DÁMASO RUIZ‑JARABO COLOMER

FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA

Az ismertetés napja: 2003. május 6. (1)

C-397/01–C-403/01. sz. egyesített ügyek

Bernhard Pfeiffer és társai

kontra

Deutsches Rotes Kreuz, Kreisverband Waldshut eV

(az Arbeitsgericht Lörrach [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelmek)

„Szociálpolitika – A munkavállalók biztonságának és egészségének védelme – 93/104/EK irányelv – Hatály – Mentőautókat kísérő ápolók – A közúti szállítás fogalmának jelentése – Maximális heti munkaidő – Elv – Közvetlen hatály – Kivételek – Feltételek”

1.        A Lörrach-i Arbeitsgericht (Németország), amely szociális ügyekben ítélkező elsőfokú bíróság, három előzetes döntéshozatalt igénylő kérdést terjesztett a Bíróság elé, amelyekben a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK  irányelv(2) egyes rendelkezéseinek, konkrétan az irányelv hatályát meghatározó 1. cikk, a heti maximális munkaidőt meghatározó 6. cikk, valamint a 6. cikk alkalmazása mellőzését lehetővé tévő feltételeket tartalmazó 18. cikk 1. bekezdése b) pontja i) albekezdésének értelmezését kéri.

I –    Az alapügyek tényállása

2.        A nemzeti bíróság hét előzetes döntéshozatali kérelmet tartalmazó végzést terjesztett a Bíróság elé, az előtte folyó ügyek számának megfelelően. Tekintve, hogy a kérdések azonosak, az írásbeli szakaszban az ügyek a Bíróság elnökének 2001. november 7-i végzésével egyesítésre kerültek.

3.        A felperesek, a német Vöröskereszt (Deutsches Rotes Kreuz) jelenlegi vagy volt alkalmazottjai, képzett sürgősségi ápolók és mentőápolók, mindkét esetben a túlmunkáért járó díjazásukat kérik, valamint annak a jognak az elismerését, hogy nem kötelezhetők heti negyvennyolc órát meghaladó munkavégzésre.

4.        Az alperes – egyéb tevékenységek mellett – földi sürgősségi ellátási szolgáltatást nyújt Waldshut körzetében, több, huszonnégy órán keresztül nyitva tartó sürgősségi ellátóközpontot, valamint egy nappali, tizenkét órán át nyitva tartó központot üzemeltet. A betegszállítást egyrészt mentőautókkal biztosítja, amelynek személyzete két sürgősségi betegellátóból vagy ápolóból áll (Rettungstransportfahrzuegen), illetve sürgősségi betegszállító autókkal, amelynek személyzete egy sürgősségi ellátást nyújtó ápolóból és egy mentőorvosból áll (Notarzt-Einsatzfahrzeugen). Hívás esetén a mentőautók segítségnyújtás céljából a helyszínre vonulnak, ahol a sérült vagy a beteg található. Főszabály szerint ezután a beteget kórházba szállítják.

5.        A munkaszerződések tekintetében a felek úgy egyeztek meg, hogy a német Vöröskereszt alkalmazottjainak, munkavállalóinak és gyakornokainak munkakörülményeire vonatkozó kollektív szerződés rendelkezéseit alkalmazzák (Tarifvertrag über Arbeitsbedingungen für Angestellte, Arbeiter und Auszubildende des Deutschen Roten Kreuzes, a továbbiakban: a Vöröskereszt kollektív szerződése).

6.        Az említett szerződés értelmében a vállalkozásnál a sürgősségi betegellátási szolgáltatás esetében a heti átlagos munkaidő negyvenkilenc óra. Mindkét fél egyetért abban, hogy fennállnak a szerződés 14. cikk 2. bekezdésének b) pontjában meghatározott tényleges feltételek, amelyek legalább napi három óra kötelező ügyeletet írnak elő. (Arbeitsbereitschaft).

II – A hatályos német szabályozás

7.        A munka- és pihenőidőt Németországban az 1994. június 6-i, a 93/104 irányelv nemzeti jogba történő átültetése okán létrejött Munkaidőtörvény (Arbeitszeitgesetz) szabályozza.

8.        A törvény 2. cikkének 1. bekezdése szerint a munkaidő a munkanap kezdete és vége közötti időtartam, a szüneteket nem számítva; a 3. cikk értelmében ez az idő nem haladhatja meg a nyolc órát, bár tíz órára is meghosszabbítható, ha az átlagos időtartam hat naptári hónap vagy huszonnégy hét alatt nem haladja meg a munkanaponkénti nyolc órát.

9.        A 7. cikk 1. bekezdésének 1. pontja alapján kollektív szerződésben vagy vállalati megállapodásban a 3. cikkben foglaltaktól eltérve lehetőség van:

a)      a munkaidőnek, akár külön díjazás nélküli, a napi tíz órát is meghaladó meghosszabbítására, amennyiben a munkaidő rendszeresen és jelentős mértékben foglal magában ügyeletet;

b)      eltérő javadalmazási időszak megállapítására,

c)      a munkaidőnek egy évben legfeljebb 60 napra, külön díjazás nélküli, napi 10 órára való meghosszabbítására.

10.      A német Vöröskereszt kollektív szerződése 14. cikkének 1. bekezdése értelmében a heti munkaidő, a munkaközi szüneteket nem számítva, nem haladhatja meg a heti harminckilenc órát (1990. április 1-től kezdve a harmincnyolc és fél órát). Főszabály szerint a heti átlagot huszonhat hét átlagában kell számítani. A 2. cikk értelmében a napi munkaidő a következőképpen hosszabbítható meg: a) átlagban napi tíz vagy heti negyvenkilenc óra, ha ebbe jogszerűen beletartozik egy átlagban legalább napi két órás ügyeleti időtartam is; b) átlagban napi tizenegy vagy heti ötvennégy óra, ha az ügyeleti időtartam három óra; és c) átlagban napi tizenkét vagy heti hatvan óra, ha a munkavállaló a munkahelyén tartózkodik, de csak akkor végez munkát, ha azt számára elrendelik.

A 2. melléklet a sürgősségi ellátás személyzetére vonatkozó speciális szabályokat tartalmaz. Ennek a mentőautók sürgősségi ápolóira és a szállító személyzetre történő alkalmazásakor figyelembe kell venni a 14. cikk 2. bekezdéséhez tartozó jegyzetet, amelynek értelmében a 14. cikk 2. bekezdésének b) pontjában meghatározott maximális heti ötvennégy órás munkaidőt progresszíven csökkenteni kell.

III – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

11.      A jogviták megoldása előtt az Arbeitsgericht Lörrach az eljárások felfüggesztéséről határozott, és a következő előzetes döntéshozatal iránti kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

“1)      a)     Az 93/104/EK irányelv 1. cikkének 3. bekezdésében az 1989 június 12-i, a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló 89/391/EGK irányelv ^[(3)^] 2. cikkének (2) bekezdésére történő utalást, amelynek értelmében az irányelvek nem alkalmazhatók ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységek szükségszerűen ellentétben állnak vele, úgy kell-e értelmezni, hogy a sürgősségi orvosi szolgálatot szakképzett munkavállalóként ellátó felperes tevékenysége ezek közé a kivételek közé tartozik.

b)      A közúti szállításnak a 93/104/EK irányelv 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő fogalmát úgy kell-e értelmezni, hogy az irányelv hatálya alól csak azokat a gépjárművezetői tevékenységeket zárja ki, amelyek során a tevékenység jellege folytán nagyobb távolságokat kell megtenni, és amelyek esetében a szállítási idő az esetleges nehézségek előre nem láthatósága miatt nem határozható meg, vagy ez a fogalom azokra a földi sürgősségi ellátást végző szolgálatokra is kiterjed, amelyek legalább a mentőjárművek vezetését és a beteg kórházba szállítását is ellátják?

