PHILIPPE LÉGER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2004. július 13.(1)

C‑39/02. sz. ügy

Mærsk Olie & Gas A/S

kontra

Firma M. de Haan en W. de Boer

(a Højesteret [Dánia] előzetes döntéshozatal iránti kérelme)

„Brüsszeli Egyezmény – Tengeri hajó használata alapján fennálló felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló eljárás – Kártérítés iránti kereset – 21. cikk – Perfüggőség – A felek azonossága – Az elsőként eljáró bíróság – A jogalap és a tárgy azonossága – Hiány – 25. cikk – A határozat fogalma – A 27. cikk 2. pontja – Az elismerés megtagadása”

1.        A Brüsszelben 1957. október 10‑én aláírt, a tengeri hajó tulajdonosai felelősségének korlátozásáról szóló nemzetközi egyezmény(2) értelmében egy hajózási vállalkozónak lehetősége van arra, hogy bizonyos tengeri károkért való felelőssége az ezen egyezmény által meghatározott összegre korlátozódjék. A jelen ügy keretét olyan helyzet adja, amelyben a hajózási vállalkozók a felelősség korlátozása érdekében a hajójuk lajstromba vétele szerint illetékes, Hollandiában lévő bíróság előtt kezdeményeztek eljárást, míg az ezen hajónak tulajdonítható károkozás károsultja kárainak megtérítése érdekében egy dán bíróság előtt indított keresetet.

2.        A Højesteret (Legfelsőbb Bíróság) (Dánia) ebben az összefüggésben a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló, 1968. szeptember 27‑i egyezmény(3) értelmezésére vonatkozóan előzetes döntéshozatal céljából több kérdést terjesztett a Bíróság elé. A kérdést előterjesztő bíróság tulajdonképpen arra keresi a választ, hogy a Brüsszeli Egyezménynek a perfüggőségre vonatkozó 21. cikkének rendelkezései a jelen esetre irányadóak‑e. Továbbá arra, hogy vajon a holland bíróság által a kérelem tárgyában hozott, a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását engedélyező végzés a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében határozatnak minősül-e, és milyen feltételekkel ismerhető el Dániában.

I –    A jogi háttér

A –    Az 1957-es egyezmény

3.        A tengeri jogban a felelősség korlátozását a nemzeti szabályozások régóta elismerik mint annak az alapvető szükségletnek megfelelő jogintézményt, amikor a hajózással járó kockázatok olyan mértéket ölthetnek, amelyet nem lehet teljes egészében biztosítan.(4) Az e téren alkalmazandó nemzeti szabályozások sokfélesége és a tengeri fuvarozás nemzetközi jellege arra késztette az államokat, hogy egységes szabályokat állapítsanak meg; így 1924-ben elfogadták az első nemzetközi egyezményt, majd az 1957-es egyezményt.(5)

4.        Az 1957-es egyezmény kimondja, hogy a hajózási vállalkozó korlátozhatja felelősségét azon követelések tekintetében, amelyek az egyezményben felsorolt okok egyikéből következnek, kivéve, ha a követelésre okot adó eseményt a személyes vétkessége okozta. Ezen követelések között szerepel az a vagyoni kár, amelyet a hajó fedélzetén tartózkodó személyek tevékenysége, gondatlansága vagy vétkessége okozott, és amely kapcsolatban áll ezen hajó közlekedésével. Az 1957-es egyezmény 1. cikkének 7. pontja értelmében a felelősség korlátozására való hivatkozás ténye nem jelenti ezen felelősség elismerését. Az az összeg, amelyre a hajózási vállalkozó a felelősségét korlátozhatja, a hajó űrtartalmával áll arányban. Az összeg megegyezik az űrtartalomnak és az egyezmény által az okozott kár természetét figyelembe véve megállapított, adott összeg szorzatával. Így, ha a káresemény csak vagyoni károkat eredményezett, a tulajdonos vagy a hajózási vállalkozó a felelősségét regisztertonnánként csupán 1000 frankra korlátozhatja.(6)

5.        Amennyiben az ugyanazon káreseményből származó követelések összessége meghaladja az ily módon megállapított felelősség határát, létre lehet hozni az e határnak megfelelő összegű olyan fedezeti alapot, amelynek kizárólagos rendeltetése azon követelések kielégítése, amelyekre nézve a felelősség korlátozása történt. Ez a fedezeti alap az elismert követeléseik összegével arányosan oszlik meg a hitelezők között. Az esetleges fedezeti alap létrehozásával és megosztásával kapcsolatos szabályokat, valamint az eljárással kapcsolatos minden szabályt azon állam nemzeti jogszabályai határozzák meg, ahol a fedezeti alapot létrehozták.(7)

6.        Az 1957-es egyezményt a tengeri követelések terén való felelősség korlátozásáról szóló, 1976. november 19‑én Londonban aláírt egyezmény(8) váltotta fel.

B –    A holland jog

7.        A tényállás bekövetkeztének időszakában hatályban lévő rendelkezések értelmében a holland jog három szakaszból álló eljárást írt elő a felelősség korlátozására. Az első szakaszban a hajó tulajdonosa vagy a hajózási vállalkozó keresetet nyújt be a hajó lajstromba vételének helye szerint illetékes bírósághoz, amelyben meghatározza azt az összeget, amelyre a felelősségkorlátozást kéri, valamint az esetleges hitelezők nevét és lakhelyét. A bíróság, amennyiben helyt ad a keresetnek, végzésben ideiglenesen meghatározza azt az összeget, amelyre a kérelmező felelősségét korlátozza, és kötelezi ezen – az eljárás költségeivel megemelt – összeg befizetésére vagy az összegnek megfelelő biztosíték nyújtására. A bíróság ugyanakkor egy csődbiztost és egy felszámolót is kijelöl. A végzésről és a keresetről ajánlott levélben kell értesíteni a kérelmezőt és a keresetben megjelölt hitelezőket. A végzést a Hivatalos Lapban és más újságokban is ki kell hirdetni. A kérelmező, valamint azok a hitelezők, akik ezen a ponton szeretnék elérni a kereset elutasítását vagy elfogadhatatlannak nyilvánítását, fellebbezéssel élhetnek.(9) A fellebbezésben hozott határozat felülvizsgálat tárgyát képezheti.

8.        A második szakasz során felkérik a hitelezőket, hogy adják elő követeléseiket. Ugyanakkor ellenvetéseket is beterjeszthetnek, hogy kifogásolják a hajó tulajdonosának a felelősségkorlátozáshoz való jogát, illetve azt az összeget, amelyre a bíró ideiglenes jelleggel megállapította a korlátozást. Ugyanígy a hajó tulajdonosa is vitathatja a követeléseket. Ezen ellenvetések és kifogások – vagy közvetlenül, vagy a csődbiztos sikertelen egyeztetési kísérlete után – döntés végett a bíróság elé kerülnek.(10) A második szakasz azzal végződik, hogy a felszámoló kidolgozza a fedezeti alapnak az elismert követelésekkel rendelkező hitelezők között való felosztásának listáját. Ez utóbbiak a bíróság előtt kifogásolhatják ezt a listát. Amennyiben egyetlen követelést sem nyújtottak be, a hajó tulajdonosa olyan határozatot kap, amely lehetővé teszi számára, hogy a jövőben fellépjen bármely, a kérdéses eseménnyel kapcsolatos keresettel szemben. A határozat ellen fellebbezéssel lehet élni.

9.        A harmadik szakasz során a hitelezőket ajánlott levélben felhívják, hogy fogadják el a számukra felkínált összeget. A részüket egyéves határidőn belül kérhetik ki. A felelősséget korlátozó fedezeti alap felosztását követően a tulajdonos vagy a hajózási vállalkozó mentesül minden más, a káreseménnyel kapcsolatos felelősség alól.

C –    A Brüsszeli Egyezmény

10.      A preambulum értelmében a Brüsszeli Egyezmény célja, az, hogy az EK 293. cikknek megfelelően elősegítse a bírósági határozatok elismerését és végrehajtását, és hogy az Európai Közösségen belül erősítse az itt lakóhellyel rendelkező személyek jogvédelmét. A preambuluma értelmében ennek érdekében meg kell határozni a szerződő államok bíróságainak a nemzetközi jogrendben érvényes joghatóságát.

11.      A Brüsszeli Egyezmény 2. cikke kimondja azt az általános elvet, amelynek értelmében az alperes lakóhelye szerinti állam bíróságai rendelkeznek joghatósággal. Az egyezmény 5. cikke úgy rendelkezik, hogy „jogellenes károkozással, jogellenes károkozással egy tekintet alá eső cselekménnyel vagy ilyen cselekményből fakadó igénnyel kapcsolatos ügyekben” az alperes „a káresemény bekövetkeztének helye szerint illetékes bíróság előtt” perelhető.

12.      A Brüsszeli Egyezmény 6A. cikke hozzáteszi:

„Amennyiben ezen egyezmény alapján valamely szerződő állam bírósága joghatósággal rendelkezik hajó használatából vagy üzemeltetéséből származó felelőséggel kapcsolatos ügyekre, akkor ez a bíróság vagy az e célra a tagállam belső joga alapján helyette kijelölt más bíróság is joghatósággal rendelkezik felelősség korlátozása iránti keresetekre.”

13.      Az egyezmény ugyanakkor igyekszik elkerülni, hogy egymással összeegyeztethetetlen határozatok szülessenek. Ennek érdekében a perfüggőségre vonatkozó 21. cikke a következőképpen fogalmaz:

„Amennyiben azonos jogalapból származó, azonos felek között folyamatban lévő eljárásokat különböző szerződő államok bíróságai előtt indítottak, a második helyen megkeresett bíróság az elsőként megkeresett bíróság javára hivatalból is lemond.

Az a bíróság, amelynek le kell mondania, felfüggesztheti eljárását, ha a másik bíróság joghatósága vitatott.”

