L. A. GEELHOED

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. január 27.(1)

C‑109/04. sz. ügy

Karl Robert Kranemann

kontra

Land Nordrhein-Westfalen

(a Bundesverwaltungsgericht [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)

„Az EK 39. cikk értelmezése, tekintettel arra a nemzeti rendelkezésre, miszerint a gyakornoki idejét töltő köztisztviselőnek (»Referendar«) a származási helyétől a gyakorlat helyére való utazásai során felmerült költségeit kizárólag az út belföldi szakaszára vonatkozóan kell megtéríteni – Valamely másik tagállamban letöltött szakmai gyakorlat”

I –    Bevezetés

1.     Ebben az eljárásban, a Bundesverwaltungsgericht (Szövetségi Közigazgatási Bíróság, Németország) azoknak a nemzeti rendelkezéseknek az EK 39. cikkel való összeegyeztethetőségének kérdését utalta a Bíróság elé, amelyek a szakmai gyakorlatukat töltő jogászok („Rechtsreferendare”) (a továbbiakban: joggyakornokok) útiköltségei megtérítését a német területen belüli útszakaszra korlátozza.

II – Ténybeli és jogi háttér

A –    A nemzeti szabályozás

2.     A Land Nordrhein-Westfalennek (a továbbiakban: Land) a távolléti pótlék biztosításáról szóló 1988. április 29-i rendelete (Verordnung über die Gewährung von Trennungsentschädigung, a továbbiakban: TEVO) 7. §‑a (4) bekezdésének negyedik és ötödik albekezdése a jelen esetre vonatkozóan úgy rendelkezik, hogy a választásuk szerinti helyre, külföldre kiküldött, visszavonásig szóló hatállyal kinevezett, gyakorlatukat töltő köztisztviselők („Beamter auf Widerruf”) esetében a napidíjakat és szállásdíjakat csak az utazás belföldi szakaszára alkalmazandó díjtételeket alapul véve kell kiszámítani. A kiküldetés helyére és onnan a visszautazás során felmerülő útiköltségeket csak az útnak a német határig és az onnan visszafelé terjedő szakaszára térítik meg, a menetrend szerinti járatok legolcsóbb osztályára (TEVO, 6. § (7) bekezdés).

3.     Hasonló rendelkezés vonatkozik a gyakorlat ideje alatt történő hazautazással kapcsolatos útiköltségekre is a TEVO 5. cikke (4) bekezdésének és 7. cikke (7) bekezdésének együttes előírásai értelmében.

B –    A jelen jogvita és az előzetes döntéshozatalra utalás

4.     A második németországi jogi államvizsgáját megelőzően, jogi szakmai gyakorlata során az alapeljárás felperese, Karl Robert Kranemann úgy döntött, hogy négy hónapot Londonban tölt gyakornokként egy ügyvédi irodában. Ezidőtájt Karl Robert Kranemann Aachenben (Németország) rendelkezett lakóhellyel, és a német jog szerint visszavonásig szóló hatállyal kinevezett köztisztviselő volt.

5.     Ebben az időszakban, K. R. Kranemann a gyakornoki fizetésén kívül 1 686, 68 DEM‑et kapott különélési juttatásként az alapeljárás alperesétől, a Landtól. K. R. Kranemann kérelmet nyújtott be a Landhoz aacheni otthonából a gyakorlati helyére való visszautazás útiköltségeinek megtérítése iránt, valamint 1995. egyik novemberi hétvégéjén történt hazautazásának költsége megtérítése iránt is, összesen 539,60 DEM értékben. E kérelmére válaszul csupán 83,25 DEM összeget kapott, ami az üzleti utazás napidíjának és szállásdíjának felelt meg. Különös tekintettel arra, hogy a TEVO az útiköltségek visszatérítését a német határig és onnan visszafelé való utazáshoz szükséges összegre korlátozta, és mivel Aachen a német határon lévőnek minősült, a K. R. Kranemann által igényelt egyéb útiköltségeket nem térítették meg.

6.     Miután K. R. Kranemann-nak a visszatérítést elutasító határozatot megtámadó keresetét, valamint fellebbezését első fokon és fellebbviteli szinten is elutasították, újabb jogorvoslati (felülvizsgálati) kérelmet nyújtott be a Bundesverwaltungsgerichthez, amely úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Összeegyeztethető-e a[z EK‑Szerződés] 48. cikk[év]el egy olyan nemzeti jogi rendelkezés, amely a kötelezően előírt képzésének egy részét egy másik tagállamban, általa választott gyakorlati helyen végző joggyakornok számára útiköltségének csak a belföldi útszakaszra eső része erejéig biztosít megtérítési jogot?”

7.     A nemzeti bíróság kétségeit fejezte ki különösen a következő kérdésekkel kapcsolatban: 1) „Munkavállalóknak” minősülnek-e azok a joggyakornokok, akik sikeresen letették az első államvizsgát? 2) A külföldi gyakorlati idő útiköltségei megfizetésének a munkáltató által történő egyszerű elutasítása a munkavállalók szabad mozgása – EK 39. cikkel ellentétes – lényeges korlátozásának minősül-e? 3) Az EK 39. cikk magában foglalja-e a gyakornoknak a gyakorlat helyére való oda- és visszautazásának alapvető útiköltségein felül a hazautazás költségei megtérítésének kötelezettségét? 4) Ha igen, akkor a munkavállalók szabad mozgásának efféle korlátozása megfelelően igazolható-e költségvetési megfontolásokra hivatkozással?

8.     A Bíróság Alapokmánya 23. cikkének megfelelően a jelen eljárásban K. R. Kranemann, a Land és a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be.

III – Értékelés

9.     A Bundesverwaltungsgericht által előterjesztett kérdést, nézetem szerint, leginkább három részre bontva lehet megválaszolni. Elsőként, hogy egy olyan szabály, mint az alapeljárásban tárgyalt, formálisan az EK 39. cikk hatálya alá tartozik-e? Másodszor, ha ez a helyzet, egy ilyen szabály olyan mértékben korlátozza-e a munkavállalók szabad mozgását, amely nem egyeztethető össze az EK 39. cikkel? Harmadszor, ha igen, akkor létezik-e megfelelő igazolása ennek a szabályozásnak? A következőkben e kérdések mindegyikére röviden kitérek.

A –    Formálisan az EK 39. cikk hatálya alá tartozik-e az ilyen szabály?

10.   Számomra világos, hogy egy olyan szabály, mint a jelen eljárás tárgyát képező, formálisan az EK 39. cikk hatálya alá tartozik. E tekintetben három alapvető kérdés merült fel a felek beadványaiban: az, hogy vajon a joggyakornokok „munkavállalóknak” minősülnek-e az EK 39. cikk értelmében; az, hogy vajon a szóban forgó helyzet csak annak a tagállamnak a belső ügye-e, amelyik nem megfelelően viszonyul a közösségi joghoz; valamint az, hogy a joggyakornokok az EK 39. cikk (4) bekezdésének közszolgálati kivétele alá tartoznak-e.

„Munkavállalók”-e a „Rechtsreferendarek” az EK 39. cikk értelmében?

11.   A Land állítása szerint a joggyakornok által gyakorlati ideje alatt nyújtott szolgáltatások gazdasági szempontból nem értékelhetőek, és ezért nem képezik javadalmazás alapját e joggyakorlat alapján.

12.   Ezt az érvelést, nézetem szerint, el kell utasítani.

13.   A kialakult gyakorlat szerint, a „munkavállaló” közösségi jog szerinti fogalmát szélesen kell értelmezni, és olyan objektív kritériumok szerint kell meghatározni, amelyek – figyelembe véve az érintett személyek jogait és kötelességeit – a munkaviszonyt jellemzik. A Bíróság megállapította, hogy a munkaviszonynak lényegi jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és más irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt. Sem a munkaviszony nemzeti jog szerinti sui generis jellegének, sem az érintett személy termelékenységi szintjének, sem azon források eredetének, amelyekből a díjazást fizetik, sem a díjazás korlátozott összegének nincs jelentősége abban a tekintetben, hogy az adott személy a közösségi jog értelmében munkavállalónak minősül-e vagy sem(2).

14.   Így a Bíróság megállapította, hogy a gyakorlótanárok Németországban „munkavállalóknak” minősülnek, azon érvelés alapján, hogy „az a tény, hogy a pedagógusi gyakorlatot – más foglalkozások szakmai gyakorlatához hasonlóan – a foglalkozás gyakorlásához szükséges gyakorlati felkészítésnek tekintendő, nem lehet akadálya a [39. cikk] (1) bekezdés[e] alkalmazásának, amennyiben arra díjazás ellenében végzett tevékenység keretében kerül sor”(3).

15.   A vizsgálat tárgya különösen az, hogy vajon a joggyakornokok által végzett tevékenység valóságos és tényleges-e, kivéve az olyan mértékben jelentéktelen tevékenységeket, amelyek tisztán kiegészítőnek és járulékosnak tekinthetők(4). Nézetem szerint ez a vizsgálat megállja a helyét a jelen ügyben, az alábbi indokokra tekintettel.

16.   Először is a K. R. Kranemannhoz hasonló joggyakornokok által végzett feladatok, amelyek magukban foglalhatják például iratok megszövegezését, jogi kutatómunka elvégzését, ügyiratok kezelését, a gyakorlat felügyeletével megbízott személyek részére végzett valóságos és tényleges szolgáltatásnak tekintendők. Különösen, ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság elismerte az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében, a joggyakornok által a gyakorlati ideje alatt ellátott feladatok nem csupán a gyakornok érdekében és a gyakorlat vezetésével megbízottak érdekeit kizárva keletkeznek(5).

17.   Másodsorban a gyakornok által a gyakorlat ideje alatt kapott napidíj egyfajta díjazásnak minősül a Bíróság ítélkezési gyakorlata értelmében. E tekintetben az a tény, hogy ez a díj alacsonyabb lehet, mint a teljes idejű foglalkoztatás esetén járó, nem zárja ki azt, hogy a joggyakornokokat „munkavállalóknak” tekintsük, amennyiben az általuk végzett tevékenység valóságos és tényleges(6). Ezenkívül sok joggyakornok gyakornoki fizetést kap a gyakornoki munka ellentételezéseként, ami szintén díjazásnak minősül ebben az értelemben.

Vajon K. R. Kranemann esete csak Németország belső ügye?

18.   A Land amellett érvel, hogy az alapeljárás tárgyát képező helyzet csak a tagállam belső ügye, ezért nem tartozik az EU-jog hatálya alá, mivel a gyakornok külföldön töltött gyakorlati ideje kizárólag a nemzeti jogi szakképesítéshez szükséges képzés részét képezi.

19.   A kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra utaló végzésében tett észrevétele szerint ez az érvelés megalapozatlan. K. R. Kranemann választása, miszerint gyakorlati idejéből négy hónapot egy másik tagállamban fog tölteni, véleményem szerint olyan „összekötő tényező”, amely elegendő az ügynek a közösségi jog hatálya alá vonásához(7).

Alkalmazható-e az EK 39. cikk (4) bekezdése?

20.   A kérdést előterjesztő bíróság az EK 39. cikk (4) bekezdése lehetséges alkalmazásának kérdését veti fel, amely kizárja a közszolgálatban történő foglalkoztatást az EK 39. cikk alkalmazása alól.

21.   Nézetem szerint egyértelmű, hogy a K. R. Kranemannhoz hasonló joggyakornokok nem tartoznak az EK 39. cikk (4) bekezdésében foglalt kivétel alá. Ez a rendelkezés csak az olyan állásokra vonatkozik, amelyek közvetlen vagy közvetett módon magukban foglalják a közjog által ráruházott hatáskörök gyakorlását, valamint olyan kötelezettségek ellátását, amelyek az állam vagy más hatóságok általános érdekeinek biztosítására szolgálnak, különösen, ha a foglalkoztatás „különleges lojális viszonyt” jelent az állammal(8).

22.   Véleményem szerint nincs alapja annak a megállapításának, hogy ilyen lojális viszony állna fenn az ügyvédjelöltek esetében(9). Analógia révén a Bíróság a Reyners-ügyben megállapította, hogy az ügyvédi hivatás gyakorlása nem „kapcsolódik közhatalom gyakorlásához” az EK 45. cikk értelmében(10). Különösen ez az eset a magáncégnél töltött olyan gyakorlati idő tekintetében, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, és amelyet K. R. Kranemann egy londoni ügyvédi irodában töltött. Ahogyan azt a Bíróság a Bizottság kontra Olaszország ügyben kimondta, „a közszolgálatban történő foglalkoztatás fogalma nem foglalja magában valamely természetes vagy a magánjog hatálya alá tartozó jogi személy általi foglalkoztatást, függetlenül az alkalmazottra háruló feladatoktól”(11).

23.   Ezt az érvelést, amely a munkaviszony jellegén alapul, nyilvánvalóan nem befolyásolja a „Rechtsreferendarek” formális, visszavonásig szóló hatállyal kinevezett köztisztviselői („Beamter auf Widerruf”) státusza. A munkavállaló és foglalkoztatója közötti jogviszony jellege nem meghatározó jelentőségű az EK 39. cikk alkalmazhatóságára nézve(12).

B –    Az ilyen szabály az EK 39. cikk által tiltott mértékben korlátozza-e a munkavállalók szabad mozgását?

24.   A vizsgálat során a következő lépés annak mérlegelése, hogy vajon annak alapján, hogy az EK 39. cikk formális értelemben vett hatálya alá tartozó olyan szabály, mint a szóban forgó, alkalmas-e a munkavállalók szabad mozgásának akadályozására?

25.   E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság és a Land azon a nézeten van, hogy az ilyen szabály ténylegesen nem korlátozza a munkavállalóknak az Európai Unión belüli szabad mozgását, mivel annak eredményeként, hogy jelen esetben viszonylag jelentéktelen pénzösszegekre vonatkozik, az utazási költségek megtérítésének megtagadása ténylegesen nem befolyásolja a gyakornok azon döntését, hogy külföldre menjen(13). Az érvelés szerint ezt bizonyítja az a tény is, hogy a „Rechtsreferendarek” jelenleg is gyakran döntenek úgy, hogy gyakorlati idejük egy részét külföldön töltik.

26.   Én nem találom ezt az érvelést meggyőzőnek. Egyértelmű, hogy az EK 39. cikk tilalma kiterjed a nemzeti szabályokra is, amelyek az érintett munkavállalók állampolgárságára tekintet nélkül alkalmazandóak, és amelyek ugyanakkor akadályozzák szabad mozgásukat(14). Ahogyan a Bíróság kimondta, „az olyan rendelkezések, amelyek valamely tagállam állampolgárát megakadályozzák abban vagy visszatartják attól, hogy szabad mozgására vonatkozó jogát gyakorolva elhagyja származási országát, e szabadság akadályai”(15).

27.   Nem fogadom el, hogy az útiköltségek megtérítésének megtagadása a külföldön töltött gyakorlati idő esetén nem téríti el a gyakornokot azon szándékától, hogy gyakorolja a szabad mozgáshoz való jogát. Azt a kérdést, hogy vajon eltéríthető-e valamely munkavállaló attól, hogy gyakorolja e jogát, az eset összes körülményeinek figyelembevételével kell megvizsgálni. E tekintetben, jóllehet, ez esetben a szóban forgó összegek viszonylag csekélynek tűnhetnek, azonban azokat a joggyakornokok által gyakorlati idejük alatt kapott különélési juttatás korlátozott jellegének kontextusában kell elhelyezni, ahogyan azt K. R. Kranemann beadványaiban megjegyezte. Ezt szem előtt tartva, egyéb pénzügyi forrás hiányában, úgy vélem az a tény, hogy az útiköltségek teljes egészét megtérítik a Németország területén belül folytatott gyakorlat esetén, viszont nem térítik meg az egyéb tagállamokban folytatott gyakorlat esetén, bizonyára képes befolyásolni a gyakornok azzal kapcsolatos döntését, hogy gyakorolja-e az EK 39. cikkben foglalt szabad mozgáshoz való jogát.

28.   Ebből a szempontból, a jelen ügy némi analógiát mutat a Köbler-üggyel, ahogyan arra a Bizottság hivatkozott. Ez utóbbi ügyben a felperes, akit az osztrák állam alkalmazott egyetemi tanárként, olyan különleges fizetési pótlékot kért, amely az osztrák egyetemeken eltöltött 15 évnyi szolgálati idő esetén jár. E kérelmét elutasították, mivel – jóllehet letöltötte volna a 15 évnyi szolgálati időt, amennyiben a valamennyi, más tagállami egyetemen szerzett tapasztalatát is figyelembe vették volna – nem rendelkezett kizárólag osztrák egyetemeken szerzett ilyen időtartamú tapasztalattal. A Bíróság úgy találta, hogy ez a szabályozás valószínűleg akadályozza a munkavállalók szabad mozgását. Különösen elutasította azt az érvelést, hogy mivel a vonatkozó osztrák jog olyan rendelkezést tartalmaz, amely lehetőséget ad a külföldi egyetemi tanárok felvételének elősegítése érdekében arra, hogy számukra magasabb alapilletményt lehessen megállapítani; a migráns egyetemi tanárok díjazása gyakran kedvezőbb, mint az osztrák egyetemek tanáraié, még a szolgálati idő alapján járó, különleges pótlék figyelembevételével is. Ez a körülmény, a Bíróság ítélete értelmében, nem akadályozta meg, hogy a szóban forgó szabály egyenlőtlen bánásmódot eredményezzen a migráns egyetemi tanárok és az osztrák egyetemi tanárok között, és ezáltal a munkavállalók szabad mozgását akadályozza(16).

29.   Hasonló okokból az a véleményem, hogy a gyakorlati idejüket külföldön töltő gyakornokoknak a gyakorlati idejüket Németországban töltő gyakornokokkal azonos feltételek mellett történő hazautazása költségeinek megtérítéséhez való jogának megtagadása alapjában véve a munkavállalók szabad mozgásának korlátozását jelenti. Még ha első ránézésre ez viszonylag kis összegnek is tűnik, befolyásolhatja a gyakornok azon döntését, hogy gyakorlati idejének egy részét külföldön töltse-e, mivel korlátozott anyagi eszközök állhatnak esetleg rendelkezésére.

C –    Igazolható-e egy ilyen szabály úgy, hogy az összeegyeztethető legyen az EK 39. cikkel?

30.   Jelen értékelés utolsó része annak megvizsgálása, hogy vajon egy ilyen szabály, mint a szóban forgó, igazolható-e a közérdekre való hivatkozással.

31.   E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság előzetes döntéshozatalra utaló végzésében kifejezte abbéli bizonytalanságát, hogy amennyiben az ilyen szabály alapjában véve a munkavállalók szabad mozgásának korlátázását jelenti, vajon e korlátozás igazolható-e a nemzeti költségvetési megfontolásokkal. Megjegyzem, hogy maga a Land írásbeli beadványaiban nem terjesztett elő ilyen igazolást.

32.   Egyértelmű, hogy pusztán gazdasági indokok, beleértve a nemzeti költségvetéshez kapcsolódó megfontolásokat is, rendszerint nem igazolják releváns módon a munkavállalók szabad mozgásának korlátozását(17).

33.   Ebben a kérdésben a Bizottság a Kohll-ügyre hivatkozik, amely azoknak a luxemburgi szabályoknak az EK 49. cikkel való összeegyeztethetőségével kapcsolatos, amelyek a valamely más tagállambeli fogorvos által végzett fogászati kezelés költségének visszatérítését a biztosított személy társadalombiztosítási intézményének engedélyétől teszi függővé. Ebben az ügyben – válaszul azon érvelésre, miszerint az ilyen jellegű szabályok azért voltak szükségesek, hogy ne boruljon fel a társadalombiztosítási rendszer egyensúlya – a Bíróság úgy vélekedett, nem zárható ki, hogy valamely tagállam társadalombiztosítási rendszere pénzügyi egyensúlyának komoly veszélybe kerülésének kockázata olyan közérdeken alapuló kényszerítő indokot jelenthet, amely igazolhatja az ilyen jellegű akadályt(18).

34.   Hangsúlyoznám, hogy nézetem szerint a Bíróság állásfoglalása a Kohll-ügyben semmiképpen sem kérdőjelezi meg azt az általános elvet, hogy gazdasági indokok nem elegendőek a szabad mozgás korlátozásának igazolásához. Ellenkezőleg, a Bíróság ezen állásfoglalása egy meglehetősen sajátos ténybeli keretben helyezkedik el, nevezetesen, amikor a különálló nemzeti társadalombiztosítási rendszer kohéziójának megőrzése jelenti a szóban forgó szabályozás lehetséges igazolását. Az ilyen helyzetben felmerülő megfontolások alapvetően eltérnek az olyankor felmerülőktől, amikor – mint a jelen ügyben – a szóban forgó szabály célja a kormányzati költségvetés általános védelme(19).

35.   E tekintetben természetesen helyes azt állítani, hogy a nemzeti vagy regionális kormányzati szervek igazoltan vehetnek figyelembe költségvetési szempontokat, amikor arról döntenek, hogy vajon adjanak-e és milyen mértékű útiköltség- és egyéb költségtérítést a joggyakornokoknak. Mindazonáltal amikor ezt teszik, tiszteletben kell tartaniuk a munkavállalók szabad mozgásának alapelvét, ahogyan azt a jelen indítvány 10. pontjától kezdve kifejtettem, és minden visszatérítési rendszernek meg kell felelnie ennek az alapelvnek.

IV – Végkövetkeztetések

36.   Ezért azt indítványozom, hogy a Bíróság a következőképpen válaszolja meg a Bundesverwaltungsgericht által elé utalt kérdést:

„Az a nemzeti szabály, amely a »Rechtsreferendarek« útiköltségeinek visszatérítését a tagállam területén belülre eső útszakaszra korlátozza, a munkavállalók szabad mozgásának az EK 39. cikkel ellentétes korlátozását jelenti.”

---

1 – Eredeti nyelv: angol.

---

2  – Lásd a 66/85. sz. Lawrie-Blum-ügyben 1986. július 3-án hozott ítélet (EBHT 1986., 2121. o.) 17. pontját, a C‑138/02. sz. Collins-ügyben 2004. március 23-án hozott ítélet (EBHT 2004., I‑2703. o.) 26. pontját, valamint a C‑456/02. sz. Trojani-ügyben 2004. szeptember 7-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑7573. o.)16. pontját.

---

3  – A fenti 2. lábjegyzetben hivatkozott Lawrie-Blum-ügyben hozott ítélet 19. pontja.

---

4  – Lásd az 53/81. sz. Levin-ügyben 1982. március 23-án hozott ítélet (EBHT 1982., 1035. o.) 17. pontját (a részmunkaidős foglalkoztatás is elegendő a munkavállalói státusz megállapításához, annak ellenére, hogy a díjazás kevesebb, mint az adott szektorra vonatkozó garantált minimálbér); a 197/86. sz. Brown-ügyben 1988. június 21-én hozott ítélet (EBHT 1988., 3205. o.) (az egyetemet megelőző, körülbelül nyolc hónapos szakmai gyakorlat elegendő volt a munkavállalói státusz megállapításához); a 344/87. sz. Bettray-ügyben 1989. május 31-én hozott ítélet (EBHT 1989., 1621. o.) 15. és 16. pontját; a C‑3/90. sz. Bernini-ügyben 1992. február 26-án hozott ítéletet (EBHT 1992., I‑1071. o.) (10 hetes gyakorlati tanfolyam elegendő volt a munkavállalói státusz megállapításához); a C‑188/00. sz. Kurz-ügyben 2002. november 19-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10691. o.) 32. pontját; a C‑413/01. sz. Ninni-Orasche-ügyben 2003. november 6-án hozott ítéletet; valamint a fenti 2. lábjegyzetben hivatkozott Trojani-ügyben hozott ítélet 16. pontját.

---

5  – Analógia révén, ahogyan azt a Bizottság megjegyezte, a Bíróság megállapította, hogy a gyakorlati idejét töltő jogász által nyújtott szolgáltatások a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló 76/207 irányelv hatálya alá tartoznak: a C‑79/99. sz. Schnorbus-ügyben 2000. december 7-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑10997. o.) 28. pontja, amelyben a Bíróság úgy érvelt, hogy a Rechtsreferendar gyakorlati képzése „a képzés része, és a bírói vagy magasabb közszolgálati hivatal betöltésének szükséges előfeltétele”, és így az egyenlő bánásmódról szóló irányelv hatálya alá tartozik.

---

6  – Lásd a fenti 4. lábjegyzetben hivatkozott ügyeket.

---

7  – Lásd, analógia révén, az állampolgárok szabad mozgása összefüggésében a C‑224/98. sz. D'Hoop-ügyben 2002. július 11-én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑6191. o.) 30. pontját: „Amennyiben az Unió polgárait valamennyi tagállamban jogilag ugyanabban az elbánásban kell részesíteni, mint az azon tagállamok állampolgárait, akik velük azonos helyzetben vannak, a szabad mozgás jogával összeegyeztethetetlen lenne, hogy az uniós polgár az állampolgársága szerinti tagállamban kedvezőtlenebb elbánásban részesüljön, mint amilyenben akkor részesülne, ha nem vette volna igénybe a Szerződés által a mozgás szabadsága terén nyújtott lehetőségeket.” Lásd még a C‑18/95. sz. Terhoeve-ügyben 1999. január 26-án hozott ítélet (EBHT 1999., I‑345. o.) 27. pontját.

---

8  – A 149/79. sz., Bizottság kontra Belgium ügyben 1980. december 17-én hozott ítélet (EBHT 1980., 3881. o.). Lásd még Stix-Hackl főtanácsnok C‑405/01. sz. Colegio de Oficiales de la Marina Mercante Española ügyre vonatkozó indítványát (2003. szeptember 30-án hozott ítélet, EBHT 2003., I‑10391. o.).

---

9  – Megjegyzem, hogy az alperes az alapeljárásban nem terjesztett elő arra vonatkozóan semmiféle érvet, hogy az ügy az EK 39. cikk (4) bekezdésének hatálya alá tartozik.

---

10  – A 2/74. sz. Reyners-ügyben 1974. június 21-én hozott ítélet (EBHT 1974., 631. o.).

---

11  – A C‑283/99. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2001. május 31-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4363. o.) 25. pontja.

---

12  – Ahogyan azt a Bíróság a 152/73. sz. Sotgiu-ügyben 1974. február 12-én hozott ítéletének (EBHT 1974., 153. o.) 5. pontjában kifejtette, „Az említett rendelkezésben bármiféle különbségtétel hiányában érdektelen, hogy a munkavállaló munkásként, alkalmazottként vagy köztisztviselőként került alkalmazásra, illetve hogy munkaviszonyát a közjog vagy a magánjog szabályozza. E jogi minősítések ugyanis a nemzeti törvényhozók szándéka szerint változhatnak, következésképpen nem nyújthatnak a közösségi jog követelményeinek megfelelő értelmezési kritériumot”.

---

13  – K. R. Kranemann esetében például, míg az igényelt útiköltség a jelen ügyben 539,60 DEM, K. R. Kranemann 1 686,68 DEM-et kapott kiküldetési díj címén ugyanazon gyakorlati időszakra.

---

14  – A C‑415/93. sz. Bosman-ügyben 1995. december 15-én hozott ítélet (EBHT 1995., I‑4921. o.); a C‑190/98. sz. Graf-ügyben 2000. január 27-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑493. o.) 18. pontja; a C‑387/01. sz. Weigel-ügyben 2004. április 29-én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑4981. o.) 52. pontja. Lásd még az EK 39. cikk (3) bekezdését, amely kimondja, hogy a munkavállalók szabad mozgása magában foglalja azt „a jogot, hogy a közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi […] okok alapján indokolt korlátozásokra is figyelemmel, … [a munkavállaló] e célból a tagállamok területén szabadon mozogjon…[…]”

---

15  – A fenti 14. lábjegyzetben hivatkozott Graf-ügyben hozott ítélet 23. pontja.

---

16  – A C‑224/01. sz. Köbler-ügyben 2003. szeptember 30-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑10239. o.) 75. és 76. pontja. A Bíróság megjegyezte, hogy „az Osztrák Köztársaságon kívüli más tagállamban egyetemi tanárként eltöltött időszakok elismerésének teljes elutasítása akadályozza a munkavállalók szabad mozgását Ausztriában, mivel jellegénél fogva ez utóbbiakat eltéríti attól, hogy az ország elhagyásával éljenek e szabadsággal” (74. pont). Ehhez hasonlóan a fenti 12. lábjegyzetben hivatkozott Sotgiu-ügyben a Bíróság úgy vélekedett, hogy a különélési juttatás a 1612/68 rendelet szerinti „foglalkoztatási és munkafeltételek” fogalmába tartozik tekintettel arra, hogy az a munkavállaló által – az otthonától történő elválasztás miatt – elszenvedett kényelmetlenségekért járó, kiegészítő díjazásnak minősül (8. pont).

---

17  – Lásd például a 352/85. sz., Bond van Adverteerders ügyben 1988. április 26-án hozott ítélet (EBHT 1988., 2085. o.) 34. pontját, amelyben a szolgáltatások szabad mozgásának korlátozása nem igazolható az adott tagállam közönségének szánt reklámból származó bevételeknek egy nemzeti közalapítvány számára történő kizárólagos biztosításával; a C‑398/95. sz. SETTG-ügyben 1997. június 5-én hozott ítéletet (EBHT 1997., I‑3091. o.), az ágazatban a békés viszonyok fenntartása, a kollektív munkaügyi vita lezárásának és ezáltal a gazdasági ágazatra, így az állam gazdaságának egészére gyakorolt káros hatások megelőzésének eszközeként nem elegendő gazdasági célkitűzés a szolgáltatások szabad mozgása korlátozásának igazolására; valamint Stix-Hackl főtanácsnoknak a C‑42/02. sz. Lindman-ügyre vonatkozó indítványa (2003. április 10-én hozott ítélet, EBHT 2003, I‑13519. o.) 88. pontját a szerencsejátékokhoz fűződő gazdasági érdek, beleértve a jótékonysági célú finanszírozást is, nem szolgál megfelelő igazolásként a szolgáltatások szabad mozgásának korlátozására. Lásd még a nemekkel szembeni egyenlő bánásmód kontextusában a C‑343/92. sz. Roks-ügyben 1994. február 24-én hozott ítéletetet (EBHT 1994., 571. o.); a C‑226/98. sz. Jørgensen-ügyben 2000. április 6-án hozott ítéletet (EBHT 2000., I‑2447. o.).

---

18  – A C‑158/96. sz. Kohll-ügyben 1998. április 28-án hozott ítélet (EBHT 1998., I‑1931. o.) 42. pontja. Ennek ellenére a Bíróság az ügy tényállása alapján úgy találta, hogy a valamely másik tagállamban végzett fogászati kezelés költségeinek visszatérítése a biztosítás szerinti tagállam (jelen esetben a Luxemburgi Nagyhercegség) díjaival összhangban „nincs jelentős hatása” a luxemburgi társadalombiztosítási rendszer finanszírozására.

---

19  – Mindenesetre megjegyzem, hogy a német határ, mint „választóvonal” kijelölése az útiköltségek visszatérítéséhez költségvetési nézőpontból önkényesnek tűnik, és nem feltétlenül zárja ki azon útiköltségek visszatérítését, amelyek magasabbak a többinél. Egyértelmű, ahogyan azt K. R. Kranemann beadványában megjegyezte, hogy a joggyakornok Németország egyik feléből a másikba (például Münchenből Berlinbe) történő utazásának költségei sok esetben meghaladhatják a határ másik oldalán lévő tagállamba (például Aachenből Liége-be) való utazás költségeit.