségi bíróság ihletet meríthet. Mindent egybevetve a nemzeti jogrendszerek rövid tanulmányozása jelen esetben érdekes lehet az esély elvesztésének fogalmát és megtéríthetőségét, valamint azon módszert illetően is, hogy ezen jogrendszerek némelyike hogyan értékeli az ilyen veszteségből eredő kár mértékét. Ez a tanulmányozás azt is lehetővé teszi, hogy jobban megérthessük az Elsőfokú Bíróság által a jelen ügyben követett eljárást, mivel bizonyosan figyelembe vett egyes nemzeti jogrendszereket, és amely eljárás ez utóbbiak fényében egyáltalán nem tűnik olyan „logikátlannak”, mint ahogyan azt a Bizottság a fellebbezésben állítja.

51.

A tagállamok jogrendszereinek az Elsőfokú Bíróság előtti eljárást kezdeményező keresetlevél benyújtásának időpontjában, tehát 2003-ban történő tanulmányozása alapján nem állapítható meg e jogrendekben olyan közös, általános elv, amelynek alapján a felvétel esélyének elvesztése megtéríthető kárnak minősülne, és amelyet azonos vagy hasonló szabályok szerint térítenének meg.

52.

Több nemzeti jog (így a dán, a német, az osztrák, a portugál, a finn és a svéd jog) ugyanis elvileg nem ismeri el, hogy a felvétel esélyének elvesztése megtéríthető volna, bár néhány közülük (nevezetesen a dán, a portugál és a finn jog) különböző kártérítési formákat ír elő, amelyek adott esetben kedvezőbbek lehetnek a jogellenesen elutasított pályázóra nézve. ( 27 )

53.

Ezzel szemben az esély elvesztésnek fogalmát és annak különösen munkaügyi és/vagy nemzeti közszolgálati jogvitákban történő megtéríthetőségét elismeri a belga, a görög, a spanyol, a francia, az ír, az olasz, a luxemburgi, a holland jog és az Egyesült Királyság joga.

54.

E jogok szerint az esély elvesztésének fogalma lényegében valamely előny megszerzéséhez és/vagy valamely veszély bekövetkeztének elkerüléséhez fűződő megvalósulatlan reményeként határozható meg. Egy remélt előny megszerzése esélyének elvesztését illetően, amely a jelenlegi ügyben is szerepel (a felvétel esélyének elvesztése), közös vonás az e fogalmat ismerő nemzeti jogokban az, hogy akkor alkalmazható, ha olyan bizonytalan esemény következik be, amely a remélt eredményt örökre megismerhetetlenné teszi. Ezenfelül ezek a jogok általánosságban megkövetelik azt, hogy az elveszett esély komoly legyen abban az értelemben, hogy a megvalósulásának a valószínűsége nagy legyen. Az elveszett esély komolysága tehát az elszenvedett kár bizonyosságának mérésére szolgáló eszköz.

55.

Valamely esély elvesztéséből eredő kár értékelését – a kár vagyoni vagy nem vagyoni jellegétől függetlenül ( 28 ) – a nemzeti bíróságok a méltányosság elve alapján végzik el. Belgiumban az elvesztett esély gazdasági értéke méltányosság alapján kerül értékelésre, abban az értelemben, hogy a bíróság, miután megállapította, hogy nincsenek a kár értékeléséhez pontos tényezők, tudomása szerint figyelembe vesz minden olyan elemet, amely a kiszámítására hatással van. ( 29 ) Egyes határozatok a kárt úgy számszerűsítik, hogy az elveszett kedvezmény értékét megszorozzák az elveszetett esély megvalósulásának százalékértékével. Így például a közszolgálat területén azon tisztviselő által elszenvedett kárt, aki az előléptetés komoly esélyét veszítette el, azon díjazások közötti különbség 50%-ára értékelték, amelyet ezen előléptetést követően kapott volna, és amelyet ennek hiányában megkapott. ( 30 ) Franciaországban, ha a kártérítés feltételei – különösen a komoly esély elvesztése, amely az egyetlen megalapozója a biztos kárnak – teljesülnek, a közigazgatási bíró azon kritérium alapján határozza meg a kártérítés összegét, amely szerint a kár mértékének az elvesztett esély mértékéhez kell igazodnia, és nem egyezhet meg azzal az előnnyel, amelyet megszerzett volna, ha az esély valóra válik. ( 31 ) A károsultnak nyújtott kártérítés összegének kártérítési kereset keretében történő meghatározása történhet – a teljes kártalanítás elvének tiszteletbentartása mellett ( 32 ) – a károk összegének globális megállapításával, valamint, abban a különleges esetben, amikor a károsultat visszahelyezték korábbi jogaiba (például visszahelyezéssel vagy átsorolással), a kár meghatározása az azon díjazások közötti különbségen alapul, amit a tisztviselő akkor kapott volna, ha tovább végezte volna a tevékenységét és amennyit ténylegesen kapott. ( 33 ) Olaszországban a Corte di cassazione (Semmítőszék) jóváhagyta azt a módszert, amely azon kereset különbségét vette figyelembe, amelyet az előléptetés esélyének megvalósulása esetén kapott volna a munkavállaló, és amelyet ténylegesen megkapott; és úgy határozott, hogy a munkavállalónak az ezen összegnek az előléptetés valószínűségével megegyező százaléka nyújtható. ( 34 ) Az Egyesült Királyságban a munkajogban egy állás megszerzésére vonatkozó esély elvesztésének számszerűsítését az ez utóbbi megszerzésére vonatkozó esély valószínűségének százalékos becslésével végzik, majd a feltételezetten elveszített díjazás összegével beszorozzák ezt a százalékértéket. ( 35 )