14.      Az egyezmény 22. cikke pedig kimondja, hogy amennyiben összefüggő eljárások különböző szerződő államok bíróságai előtt vannak első fokon folyamatban, a második helyen megkeresett bíróság felfüggesztheti az eljárást. Ugyanakkor bizonyos feltételek esetén saját joghatóságának hiányát is kimondhatja. Ezen cikk értelmében a kérelmek akkor tekinthetők összefüggőnek, ha olyan szoros kapcsolat áll fenn közöttük, hogy az elkülönített eljárásokban hozott, egymásnak ellentmondó határozatok elkerülése végett célszerű azokat együttesen tárgyalni, és róluk együtt határozni.

15.      A Brüsszeli Egyezmény a III. címben a bírósági határozatok egyszerűsített elismerési és végrehajtási mechanizmusát írja le. Az egyezmény 25. cikke a következőképpen határozza meg a határozat fogalmát:

„A jelen egyezmény értelmében határozatnak tekintendő valamely szerződő állam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésére való tekintet nélkül, beleértve az ítéletet, a döntést, a végzést vagy végrehajtási intézkedést, valamint a költségeknek és kiadásoknak bírósági tisztviselő általi meghatározását.”

16.      A Brüsszeli Egyezmény 26. cikke kimondja:

„A valamely szerződő államban hozott határozatot más szerződő államban külön eljárás nélkül elismerik. […]”

17.      Ugyanezen egyezmény 27. cikke felsorolja azon feltételeket, amelyek esetén ezek a határozatok nem ismerhetőek el. Ennek értelmében:

„A határozat nem ismerhető el:

[…]

2.      a határozatot az alperes távollétében hozták, amennyiben az eljárást megindító iratot nem kézbesítették az alperes részére szabályszerűen és megfelelő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhasson;

[…].”

II – A tényállás és az alapeljárás

18.      A Mærsk Olie and Gas A/S társaság (a továbbiakban: Mærsk) 1985 májusában az Északi-tengerben egy olajvezetéket és egy gázvezetéket fektetett le. A Martinus de Haan és Willem de Boer tulajdonostársak által képviselt M. de Haan en W. de Boer társaság (a továbbiakban: hajózási vállalkozók) tulajdonába tartozó halászhajó 1985 júniusa során halászati tevékenységet végzett a lefektetett vezetékek övezetében. A Mærsk észrevette, hogy a vezetékek megrongálódtak. 1985. július 3‑i levelében a Mærsk tájékoztatta a hajózási vállalkozókat, hogy őket tartja felelősnek az okozott károkért, amelyek helyreállítása felbecsülhetően 1 700 019,00 USD-be és 51 961,58 GPB-be fog kerülni.

19.      Felelősségük korlátozása érdekében a hajózási vállalkozók 1987. április 23-án keresetet nyújtottak be az Arrondissementsrechtbank Groningenhez (Hollandia), a hajójuk lajstromba vétele szerinti holland elsőfokú bírósághoz. Ezen bíróság 1987. május 27‑én végzést hozott, amelyben ideiglenesen 52 417,40 NLG-ben határozta meg e korlátozást, és kötelezte a hajózási vállalkozókat az összeg letétbe helyezésére, amely összeget az eljárás költségeinek fedezése érdekében még 10 000 NLG-vel megnöveltek. A hajózási vállalkozók ügyvédjei 1987. június 5‑én telexben tájékoztatták a Mærsket ezen határozatról.

20.      A Mærsk 1987. június 20‑án a vezetékekben bekövetkezett rongálódás címén kártérítési eljárást indított a hajózási vállalkozókkal szemben a Vestre Landsret (Dánia) előtt.

21.      A Mærsk 1987. június 24‑én – arra hivatkozva, hogy ez a bíróság nem rendelkezik joghatósággal –fellebbezést nyújtott be a holland bíróság által 1987. május 27‑én meghozott azon végzéssel szemben, amelyben az helyt adott a hajózási vállalkozók felelősség korlátozására irányuló keresetének. A holland fellebbviteli bíróság 1988. január 6‑án helybenhagyta a fent hivatkozott végzést.

22.      Az e bíróság által kijelölt felszámoló 1988. február 1‑jei ajánlott levelében pontosításokat szolgáltatott a Mærsk ügyvédjének az adott végzéssel kapcsolatban. A felszámoló 1988. április 25‑i levelében felhívta a Mærsket, hogy adja elő követelését. Mivel a Mærsk ennek nem tett eleget, és mivel más követeléseket nem nyújtottak be, a hajózási vállalkozók által letétbe helyezett összeget 1988 decemberében visszatérítették neki.

23.      1988. április 27‑i határozatában a Vestre Landsret a Brüsszeli Egyezmény 21. cikk (2) bekezdésébe foglalt rendelkezések alapján arra az álláspontra helyezkedett, hogy a holland bíróság javára le kell mondania az eljárásról. Úgy ítélte meg, hogy az 1987. május 27‑i és az 1988. január 6‑i holland határozatokat a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében bírósági határozatoknak kell tekinteni, mivel Mærsknek lehetősége volt arra, hogy az eljárás során gondoskodjék a saját védelméről. Úgy vélte továbbá, hogy a holland eljárásban, illetve az előtte kezdeményezett eljárásban azonosak a felek, a jogalap és a tárgy. E tekintetben hangsúlyozta, hogy a két ügy ugyanazon a tényálláson alapszik, és hogy a Mærsk a holland eljárás keretében ugyanazon érveket hozhatta volna fel, mint amelyeket előtte ismertetett. Végül felidézte, hogy a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében a bíróságok előtti keresetbenyújtás időpontját az érintett bíróságokra vonatkozó nemzeti eljárási szabályok alapján kell megállapítani. Ezen rendelkezéseknek megfelelően a holland bíróság megkeresésének az az időpont tekintendő, amikor benyújtották a hajózási vállalkozók keresetlevelét, vagyis 1987. április 23‑a, míg a dán eljárást csak 1987. június 20‑án kezdeményezték.

24.      A Mærsk a kérdést előterjesztő bírósághoz fellebbezést nyújtott be ezen határozat ellen. Először is azzal érvelt, hogy a Vestre Landsret előtt folyamatban lévő ügyet kell a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében vett elsőként kezdeményezett ügyneknek tekinteni. Hangsúlyozta, hogy ezen rendelkezés értelmében a felelősség korlátozására irányuló kereset nem minősül ügynek, és másodlagosan, hogy ő ebben az eljárásban csak 1987. június 24‑tól szerepelt félként, amikor is fellebbezést nyújtott be az 1987. május 27‑i végzéssel szemben. Az említett rendelkezés értelmében tehát nem állhatott fenn a felek azonossága, amikor 1987. június 20‑án felelősség megállapítására irányuló eljárást kezdeményezett a Vestre Landsret előtt. A Mærsk végül rámutatott arra, hogy a Brüsszeli Egyezmény 27. cikkének 2. §‑a által előírt, az 1987. május 27‑i holland végzés Dániában való elismeréséhez szükséges feltételek nem teljesülnek, mivel ezt a határozatot a kontradiktórius eljáráshoz való jog alapelvének megsértésével hozták.

25.      Ezzel ellentétben a hajózási vállalkozók úgy érveltek, hogy a Vestre Landsret a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke alapján köteles lett volna kimondani, hogy a Mærsk keresetének elbírálása tekintetében nem rendelkezik joghatósággal. Hangsúlyozták, hogy mind a holland jog, mind pedig a Brüsszeli Egyezmény 6A. cikke az Arrondissementsrechtbank Groningen joghatóságába utalja a felelősség érdemi kérdéseinek vizsgálatát, hogy a Mærsk az e bíróság előtt folyamatban lévő eljárásban hitelezőként szerepel, és hogy a Mærsk fellebbezést nyújtott be az e bíróság által hozott végzéssel szemben. A hajózási vállalkozók másodlagosan hangsúlyozták, hogy az Arrondissementsrechtbank Groningen előtti eljárást befejező határozat a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében olyan bírósági határozatnak minősül, amelyet Dániában el kell ismerni. Mivel ezen határozat res judicata jogerővel bír, a dán keresetet elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

26.      A hajózási vállalkozók végül ismertették, hogy a Mærsk nem hivatkozott az idézés hiányára, amikor a Hollandiában lefolytatott fellebbezési eljárásban ezen pont vitatása nélkül megjelent. Hangsúlyozzák, hogy az eljárás szabályszerűségét az akkor hatályban lévő holland szabályok alapján kell értékelni, és hogy ezen szabályokat betartották, mivel a Mærsket a Hollandiában benyújtott keresetekről ténylegesen és rendszeresen tájékoztatták.

III – A előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

27.      A Højesteret úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

„1)      Valamely hajózási vállalkozónak az 1957. október 10‑i egyezmény értelmében benyújtott kérelmére indult, a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló eljárásra vonatkozik‑e a polgári és kereskedelmi ügyekben a bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló egyezmény 21. cikke akkor, amikor a keresetlevélben megnevezik azokat, akik a károkozás esetleges károsultjaiként léphetnek fel?

2)      A felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását az 1986-ban hatályban lévő holland eljárási szabályok értelmében elrendelő határozat bírósági határozatnak minősül‑e a fent említett egyezmény 25. cikke értelmében?

3)      A holland bíróság által 1987. május 27‑én, az adott időszakban hatályban lévő szabályoknak megfelelően – az érintett hitelező előzetes bírósági értesítése nélkül – létrehozott, a felelősséget korlátozó fedezeti alap elismerése megtagadható‑e jelenleg valamely másik tagállamban, a fent említett egyezmény 27. cikk (2) bekezdése alapján?

4)      A harmadik kérdésre adott igenlő válasz esetén: azon tényből következően, hogy az érintett hitelező később a fedezeti alap létrehozása szerinti tagállamban a joghatóságot vitatva fellebbezett valamely fellebbviteli bírósághoz anélkül, hogy kifogásolta volna a kézbesítés hiányát, megtagadható‑e tőle, hogy hivatkozzék a 27. cikk 2. §‑ára ?”

IV – Álláspont

A –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

28.      A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésben azt kérdezi, hogy a valamely hajózási vállalkozó kérelmére megindult, a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló eljárásra vonatkozik‑e a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke akkor, amikor a kereset megnevezi azokat, akik a károkozás esetleges károsultjaiként léphetnek fel.