2)      Figyelembe véve a Bíróság […] Simap-ügyben hozott […] ítéletét (73. és 74. pont)(4), a 18. cikk (1) bekezdése b) pontjának i) alpontját úgy kell-e értelmezni, hogy a heti maximális negyvennyolc órás munkaidő meghosszabbításához a munkavállaló kifejezett beleegyezése szükséges, vagy elegendő, ha ezt a beleegyezést a munkaadó és a munkavállaló közötti munkaszerződés tartalmazza, amely szerint a munkafeltételeket olyan kollektív szerződés szabályozza, amely lehetővé teszi a heti munkaidő 48 órát meghaladó meghosszabbítását?

3.      A 93/104 irányelv […] 6. cikkének tartalma feltétel nélküli és kellően pontos-e ahhoz, hogy annak rendelkezéseire magánszemélyek nemzeti bíróságuk előtt hivatkozhassanak, amennyiben az állam az irányelvet nem megfelelően ültette át a nemzeti jogba?”

IV – A közösségi szabályozás

12.      Az értelmezendő rendelkezések a következők:

89/391 irányelv

2. cikk

[...]

2.      Ez az irányelv nem alkalmazható ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységekre ‑ mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség ‑ vagy a polgári védelmi szolgálatok egyes különleges tevékenységeire jellemző sajátosságok szükségszerűen ellentétben állnak vele.

Ebben az esetben a munkavállalók biztonságát és egészségvédelmét a lehető legmesszebbmenőkig biztosítani kell ezen irányelv céljainak figyelembevételével.

93/104 irányelv

1. cikk

[...]

(3)      Ezen irányelv 17. cikkének sérelme nélkül ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391/EGK irányelv 2. cikkének értelmében valamennyi köz- és magántevékenységi ágazatban a légi, a vasúti, a közúti, a tengeri, a folyami és tavi szállítás, a tengeri halászat, a tengeren végzett egyéb munkavégzés, valamint az orvosok gyakornoki tevékenységének.

[...]

6. cikk

A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével összhangban:

1)      a heti munkaidő időtartamát törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezések, kollektív szerződések vagy a szociális partnerek által megkötött megállapodások útján korlátozzák;

2)      hétnapos időtartamban az átlagos munkaidő, a túlórát is beleértve, ne haladja meg a 48 órát.”

18. cikk, (1) bekezdés

[...]

b)      

i)      A tagállamnak lehetősége van arra, hogy ne alkalmazza a 6. cikket, de csak a munkavállalók biztonság- és egészségvédelméről szóló általános elvek tiszteletben tartása mellett, feltéve, hogy meghozza a szükséges intézkedéseket a következők biztosítása érdekében:

─      a munkaadó nem írhatja elő a munkavállaló számára, hogy egy hétnapos időszak alatt 48 óránál többet dolgozzon, amelyet átlagként számítanak ki a 16. cikk (2) pontjában említett hivatkozási időszakra tekintettel, kivéve, ha a munkavállaló előzetesen beleegyezett az ilyen munkavégzésbe,

─      a munkavállalót munkaadója nem hozhatja hátrányos helyzetbe azért, mert a munkavállaló nem egyezik bele az ilyen munkavégzésbe,

─      a munkaadó naprakész nyilvántartást vezet az ilyen munkát végző valamennyi munkavállalóról,

─      a nyilvántartásokat az illetékes hatóságok rendelkezésére bocsátják, amelyek a munkavállalók biztonságával és/vagy egészségével kapcsolatos okok alapján megtilthatják vagy korlátozhatják a maximális heti munkaidő túllépését,

─      a munkaadó kérésre tájékoztatja az illetékes hatóságokat azokról az esetekről, amikor a munkavállalók beleegyeztek abba, hogy hétnapos időtartam alatt 48 órát meghaladó munkát végezzenek, amelyet átlagként számítanak ki a 16. cikk (2) pontjában említett hivatkozási időszakra nézve. Az a) pontban említett időponttól számított hét év lejárta előtt a Tanács a Bizottság értékelő jelentéssel együtt benyújtott javaslata alapján újból vizsgálat alá veti ezen alpontnak a rendelkezéseit, és határoz a további tennivalókról.

[...]

V –    A Bíróság előtti eljárás

13.      A Bíróság eljárási szabályzatának 20. cikkében meghatározott határidőn belül jelen eljárásban az alapügy felperesei és a Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtottak be. Tekintve, hogy az érdekeltek közül senki nem kérelmezte szóbeli észrevételek előterjesztését, így a Bíróság úgy döntött, hogy az eljárási szabályzat 104. cikkének 4. §-a alapján mellőzi a felek meghallgatását.

VI – A benyújtott észrevételek

14.      Az alapügy felperesei azt állítják, hogy a Vöröskereszt kollektív szerződése lehetővé teszi a munkaadó számára, hogy egyoldalúan, a munkavállaló beleegyezése nélkül döntsön a heti átlagos munkaidő tartamáról abban az esetben, ha folyamatos ügyeleti szolgálatot kell szerveznie. A német jogelmélet és -gyakorlat úgy határozta meg ennek az ügyeletnek a fogalmát, hogy az a munkaidő részét alkotja, mint pihenésre alkalmas körülmények közötti aktív figyelem időszaka. A kollektív szerződés ellentétes a 93/104 irányelvvel, amennyiben negyvennyolc óránál hosszabb heti munkaidőt ír elő, ezért az a tény, hogy nem mond ellent a munkaidőre vonatkozó törvény 7. cikk 1. bekezdése 1. pontja a) albekezdésének, azt jelenti, hogy a német jogalkotó az említett irányelvet nem ültette át megfelelő módon.

15.      A Bizottság azt állítja, hogy a sürgősségi ellátás személyzetének ügyeleti ideje a munkaidő részét alkotja, tehát az általuk végzett tevékenységre nem vonatkozik a 89/391 irányelv 2. cikkének (2) bekezdésében foglalt kivétel, így az a 93/104 irányelv hatálya alá tartozik; a nem a közúti szállítási tevékenységet végző munkaadó alkalmazottjai nem tartoznak a 93/104 irányelv 1. cikkének (3) bekezdésében az e tevékenységre előírt kivételek hatálya alá, még akkor sem, ha a személy- vagy áruszállítás a vállalkozás tevékenységi körének részét alkotja. Véleménye szerint ahhoz, hogy a heti munkaidő meghaladhassa a negyvennyolc órát, teljesülnie kell minden, a 93/104 irányelv 18. cikke (1) bekezdése b) pontjának i) alpontjában felsorolt feltételnek, amelyek között szerepel a munkavállaló kifejezett beleegyezése is, miután e tekintetben nem elegendő annak a ténynek a puszta ismerete, hogy munkaviszonya olyan kollektív szerződésen alapul, amely lehetővé teszi a munkaidő meghosszabbítását. Megerősíti, hogy a 93/104 irányelv 6. cikke kellően pontos és feltétlen ahhoz, hogy annak rendelkezéseire magánszemélyek a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhassanak, amennyiben a tagállam az irányelvet nem megfelelő módon ültette át. Ebben az esetben a bíróra hárul a feladat, hogy a nemzeti jogot az irányelv szellemében és céljára tekintettel értelmezze, hogy elérhető legyen az irányelv által megkívánt eredmény.