56.

Úgy tűnik, hogy ezekből a módszerekből merített az Elsőfokú Bíróság a jelenlegi ügyben. A Bizottság azt állítja a fellebbezésben, hogy az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlata nem teljesen következetes egyrészt az esély elvesztésének teljes mértékben megtéríthető kárként történő elismerése területén, másrészt az esély elvesztéséből eredő kártérítés kiszámításának a különböző ügyekben történő módját illetően.

57.

Kétségtelenül igaz, hogy a közösségi közszolgálati jogvitákon kívüli egyéb jogvitákban az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy az esély elvesztéséből eredő kár, mivel nem tényleges és nem biztos, nem téríthető meg. Így a közbeszerzésre vonatkozó jogvitákban az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy az a kár, amely valamely nyereség elveszítéséből ered, amiatt hogy a Bizottság a közbeszerzési eljárás lefolytatása során megsértette a közösségi jogot, feltételezi a felperesnek a szerződés odaítéléséhez fűződő jogát. ( 36 ) Egy ilyen helyzetben az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy a nyereség elvesztéséből származó, a kizárt ajánlattevő által hivatkozott kár nem volt tényleges és biztos, mivel nem lehet azt a következtetést levonni, hogy biztosan neki ítélték volna oda a közbeszerzési szerződést. ( 37 ) Hasonló, bár kissé kevésbé kategorikus álláspontot fogadott el az Elsőfokú Bíróság a Farrugia kontra Bizottság ügyben hozott ítéletben, ( 38 ) amelyben hasonló indokok alapján elutasította a felperes azon állítását, amely szerint ez utóbbi jelentős veszteséget szenvedett el azért, mert elveszítette a tanulmányok és kutatások folytatásához fűződő egyetlen esélyét kutatási ösztöndíj iránti pályázatának jogellenes elutasítása miatt, melyet – az alkalmazandó közösségi jogszabály értelmében – a Bizottság nyújtott volna.

58.

A személyzeti szabályzattal kapcsolatos jogvitákban azonban úgy tűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság nem erről a szigorról tesz tanúbizonyságot, mivel az ítélkezési gyakorlat nagyobb részében elismeri a felvétel vagy az előléptetés esélye elvesztésének megtéríthető jellegét. ( 39 ) Az Elsőfokú Bíróság – néha ellentmondásosan – úgy ítélte meg ezekben az ügyekben, hogy az elszenvedett kár nem vagyoni ( 40 ) és/vagy vagyoni ( 41 ) volt, és a kár kiszámításával kapcsolatban vagy a keresetkülönbségen alapuló módszert, ( 42 ) vagy a méltányosságon alapuló kártérítési módszert ( 43 ) alkalmazta.

59.

A szakmai előmenetel esélyének elvesztése folytán elszenvedett kár vagyoni jellegét megerősíteni látszik a fent hivatkozott Tanács kontra de Nil és Impens ügyben fellebbezési eljárásban hozott ítélet.

60.