29.      A kérdést előterjesztő bíróság ebben a kérdésben arra keresi a választ, hogy a Vestre Landsret, a Brüsszeli Egyezmény 21. cikkét alkalmazva, megalapozottan mondott‑e le az eljárásról a holland bíróság javára. Ez a bíróság tehát annak megállapítását kéri, hogy az e cikkbe foglalt feltételek teljesültek‑e a hajózási vállalkozók által a holland bíróságnál kezdeményezett, a felelősség korlátozására irányuló eljárás és a Mærsk által a dán bíróságnál kezdeményezett kártérítési kereset esetén. E tekintetben tehát az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdést úgy kell érteni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy az olyan, a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló eljárás, mint amilyet jelen esetben a hajózási vállalkozók a holland jog értelmében kérelem útján indítottak, és amely megnevezi a károkozás esetleges károsultját, illetve a károsult által a hajózási vállalkozókkal szemben benyújtott kártérítési kereset a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében azonos felek által benyújtott, azonos jogalappal és azonos tárggyal bíró keresetnek minősül‑e.

30.      Elöljáróban megjegyzendő, hogy számomra nem kétséges, hogy a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló olyan eljárásra, mint amelyet a tényállás bekövetkeztének időszakában hatályban lévő holland jog is előír, kiterjed a 21. cikk hatálya. Sem ez utóbbi, sem pedig a Brüsszeli Egyezmény bármely más rendelkezése nem határozza meg a hatálya alá tartozó ügyek vagy peres eljárások fajtáit. A francia változat értelmében a bíróságokhoz benyújtott „kérelmekre” terjed ki. A „demande” kifejezés alkalmazása – amelynek jelentése a francia nyelvben igen általános – arra enged következtetni, hogy ezen egyezmény megalkotói nem akarták a perfüggőséggel kapcsolatos rendelkezések hatályát bizonyos meghatározott keresetekre korlátozni, hanem ellenkezőleg: azok formájától vagy belső jogi minősítésétől függetlenül minden fajta, valamely nemzeti bíróság elé terjeszthető eljárásra ki akarták terjeszteni. Ez az elemzés más nyelvi változatok alapján is igazolható, amelyekben a megfelelő kifejezés hasonlóan általános értelemben szerepel.(11) Továbbá tudjuk, hogy a Brüsszeli Egyezmény célja az, hogy a szerződő államok között biztosítsa az ítéletek szabad mozgását és hogy – amint azt a Bíróság állandó jelleggel hangsúlyozza(12) – a 21. cikk, valamint az említett egyezmény perfüggőséggel és összefüggő eljárásokkal kapcsolatos többi rendelkezésének célja az, hogy minden lehetőség szerint elkerülje, hogy ugyanazon vitás ügy tekintetében a különböző államokban egymásnak ellentmondó bírósági határozatokat hozzanak. A 21. cikk célja az, hogy már a kezdetektől kizárja azon helyzeteket, amelyekben az egyik államban hozott határozat egy másik államban azért nem ismerhető el, mert ellentétben áll valamely, ezen utóbbi államban ugyanazon felek között hozott határozattal. E célt figyelembe véve helyezkedett a Bíróság arra az álláspontra, hogy a 21. cikket oly szélesen kell értelmezni, hogy az a perfüggőség minden helyzetét felölelje(13), és hogy ilyen esetekben elegendő legyen, ha teljesül a felek, a jogalap és a tárgy azonosságának hármas feltétele, anélkül hogy további feltételek szükségesek lennének.(14)

31.      A 21. cikk megszövegezéséből és céljából tehát arra következtethetünk, hogy – annak érdekében, hogy a Brüsszeli Egyezmény teljes hatékonyságát biztosítsa, és hogy minden lehetőség szerint elkerülje, hogy ugyanazon vitás ügy tekintetében a különböző államokban egymásnak ellentmondó bírósági határozatokat hozzanak – annak érdekében, hogy az említett cikk irányadó legyen, elegendő, ha valamely bírósághoz olyan, bírósági határozatra irányuló keresetet nyújtsanak be, amely joghatással vagy jogkövetkezménnyel bír az e keresetben megjelölt harmadik személyre nézve. A felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló olyan eljárás, mint amilyet a holland jog is előír, véleményem szerint megfelel ezen feltételeknek. Ugyanis az ilyen eljárás célja az, hogy a hajó tulajdonosa vagy a hajózási vállalkozó számára lehetővé tegye a hajó által esetlegesen egy vagy több hitelezőnek okozott károkért való felelősségnek az 1957-es egyezmény rendelkezéseinek megfelelően előre meghatározott összegre történő, bírósági határozattal való korlátozását oly módon, hogy a hitelezők a továbbiakban ne követelhessenek tőlük – ugyanezen káresemény alapján – más összeget, mint amit ezen eljárás keretében számukra felkínálnak. Az ilyen eljárás következésképpen valóban olyan bírósági határozat megszerzésére irányul, amely jogkövetkezményekkel járhat a hitelezőre vagy a hitelezőkre nézve. A jelen esetben indítotthoz hasonló, felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló eljárásra, mint olyanra, irányadó lehet rá a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke.(15)

32.      Meg kell tehát vizsgálni, hogy a jelen esetben a hajózási vállalkozók által az azon kereset útján indított eljárásra, amely megnevezi a károk lehetséges károsultját, illetve a károsult által ezen hajózási vállalkozókkal szemben benyújtott kártérítési keresetre teljesül‑e a felek, a jogalap és a tárgy hármas azonosságának feltétele.

33.      A Brüsszeli Egyezmény 21. cikkének megszövegezéséből kitűnik, hogy konjunktív feltételekről van szó. Tehát ahhoz hogy a két kérdéses ügy között ne álljon fenn perfüggőség, elegendő, ha egyikük nem teljesül. Amint látni fogjuk, a későbbiekben(16), úgy ítéljük meg, hogy a jelen esetben érintett két ügy nem mutatja a jogalap és a tárgy azonosságát. Mindenesetre az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megszövegezését és a Vestre Landsret által hozott lemondó határozat indokait figyelembe véve úgy vélem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos lehet a „felek azonossága” fogalmát is megvizsgálni; ahogy azt egyébként a beavatkozók mindegyike meg is teszi.

1.      A „felek azonosságának” fogalma

34.      A jelen jogvitában előterjesztett kérdés arra keresi a választ, hogy jelen esetben a Mærsket a felelősség korlátozására irányuló eljárásban félnek kell‑e tekinteni csupán azon ténynél fogva, hogy őt ezen keresetben megemlítették, jóllehet ezt vele csak az 1987. május 27‑i végzés holland bíróság által történt kihirdetését követően közölték. Láttuk, hogy a hatályos holland jognak megfelelően az eljárás az első szakaszban nem kontradiktórius, és csak a második szakban válik azzá, miután a korlátozásra irányuló keresetről végzésben határoztak, mégpedig, amikor az e végzésben megnevezett hitelezővel a keresettel együtt, közlik a végzést. Annak meghatározásáról van tehát szó, hogy – amint azt a hajózási vállalkozók, a holland kormány és az Egyesült Királyság Kormánya hangsúlyozzák – az a tény, hogy a Mærsket a felelősség korlátozására irányuló keresetben megnevezték, lehetővé teszi‑e, hogy már a felelősség korlátozására irányuló eljárás nem kontradiktórius szakaszában félként szerepeljen, vagy pedig –a Mærsk és az Európai Unió Bizottsága érvelése szerint – ez a társaság csupán azt a pillanatot követően vált féllé, amikor a végzésről és a keresetről megkapta a kézbesítést, vagy – esetlegesen – amikor ezen végzéssel szemben fellebbezést nyújtott be. Más szavakkal tehát arra kell választ adni, hogy az olyan kereset, mint amilyet a hajózási vállalkozók a holland bírósághoz benyújtottak, a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében a bírósághoz benyújtott, a keresetben megjelölt hitelező vagy hitelezőkkel szembeni kérelemnek minősül‑e. Ezen kérdésre adott választól függ a jelen esetben az a kérdés, hogy a holland és a dán bíróságok közül melyik az elsőként megkeresett bíróság. Felidézendő, hogy a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében a perfüggőség kifogásával csupán a második helyen megkeresett bíróság előtt lehet élni.(17)

35.      A Vestre Landsret álláspontjával és az Egyesült Királyság által támogatott állásponttal ellentétben, nem hiszem, hogy az arra kérdésre adandó választ, hogy vajon a Maersket a felelősség korlátozására irányuló eljárásban félként kell‑e tekinteni csupán azért, mert a felelősség korlátozására irányuló kérelemben megnevezték, a Bíróságnak a Zelger-ítéletben(18) elfogadott álláspontját alkalmazva a nemzeti jogban előírtak alapján kellene meghatározni. A Gubisch Maschinenfabrik ítéletben(19) és a Tatry-ítéletben(20) a Bíróság kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény által követett célkitűzésekre tekintettel, a „felek azonosságának” fogalmát, a „jogalap” és a „tárgy azonossága” fogalmakhoz hasonlóan, önállónak kell tekinteni. Hajlok arra, hogy úgy tekintsem, hogy ez a szabály nem csupán a felek azonossága fogalmának értékelésére alkalmas, hanem azon kérdésre is alkalmazandó, hogy az egyes tárgybeli ügyekben az érintettek mely időponttól kezdve rendelkeznek a fél minőségével. Ez a két szempont ugyanis véleményem szerint szorosan összekapcsolódik, amennyiben a két peres eljárásban a felek azonosságának értékelése attól a kérdéstől függ, hogy vajon az érintetteket a két eljárásban félként kell‑e tekinteni. Véleményünk szerint tehát a bíróság feladata azon feltételek meghatározása, amelyek alapján az érintett nemzeti bíróságoknak ez utóbbi kérdést mérlegelniük kell.