VII – Az előzetes kérdések vizsgálata

16.      A két részben feltett első kérdésében a nemzeti bíróság azt kéri a Bíróságtól, hogy határozza meg a 93/104 irányelv hatályát annak tisztázása céljából, vajon az kiterjed-e az alapügyek felpereseinek tevékenységére.

A –    Az első kérdés első része

17.      Az Arbeitsgericht elsősorban azt szeretné tudni, hogy a 93/104 irányelv 2. cikkének (3) bekezdése és a 89/391 irányelv 2. cikke kizárják-e saját hatályuk alól a sürgősségi egészségügyi szolgálatnál dolgozó ápolók tevékenységét.

18.      Ahogyan arra a Bíróság a SIMAP-ítéletben (5) rámutatott, a 93/104 irányelv 1. cikkének (3) bekezdése meghatározza az irányelv hatályát, egyfelől kifejezetten utalva a 89/391 irányelv 2. cikkére, másfelől pedig jó néhány kivételt felsorolva a különleges tevékenységekre vonatkozóan. Következésképpen, annak meghatározásához, hogy a sürgősségi egészségügyi szolgálatnál dolgozó ápolók tevékenysége a 93/104 irányelv hatálya alá tartozik-e, először azt kell megvizsgálni, hogy vonatkozik-e rá a 89/391 irányelv hatálya.

19.      A 89/391 irányelv 2. cikkének értelmében minden köz- és magántevékenységi ágazatra (ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közigazgatási, szolgáltatási, oktatási, kulturális, szabadidős tevékenységek, stb.) alkalmazandó. Ellenben, a (2) bekezdés szerint nem alkalmazható ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységekre, mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség vagy a polgári védelmi szolgálatok egyes különleges tevékenységeire jellemző sajátosságok szükségszerűen ellentétben állnak vele.

20.      A SIMAP-ítéletben(6) a Bíróság megállapította, hogy a jogszabályban idézett különleges közszolgálati tevékenységek célja a társadalom életének harmonikus fejlődéséhez elengedhetetlen közbiztonság és közrend biztosítása, és szokásos körülmények között a folyamatos ügyeletet ellátó egészségügyi személyzet tevékenysége nem hasonlítható az említett tevékenységekhez.

21.      A jelen tényállásban annak pontos megállapításáról van szó, hogy a Vöröskereszt mentőápolói által nyújtott sürgősségi egészségügyi szolgáltatás a polgári védelem körébe tartozik-e. Igenlő válasz esetén azt kell a továbbiakban megállapítani, hogy az említett tevékenység azon különleges tevékenységek közé tartozik-e, amelyek jellemző sajátosságaik miatt szükségszerűen ellentétben állnak a munkaidő szervezéséről szóló 93/104 irányelv alkalmazásával.

22.      Ahogyan azt a Bíróság a SIMAP-ítéletben (7) szintén megállapította, egyrészt a 89/391 irányelv célja alapján, amelynek lényege a munkavállalók munkahelyi biztonsága és egészségvédelme javításának ösztönzése, másrészt pedig a 2. cikk (1) bekezdése alapján azt a következtetést lehet levonni, hogy az irányelv alkalmazási körét kiterjesztően kell értelmezni. Következésképpen a 2. cikk (2) bekezdésben szereplő kivételeket tehát megszorítóan kell értelmezni.

23.      A polgári védelem szokásosan olyan közszolgáltatás, amelynek elsődleges célja, hogy súlyos közveszély, elemi csapás vagy katasztrófahelyzet esetén biztosítsa a természetes személyek és a javak épségét, tehát olyan helyzetekben, amelyek veszélyeztetik a természetes személyek biztonságát és életét.

24.      Az alapügyek esetében a Vöröskereszt által biztosított, orvosok, ápolók és mentőautók segítségével nyújtott sürgősségi egészségügyi ellátás célja, hogy elsősegélyt nyújtson a betegeknek, és megfelelő körülmények között elszállítsa őket, hogy azok megkaphassák a szükséges egészségügyi ellátást. Tekintve, hogy a polgári védelem létrehozásának célja az volt, hogy vészhelyzetekben általános jellegű segítséget nyújtson, az említett szolgálat által végzett tevékenység szokásos körülmények között nem tartozik a feladatai közé.

25.      Az bizonyos, hogy katasztrófa vagy elemi csapás esetén a hatóságok mozgósítanak minden rendelkezésükre álló anyagi és emberi erőforrást, de igénybe veszik szervezetek és vállalkozások, és szükség esetén az állampolgárok segítségét is. Ilyen körülmények között nem kétséges, hogy az egész mentőszolgálat köteles saját személyzetével és felszerelésével hozzájárulni a polgári védelem feladatainak megoldásához.

26.      Véleményem szerint a polgári védelem feladataihoz kötődő egyes különleges tevékenységeknek az irányelv alkalmazási köréből történő kizárását több ok is magyarázza: elsősorban a vészhelyzetek és a belőlük eredő szükségletek heterogén és változatos jellege, úgy mint a rövid idő alatt mozgósítandó emberi és anyagi erőforrások; másodsorban a polgári védelem szervezeti, tervezési és koordinációs rendszerek, valamint az elhárítandó veszélyhez kötődő, többféle köz- és magánjellegű szolgáltatás segítségével működik; harmadsorban pedig, mert a polgári védelem igényt tarthat az ország polgárai összességének egyéni segítségnyújtására, valamint az ügyeleti szolgálatokra, a sürgősségi betegellátás szolgálataira, a tűzoltóságra, a telekommunikációs eszközöket is beleértve, legyenek ezek akár magán-, akár köztulajdonban.

Ezek a jellegzetességek rávilágítanak arra, hogy – túl azon, hogy a polgári védelem mozgósítása előre nem látható esetekben következik be – az a tény, hogy elemi csapás esetén a polgári védelemben részt vevők nagy többsége valamely olyan vállalkozásnál dolgozik, amelynek feladata a segítségnyújtás, valamint a személyek és javak védelme. Amikor mentőakcióban vesznek részt, a szakképzettségüknek megfelelő feladatokat hajtják végre, a veszélyhelyzet megelőzésére és elhárítására tett intézkedéseknek megfelelően, amelyeket munkaadó vállalkozásuk a 89/391 irányelv nemzeti jogba való átültetésének alkalmazása által határozott meg. Végül, tekintve, hogy az esetek nagy többségében a polgári védelem szolgálatai nem úgy működnek, mint egy alkalmazottakkal rendelkező szervezet, logikus, hogy ezek a szolgálatok kikerüljenek az olyan irányelv hatálya alól, amelynek célja a munkavállalók biztonságának és egészségvédelmének előmozdítása.