Az Elsőfokú Bíróság a Nil és Impens kontra Tanács ügyben 1996. június 26-án hozott ítéletének ( 44 ) 47. pontjában első fokon úgy ítélte meg, hogy a felperesek bizonyították kártérítéshez fűződő joguk fennállását, amely abból eredt, hogy nem sorolták át őket B besorolási fokozatba ugyanakkor, amikor az Európai Unió Tanácsa által szervezett belső versenyvizsgán sikerrel szerepelt pályázókat, amennyiben – habár nem volt joguk átsorolásuk után az előléptetésre – mindenképp elveszítették annak esélyét, hogy szakmai előmenetelük a jövőben a fenti versenyvizsgán sikerrel szerepelt pályázók szakmai előmenetelével azonos legyen. Ezen a vagyoni káron felül az Elsőfokú Bíróság elfogadta a felperesek kártérítési keresetét a miatt a hosszú, bizonytalan állapottal kapcsolatban elszenvedett nem vagyoni kár miatt, amelyben szakmai előmenetelüket illetően voltak. Méltányossági alapon így tehát 500000 BEF összegre értékelte együttesen a vagyoni és a nem vagyoni kárt.

61.

A Tanács fellebbezésére a Bíróság megsemmisítette az Elsőfokú Bíróság ezen ítéletét, amennyiben elismerte a felperesek jogát arra, hogy az állítólagosan elszenvedett nem vagyoni kárukat megtérítsék. Megállapítva azt, hogy a jogvita állása lehetővé teszi a határozathozatalt ebben a kérdésben, a Bíróság elutasította a felperesek nem vagyoni kárának megtérítésére vonatkozó kérelmét. A Bíróság ezzel szemben elvetette a Tanács által megfogalmazott kifogásokat arra vonatkozóan, hogy az Elsőfokú Bíróság elfogadta a vagyoni kár fennállását. A fent hivatkozott Tanács kontra de Nil és Impens ügyben hozott ítéletének 28. pontjában – kifejezetten hivatkozva az Elsőfokú Bíróság ítéletének 47. pontjára – kifejtette, hogy „nem zárható előre ki, hogy azok a tisztviselők, akiknek a [szóban forgó] […] versenyvizsgájuk nem sikerült, és akiknek – a felperesekhez hasonlóan – a második versenyvizsgájuk […] sikerült, vagyoni kárt szenvedtek amiatt, hogy a szakmai előmenetelük a jövőben nem lesz azonos a [szóban forgó] versenyvizsgán sikerrel szerepelt pályázókéval, mivel nem sorolhatók át másik csoportba 1991. január 1-jétől”.

62.

Nem látok okot arra, amely az ellen szólna, hogy hasonló értékelést végezzenek a felvétel esélyének elvesztésére vonatkozóan is, amiről a jelenlegi ügyben szó van. ( 45 ) Mindent egybevetve meg kell jegyezni, hogy a fellebbezésben a Bizottság nem vitatta, hogy a felvétel esélyének az elvesztése megtéríthető, és – az Elsőfokú Bíróság ítélkezési gyakorlatával szemben kifejtett kritikai megjegyzés ellenére – „elfogadta azt a gondolatot”, hogy az ilyen veszteségből származó kár vagyoni jellegű, amint a megtámadott ítélet 56. pontja azt megállapítja.

63.

A Bizottság ezzel szemben a fellebbezésében azt nyilatkozta, hogy nem tudja elfogadni az Elsőfokú Bíróság által az ilyen kár számszerűsítésére alkalmazott módszert. Hangsúlyozza, hogy azáltal, hogy az esély elvesztését azon díjazások közötti különbséggel számszerűsíti, amelyet az érintett kapott volna, ha felveszik, és amit ténylegesen keresett, az Elsőfokú Bíróság elferdítette az esély elvesztésének fogalmát. Az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott módszer, amely a díjazásbeli különbségen alapul, a Bizottság szerint ugyanis a feltételezett kár meghatározásához és a bizonyosság elvesztésének megtérítéséhez, és nem egy állás megszerzése esélye elvesztésének megtérítéséhez vezet. A tárgyaláson a Bizottság azt is pontosította, hogy a jogellenesség és az elszenvedett kár között megkívánt okozati kapcsolat nem felel meg az ítélkezési gyakorlat által meghatározott feltételek egyikének, nevezetesen az elkövetett jogsértés és a kár közötti közvetlen okozati kapcsolat fennállásának.

64.

Mielőtt ezen állítás megalapozottságát megvizsgálnám, a Bizottság által kifejtett érvelés felveti az elfogadhatóság előzetes problémáját, amint arra M.-C. Girardot rávilágított (lásd a jelen indítvány 41. pontját), ezt kell tehát most megvizsgálni.

65.

Bevezetésképpen emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, ha az Elsőfokú Bíróság megállapítja a kár bekövetkezését, akkor a kérelem korlátain belül kizárólag az Elsőfokú Bíróság rendelkezik hatáskörrel ezen kártérítés módjának és mértékének megállapítására. ( 46 ) A Bíróság azonban pontosította, hogy az Elsőfokú Bíróság ítéletének általa történő felülvizsgálhatósága érdekében azokat az Elsőfokú Bíróságnak megfelelően indokolnia kell, és különösen a kár megállapítását illetően azokban meg kell jelölnie az elfogadott összeg meghatározása céljából figyelembe vett kritériumokat. ( 47 )

66.