36.      Ezen feltételek meghatározását illetően úgy véljem, hogy nem lenne helyes, ha az a perben részt vevő ügyfél fogalmának olyan meghatározásához vezetne, amely ellentmondásban állónak tűnhet az európai emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezmény 6. cikkébe foglalt biztosítékokkal, illetve az Európai Uniónak a Nizzában 2000. december 7‑én kihirdetett alapjogi chartája (HL 2000. C 364., 1. o.) 47. cikkével, amelyek értelmében minden embernek joga van ahhoz, hogy az ügyét meghallgassák. Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az ezen alapvető jogokból merítő, a minden embert megillető tisztességes eljáráshoz való jog olyan általános közösségi jogelvet alkot, amelynek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja.(21) A Bíróság kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény által az ítéletek szabad mozgását érintően követett célkitűzésnek nem lehet a közösségi jog szerves részét képező alapvető jogok – mint például a védelemhez való jog – rovására eleget tenni.(22) Ezt az említett egyezmény 27. cikke értelmezésének keretében kialakult, azon feltételekkel kapcsolatos ítélkezési gyakorlatot, amelyek mellett valamely állam megtagadhatja egy másik szerződő államban hozott határozatnak a saját területén való elismerését, érdemes lenne a 21. cikk keretébe átemelni. Ugyanis az elsőként megkeresett bíróság meghatározása nem marad következmények nélkül az egyes felek helyzetére nézve, tekintettel a második helyen megkeresett bíróságot terhelő lemondási kötelezettségre. Felidézendő e tekintetben, hogy a Brüsszeli Egyezmény 2. cikkében megfogalmazott, az alperes lakóhelye szerinti bíróság joghatóságának elve azon a megfontoláson nyugszik, miszerint általános értelemben véve valamely másik ország bírósága előtt nehezebb gondoskodni a védelemről, mint a lakóhely szerinti ország valamely más városában lévő bíróság előtt.(23) Ez a megfontolás az alapja a Brüsszeli Egyezmény által meghatározott közvetlen joghatósági szabályok többségének. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a 21. cikk értelmében a fél fogalma azon feltételtől függ, hogy az érdekeltnek van‑e joga védenie magát, azaz kontradiktórius eljárásba vonták‑e. Ezen cikk céljából és szelleméből nem látom azon nyomós okokat, amelyek e követelmények mellőzéséhez vezetnének. Véleményem szerint azon elv, miszerint valamely bíróság a 21. cikk értelmében csak akkor tekinthető egy féllel szemben benyújtott kérelemmel megkeresettnek, ha ezen kérelem kontradiktórius eljárás megindításához vezet(24), nem kérdőjelezi meg annak szükségességét, hogy pontosan meg tudjuk határozni, hogy az egyes érintett bíróságok mely pillanattól kezdve tekinthetők az e cikk által előírt, az ügy automatikus áttétele tárgyilagos rendszerének végrehajtása érdekében(25) a jogvita kapcsán megkeresettnek.

37.      Ebből arra következtetek, hogy az ilyen – az 1986-ban hatályban lévő holland jog által előírt, a felelősség korlátozására irányuló – eljárásban, ahol az egyoldalú első szakaszt egy kontradiktórius szakasznak kell követnie, csupán a kérelmező által benyújtott, az eljárást megindító kérelemben meghatározott személy vagy személyek perbehívására irányuló formai követelmények teljesítését követően lehet ezt a személyt vagy ezen személyeket a perben félnek tekinteni.

38.      Ez az elemzés ugyanakkor azzal az előnnyel is jár, hogy összhangban áll a Bíróság által a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 2. pontja(26) keretében – a német jog és az olasz jog fizetési meghagyásra irányuló eljárásával kapcsolatban – adott, az „eljárást megindító irat” fogalmának meghatározásával. Ezen fizetési meghagyásra irányuló eljárások – mint például a holland jog felelősségkorlátozásra irányuló eljárása – tartalmaznak egy nem kontradiktórius szakaszt, amelyet a kontradiktórius szakasz követ. Ezen két eljárásnak megfelelően a hitelező fizetési meghagyást szerezhet az adóssal szemben, amely meghagyást a másik féllel nem közölt kérelem alapján hoznak. A fizetési meghagyást és a kérelmet csak ezt követően közlik az adóssal, illetve azt követően kézbesítik neki, és az adós bizonyos határidőn belül benyújthatja ellentmondását. Az 1981. június 16‑i Klomps-ítéletben(27) és az 1995. július 13‑i Hengst Import ítéletben(28) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 2. pontja értelmében az „eljárást megindító irat” fogalma azon iratot vagy iratokat jelöli, amelyeknek az alperessel való közlése vagy kézbesítése ez utóbbi számára lehetővé teszi, hogy jogait a végrehajtható ítélet meghozatala előtt érvényesítse. Ebből arra következtetett, hogy a német jog fizetési meghagyása, a „Zahlungbefehl” és az olasz jog fizetési meghagyása, a „decreto ingiuntivo” a kérelemmel együtt alkotja a 27. cikk 2. pontja értelében vett eljárást megindító iratot. Ezen tényezőkre tekintettel tehát úgy vélhetjük, hogy az olyan kérelem, mint amilyet a hajózási vállalkozók nyújtottak be a holland bírósághoz, a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében nem jelenti a bíróságnak a hitelezőt vagy a hitelezőket megnevező, ezekkel szembeni kérelemmel való megkeresését, és hogy az ilyen megkeresés csak a nem kontradiktórius szakasz végén hozott végzésnek a hitelezővel való közlésével jön létre.

39.      Ez az elemzés a jelen esetben az alábbi következményekkel járna. A Mærsk a holland bírósághoz 1987. április 23‑án benyújtott keresetlevél alapján megindult, a felelősség korlátozására irányuló eljárásban nem lenne félnek tekinthető. Ezzel szemben a holland bíróság által 1987. május 27‑én hozott végzést az 1988. február 1‑jei ajánlott levélben közölték vele.(29) A Mærsk az említett végzés ellen 1987. június 24‑én fellebbezést nyújtott be. A Mærsk tehát ebben az időpontban, de legkésőbb 1988. február 1‑jével az adott ügyben félnek lett volna tekinthető. Mivel a Mærsk a 1987. június 20‑án nyújtotta be kártérítési keresetét dán bírósághoz, lehetséges, hogy az abban az időpontban érvényes, a bíróság megkeresettségére vonatkozó dán eljárási szabályoknak megfelelően a Vestre Landsretet kellene az elsőként megkeresett bíróságnak tekinteni.

2.      A jogalap és a tárgy azonossága

40.      Amint arra már rámutattam, úgy vélem, hogy a szóban forgó két eljárás a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében nem mutatja a jogalap és a tárgy kettős azonosságát. Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy – a 21. cikk különböző nyelvi változatainak bizonyos eltérései ellenére(30) – a tárgy és a jogalap két külön fogalmat alkot.(31) Mint említettem, olyan különálló fogalmakról van szó, amelyek tartalmát a Bíróság határozta meg. A Bíróság pontosította, hogy a „jogalap” fogalma magába foglalja a kérelem alapjául felhozott tényállást és jogszabályokat.(32) A tárgy pedig a kérelem céljával azonosítható.(33) A Bíróság ugyanakkor kimondta, hogy a „tárgy” fogalmát nem lehet a rendelkezésre álló kérelmek formális azonosságára korlátozni. A Bíróság tehát arra az álláspontra helyezkedett, hogy az adásvételi szerződés végrehajtására irányuló kérelemnek és az ezen szerződés felbontására irányuló keresetnek megegyezett a tárgya, hiszen az említett szerződés kötelező ereje állt a jogvita középpontjában – az egyik a szerződés eredményessé tételére irányult, a másik pedig arra, hogy a szerződés eredményességét megszüntesse.(34) Ezen ítélkezési gyakorlatot a Bíróság a felelősség terén kiterjesztően alkalmazta, amikor úgy határozott, hogy ugyanígy azonos a tárgya az annak megállapítására irányuló kérelemnek, hogy az alperesek által felhozott állítólagos károkért a kérelmező nem felelős, és ezzel szemben ez utóbbiak arra irányuló keresetének, hogy az első eljárásban kérelmezőként fellépő személyt a károkozásért felelősnek mondják ki, és kötelezzék a károk megtérítésére.(35)

41.      Akárcsak a Mærsk, a Bizottság és a kérdést előterjesztő bíróság(36), én is úgy vélem, hogy a szóban forgó két eljárás a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében nem alkot egy jogvitát. Ugyanígy, jogalapjukat illetően – jóllehet a két eljárás tényállása elviekben azonos(37) – az egyes vitatott kérelmek alapjául szolgáló jogszabályok különböznek, hiszen a kártérítési kereset, mint a jelen esetben is, a szerződésen kívüli károkért való felelősségi jogra vagy pedig a szerződéses felelősségre alapít, míg a felelősség korlátozásának alapja az 1957-es egyezmény és azt a belső jogrendszerbe foglaló nemzeti szabályozás.

42.      A tárgyat illetően a kártérítési kereset célja az, hogy az alperest a károkozásért felelősnek mondják ki, illetve kötelezzék a károk megtérítésére. Ezen kereset fő célja tehát az alperes felelősségének elismerése. Tehát ezen felelősség bíróság előtti elismertetéséről van szó. A felelősség korlátozására irányuló eljárások célja azonban az, hogy az 1957-es egyezmény értelmében meghatározott összegre korlátozzák egy hajó tulajdonosának vagy egy hajózási vállalkozónak a felelősségét, akit esetlegesen valamely tengeri tevékenységgel kapcsolatos tényállás miatt perelnek. Az ilyen eljárás fő célja tehát a felelősség korlátozása. A kérelmező alapvető célja az, hogy az említett egyezmény által meghatározott korlátozásban részesüljön. Nem célja tehát, hogy tagadja ezen felelősség fennálltát. Ugyanakkor nem jelenti ennek elismerését sem.(38) Következésképpen a felelősség fennállta ezen eljárásban egyáltalán nem központi kérdés.