27.      Ahogyan már rámutattam, a 89/391 irányelv alkalmazási köre igen tág, a Vöröskereszt szokásos körülmények között mentőautókkal lebonyolított sürgősségi betegellátási tevékenységére is kiterjed. Amikor a polgári védelem katasztrófahelyzet vagy közveszély esetén alkalmazottjait ugyanazon vagy hasonló feladatok végzésére hívja fel, mint amelyeket azok egyébként végeznek, a munkavállalók egészségéről és biztonságáról szóló 89/391 irányelv által előírt kötelezettségek nem változnak. Nem lehet tehát azt mondani, hogy az ezen tevékenységhez kötődő sajátosságok kifejezetten ellentmondanak az irányelv alkalmazásának.

Következésképpen a vitatott tevékenység a 89/391 irányelv alkalmazási körébe tartozik, úgy szokásos körülmények között, mint azokban az esetekben, mint amikor a Vöröskereszt katasztrófahelyzetben együttműködik a polgári védelemmel.

28.      Ami a 93/104 irányelv anyagi hatályát illeti, megjegyezném, hogy a légi, a vasúti, a közúti, a tengeri, a folyami és tavi szállítás, a tengeri halászat, a tengeren végzett egyéb munkavégzésen túl, az alkalmazási kör egyedül az orvosok gyakornoki tevékenységére nem terjed ki. (8)

Tekintve, hogy a sürgősségi betegellátási szolgálatban dolgozó ápolók tevékenysége nem szerepel a felsorolt kivételek között, a 93/104 irányelv 1. cikkének (3) bekezdését és a 89/391 irányelv 2. cikkét úgy kell értelmezni, hogy a nevezett tevékenység mindkét jogszabály hatálya alá tartozik.

B –    Az első kérdés második része

29.      Az Arbeitsgericht ezután a 93/104 irányelv 1. cikkének (2) bekezdésében szereplő közúti szállítás mint az irányelv alkalmazási köréből kizárt ágazat fogalmáról tesz fel kérdést, hogy egyértelművé váljon, hogy ebbe a fogalomba beletartozik-e a mentőautókkal történő szállítás tevékenysége, amelynek lényege – legalább is részben – a szállítás során a jármű vezetése és a beteg kísérése.

30.      A Bíróság a BECTU-ítéletben(9) nyilvánított véleményt a 93/104 irányelv céljáról, rámutatván, hogy úgy az EK-szerződésnek az irányelv jogi alapjául szolgáló 118a. cikkéből(10), mint az irányelv preambulumának első, negyedik, hetedik és nyolcadik, „mivel” szóval kezdődő bekezdéséből, valamint az irányelv 1. cikke 1. bekezdésének megfogalmazásából az következik, hogy célja minimumkövetelmények elfogadása a munkavállalók biztonsági és egészségi körülményeinek javítását illetően, különösen a munkaidő tartamára vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése által, azt is hozzátéve, hogy a közösségi harmonizáció célja a munkavállalók biztonsága és egészsége magasabb szintű védelmének kialakítása, hogy megfelelő mértékű minimális pihenőidőket és munkaközi szüneteket lehessen biztosítani számukra.

31.      A 93/104 irányelv tehát a munkaidő szervezésre vonatkozóan megállapítja a biztonság és az egészségvédelem minimális követelményeit, amelyek a minimális napi és heti pihenőidő és az éves szabadságok, valamint a munkaközi szünetek és a heti maximális munkaidő tartama vonatkozásában alkalmazandók, így az éjszakai munkavégzés egyes kérdéseit, a többműszakos beosztást és a munka ritmusát illetően.

32.      Véleményem szerint a közúti szállítás nem tartozik az irányelv alkalmazási körébe, mert annak elfogadása idején már létezett olyan közösségi szabályozás, amely speciális előírásokat tartalmazott az ezen ágazatban dolgozók munkaidejére és munkafeltételeire vonatkozóan.

Konkrétan a 3820/85/EGK rendeletről(11) van szó, amely a közúti fuvarozásra vonatkozó egyes olyan szociális kérdéseket szabályozza, mint a vezetés időtartama, a szünetek, a pihenőidők, a sürgős helyzetekben teljesítendő, vagy mentőszolgálatot ellátó szállítások kivételével, amely utóbbiak közé – véleményem szerint – a mentőautók is beletartoznak.(12)

33.      A Bíróság a Bowden és társai ítéletben(13) megvizsgálta a közúti szállításnak a 93/104 irányelv alkalmazási köréből történt kizárásának jelentőségét, és megállapította, hogy a „légi, a vasúti, a közúti, a tengeri, a folyami és tavi szállítás” tekintetében a közösségi jogalkotó globálisan szándékozott tekintetbe venni az adott ágazatokat, míg a „tengeren végzett egyéb munkavégzés”, valamint az „orvosok gyakornoki tevékenysége” esetében a jogalkotó „pontosan az említett sajátos tevékenységekre” szándékozott utalni(14), ezért a különösen a közúti szállítás kizárása az ágazat minden munkavállalójára kiterjed.

Ahogyan a Bizottság arra rámutat, ebben az ítéletben a munkaadó tevékenységét vették tekintetbe anélkül, hogy figyelmet fordítottak volna a vállalkozás munkavállalói által folytatott tevékenységre. Az a tény, hogy a vállalkozás a felsorolásban szereplő ágazatok közé tartozik, amelyeket a Bíróság szerint a jogalkotó „globálisan” igyekezett tekintetbe venni, mint például a közúti szállítást, azt eredményezi, hogy a vállalkozás minden alkalmazottja kikerül a 93/104 irányelv hatálya alól.

34.      A Vöröskereszt tevékenysége, amely ápolókat alkalmaz abból a célból, hogy a helyszínen lássák el a beteget, illetve mentőautóval olyan helyre szállítsák, ahol részesülhet a szükséges ellátásban, nem tartozik a közúti szállítás ágazatába, még akkor sem, ha a szállítás szárazföldön történik, mint ahogyan nem minősül légi szállításnak az, ha a legsúlyosabb esetekben a beteg szállítása repülőgéppel vagy helikopterrel történik.

35.      A német bíróság azonban a Bíróságnak a Tögel-ügyben hozott ítélete(15) alapján kifejezi kétségeit a mentőautóval történő szállítás megítélésével kapcsolatban, az ítélet ugyanis megállapítja, hogy az ápoló jelenlétében történő beteg-, illetve sebesültszállítás a szolgáltatásnyújtásra irányuló közbeszerzési szerződések odaítélési eljárásainak összehangolásáról szóló 92/50/EGK  irányelv(16) I. A. vagy I. B. mellékletének 2. csoportjába tartozik.

36.      Nem hiszem, hogy ez az ítélet meghatározó lenne a munkaidő szervezéséről szóló 93/104 irányelv alkalmazási körének megállapításakor.

37.      A 92/50 irányelv a közbeszerzési eljárások odaítélésére vonatkozó rendelkezések alkalmazásához két szintet rendel, aszerint, hogy a szolgáltatás az I. A. vagy az I. B. melléklet felsorolásában szerepel-e. Az első esetben a szerződéseket a III.-VI. címek rendelkezései szerint kell odaítélni, a második esetben pedig a 14. és 16. cikkek rendelkezéseinek figyelembevételével. Ha a szolgáltatások egyszerre szerepelnek mindkét felsorolásban, az alkalmazandó eljárást a közbeszerzés értéke határozza meg.

A Tögel-ügyben megállapításra került, hogy a vitatott szolgáltatások egyaránt szerepeltek az I. A. melléklet 2. csoportjában (szárazföldi fuvarozási szolgáltatások) és az I. B. melléklet 25. csoportjában (egészségügyi és szociális szolgáltatások), ami alapján a Bíróság úgy értékelte, hogy a szerződést az egyik vagy a másik eljárás szerint kell szabályozni, attól függően, hogy az I. A. mellékletben szereplő szolgáltatások értéke magasabb vagy alacsonyabb-e, mint az I.  B. mellékletben szereplő szolgáltatások értéke.

38.      A jelen ügyben azonban nem arról van szó, hogy valamely közbeszerzés odaítélésének megfelelő eljárását kell meghatározni, tehát a 92/50 irányelvet és az ezt értelmező joggyakorlatot ebben az esetben nem lehet alkalmazni.

39.      A fent említett okok miatt meg kell állapítani, hogy a 93/104 irányelv 1. cikkének (3) bekezdésében szereplő közúti szállítás fogalmába nem tartozik bele a mentőautóval nyújtott szolgáltatási tevékenység, amelynek lényege a járművek vezetése és a betegnek a a szállítás során történő kísérése.

C –    A második kérdés

40.      Az Arbeitsgericht ezek után azt a kérdést teszi fel, vajon a 93/104 irányelv 18. cikke (1) bekezdése b) pontja i) alpontjának első franciabekezdése alatt foglaltak értelmében a heti munkaidő negyvennyolc órán túli meghosszabbításához szükséges-e a munkavállaló kifejezett egyetértése, vagy éppen ellenkezőleg, elegendő, ha elfogadja a kollektív szerződésben lefektetett munkafeltételeket, amelyek ugyanakkor lehetővé teszik a munkaidőnek az átlagosan az említett határon túli meghosszabbítását is.

41.      Az idézett rendelkezés lehetővé teszi, hogy a tagállamok eltekintsenek az irányelv 6., a heti munkaidőt maximáló cikkének alkalmazásától, amennyiben tiszteletben tartják a munkavállalók biztonságának és egészségének védelméről szóló általános alapelveket, és elfogadják a szükséges intézkedéseket annak biztosításához, hogy egyetlen munkaadó se követelhesse alkalmazottjától, hogy hozzájárulása nélkül hét nap alatt a 16. cikk 2. pontjában szereplő referenciaidőszak átlagában több, mint negyvennyolc órát dolgozzon.

42.      Ahogyan arra a Bíróság a SIMAP-ítéletben(17) rámutatott, az idézett cikk értelmében szükséges a munkavállaló hozzájárulása is. Ha a közösségi jogalkotónak az lett volna a szándéka, hogy a munkavállaló beleegyezését a szakszervezet kollektív szerződésben szereplő beleegyezésével helyettesítse, az irányelv 6. cikke szerepelt volna a kollektív szerződés vagy a szociális partnerek által kötött megállapodás által kivételt jelenthető rendelkezések felsorolásában, amely az irányelv 17. cikkének (2) bekezdésében található.

43.      Ezen túl az Arbeitsgericht meg szeretne győződni arról, hogy elegendő-e, ha a munkavállaló egyetért az olyan kollektív szerződés alkalmazásával, amely a munkavállaló számára – meghatározott körülmények között – lehetővé teszi a heti munkaidőnek a hét nap vonatkozásában való, a túlórákat is magában foglaló meghosszabbítását a 93/104 irányelvben maximumként meghatározott átlagosan negyvennyolc órán túl is.

44.      Véleményem szerint a válasznak több okból is nemlegesnek kell lennie. Elsősorban azért, mert a munkavállaló szempontjából jelentős különbség mutatkozik a heti munkaidőnek a 93/104 irányelvben rögzített felső határon túl történő meghosszabbításának elméleti lehetősége és a munkaadó igénye szerint végzett túlmunka között, ami így lehetővé teszi a napi vagy a heti rendes munkaidő meghosszabbítását.

45.      Ez utóbbi lehetőség tekintetében a Bíróság rámutatott, hogy a munkaadónak a munkavállalóval szembeni, a szerződés, illetve a munkaviszony feltételeire vonatkozó tájékoztatási kötelezettségéről szóló 91/533/EGK irányelv(18) 2. cikke (2) bekezdésének i) pontja a rendes munkanap időtartamára vonatkozik, és nem veszi tekintetbe a túlmunka végzését, miután ezt azon a rendes munkaidőn túl végzik, amelyhez hozzáadódik ennek időtartama. Mindenesetre a munkaadónak tájékoztatnia kell alkalmazottját a munkaszerződés vagy a munkaviszony minden olyan záradékáról, amelynek értelmében a munkavállaló túlmunkára kötelezhető, és ezt az információt az irányelv által a 2. cikk (2) bekezdésében kifejezetten említett alapvető adatok tekintetében előírt feltételekkel megegyező módon kell közölnie. Ez a tájékoztatás az irányelv 2. cikke (3) bekezdésében foglaltak értelmében megadható az érintett adatokra irányadó törvényi, rendeleti, közigazgatási, illetve egyéb kötelező rendelkezésekre, vagy a kollektív szerződésekre történő hivatkozással. (19)

46.      Ez a lehetőség azonban nem áll fenn, ha a munkaadó a rendes heti munkaidőt úgy akarja átalakítani, hogy az rendszeresen meghaladja a 93/104 irányelv 6. cikkében a munkavállalók biztonsága és egészsége védelmének céljából rögzített maximális időtartamot. Azon tagállamoknak, amelyek úgy döntenek, hogy nem alkalmazzák ezt a rendelkezést, egyébiránt az irányelv 18. cikke (1) bekezdése b) pontjának i) albekezdésében előírt kötelezettségeket kell teljesíteniük.

47.      Másodsorban a válasznak azért kell nemlegesnek lennie, mert a munkavállaló beleegyezése nem az egyetlen, az irányelv által a 6. cikk mellőzését lehetővé tévő feltétel. Nem szabad elfelejteni, hogy az irányelv elsődleges célja a munkavállalók biztonságának és egészségének biztosítása, amely a munkaviszony legsebezhetőbb része. Azt elkerülendő, hogy a munkaadó kifogások vagy megfélemlítés segítségével elérje azt, hogy a munkavállaló lemondjon a törvényben előírt maximális heti munkaidőhöz való jogáról, az érdekelt kifejezett beleegyezésére vonatkozó feltételen kívül még számos olyan biztosíték is szerepel, amelyek célja, hogy a munkavállalót ne érje hátrány azért, hogy nem fogadta el a negyvennyolc óránál hosszabb munkaidőt, hogy a munkaadó naprakész nyilvántartást vezessen a maximális heti munkaidőn túl munkát végző alkalmazottakról, hogy az említett nyilvántartáshoz az illetékes hatóságok hozzáférhessenek, és hogy a munkavállaló az illetékes hatóságok megkeresésére tájékoztassa azokat a munkavállalók által adott beleegyezésről.

A kollektív szerződésre utaló záradék egyszerű felvétele a munkaszerződésbe az Arbeitsgericht által leírt körülmények között nem felel meg ezeknek a feltételeknek.

48.      Végül, mivel az idézett rendelkezésből az következik, hogy a 6. cikk alkalmazása mellőzésének lehetősége nem vonatkozik sem a szociális partnerekre, sem pedig a munkaszerződést megkötő felekre, hanem a tagállamok számára jelent választási lehetőséget, hogy elkötelezzék magukat a munkavállalók biztonsága és egészsége védelme általános alapelveinek tiszteletben tartása mellett, és elfogadják a meghatározott eredmény eléréséhez szükséges intézkedéseket, amely eredmény lényege annak biztosítása, hogy a beleegyezés kifejezett, tudatos és szabadon elhatározásból történjen, hogy a beleegyezés megtagadása ne okozzon hátrányt az érdekelt számára, hogy a munkavállaló beleegyezése írásban történjék, és hogy az információ az illetékes hatóságok számára hozzáférhető legyen.

49.      Úgy vélem tehát, hogy a 93/104 irányelv 18. cikke 1. bekezdése b) pontjának i) alpontja arra kötelezi azokat a tagállamokat, amelyek nem kívánják alkalmazni a 6. cikket, hogy hozzanak meg minden szükséges intézkedést ahhoz, hogy elérjék a meghatározott eredményeket, többek között azt, hogy egyetlen munkaadó se követelhesse alkalmazottjától, hogy az saját beleegyezése nélkül hét nap átlagában negyvennyolc óránál többet dolgozzon. Az a tény, hogy a munkavállaló munkaszerződésében elfogadja, hogy munkafeltételeit kollektív szerződések szabályozzák, amelyek esetleg lehetővé teszik az átlagos heti munkaidőnek az előírt maximumon túli meghosszabbítását, e tekintetben nem jelent érvényes kifejezett beleegyezést.

D –    A harmadik kérdés

50.      Ezzel a kérdéssel a német bíró arról akar megbizonyosodni, hogy a 93/104 irányelv 6. cikke elég pontos és feltétlen-e ahhoz, hogy arra nemzeti bíróságok előtt hivatkozni lehessen, amennyiben a nemzeti jog e rendelkezést nem tartja tiszteletben.

51.      A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint(20) minden olyan esetben, amikor valamely irányelv rendelkezései – lényegi szempontból tekintve – feltétlenek és elég pontosak, a felek hivatkozhatnak ezekre az állammal szemben, amennyiben ez utóbbi a kitűzött határidőn belül az irányelvet nemzeti jogába nem, vagy nem megfelelően ültette át. A közösségi jogszabály akkor feltétlen, ha semmiféle feltétel nem fűződik hozzá, és végrehajtása, illetve hatásai tekintetében nincs alárendelve sem a Közösség intézményei, sem a tagállamok által végrehajtott semmiféle jogcselekménynek(21); elég pontos ahhoz, hogy arra a magánszemélyek hivatkozhassanak, és hogy a bíró által alkalmazva félreérthetetlen módon kötelezettséget keletkeztessen.(22)

52.      A 93/104 irányelv 6. cikke arra kötelezi a tagállamokat, hogy meghozzák a szükséges intézkedéseket ahhoz, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmének imperatívusza alatt hét napos időszak átlagában a a túlórákat is magában foglaló munkaidő ne lépje túl a negyvennyolc órát.

A jogszabály szövegezése világos és pontos, és elméletileg a saját jogba történő átültetés során nem hagy lehetőséget tagállami manipulációra.

53.      Tekintetbe kell venni azonban, hogy a 16. cikk (2) bekezdése szerint a hivatkozási időszak nem haladhatja meg a négy hónapot, jóllehet a 17. cikk (2) bekezdésének alkalmazásával az említett időszak hat vagy tizenkét hónapot is elérhet.

E tekintetben a Bíróság a SIMAP-ítéletben(23) megállapította, hogy bár a 93/104 irányelv rendelkezései a referenciaidőszak megállapítására vonatkozóan hagynak némi mérlegelési lehetőséget a tagállamok számára a 6. cikk alkalmazása által, ez a körülmény nem hat ki az irányelv pontos és feltétlen mivoltára, miután ez a mérlegelési lehetőség nem zárja ki bizonyos minimális jogok meghatározását. A Bíróság hozzátette, hogy az irányelv 17. cikke (4) bekezdésének megfogalmazásából az következik, hogy a referenciaidőszak semmilyen esetben nem haladhatja meg a tizenkét hónapot, így lehetővé válik a biztosítandó minimális védelem meghatározása.

54.      Ennek a ítélkezési gyakorlat alapján létrejött értelmezésnek a szellemében a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése, még abban az esetben is, ha a tagállamok kivételeket állapítanak meg a 16. cikk (2) bekezdésben rögzített referenciaidőszak tekintetében, világos, pontos és feltétlen, és elismeri a magánszemélyek azon jogát, hogy erre a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhassanak, amikor a tagállam nem ültette át megfelelő módon az irányelvet saját jogába a megadott határidőn belül.(24)

55.      Igaz, hogy a 93/104 irányelv 18. cikke 1. bekezdése b) pontjának i) alpontja elismeri a tagállamok azon jogát, hogy azok eltekintsenek a 6. cikk alkalmazásától, jóllehet a magánszemélyek nem mindig tudják érvényesíteni a rendelkezés közvetlen hatályát.

Kétségtelen, hogy az említett lehetőség érvényesítéséhez a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a munkavállalók biztonsága és egészsége védelmére vonatkozó általános alapelveket, és meg kell tenniük minden szükséges intézkedést, hogy elérhetővé váljanak a cikkben felsorolt eredmények. A nemzeti bíróság feladata, hogy meggyőződjön arról, hogy a tagállam élt-e ezzel a lehetőséggel, és megfelelt-e a nevezett rendelkezés által támasztott követelményeknek. (25)

56.      Ahogyan az ismeretes, a Bíróság rendszeresen megtagadta annak elismerését, hogy magánszemély egy másik magánszeméllyel szemben olyan irányelvre hivatkozhasson, amelyet a tagállam nem megfelelő módon ültetett át saját jogába a megadott határidőn belül. A Bíróság megállapította, hogy az EK 249. cikk értelmében valamely irányelv kötelező jellege, amellyel megalapozza azt a lehetőséget, hogy arra a nemzeti bíróságok előtt hivatkozni lehessen, csak „minden címzett tagállammal” szemben áll fenn, amiből az következik, hogy valamely irányelv önmagában nem keletkeztet kötelezettségeket magánszemélyek vonatkozásában, amiért is az irányelv rendelkezésére velük szemben nem lehet hivatkozni.(26)

57.      Tekintetbe véve, hogy az alapügyekben magánszemélyek között folyik az eljárás, az ítélkezési gyakorlat szerint a munkavállalóknak nincs joguk arra, hogy a 93/104 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének közvetlen hatályára hivatkozzanak.(27)

58.      A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint(28) hasonló körülmények között, amikor a nemzeti jog kerül alkalmazásra, legyenek azok az irányelv előtt vagy után megjelent jogszabályok, a nemzeti bíróságnak minden lehetséges eszközzel arra kell törekednie, hogy a belső jogszabályokat az irányelv tartalmának és céljának megfelelően értelmezze, azon oknál fogva, hogy elérhető legyen az irányelv meghatározott eredménye, ugyanakkor pedig eleget tegyen az EK‑249. cikk harmadik bekezdése követelményeinek. Tehát azon nemzeti bíróságnak, amely előtt valamely irányelv alkalmazási körébe eső olyan eljárás folyik, amely az irányelvnek a nemzeti jogba való átültetésére megadott határidő lejárta után indult, úgy kell értelmeznie a nemzeti jogszabályokat, hogy azok megfeleljenek a kérdéses irányelv céljának.

Amikor ez az irányelvvel összeegyeztethető értelmezés nem lehetséges, a nemzeti bíróságnak biztosítania kell a közösségi jog teljes hatályát, szükség esetén saját hatáskörében el kell tekintenie a nemzeti jog bármely, ezzel ellentétes rendelkezésének alkalmazásától, anélkül, hogy kérnie vagy várnia kellene annak jogalkotói úton vagy egyéb alkotmányos eljárás keretében történő módosítását.(29)

59.      Az eddig elmondottakból az következik, hogy az olyan rendelkezés, mint a német munkaidőtörvény 7. cikke (1) bekezdése 1. pontjának a) alpontja, amely lehetővé teszi, hogy kollektív vagy vállalati szerződésben a napi munkaidő meghaladhassa a tíz órát abban az esetben, amikor a munkaidőbe jogszerű és jelentős mértékű ügyeleti időtartam beszámításra kerül, ellentétes a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésével, amennyiben az érdekelt állam nem élt a 18. cikk (1) bekezdése b) pontjának i) alpontjában szereplő lehetőséggel.

Következésképpen, a német Vöröskereszt kollektív szerződésének 14. cikkét – amennyiben az az idézett 7. cikken alapul – úgy kell értelmezni, hogy az érdekelt munkavállalókat nem lehet átlagban heti negyvennyolc órát meghaladó munkavégzésre kötelezni, tekintettel a 93/104 irányelvnek az átlagos munkaidő kiszámítása hivatkozási időszakainak megállapítására vonatkozó 16. cikke (2) bekezdésének és 17. cikke (4) bekezdésének rendelkezéseire.

VIII – Végkövetkeztetések

60.      Az előző megállapítások alapján azt javaslom a bíróságnak, hogy az Arbeitsgericht Lörrach által a jelen ügyben feltett kérdésekre az alábbiak szerint válaszoljon:

„1)      a) Az 1993. november 23-i, a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK tanácsi irányelv 1. cikkének (3) bekezdése, valamint az 1989 június 12-i, a munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló 89/391/EGK tanácsi irányelv 2. cikkének (2) bekezdése úgy értelmezendő, hogy a sürgősségi orvosi ellátás keretében nyújtott ‑ az alapügybelihez hasonló ‑ sürgősségi ellátást végző ápolók tevékenysége az említett irányelvek hatálya alá tartozik.

b)      A „közúti szállítás” 93/104 irányelv 1. cikk (3) bekezdés szerinti fogalma úgy értelmezendő, hogy az még akkor sem vonatkozik a sürgősségi orvosi szolgálat tevékenységére, ha e tevékenység legalább részben egy jármű használatából és a kórházba szállítás során történő betegkíséretből áll.

2)      A 93/104 irányelv 18. cikke (1) bekezdése b) pontjának i) alpontja arra kötelezi azokat a tagállamokat, amelyek nem kívánják alkalmazni a 6. cikket, hogy hozzanak meg minden szükséges intézkedést ahhoz, hogy egyetlen munkaadó se követelhesse alkalmazottjától, hogy saját beleegyezése nélkül hét nap átlagában negyvennyolc óránál többet dolgozzon. Az a tény, hogy a munkavállaló munkaszerződésében elfogadja, hogy munkafeltételeit kollektív szerződések szabályozzák, amelyek esetleg lehetővé teszik az átlagos heti munkaidőnek az előírt maximumon túli meghosszabbítását, e tekintetben nem jelent érvényes kifejezett beleegyezést.

3)      A 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése, még abban az esetben is, ha a tagállamok kivételeket állapítanak meg a 16. cikk (2) bekezdésben rögzített referenciaidőszak tekintetében, világos, pontos és feltétlen, és elismeri a magánszemélyek azon jogát, hogy erre a nemzeti bíróságok előtt hivatkozhassanak, amikor a tagállam nem ültette át megfelelő módon az irányelvet saját jogába a megadott határidőn belül. Ugyanakkor, tekintetbe véve, hogy az alapügyekben magánszemélyek között folyik az eljárás, a munkavállalóknak nincs joguk arra, hogy az idézett közösségi rendelkezés közvetlen hatályára hivatkozzanak.

Az olyan rendelkezés, mint a német munkaidőtörvény 7. cikke (1) bekezdése 1. pontjának a) alpontja, amely lehetővé teszi, hogy kollektív vagy vállalati szerződésben a napi munkaidő meghaladhassa a tíz órát abban az esetben, amikor a munkaidőbe jogszerű és jelentős mértékű ügyeleti időtartam beszámításra kerül, ellentétes a 93/104 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésével, amennyiben az érdekelt állam nem élt a 18. cikk (1) bekezdése b) pontjának i) alpontjában szereplő lehetőséggel. Következésképpen, a német Vöröskereszt alkalmazottjai, munkavállalói és gyakornokai kollektív szerződésének 14. cikkét – amennyiben az az idézett 7. cikken alapul – úgy kell értelmezni, hogy az érdekelt munkavállalókat nem lehet átlagban heti negyvennyolc órát meghaladó munkavégzésre kötelezni, tekintettel a 93/104 irányelvnek az átlagos munkaidő kiszámítása hivatkozási időszakainak megállapítására vonatkozó 16. cikke (2) bekezdésének és 17. cikke (4) bekezdésének rendelkezéseire.”

---

1 – Eredeti nyelv: spanyol.

---

2 – 1993. november 23-i tanácsi irányelv (HL L 307, 18. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 197. o.).

---

3–      HL L 183, 1. o.

---

4 –      A C‑303/98. sz. ügyben 2000. október 3-án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑7963. o.).

---

5 – 30. és 31. pont (hivatkozás a 4. lábjegyzetben)

---

6– 36. és 37. pont (hivatkozás a 4. lábjegyzetben)

---

7– 34. és 35. pont (hivatkozás a 4. lábjegyzetben)

---

8– Ez a kivétel megszűnt kivételnek lenni, amikor hatályba lépett a 2000. június 22-i a munkaidő-szervezés egyes szempontjairól szóló 93/104/EK tanácsi irányelvnek az abból kizárt ágazatok és tevékenységek szabályozása céljából történő módosításáról szóló 2000/34/EK parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 195., 41. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet. 27. o).

---

9 – A C‑173/99. sz. ügyben 2001. június 26-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑4881. o.), 37. és 38. pontja.

---

10– Az EK 117-120. cikket a 136-143. cikk váltotta fel.

---

11–      Az 1985. december 20-i, a közúti szállításra vonatkozó egyes szociális jogszabályok összehangolásáról szóló tanácsi rendelet (HL L 370., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 7. fejezet, 1. kötet. 273. o.). Rendelkezéseit tekintetbe vette a 2002. március 11-i, a közúti szállításban utazó tevékenységet végző személyek munkaidejének szervezéséről szóló 2002/15/EK parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 80., 35. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet. 224. o), amelynek végrehajtási határideje 2005. március 23.

---

12–      Mayer, U. R.: In The European Legal Forum, 2001., 280. o., és különösen 285. o.