A jelen esetben a fellebbezés néhány pontban kétségkívül nem egyértelmű a megtámadott ítélettel szemben megfogalmazott kifogásokat illetően.

67.

A Bizottság ugyanis egyrészt kifejti, hogy arra irányult a szándéka, hogy a Bíróság határozzon az esély elvesztéséből eredő kár megtérítésére a megtámadott ítélet által alkalmazott számítási módszerről. A fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében azonban a fellebbezés ezen kifogásait vagy elfogadhatatlannak kell nyilvánítani, vagy – ahogyan a Bíróság már korábban tette ( 48 ) – úgy kell minősíteni, hogy a megtámadott ítélet hiányos vagy elégtelen indokolást tartalmaz a kártérítés meghatározása során figyelembe veendő kritériumokat illetően, hogy ily módon ezek a kifogások mégiscsak hatékonyan érvényesülhessenek.

68.

Másrészt azonban a Bizottság nemcsak arra szorítkozott, hogy a kártérítés mértékét vitassa, hanem véleményem szerint a kereseti kérelmének alátámasztására felhozott egyetlen jogalapban olyan valódi téves jogalkalmazást is meghatároz, amely állítólagosan érinti a megtámadott ítéletet.

69.

Anélkül ugyanis, hogy vitatná – és vitathatná – a közbenő ítéletben tett, az elkövetett jogsértés által okozott kár fennállására vonatkozó megállapítást, a Bizottság lényegében kifejti, hogy az Elsőfokú Bíróság által a megtámadott ítéletben nyújtott kártérítés nem a közbenső ítéletben megállapított kárra vonatkozik, hanem éppen ellenkezőleg, egy másik kárra, az állás megszerzésének bizonyosságára és az ehhez kapcsolódó díjazás elvesztésére. Ebben az értelemben a Bizottság következésképpen azt állítja, hogy a kifogásolt módszer elfogadásával az Elsőfokú Bíróság elferdítette a Közösség szerződésen kívüli kárfelelőssége megállapításának feltételeit, akár azáltal, hogy egy nem tényleges és biztos kár megtérítését rendelte el, akár azáltal, hogy az elkövetett jogsértés és az elszenvedett kár közötti okozati kapcsolat mértékét félreértelmezte. Másképpen kifejezve, míg az Elsőfokú Bíróság kétségkívül megállapította a kár fennállását, nem ezt a kárt térítette meg, hanem egy másik kárt, amely nem felel meg az ítélkezési gyakorlat által a megtéríthetőségre előírt feltételeknek. Egy ilyen, kétségtelenül jogi természetű kérdés véleményem szerint nem eshet kívül a Bíróság felülvizsgálati jogkörén a fellebbezési eljárásban.

70.

Ellentétben azzal, amit M.-C. Girardot állít az elfogadhatatlansági kifogásában, nem tartható fenn az sem, hogy a kár tényleges és biztos jellegét vitató bizottsági érvelés elfogadhatatlan, mivel a Bizottság nem terjesztette elő azt az elsőfokú eljárásban. Teljesen nyilvánvaló ugyanis, hogy a Bizottság által vitatott megállapítások elsőként a megtámadott ítéletben jelennek meg, és ezért el kell utasítani az M.-C. Girardot által előterjesztett, a jogalap újszerűségére vonatkozó kifogást. ( 49 )

71.

Azt javaslom tehát, hogy a Bíróság nyilvánítsa elfogadhatónak a fellebbezést, azzal a fenntartással, hogy a fenti fellebbezésben szereplő, a kártérítés mértékét vitató kifogásokat úgy kell értelmezni, hogy azok a megtámadott ítélet indokolásának hiányára vagy elégtelenségére irányulnak.

72.

A Bizottság – a megtámadott ítélet 58. pontjára hivatkozva – lényegében azt kifogásolja, hogy a vagyoni kártérítést a keresetkülönbség kritériuma alapján számították ki, az esély elvesztését tévesen, egy állás biztos megszerzésének elvesztéseként értelmezve. A Bizottság szerint az Elsőfokú Bíróság által elkövetett téves jogalkalmazást más tényezők is megerősítik, amint azt a jelen indítvány 37. pontjában kifejtettem.

73.

Ezek a kifogások véleményem szerint a megtámadott ítélet részlegesen téves olvasatából következnek.

