1. 

A 2006. április 19-i határozattal a Rechtbank Groningen (Hollandia) az EK 234. cikk alapján előzetes döntéshozatal céljából két kérdést terjesztett a Bíróság elé, amelyek közül az első az EK 25. cikk és az EK 90. cikk, a második pedig az EK 87. cikk (1) bekezdésének értelmezésére vonatkozott.

2. 

A fenti kérdések az Essent Netwerk Noord BV (a továbbiakban: Essent) villamosenergiahálózat-üzemeltető által az Aluminium Delfzijl BV (a továbbiakban: Aldel) vállalkozással szemben indított peres eljárás keretében merültek fel, amelyben az Essent a felperes által az alperesnek szállított villamos energia mennyisége alapján kiszámított összeg megtérítését követeli, amelyre vonatkozóan jogszabály állapít meg fizetési kötelezettséget a nemzeti villamosenergia-termelő vállalkozások által a holland villamosenergia-piac liberalizációját megelőző időszakban vállalt, a piaccal össze nem egyeztethető költségek fedezése céljából.

3.

Az EK 25. cikk kimondja:

„A tagállamok között tilos bármilyen behozatali vagy kiviteli vám és azzal azonos hatású díj. Ezt a tilalmat a fiskális vámokra is alkalmazni kell.”

4.

Az EK 90. cikk értelmében:

„A tagállamok sem közvetlenül, sem közvetve nem vetnek ki más tagállamok termékeire a hasonló jellegű hazai termékre közvetlenül vagy közvetve kivetett adónál magasabb belső adót.

A tagállamok továbbá nem vetnek ki más tagállamok termékeire olyan természetű belső adót, amely más termékek közvetett védelmét szolgálhatja”.

5.

A villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról szóló, 1996. december 19-i 96/92/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) végrehajtásával a villamosenergia-ágazat liberalizációs folyamatát elindító, a villamos energiáról szóló 1998. évi törvény (Elektriciteitswet) 1998. augusztus 1-jei hatálybalépéséig a villamos energia kínálatát a villamos energiáról szóló 1989. évi törvény szabályozta Hollandiában.

6.

Az alapeljárásban vizsgált, azaz a 2000. augusztus 1-jétől2000. december 31-ig terjedő időszakban a villamos energia termelését, importját és szállítását négy villamosenergia-termelő vállalkozás ( 3 ) (a továbbiakban: VTV, és közös leányvállalatuk, a NV Samenwerkende Elektriciteitsproductiebedrijven (SEP) ( 4 ) biztosította. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat alapján, az 1999. évet megelőző időszakban minden VTV tartományi és helyi önkormányzati ellenőrzés alatt állt, miközben a vizsgált időszakban csak az EPZ maradt közvetetten állami tulajdonban, részvényesei, az Essent és a Delta ( 5 ) révén. Az összes VTV és a SEP közösen üzemelt, egy „együttműködési megállapodás” ( 6 ) keretében.

7.

A villamos energiáról szóló 1989. évi törvény hatálya alatt a SEP – önállóan, vagy az VTV-kel együttműködve – bizonyos, a villamosenergia- és/vagy környezetvédelmi politikai döntések keretében a hatóságok által elrendelt hosszú távú beruházásokat végzett, ideértve különösen a települési fűtésprojektekre vonatkozó megállapodások megkötését és a szén elgázosítására szolgáló kísérleti berendezés (Demkolec) megépítését. Ezek a beruházások „meg nem térülő költségeket” eredményeztek („stranded costs” [piaccal összeegyeztethetetlen költségek]).

8.

A küszöbön álló piaci liberalizációra tekintettel, és a villamosenergia-ágazat költségeinek megtérítésének engedélyezése céljából 1997. január 21-én a SEP és a négy VTV a villamosenergia-elosztó vállalkozásokkal ( 7 ) megállapodást (a továbbiakban: megállapodási jegyzőkönyv) kötött a villamos energia szállításáról az 1997 és 2000 közötti időszak vonatkozásában. A jegyzőkönyv alapján az elosztó vállalkozások azt vállalták, hogy évenként 400 millió NLG-t fizetnek a SEP-nek a piaccal össze nem egyeztethető költségek fedezésére, amely összeget a SEP által az egyes vállalkozások számára szállított villamos energia mennyisége alapján osztottak szét. Ezeket az összegeket az elosztó vállalkozások által a fogyasztók egyes csoportjaira (kis-, közepes és nagyfogyasztók) kivetett villamosenergia-díjak megemelésével tervezték finanszírozni.

9.

A villamos energiáról szóló 1998. évi törvény 98. cikke a megállapodási jegyzőkönyv tiszteletben tartását 2001. január 1-jéig, tehát addig az időpontig írta elő, amíg a villamosenergia-piac liberalizációjának folyamata le nem zárul Hollandiában.

10.

Ugyanakkor, az új pénzügyi szabályozás életbelépése miatt, amely az elosztó vállalkozásokat arra kötelezte, hogy a szállított villamos energia költségét és a szállítási költségeket egymástól elkülönítve számlázzák, a 2000. évben e vállalkozások már nem terhelhették a végső fogyasztókra azt az összeget, amelyet a megállapodási jegyzőkönyv értelmében a piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezése céljából a SEP számára fizetni tartoztak.

11.

2000. december 21-én e körülmények között került elfogadásra a villamosenergia-ágazatról szóló átmeneti törvény (Overgangswet Elektriciteitsproductiesector, a továbbiakban: OEPS), amelynek a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések alapjául szolgáló 9. cikke a következőképpen rendelkezik:

„1.   Valamennyi fogyasztó, a támogatott fogyasztók kivételével, azon az összegen felül, amelyet a megállapodás értelmében lakhelye/székhelye szerinti területi hálózatüzemeltetőnek kell fizetnie, e hálózatüzemeltetőnek további 0,0117 NLG-t tartozik fizetni kilowattóránként, amely összeg azon villamos energia összmennyisége alapján került kiszámításra, amelyet e hálózatüzemeltető szállított ellátó összeköttetései felé a 2000. augusztus 1-jétől2000. december 3-ig terjedő időszakban.

2.   Valamennyi támogatott fogyasztó, azon az összegen felül, amelyet a megállapodás értelmében lakhelye/székhelye szerinti engedély jogosultjának kell fizetnie, e jogosultnak további 0,0117 NLG-t tartozik fizetni kilowattóránként, amely összeg azon villamos energia összmennyisége alapján került kiszámításra, amelyet e jogosult szállított számára a 2000. augusztus 1-jétől2000. december 31-ig terjedő időszakban.

[…]

4.   Azon összegeket, amelyek megfizetésére a fogyasztók az (1) és a (2) bekezdés értelmében kötelesek, a hálózatüzemeltetők, illetve az engedélyek jogosultjai 2001. július 1-je előtt átengedik a kijelölt társaságnak ( 8 ).

5.   A kijelölt társaság tájékoztatja a minisztert a (4) bekezdésben előírt teljes összegről, és ehhez a polgári törvénykönyv második kötete 393. cikkének (1) bekezdése szerinti könyvvizsgálói nyilatkozatot csatol, amely az információ hitelességét igazolja. Ha a teljes összeg meghaladja a 400 millió NLG-t, a kijelölt társaság a többletet a miniszternek engedi át, aki ezt a 7. cikkben szereplő költségek finanszírozására fordítja”.

12.

Az OEPS 25. cikke értelmében a fent idézett rendelkezések 2000. december 29-én léptek hatályba, és ezeket 2000. augusztus 1-jéig vissszamenő hatállyal kellett alkalmazni. A kérdést előterjesztő bíróság szerint az OEPS 9. cikkéről a Bizottságot nem értesítették alakszerűen. Ugyanakkor 2000. augusztus 30-i levelükben a holland hatóságok az OEPS tervezetének egészét, így annak 9. cikkét is megküldték a Bizottságnak.

13.

Hasznos lehet áttekinteni azokat az eseményeket, amelyek az OEPS 6–8. cikkének előkészítésével kapcsolatosak, még akkor is, ha e rendelkezések az alapeljárásban szereplő jogvitával nincsenek közvetlen összefüggésben.

14.

Az OEPS tervezetének szövegében a 6–8. cikk határozta meg a piaccal összeegyeztethetetlen költségek finanszírozási eljárását a 2001. január 1-jét következő időszak vonatkozásában. Ezen eljárás keretében a kormány feladata, hogy minden évben megállapítsa a hálózatüzemeltetőkön kívül valamennyi fogyasztó által fizetendő pótdíjat, amelyet a villamos energia szállításáért, illetve a kapcsolódó szolgáltatásokért fizetendő teljes összeg bizonyos százalékában kell kifejezni. Ezekről a cikkekről először 1998. február 20-án értesítették a Bizottságot a 96/92 irányelv 24. cikke alapján, majd másodszor 1998. október 16-án, az EK 87. és az EK 88. cikk alkalmazásával. 1999. július 8-i határozatában a Bizottság arról tájékoztatta a holland kormányt, hogy a Bizottsággal közölt rendelkezések nem tartalmaztak semmilyen, a fenti irányelv 24. cikke szerinti intézkedést, viszont azokat az EK 87. cikk (3) bekezdésének c) pontja alapján kell megvizsgálni.

15.