---

13– A C‑133/00. sz. ügyben 2001. október 4-én hozott ítélet (EBHT 2001., I‑7031. o.) 39. pontja.

---

14– Az ítélet nem indokolja meg, miért került más megítélés alá az egyik vagy a másik ágazatra történő utalás, miután mindegyik ágazat megkülönböztetés nélkül szerepel a 93/104 irányelv 1. cikke (3) bekezdésének felsorolásában, kimaradt ugyanakkor egy másik ágazat, a tengeri halászat, amelyre – úgy tűnik – ugyanez rendelkezés vonatkozik. Meggyőződtem róla, hogy ez a mulasztás nem a spanyol fordító „feledékenysége”, mert az utalás nem szerepel sem a francia, sem az angol nyelvű változatban, pedig az angol az említett ügy eljárási nyelve.

---

15 – A C‑76/97. sz. ügyben 1998. szeptember 24-én hozott ítélet (EBHT 1998., I‑5357. o.).

---

16 – Az 1992. június 18-i tanácsi rendelet (HL L 209., 1.o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet. 322. o).

---

17– 73. pont (hivatkozás a 4. lábjegyzetben)

---

18– Az 1991. október 14-i tanácsi rendelet (HL L 288., 32. o.).

---

19 – A C‑350/99. sz. Lange-ügyben 2001. február 8-án hozott ítélet (EBHT 2001., I‑1061. o.), 16. és 25. pont.

---

20– A 8/81. sz. Becker-ügyben 1982 január 19-én hozott ítélet (EBHT 1982., 53. o.), 25. pontja; a 152/84. sz. Marshall-ügyben 1986 február 26-án hozott ítélet (EBHT 1986., 723. o.), 46. pontja; a 31/87. sz. Beentjes-ügyben 1988 szeptember 20-án hozott ítélet (EBHT 1988., 4635. o.), 40. pontja; a 103/88. sz., Fratelli Costanzo ügyben 1989. június 22-én  hozott ítélet (EBHT 1989., 1839. o.), 29. pontja; és C‑6/90 és C‑9/90. sz. Francovich és társai egyesített ügyekben 1991. november 19-én hozott ítélet (EBHT 1991., I‑5357. o.), 17. pontja.

---

21– A 28/67.sz., Molkerei-Zentrale Westfalen ügyben 1968. április 3-án hozott ítélet (EBHT 1968., 211. o.) és a C‑236/92. sz., Comitato di coordinamento per la difesa della Cava és társai ügyben 1994. február 23-án hozott ítélet (EBHT 1994., I‑483. o.), 9. pontja.

---

22– A 71/85. sz., Federatie Nederlandse Vakbeweging ügyben 1986. december 4-én hozott ítélet (EBHT 1986., 3855. o.), 18. pontja.

---

23–      68. pont (hivatkozás a 4. lábjegyzetben).

---

24– A 148/78. sz.  Ratti-ügyben 1979. április 5-én hozott ítélet (EBHT 1979., 1629. o.), 22. pontja.

---

25–      A C‑151/02. sz. Jaeger-ügy tekintetében, amelynek során a Bíróságnak szintén a 93/104 irányelv egyes rendelkezéseit kellett értelmeznie, a német kormány megbízottja kérdésemre azt válaszolta, hogy országának a jogszabállyal nem az volt a célja, hogy meghosszabbítsa az egészségügyben dolgozók heti munkaidejét. Lásd a 2003. április 8-án ebben az ügyben ismertetett indítványomat.

---

26– A 80/86. sz., Kolpinghuis Nijmegen ügyben1987. október 8-án hozott ítélet(EBHT 1987., 3969. o.), 9. pontja; a C‑91/92. sz., Faccini Dori  ügyben 1994. július 14-én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3325. o.) 24. pontja és a C‑192/94. sz., El Corte Inglés ügyben 1993. március 7-én hozott ítélet (EBHT 1993., I‑1281.) 16. és 17. pontja. A jogtudomány elég kritikusnak mutatkozott ezen ítélkezési gyakorlattal szemben. Lásd például Tridimas, T.: «Horizontal effect of directives: a missed opportunity», in European Law Review, 1994., 621. o., különösen 635. o.; Turnbull, E.: «The ECJ Rejects Horizontal Direct Effect of Directives», in European Business Law Review, 1994., 230. o., különösen 233. o.; Vilà Costa, B.: Revista Jurídica de Catalunya, 1995., 264. o., különösen 269. o.; Bernard, N.: «The Direct Effect of Directives: Retreating from Marshall», in Industrial Law Journal, 1994., 97. o., különösen 99. o.; Turner, S.: «Horizontal Direct Enforcement of Directives Rejected» in Northern Ireland Legal Quarterly, 1995., 244. o., különösen 246. o.; Emmert, F. és Pereira de Azevedo, M: «Les jeux sont faits: rien ne va plus ou une nouvelle occasion perdue pour la CJCE» in Revue trimestrielle de droit européen, 11. o., különösen 19. o.; Betlem, G.: «Medium Hard Law ─ Still No Horizontal Direct Effect of European Communitiy Directives After Faccini Dori», in The Columbia Journal of European Law, 1995., 469. o., különösen 488. o.; Regaldo, F.: «Il caso “Faccini Dori”: una occasione perduta?», in Rivista di diritto civile, 1996., 65. o., különösen 110. o.; és Antoniolli Deflorian, L.: «Il formante giurisprudenziale e la competizioni fra il sistema comunitario e gli ordinamenti interni: la svolta inefficiente di Faccini Dori», in Rivista critica di diritto privato, 1995., 735. o., különösen 749. o.

---

27– Rá kell mutatnom, hogy Lenz főtanácsnoknak a hivatkozott Faccini Dori-ügy Faccini Dori-ügy ben ismertetett indítványában kifejezte abbéli meggyőződését, hogy a jövőben az EK-szerződésen alapuló jogfejlődés keretében és a közösségi jog egységes és hatékony alkalmazása érdekében szükséges lesz az irányelvek pontos és feltétlen rendelkezései általános hatályának elismerése, a belső piac létrejötte és az Európai Unióról szóló szerződés hatályba lépése után az Unió polgáraiban felmerült jogos várományoknak való megfelelés céljából. Lenz főtanácsnok a 47. pontban és a 36. lábjegyzetben felsorolja a Bíróság néhány tagját, akik már 1994. előtt is az irányelvek horizontális hatálya mellett foglaltak állást.

---

28– A C‑106/89. sz. Marleasing-ügyben 1990. november 13-án hozott ítélet (EBHT 1990., I‑4135. o.), 8. pontja; a C‑334/92. sz. Wagner Miret-ügyben 1993 december 16-án hozott ítélet (EBHT 1993., I‑6911. o.), 20. pontja; a Faccini Dori-ítélet (hivatkozás a 26. lábjegyzetben) 26. pontja; a C‑240/98–C-244/98. sz., Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyekben 2000. június 27-én hozott ítélet (EBHT 2000., I‑4941. o.), 30. pontja és a C‑456/98. sz. Centrosteel-ügyben 2000. július 13-án hozott ítélet (EBHT 2000., I‑6007. o.), 16. és 17. pontja.

---

29–      A 106/77. sz. Simmenthal-ügyben 1978. március 9-én hozott ítélet (EBHT 1978., 629. o.), 25. pontja.