43.      A holland kormány által felhozott azon körülmények, miszerint ezen eljárás keretében a károkat ellenőrizni kell, és a károk az adós részéről kifogás tárgyát is képezhetik, nem változtatnak ezen elemzés lényegén. Először is, ami a károknak a felszámoló általi ellenőrzését illeti, ez véleményem szerint nem hasonlítható a hitelező és az adós közötti jogvitához. Továbbá, azon körülményt illetően, hogy az adós az eljárás második szakaszában vitathatja a károk létét és mértékét, a Bíróság ítélkezési gyakorlatát tekintve nem tűnik helytállónak. A Bíróság ugyanis arra az álláspontra helyezkedett, hogy annak megítélése érdekében, hogy a különböző szerződő államok bíróságaihoz ugyanazon felek által benyújtott két kérelem tárgya megegyezik‑e, egyedül az egyes kérelmezők kereseti kérelmeit kell figyelembe venni, tekintet nélkül az alperes által védekezésül felhozott jogalapra.(39) Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság által adott felvilágosítás és a felek észrevételeinek egyetlen eleme sem enged arra következtetni, hogy az esetleges hitelezőt a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását engedélyező végzés alkalmával tájékoztatták, és a kérelmet közölték volna vele, vagy tudatták volna, hogy a hajó tulajdonosa vagy a hajózási vállalkozó vitatni fogja a vele szemben fennálló felelőssége alapját. Éppen ezért a Bíróságnak a fent hivatkozott Tatry-ítéletben elfogadott, a felelősség megállapítására és tagadására irányuló keresetekkel kapcsolatos azon érvelése, amely szerint a felelősség tagadására irányuló kereset hallgatólagosan tartalmazza a károk megtérítésére vonatkozó kötelezettség fennálltának vitatására irányuló kérelmet, véleményem szerint nem alkalmazható a felelősség korlátozására irányuló eljárás esetére.

44.      Ezen tényezőkre tekintettel úgy vélem, hogy a felelősség korlátozására irányuló olyan eljárás, mint amilyet a jelen esetben a holland jognak megfelelően indítottak, és a kártérítési kereset között nem áll fenn a perfüggőség.

45.      Nem tűnik kétségesnek, hogy a felelősség korlátozására irányuló eljárás olyan határozathoz vezethet, amely bizonyos mértékben ellentmond egy másik tagállamban hozott határozatnak, hiszen az ilyen eljárás célja az, hogy a hitelezőt megakadályozza abban, hogy a kártérítési igényét az 1957-es egyezmény értelmében számára adható összegen felül akarja behajtani. Ezen eljárást befejező határozat tehát ellentmondónak bizonyulhat egy másik tagállamban hozott olyan jogerős ítélettel, amely a kárt okozó hajó tulajdonosát vagy a hajózási vállalkozót a kár megtérítése érdekében az említett egyezménynek megfelelően meghatározott maximumot meghaladó összeg megfizetésére kötelezi. Mindemellett a perfüggőség létrejöttéhez nem elegendő ezen körülmények fennállta, mivel a Brüsszeli Egyezmény 21. cikkének összes feltétele nem teljesül. Ugyanakkor az egymásnak ellentmondó határozatok ilyen kockázata nagy mértékben elkerülhető a Brüsszeli Egyezmény összefüggő eljárásokkal kapcsolatos 22. cikke rendelkezéseinek köszönhetően, amelynek érelmében – amennyiben az egymással szoros kapcsolatban álló ügyek különböző tagállamok bíróságai előtt vannak folyamatban – a második helyen megkeresett bíró felfüggesztheti az eljárást, vagy lemondhat az elsőként megkeresett bíróság javára. Ezt az elemzést alátámasztja a Schlosser-jelentés(40) is, amely rámutat arra, hogy a Brüsszeli Egyezmény 22. cikke az irányadó arra az esetre, amikor az egyik államban a felelősség korlátozására irányuló eljárást kezdeményeztek, és a károk megállapítására irányuló kérelmet valamely másik államban nyújtották be.(41) A kártérítési kérelemmel második helyen megkeresett bíró tehát ilyen esetben lemondhat a korábban a felelősség korlátozására irányuló eljárással megkeresett bíróság javára. Ugyanígy: abban az esetben, amikor – amint az a jelen esetben is valószínű(42) – egy kártérítési keresetet nyújtottak be első helyen, a felelősség korlátozására irányuló eljárással megkeresett bíróság mindaddig felfüggesztheti eljárását, amíg a kártérítési kérelem ügyében nem hoznak határozatot. E két esetben tehát az összefüggő eljárások mechanizmusa lehetővé tenné a felelősség korlátozására irányuló eljárással megkeresett azon bíróság számára, amely előtt a felelősséget korlátozó fedezeti alapot létrehozták, hogy megállapítsa vagy ellenőrizze, hogy ezen korlátozás érvényesíthető‑e az érintett hitelezőkkel szemben, és hogy lefolytassa a fedezeti alap megosztását. Mindenesetre, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza(43), a felelősség korlátozásának olyan rendszere, mint amilyet a holland jog is előír, nem áll ellentétben azzal, hogy a kártérítési igényeket előzetesen valamely másik tagállam bírósága határozza meg.

46.      Ezen tényezők összességét tekintve azt javaslom, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre a Bíróság azt a választ adja, hogy a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló olyan eljárás, mint amilyet a jelen esetben a hajózási vállalkozók a holland jog értelmében a károk lehetséges károsultjait megnevező kérelemmel kezdeményeztek, illetve a károsult által e hajózási vállalkozókkal szemben benyújtott kártérítési kereset a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében nem minősül ugyanazon jogalappal és ugyanazon tárggyal rendelkező kérelemnek.

B –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

47.      A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésben azt kívánja megtudni, hogy a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását az 1986-ban hatályban lévő holland eljárási szabályok alapján elrendelő határozat bírósági határozatnak minősül‑e a fent említett egyezmény 25. cikke értelmében. Ezen kérdéssel az említett bíróság véleményem szerint arra keresi a választ, hogy az Arrondissementsrechtbank Groningen által 1987. május 27‑én hozott határozat ezen cikk értelmében határozatnak tekintendő‑e.

48.      Amint arra rámutattam, a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke ezen egyezmény értelmében úgy határozza meg a „határozat” fogalmát, mint „valamely tagállam bírósága által hozott bármely határozat, elnevezésére való tekintet nélkül, beleértve az ítéletet, a döntést, a végzést vagy végrehajtási intézkedést”. Ezen cikk tartalmából két szempontot olvashatunk ki, amelyek alkalmasak arra, hogy a vizsgált kérdésre választ adjanak. Az első: a 25. cikk – minden, a Brüsszeli Egyezmény tárgyi hatálya alá tartozó határozatra vonatkozik, a nemzeti jogrendszerbeli megnevezésétől függetlenül. Amint az a fent hivatkozott Schlosser-jelentésből(44) kitűnik, a 25. cikk nem korlátozódik az eljárás egészét vagy részét befejező határozatokra. A közbenső vagy az ideiglenes vagy biztosítási intézkedést elrendelő határozatokra is vonatkozik. Az olyan végzés, amely, mint a jelen esetben is, ideiglenes jelleggel határozza meg azt az összeget, amelyre a hajózási vállalkozó felelőssége korlátozódik, tehát arra hivatott, hogy a 25. cikk hatálya alá tartozzék.

49.      A második: a szóban forgó iratnak valamely szerződő állam bíróságától kell származnia. Ez a feltétel egyrészt magában foglalja, hogy az a szerv, amelytől az irat származik, az állam más szerveitől függetlenül járt el. Ezen első pont tekintetében nem tűnik vitathatónak és nem is vitatott, hogy az Arrondissementsrechtbank Groningen a szóban forgó határozatot igazságszolgáltatási tevékenységének keretében fogadta el. A feltétel másrészt megkívánja, hogy az ezen irat elfogadásához vezető eljárást a védelemhez való jogok tiszteletben tartásával folytassák le. Ez a követelmény jelenti a másik szerződő államban elfogadott határozatoknak a megkeresett államban való egyszerűsített elismerése és végrehajtása mechanizmusának ellenpontját. Amint azt a Bíróság a Denilauler-ítéletben(45) kimondta: „pontosan az alapeljárásban az alperesnek biztosított garanciák miatt bizonyul a [Brüsszeli] egyezmény, annak III. címében, az elismerés és a végrehajtás tekintetében igen liberálisnak”. A Bíróság abből arra következtetett, hogy az említett egyezmény mindenekelőtt azon bírósági határozatokra vonatkozik, amelyek – mielőtt azok elismerését és végrehajtását kérték volna – különböző módon, kontradiktórius utasítás tárgyát képezik vagy képezhetik.(46)

50.      A jelen esetben ez a második követelmény képezi a vita tárgyát. A Mærsk véleménye szerint az 1987. május 27‑i végzés a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében nem minősül határozatnak, mert nem kontradiktórius eljárás alapján hozták meg, és a hajózási vállalkozók kérelmét előzetesen nem közölték a Mærskkel. A többi beavatkozóhoz hasonlóan hajlok arra, hogy úgy tekintsem, hogy ez az elemzés nem felel meg a Bíróság ítélkezési gyakorlatának. Véleményem szerint a fent hivatkozott Denilauler-ítélet indokolásából kitűnik, hogy az a lényeg, hogy a kérdéses irat kontradiktórius eljárás tárgyát képezze vagy képezhesse azt megelőzően, hogy az elismerését és végrehajtását a származási államon kívüli más államban kérték volna. A Bíróság által a fent hivatkozott Hengst Import ítéletben elfogadott álláspont alátámasztja ezt az elemzést; ez az álláspont – idézzük fel – az olasz jog szerinti fizetési meghagyásra irányuló azon eljárással kapcsolatos, amely lehetővé teszi, hogy a hitelező az adósával eredetileg nem közölt kérelem alapján megszerezze a fizetési meghagyást („decreto ingiuntivo”).(47) A Bíróság kimondta, hogy olyan határozatról van szó, amely a Brüsszeli Egyezmény III. címe értelmében elismerhető és végrehajtható, hiszen a származási államban kontradiktórius eljárás tárgyát képezte azt megelőzően, hogy az elismerését és végrehajtását a megkeresett államban kérték volna.(48) Ebből következik, hogy még ha az érintett irat elfogadásához vezető alapeljárás egyoldalú volt is, annak érdekében, hogy az említett irat a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében határozatnak minősüljön, és alkalmazni lehessen rá az elismerés és végrehajtás egyszerűsített mechanizmusát , elegendő, ha a származási államban azt megelőzően kontradiktóriussá válik, mielőtt a megkeresett államban a végrehajtását kérték volna.

51.      Ezen ítélkezési gyakorlatot véleményem szerint át lehetne emelni a holland jogban 1986-ban hatályban lévő, a felelősség korlátozására irányuló eljárás keretébe. Az első, nem kontradiktórius szakasz alapján elfogadott végzés, mint a fent leírt fizetési meghagyásra irányuló eljárás esetében, nem fejti ki hatását azelőtt, hogy azt a hitelezőkkel közölték volna, ugyanakkor ez utóbbiak ellentmondással élhetnek annak érdekében, hogy az említett végzést meghozó bíróság előtt vitassák a végzés azon elemeit, amelyek veszélyeztethetik érdekeiket, vagyis mind az adós azon jogát, hogy a felelősség korlátozásában részesüljön, mind pedig e korlátozás összegét. Ezt meghaladóan a végzéssel szemben – amint azt meghozták – a hitelezők fellebbezést nyújthatnak be, és ezen fellebbezés keretében vitathatják a végzést elfogadó bíróság joghatóságát. A felszámoló csupán azt követően vesz fel felosztási jegyzőkönyvet, hogy a kifogásokról határozó bíróság határozatai jogerőssé válnak; a jegyzőkönyv hatására – amint jogerőre emelkedik – hatályukat vesztik azon hitelezők kártérítési igényei, akik – jóllehet szabályszerűen megidézték őket – nem adták elő igényeiket, valamint megszűnik a felosztási listán szereplő hitelezők azon lehetősége, hogy az általuk kezdeményezett egyéb eljárásokban ellentmondással éljenek.

52.      Tehát a korlátozás csupán azt követően lép hatályba a kérelemben megnevezett hitelezőkkel szemben, és válik az általuk az adóssal szemben, ugyanazon káreseménnyel kapcsolatban kezdeményezett jogviták akadályává, miután a felelősség korlátozására irányuló kérelmet jóváhagyó végzést közölték a hitelezőkkel, és ez utóbbiak jogosulttá váltak a kérelem jogalapjának és összegének vitatására, és miután felhívták őket kártérítési igényeik előadására. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a holland bíró által a felelősséget illetően elrendelt korlátozás csupán azután gátolhatja meg a hitelezők részéről kezdeményezett egyéb eljárásokat, miután érdemi, kontradiktórius vita tárgyát képezte.

53.      Ezen megfontolásokra tekintettel azt javasolom, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésre adandó válasz az legyen, hogy a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását az 1986-ban hatályban lévő holland eljárási szabályok értelmében elrendelő határozat a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében bírósági határozatnak minősül.

C –    Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik és negyedik kérdésről

54.      Ezt a két kérdést együttesen vizsgáljuk meg. A kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésében azt kérdezi, hogy az érintett hitelező előzetes bírósági értesítése nélkül meghozott, a felelősséget korlátozó fedezeti alapot létrehozó határozat elismerése a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 2. pontja alapján megtagadható‑e valamely másik tagállamban. A negyedik kérdésében azt kérdezi, hogy – az előző kérdésre adott igenlő válasz esetén – a szóban forgó hitelezőnek megszűnik‑e az a lehetősége, hogy a 27. cikk 2. pontjára hivatkozzon, ha a fedezeti alap létrehozását engedélyező határozatot meghozó bíróság joghatóságát vitatva fordult a fellebbviteli bírósághoz, anélkül hogy kifogásolta volna a kézbesítés hiányát.

55.      A kérdést előterjesztő bíróság ezen kérdésekkel egyrészt arra keresi a választ, hogy az 1987. május 27‑i végzés elismerése a Brüsszeli Egyezmény 27. cikkének 2. pontja alapján megtagadható-e valamely másik tagállamban arra alapozva, hogy anélkül hozták meg, hogy a hajózási vállalkozók keresetlevelét előzetesen kézbesítették volna a Mærsknek. Másrészt arra keresi a választ, hogy – az előző kérdésre adott igenlő válasz esetén – az a körülmény, hogy a Mærsk ezen végzéssel szemben fellebbezést nyújtott be, amelyben vitatta a végzést meghozó bíróság joghatóságát, anélkül hogy az eredeti keresetlevél kézbesítésének hiányát kifogásolta volna, azzal a következménnyel jár‑e, hogy a 27. cikk 2. pontjának rendelkezéseit a továbbiakban nem lehet alkalmazni.

56.      Emlékeztetni kell arra, hogy a 27. cikk 2. pontja értelmében nem fogadható el a határozat, ha az eljárást megindító iratot nem kézbesítették vagy nem közölték a tárgyaláson meg nem jelent alperessel szabályszerűen és megfelelő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhassék. A szerződő államokban hozott határozatok kölcsönös elismerésének ezen elve alól kivételt képező rendelkezés célja a védelemhez való jogok védelme. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében e rendelkezés célja annak biztosítása, hogy egy határozat a Brüsszeli Egyezmény értelmében ne legyen elismerhető vagy végrehajtható, ha az alperesnek nem volt meg a lehetősége, hogy az származási állam bírája előtt gondoskodhassék a saját védelméről.(49) Ez a Brüsszeli Egyezmény 20. cikkébe foglalt rendelkezések szükségszerű velejárója, amely cikk azon kötelezettséget rója a bíróra, hogy amennyiben a másik szerződő államban lakóhellyel rendelkező alperes nem jelent meg, hivatalból mondja ki a joghatóságának hiányát – ha a joghatóság az említett egyezmény értelmében nem megalapozott –, valamint az eljárást függessze fel arra az időre, amíg nem bizonyított, hogy a tárgyaláson meg nem jelent alperes az eljárást megindító iratot megfelelő időben megkaphatta ahhoz, hogy gondoskodhassék saját védelméről.

57.      Az előző kérdés vizsgálatánál láttuk, hogy a felelősség korlátozására irányuló kérelmet helybenhagyó, a cselekmény időszakában hatályban lévő holland eljárási szabályok értelmében meghozott végzés a Brüsszeli Egyezmény 25. cikke értelmében határozatnak tekinthető, hiszen ez a végzés alkalmas arra, hogy kontradiktórius eljárásnak adjon helyt. Így tehát ezen végzés közlése teszi lehetővé az érintett hitelezők számára, hogy a végzést meghozó bíróság előtt vitassák az adósnak a felelősség korlátozásához való jogát és ennek összegét. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából ugyanakkor arra következtettünk, hogy a felelősség korlátozására irányuló holland eljárás keretében a végzést a keresetlevéllel együtt kell a 27. cikk 2. pontja értelmében az eljárást megindító iratnak tekinteni.

58.      Véleményem szerint ezen tényezők logikusan arra a következtetésre vezetnek, hogy a felelősség korlátozására irányuló kérelemnek az érintett hitelezők számára történő kézbesítésének hiánya nem igazolja a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását engedélyező végzés elismerésének megtagadását, hiszen ez a végzés a fent kifejtett feltételek alapján érdemi, kontradiktórius eljárás tárgyát képezte vagy képezhette volna. Más szavakkal: a Brüsszeli Egyezmény 27. cikke 2. pontjának rendelkezései nem irányadóak, ha a végzést az érintett hitelezőnek szabályszerűen és megfelelő időben kézbesítették vagy közölték oly módon, hogy ez utóbbi megfelelően gondoskodhatott a védelméről. A végzés közlésének köszönhetően válhatott tehát az értesítés címzettjeként szereplő hitelező az elsőfokú bíró előtt folyamatban lévő, a felelősség korlátozására irányuló eljárásban féllé, és vált képessé arra, hogy védelméről gondoskodjék oly módon, hogy az adós felelősség korlátozásához való jogát és ennek mértékét vitatva ellentmondást nyújt be.

59.      Hajlok arra, hogy e tényezőkből arra következtessek, hogy a végzéssel szemben a fellebbviteli bíróság elé terjesztett, az első helyen megkeresett bíróság joghatóságának vitatására korlátozódó fellebbezés nem mentesít az említett végzés szabályszerű közlése alól. Az ilyen fellebbezés véleményem szerint a Brüsszeli Egyezmény 27. cikke 2. pontjának értelmében nem hasonlítható össze az alperesnek a származási állam bírója előtti megjelenésével. A Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a „tárgyaláson meg nem jelent alperes” fogalmát a Brüsszeli Egyezmény 27. cikke 2. pontjának értelmében nem a nemzeti jogok eljárási szabályaira tekintettel kell értelmezni, hanem e fogalomnak közösségi meghatározást kell adni.(50) A fent hivatkozott Sonntag-ítéletben a Bíróság meghatározta, hogy mit takar a „megjelenés” fogalma. Ebben az ügyben arra kellett választ adni, hogy a védelméről a károsult polgári jogi igényének elbírálására is hivatott büntetőeljárás során gondoskodó alperest lehet‑e úgy tekinteni, mint aki e polgári jogi igénnyel kapcsolatos, szóbeli tárgyalásnak helyt adó eljárás keretében is megjelent, amely tárgyaláson az alperes ugyan részt vett, de nem foglalt állást. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy az alperes állásfoglalását, amelyet a büntetőeljárás keretében vele szemben támasztott polgári jogi igény ismeretében ellene felhozott kifogásokkal kapcsolatos tárgyalás alkalmával ad elő, főszabály szerint úgy kell tekinteni, mint az eljárás egészén való megjelenést. Mindemellett kimondta, hogy ez nem zárja ki az alperes azon lehetőségét, hogy megtagadja a polgári eljárásban való megjelenést. Ugyanakkor megállapította, hogy az alperes által választott védő a polgári jogi igénnyel szemben nem élt kifogással, még az ezzel kapcsolatos szóbeli tárgyalás során sem.(51) Tehát, mivel az alperes a büntetőeljárás keretében gondoskodott a védelméről, majd részt vett a polgári jogi igénnyel kapcsolatos tárgyaláson, anélkül hogy ezzel kapcsolatban kifogással élt volna, a Bíróság logikusan úgy tekinthette, hogy az érdekelt fél ez utóbbi tárgyaláson is megjelent.

60.      Az olyan esetben azonban, mint a jelen alapügy, a körülmények igen eltérőek. A fent hivatkozott Sonntag-ügyben érintett alperessel ellentétben a Mærsk nem vett részt a hajózási vállalkozóknak a felelősségük korlátozásához való jogukkal és az ezen korlátozás mértékével kapcsolatos tárgyaláson. Ilyen tárgyalásra nem kerülhetett sor, hiszen – amint azt láttuk – erre a végzés meghozatalát követően akkor van lehetőség, ha az érdekelt kifogással él e pontokat illetően. Következésképpen azon egyszerű tény, hogy a Mærsk értesült az 1987. május 27‑i végzésről, hiszen ezzel szemben fellebbezést nyújtott be, számunkra összehasonlítható a tárgyaláson való megjelenéssel, amelynek során ezen pontokat a jelenlétében vagy a képviselője jelenlétében vetették fel, de ő nem emelt kifogást. Nem kívánunk ismételten kitérni azon elemzésre, amely szerint egy nem kontradiktórius eljárást követően meghozott, kérelmen alapuló végzés bírósági határozatnak tekinthető, mert a meghozatalát követően kontradiktórius eljárásnak adhat helyt. Ezen jogintézmény, amely lehetővé teszi a számos tagállamban hatályban lévő, a fizetési meghagyásra irányuló eljárás figyelembevételét, tényleges szükségletre, többek között a tömeges jogviták kezelésére ad választ. Mindemellett ezen jogintézménynek igazságos egyensúlyt kell tartani a hitelezők jogai és a védelemhez fűződő jogok között. Hajlok tehát arra, hogy úgy tekintsem, hogy az előzetes kontradiktórius tárgyalás nélkül meghozott végzéssel szemben benyújtott fellebbezés, jóllehet ezen végzést a jogszabályoknak megfelelően még nem közölték, nem mentesít ezen közlés alól, hiszen ez a fellebbezés nem az említett végzést meghozó bíróság joghatóságát érinti, tehát a fellebbezésnek az alperes érdekeit sértő többi eleme a vizsgálat keretében nem képezi kontradiktórius tárgyalás tárgyát. Ebből tehát arra következtethetünk, hogy a Mærsk által az 1987. május 27‑i végzéssel szemben, a megkeresett bíróság joghatóságára vonatkozó benyújtott fellebbezésből nem következik, hogy úgy kellene tekinteni, mintha a Mærsk a felelősség korlátozására irányuló eljárásban megjelent volna, vagyis hogy a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 2. pontjának rendelkezései a továbbiakban ne lennének alkalmazandóak. Ez a fellebbezés tehát nem mentesít az alól, hogy az eljárást megindító iratot, vagyis az 1987. május 27‑i végzést, szabályszerűen közöljék a Mærskkel.

61.      E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság által feltárt tényállásból következik, hogy a Mærsk ügyvédjének címzett 1988. február 1‑jei ajánlott levéllel az Arrondissementsrechtbank Groningen által kijelölt felszámoló az 1987. május 27‑i végzést illetően „pontosításokat nyújtott”. A megkeresett állam hatáskörrel rendelkező bíróságának kötelessége annak mérlegelése, hogy ez az ajánlott levél ezen végzés szabályszerű közlésének tekinthető‑e. Emlékeztetni kell arra, hogy ezen szabályszerűséget a megkeresett állam bírája mérlegeli, a származási állam jogára és a két szóban forgó államot kötő egyezményekre tekintettel.(52) Tehát a felelősség korlátozására irányadó holland szabályokra tekintettel kell ezt mérlegelnie. Továbbá – amint azt a holland kormány hangsúlyozza – a Hágai egyezmény 10. cikke(53), amely akkor kötötte a Holland Királyságot és a Dán Királyságot, kimondja a bírósági iratoknak a külföldön tartózkodó személyek részére közvetlen postai úton történő közlésének a lehetőségét. A megkeresett állam bírájának azt is mérlegelnie kell, hogy ez a közlés megfelelő időben történt‑e ahhoz, hogy az alperes gondoskodhassék a védelméről. Felidézendő továbbá, hogy ezen mérlegelés keretében a bíró figyelembe veheti mind a tényállási elemek összességét, mind pedig a felek magatartását.(54)

62.      Ezen tényezőkre, valamint azon tényre tekintettel, hogy a Mærsket az 1988. április 25-i levélben felkérték, hogy a holland eljárásban adja elő a kártérítési igényeit, véleményem szerint nem kizárt, hogy a felelősség korlátozására irányuló holland eljárást befejező határozat nemcsak a Mærsk által Hollandiában kezdeményezett eljárásoknak szab gátat, hanem Dániában is el kell azt ismerni, és ezen állam területén egy olyan ítélet végrehajtásával áll ellentétben, amely a hajózási vállalkozókat a szóban forgó káresemény címén a Mærsk számára megtérítendő kártérítés megfizetésére kötelezné.

63.      Ezen megfontolások összességére tekintettel arra az álláspontra helyezkedem, hogy a felelősséget korlátozó fedezeti alapot létrehozó, a hatályban lévő holland eljárási szabályoknak megfelelően, a felelősség korlátozására irányuló kérelemnek a valamely érintett hitelező részére történő kézbesítése nélkül meghozott határozat elismerése a Brüsszeli Egyezmény 27. cikkének 2. pontja alapján nem tagadható meg valamely másik tagállamban, mivel ezen végzést e hitelezővel szabályszerűen és megfelelő időben közölték, oly módon, hogy ez utóbbi gondoskodhatott a védelemhez való jogairól, és kifogással élhetett az adósnak a felelősség korlátozásához való jogára, valamint a felelősség összegszerűségére vonatkozóan. Azon körülmény, hogy a hitelező a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását engedélyező határozatot meghozó bíróság joghatóságát vitatandó a fellebbviteli bírósághoz fordult, anélkül hogy a felelősség korlátozására irányuló kérelem előzetes kézbesítését kifogásolta volna, nem mentesít a végzés szabályszerű és megfelelő időben történő közlésének kötelezettsége alól.

V –    Végkövetkeztetések

64.      A fenti megfontolásokra tekintettel a Bíróságnak javasolom, hogy a következő módon válaszoljon a Højesterets által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre:

„1)      A felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozására irányuló olyan eljárás, mint amilyet a jelen esetben a hajózási vállalkozók a holland jog értelmében a károk lehetséges károsultjait megnevező kérelemmel kezdeményeztek, illetve a károsult által e hajózási vállalkozókkal szemben benyújtott kártérítési kereset a bírósági joghatóságról és a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott határozatok végrehajtásáról szóló, a Dán Királyság, Írország valamint a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának csatlakozására vonatkozó, 1978. október 9‑i egyezmény által módosított, 1968. szeptember 27‑i egyezmény 21. cikke értelmében nem minősül ugyanazon jogalappal és ugyanazon tárggyal rendelkező kérelemnek.

2)      A felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását az 1986-ban hatályban lévő holland eljárási szabályok értelmében elrendelő határozat a hivatkozott egyezmény 25. cikke értelmében bírósági határozatnak minősül.

3)      A felelősséget korlátozó fedezeti alapot a hatályban lévő holland eljárási szabályoknak megfelelően létrehozó, a felelősség korlátozására irányuló keresetlevélnek az érintett hitelező részére történő kézbesítése nélkül meghozott határozat elismerése a Brüsszeli Egyezmény 27. cikk 2. pontja alapján nem tagadható meg valamely másik tagállamban, mivel ezen végzést ezen hitelezővel szabályszerűen és megfelelő időben közölték, oly módon, hogy ez utóbbi gondoskodhatott a védelemhez való jogairól, és kifogással élhetett az adósnak a felelősség korlátozásához való jogára, valamint a felelősség összegére vonatkozóan. Azon körülmény, hogy a hitelező a felelősséget korlátozó fedezeti alap létrehozását engedélyező határozatot meghozó bíróság joghatóságát vitatandó a fellebbviteli bírósághoz fordult, anélkül hogy a felelősség korlátozására irányuló keresetlevél előzetes kézbesítését kifogásolta volna, nem mentesít e végzés szabályszerű és megfelelő időben történő közlésének kötelezettsége alól.”

---

1 – Eredeti nyelv: francia.

---

2 – International Transport Treaties, 1–10. melléklet (1968. január), 81. o. (a továbbiakban: az 1957‑es egyezmény).

---

3 – (HL 1972. L 299., 32. o.) A Dán Királyság, Írország valamint a Nagy-Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának csatlakozására vonatkozó, 1978. október 9‑i egyezmény által módosított egyezmény (HL L 304., 1. o. és – módosított szöveg – 77. o.; a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény).

---

4 – Georges, J.: La limitation de la responsabilité des propriétaires de bateaux, Sauveplane Rome, 1959, Unidroit, 62. o.

---

5 – Az 1957-es egyezményt, amely 1968. május 31‑én lépett hatályba, a Holland Királyság 1965. december 10‑én írta alá, majd 1989. október 1‑jén felmondta. 1965. március 1-jétől 1984. április 1-jéig a Dán Királyság is részese volt ezen egyezménynek. Ez az egyezmény tehát az alapügy tényállásának bekövetkeztekor – vagyis 1985 júniusában – már nem kötötte a Dán Királyságot. A kérdést előterjesztő bíróság azonban ezen tényezőből, amelyet egyébként meg sem említ, nem von le következtetést. Ennélfogva ezt a tényezőt én sem veszem figyelembe a jelen főtanácsnoki indítványban.

---

6 – 3. cikk.

---

7 – 4. cikk.

---

8 – Ez az egyezmény Dániában csak 1986. december 1‑jén lépett hatályba, Hollandiában pedig csak 1990. szeptember 1‑jén. Az egyezmény más személyekre is kiterjesztette a korlátozás megszerzéséhez való jogot. Kimondta, hogy a korlátozás megszerzéséhez való jog csupán a szándékosság vagy a felelős személynek való felróhatóság esetén vonható meg, valamint bizonyos esetek tekintetében megemelte a felelősség összegének határát.

---

9 – A holland kormány észrevételei, 32. pont.

---

10 – Ugyanott, 40. és 41. pont.

---

11 – Utalunk többek között a német verzióban telálhetó „Klagen”-re, a holland változatban található „vorderingen”-re, az olasz változatban található „domande”-re, az angol változatban található „proceedings”-re, a spanyol változatban található „demandas”-ra, a portugál változatban található „acções”-ra és a dán változatban található „krav”-ra.

---

12 – A 144/86. sz., Gubisch Maschinenfabrik ügyben 1987. december 8‑án hozott ítélet (EBHT 1987., 4861. o.) 8. pontja; a C‑351/89. sz., Overseas Union Insurances és társai ügyben 1991. június 27‑én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑3317. o.) 16. pontja; a C‑406/92. sz. Tatry-ügyben 1994. december 6‑án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑5439. o.) 32. pontja, valamint a C‑116/02. sz. Gasser-ügyben 2003. december 9‑én hozott ítélet (EBHT 2003., I‑14693. o.) 41. pontja.

---

13 – Az Overseas Union Insurances és társai ítélet (hivatkozás fentebb) 16. pontja.

---

14 – A Gubisch Maschinenfabrik ítélet (hivatkozás fentebb) 14. pontja és az Overseas Union Insurances és társai ítélet (hivatkozás fentebb) 15–18. pontja.

---

15 – Nem biztos, hogy ilyen eljárás létezhet a Londonban 1976. november 19‑én megkötött egyezmény keretében, hiszen ennek 10–12. cikke értelmében a felelősség korlátozását nem lehet megelőző jelleggel segítségül hívni – mint az 1957-es egyezmény keretében –, csupán kártérítési kereset esetén való védelem érdekében. A felelősséget korlátozó fedezeti alapot a kártérítési keresettel megkeresett bíróság előtt lehet letétbe helyezni, vagy pedig az állam bármely más, az ügyben hatáskörrel rendelékező azon hatósága előtt, ahol az említett keresetet benyújtották.

---

16 – 40–46. pont.

---

17 – A 129/83. sz. Zelger-ügyben 1984. június 7‑én hozott ítélet (EBHT 1984., 2397. o.) 14. pontja.

---

18 – Ezen ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a Brüsszeli Egyezmény 21. cikke értelmében az „elsőként megkeresett” bíróság az, amely előtt először teljesültek azon feltételek, amelyek lehetővé teszik a végleges perfüggőségre való következtetést, és hogy e feltételeket az egyes érintett bíróságok nemzeti törvénye szerint kell mérlegelni (16. pont). Úgy vélem, hogy ez a válasz arra az esetre irányadó, amikor két bíróságnál kezdeményeztek kontradiktórius eljárást. Ebben az ügyben azonban arra kell választ adni, hogy ilyen helyzetben azt a pillanatot kell‑e figyelembe venni, amikor a bíróság megkapja a kérelmet, vagy pedig azt, amikor az alperest értesítik erről a kérelemről.

---

19 – 11. pont.

---

20 – 30. pont.

---

21 – A C‑185/95. P. sz., Baustahlgewebe kontra Bizottság ügyben 1998. december 17‑én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑8417. o.) 20. és 21. pontja, valamint a C‑174/98. P. sz. és a C‑189/98. P. sz., Hollandia és van der Wal kontra Bizottság ügyekben 2000. január 11‑én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1. o.) 17. pontja.

---

22 – A 49/84. sz., Debaecker és Plouvier ügyben 1985. június 11‑én hozott ítélet (EBHT 1985., 1779. o.) 10. pontja, valamint a C‑7/98. sz. Krombach-ügyben 2000. március 28‑án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑1935. o.) 43. pontja.

---

23 – Lásd Jenard-nak a Brüsszeli Egyezményről szóló, „Jenard-jelentés” néven ismert jelentését (HL 1979. C 59., 1. o., 10. o.).

---

24 – Hangsúlyozni kell, hogy a 2002. március 1‑je óta a Brüsszeli Egyezményt felváltó, a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL L 12., 1. o.) a 30. cikkében kimondja, hogy a perfüggőséggel és az összefüggő eljárással kapcsolatos szabályok végrehajtása érdekében egy bíróság a következő két esetben tekinthető megkeresettnek: „ (1) az eljárást megindító irat, illetve azzal egyenértékű irat bírósághoz történő benyújtásának időpontjában, feltéve, hogy a felperes ezt követően nem mulasztja el az alperes részére történő kézbesítés érdekében számára előírt intézkedések megtételét, vagy (2) ha az iratot a bírósághoz történő benyújtást megelőzően kell kézbesíteni, abban az időpontban, amikor azt a kézbesítésére hatáskörrel rendelkező intézmény megkapja, feltéve, hogy a felperes ezt követően nem mulasztja el az iratnak a bírósághoz történő benyújtása érdekében számára előírt intézkedések megtételét”. Ez a két feltétel következésképpen kontradiktórius eljárásra utal.

---

25 – A C‑111/01. sz., Gantner Electronic ügyben 2003. május 8-án hozott ítélet (EBHT 2003., I‑4207. o.) 30. pontja.

---

26 – Emlékeztetni kell arra, hogy e rendelkezés értelmében valamely tagállamban meghozott határozat nem ismerhető el másik tagállamban, ha az eljárást megindító iratot a tárgyaláson meg nem jelent alperesnek nem kézbesítették szabályszerűen és megfelelő időben ahhoz, hogy védelméről gondoskodhassék, vagy nem értesítették róla.

---

27 – A 166/80. sz. ügyben hozott ítélet (EBHT 1981., 1593. o.) 9. pontja.

---

28 – A C‑474/93. ügyben hozott ítélet (EBHT 1995., I‑2113. o.) 19. pontja.

---

29 – A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy „a Mærsk ügyvédjének címzett, 1988. február 1‑jei ajánlott levélben a felszámoló […] pontosításokat nyújtott [az 1987. május 27‑i végzéssel kapcsolatban]” (francia változat, 14. o).

---

30 – Az angol változat egyedül a „the same course of action”-t említi; a német változat pedig nem tesz különbséget a „tárgy” és a „jogalap” fogalma között.

---

31 – A Gubisch Maschinenfabrik ítélet (hivatkozás fent) 14. pontja.

---

32 – A Tatry-ítélet (hivatkozás fent) 39. pontja.

---

33 – Uo., 41. pont.

---

34 – A Gubisch Maschinenfabrik ítélet (hivatkozás fent) 16. pontja.

---

35 – A Tatry-ítélet (hivatkozás fent) 42. pontja.

---

36 – Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2.5. pontja.

---

37 – A jelen esetben azon károkról van szó, amelyeket a hajózási vállalkozók halászhajója a Mærsk társaság által az Északi-tengerben elhelyezett vezetékekben az 1985 júniusa során végzett halászati tevékenység alkalmával okozott.

---

38 – Emlékeztetni kell arra, hogy az 1957-es egyezmény 1. cikkének 7. pontja kimondja, hogy „a felelősség korlátozására való hivatkozás ténye nem jelenti ezen felelősség elismerését”.

---

39 – A Gantner-ítélet (hivatkozás fent).

---

40 – Schlosser jelentése a Dán Királyságnak, Írországnak valamint a Nagy-Britannia és Észak-Írország Egyesült Királyságának a polgári és kereskedelmi téren való bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló egyezményhez, valamint az ennek a Bíróság általi értelmezésével kapcsolatos jegyzőkönyvéhez való csatlakozására vonatkozó egyezményről (HL 1979. C 59., 71. o.).

---

41 – 129. pont.

---

42 – Az az érvelés, miszerint nem a felelősség korlátozására irányuló eljárást megindító kérelemmel, hanem az 1987. május 27‑i végzéssel tekinthető a jogvitában eljáró holland bíróság megkeresettnek, véleményem szerint tökéletesen alkalmazható a Brüsszeli Egyezmény 22. cikke keretében.

---

43 – Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2.5. pontja.

---

44 – 184. pont.

---

45 – A 125/79. sz. ügyben 1980. május 21‑én hozott ítélet (EBHT 1980., 1553. o.) 13. pontja.

---

46 – Ua.

---

47 – Az olasz jog értelmében erről az iratot, valamint a kérelmet kézbesíteni kell az adósnak, aki bizonyos határidőn belül benyújthatja ellentmondását. Amennyiben az adós ellentmondást nyújt be, közjogi, kontradiktórius polgári eljárást kell lefolytatni. Ellentmondás hiányában a bíró a hitelező kérelmére végrehajthatónak nyilvánítja a fizetési meghagyást.

---

48 – A Hengst Import ítélet (hivatkozás fent) 14. pontja.

---

49 – A Klomps-ítélet (hivatkozás fent) 9. pontja; a C‑123/91. sz. Minalmet ügyben 1992. november 12‑én hozott ítélet (EBHT 1992., 5561. o.) 18. pontja, valamint a C‑172/91. sz. Sonntag-ügyben 1993. április 21‑én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑1963. o.) 38. pontja.

---

50 – A Klomps-ítélet 12. és 13. pontja; a Minalmet-ítélet 19–22. pontja, valamint a Sonntag-ítélet 39–44. pontja (hivatkozások fent).

---

51 – A 41. és 42. pont.

---

52 – A Klomps-ítélet (hivatkozás fent) 15. pontja.

---

53 – A polgári és kereskedelmi ügyekben bírósági vagy bíróságon kívüli iratok külföldre történő közléséről és kézbesítéséről szóló, 1965. november 15‑i egyezmény.

---

54 – A Klomps-ítélet 20. pontja, valamint a Debaecker és Plouvier ítélet 20., 22., 27. és 31–33. pontja (hivatkozások fent).