A Holland Királyság 2000. augusztus 30-án arról tájékoztatta a Bizottságot, hogy a szóban forgó rendelkezések egyes részeit módosították. Ez alkalommal – ahogyan arra már előzőleg utaltunk – az OEPS tervezetének az említett módosításokat tartalmazó teljes szövegét elküldték a Bizottságnak. Ezt követően a 6–8. cikket tovább módosították, és a létrehozott mechanizmust államháztartási eszközökből történő finanszírozás rendszerével cserélték fel (ezeket a rendelkezéseket ma az OEPS 7. és 8. cikke tartalmazza). 2001. július 25-i határozatában a Bizottság engedélyezte az új intézkedéseket az EK 87. cikk (3) bekezdés c) pontja alkalmazásával.

16.

1996 decemberében, élve a villamos energiáról szóló 1989. évi törvény 32. cikkében kijelölt társaság – nevezetesen a SEP – számára biztosított lehetőséggel, miszerint az ipari nagyfogyasztókkal egyéni szállítási szerződést lehet kötni, a SEP, az egyik VKV (az EPON), és az Edon elosztó vállalkozás ( 9 )„elektromos teljesítmény rendelkezésre bocsátásáról, villamos energia szállításáról, valamint »load managementről« szóló szerződést” kötöttek az alapeljárás alperesével, az Aldellel. Ez a szerződés a különböző szolgáltatások ellentételezéseként egységes árat határozott meg, amely a piaccal összeegyeztethetetlen költségeket nem foglalta magában.

17.

2000. január 1-je óta az Aldel számára szállított villamos energiát – helyi hálózatüzemeltető minőségében ( 10 ) – az alapeljárás felperese, az Essent biztosította, amely vállalkozás az Edon elosztó vállalkozás tevékenységeinek szétválasztását követően jött létre. Az Essent a fent említett szállítási szerződésben nem vett részt. Az Essent is és az Aldel is Hollandiában letelepedett vállalkozás.

18.

A 2000. augusztus 1-je és 2000. december 31. közötti időszakban az Essent 717413761 kilowattóra áramot szállított az Aldel ellátó-összeköttetései felé. Az Aldel számára a fenti időszakban nyújtott szolgáltatásokért az Essent az OEPS 9. cikke szerinti pótdíjat is tartalmazó teljes összeget számlázott ki.

19.

Mivel az Aldel a fent említett pótdíjnak megfelelő összeg kifizetését megtagadta, az Essent keresetet nyújtott be a Rechtbank Groningen előtt, amely bíróság előtt az Aldel arra hivatkozott, hogy az OEPS 9. cikke ellentétes a közösségi joggal ( 11 ).

20.

A jogvita megoldása céljából a nemzeti bíróság úgy határozott, hogy előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

21.

Az Essent, az Aldel és a NEA (korábban SEP), a holland kormány és a Bizottság a Bíróság alapokmánya 23. §-a értelmében írásbeli észrevételeket, a 2007. május 10-i tárgyaláson pedig szóbeli észrevételeket tett.

22.

A Bíróság az Essent, Aldel és NEA vállalkozásokat, a holland kormányt és a Bizottságot felszólította, hogy néhány írásban feltett kérdésére a tárgyalás megkezdése előtt adjanak választ.

23.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével az előzetes döntéshozatalra utaló bíróság azt kérdezi, hogy az EK 25. és az EK 90. cikkel ellentétes-e az OEPS 9. cikkében előírthoz hasonló pótdíj alkalmazása.

24.

Elsősorban meg kell jegyezni, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból nem következik nyilvánvaló módon, hogy e kérdésnek az alapeljárás kimenetele szempontjából jelentősége van. A Bíróságnak nyújtott tájékoztatásból ugyanis nem állapítható meg az, hogy a 2000. augusztus 1-je és 2000. december 31. közötti időszakban az Aldel számára szállított villamos energia más tagállamból származott-e, és ha igen, milyen mértékben.

25.

Emlékeztetni kell arra, hogy a szóban forgó pótdíj jogellenességének esetleges megállapítása az EK 25. cikkel vagy az EK 90. cikkel való ellentétessége okán kizárólag az importált villamos energiára kivetett teherre vonatkozhat. Másképpen fogalmazva, az ilyen megállapítás azt tenné lehetővé az Aldel számára, hogy kizárólag a fent említett árut sújtó díj kiszabását vitassa, és csak akkor, amennyiben ez a díj az EK-Szerződés rendelkezéseivel összeegyeztethetetlen.

26.

Következésképpen, amennyiben az Aldel ellátó-összeköttetései számára szállított villamos energia kizárólag belföldi származású, a Bíróságnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre adandó válasza az Essent kereseti kérelmének elbírálása szempontjából az alepeljárásban irreleváns lenne ( 12 ).

27.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint azonban a nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EK 234. cikkel bevezetett együttműködési eljárásban az ügyben eljáró nemzeti bíróság feladata, hogy az ügy sajátosságaira figyelemmel megítélje mind az előzetes döntéshozatal szükségességét ítéletének meghozatala szempontjából, mind pedig a Bíróság elé terjesztendő kérdések jelentőségét; a Bíróság a nemzeti bíróság értékelését csak abban az esetben vizsgálhatja felül, ha nyilvánvaló, hogy a közösségi jog kért értelmezése nem áll összefüggésben a valósággal vagy az alapeljárás tárgyával ( 13 ).

28.

Tekintettel arra, hogy jelen esetben nem ez a helyzet, azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy vizsgálja meg az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést még akkor is, ha a Bíróság által adandó válasz hasznossága a nemzeti bíróságra háruló további vizsgálatok alapján ítélhető csak meg.

29.

A Szerződés rendszerében az EK 25. és az EK 90. cikk – amely előírja a vámok és az azonos hatású díjak, illetve a hátrányosan megkülönböztető belső adók alkalmazásának tilalmát – kiegészítő jelleggel a más tagállamból származó vagy oda irányuló termékeket hátrányosan megkülönböztető, és ezzel az áruk szabályos versenyfeltételek mellett történő szabad mozgását akadályozó nemzeti rendelkezések tilalmának célkitűzését követi.

30.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata, jóllehet elvi síkon elismeri a fenti cikkek egymást kiegészítő jellegét ( 14 ), megtartotta a Szerződésben megfogalmazott két tilalom közötti formális megkülönböztetést azzal, hogy több alkalommal kimondta az EK 25. és az EK 90. cikk kumulatív ( 15 ) alkalmazásának tilalmát; következésképpen az EK 25. cikk hatálya alá tartozó nemzeti adórendszert nem lehet egyúttal az EK 90. cikk szerint is értékelni ( 16 ).

31.

Az ítélkezési gyakorlat szerint az azonos hatású díj és a belső adó közötti különbség abban a tényben rejlik, hogy az előző csak az importált vagy exportált termékeket terheli, és a hasonló vagy versenyhelyzetben lévő nemzeti árut nem, míg az utóbbi mindkét árucsoportot érinti.

32.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatában kialakult meghatározás alapján vámmal azonos hatású díjnak minősül minden olyan pénzügyi teher, legyen az bármilyen csekély összegű, amely – bármi legyen is az elnevezése és alkalmazásának módja – egyoldalúan, és pusztán a határ átlépésének ténye okán sújt valamely nemzeti vagy külföldi árut, még abban az esetben is, ha kivetésének célja nem az állam előnyhöz juttatása, ha nem fejt ki hátrányosan megkülönböztető vagy protekcionista hatást, valamint ha az áru, amelyet sújt, egyetlen hazai áruval sem versenyez ( 17 ). A Bíróság szerint az ilyen, kifejezetten az importált terméket sújtó teher, amely hasonló nemzeti termékre nem vonatkozik, az importált termék árának megváltoztatása révén a vámmal azonos korlátozó hatást fejt ki az áruk mozgására ( 18 ).

33.

Ezzel szemben, a belső általános adórendszer részét képező olyan pénzügyi terhek, amelyek rendszeresen, ugyanazon szempontok alapján vonatkoznak a nemzeti és importált árukra, az EK 90. cikk hatálya alá tartoznak ( 19 ).

34.

A Bíróság ugyanakkor megállapította, hogy a hazai és importált árukat ugyanazon szempontok alapján sújtó terhek minősítése és jogi értékelése céljából hasznos lehet figyelembe venni a kivetett teherből származó jövedelem rendeltetését, mivel a struktúrájukat és beszedési módjukat tekintve formálisan semleges terhek éppen ennek függvényében gyakorolhatnak különböző gazdasági hatást a két termékcsoportra.

35.

Ezért, ha a nemzeti és importált árukat egyaránt sújtó pénzügyi teherből származó bevétel célja a megadóztatott nemzeti áruk számára előnyös tevékenységek támogatása, akkor a nemzeti árut sújtó pénzügyi terhet – kisebb-nagyobb mértékben – kiegyenlítik a biztosított előnyök, miközben az importált árukat sújtó teher nettó teherként jelenik meg ( 20 ).

36.

Így annak eldöntése céljából, hogy egy adójellegű díj összeegyeztethető-e az EK 25. és az EK 90. cikkel, a most már állandó ítélkezési gyakorlat szerint annak vizsgálata szükséges, hogy a hazai terméket sújtó terhet milyen mértékben egyenlítik ki azok az előnyök, amelyeket a díjból származó bevétel támogatni rendel.

37.