74.

Kétségkívül el kell ismerni, hogy a megtámadott ítélet 58. pontjában szereplő megállapítás téves jogalkalmazás eredménye.

75.

Emlékeztetni kell arra, hogy a megtámadott ítélet ezen pontjában az Elsőfokú Bíróság azt az eljárást mutatta be, amelyet az M.-C. Girardot által elszenvedett kár mértékének megállapítása során követni szándékozott. Ebből a célból azt is kijelentette, hogy meg kell „határozni, hogy mekkora a különbség azon díjazás között, amelyet M.-C. Girardot abban az esetben kapott volna, ha pályázatát elfogadják, és azon díjazás között, amelyet pályázatának jogellenes elutasítását követően ténylegesen megkapott, majd adott esetben százalékban kifejezve kell megállapítani azt az esélyt, amellyel M.-C. Girardot rendelkezett az említett lehetőség megvalósulására” ( 50 ).

76.

Az általa követendő eljárás második lépcsőfokának az „adott esetben” fordulattal történő bevezetésével azonban úgy tűnik, hogy az Elsőfokú Bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a lépcsőfok kizárólag fakultatív, míg jogilag a felvétel esélyének elvesztése esetén ez a lépcsőfok kötelező.

77.

Észben kell ugyanis tartani, hogy az esély elvesztése önmagában is kárnak minősül, amint azt egyébként a Bizottság is elismeri. A felvétel esélyének elvesztését illetően nem a várt illetményösszegek képezik a kárt, hanem azok megszerzésének a reménye. A kártérítési eljárásban a bíróságnak figyelembe kell venni ennek a reménynek a nagyságát, melynek – az ítélkezési gyakorlat által támasztott követelmények értelmében – komolynak kell lennie. Az esélynek ténylegesnek kellett lennie. Ebben az értelemben a biztos kár megtérítése elvének alkalmazásáról van szó, mivel a biztos kár nem jövőbeli remélt esemény vagy fejlődés, hanem az esély megvalósulásának valódi elvesztése. Így annak az esélynek az értékelése, amellyel M.-C. Girardot rendelkezett pályázata elfogadására, nem lehet fakultatív, mivel az az esély elvesztése fogalmának alkotóeleme.

78.

Az Elsőfokú Bíróság által elkövetett téves jogalkalmazás azonban véleményem szerint nem vezet a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezéséhez. Nem vitatott ugyanis, hogy annak 96–122. pontjában az Elsőfokú Bíróság helyesen ítélte meg M.-C. Girardot tényleges esélyét azoknak az állásoknak a megszerzésére, amelyekre pályázott, amikor mindent egybevetve azt komolynak minősítette, így nem tekinthető úgy – ahogyan a Bizottság tévesen állítja –, hogy a megtámadott ítéletben megállapított vagyoni kár kizárólag azon díjazások közötti különbségnek felel meg, amelyet M.-C. Girardot abban az esetben kapott volna, ha pályázatát elfogadják, illetve aközött, amelyet a pályázatának jogellenes elutasítását követően ténylegesen megkapott.

79.

E tekintetben szintén nem fogadható el a Bizottságnak azzal szemben támasztott kifogása, hogy a megtámadott ítélet a keresetveszteséget a felvétel esélye elvesztésének kritériumaként veszi figyelembe.

80.

Igaz ugyan – amint a Bizottság kifejti –, hogy M.-C. Girardot nem rendelkezett a felvétel jogával. Ezt a megállapítást nem cáfolja a megtámadott ítélet. Sőt, az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 72. pontjában egyértelműen kifejtette ezt, ami következésképpen kizárja a megtámadott ítélet és a közbenső ítélet 57. pontja közötti ellentmondást, ellentétben azzal, amit a Bizottság állít.

81.

A felvételhez való jog hiánya nem jelenti azonban azt, hogy a kereset kritériuma nem vehető figyelembe a felvétel esélyének elvesztéséből eredő vagyoni kár megállapításakor, amennyiben ez a megállapítás figyelembe veszi annak az esélynek a valószínűségét is, hogy a felvételre ténylegesen sor kerül, és ez a felek kérelmeinek megfelelően történik, ahogyan az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítéletében tette.

82.

A megállapított jogellenesség ugyanis – azaz, hogy az érdemek összehasonlításán alapuló vizsgálat bizonyítása elmaradt – biztosan megfosztotta M.-C. Girardot-t a megpályázott állások megszerzésének esélyétől, és következésképpen az ezért járó díjazás megszerzésének esélyétől. Márpedig a remélt díjazást alapul vevő és M.-C. Girardot-nak az ezen díjazás megszerzésére való esélyének a komolyságát mérlegelő módszer alkalmazásával az Elsőfokú Bíróság nem tett mást, mint a Közösség szerződésen kívüli kárfelelőssége megállapításának feltételeit alkalmazta a felvétel esélye elvesztésének különleges esetére.

83.

Ezenfelül érdekes megjegyezni, hogy a Bizottság által javasolt alternatív módszer szintén a díjazás kritériumán alapul, mivel azt javasolja, hogy M.-C. Girardot-t pénzbeli kártérítéssel kártalanítsák, és ennek összegét az egyéb alkalmazottak alkalmazási feltételei 47. cikke (2) bekezdésének a) pontjában meghatározott legrövidebb felmondási idő alapján fizetett háromhavi nettó díjazásban határozza meg.

84.

Márpedig, még ha feltételezzük is, hogy ilyen kártérítés – amely azon az előfeltételezésen alapul, hogy a Bizottságnak joga lett volna egyoldalúan, indokolás nélkül véget vetni M.-C. Girardot alkalmazásának, közvetlenül azután, hogy felvették ( 51 ) – lehetséges, az változatlanul az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott kritériumon alapulna. A Bizottság ettől végső soron csak a kár mértékének meghatározása tekintetében tér el, amely – amint azt a jelenlegi indítványban már jeleztem – az ügy érdemében eljáró bíróság kizárólagos hatáskörébe tartozik. Másképpen kifejezve, mivel a Bizottság elfogadja, hogy a díjazás kritériuma megfelelően alkalmazható a felvétel esélye elvesztésének kártalanítására, és saját számítási módszerének kiindulópontjaként alkalmazza azt, a fellebbezés keretében nem kifogásolhatja többé az elszenvedett kár megtérítésének módját és mértékét.

85.

Továbbá, amint a Bizottság kiemelte, az általa javasolt módszer egységes módon kártalanítaná a felvétel esélyének elvesztését. Ez a megközelítésmód azonban félreértelmezi a közösségi intézmény által elkövetett jogellenességen alapuló kár szükségszerűen egyedi jellegét, és másrészt magában hordozza azt a veszélyét, hogy gyengíti a pénzbeli kártérítés összességében visszatartó jellegét, és arra bátorítja az intézményt, hogy mérlegeljen az őt kötelező szabályok betartása és egy olyan jogellenes magatartás elkövetése között, amelynek előre ismeri az árát.

86.

Az ügy érdemében eljáró bíróságnak – a Bizottság javaslatának megfelelően – egységes módszer alkalmazására történő kötelezése bizonyosan megfosztaná e bíróságot azon korlátlan felülvizsgálati jogköre gyakorlásának jelentős részétől, amely lehetővé teszi számára, hogy méltányossági alapon hozza meg határozatát, megkeresve ezáltal az elszenvedett kár orvoslásának legmegfelelőbb módját. Ha a Bizottság javaslatát elfogadnánk, az végül arra vezethetne, hogy az ügy érdemében eljáró bíróság nem tarthatná tiszteletben az okozott kár teljes megtérítésének elvét. ( 52 )

87.

Ezen megfontolások engem is arra vezetnek, hogy elutasítsam a Bizottság egyenlő bánásmód elvének megsértésére vonatkozó álláspontját, amelyhez – szerinte – az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott módszer vezet. Azon a tényen kívül ugyanis, hogy az ilyen kifogások a kár mértékére vonatkoznak, megtagadják az ügy érdemében eljáró bíróságtól a mérlegeléshez szükséges jogkört, mellyel az elszenvedett veszteség legmegfelelőbb kártalanításának megállapítása során rendelkeznie kell.

88.

Végezetül el kell utasítani a Bizottságnak azokat az érveit is, amelyek a megtámadott ítéletben alkalmazott kártérítés mértékére vonatkoznak, és amelyeket – amint a jelen indítvány 67. és 71. pontjában pontosításra került – úgy kell értelmezni, hogy az indokolás hiányára és/vagy elégtelenségére vonatkoznak. Ezek a kifogások lényegében arra vonatkoznak, hogy a megtámadott ítélet ötéves időszakot vesz figyelembe azon díjazások közötti különbség kiszámítására, amit M.-C. Girardot abban az esetben remélt, ha pályázatát elfogadják, és aközött, amelyet a pályázatának jogellenes elutasítását követően ténylegesen megkapott. Elegendő ugyanis megállapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság kellőképpen kifejtette azokat az indokokat, amelyek alapján a fenti időszakot vette figyelembe, mivel pontosítja egyrészt a megtámadott ítélet 62. pontjában azt, hogy az összehasonlítási időszak kezdőpontját a sikeres pályázók kinevezésének hatálybalépésével határozta meg; másrészt a fenti ítélet 63–78. pontjában azt, hogy a fenti időszak terjedelmét a tényállás valamennyi elemének és azon jognak a figyelembevételével határozta meg, amely az érintett és a Bizottság közötti kapcsolatot szabályozta volna, ha ez utóbbit felvették volna.

89.

Ezen megfontolások összességére tekintettel a fellebbezés elutasítására teszek javaslatot.

90.

Csatlakozó fellebbezésében M.-C. Girardot előterjeszti, hogy az Elsőfokú Bíróság megsértette a közösségi jogot azáltal, hogy számos nyilvánvaló értékelési hibát követett el. Az első hiba a keresetkülönbség kiszámítása szempontjából figyelembe vett időszak meghatározására vonatkozik, mivel a megtámadott ítélet 80. pontjában az Elsőfokú Bíróság elutasította a Bizottságban befutható karrier esélyének elvesztését. M.-C. Girardot szerint azonban a felvétel utáni véglegesítése nem volt bizonytalan. A figyelembe veendő időszak tehát szükségszerűen hosszabb az Elsőfokú Bíróság által alkalmazott öt évnél. Az Elsőfokú Bíróság által elkövetett második nyilvánvaló értékelési hiba a keresetkülönbség meghatározására vonatkozik. Az Elsőfokú Bíróság, azáltal hogy arra a nettó havi díjazásra hivatkozott, amely átlagban megfelelt a Bizottság által a részére fizetett utolsó díjazásnak, a megtámadott ítélet 85. pontjában figyelmen kívül hagyta azt, hogy nagyobb az esélye arra, hogy egy A 4 besorolási fokozat szerinti állásra vegyék fel, mint egy A 5 besorolási fokozat szerinti állásra, mivel abból a nyolc állásból, amelyet megpályázott, öt az A 4 besorolási fokozatba tartozott. A fenti hibák közül a harmadik a felvételi esély megvalósulásának valószínűségére vonatkozik, mivel – azáltal, hogy M.-C. Girardot Bizottsághoz való felvételének az esélyét 50%-ban határozta meg – tévesen vélte úgy, hogy egyrészt a nyolc állást megpályázó jelentkezőnek nagyobb az esélye a felvételre, és másrészt a komoly esély nem azonos az egy a kettőhöz eséllyel. Végül a negyedik nyilvánvaló értékelési hiba arra vonatkozik, hogy a megtámadott ítélet 133–138. pontjában nem vette figyelembe a nem vagyoni és a testi épségben bekövetkezett károk valamennyi tényezőjét, jóllehet az általa a csatlakozó fellebbezéshez csatolt orvosi igazolások tanúsítják, hogy a pályázatainak jogellenes elutasítása óta depresszióban szenved.

91.

A tárgyaláson a Bizottság úgy érvelt, hogy a csatlakozó fellebbezés elfogadhatatlan.

92.

Az EK 225. cikkből és a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első albekezdéséből az következik, hogy kizárólag az Elsőfokú Bíróság rendelkezik hatáskörrel egyrészt a tényállás megállapítására, kivéve ha megállapításainak ténybeli pontatlansága a hozzá benyújtott eljárási iratokból ered, másrészt a tények értékelésére. Amint az Elsőfokú Bíróság megállapította vagy értékelte a tényállást, a Bíróság rendelkezik hatáskörrel az EK 225. cikk értelmében a tények jogi minősítésének és az abból az Elsőfokú Bíróság által levont jogi következtetéseknek a felülvizsgálatára. ( 53 )

93.

Jelen esetben – amint azt a tárgyaláson M.-C. Girardot is megismételte – a csatlakozó fellebbezés alapjául szolgáló első három jogalap arra korlátozódik, hogy vitatja az Elsőfokú Bíróság bizonyos ténymegállapításait, melyeket M.-C. Girardot által a Bizottság ideiglenes alkalmazottjaként való felvétel esélyének elvesztése miatt elszenvedett kár meghatározásakor alkalmazott számítási módszer alkalmazása során tett, anélkül, hogy a tények elferdítésére hivatkozott volna vagy az megállapítható lenne. Továbbá, amint azt már jeleztem, kizárólag az Elsőfokú Bíróság hatáskörébe tartozik az elszenvedett kár megtérítésének módját és mértékét megállapítani. ( 54 ) Ezen kettős okból az ilyen jogalapokat, mint elfogadhatatlant, el kell utasítani.

94.

A negyedik jogalap, amellyel M.-C. Girardot azt kifogásolja, hogy az Elsőfokú Bíróság nem vette figyelembe az általa benyújtott orvosi igazolásokat, elfogadhatónak tűnik számomra, tekintettel arra, hogy nem a bizonyítékok téves értékelésével, hanem azon bizonyítékok vizsgálatára vonatkozó kötelezettség állítólagos megsértésével szemben támasztott kifogásnak tűnik, amelyeket állítólagosan benyújtott, és amelyek bizonyítják a Bizottság által elkövetett jogellenességből eredő, vagyoni káron kívüli, további, nem vagyoni károk fennállását. Márpedig, amennyiben a Bíróság egy fellebbezés keretében megállapította a tények nem teljes körű vizsgálatára alapított jogalap megalapozottságát, ( 55 ) az arra alapított jogalap, hogy az Elsőfokú Bíróság nem vizsgált meg valamely bizonyítékokat, véleményem szerint szintén a Bíróság felülvizsgálatának körébe tartozik.

95.

Az alább kifejtendő okok alapján azonban ezt a jogalapot – mint hatástalant, de legalábbis mint megalapozatlant – el kell utasítani.

96.

A fenti jogalap hatástalanságát illetően, a megtámadott ítélet 123–125. és 133–138. pontjának együttes olvasatából következik, hogy a testi épségben keletkezett kár és M.-C. Girardot egészségének megromlásához és depressziójához kapcsolódó kérelem azon az alapon történő elutasítása, hogy ez utóbbi nem nyújtott be bizonyítékot e károk fennállásának bizonyítására, a tárgyhoz nem tartozó megállapításon alapul, amint azt a megtámadott ítélet 125. pontjának a „[s]emmiképpen” fordulattal kezdődő második mondata megállapítja. ( 56 ) A megtámadott ítélet 123–125.pontjában kifejtett fő ok, amellyel kapcsolatban M.-C. Girardot semmilyen téves jogalkalmazásra sem hivatkozik, azon a megállapításon nyugszik, amely szerint a pénzbeli kártérítés célja kizárólag a felvétel esélyének a Bizottság által elkövetett jogellenesség miatti elvesztéséből eredő vagyoni kár megtérítése, és előzetes kártérítés iránti kérelem hiányában a kártérítés célja nem lehet az összes olyan kár megtérítése, amit ez a jogellenesség egyébként számára okozhatott, és így a megtámadott ítélet 125. pontjának első mondatában az Elsőfokú Bíróság kimondta, hogy az M.-C. Girardot által előterjesztett többi kárra vonatkozó érv irreleváns.

97.

Ezen jogalap megalapozatlanságát illetően mindenképpen meg kell állapítani, hogy a csatlakozó fellebbezéshez csatolt orvosi igazolások, amelyekre M.-C. Girardot a kérelmét alapozza, a megtámadott ítélet kihirdetése utániak, és következésképpen M.-C. Girardot nem bizonyította, hogy az Elsőfokú Bíróság, amikor a megtámadott ítélet 133. és 138. pontjában megállapította, hogy nem bizonyította többek között orvosi igazolásokkal az általa hivatkozott károk fennállását, tévesen alkalmazta a bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat, és ezáltal megsértette a közösségi jogot, mivel nem vett figyelembe bizonyítékokat, mert ezeket nem is nyújtotta be az Elsőfokú Bíróságnak. ( 57 )

98.

Ezen okok összessége alapján úgy ítélem meg, hogy a csatlakozó fellebbezést – részben mint elfogadhatatlant és részben mint hatástalant vagy megalapozatlant – el kell utasítani.

99.

E körülmények között azt javaslom, hogy a Bíróság mind a fellebbezést, mind pedig a csatlakozó fellebbezést utasítsa el.

100.

Az eljárási szabályzat 122. cikkének 1. §-a alapján, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Az említett eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §-a alapján, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A Bizottságot, mivel véleményem szerint egyetlen jogalapja tekintetében pervesztes, M.-C. Girardot kérelmének megfelelően kötelezni kell a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére. Mivel a csatlakozó fellebbezés keretében előterjesztett jogalapjaival véleményem szerint M.-C. Girardot pervesztes, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a feleket a csatlakozó fellebbezéssel kapcsolatban felmerült saját költségeik viselésére az említett eljárási szabályzat 69. cikke 3. §-ának megfelelően, amelyet ugyanezen szabályzat 118. cikke értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell.

101.

A fenti megfontolások fényében azt javasom a Bíróságnak, hogy a következőképpen határozzon: