L. A. GEELHOED

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2005. március 10.(1)

C‑392/02. sz. ügy

Az Európai Közösségek Bizottsága

kontra

Dán Királyság

„Az EK 10. cikk megsértése és az Európai Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 94/728/EK, Euratom tanácsi határozat 2. és 8. cikkének megsértése – A tagállamok saját forrásokkal kapcsolatos pénzügyi felelőssége – 140 409,60 DKK összegű, a vámhatóságok saját, a megfizetésért felelős személy által ésszerűen nem észlelhető hibájából be nem hajtott vám befizetésének elmulasztása (a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló 2913/92/EGK tanácsi rendelet 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja)”

I –    Bevezetés

1.     Az Európai Közösségek Bizottsága annak a megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy a Dán Királyság – mivel a dán hatóságok nem bocsátották rendelkezésére a 140 409,60 DKK összegű saját forrást és az erre az összegre 1999. december 20‑ tól számított késedelmi kamatot – nem teljesítette a közösségi jogból (különösen az EK 10. cikkből és a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 1994. október 31‑ i 94/728/EK, Euratom tanácsi határozat(2) [a továbbiakban: a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat] 2. és 8. cikkéből) eredő kötelezettségeit.

2.     Első ránézésre e probléma mögött a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat szerint a tagállamokat terhelő kötelezettségek természetével és alkalmazási körével kapcsolatos, elvi szinten eltérő elképzelések húzódnak. Ez vezetett ahhoz, hogy egyes tagállamok – nevezetesen a Holland Királyság, a Németországi Szövetségi Köztársaság, a Belga Királyság, a Portugál Köztársaság, a Svéd Királyság és az Olasz Köztársaság – beavatkoztak a jelen ügybe, a Dán Királyság kérelmének támogatása érdekében.

3.     Az egyrészt a Bizottság, másrészt a Dán Királyság és a mellette beavatkozó tagállamok közötti eltérő elképzelések tágabb értelemben az EK‑Szerződés pénzügyi tárgyú rendelkezéseit tartalmazó címére (tudniillik az EK 268 – EK 280. cikkre) vonatkoznak, ahogyan azokat az 1988‑as, úgynevezett „Delors-csomag” elfogadása óta alkalmazzák. Ez a kezdeményezés tette lehetővé, hogy véget vessenek azoknak az ellentéteknek, amelyek a költségvetés nagyságával és összetételével kapcsolatban 1979 és 1987 között szinte minden évben szembeállították a két költségvetési hatóságot, a Tanácsot és az Európai Parlamentet. Ezt az összefüggést részletesebben ki fogom fejteni az alkalmazandó jog leírásánál, mivel a jelen ügyben felmerült jogi kérdések értékelésénél ez igen lényeges.

II – Általános összefüggések és jogi háttér

A –    A saját források

4.     Különböző okokból a közösségi költségvetés éves kidolgozása 1979 óta egyre bonyolultabbá vált. Először is: az Európai Közösségen belüli gazdasági fellendülés különbségekhez vezetett, amelyek lényegesen megnőttek a Görög Köztársaság, a Spanyol Királyság és a Portugál Köztársaság csatlakozásával. Félelmet keltett, hogy ez az eltérés a belső piac előrevetített fejlődésével tovább mélyül. Ez további jelentőséget adott a kevésbé fejlett régiók Közösség általi szélesebb körű támogatásával kapcsolatos politikai kérdésnek. Másodszor: a mezőgazdasági garanciából származó kötelező kiadások ellenőrzése egyre nehezebbé vált ebben az időszakban. Az e költségek okozta terhek meghaladták a közösségi kiadások – már eleve jelentős – egészét. Harmadszor: mivel ezáltal a kötelező kiadások a nem kötelező kiadások kiszorításával fenyegettek, amelyek vonatkozásában a Parlamentnek mint az EK 272. cikk értelmében vett költségvetési hatóságnak különleges hatásköre volt, a Parlament és a Tanács szinte folyamatosan zsákutcába került.

5.     A Bizottság, hogy kiutat találjon ebből a megoldás nélküli helyzetből, 1987 februárjában a Közösség közpénzügyeinek alapvető módosítására vonatkozó intézkedéscsomagot javasolt („Delors-csomag”). 1988 februárjában az Európai Tanácsnak sikerült megállapodásra jutnia e csomag főbb pontjai vonatkozásában. A megállapodás a közösségi pénzügyek négy lényeges elemére vonatkozott. E négy elem 1988 óta meghatározó a Közösség költségvetési eljárásában, illetve a költségvetés tartalmát illetően. Az éves költségvetés kidolgozása, ahogyan azt formálisan az EK 272. cikk rendezi, az e négy elem által meghatározott keretbe illeszkedik.

6.     A kérdéses négy elem a következő:

a)     A középtávú pénzügyi keret

E keretről a Bizottság javaslatára a Tanács dönt öt vagy hat éves időszakra. E keretet 1988 után, 1992 decemberében az edinburgh‑i, illetve 1999 márciusában a berlini Európai Tanács határozta meg. E keretekben a közösségi kiadások felső határa a kiadások teljességére és a legfontosabb költségvetési pontokra vonatkozóan egymástól elkülönülő módon kerül meghatározásra. E keretek – kidolgozottabb formában – a Parlament, a Tanács és a Bizottság közötti intézményközi megállapodások (a továbbiakban: IIA) tárgyát képezik. Az IIA‑k tartalmazzák azokat a mennyiségi kereteket, amelyeket a költségvetési hatóság az érintett időszakban köteles betartani.

Magától értetődik, hogy a fent nevezett középtávú költségvetési keretek rendszerének kidolgozása és struktúrája nagymértékben függ az eszközök elosztásához kapcsolódó politikai elképzelésektől.

b)     A saját forrásokra vonatkozó döntések

Minden egyes középtávú pénzügyi kerethez kapcsolódik a saját forrásokra vonatkozó döntés, amely a Közösség számára a fent nevezett keretben előirányzott költségek fedezetéhez szükséges forrásokra alkalmazandó. Természetesen a Közösség különböző „saját forrásainak” mértéke és az egyes tagállamoknak az ehhez nyújtott hozzájárulása nagymértékben függ az eszközök elosztásához kapcsolódó politikai elképzelésektől. E tekintetben a tagállamok különösen odafigyelnek – az esettől függő – pozitív vagy negatív eredményre, amely az általuk befizetett hozzájárulások és az általuk felhasználható források különbözetének eredménye.

c)     A költségvetési fegyelem

A középtávú pénzügyi keretek és a saját források közötti törékeny egyensúly a költségvetési politika szintjén szükségképpen ki van téve annak, hogy költségvetési túllépés következik be. Ezért 1988 óta minden egyes új pénzügyi perspektíva kapcsán intézkedéseket hoznak a költségek előre nem látott növekedésének megelőzése végett. Ezek az intézkedések, amelyeket jelenleg a költségvetési fegyelemről szóló, 2000. szeptember 26‑i 2040/2000/EK tanácsi rendelet(3) tartalmaz, mindenekelőtt a mezőgazdasági költségek ellenőrzését célzó szabályokból állnak.

d)     A strukturális alapok

A strukturális alapokhoz – beleértve a kohéziós alapot – kapcsolódó kiadások központi szerepet játszanak az Európai Közösségen belüli gazdasági egyenlőtlenségek leküzdését célzó elosztásában. A pénzügyi perspektívák kidolgozásának keretében a strukturális alapokból származó források tagállamok közötti elosztása különleges figyelmet kap. A strukturális alapokra vonatkozó közösségi szabályozás minden egyes pénzügyi perspektíva elfogadása után újraértékelésre kerül.

7.     A jelen ügyben a középtávú pénzügyi perspektíva és a saját forrásokkal kapcsolatos döntés közötti összefüggés a fontos. Ahogyan azt fentebb jeleztem, az Európai Tanácsban ezen aktusokkal kapcsolatban kialakult törékeny egyetértés mindenekelőtt azon alapul, hogy a tagállamok visszaléphetnek az aktusok együttes alkalmazásától. A hozzájárulások szorosan összefüggnek a különböző saját források megállapításának egyes tágállamokra vetített következményeivel. E tekintetben meg kell még jegyezni, hogy az EK 268. cikk harmadik bekezdésének rendelkezéséből, amely szerint a költségvetés bevételeinek és kiadásainak egyensúlyban kell lenniük, az következik, hogy valamely saját forrás bevételének hiányát valamely más saját forrásból vagy a pénzügyi perspektívában előirányzott kiadások módosításával kell pótolni. Mindkét esetben bizonyos kockázatnak van kitéve az a megállapodás, amelyen a Közösség kiadásainak és bevételeinek rendszere nyugszik. A Közösség költségvetési eljárásának ilyen alapvető törékenysége mellett a saját forrásokkal kapcsolatos döntések révén meghatározott tagállami kötelezettségeket és az azok végrehajtása érdekében hozott rendelkezéseket nagy figyelemmel hozzák meg, és a Bizottság nagyon ügyel tiszteletben tartásukra.

8.     Az ügy a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat bizonyos rendelkezéseinek és az 1996. július 8‑ i 1355/96/Euratom, EK tanácsi rendelettel(4) módosított, a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 88/376/EGK, Euratom határozat végrehajtásáról szóló, 1989. május 29‑ i 1552/89/EGK, Euratom tanácsi rendelet(5) (a továbbiakban: 1552/89 rendelet) értelmezésével kapcsolatos. E rendelkezések a vámoknak a Közösség „saját forrásaként” történő beszedésével, könyvelésével és átutalásával kapcsolatos tagállami kötelezettségekre vonatkoznak, amely kötelezettségek a tagállamokat a Közösséggel szemben terhelik.

9.     A saját forrásokról szóló 1994‑es határozattal kapcsolatban az alábbi rendelkezések érdekesek számunkra [nem hivatalos fordításban]:

A 2. cikk (1) bekezdése:

„A közösségi költségvetés részét képező saját források azok a források, amelyek eredete:

a)      a Közösségek intézményei által a harmadik országok tekintetében a közös mezőgazdasági politika keretében megállapított vagy megállapítandó lefölözések, támogatások, kiegészítő vagy kompenzációs összegek, kiegészítő összegek vagy tényezők és egyéb vámok, valamint a cukorágazatban a piac közös szervezése kapcsán előirt hozzájárulások és más vámok;

b)      a közös vámtarifa szerinti vámok és egyéb vámok, amelyeket a harmadik országok tekintetében a közösségek intézményei már megállapítottak, vagy meg fognak állapítani, valamint az Európai Szén- és Acélközösséget létrehozó szerződés hatálya alá tartozó termékekre kivetett vámok;

[…]”.

A 2. cikk (3) bekezdése:

„A tagállamok beszedési költségek címén megtartják az (1) bekezdés a) és b) pontja értelmében fizetendő összegek 10%‑át.”

A 8. cikk (1) bekezdése:

„A Közösségeknek a 2. cikk (1) bekezdésének a) és b) pontjában említett saját forrásait a tagállamok szedik be a nemzeti törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések alapján, amelyeket adott esetben a közösségi szabályokban megfogalmazott követelményekhez igazítanak. A Bizottság rendszeres időközökben megvizsgálja a tagállamok által közölt hazai rendelkezéseket, eljuttatja a tagállamokhoz azon módosításokat, amelyeket a közösségi szabályoknak való megfeleléshez szükségesnek ítélt, és jelentést nyújt be a költségvetési hatóságnak. A tagállamok a Bizottság rendelkezésére bocsátják a 2. cikk (1) bekezdésének a)–d) pontjában biztosított forrásokat.”

A 8. cikk (2) bekezdésének vége:

„[…] a Bizottság javaslatára, az Európai Parlamenttel történt konzultációt követően a Tanács egyhangúlag fogadja el azon rendelkezéseket, amelyek szükségesek e határozat alkalmazásához, illetve a 2. és 5. cikk szerinti bevételek beszedésének ellenőrzéséhez, valamint e bevételeknek a Bizottság rendelkezésére bocsátásához és befizetéséhez”.

10.   Az 1552/89 rendelet vonatkozó rendelkezései, ahogyan azok az adott időszakban alkalmazandóak voltak, a következők [nem hivatalos fordításban]:

2. cikk:

„(1) E rendelet alkalmazása érdekében a Közösség a 88/376/EGK, Euratom határozat (jelenleg a 94/728 határozat) 2. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontjában említett saját forrásokra való jogosultságát meg kell állapítani, amint a vám könyvelésbe vételét és az adóssal történő közlését illetően teljesülnek a vámjogszabályok által előírt feltételek.

(1a) Az (1) bekezdésben említett jogosultság időpontja a vámjogszabályok által előírt könyvelésbe vétel időpontja.

[…]

(1b) Jogvita esetén az (1) bekezdésben meghatározottak megállapítása céljából az illetékes közigazgatási hatóságok feladata az esedékes tartozás mértékének kiszámítása, legkésőbb az adóst a tartozásról tájékoztató első közigazgatási határozat alkalmával, illetve az igazságszolgáltatáshoz való fordulás alkalmával, amennyiben ez utóbbi következik be előbb.

[…]”

6. cikk:

„(1) A saját forrásokról minden egyes tagállam kincstára vagy az egyes államok által kijelölt szervezet a források természetét feltüntető könyvelést köteles vezetni.

(1a) […]

(2)      a)     A 2. cikk alapján megállapított vámot – a jelen bekezdés b) pontjában foglaltak kivételével – legkésőbb a vám megállapításának hónapját követő második hónap 19. napja utáni első munkanapon kell könyvelésbe venni.

b)      Az a) pontban meghatározott határidőn belül külön könyvelésbe kell venni azokat a megállapított vámokat, amelyeket az a) pontban említett könyvelésbe azért nem vettek be, mert azokat még nem szedték be, továbbá mert azokra semmilyen biztosítékot nem adtak. A tagállamok ugyanilyen módon járhatnak el, amennyiben a megállapított és biztosítékokkal lefedett vámokat illetően jogvita alakult ki, és azok vonatkozásában különböző események hatására változás következhet be.”

A 6. cikk (3) és (4) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendszeresen könyvelési jegyzékeket küldjenek a Bizottságnak.

17. cikk:

„(1) A tagállamok megteszik az összes szükséges intézkedést annak biztosítására, hogy a 2. cikk alapján megállapított vámoknak megfelelő összeget az e rendeletben meghatározottak szerint a Bizottság rendelkezésére bocsássák.

(2)   A tagállamok kizárólag akkor mentesülnek az alól a kötelezettség alól, hogy a Bizottság rendelkezésére bocsássák a megállapított vámoknak megfelelő összeget, ha ezen összegeket vis maior miatt nem szedték be. A tagállamok emellett meghatározott esetekben figyelmen kívül hagyhatják azon kötelezettséget, hogy ezen összegeket a Bizottság rendelkezésére bocsássák, ha a konkrét eset valamennyi vonatkozó körülményének mélyreható értékelése után úgy látszik, hogy a behajtás hosszú távon rajtuk kívül álló okok miatt lehetetlen. Ezeket az eseteket a (3) bekezdésben előírt jelentésben fel kell tüntetni, amennyiben azok mértéke az elmúlt naptári év októberének első munkanapján érvényes árfolyamon nemzeti valutára átváltva meghaladja a 10 000 ECU‑t; e jelentésnek utalást kell tennie azokra az okokra, amelyek megakadályozták a tagállamot a kérdéses összeg rendelkezésre bocsátásában. Adott esetben a Bizottság az érintett tagállamot észrevételeiről hat hónapos határidőn belül tájékoztatja.

[…]”

B –    A tagállamok és az adósok

11.   A saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet előírja a tagállamok Közösséggel szembeni, a határozat 2. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontjában feltüntetett, megállapítással, beszedéssel, könyveléssel és átutalással kapcsolatos kötelezettségeit. Ezeket az ún. „hagyományos” saját forrásokat úgy jellemezhetjük, hogy teljes egészében a közösségi jogalkotó határozza meg őket, és a tagállamok egyszerű végrehajtóként járnak el e források beszedésével és átutalásával kapcsolatos kötelezettségeik keretén belül. E kötelezettségek végrehajtása magában foglalja, hogy a tagállamok hatóságilag lépjenek fel az adósokkal szemben abból a célból, hogy a fizetendő vámok átutalásra kerüljenek, és azokat a Közösség rendelkezésére bocsáthassák. Az e cél érdekében alkalmazandó rendelkezéseket, ami a vámok összegének megállapítását és beszedését, valamint az ezzel összefüggésben fizetendő összegeket illeti, a Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑ i 2913/92/EGK tanácsi rendelet(6) (a továbbiakban: Vámkódex) tartalmazza.

12.   Az e nagy ívű szabályozást alkotó rendelkezések közül az alábbiak a különösen lényegesek számunkra.

A 4. cikk 9. pontja ekként határozza meg a vámtartozás fogalmát: „valamely személynek a hatályban lévő közösségi rendelkezések alapján az adott árura vonatkozó kiviteli vámok (kiviteli vámtartozás) vagy behozatali vámok (behozatali vámtartozás) összegének megfizetésére való kötelezettsége”.

A 4. cikk 10. pontja értelmében, „behozatali vámok”:

„–      az áruk behozatalakor fizetendő vámok és az azokkal azonos hatású díjak,

–       a közös agrárpolitika vagy a mezőgazdasági termékek feldolgozásából származó egyes termékekre alkalmazandó különleges rendelkezések alapján bevezetett mezőgazdasági lefölözések és más importterhek”.

A behozatali vámtartozás keletkezését a Vámkódex 201. cikke szabályozza.

„(1) A behozatalkor vámtartozás keletkezik:

a)      behozatalivám-köteles áru szabad forgalomba bocsátásakor; vagy

b)      ilyen árunak a behozatali vámok alóli részleges mentesség melletti ideiglenes behozatali eljárás alá helyezésekor.

(2) A vámtartozás a szóban forgó vámáru-nyilatkozat elfogadásának időpontjában keletkezik.

[…]”

A Vámkódex 217. és azt követő cikkei alkalmazandóak a vámösszeg megállapítása és az adóssal való közlése tekintetében. A jelen ügyben az alábbi rendelkezések a különösen fontosak:

„217. cikk

(1) A vámhatóságnak, amint rendelkezésére állnak a szükséges adatok, ki kell számítania minden egyes, vámtartozásból származó behozatali vagy kiviteli vám összegét (a továbbiakban »vámösszeg«), és be kell jegyeznie a könyvelési nyilvántartásba vagy más ezzel egyenértékű adathordozóba (könyvelésbe vétel).

Az első albekezdés nem alkalmazható:

[…]

A vámhatóság eltekinthet azoktól a vámtartozásoktól, amelyeket a 221. cikk (3) bekezdése értelmében a határidő lejárta után már nem lehetett az adóssal közölni.

(2) A tagállamok határozzák meg a vámösszegek könyvelésbe vételére szolgáló gyakorlati eljárásokat. Ezek az eljárások eltérhetnek annak megfelelően, hogy a vámtartozás keletkezésének körülményeire tekintettel, a vámhatóság bizonyos lehet‑e afelől, hogy az említett összegeket megfizetik.

218. cikk

(1) Ha vámtartozás keletkezik a behozatali vámok alóli részleges mentesség melletti ideiglenes behozataltól eltérő vámeljárás során az árunyilatkozat elfogadása vagy az ezzel azonos joghatású bármely más intézkedés eredményeként, az ilyen vámtartozás összegét kiszámítása után azonnal, de legkésőbb az áru kiadását követő második napon könyvelésbe kell venni. […]

[…]

220. cikk

(1) Ha a vámtartozásból származó vámösszeget nem vették könyvelésbe a 218. és 219. cikknek megfelelően, vagy a jogszabály szerint fizetendő összegnél alacsonyabbat vettek könyvelésbe, a beszedendő vámösszeget vagy annak még fennmaradó részét attól a naptól számított két napon belül kell könyvelésbe venni, amikor a vámhatóság tudomást szerez a helyzetről, ki tudja számítani a jogszabály szerint fizetendő összeget, és meg tudja állapítani az adós személyét (utólagos könyvelésbe vétel). Ez a határidő a 219. cikknek megfelelően meghosszabbítható.

(2) A 217. cikk (1) bekezdésének második és harmadik albekezdésében említett esetek kivételével, nem történik utólagos könyvelésbe vétel, ha:

a)      az eredeti, a vámösszeg könyvelésbe vételének mellőzéséről vagy a jogszerűen fizetendőnél alacsonyabb összegen való könyvelésbe vételéről rendelkező határozatot olyan általános rendelkezések alapján hozták meg, amelyeket bírósági határozattal később megsemmisítettek;

b)      a jogszabály szerint járó vámösszeget a vámhatóság hibájából nem vették könyvelésbe, amit a jóhiszeműen eljáró, a [vámáru-nyilatkozatra] vonatkozó hatályos jogszabályokban megállapított rendelkezéseket teljesítő, megfizetésért felelős személy nem észlelhetett.

c)      a bizottsági eljárásnak megfelelően elfogadott rendelkezések mentesítik a vámhatóságot a bizonyos értéknél kisebb vámösszegek utólagos könyvelésbe vételének kötelezettsége alól.

221. cikk

(1) A könyvelésbe vételt követően a vámösszeget a megfelelő eljárások szerint közölni kell az adóssal.

(2) Ha a fizetendő vámösszeget a vámáru-nyilatkozaton tájékoztatásul feltüntették, a vámhatóság úgy rendelkezhet, hogy azt nem kell az (1) bekezdésnek megfelelően közölni, kivéve ha a feltüntetett vámösszeg nem egyezik meg a hatóság által megállapított összeggel.

A 218. cikk (1) bekezdése második albekezdésének sérelme nélkül, amennyiben az előző albekezdésben foglalt lehetőséget alkalmazzák, a vámhatóság részéről az áru kiadása azonos hatású a könyvelésbe vett vámösszeg adóssal történő közlésével.

(3) A vámtartozás keletkezésétől számított 3 év lejárta után az adóssal már nem lehet közölni a tartozás összegét. Ha azonban a vámhatóság büntetőeljárás alapjául szolgáló cselekmény következtében nem tudta megállapítani a jogszabály alapján fizetendő vámtartozás pontos összegét, a 3 éves határidő lejárta után is lehet azt közölni, ha a hatályos rendelkezések azt lehetővé teszik.”

13.   A Bizottság több rendeletben rendelkezett a Vámkódex alkalmazásának részleteiről. Különösen az alábbi rendeletek fontosak a számunkra:

–       az 1993. július 2‑i 2454/93/EGK bizottsági rendelet,(7)

–       az 1998. július 29‑i 1677/98/EK bizottsági rendelet(8) és

–       a 2003. július 25‑i 1335/2003/EK bizottsági rendelet.(9)

14.   A tények megvalósulásának idején a 2454/93 rendelet 869. cikkének b) pontja a következőképpen rendelkezett:

„A vámhatóságok maguk is határozhatnak úgy, hogy nem könyvelnek le beszedetlen vámokat:

[…]

b)      ha a vámhatóság úgy ítéli meg, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában megállapított feltételek teljesülnek, feltéve hogy az érintett személytől egy vagy több behozatali vagy kiviteli tevékenység, de egyetlen hiba vonatkozásában be nem szedett összeg 2000 ECU-nél kevesebb;

[…]”.

A 1677/98 rendelet 1. cikkének 5. pontja a „2000 ECU” szöveget e rendelkezésben „50 000 ECU”‑vel helyettesítette.

15.   A 2454/93 rendelet 871. cikkének első bekezdése akként rendelkezik, hogy „a 869. cikkben említett esetek kivételével, a vámhatóság – akár úgy ítéli meg, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában megállapított feltételek teljesülnek, akár ha kételyei merülnek fel az adott rendelkezésben foglalt kritériumoknak az adott esetre való megfelelő alkalmazhatósága tekintetében – köteles az ügyet a Bizottság elé utalni, abból a célból hogy az a 872–876. cikkben megállapított eljárással összhangban határozatot hozzon […]”.

16.   A 2454/93 rendelet 869. cikkének b) pontját és 871. cikkét az 1335/2003 rendelet 1. cikkének 1. és 2. pontjában foglaltak váltották fel. Ez utóbbi rendelkezés 2003. augusztus 1‑jétől alkalmazandó mindazon ügyekben, amelyeket ezen időpontot megelőzően döntéshozatal céljából nem adtak át a Bizottságnak.

17.   A 869. cikk b) pontja és a 871. cikk az alábbiak szerint módosult.

A 869. cikk b) pontja

„A vámhatóságok maguk is határozhatnak úgy, hogy nem könyvelnek le beszedetlen vámokat:

[…]

b)      ha úgy ítéli[k] meg, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában megállapított feltételek teljesülnek, kivéve azokat az eseteket, amikor a 871. cikk értelmében az ügyet a Bizottság elé kell utalni. Amennyiben azonban a 871. cikk (2) bekezdésének második francia bekezdését kell alkalmazni, a 871–876. cikkel összhangban indított eljárás végéig a vámhatóságok nem fogadhatnak el olyan értelmű határozatot, amely mentességet biztosít a szóban forgó vámok lekönyvelésének kötelezettsége alól.”

871. cikk (1) és (2) bekezdése:

„(1) A vámhatóság köteles az ügyet a 872–876. cikkben megállapított eljárás szerinti határozathozatal céljából az ügyet a Bizottság elé utalni, amennyiben úgy ítéli meg, hogy teljesültek a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában rögzített feltételek, és:

–       úgy ítéli meg, hogy a Bizottság a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében hibát követett el,

–       az ügy körülményei a tagállamok közigazgatási hatóságai közötti kölcsönös segítségnyújtásról, valamint a vám- és mezőgazdasági szabályozás helyes alkalmazásának biztosítása érdekében e hatóságok és a Bizottság együttműködéséről szóló, 1997. március 13‑i 515/97/EK tanácsi rendelet(10) vagy bármely más közösségi jogszabály vagy a Közösség által olyan országgal vagy olyan országok csoportjával kötött bármely megállapodás alapján végrehajtott közösségi vizsgálat eredményeivel függnek össze, ahol rendelkezést hoztak az ilyen irányú közösségi vizsgálatok végrehajtásáról, vagy

–       az egy vagy több behozatali vagy kiviteli művelet tekintetében, de egyazon hiba következtében az érintett személytől be nem szedett összeg eléri vagy meghaladja az 500 000 EUR‑t.

(2) Az (1) bekezdésben említett ügyeket azonban nem kell a Bizottság elé utalni, ha:

–       a Bizottság a 872–876. cikkben megállapított eljárásnak megfelelően valamely hasonló jogi megítélésű és hasonló ténybeli alapokon nyugvó ügyben már határozatot hozott,

–       a Bizottság előtt egy hasonló jogi megítélésű és hasonló ténybeli alapokon nyugvó ügy elbírálása már folyamatban van.”

18.   A 2454/93 rendelet 873. cikkének első bekezdése előírja, hogy „az adott ügyet vizsgáló bizottság keretében egy valamennyi tagállam képviselőiből álló szakértői csoporttal történő konzultáció után a Bizottság határoz arról, hogy a vizsgált körülmények alapján a kérdéses vámokat le kell‑e könyvelni”.

III – Az ügy körülményei

19.   A 90‑es évek elején egy dán társaság (a továbbiakban: az importáló társaság) a Kínai Népköztársaságból származó, héjastul ehető mélyhűtött zöldborsót hozott be Dániába. 1995 végéig az árukat vámkezelés előtt egy dán nagykereskedő részére értékesítették, aki gondoskodott a vámáru-nyilatkozat benyújtásáról. A nagykereskedő engedéllyel rendelkezett, amely alapján a termék végleges felhasználásra történő értékesítése folytán 0%‑ os behozatali vámtételt alkalmazhatott. Az importáló társaság 1996. január 1‑ jétől maga intézte a vámkezeléssel járó formaságokat. A ballerupi (Dánia) helyi vámhatóság anélkül fogadta el a vámáru-nyilatkozatot, hogy megvizsgálta volna, hogy a társaság rendelkezik‑ e a szóban forgó árukra vonatkozó végső felhasználási engedéllyel, és továbbra is a 0%‑ os vámtételt alkalmazta.

20.   A vejlei (Dánia) helyi vámhatóság 1997. május 12‑én megállapította, hogy az importáló társaság nem rendelkezik a 0%‑os vámtétel alkalmazására feljogosító engedéllyel. A hatóság 16,8%‑os vámtételt alkalmazva módosította a két vámáru-nyilatkozatot. Az importáló társaság így még ugyanazon a napon a ballerupi helyi vámhatósághoz fordult, amely kijavította a vámáru-nyilatkozatok módosítását, és újból a 0%‑ os vámtételt alkalmazta anélkül, hogy ellenőrizte volna, hogy a társaság rendelkezik‑e az árukra vonatkozó végső felhasználási engedéllyel.

21.   Az 1996. február 9‑e és 1997. október 24‑e között benyújtott 25 vámáru-nyilatkozat utólagos ellenőrzése során az illetékes vámhatóság megállapította, hogy az importáló társaság nem rendelkezett a végső felhasználás szabályainak alkalmazásához szükséges engedéllyel. A vámhatóság felszólította a társaságot, hogy fizessen meg 509 707,30 DKK (mintegy 69 000 euró) vámot, amelyet be kellett volna szedni. Azonban miután megállapította, hogy a módosítás a ballerupi helyi vámhatóság által 1997. május 12‑én végzett kijavítása érinthette a társaságnak a lefolytatott vámeljárás jogszerűsége iránti jogos bizalmát, a dán vámhatóságok azt kérdezték a Bizottságtól, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának megfelelően indokolt‑e a társaságtól az ezen időpontot követően benyújtott vámáru‑nyilatkozatokkal kapcsolatosan követelt behozatali vám utólagos könyvelésbe vételének mellőzése. Ez az összeg 140 409,60 DKK‑t (kb. 19 000 eurót) tett ki.

22.   A Bizottság 1999. július 19‑i határozatában igenlő választ adott. A Bizottság határozatában úgy vélte, hogy a vejlei helyi vámhatóság módosításainak a ballerupi helyi vámhatóság általi 1997. május 12‑i kijavítását az illetékes dán hatóság által elkövetett olyan hibának kell tekinteni, amelyet az érdekelt nem észlelhetett.

23.   A Bizottság 1999. október 21‑i levelében felhívta a dán vámhatóságokat, hogy a levél kézbesítését követő második hónap 19‑e utáni első munkanapot, azaz 1999. december 20‑át megelőzően bocsássanak a rendelkezésére 140 409,60 DKK összegű saját forrást, amelynek hiányában a hatályos közösségi jogszabályban meghatározott késedelmi kamat lesz alkalmazandó. A Bizottság kérte továbbá, hogy az összeget felismerhető módon azonosítsák a számára küldendő havi könyvelési jelentésben.

24.   Miután a dán hatóságok 1999. december 15‑i levelükben megtagadták e kérés teljesítését, a Bizottság 2000. július 19‑én felszólító levéllel fordult a dán kormányhoz. Miután a Bizottság a dán kormány 2000. szeptember 29‑i válaszát nem találta kielégítőnek, 2001. április 6‑án indokolással ellátott véleményt adott ki, amelyben felhívta a tagállamot, hogy a vélemény kézbesítésétől számított két hónapos határidőn belül tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a véleményben foglaltaknak eleget tegyen. Mivel a dán kormány válaszában továbbra is azt állította, hogy a tagállamok nem tehetőek felelőssé a vámhatóságok azon hibáiért, amelyek következményeit az adósok a Bizottság ilyen értelmű döntése alapján nem kötelesek viselni, a Bizottság a jelen kereset benyújtása mellett döntött.

IV – A felek érvei

25.   A felek alábbiakban bemutatott álláspontjaival kapcsolatban egyrészt a Bizottság, másrészt a Dán Királyság és az utóbbi kérelmét támogatva beavatkozó tagállamok között az írásban és a szóbeli meghallgatás során kicserélt részletes érveket veszem nagy vonalakban figyelembe. Ha szükséges, bizonyos előterjesztett érveket részletesebben elemzek.

26.   A Bizottság állítása szerint a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat 2. cikke szerint az ún. „hagyományos” saját források a vámtartozás keletkezésével jönnek létre, és ezért e határozat 8. cikkének (1) bekezdése alapján rendelkezésére kellett volna bocsátani a szóban forgó 140 409,60 DKK összeget. Ennélfogva az 1552/89 rendelet 2. cikkének (1) bekezdésével összhangban, a vámrendelkezések helyes alkalmazásával a dán hatóságoknak meg kellett volna állapítaniuk a Közösségek ezen forrásokra való jogosultságát, és a megkívánt végső felhasználási engedély hiányában meg kellett volna fizetniük a vámtartozást.

27.   Azon időpont meghatározása, ameddig a dán hatóságoknak meg kellett volna állapítaniuk a vámtartozás összegét, az 1552/89 rendelet 10. cikkének megfelelően lehetővé tenné azon határidő kiszámítását, amelyen belül a kérdéses saját forrásokat a Bizottság számlájára át kellett volna utalni. E határidő elmulasztása a fent hivatkozott rendelet 10. cikkének értelmében késedelmikamat-fizetési kötelezettséggel jár. Ezen állításának alátámasztására a Bizottság a Bizottság kontra Németország ügyben hozott ítéletre(11) hivatkozik.

28.   A Bizottság szerint a vámok tagállamok általi beszedése során, amelyet utána átadnak a Bizottságnak, éles különbséget kell tenni egyrészt a Közösség és a tagállamok közötti kapcsolatok, másrészt a tagállamok és az adósok közötti kapcsolatok között. A Közösség és a tagállamok közötti kapcsolatokat a Közösség pénzügyi rendszerével kapcsolatos rendelkezések, tudniillik a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet, valamint a jóhiszemű együttműködés EK 10. cikkben lefektetett elve szabályozza. A tagállamok és a gazdasági szereplők közötti kapcsolatokat ellenben teljes egészben a Vámkódex és az annak végrehajtására hozott rendelkezések, így például a 2454/93 rendelet rendelkezései szabályozzák.

29.   A Bizottság a folytatásban elismeri, hogy a két szabályrendszer között létezik – pusztán technikai és jogi jellegű – kapcsolat, mivel az 1552/89 rendelet hivatkozik azokra a különböző eljárásokra, amelyeket a Vámkódexnek megfelelően le kell folytatni a vámtartozás keletkezése, megállapítása és behajtása során. Azonban e hivatkozások nem érintik a nemzeti hatóságoknak a Közösséggel szemben a „hagyományos” saját források beszedése körében általuk elkövetett hibákért fennálló anyagi felelősségét. Ha valamely tagállam bármilyen okból nem szedi be ezeket a forrásokat, kizárólag az 1552/89 rendelet 17. cikke alapján és az ebben a rendelkezésben taxatíve felsorolt feltételek mellett mentesülhet a forrásoknak a Bizottság részére történő rendelkezésre bocsátása alól. Ebből kiindulva pedig az a tény, hogy valamely társaság a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján mentesül a vámok megfizetése alól, önmagában semmilyen következménnyel nincs az érintett tagállam e vámok összegének átutalásával kapcsolatos kötelezettségére.

30.   Az 1552/89 rendelet 2. cikkében a Vámkódexre, közelebbről a vámtartozás könyvelésbe vételére történő hivatkozás szükségszerűen olyan hivatkozásként értendő, amely a Vámkódexben a könyvelésbe vétel megvalósulásához előírt objektív feltételekre vonatkozik, és nem arra a körülményre, hogy az adott ügyben a nemzeti hatóságok ténylegesen eljártak‑e a könyvelésbe vétel érdekében, vagy sem. Ebből a Bizottság szerint az következik, hogy az áruknak a Közösség vámterületére való behozatalától – azaz a vámtartozás keletkezésétől – kezdve a vám és a mezőgazdasági díj a Közösséget, és nem pedig a tagállamokat illeti meg.

31.   A Közösség mindazonáltal úgy döntött, hogy e források beszedését a tagállamokra bízza, mivel azok rendelkeznek a megfelelő működő infrastruktúrával. Ennek fejében a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat 2. cikke (3) bekezdésének megfelelően a tagállamok visszatartják az átutalandó saját források összegének 10%‑át (jelenleg 25%‑át). A Bizottság ebből azt a következtetést vonja le, hogy a Közösségnek annál is inkább jogában áll elvárni, hogy a tagállamok a legnagyobb fegyelemmel lássák el feladatukat. Végeredményben a tagállamoknak kell viselni a saját források beszedésével kapcsolatos esetleges gondatlanságuk pénzügyi következményeit.

32.   Álláspontjának alátámasztására a Bizottság a gondos pénzügyi kezelés EK 248. és EK 274. cikkben rögzített elvére hivatkozik, amelyet – legutóbb a 762/2001 rendelettel(12) módosított, az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó 1977. december 21‑i költségvetési rendelet(13) 2. cikke vezetett be. Ezen elv megszegése azzal a következménnyel jár, hogy a be nem szedett összeget a tagállamok egészének kell ellentételeznie az ún. „GNP”-forráson keresztül. Így tehát sérül a Közösség pénzügyi eszközökkel történő ellátásának törékeny egyensúlya.

33.   A Bizottság e tekintetben a Pretore di Cento ügyben(14), illetve a Bizottság kontra Hollandia ügyben(15) hozott ítéletre hivatkozik. Az érvek értékelésénél később visszatérek ezeknek az ítéleteknek a tartalmára és a jogvita megoldására gyakorolt hatásukra.

34.   A dán kormány részletesen válaszol a Bizottság érveire, azt állítva, hogy a jelen ügyben alkalmazandó közösségi jog nem írja elő a tagállamok pénzügyi felelősségét az államok nemzeti hatóságai által a Közösség saját forrásainak beszedése során elkövetett hibák esetén. Ilyen felelősségnek az alkalmazandó közösségi szabályozás kifejezett jogi rendelkezésén kellene alapulnia. Márpedig a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatnak, az 1552/89 rendeletnek vagy az azokat megelőző rendelkezéseknek sem a szövege, sem az előkészítő munkálatai nem engednek olyan szándékra következtetni, amely szerint a tagállamoknak pénzügyi felelősséget kellene viselniük a saját források beszedése során elkövetett hibákért és gondatlanságért. A saját forrásokról szóló 1994‑es határozat 2. és 8. cikke csak azt írja elő, hogy a behozatali és kiviteli vámokat a Bizottság rendelkezésére kell bocsátani. Azonban semmilyen rendelkezést nem tartalmaznak a nemzeti vámhatóságok esetleges hibáinak vagy mulasztásainak a következményeire vonatkozóan.

35.   Ezzel kapcsolatban a dán kormány kijelenti, hogy a jelen ügy egyfajta teszt a Bizottság számára. A Bizottság már több ízben megkísérelte eléri, hogy a tagállamoknak a saját források beszedésével kapcsolatban elkövetett hibákért való pénzügyi felelőssége bekerüljön a saját forrásokról szóló határozatokba és azok végrehajtási szabályaiba. Mindezidáig e törekvései hiábavalóak voltak, és a Tanács elutasította a Bizottság e célból benyújtott javaslatait.

36.   A dán kormány elismeri, hogy a jóhiszemű együttműködés EK 10. cikkben rögzített elvéből következik, hogy a tagállamok a közigazgatásuk hatékony megszervezésével kötelesek biztosítani, hogy a saját forrásokat megfelelően beszedjék, és a Bizottság rendelkezésére bocsássák őket. Mindazonáltal ebből nem lehet arra következtetni, hogy a tagállam felelősséggel tartozna a nemzeti hatóságok által esetlegesen elkövetett hibákért. A dán kormány azt állítja, hogy a saját források elvesztését, amely szinte elkerülhetetlen következménye annak, hogy a saját források Közösség javára történő beszedését a tagállamokra bízták, a Közösségnek kell viselnie. Ellenkező esetben azok a tagállamok, amelyeken keresztül harmadik államokkal folytatott legjelentősebb közösségi kereskedelem zajlik, aránytalan módon lennének érintve.

37.   A saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet szövegének és rendszerének gondos elemzése a dán kormány szerint felfedi, hogy a Bizottság érvei alaptalanok. Azok a rendelkezések – tudniillik a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat 2. és 8. cikke –, amelyekre a Bizottság érvelését alapítja, csupán azt írják elő, hogy a behozatali vámokból származó bevételt a Bizottság rendelkezésére kell bocsátani. Ezek a cikkek nem alkalmazandóak a források nemzeti vámhatóságok hibájának felróható beszedésének elmaradása esetén. Egyébként az 1552/89 rendelet nagyon részletes. Ebből a contrario arra kell következtetni, hogy ha a Tanácsnak az lett volna a szándéka, hogy a tagállamokat tegye felelőssé a nemzeti hatóságok hibái vagy gondatlansága következtében be nem szedett vámokért, akkor e rendelet valamely kifejezett rendelkezésében kétség kívül előírták volna ezt.

38.   A Bizottsággal ellentétben a dán kormány úgy ítéli meg, hogy a jelen ügyben semmilyen érv nem hozható fel az 1552/89 rendelet 17. cikke alapján. Ez a rendelkezés határozza meg azokat a feltételeket, amelyek esetén a tagállamok mentesülhetnek a már megállapított vámok Bizottság számára történő rendelkezésre bocsátása alól. A jelen ügyben a helyzet egészen más. Nem arról az esetről van szó, amikor a vámok saját forrásként nem kerültek megállapítására, hiszen a Vámkódex 220. cikkének – a 2454/93 rendelet 869. cikkének b) pontjával közösen értelmezendő – (2) bekezdésében foglalt eljárás keretében a Bizottság elfogadta, hogy a könyvelésbe nem vett, jóllehet könyvelésbe veendő behozatali vámokat nem kell beszedni az adóstól, amennyiben az megalapozottan gondolhatta, hogy a jogkörrel rendelkező vámhatóságok által adott magyarázat helyes. Amennyiben a vámokat nem kellett könyvelésbe venni, az 1552/89 rendelet 2. cikke szerint nincs helye vám megállapításának. Ebből kiindulva nem lehetett ilyen összeget a saját források könyvelésébe bevenni, ahogyan azt az 1552/89 rendelet 6. cikkének (2) bekezdése megköveteli, és ezt az összeget nem lehetett a Bizottság rendelkezésére bocsátani.

39.   A dán kormány egyetért a Bizottsággal abban, hogy egyrészt a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatnak és az 1552/89 rendeletnek, másrészt a Vámkódexnek nem ugyanaz a tárgya. Ennek ellenére úgy véli, hogy olyan esetekben, mint a jelen ügy, ahol a Vámkódex és a végrehajtására hozott rendelkezések helyes alkalmazása alapján bizonyos vámok nem szedhetőek be az adóstól, a Bizottság nem követelheti azok saját forrás címén történő befizetését. Még inkább ez a helyzet, hiszen a 2454/93 rendelet 873. cikke alapján éppen a Bizottság jogosult eldönteni azt, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában előírt indokok alapján a tagállamoknak jogunkban áll‑e eltekinteni attól, hogy követeljék a behozatali vámokat a vállalkozásoktól. Ésszerű azt feltételezni, hogy azért bízták a Bizottságra annak eldöntését, hogy a tagállamok mentesülhetnek‑e az adott behozatali vám követelése alól, mert a behozatali vám beszedésének elmaradására vonatkozó döntés azzal a következménnyel jár, hogy a Bizottság számára hiány keletkezik a saját forrásokban.

40.   A dán kormány az 1679/79 rendeletre(16) alapított történeti érvre is hivatkozik azért, hogy bizonyítsa a saját forrásokkal kapcsolatos és a vámokra vonatkozó rendelkezések közötti ilyen kapcsolatot. E rendeletnek a Vámkódex hatálybalépése óta hatályon kívül helyezett 9. cikke előírta, hogy az azon feltételeket meghatározó közösségi rendelkezések hatálybalépése előtt, amelyek esetén a tagállamok kötelesek a behozatali és kiviteli vámokból származó saját források megállapítására, a tagállamok nem voltak kötelesek a vonatkozó (azóta a 1552/89 rendelettel felváltott) „rendelet” szerinti saját források megállapítására abban az esetben, ha a kérdéses rendelet alapján e vámokat utólagosan nem szedték be.

41.   Végezetül a dán kormány igen alapos érveléssel igyekszik bizonyítani, hogy a Bizottság által felhozott ítélkezési gyakorlat miért nem alkalmazható a jelen ügyben. Ez az ítélkezési gyakorlat azokra az esetekre vonatkozik, amikor az érintett tagállam köteles valamely vállalkozástól a mezőgazdasági vagy behozatali díjat utólagosan beszedni még akkor is, ha a beszedés nem történt meg megfelelő időben. Az általuk képezett jogi háttér nem tartalmaz a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének megfelelő rendelkezéseket. Ez tette lehetővé a díjnak az érintett vállalkozástól történő utólagos beszedését. Ellenben nem úgy tűnik, hogy ezen ítéletek olyan esetekre is iránymutatást adnak, amikor valamely tagállamnak a vámhatóságok hibája miatt már nem áll jogában beszedni a vámokat.

42.   A belga, az olasz, a holland, a portugál és a svéd kormány támogatja a dán kormány álláspontját. Jóllehet érveik bizonyos eltéréseket mutatnak, a dán kormányhoz hasonlóan ők is úgy vélik, hogy a tagállamok nem vonhatóak felelősségre a nemzeti vámhatóságok által elkövetett hibákért és gondatlanságért. A dán kormánnyal egyetértésben az a véleményük, hogy a Bizottság által hivatkozott ítélkezési gyakorlat nem alkalmazható a jelen ügyben. A hivatkozott ítélkezési gyakorlat kimondottan nem vonatkozik azokra az esetekre, amelyekben a tagállamok nem végezhetik el a vámok és mezőgazdasági díjak utólagos beszedését. E tekintetben néhány beavatkozó azt is észrevételezi, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontjában említett hibákat maga a Bizottság vagy harmadik ország hatóságai is elkövethetik.

43.   A beavatkozók egy része úgy érvel, hogy még a vámszabályozás jól működő vámigazgatás általi gondos alkalmazása esetén is elkerülhetetlennek tűnnek a hibák. A harmadik országokkal folytatott kereskedelem nagyságát figyelembe véve egyszerűen lehetetlen, hogy ne kövessenek el valamilyen hibát. A Bizottság által elfoglalt álláspont azzal a következménnyel járna, hogy azok a tagállamok, amelyeken keresztül nagyobb mértékű kereskedelem zajlik, aránytalan pénzügyi kockázatot vállalnának még akkor is, ha a jóhiszemű együttműködés EK 10. cikkben lefektetett közösségi elve alapján megkövetelt valamennyi intézkedést meghozzák.

44.   A német kormány által benyújtott érvek kis mértékben különböznek a többi beavatkozó érveitől. A német kormány először is elfogadhatatlansági kifogást emel. Az eljárási szabályzat 92. cikkének (2) §‑ával összhangban a Bíróság feladata a kereset elfogadhatóságának hivatalból történő vizsgálata. Márpedig a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a jelen ügy tárgyalására. Valójában a jelen kereset a Vámkódex megsértésére alapított kártérítési kereset. Mivel a szerződés jogvédelmi rendszerében ilyen kereset nem létezik, az EK 240. cikknek megfelelően a dán bíróságok rendelkeznek hatáskörrel az ügy tárgyalására.

45.   Másodszor a német kormány észrevételezi, hogy mivel tárgyilagosan vizsgálva nem létezik tévedhetetlen vámigazgatás, ilyen kereset csak a vám és mezőgazdasági tárgyú közösségi rendelkezések nyilvánvaló és kellően egyértelmű, a Közösség számára anyagi kárt okozó megsértése esetén a Bíróságnak a Közösség és a tagállamok egyénekkel szembeni felelősségével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában ezen a területen kifejtett feltételek analógia útján történő alkalmazásával nyújtható be.

V –    Álláspont

A –    Az elfogadhatóság

46.   Úgy tűnik, hogy a német kormány azon álláspontja, amely szerint a kereset nem kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset, hanem rejtett kártérítési kereset, a Bizottság keresetlevelének téves értelmezésén alapul, hiszen a Bizottság nem azt kéri, hogy a Dán Királyságot bizonyos összeg megfizetésére kötelezzék, hanem azt, hogy a Bíróság állapítsa meg, hogy e tagállam nem teljesítette az EK 10. cikkből és a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatból eredő kötelezettségeit. A 140 409,60 DKK keresetlevélbeli említése elválaszthatatlanul összefügg a kereset tárgyával, tudniillik azzal, hogy a Dán Királyság állítólagosan nem teljesítette a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatból eredő kötelezettségeit. Végeredményben tehát a kereset elfogadható.

47.   A kereset érdemi értékelését megelőzően még hozzátesszem, hogy a felek, valamint a beavatkozók írásbeli és szóbeli észrevételeikben nem mindig ragaszkodtak szigorúan a helyes terminológiához. Az ügy kulcsfontosságú pontja annak a megállapítása, hogy a tagállamokat milyen kötelezettségek terhelik a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az annak végrehajtására az 1552/89 rendeletben megállapított rendelkezések alapján, és hogy e kötelezettségek mire terjednek ki olyan esetekben, mint a jelen ügy. Lényegében e kötelezettségek tartalma és terjedelme határozza meg, hogy a Dán Királyság köteles‑e kifizetni a vitatott összeget. Nem helyes tehát a vitatott fizetési kötelezettséget úgy minősíteni, hogy az valamilyen, az adott összeg kifizetésére irányuló – egyébként – vitatott felelősségből származik.

B –    Az ügy érdeme

48.   A Bizottság és a dán kormány egyetért a tényállással kapcsolatban. A dán kormány is elismeri, hogy a ballerupi illetékes vámhatóság hibát követett el, amikor engedélyezte a Közösség területére bizonyos áruk 0%‑os behozatali vámtétellel történő behozatalát, jóllehet az importőr társaság nem rendelkezett végső felhasználási engedéllyel. Tekintettel arra, hogy az érintett társaság jogosan gondolhatta, hogy a vámhatóságok döntése megalapozott, a fizetendő vámokat utólag nem lehet tőle beszedni.

49.   Annak megállapítása céljából, hogy a dán kormány nem teljesítette közösségi jogi kötelezettségeit, és következésképpen ki kell a fizetnie a Közösségnek a hiányzó saját forrásokat, három, egymáshoz szorosan kapcsolódó kérdést kell megválaszolni:

–       Milyen kötelezettségek terhelik a tagállamokat a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatnak az 1552/89 rendelet 2. cikke (1) bekezdésével, 6. cikkének (2) bekezdésével és 17. cikkével közösen értelmezendő 2. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontja, valamint 8. cikkének (1) bekezdése alapján?

–       Milyen kapcsolat van egyrészt a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet, másrészt a Vámkódex és az annak végrehajtása céljából elfogadott 2454/93 rendelet között?

–       A Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja – a 2454/93 rendelet 871. és 873. cikkével közösen alkalmazva – hatással van‑e a tagállamokat a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet alapján terhelő kötelezettségekre?

C –    A saját forrásokról szóló 1994‑es határozatból és az 1552/89 rendeletből származó kötelezettségek

50.   Az első kérdés megválaszolásához az 1552/89 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének értelmezése a meghatározó. Pontosabban az alábbi szempontokra leszünk tekintettel: a Közösség joga megállapítható, amint az összeg könyvelésbe vételével kapcsolatban fennállnak a vámrendelkezésekben meghatározott feltételek, és a tartozásról értesítették az adóst.

51.   A Bizottság úgy tekinti, hogy a „megállapítható” kifejezés nemcsak arra a helyzetre vonatkozik, amikor a vám könyvelésbe vétele és az adósnak az összegről való vámhatóságok általi értesítése ténylegesen megtörtént – ami lehetővé teszi a vámok beszedését és saját forrásokként történő átutalását –, hanem arra is, ha a nemzeti hatóságoknak fel kellett volna lépniük az objektív körülményekre való tekintettel, de ezt elmulasztották.

52.   A dán kormány – a belga, a holland és a portugál kormánnyal egyetértésben – ettől eltérően és szűkebben értelmezi az 1552/89 rendelet 2. cikkének (1) bekezdését: szerinte a Közösség joga a saját forrásokkal kapcsolatban akkor állapítható meg, ha a vámot a vámrendelkezések alapján könyvelésbe vették, és a vám összegéről értesítették az adóst.

53.   Jóllehet az 1552/89 rendelet 2. cikke (1) bekezdésének szövege mindkét értelmezést lehetővé teszi, úgy gondolom, hogy a Bizottság feltevése a helyes. Mancini főtanácsnok a Bizottság kontra Németország ügyre(17) vonatkozó indítványában – amely ügy az 1552/89 rendelettel felváltott 2981/77 rendelet értelmezésének hasonló kérdésével foglalkozott – megjegyezte, hogy a megállapítás a saját forrásokhoz való jog kapcsán nem konstitutív aktus, hanem csupán olyan tény, amely megalapozza a tagállamoknak a források Bizottság rendelkezésére bocsátására irányuló kötelezettségét. A saját forrásokhoz való jog a közösségi jogalkotó által e célból meghatározott feltételek fennállásával keletkezik. Ha nem így lenne, a jog keletkezése a nemzeti hatóságok kezdeményezésétől függne, amelyek a Közösségnek szánt saját források könyvelésbe vételét kedvük szerint elhalaszthatnák, vagy akár megakadályozhatnák.

54.   A Bíróság által az utóbbi ügyben hozott ítélet egyetért a főtanácsnok elemzésével, bár nem veszi át az indítványban kifejtett általánosabb megállapításokat. A Bíróság szerint az érintett vámok átutalásának kötelezettsége nem abban az időpontban keletkezik, amikor e vámokhoz kapcsolódó jogot ténylegesen megállapították, hanem akkor, amikor azt meg kellett volna állapítani.(18) Ezt az ítélkezési gyakorlatot a Bizottság kontra Görögország ügyben(19) és a Bizottság kontra Hollandia(20) ügyben hozott ítéletek is megerősítették.

55.   Véleményem szerint ez az ítélkezési gyakorlat teljes mértékben releváns a minket foglalkoztató esetben. Ha a Közösség jogai csak akkor tekinthetőek megállapítottnak, ha a tagállamok ténylegesen elvégezték a könyvelésbe vételt, nem biztosítottak „a lehető legjobb feltételek”, amelyek alapján a Közösségnek rendelkeznie kellene a saját forrásokkal. Valójában azok a vámok és díjak, amelyeket a nemzeti hatóságok által elkövetett hibák vagy gondatlanság miatt nem vettek könyvelésbe, az 1552/89 rendelet második preambulumbekezdésében meghatározott céllal ellentétben nem képezhetnék saját forrásként való megállapítás tárgyát.

56.   Az ilyen eredmény nem állna összhangban e rendelet céljával. A 17. cikk (2) bekezdésében a rendelet nagyon szigorú feltételeket szab a tagállamoknak a megállapított vámok és kifizetéseknek a Bizottság számára saját forrásként történő rendelkezésre bocsátására irányuló kötelezettség alóli mentesüléséhez: csak ha a beszedést vis maior miatt nem hajtották végre, vagy ha mélyreható vizsgálat után úgy tűnik, hogy a beszedés az érintett tagállamnak fel nem róható okból lehetetlen. Az pedig úgymond végzetes csapást jelentene e rendelkezés korlátozó jellegére, ha úgy tekintenénk, hogy a feltételek teljesültek abban az esetben, ha az érintett tagállamnak – az objektív körülményekre és az azokra alkalmazandó vámrendelkezésekre tekintettel – meg kellett volna állapítania a Közösség vámokra való jogát, de e tagállam ezt vagy nem tette meg, vagy nem megfelelő módon, illetve nem kellő időben tette meg. Valójában nincs értelme nagyon szigorúnak lenni a saját források megállapításával kapcsolatos tagállami kötelezettségek tekintetében, ha e források megállapításának kötelezettsége nem kapcsolódik objektív feltételek ténybeli és jogi teljesítéséhez.

57.   Az előző érvelést alátámasztja az az ítélkezési gyakorlat, amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy elválaszthatatlan kapcsolat áll fenn a vámtartozás adott összegéről szóló tartozás megállapítása és a Bizottság részére történő azonnali könyvelésbe vétele között, hozzáadva adott esetben a késedelmi kamatokat is.(21) Ez az elválaszthatatlan kapcsolat a saját források megállapításától függ. Ez utóbbi pedig nem függhet a tagállamok belátásától vagy gondatlan magatartásától.(22)

58.   Végezetül az ügy hátterének leírásában fentebb jeleztem, hogy a közösségi költségvetési rendszert törékeny egyensúly jellemzi: a bevételek és kiadások között, valamint a bevételek, illetve a kiadások összetételével kapcsolatban. A rendszer törékenysége miatt fontos, hogy a tagállamoknak a saját források megállapításával, beszedésével és rendelkezésre bocsátásával kapcsolatos kötelezettségeit pontosan határozzák meg, és szigorúan tiszteletben tartsák. Ez a szabály nem érvényesül abban a helyzetben, amikor a valamely tagállam által a hagyományos saját források megállapítása során elkövetett gondatlanságot tisztán és egyszerűen a többi tagállam ellentételezi a „GNP”-forráson keresztül. Éppen az ilyen helyzetet kell elkerülni, amely ellentétben áll a közösségi jog szigorú értelmezésében és alkalmazásában a tagállamok közötti kapcsolatokat is rendező jóhiszemű együttműködés elvével.

59.   Ebből számomra az következik, hogy az 1552/89 rendelet 2. cikkének (1) bekezdése a jelen ügy körülményei között arra kötelezi a dán hatóságokat, hogy saját források címén állapítsák meg a Közösségnek a 104 409,60 DKK összegű vámra való jogosultságát. Ennek elmulasztása már önmagában a közösségi jog alapján fennálló tagállami kötelezettség megszegésének minősül.

D –    A saját forrásokkal kapcsolatos rendelkezések és a közösségi vámszabályozás közötti kapcsolat

60.   Jóllehet a dán kormány elismeri, hogy vámhatóságai hibát követtek el, amely miatt a vám nem került saját forrásként megállapításra, vitatja, hogy ez a hiba arra kötelezné, hogy megfizesse a Bizottságnak a meg nem állapított saját források összegét. Úgy érvel, hogy a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja tiltja számára, hogy a kérdéses vámokat az adóstól behajtsa, és a közösségi jog ilyen irányú kifejezett rendelkezésének hiányában nem tehető felelőssé a közigazgatása által elkövetett mérlegelési hibáért.

61.   Véleményem szerint ez az érv nem helytálló. Ha elismerjük, ahogyan azt az iménti 59. pontban kiejelentettük, hogy a dán kormány megszegte az 1552/89 rendelet 2. cikkének (1) bekezdését, arra kell következtetni, hogy a 104 409,60 DKK összeget tévedésből nem tekintették úgy, mint a Közösség saját forrását, és tévedésből nem fizették be a Bizottság számlájára. A rendelet 17. cikkének (2) bekezdésében megállapított indokok alapján nem lehetséges mentesség, hiszen a beszedés lehetetlenné válása közvetlen következménye a dán közigazgatás mérlegelési hibájának. Ebből kiindulva a dán kormány köteles megfizetni a saját forrásokkal kapcsolatos közösségi szabályok alapján azokat a saját forrásokat, amelyeket meg kellett volna állapítania, de amelyek mégsem kerültek megállapításra.

62.   Nem vagyok meggyőződve a dán kormány által hivatkozott, a saját forrásokkal kapcsolatos rendelkezések és a vámtárgyú közösségi szabályok közötti összefüggés létéről sem. Az előbbi rendelkezések a Közösség és a tagállamok kapcsolatait rendezik, a saját források megállapításával és rendelkezésre bocsátásával kapcsolatosan. Az utóbbiak pedig a tagállamok és a vállalkozások kapcsolataira alkalmazandóak, a vámnyilatkozat megtételével, valamint a behozatali és a kiviteli vámok megállapításával és beszedésével kapcsolatosan. Igaz, hogy van kapcsolat a két rendszer között, amennyiben a nemzeti vámhatóságok kötelesek kiszámítani, megállapítani és beszedni a vámrendelkezések alapján azokat a vámokat, amelyek saját forrásként állapítandóak meg, de ez a kapcsolat mindenekelőtt technikai és funkcionális jellegű.

63.   Elvileg azok az események, amelyek a vámhatóságok és az adósok kapcsolatában következhetnek be, semmilyen hatással nincsenek a Közösség és a tagállamok közötti viszonyban az olyan vámok által megjelenített saját források átutalására, amelyeket saját forrásként állapítottak meg, vagy kellett volna megállapítani.(23) Ha ez másként lenne, a fent nevezett forrásoknak a tagállamoktól a Közösség felé történő átutalását kitennénk az igazgatási vámeljárás kockázatainak. Márpedig a közösségi jogalkotó éppen e kockázatok következményeit akarta kiküszöbölni, amikor az 1552/89 rendelet 17. cikke (2) bekezdésében kimerítően felsorolta azokat a feltételeket, amelyek esetén a tagállamok mentesülhetnek azon saját források Bizottság számára történő rendelkezésre bocsátásának kötelezettsége alól, amelyek megállapításra kerültek, vagy amelyeknek megállapításra kellett volna kerülniük.

64.   Az az elv, miszerint a saját forrásokra a saját forrásokról szóló 1994‑es határozatot és az 1552/89 rendeletet is magában foglaló kimerítő szabályrendszer alkalmazandó, csak akkor tartalmaz kivételt, ha és amennyiben a közösségi jogalkotó saját maga kifejezetten előírt olyan, a behozatali és kiviteli vámok megállapítása és beszedése során előforduló eseteket, amelyekhez a saját forrásokkal kapcsolatos rendelkezések alapján különleges következményeket fűz a tagállamokat terhelő kötelezettségekkel kapcsolatban.(24)

65.   Ezen állásponttal szemben a dán kormány és a megállapításainak alátámasztására beavatkozó kormányok úgy érvelnek, hogy ez tagállami „felelősséget” állapítana meg a vámszabályozás alkalmazása során elkövetett hibákért és gondatlanságért. Ez pedig elsősorban azokat a tagállamokat érintené, amelyeken keresztül a harmadik országokkal folytatott kereskedelem nagyobb része zajlik. Eltekintve attól a ténytől, hogy a „felelősség” kifejezés alkalmazása helytelen, ahogyan azt már a 47. pontban is jeleztem, ez az érv egyéb okokból is alaptalannak tűnik számomra. Amennyiben a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat 2. cikkének (3) bekezdése alapján a tagállamok visszatarthatják a saját forrás címén átutalandó összeg 10%‑át,(25) úgy érvelhetünk, hogy azok a tagállamok, amelyek állításuk szerint túl nagy kockázatot vállalnak, azonos érvelés alapján hasonló arányban jutnak bevételhez. Egyébként ez az érv azért is különös, mert e kockázatok bekövetkeztének következményeit végezetül a Közösség, közvetve pedig a többi tagállam viseli. Nekik kellene tehát fizetniük a szóban forgó tagállamok által a vámszabályozás alkalmazása során elkövetett igazgatási hanyagságokért. Egyszóval: e tagállamok szívesen használják ki az előnyöket, de nem vállalják a hátrányokat.

E –    A Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontja alkalmazásának következménye a saját forrásokról szóló rendelkezésekből származó kötelezettségek tekintetében

66.   A dán kormány szerint a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának a 2454/93 rendelettel való közös alkalmazása a jelen ügyben azzal a következménnyel jár, hogy azok a behozatali vámok, amelyeket a vámhatóságoknak meg kellett volna állapítaniuk, többé nem állapíthatóak meg, és ezért nem szedhetőek be. Ennélfogva a Bizottság által hivatkozott ítélkezési gyakorlat – vagyis a Bizottság kontra Németország ügyben(26), a Bizottság kontra Görögország ügyben(27) és a Bizottság kontra Hollandia ügyben(28) hozott ítélet – a jelen ügyben nem alkalmazható. Továbbá a 2454/93 rendelet 871. és 873. cikkében előírt eljárás keretében a Bizottság hozzájárult a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának alkalmazásához. Természetesen a Bizottságnak figyelemmel kellett volna lennie arra, hogy ez milyen következményekkel jár a vámok megállapítására és a saját források átutalására.

67.   Egyértelmű, hogy a jelen ügyben a dán kormánynak meg kellett volna állapítania a 140 409,60 DKK összegű vámtarozást, és be kellett volna szednie ezt az összeget, valamint hogy az illetékes dán vámhatóságok magatartásuk következményeként szükségessé tették a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdése b) pontjának alkalmazását, és így lehetetlenné vált a vámok beszedése. Már csak azt kell mérlegelni, hogy ez utóbbi rendelkezés, valamint az ennek végrehajtása érdekében hozott szabályok alkalmazása alapján a dán kormány mentesül‑e azon vámok Bizottság számára történő átutalásának kötelezettsége alól, amelyekre mint saját forrásokra meg kellett volna állapítania a Közösség jogát.

68.   E kérdés megválaszolásakor először is azt kell megállapítani, hogy nem létezik olyan általános jogi szabály, amely lehetővé teszi annak megerősítését, hogy azokat a vámokat, amelyeket saját forrásként kellett volna megállapítani, nem kell a Bizottság rendelkezésére bocsátani. A Bíróságnak az 53–57. pontban már hivatkozott ítélkezési gyakorlata olyan esetekre vonatkozik, amelyekben az érintett tagállamok elmulasztották kellő időben megállapítani a Közösség díjakra és vámokra való jogosultságát. A saját forrásokkal kapcsolatos közösségi szabályokból származó kötelezettségek késedelmes végrehajtásának az a következménye, hogy a kérdéses saját forrásokat késedelmi kamattal együtt továbbra is át kell utalni. Nem létezik alapvető különbség az olyan önkényes vagy gondatlan tagállami magatartás esete, amelynek hatására a vámok beszedése késedelmet szenved, és az olyan magatartás esete között, amely a kérdéses vámok beszedését jogilag lehetetlenné teszi. Mindkét esetben a tagállam felel a saját forrásokkal kapcsolatos rendelkezésekben előírt eredményért, azaz azért, hogy rendelkezésre bocsássa azokat a közös forrásokat, amelyeket a Közösség jogaként kellett volna megállapítani.

69.   Magára a kérdésre is egyszerű választ adni. Sem a Vámkódex, sem az annak végrehajtása érdekében hozott 2454/93 rendelet nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kifejezetten előírja, hogy a kódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján a saját forrásként megállapítandó vámok adóstól történő beszedésében akadályozott tagállamok mentesülnek az összeg Bizottság számára történő rendelkezésre bocsátása alól.

70.   Ebből az következik, hogy a Dán Királyság – mivel nem mentesül a saját forrásokról szóló 1994‑es határozat és az 1552/89 rendelet alapján őt terhelő kötelezettségek alól – köteles átutalni a Bizottságnak a 140 409,60 DKK‑t, valamint ennek késedelmi kamatait.

71.   A teljesség kedvéért tegyük hozzá, hogy az a tény sem teszi lehetővé olyan következtetés levonását, amely szerint a Vámkódex 220. cikke (2) bekezdésének b) pontja alapján a tagállamok mentesülnek a saját forrásokkal kapcsolatos szabályok alapján őket terhelő kötelezettségek végrehajtása alól, hogy a Bizottság részt vett a 2454/93 rendelet 871. és 873. cikkében előírt eljárásban.

72.   Először is: ezek a rendelkezések nem adnak ilyen hatáskört a Bizottságnak. Másodszor: e különleges eljárás keretében az ilyen hatáskör nem lenne helyénvaló, mivel ez azzal járna, hogy a Bizottságnak mérlegelnie kellene az adós jogos bizalmát védő általános elvet és a közösségi pénzügyekre gyakorolt esetleges következményeket. Harmadszor: a Bizottságnak a fent nevezett eljárásban játszott szerepe egyáltalán nem az, hogy ellenőrizze a saját forrásokkal kapcsolatos szabályok tiszteletben tartását, hanem hogy egyenlőséget és egységet biztosítson a Közösség vámszabályozásának alkalmazásában.

F –    A költségek

73.   Mivel úgy tűnik számomra, hogy a jelen ügyben a Bizottság lesz a pernyertes, a Dán Királyságot kell kötelezni a költségek viselésére.

VI – Végkövetkeztetések

74.   A fentiekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy

1)         a Bizottság keresetét nyilvánítsa elfogadhatónak;

2)         állapítsa meg, hogy a Dán Királyság – mivel elmulasztotta megfelelően megállapítani a Közösségeknek a 140 409,60 DKK összegű behozatali vámra való jogosultságát, és ennek 1999. december 20‑tól számítandó késedelmi kamatokkal növelt összegét nem bocsátotta saját forrásként a Bizottság rendelkezésére – nem teljesítette a közösségi jog, különösen a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló, 1994. október 31‑i 94/728/EK, Euratom tanácsi határozat 2. és 8. cikkéből, valamint a Közösségek saját forrásainak rendszeréről szóló 88/376/EGK, Euratom határozat végrehajtásáról szóló, 1989. május 29‑ i 1552/89/EGK, Euratom tanácsi rendelet 2. cikke (1) bekezdéséből eredő kötelezettségeit;

3)         a Dán Királyságot kötelezze a költségek viselésére.

---

1 – Eredeti nyelv: holland.

---

2 – HL L 293., 9. o.

---

3 –      HL L 244., 27. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 192. o.

---

4 – HL L 175., 3. o.

---

5 – HL L 155., 1. o.

---

6 – HL L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.

---

7 – HL L 253., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 6. kötet, 3. o.

---

8 – HL L 212., 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 9. kötet, 30. o.

---

9 – HL L 187., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 13. kötet, 463. o.

---

10 – HL L 82., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 8. kötet, 217. o.

---

11 – A 303/84. sz. ügyben 1986. március 20‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 1171. o.) 17–19. pontja.

---

12 – Az Európai Közösségek általános költségvetésére alkalmazandó 1977. december 21‑i költségvetési rendeletnek a belső könyvvizsgálattal és az előzetes pénzügyi ellenőrzéssel kapcsolatban történő módosításáról szóló, 2001. április 9‑i EK, ESZAK, Euratom tanácsi rendelet (HL L 111., 1. o.).

---

13 – HL L 356., 1. o.

---

14 – A 110/76. sz. ügyben 1977. május 5‑én hozott ítélet (EBHT 1977., 851. o.).

---

15 – A Bíróság C‑96/89. sz. ügyben 1991. május 16‑án hozott ítélete (EBHT 1991., I‑2461. o.).

---

16 – A megfizetésért felelős személytől meg nem követelt, a vámok megfizetésének kötelezettségével járó vámeljárás alá vont árukkal kapcsolatos behozatali, illetve kiviteli vámok utólagos beszedéséről szóló, 1979. július 24‑ i 1697/79/EGK tanácsi rendelet (HL L 197., 1. o.).

---

17 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott ítélet; lásd különösen az 1176. oldalt.

---

18 – A 11. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 17. pontja.

---

19 – A 68/88. sz. ügyben 1989. szeptember 21‑én hozott ítélet (EBHT 1989., 2965. o.) 14. pontja.

---

20 – A 15. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 37. és 38. pontja.

---

21 – Lásd a Bizottság kontra Németország ügyben hozott, a 11. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 11. pontját, a Bizottság kontra Görögország ügyben hozott, a 19. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 17. pontját és a Bizottság kontra Hollandia ügyben hozott, a 15. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 38. pontját.

---

22 – A Bizottság kontra Hollandia ügyben hozott, a 15. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 37. pontja.

---

23 – Lásd a Pretore de Cento ügyben hozott, a 14. lábjegyzetben hivatkozott ítélet 4–6. pontját.

---

24 – A saját források és a vámszabályok területe világos elválasztásának fentebb már megfogalmazott általános szabályát a Bíróság ítélkezési gyakorlata is megerősíti. Lásd különösen a C‑61/98. sz. De Haan-ügyben 1999. szeptember 7‑én hozott ítélet (EBHT 1999., I‑5003. o.) 34. és 35. pontját és a C‑112/01. sz. SPKR-ügyben 2002. november 14‑én hozott ítélet (EBHT 2002., I‑10655. o.) 34. pontját.

---

25 – Ma a tétel 25%‑os. Lásd az Európai Közösség saját forrásairól szóló, 2000. szeptember 29‑i 2000/597/EK, Euratom tanácsi határozat (HL L 253., 42. o..; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 3. kötet, 200. o.) 2. cikkének (3) bekezdését.

---

26 – Hivatkozás a 11. lábjegyzetben.

---

27 – Hivatkozás a 19. lábjegyzetben.

---

28 – Hivatkozás a 15. lábjegyzetben.