Ha a kiegyenlítődés teljes mértékű, a szóban forgó teher azonos hatású díjnak minősül, mivel kizárólagos jelleggel az importált árut sújtja, ezért teljes egészében jogellenesnek kell tekinteni; ezzel szemben, ha a kiegyenlítődés csak részleges, a díj hátrányosan megkülönböztető jellegű adónak minősül, mivel az importált árukat a hazaiaknál nagyobb mértékben sújtja, így az összegét arányosan csökkenteni kell ( 21 ).

38.

Ezenkívül, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság feladata, hogy a fent említett vizsgálatot elvégezze, mivel egyedül ő rendelkezik az ehhez szükséges ténybeli elemeket is tartalmazó valamennyi bizonyítékkal ( 22 ). E célból elsődlegesen arról kell megbizonyosodnia, hogy a megadóztatott termék és a kedvezményezett nemzeti termék azonos-e ( 23 ). Meghatározott referencia-időszak során vizsgálnia kell a nemzeti árukra kivetett terhek összege és az e termékek számára kizárólagos jelleggel biztosított előny közötti pénzügyi egyensúlyt is. E tekintetben a Bíróság megállapította, hogy a pénzügyi egyensúlytól eltérő, bármely egyéb, a fenti előnyök jellegére, mértékére, vagy elválaszthatatlan tulajdonságaira vonatkozó paraméteren alapuló értékelés sem tekinthető megfelelően objektívnek annak eldöntéséhez, hogy valamely nemzeti adóügyi intézkedés a Szerződés rendelkezéseivel ellentétes-e ( 24 ).

39.

Az ítélkezési gyakorlat rövid ismertetését követően – mint ahogyan azt előttünk több főtanácsnok is megtette – fontosnak tartjuk felhívni a figyelmet arra, hogy a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat – mivel a nemzeti bíróságok feladatává teszi, hogy gyakran bonyolult és bizonytalan gazdasági értékelésekbe bonyolódjanak – nyilvánvalóan nehezen alkalmazható ( 25 ), jóllehet a lényegi kérdésekben egyértelmű ( 26 ). E nehézségekre tekintettel nem szabad megfeledkezni arról, hogy valamely adójellegű díjnak – amennyiben az abból származó bevétel rendeltetése a nemzeti termelést ösztönző állami rendszer finanszírozása – a közösségi jog szerinti jogszerűségének vizsgálatakor az EK 25. és az EK 90. cikk szerinti tilalom alkalmazása a Szerződés állami támogatásokra vonatkozó rendelkezései alkalmazása egyszerű alternatívájának felelhet meg ( 27 ).

40.

Rögtön az elején meg kell vizsgálni a SEP és a holland kormány által felhozott egyes érveket, mivel úgy tűnik, hogy még a vitatott pótdíj pénzügyi intézkedés jellegét is vitatni kívánják. Különösen a SEP érvelése szerint az OEPS 9. cikke nem más, mint olyan eszköz, amely által lehetővé vált az elosztó vállalkozások számára, hogy a megállapodási jegyzőkönyv értelmében a termelő vállalkozásoknak fizetni vállalt összegeket ügyfeleikre hárítsák. A holland kormány hasonlóképpen azt állítja, hogy a szóban forgó pótdíj a megállapodási jegyzőkönyv alapján igazolható, és kitart amellett a tény mellett, hogy a pótdíj a szállítási szolgáltatásokért járó díj része.

41.

Jóllehet a vitatott pótdíj rendelkezik olyan tulajdonságokkal, amelyek megkülönböztetik a hagyományos értelemben vett adóktól, nem gondoljuk, hogy eme érvelések alapján arra kellene következtetni, hogy ne tartozna az EK 25. cikk szerinti azonos hatású díj vagy az EK 90. cikk szerint hátrányosan megkülönböztető belső adó fogalma alá.

42.

Elsősorban, ahogyan a fentiekben láthattuk, az ítélkezési gyakorlat az azonos hatású díj fogalmát rendkívül tág körben határozza meg. Ebből a meghatározásból az következik, hogy a szóban forgó jogi fogalom lényegét azok a hatások adják, amelyeket egy meghatározott pénzügyi teher a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorol. Az olyan formális szempontok, mint az elnevezés, a mennyiség, a struktúra, a behajtás módja, a rendeltetés, az érintett díjból származó bevétel kedvezményezettjei és a kitűzött célok – mind lényegtelenek a szóban forgó teher azonos hatású díjként történő minősítése szempontjából, feltéve hogy a díjat jogszabály írja elő, kötelező jelleggel („egyoldalúan kivetett”) ( 28 ). A jelen esetben az OEPS 9. cikkének (1) bekezdése szerinti feltételeknek megfelelő valamennyi felhasználót terhelő adó kötelező jellege nem vonható kétségbe, mint ahogyan az is bizonyos, hogy a felhasználó telephelye szerinti hálózat üzemeltetője által nyújtott szolgáltatás igyénybevétele kötelező.

43.

Az EK 90. cikk szerinti belső adó fogalma szintén tág ( 29 ).

44.

Másodsorban, a Bíróságnak az EK 25. és az EK 90. cikk alapján már volt alkalma olyan pénzügyi terheket vizsgálni, amelyek vámtarifa vagy jogszabályban rögzített ár részeként jelennek meg ( 30 ).

45.

Továbbra is előzetesen kell megvizsgálni a SEP ama érvelését, miszerint az EK 25. cikk azért nem alkalmazható, mert a vitatott pótdíj a szállítási szolgáltatások díjához, és nem a villamos energia árához kapcsolódik. A SEP arra is rámutat, hogy ezt a szolgáltatást holland hálózatüzemeltetők nyújtják, Hollandia területén.

46.

Köztudott, hogy az EK 25. cikk kizárólag az árukat sújtó terhekre vonatkozik. Ha elfogadnánk a SEP állítását, akkor a fenti rendelkezés alkalmazását pusztán azért kellene kizárni, mert nincs megadóztatott termék.

47.

E tekintetben először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróságnak már alkalma nyílott annak megállapítására, hogy a villamos energia a Szerződésnek az áruk szabad mozgására vonatkozó rendelkezései értelmében vett árunak minősül ( 31 ). Az EK 31. cikk megsértése miatt indított kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset ügyében eljárva a Bíróság többek között megállapította, hogy „a villamos energia importjához vagy exportjához, illetve szállításához és elosztásához szükséges szolgáltatás a Szerződés értelmében vett áru felhasználóhoz való eljuttatásának eszköze” ( 32 ), következésképpen elismerte az ilyen szolgáltatás járulékos jellegét a szolgáltatásnyújtás tárgya vonatkozásában.

48.

Továbbá emlékeztetni kell arra, hogy az azonos hatású díj fogalmába tartozhat valamennyi olyan teher, amely – a beszedés módjától függetlenül – pusztán a határ átlépésének ténye okán sújt valamely nemzeti vagy külföldi árut. Az olyan adó, amelynek kötelezettségét nem az áru importja vagy exportja keletkezteti, hanem az ilyen tevékenység megvalósításával kapcsolatos vagy ahhoz szükséges szolgáltatás nyújtása ( 33 ), hasonlóképpen teljesíti ezeket a feltételeket, ha minden esetben alkalmas arra, hogy a szóban forgó áru Közösségen belüli mozgására hatást gyakoroljon. Számunkra nyilvánvalónak tűnik, hogy a szállítási szolgáltatás nyújtásához kapcsolódó és a szállított áru mennyisége alapján meghatározott díj – mivel a szóban forgó árut közvetetten sújtja  – elvben alkalmas arra, hogy ilyen hatást keltsen.

49.

A Bíróságnak egyébként már volt alkalma a jelen ügyben vizsgálthoz hasonló kérdésben határozni, jóllehet csak az EK 90. cikk vonatkozásában. A Bizottság írásbeli észrevételeiben hivatkozott Schöttle-ügyben hozott ítéletben ( 34 ) a Bíróságot az EK 90. cikk értelmezésével kapcsolatos kérdésekkel keresték meg, egy Németországban hatályos, az áruk közúti fuvarozását sújtó adó ügyében. A német kormány érvelésének elutasításával – miszerint a szóban forgó adó nem esett az EK 90. cikk hatálya alá, mivel nem magára a termékre vonatkozott – a Bíróság megállapította, hogy az ebben az ügyben vizsgálthoz hasonló adót, amely az „áruk nemzetközi közúti fuvarozását sújtja a belföldön megtett távolság és a szóban forgó áru súlya alapján” ( 35 ), az „árut közvetve sújtó belső adónak” ( 36 ) kell minősíteni. A Bíróság megállapította, hogy „a nemzeti vagy importált áru költségére azonnali hatást gyakoroló ilyen adót az EK 90. cikk értelmében úgy kell alkalmazni, hogy az az importált árukra nézve ne legyen hátrányosan megkülönböztető” ( 37 ).

50.

A fent kifejtett okok miatt nem gondoljuk, hogy a vitatott díjnak az EK 25. cikk szerinti jogszerűsége értékelését kizárólag annak okán kellene kizárni, hogy a fenti díj kivetését kiváltó tény a szóban forgó áru értékesítéséhez szükséges (szállítási) szolgáltatás.

51.

Mindezek tisztázása után meg kell vizsgálni a vitatott pótdíj jellemzőit, annak eldöntése céljából, hogy az vajon az EK 25. cikk vagy az EK 90. cikk szerinti tilalom alá esik-e.

52.

Kétségtelen, hogy a szóban forgó teher a Hollandiában termelt és az importált villamos energiát megkülönböztetés nélkül, azonos beszedési módok mellett sújtja. A díj látszólagos semlegessége alapján úgy tűnik, hogy ki kell zárni az EK 25. cikk alkalmazhatóságát, és ehelyett az értékelést az EK 90. cikk alapján kell elvégezni.

53.

Ezzel szemben, a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, ( 38 ) mielőtt erre a következtetésre jutnánk, meg kell vizsgálni, hogy ez a semlegesség megmarad-e, ha figyelembe vesszük a beszedett összeg rendeltetését. Ha a nemzeti terméket sújtó terhet az adott áruk által a vitatott pótdíj alkalmazásából származó bevétel rendeltetésétől függően kétségkívül élvezett előnyök teljes mértékben kompenzálnák, akkor az EK 25. cikket, és nem az EK 90. cikket kellene alkalmazni, mivel a látszólagosság mögött ez a pótdíj valójában kizárólag az importált terméket sújtaná.

54.

Jóllehet az ítélkezési gyakorlat alapján a nemzeti bíróság feladata a fenti vizsgálat elvégzése, mégis hasznosnak tartjuk, hogy a Bíróság – hatáskörének keretein belül – bizonyos útmutatást adjon e témában, különösen a nemzeti eljárásban szereplő felek érveléseire tekintettel.

55.

A következő észrevételeket erre figyelemmel tesszük.

56.

A vonatkozó nemzeti szabályozásból és az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az következik, hogy a hálózatüzemeltetők által az OEPS 9. cikk (1) bekezdése alapján kivetett összegeket ez utóbbiak át kellett engedjék a SEP-nek. Ezeket az összegeket, a 9. cikk (2) bekezdése alapján beszedett összeggel együtt, 400 millió NLG összeghatárig a 2000. év vonatkozásában a piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezésére kellett elkülöníteni, miközben a SEP köteles volt átengedni az azt meghaladó összeget a gazdasági miniszternek, amelyet az OEPS 7. cikke szerinti piaccal össze nem egyeztethető költségek finanszírozására kellett felhasználni a 2000. évet követő időszakban (a 9. cikk (5) bekezdésének vége).

57.

E mechanizmus alapján a teljes bevételt a piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezésére kellett fordítani és a SEP-nek (vagy a VTV-nek) átengedni az OEPS 9. cikkének (4) bekezdése értelmében, illetve a 400 millió NLG-t meghaladó összegeket illetően az OEPS 7. cikke alapján.

55.

Következésképpen, ha megállapítható lenne, hogy az e rendelkezésekben előírt kifizetések ténylegesen megtörténtek, és a megfelelő összegeket ténylegesen és teljes egészében a villamos energia nemzeti termelőinek támogatására használták fel – oly módon, hogy az a terhek és előnyök pénzügyi egyensúlyának megteremtését eredeményezte –, logikusnak tűnne – a Bizottság észrevételeiben kifejtettekhez hasonlóan – arra a következtetésre jutni ( 39 ), hogy a vitatott pótdíjnak a nemzeti villamos energiára gyakorolt gazdasági hatása teljes mértékben semlegesítésre került.

59.

Ugyanakkor, annak érdekében, hogy ilyen következtetésre juthasson, a kérdést előterjesztő bíróságnak először is azt kell meghatároznia, hogy i. a vitatott pótdíjból származó bevétel rendeltetése ténylegesen az olyan felhasználás-e, mint amely kifejezetten a nemzeti áru számára jelent egyedi előnyt, és ii. vajon a „megadóztatott termék és az előnyben részesített nemzeti termék azonos-e”.

60.

Az i. pontban feltett kérdést illetően a nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy – a vitatott pótdíjból vagy bármely más állami beavakozásból származó jövedelem hiányában – a szóban forgó piaccal össze nem egyeztethető költségek közvetetten vagy közvetve gyakoroltak volna-e hatást a VTV-k mérlegére, és ha igen, milyen mértékben.

61.

Tekintettel arra, hogy a nemzeti bíróság láthatóan abból a feltételezésből indul ki, hogy a fenti költségekért kizárólag a SEP felel ( 40 ), ez a megközelítés lényegében azoknak a pénzügyi mechanizmusoknak figyelembevételét teszi szükségessé, amelyeken keresztül a négy VTV közötti együttműködés – a SEP közvetítésével – megvalósult, a szóban forgó költségek megosztásának időszakában ( 41 ).

62.

Nem zárható ki egyébként az sem, hogy értékelésében a nemzeti bíróságnak az együttműködési megállapodást is figyelembe kell vennie annak érdekében, hogy megállapítsa, hogy a megállapodás milyen feltételekhez kötötte a piaccal össze nem egyeztethető költségeknek az elosztó vállalkozásokra (vagy a vitatott pótdíj kiszabására kötelezett szervekre) történő lényegi átterhelését ( 42 ). E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a SEP szerint az Essent már azelőtt intézkedett a megállapodási jegyzőkönyv alapján rá eső kifizetések teljesítéséről a 2000. év vonatkozásában, mielőtt az OEPS 9. cikke hatályba lépett volna. Úgy tűnik tehát, hogy a fenti cikkben előírt pótdíj elsősorban az elosztó ágazat számára volt előnyös ( 43 ), mivel az egyes társaságok számára lehetővé tette a SEP számára már befizetett, vagy – mindenképpen – befizetendő összeg fogyasztóktól történő visszatérítését; a nemzeti bíróság feladata tehát annak vizsgálata, hogy – amennyiben az ilyen fajta visszatérítésre nincs lehetőség – a fenti vállalkozások továbbra is kötelezhetők-e a megállapodási jegyzókönyv szerinti kifizetés teljesítésére.

63.

Ha egy ilyen jellegű vizsgálat – ami a feleknek a Bíróság írásbeli kérdésire adott válaszok alapján nem valószínűsíthető – azt mutatná, hogy a 2000. augusztus 1-je és 2000. december 31. közötti időszakban a VTV-k akár közvetlenül, akár a SEP-ben való részvételükön keresztül elsődleges vagy másodlagos jelleggel felelősek voltak a szóban forgó, piaccal összeegyeztethetetlen költségekért, a nemzeti termelés javára juttatott meghatározott előny meglétére vonatkozó feltételt a kompenzáció kritériumának alkalmazása tekintetében teljesítettnek lehetne tekinteni. Ezzel szemben nem gondoljuk, hogy önmagában az a körülmény, hogy az OEPS 9. cikk (4) bekezdése és 7. cikke szerinti kifizetéseket a SEP javára, és nem a VTV-k javára teljesítették, azt jelentené, hogy – amint azt a holland kormány és a SEP állítja – már eleve ki kellene zárni az ilyen jellegű előny meglétét, amennyiben egyébként megállípatható, hogy a kifizetett összegeket ténylegesen és teljes egészében, mégpedig a VTV-ket akár közvetett, akár közvetlen módon érintő költségek fedezésére használták fel.

64.

A holland kormány vitatja továbbá a nemzeti terméknek kedvező előny létezését, azon az alapon, hogy az OEPS 9. cikk (4) bekezdésében előírt, a SEP javára történő kifizetések nem vezettek a belföldön termelt villamos energia költségének csökkenéséhez.

65.

E tekintetben elegendő arra emlékeztetni, hogy az ítélkezési gyakorlat alapján nem szükséges, hogy az adóból származó bevételt termelési költségek fedezésére használják, mivel az adott adó alkalmazásából kifolyólag a nemzeti árut érintő pénzügyi terhek feltehetőleg kompenzálhatók például promóciós vagy kutatási tevékenységek finanszírozásán keresztül, amelyek, jóllehet a nemzeti terméket részesítik előnyben, nem jelentenek olyan előnyt, amely alkalmas arra, hogy az eladási árra közvetlen hatást gyakoroljon.

66.

Ami a fenti 59. pont ii. pontjában feltett kérdést illeti, a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy megadóztatott áru és a kedvezményezett nemzeti áru között megkövetelt azonosságot kizárja-e a vitatott pótdíj beszedésének módja, és különösen az a körülmény, hogy a díjat nem a villamosenergia-termelő vállalkozások fizetik, hanem áthárítják a végső fogyasztókra. Az Essent és a holland kormány álláspontja szerint ez a körülmény kizárja a Bíróság ítélkezési gyakorlata által megkövetelt kompenzáció lehetőségét.

67.

Ez az állítás nem tűnik teljes mértékben megalapozatlannak.

68.

Valóban igaz, hogy a végső fogyasztóra átterhelt pótdíj vagy árkiegészítés kiszabása egy versenyre épülő rendszerben eredményezhet pénzügyi terhet a közvetett vagy közvetlen módon sújtott áru vonatkozásában, mivel befolyásolja annak piaci árát. Ugyanakkor kérdéses, hogy az ilyen díjat figyelembe lehet-e venni annak vizsgálatakor, hogy megvalósul-e a fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerinti kompenzáció, mivel mint ahogyan arra rámutattunk, ez a vizsgálat a kiadások és szerzett előnyök kizárólag pénzügyi jellegű összehasonlításán alapul.

69.

Ezenkívül, tekintettel arra a tényre, hogy a vitatott pótdíj a fogyasztóktól kerül beszedésre, hogy a szállítási költség, és nem a villamos energia árának részét képezi, valamint hogy alkalmazási módja nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést, joggal merül fel az a kérdés, hogy megállítható-e az konkrétan, hogy az importált árut sújtja valamilyen pénzügyi teher, vagy az áru szabad mozgását bármi is befolyásolja, vagy még inkább, a fenti pótdíj alkalmazásából kifolyólag az adott áru tényleges versenyhátrányba kerül-e, amit meg kell különböztetni minden más, a pótdíjból származó bevételnek a nemzeti terméknek kedvező intézkedések finanszírozására történő felhasználásából eredő hátránytól (amit adott esetben a Szerződés állami támogatásokra vonatkozó rendelkezései alapján lehetne kifogásolni).

70.

Mindenesetre, az Essent és a holland kormány által fenntartott érvelés nem tűnik olyannak, mint amely kiállná az ítélkezési gyakorlat próbáját, amely nem az adófizetésre kötelezett személy és az adóból származó bevételből finanszírozott tevékenységek kedvezményezettjeinek azonosságát, hanem kizárólag az adó által sújtott (hazai) áru és az előnyben részesített áru közötti azonosságot követeli meg, hogy ily módon kizárható legyen a kompenzáció minden lehetősége az olyan esetekben, amikor az adóból származó bevételeket a megadóztatott tevékenységtől eltérő termelőtevékenység támogatására használják fel. Ha a termékekre nézve fennáll az azonosság, akkor közömbös, hogy a szóban forgó adó a termék termelését (és importját) vagy fogyasztását sújtja-e.

71.

Másrészről, az a helyzet, amikor egy bizonyos adó passzív alanya a fogyasztó, illetve az, amikor ezzel szemben a fogyasztó az a személy, akire a termelőtől és az importőrtől beszedett adó a megadóztatott áru értékesítési árának növelése révén a fogyasztót sújtja, számunkra – gazdasági szempontból – nem tűnik egymástól lényegesen eltérőnek, mivel mindkét esetben az adóból származó pénzügyi terhet a termelőtől és importőrtől eltérő személy viseli. A második esetben azonban az ítélkezési gyakorlat elismeri a kompenzáció lehetőségét ( 44 ).

72.

Ha a kérdést előterjesztő bíróság az értékelés végeztével arra a következtetésre jut, hogy a vitatott pótdíjból származó bevételt ténylegesen a nemzeti villamos energiával közetlenül vagy közvetve kapcsolatban álló költségek finanszírozására fordították, lehetővé téve a villamos energia termelői számára, hogy kompenzálják az adott pótdíj alkalmazásából kifolyólag általuk ténylegesen viselt pénzügyi terhet, akkor a bíróság feladata annak eldöntése lesz, hogy ez a kompenzáció teljes mértékű – mint ahogy az az OEPS 9. cikk alapján feltételezhető –, vagy csupán részleges volt-e. Az előbbi esetben a vitatott adót az EK 25. cikk szerinti azonos hatású díjnak, az utóbbi esetben az EK 90. cikk szerinti hátrányosan megkülönböztető belső adónak kellene minősíteni.

73.

Ezzel szemben, ha a kérdést előterjesztő bíróság arra a következtetésre jut, hogy nem valósult meg kompenzáció, akkor egyik fent említett cikk sem alkalmazható, mivel a vitatott pótdíj különbségtétel nélkül vonatkozik a nemzeti és importált árukra oly módon, hogy nem valósít meg hátrányos megkülönböztetést.

74.

A fent kifejtett érvelések összességének alapján azt javasoljuk a Bíróság számára, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a következőképpen válaszoljon:

„Az EK 25. cikkben tiltott, vámmal azonos hatású díjnak minősül az alapeljárásban szereplőhöz hasonló olyan pótdíj, amelyet megkülönbözetés nélkül és ugyanolyan feltételek mellett vetnek ki a nemzeti és az importált villamos energia szállítására, amennyiben a fenti pótdíjból származó bevételt olyan tevékenységek finanszírozására fordítják, amelyek egyedül a nemzeti termékek számára előnyösek, és amennyiben az ebből származó előny teljes egészében kiegyenlíti az adott terméket sújtó pénzügyi terhet; a vitatott pótdíj az EK 90. cikkben tiltott hátrányosan megkülönböztető belső adónak minősül abban az esetben, ha a fenti előnyök csak részlegesen egyenlítik ki a nemzeti terméket sújtó pénzügyi terhet.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy elvégezze a kérdéses díj jogi minősítésének meghatározásához szükséges vizsgálatokat. Ezzel kapcsolatosan a nemzeti bíróságnak azt kell megvizsgálnia, hogy azok a költségek, amelyek fedezetét a vitatott pótdíjból származó bevétel biztosítja, gyakorolnak-e közvetett vagy közvetlen hatást a nemzeti villamosenergia-termelőkre, és ha igen, milyen mértékben.”

75.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésével a nemzeti bíróság arra keres választ, hogy az OEPS 9. cikk (1) bekezdésével bevezetett rendszer az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősül-e.

76.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti bíróság feladata lehet az EK 87. cikk (1) bekezdésében meghatározott állami támogatás fogalmának értelmezése az EK 88. cikk (3) bekezdése utolsó mondatának az ítélkezési gyakorlat által elismert közvetlen hatályából kifolyólag ( 45 ). Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében a nemzeti bíróságok feladata a jogalanyok jogainak védelme a nemzeti hatóságoknak az e rendelkezésben meghatározott támogatás végrehajtására vonatkozó tilalom esetleges megsértése esetén ( 46 ).

77.

Az e bírósági védelem biztosítása érdekében hozható vagy hozandó intézkedésekkel kapcsolatban a Bíróság megállapította, hogy „a nemzeti bíróság köteles a jogalany által hivatkozott jogsértés minden olyan jogkövetkezményét alkalmazni a nemzeti eljárási joggal összhangban, amely a támogatási intézkedések végrehajtásáról szóló jogi aktusok érvényességét, valamint az EK 88. cikk (3) bekezdésének megsértésével nyújtott pénzügyi támogatások behajtását érinti” ( 47 ).

78.

Jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben nem tett fel kérdést, érdemes emlékeztetni arra, hogy – a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően – az állami támogatás vizsgálatakor nem lehet eltekinteni a támogatás finanszírozási módjának hatásaitól abban az esetben, ha az a kérdéses intézkedés szerves részét képezi ( 48 ). A támogatás finanszírozási módja a támogatást a közös piaccal ellentétessé teheti, még akkor is, ha az a Szerződés egyéb rendelkezéseiben, különösen az EK 25. és az EK 90. cikkben előírt feltételeknek megfelel ( 49 ).

79.

A Bíróság a Van Calster és társai ügyben hozott ítéletében is megállapította, hogy ilyen körülmények között „a bejelentési kötelezettség hatékony érvényesülésének és a támogatás Bizottság általi teljes körű és megfelelő vizsgálatának biztosítása érdekében – a fenti kötelezettségnek való megfelelés céljából – a tagállam nemcsak a szűk értelemben vett támogatási intézkedést köteles bejelenteni, hanem annak finanszírozási módját is, amennyiben ez utóbbi a tervezett intézkedés szerves részét képezi” ( 50 ). Következésképpen, a Bíróság szerint „mivel a bejelentési kötelezettség a támogatás finanszírozási módjára is vonatkozik, a nemzeti hatóságok jogsértésének következményeit – mivel nem tartották tiszteletben [az EK 88. cikk (3) bekezdése utolsó mondatának] rendelkezéseit – a támogatási intézkedés e vonatkozásában is alkalmazni kell” ( 51 ). Ebből következik, hogy „főszabályként a nemzeti bíróságok feladata a kifejezetten a támogatás finanszírozására kivetett adók vagy járulékok visszatérítését elrendelni, ha a bejelentési kötelezettség megsértésével hajtottak végre olyan támogatási intézkedést, amelynek finanszírozási módja annak szerves részét képezi” ( 52 ).

80.

A Streekgewest-ügyben hozott ítéletében a Bíróság kifejtette, hogy „ahhoz, hogy egy adót egy támogatási intézkedés szerves részének lehessen tekinteni, az adó és a támogatás között a vonatkozó nemzeti szabályozás alapján kötelező hozzárendeltségi viszonynak kell fennállnia abban az értelemben, hogy az adó bevételét szükségszerűen a támogatás finanszírozására fordítják”, és az közvetlen hatást gyakorol a támogatás nagyságára, következésképpen a támogatás közös piaccal való összeegyeztethetőségének vizsgálatára is ( 53 ).

81.

A jelen ügyben a szóban forgó pótdíjat kifejezetten és kizárólag azért vetették ki, hogy a SEP és/vagy a VTV-k számára lehetővé tegyék az őket terhelő, piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezését. Következésképpen, a Bíróság által megkövetelt a díjból származó bevétel és az állami intézkedés finanszírozása közötti kötelező hozzárendeltségi viszony nézetünk szerint fennáll, és a nemzeti bíróság feladata lesz annak vizsgálata, hogy ez utóbbi állami támogatásnak minősül-e.

82.

A fent hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapján csak akkor kell elutasítani az Essentnek az Aldellel szembeni, az OEPS 9. cikk (1) bekezdése alapján tett állítást, ha bebizonyosodik, hogy az e cikkben létrehozott rendszer az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősül, és hogy arról a Bizottságot nem értesítették.

83.

Ezért az alábbiakban e két szempont vizsgálatára térünk át.

84.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően azt, hogy egy adott állami intézkedés állami támogatásnak minősül-e, annak alapján kell megvizsgálni, hogy vajon teljesül-e a négy együttes feltétel, nevezetesen a támogatás megléte egy adott vállalkozás javára, az intézkedés szelektivitása, a támogatás állam általi vagy állami forrásból történő finanszírozása, valamint a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatása és az ebből eredő versenytorzítás ( 54 ).

85.

Ami az első és a második feltételt illeti, számunkra nyilvánvaló, hogy a vitatott intézkedés előnyt testesít meg a SEP és/vagy a VTV-k számára, és hogy ez az előny, tekintettel arra, hogy a villamosenergia-termelő ágazatra korlátozódik, szelektív jellegű.

86.

A holland kormány által hangsúlyozott azon körülmény, hogy a hálózatüzemeltetőket minden esetben kötelezték arra, hogy – a megállapodási jegyzőkönyv alapján – a piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezéséhez hozzájáruljanak, számunkra nem tűnik döntő fontosságúnak. Az OEPS 9. cikke a pótdíj beszedésére kötelezettek számára jogi kötelezettséget ír elő arra, hogy az pótdíjból származó bevételt a SEP-nek tartoznak átengedni, amely kötelezettség önálló, és független a megállapodási jegyzőkönyv alapján rájuk háruló bármely más kötelezettségtől ( 55 ). Továbbá az OEPS 9. cikkében létrehozott mechanizmus alapján a SEP nagyobb biztonsággal számíthat a fenti összegekre, mivel azok adó jellegű díj beszedéséből származnak, ezért kizárhatja vagy csökkentheti a megllapodási jegyzőkönyv alapján fizetésre kötelezett alanyok esetleges nemfizetésével vagy fizetésképtelenségével összefüggő kockázatokat ( 56 ).

87.

Ezzel szemben, ha bizonyítást nyer, hogy amikor az OEPS 9. cikk (4) bekezdése szerinti fizetéseket teljesítették, a SEP a megállapodási jegyzőkönyv végrehajtása jogcímén már részben vagy egészben megkapta az ugyanezen cikk (5) bekezdése szerinti 400 millió NLG-t ( 57 ), a SEP és/vagy a VTV-k számára a szóban forgó mechanizmusból eredő előny arányosan csökkenne addig a pontig, amíg csak esetlegesen a többletre korlátozódna ( 58 ).

88.

A kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a vonatkozó vizsgálatokat elvégezze.

89.

Úgy véljük, hogy a szóban forgó intézkedésnek a tagállamok közötti kereskedelemre gyakorolt hatására és az ebből eredő versenytorzításra vonatkozó negyedik feltétel is teljesítettnek tekinthető. E tekintetben csak arra emlékeztetünk, hogy a Bíróság megközelítése e tekintetben különösen tág. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint „nem szükséges annak megállapítása, hogy tényleges hatása van-e a támogatásoknak a tagállamok közötti kereskedelemre, és ténylegesen torzítják-e a versenyt, hanem pusztán azt kell vizsgálni, hogy e támogatások képesek-e hatást gyakorolni a kereskedelemre és torzítani a versenyt” ( 59 ). Különösen akkor, ha a tagállam által nyújtott támogatás valamely vállalkozás helyzetét megerősíti a versenytársaival szemben a Közösségen belüli kereskedelemben, a támogatást olyannak kell tekinteni, mint amely érinti e kereskedelmet ( 60 ).

90.

Jóllehet a SEP közvetlenül nem vesz részt a villamosenergia-termelésben, a VTV-k közös leányvállalataként az általuk megtermelt és az importált villamosenergia értékesítésében szerepet vállal. A SEP – legalábbis formálisan – részt vett a közszolgáltatási kötelezettségen kívül eső villamos energia importjának piacán kialakuló versenyben ( 61 ), irányította a szén elgázosítására szolgáló állomás, a Demkolec megépítését, és tevékenységet végzett a települési fűtés ágazatában is. Ami a szóban forgó intézkedésnek a Közösségen belüli kereskedelemre gyakorolt hatását illeti, a fentiekből az következik, hogy a SEP nem korlátozta tevékenységét nemzeti keretek közé, hanem a határokon átívelő kereskedelemben is szerepet vállalt.

91.

Mindemellett a nemzeti bíróság feladata, hogy a szükséges vizsgálatokat elvégezze ( 62 ).

92.

Ezzel szemben a harmadik feltétel teljesítésének megállapítása, nevezetesen az, hogy az intézkedést állami forrásból finanszírozták-e, ennél összetettebb vizsgálatot igényel. Ez a kérdés mind a kérdést előterjesztő bíróság előtt, mind a Bíróság előtt részletes megvitatásra került. Ezért az alábbiakban azt vizsgáljuk, hogy ez a feltétel teljesült-e.

93.

Elemzésünkben szándékosan elkerüljük a – többek között – a Bíróság bizonyos korábbi ítéletei alapján ( 63 ) kialakult vitát, miszerint szükség van-e állami finanszírozásra ahhoz, hogy az állami intézkedést az EK 87. cikk szerinti állami támogatásként lehessen minősíteni. Mindössze arra emlékeztetünk, hogy a Sloman Neptun ügyben hozott ítélet ( 64 ) óta a Bíróság ismételten és eltökélten erősítette meg azt az elvet, miszerint az állami támogatás finanszírozása közvetve vagy közvetlenül állami forrásból kell történjen ( 65 ), ezzel mutatva meg, hogy ezt a feltételt a támogatás fogalma egyik alkotóelemének tekinti.

94.

A Bíróság ezt az elvet a PreussenElektra-ügyben hozott ítéletében ( 66 ) újból megerősítette ( 67 ), amelyben kimondta, hogy nem minősülhet az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak azt a tagállami szabályozás, amely egyrészről a villamosenergia-szolgáltató magánvállalkozásokat arra kötelezte, hogy a megújuló energiaforrásokból előállított elektromos áramot az ilyen típusú energia gazdasági értékénél magasabban megszabott minimáláron vegyék át, és másrészről, a fenti kötelezettségől eredő pénzügyi terhet szétosztotta a szolgáltató vállalkozások és az upstream magán villamosenergiahálózat-üzemeltetők között. A Bíróság szerint közvetlen vagy közvetett állami forrástranszfer hiányában önmagában az a tény, hogy a fenti szabályozás egyértelmű előnyt juttatott a megújuló energiaforrásból elektromos áramot előállító vállalkozásoknak, és hogy ez az előny az állami hatóságok beavatkozásának következménye volt, nem volt elégséges a szóban forgó intézkedés állami támogatáskénti minősítéséhez ( 68 ).

95.

A közelmúltban, a Pearle és társai ügyben hozott ítéletében ( 69 ) a Bíróság megállapította, hogy nem valósít meg állami támogatási intézkedést valamely közjogi szakmai szervezet olyan szabályozása, amelynek célja a tagok által kezdeményezett közös reklámkampány – a tagoktól begyűjtött és kifejezetten erre a célra elkülönített források felhasználásával történő – finanszírozása volt, mivel megállapítható volt, hogy a fenti finanszírozást olyan források segítségével valósították meg, amelyekkel a szervezet soha nem rendelkezhetett szabadon. A Bíróság különösen nagy jelentőséget tulajdonított annak a körülménynek, hogy a közjogi társaságnak a kampány céljából felmerült költségeit teljes egészében kiegyenlítették a reklámból kifolyólag előnyhöz juttatott vállalkozásra kivetett adók. A Bíróság szerint ebből az következik, hogy a fenti szervezet beavatkozásának „célja nem az volt, hogy olyan előnyt nyújtson, amely az államra vagy az adott társaságra többlet terhet róna” ( 70 ), hanem az „pusztán egy teljes mértékben az érintett szakmai körök által meghatározott – és a holland hatóságok által meghatározott politikában egyáltalán meg nem jelenő – kereskedelmi célt szolgáló források megszerzésének és elosztásának eszköze volt. ( 71 )”

96.

Mindenekelőtt a Bíróság által e két ügyben megállapított elvek és elfogadott megoldások tekintetében kell megvizsgálni, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozásban a SEP javára előírt intézkedés megfelel-e az állami forrásokból történő finanszírozás feltételének. Különösen a Holland Királyság véli úgy, hogy – pontosan a Bíróságnak a fenti ítéletekben tett megállapításai alapján – a fenti vizsgálat eredménye csak nemleges lehet.

97.

E tekintetben elsősorban arra kell rámutatnunk, hogy a Bíróságnak a PreussenElektra-ügyben hozott ítélete feltehetőleg jelentős hatást gyakorol a deregulációs szakaszban lévő piacokra – és ez különösen vonatkozik a villamos energia piacára –, ahol a liberalizáció által gerjesztett, a piaccal össze nem egyeztethető költségek különösen jelentősek. E téren a Bizottságnak az ilyen költségekkel sújtott vállalkozások számára nyújtott nemzeti támogatási intézkedésekre vonatkozó ellenőrzési hatáskörét jelentősen csökkentette az állami forrásokból történő finanszírozásra vonatkozó feltétel szigorú alkalmazása, különösen ha figyelembe vesszük, hogy az ilyen intézkedéseket gyakran úgy hozzák, hogy a fenti költségek megtérítésének gazdasági terhe végül a végső fogyasztóra esik, gyakran adójellegű díj bevezetése által ( 72 ). A kockázat tehát abban rejlik, hogy a tagállamokban végbemenő liberalizációs folyamat eredményére akár jelentős hatás gyakorlására is alkalmas állami intézkedések valójában kikerülnek az állami támogatásokra vonatkozó közösségi rendelkezések alapján gyakorolt minden ellenőrzés alól, és egyúttal kikerülnek abból a szigorú rendszerből is, amelybe az ezen ellenőrzés alá tartozó intézkedések tartoznak a Bizottság által a piaccal összeegyeztethetetlen költségekre vonatkozó támogatás értékeléséhez kiadott iránymutatás ( 73 ) alkalmazásában.

98.

Elsősorban ez az oka annak, hogy nézetünk szerint a Bíróság által a PreussenElektra-ügyben hozott ítéletben kifejtett megoldást nem lehet túlterjeszteni az ítélet meghozatalát indokoló sajátos ténybeli körülményeken.

99.

A PreussenElektra-ügyben hozott ítélet alátámasztása céljából a Bíróság által lényegesnek tartott tényezők egyike a megújuló energiaforrásból származó elektromos áram közszolgáltatási hálózatba történő bevonásáról szóló törvény (Stromeinspeisungsgesetz) keretében előírt díj fizetésére kötelezett személyek magánjogi jellege volt. E tény fontossága nemcsak az ítélet rendelkező részéből, hanem annak 55. és 56. pontjából is nyilvánvalóan következik, ahol is a Bíróság – az érintett vállalkozások (PreussenElektra és Schleswag) részvényeseinek összetételére vonatkozóan a német kormány által nyújtott tájékoztatás alapján – újrafogalmazta a Landgericht Kiel által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést oly módon, mint ami lényegében arra irányul, hogy vajon a német szabályozás által a villamosenergia-szolgáltató magánvállalkozások és az upstream magán hálózatüzemeltetők hátrányára előírt terhek (vásárlási kötelezettség előre megszabott áron és az abból következő pénzügyi terhek elosztása) állami támogatásnak minősülnek-e ( 74 ). Továbbá a megújuló energiaforrásból származó elektromos áram közszolgálati hálózatba történő bevonásáról szóló törvényben létrehozott mechanizmus nem tartalmazott rendelkezést a támogatásra elkülönített összegek begyűjtésével és/vagy kezelésével megbízott közvetítők intézkedésire vonatkozóan; mivel a kedvezményezett vállalkozások számára nyújtott előny az általuk termelt villamos energia felvásárlására vonatkozó garancia, valamint az általuk termelt villamos energia gazdasági értéke és a törvényben a gazdasági értéknél magasabb szinten rögzített ár közötti különbözet volt, a támogatás a szolgáltatási szerződés megkötésekor és a másik fél fizetésével automatikusan járt.

100.

A fenti tények alapján tehát feltehető, hogy a PreussenElektra-ügyben hozott ítélet hatálya arra az esetre korlátozódik, amikor az állami hatóságok által egy bizonyos vállalkozási kör számára nyújtott támogatás finanszírozása kizárólag a magán hálózatüzemeltetőket sújtó díjak kivetésén keresztül történik, és azt a fenti üzemeltetők közvetlenül fizetik meg a kedvezményezetteknek.

101.

Megfordítva, a Bíróság ítélete nem vonatkozik i. azokra az estekre, amikor a támogatást közjogi vállalkozásokat sújtó terhek kivetéséből vagy az ilyen vállalkozások számára rendelkezésére álló források felhasználásával finanszírozzák, és ii. azokra az estekre, amikor a támogatási intézkedés finanszírozására elkülönített források magánjogi jogalanyokra kivetett terhekből (például adójellegű díjból) származnak, és közvetítőként eljáró vállalkozásokon vagy szervezeteken mennek keresztül, mielőtt a kedvezményezettekhez eljutnának.

102.

Ilyen körülmények között, ha bebizonyosodik, hogy a támogatási intézkedést állami forrásokból finanszírozták, akkor az az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatás fogalma alá tartozhat. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint ez a feltétel akkor teljesül, ha a felhasznált források közvetlenül vagy közvetett módon állami ellenőrzés alatt állnak. A Ladbroke Racing ügyben ( 75 ), majd később a Stardust-ügyben ( 76 ) hozott ítéletekben a Bíróság kifejezetten megerősítette, hogy az állami források fogalma „minden olyan pénzügyi eszközt magában foglal, amellyel a közszféra ténylegesen támogathat egyes vállalkozásokat, függetlenül attól, hogy azok az állami törzsvagyonba tartoznak-e”. Következésképpen, „még akkor is, ha a [kérdéses] intézkedésnek megfelelő összegek nem tartoznak a Kincstár törzsvagyonába, az a tény, hogy változatlanul állami ellenőrzés alatt maradnak, és így az illetékes nemzeti hatóságok rendelkezésére állnak, elégséges az állami támogatássá minősítésükhöz” ( 77 ).

103.

Ami különösen a fenti 101. pont i. alpontjában meghatározott esetet illeti, nevezetesen az olyan intézkedést, amely a közjogi vállalkozásokra kivetett teherből származó támogatás révén, vagy az ilyen vállalkozásoktól származó források felhasználásával szerez előnyt, a Bíróság a fent hivatkozott Stardust-ügyben hozott ítéletében kifejtette, hogy az ilyen forrásokat állami forrásoknak kell tekinteni, amennyiben az állam képes arra, hogy „az ilyen vállalkozásokra gyakorolt jelentős befolyásával az adott vállalkozás forrásainak felhasználását adott esetben olyan sajátos [beavatkozások] finanszírozására irányítsa, amely más vállalkozásokat juttathat előnyhöz” ( 78 ). E célból nem szükséges annak bizonyítása, hogy a támogatási intézkedés finanszírozása érdekében az állam ténylegesen meghatározott összegeket utalt át az ilyen vállalkozások számára.

104.

Egy szervezet közjogi jellege ugyanakkor nem jelenti minden esetben azt, hogy a rendelkezésére álló forrásokat automatikusan az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti „állami” forrásként kellene minősíteni. Mint ahogyan arra az előzőekben rámutattunk ( 79 ), az ilyen minősítés kizárható például abban az esetben, ha a szervezet „kizárólag a begyűjtött források megszerzésének és elosztásának eszközeként” szolgált, és ha intézkedéseinek célja nem „olyan előny nyújtása volt, amely további terhet ró az államra”.

105.

Továbbá, ahhoz, hogy egy közjogi vállalkozás intézkedését az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti támogatásnak lehessen minősíteni, arra is szükség van, hogy a kérdéses intézkedés az államnak tulajdonítható legyen, azaz állami hatóságok intézkedésének eredménye kell legyen ( 80 ).

106.

Tekintettel ugyanakkor a fenti 101. pont ii. alpontjában ismertetett esetre, amelyben a támogatási intézkedés finanszírozásához szükséges forrásokat magánszemélyek terhére teremtik meg, és közvetítő vállalkozások vagy szervezetek útján juttatják el a kedvezményezettekhez, mindenekelőtt arra kell emlékeztetni, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat alapján nincsen helye megkülönböztetésnek azok között az esetek között, amikor a támogatást közvetlenül az állam, vagy az ezen állam által kijelölt vagy létrehozott közvetítő állami vagy magánszervezet nyújtja ( 81 ).

107.

Konkrétabban az adó jellegű díjakon vagy a kötelező hozzájárulásokon keresztül finanszírozott állami támogatásokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatra kell utalni. E szerint az ítélkezési gyakorlat szerint „az állami szabályozással előírt kötelező hozzájárulásokon keresztül finanszírozott támogatások, amelyeket […] a fenti szabályozás rendelkezéseinek megfelelően kezelnek és osztanak szét […], az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti »állami forrásnak« minősülnek még abban az esetben is, ha a hatóságoktól eltérő intézmény kezelésében állnak” ( 82 ).

108.

Nyilvánvalóan felvethető, hogy a fenti ítélkezési gyakorlatot közvetett módon felülírta a PreussenElektra-ügyben hozott ítélet, legalábbis azokban az esetekben, amikor a közvetítő szerepe a díj beszedésére, vagy a beszedett összegek feletti pusztán könyvviteli ellenőrzésre korlátozódik, így kizárja az összegek használata és rendeletése feletti bármely mérlegelési mozgástér gyakorlását. Tárgyilagosan nézve ugyanis, ezt a helyzetet – gazdasági szempontból – nagyon nehéz megkülönböztetni attól a helyzettől, amelyben a támogatási intézkedés finanszírozására elkülönített összegeket közvetlen a díj fizetésére kötelezett személyek juttatják el az intézkedés által kedvezményezett vállalkozások számára ( 83 ).

109.

Ugyanakkor úgy gondoljuk, hogy ez a felvetés elhárítható, ha az állam által kijelölt közvetítő intézkedését – még akkor is, ha ez a közvetítő csak a díjak beszedéséért vagy a pusztán könyvviteli ellenőrzések elvégzéséért felel – olyannak tekintjük, mint amely alkalmas a forrásoknak a teher viseléséért felelős személyektől a kedvezményezettig történő közvetlen eljuttatása megszakítására, ami lehetővé teszi egy olyan pillanat meghatározását, amikor ezek a források, legalábbis közvetett módon, állami ellenőrzés alatt vannak, és bár az állam nem dönthet szabadon elosztásukról, mégis állami forrásoknak minősülhetnek. Egy ilyen értelmezés szerintünk legalább két esetben is lehetséges, nevezetesen amikor a közvetítő közjogi személy, és amikor a vállalkozásokra vagy magánszemélyekre kivetett kötelező hozzájárulás olyan – köz- vagy magánjogi – alapba kerül, amelyet az állam abból a célból hozott létre vagy tervezett, hogy a támogatást a törvénynek megfelelően elossza, függetlenül attól, hogy a fenti alap az összegek kezelése és elosztása tekintetében milyen fokú autonómiát élvez.

110.

Nem gondoljuk, hogy a fent hivatkozott Pearle és társai ügyben hozott ítélet az előzőekben kifejtetteket megakadályozhatná. Ahogy láttuk, ebben az esetben a Bíróság kizárta a szakmai szervezet javára saját tagjai által juttatott kötelező hozzájárulásokból származó támogatás állami forrásként való minősítését, ahol a díj kivetését az e szervezetre vonatkozó jogi szabályozás tette lehetővé, és amely beszedésének célja a tagoknak kedvező közös reklámkampány finanszírozása volt. A Bíróság által a fenti következtetés alátámasztására hivatkozott tények között (a forrásokkal a szervezet nem rendelkezhetett, ez utóbbi korlátozott szerepe a díjak beszedésében, előny juttatása anélkül, hogy az az államra vagy az érintett közjogi szervezetre azzal egyenértékű terhet róna), a Bíróság érvelési rendszerében az a tény tűnik számunkra döntőnek, hogy a szóban forgó reklámkampány megszervezésére vonatkozó kezdeményezés és az ahhoz szükséges pénzügyi teher elosztási módjára vonatkozó javaslat az érdekelt szakmai körből, és nem az állami hatóságoktól származott, mivel ez a tény önmagában alkalmas annak kizárására, hogy a vitatott intézkedés az államnak tulajdonítható ( 84 ).

111.

A fentiek alapján azt kell megvizsgálni, hogy a SEP javára az OEPS 9. cikk (1) és (4) bekezdése együttes rendelkezéseinek megfelelően teljesített kifizetések az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti „állami forrás” felhasználását valósították-e meg.

112.

Mint ahogyan láttuk, a szóban forgó nemzeti rendelkezés által létrehozott mechanizmus a villamosenergia-fogyasztók terhére a szállítási szolgáltatásért fizetendő díj kiszabásáról rendelkezett, amely pótdíjat a hálózatüzemeltetők szedik be, és az abból származó bevételt átengedik a „kijelölt társaságnak” (SEP), amely társaság felel az átengedett összegek könyvvizsgálói ellenőrzéséért, és átengedi a gazdasági miniszternek a teljes összeg 400 millió NLG-t meghaladó részét. A kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő jogvita különösen az Aldel magánfogyasztó által a telephelye szerinti hálózatüzemeltető, az Essent számára kifizetendő összegeket érinti.

113.

Először is emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság írásbeli kérdésére adott válaszában az Essent kifejtette, hogy vonatkozó időszakban, azaz 2000. augusztus 1-je és 2000. december 31. között az Essent NV vállalkozás 100%-os tulajdonában állt, amely vállalkozás részvényei 100%-os önkormányzati és tartományi ellenőrzés alá tartoztak, tehát a vállalkozás teljes mértékben köztulajdonban volt. Következésképpen mint ahogyan azt a Bizottság helyesen állította észrevételeiben, az Essent ebben az időszakban a tagállamok és a közvállalkozások közötti pénzügyi kapcsolatok átláthatóságáról szóló, 1980. június 25-i 80/723/EGK bizottsági irányelv 2. cikke (1) bekezedésének b) pontja szerinti közvállalkozás volt ( 85 ).

114.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően az Essent rendelkezésére álló forrásokat ( 86 ) főszabály szerint állami forrásoknak kell minősíteni. A holland kormány azon ellenvetését illetően, miszerint az Essent szerepe pusztán a fenti díjak beszedésére terjedt ki, a fenti 108–110. pontban kifejtettekre utalunk ( 87 ).

115.

Másodsorban, lényeges körülménynek tűnik az a körülmény, hogy a SEP feladata volt a szóban forgó pótdíjból származó bevétel összegének könvvizsgálói ellenőrzése, amire nézve felelősséggel tartozott a gazdasági miniszter felé. A szóban forgó összegek feltehetően csak az említett ellenőrzés elvégeztével állhattak a SEP rendelkezésére, amely azután köteles volt azokat minden esetben előre meghatározott célokra, azaz az állami hatóságok kezdeményezésére megvalósult beruházások költségeinek fedezésére felhasználni.

116.

Végül, ugyanilyen jelentősége van annak a körülménynek, hogy az OEPS 9. cikke (5) bekezdése értelmében a 4000 millió NLG-t meghaladó részt a SEP a Gazdasági Minisztériumnak köteles átengedni.

117.

A fentiek alapján arra a következtetésre juthatunk, hogy a SEP javára az OEPS 9. cikk (1) és (4) bekezdésének együttes rendelkezései alapján teljesített kifizetések az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti „állami forrás” felhasználását valósították meg.

118.

A fenti megfontolások alapján azt javasoljuk a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre a következőképpen válaszoljon:

„Az EK 87. cikk (1) bekezdése szerinti állami támogatásnak minősülhet az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy a villamos energia fogyasztása alapján ideiglenes jelleggel kivetett és a hálózatüzemeltetők által beszedett pótdíjból származó bevételt olyan társaságnak kell átengedni, amely a nemzeti villamosenergia-termelő vállalkozások közös leányvállalata, és amelyet ugyanezen szabályozás arra kötelez, hogy a fenti bevétel egy részét visszatartsa az általa vagy a termelő vállalkozások által a piac liberalizációját megelőzően megvalósított beruházásokból származó, a piaccal összeegyeztethetetlen költségek fedezésére, és az ilyen költségek fedezésére elkülönített összegből fennmaradó részt az államnak átengedje.

A nemzeti bíróság feladata annak megállapítása, hogy e cikk alkalmazásának feltételei teljesülnek-e.”

119.

Jóllehet a kérdést előterjesztő bíróság nem intéz kérdést a Bírósághoz az EK 88. cikk (3) bekezdésének értelmezésére vonatkozóan, ám feltételezve, hogy a Holland Királyság nem tett eleget az e cikkben szabályozott bejelentési kötelezettségnek, hasznos lehet néhány rövid észrevételt tenni a holland kormány érveire, amelyek a neki felrótt kötelezettségszegést vitatják.

120.

A holland királyság azt állítja, hogy az N 597/1998 támogatásra vonatkozó eljárás keretében a Bizottság „tudomására hozta” az OEPS törvénytervezet teljes szövegét. Ezt a közlést állítólag a 2000. augusztus 30-i levél tartalmazta, amelyben a Holland Királyság kifejezetten felhívta a Bizottság figyelmét a tervezet 9. cikkének szövegére. A Bizottság nem vitatja, hogy a törvénytervezet teljes szövegét csatolták a hozzá 2000. augusztus 30-án intézett levélhez. Sőt, a Bíróság kérésére a holland kormány által benyújtott levél megfogalmazásából kiderül, hogy a holland kormány kifejezetten utalt az OEPS 9. cikkére, bár kizárólag „A megállapodási jegyzőkönyvre vonatkozó kiegészítő információ a 92/96 irányelv alkalmazása vonatkozásában” című bekezdésben.

121.

Emlékeztetni kell arra, hogy az N 597/1998 eljárást a 2001. július 25-én hozott határozat lezárta.

122.

Az OEPS 9. cikkében létrehozott rendszer azonban 2000. december 29-én lépett hatályba, és azt írta elő, hogy a 9. cikk (1) bekezdése alapján kivetett pótdíjakból származó bevételt a hálózatüzemeltetők 2001. július 1-jéig kötelesek átengedni a SEP-nek (a 9. cikk (4) bekezdése). Következésképpen, a Holland Királyság a fenti rendszert azelőtt léptette hatályba, hogy a Bizottság lezárta volna azt az eljárást, amely keretében a fenti rendszert létrehozó rendelkezést a Bizottságnak bejelentették.

123.

Továbbá, a fenti végrehajtás keretében előírásra került, hogy az OEPS 9. cikkének (1) bekezdése szerinti pótdíjat 2000. augusztus 1-jéig visszamenőlegesen kellett kiszabni, tehát olyan időponttól kezdve, amely megelőzte azt a levelet, amelyben a Bizottságot az e cikkben előírt intézkedésekről tájékoztatták. E tekintetben hasznos lehet felidézni, hogy a fent hivatkozott Van Calster és társai ügyben hozott ítéletben a Bíróság jogellenesnek ítélte az egyes mezőgazdasági ágazatok javára hozott támogatási intézkedések finanszírozását szolgáló olyan adójellegű díjakat, amelyeket a Bizottságnak a fenti intézkedések megfelelőségéről szóló határozatát megelőző időszakra kiterjesztett visszaható hatállyal szabtak ki. A Bíróság szerint az érintett állam azzal, hogy a fenti díjak kiszabását visszaható hatállyal rendelte el, nem tartotta tiszteletben azt a kötelezettségét, hogy a Bizottságot a támogatás hatálybalépését megelőzően tájékoztatnia kell.

124.

Következésképpen, még akkor is, ha a 2000. augusztus 30-i levélben bejelentett tájékoztatást az EK 88. cikk (3) bekezdése szerinti értesítésnek lehetne minősíteni, ez nem elegendő ahhoz, hogy megállapítható legyen, hogy az e cikkben előírt kötelezettséget tiszteletben tartották.

125.

A fentiek alapján javasoljuk a Bíróságnak, hogy állapítsa meg: