A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1984. április 10.(*)

„Férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód – Munkavállalás”

A 14/83. sz. ügyben,

a Bírósághoz az Arbeitsgericht Hamm által az EGK‑Szerződés 177. cikke alapján benyújtott, az e bíróság előtt

Sabine von Colson és Elisabeth Kamann

és

a Land Nordrhein-Westfalen

között folyamatban lévő eljárásban a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976. február 9‑i 76/207 tanácsi irányelv (HL L 39., 40. o.) értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: J. Mertens de Wilmars elnök, T. Koopmans, K. Bahlmann és Y. Galmot tanácselnökök, P. Pescatore, Mackenzie Stuart, A. O’Keeffe, G. Bosco, O. Due, U. Everling és C. Kakouris bírák,

főtanácsnok: S. Rozès,

hivatalvezető: H. A. Rühl főtanácsos,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az 1982. december 6-i végzéssel, amely 1983. január 4-én érkezett a Bírósághoz, az Arbeitsgericht Hamm az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976.február 9-i 76/207 tanácsi irányelv (HL L 39., 40. o.) értelmezésére vonatkozó kérdéseket terjesztett a Bíróság elé.

2        E kérdések Sabine von Colson és Elisabeth Kamann, okleveles szociális munkások, Észak-Rajna–Vesztfália tartomány elleni perében merültek fel. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés indokolásából kiderül, hogy a Werlben működő, férfiak számára fenntartott, és Észak-Rajna–Vesztfália tartomány igazgatása alá tartozó büntetésvégrehajtási intézet az alapeljárás felpereseit nemükre való hivatkozással nem alkalmazta. A felvétellel megbízott tisztviselők a felperesek felvétele elutasításának indokolásában a női jelöltek ilyen jellegű intézményben való alkalmazásához köthető problémákra és kockázatokra hivatkoztak, ami miatt férfi jelölteket részesítettek előnyben, akik pedig alacsonyabb végzettséggel rendelkeztek.

3        A nemzeti bíróság, miután megállapította a hátrányos megkülönböztetés tényét, úgy vélte, hogy a német jog értelmében a felvétel során történt hátrányos megkülönböztetés egyetlen jogi szankciója a „biztatási kár” (Vertrauensschaden) megtérítése, amely abból fakadt, hogy a megkülönböztetést elszenvedő jelöltek bíztak abban, hogy a munkaviszony minden megkülönböztetés nélkül létrejön. Ilyen jellegű kártérítésről a BGB 611a. cikkének (2) bekezdése rendelkezik.

4        E rendelkezés értelmében a munkaadó, abban az esetben, ha hátrányos megkülönböztetés történt a munkavállalás kapcsán, köteles megtéríteni „a munkavállaló kárát, amely a munkavállaló azon bizalmából ered, hogy ilyen (az egyenlő bánásmód elve elleni) jogsértés miatt nem hiúsul meg a munkaviszony létesítése”. E cikk célja a fent hivatkozott 76/207 tanácsi irányelv átültetése.

5        A nemzeti bíróság ennek következtében úgy találta, hogy a német jog értelmében csak a Von Colson felperes állásra történő jelentkezése kapcsán felmerült útiköltség (7,20 DM) megtérítését ítélheti meg, a felperesek keresetének többi pontját pedig el kell utasítania.

6        Mindazonáltal a nemzeti bíróság a munkavállalás kapcsán történő hátrányos megkülönböztetés esetére közösségi szinten alkalmazandó jogi szabályok meghatározása végett a következő kérdéseket terjesztette Bíróság elé:

„1)      A férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a munkavállalás, a szakképzés, az előmenetel és a munkakörülmények terén történő végrehajtásáról szóló, 1976.február 9-i 76/207 tanácsi irányelv (76/207/EGK) rendelkezéseiből az következik-e, hogy a munkavállalás kapcsán történő nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést (a jelölt neme miatt nem jön létre munkaszerződés / a neme miatt másik jelölt előnyben részesítése) azzal kell szankcionálni, hogy a hátrányos megkülönböztetés alkalmazásával vádolt munkaadó a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölttel köteles munkaszerződést kötni?

2)      Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén:

a)      A »munkaszerződés megkötése kötelezettségének« szankciója csak abban az esetben alkalmazandó-e, ha, miután megállapításra került az, hogy a munkaadó valóban a nemen alapuló szempontok alapján szubjektív módon döntött, az is megállapítható, hogy a hátrányos megkülönböztetéssel érintett jelölt jogszerű szempontok alapján ténylegesen jobban képzett a szóban forgó munkakör betöltésére, mint az a jelölt, amelyikkel a munkaszerződést megkötötték?

b)      Vagy pedig a munkaadó abban az esetben is köteles a hátrányos megkülönböztetéssel érintett jelöltet alkalmazni, ha ugyan az megállapítást nyert, hogy a munkaadó a nemen alapuló szempontok alapján szubjektív módon hozta meg döntését, de ténylegesen a hátrányos megkülönböztetéssel érintett jelölt és az, amelyik előnyben részesült, azonos képzettséggel rendelkeznek?

c)      Végül, a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölt akkor is jogosan követelheti-e alkalmazását, ha ténylegesen ugyan kevésbé képzett, mint az előnyben részesített jelölt, de megállapítást nyert, hogy a munkaadó már a kezdetektől a neme miatt szubjektív módon kizárta a jelöltet a jogszerű szempontok alapján történő kiválasztásból?

3)      Abban az esetben, ha a 2) a) és 2) b) kérdések szellemében a megoldás a jelölt tényleges képzettségétől függ:

Ez utóbbit volt-e alkalma a bírónak teljes alapossággal megvizsgálni, és mely szempontok, illetve eljárási szabályok alapján kell a kérelem megalapozottságát elbírálni, valamint a bizonyítási terhet megállapítani?

4)      Az első kérdésre adott igenlő válasz esetén:

Ha ugyanarra az állásra kettőnél több jelölt volt, és egynél több személyt neme miatt már a kezdetektől kizártak a jogszerű szempontokon alapuló kiválasztásból, e személyek mindegyike élhet-e a munkaszerződés megkötéséhez való joggal?

Ebben az esetben, esetlegesen a bíróságra hárul-e a hátrányos megkülönböztetéssel érintett jelöltek közötti választás? Az első bekezdésben megfogalmazott kérdésre adott nemleges válasz esetén az anyagi jog milyen egyéb szankciókat biztosít?

5)      Az első kérdésre adott nemleges válasz esetén:

A 76/207/EGK irányelv rendelkezéseinek alkalmazásával mi a szankciója a munkavállalás kapcsán megállapított hátrányos megkülönböztetésnek?

E tekintetben különbséget kell-e tenni a 2) a)–2) c) kérdések szerint?

6)      Az Európai Bíróság által e kérdésekre válaszolva értelmezett 76/207/ EGK irányelv közvetlenül alkalmazandó-e a Németországi Szövetségi Köztársaságban?”

7        E kérdések elsősorban annak tisztázására irányulnak, hogy a 76/207 irányelv kötelezi-e a tagállamokat jogi következmények vagy különleges szankciók alkalmazására a munkavállalással kapcsolatos hátrányos megkülönböztetés esetében (1–5. kérdés), és hogy adott esetben a magánszemélyek hivatkozhatnak-e a nemzeti bíróságok előtt az irányelv rendelkezéseire, amennyiben annak átültetése a nemzeti jogrendszerbe a meghatározott határidőn belül nem történt meg (6. kérdés).

 a)     Az első kérdésről

8        A nemzeti bíróság első kérdésében lényegében arra kér választ, hogy a 76/207 irányelv azt írja-e elő, hogy a munkavállalás kapcsán a munkaadó által alkalmazott nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést azzal kell-e szankcionálni, hogy a hátrányos megkülönböztetést alkalmazó munkaadó köteles az azt elszenvedő jelölttel munkaszerződést kötni.

9        A nemzeti bíróság szerint az irányelv preambulumából és szövegéből az következne, hogy az tényleges szankciókat tartalmazó törvényi rendelkezések elfogadását írja elő, ugyanakkor véleménye szerint csak a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személyek alkalmazását eredményező természetbeni kártérítés lenne hatékony.

10      Az alapeljárás felperesei szerint a BGB 611a. cikkének (2) bekezdése azzal, hogy a kártérítést a biztatási kár megtérítésére korlátozza, kizárja az általános jogi szabályokból származó kártérítési lehetőségeket. Véleményük szerint a 76/207 irányelv arra kötelezi a tagállamokat, hogy megfelelő rendelkezések bevezetésével kizárják a jövőbeli hátrányos megkülönböztetéseket. Így tehát legalábbis azt el kell fogadni, hogy a 611a. cikk (2) bekezdése nem vehető figyelembe. Ez arra kötelezné a munkáltatót, hogy a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölttel munkaszerződést kössön.

11      A Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya – bár tudatában van az irányelv hatékony átültetése szükségességének – azt hangsúlyozza, hogy az EGK-Szerződés 189. cikkének (3) bekezdése értelmében minden tagállam bizonyos mérlegelési jogkörrel rendelkezik az egyenlő bánásmód elvének megsértéséből eredő jogkövetkezmények vonatkozásában. E kormány egyébként azt is kiemeli, hogy a német bíróságok számára lehetőség van arra, hogy a nemzeti magánjog alapján és az irányelv tartalmával összhangban, mind az egyenlő bánásmód elvét, mind a peres felek érdekeit kielégítő megoldásokat dolgozzanak ki. Végezetül, e kormány szerint érzékelhető jogkövetkezmény elegendő lenne ahhoz, hogy az egyenlő bánásmód elvét tiszteletben tartsák, és azt csak arra az esetre kellene előírni, amikor a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölt az adott munkakör ellátása vonatkozásában a többieknél magasabb képzettséggel rendelkezik, míg a jelöltek egyenlő képzettségi szintje esetére nem.

12      A dán kormány úgy véli, hogy az irányelv szándékosan a tagállamokra bízza a nemzeti helyzetüknek és jogrendszerüknek megfelelő szankciók megválasztását. Szükséges lenne, hogy a tagállamok ugyanolyan módon alkalmazzanak szankciókat az egyenlő bánásmód elvének megsértése esetén, mint az ezzel megegyező, a közösségi jog által nem szabályozott hasonló tárgykörbe tartozó nemzeti jogszabályok megsértésekor.

13      Az Egyesült Királyság Kormánya szintén azon a véleményen van, hogy a tagállamokra hárul a megítélésük szerint az irányelvből származó kötelezettségek biztosításához szükséges intézkedések meghozatala. Az irányelv semmilyen eligazítást nem ad azokról az intézkedésekről, amelyeket a tagállamoknak el kell fogadniuk, és a Bíróság elé terjesztett kérdések már önmagukban is, nyilvánvaló módon rámutatnak a megfelelő intézkedések meghatározása körüli nehézségekre.

14      Az Európai Közösségek Bizottsága úgy véli, hogy bár az irányelv meghagyja a tagállamoknak a szankciók megválasztásának és meghatározásának lehetőségét, az irányelv átültetésének, legalábbis annak eredménye tekintetében, hatékonynak kell lennie. Az irányelv hatékony átültetésének elve megköveteli, hogy olyan szankciókat alkalmazzanak, amelyek a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölt számára megfelelő kártérítést, a munkaadó számára pedig komoly ösztönzést jelentenek az egyenlő bánásmód elvének betartására vonatkozóan. A csupán a biztatási kár megtérítésére jogosító nemzeti szabályozás nem elegendő ezen elv tiszteletben tartásának biztosításához.

15      A 189. cikk (3) bekezdése értelmében, „az irányelv az elérendő célokat illetően minden címzett tagállamra kötelező, azonban a forma és az eszközök megválasztását a nemzeti hatóságokra hagyja”. Igaz ugyan, hogy e rendelkezés meghagyja a tagállamoknak az irányelv végrehajtását biztosítani hivatott eljárások és eszközök szabad megválasztásának lehetőségét, e szabadság azonban nem érinti a címzett tagállamok azon kötelezettségét, hogy nemzeti jogrendszerük keretein belül minden szükséges intézkedést meghozzanak az irányelv teljes érvényesülésének biztosítása érdekében, az abban kitűzött céloknak megfelelően.

16      A 76/207 irányelvet meg kell tehát vizsgálni annak megállapítása végett, hogy előírja-e a tagállamok számára, hogy jogi következményeket vagy meghatározott szankciókat helyezzenek kilátásba a munkavállalás tekintetében az egyenlő bánásmód elve megsértésének esetére.

17      Ezen irányelv célja, hogy a tagállamokban a férfiak és nők közötti egyenlő bánásmód elve megvalósuljon, valódi esélyegyenlőséget biztosítva mindkét nem munkavállalói számára a munkavállalás kapcsán. Ennek érdekében a 2. cikk meghatározza az egyenlő bánásmód elvét, és kijelöli annak határait, míg a 3. cikk (1) bekezdése annak hatályát éppen a munkavállalás tekintetében pontosítja. A 3. cikk (2) bekezdésének a) pontja előírja a tagállamok számára az egyenlő bánásmód elvével ellentétes minden törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezés hatályon kívül helyezéséhez szükséges intézkedések megtételét.

18      A 6. cikk arra kötelezi a tagállamokat, hogy belső jogrendszerükben meghozzák azokat a szükséges intézkedéseket, amelyek minden hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személynek lehetővé teszik, hogy „bírói úton érvényesíthesse jogait”. Ebből a rendelkezésből következően a tagállamok kötelesek az irányelv céljának elérése érdekében megfelelően hatékony intézkedéseket hozni, és lehetővé tenni azt, hogy az érintett személyek a nemzeti bíróságok előtt ezekre hivatkozhassanak. Ezen intézkedések sorába tartozhatnak például a munkáltatót a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelölt felvételére kötelező, vagy megfelelő pénzbeli kártérítést előíró rendelkezések, amelyeket adott esetben pénzbírságok rendszerével lehet alátámasztani. Ugyanakkor megállapítható, hogy az irányelv nem írja elő meghatározott szankció alkalmazását, meghagyva a tagállamok számára a cél elérését biztosító különböző megoldások közüli szabad választás lehetőségét.

19      Így tehát az első kérdésre azt kell válaszolni, hogy a 76/207 irányelv nem írja elő, hogy a munkavállalás kapcsán a munkaadó által alkalmazott nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést azzal kell szankcionálni, hogy a hátrányos megkülönböztetést alkalmazó munkaadó köteles az azt elszenvedő jelölttel munkaszerződést kötni.

 b)     A 2–4. kérdésről

20      Mivel a 2–4. kérdés arra az esetre vonatkozott, ha a munkáltató köteles lenne alkalmazni a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő jelöltet, így ezekre már nem szükséges válaszolni.

 c)     Az ötödik és hatodik kérdésről

21      Az ötödik kérdésben a nemzeti bíróság lényegében azt kérdezi a Bíróságtól, hogy az irányelvből következően lehet-e hátrányos megkülönböztetés esetén a munkaszerződés megkötéséhez való jogon kívüli más szankciót alkalmazni? A hatodik kérdés arra vonatkozik, hogy a hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személyek hivatkozhatnak-e a nemzeti bíróságok előtt a megfelelően értelmezett irányelvre?

22      Erre vonatkozóan meg kell jegyezni, hogy valódi esélyegyenlőség nem jöhet létre a megfelelő szankciók rendszere nélkül. Ez nemcsak az irányelv célkitűzéséből, hanem különösen annak 6. cikkéből is következik, amely azzal, hogy a hátrányos megkülönböztetést elszenvedett állásra pályázók számára jogorvoslati lehetőséget teremt, elismeri, hogy olyan jogaik vannak, amelyekre a bíróság előtt hivatkozni lehet.

23      Bár az irányelv teljes körű alkalmazása – mint az az első kérdésre adott válaszban megállapítást nyert – nem foglalja magában a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének esetére meghatározott szankció kilátásba helyezését, az azonban következik belőle, hogy e szankciónak olyannak kell lennie, amely tényleges és hatékony bírói jogvédelmet biztosít. Annak továbbá a munkaadókra ténylegesen visszatartó hatást kell gyakorolnia. Ebből következően, ha a tagállam a kártérítést választja a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének szankciójaként, annak mindenképpen arányban kell állnia az elszenvedett kárral.

24      Ebből az következik, hogy az olyan nemzeti jogszabályok, amelyek a munkavállalás kapcsán hátrányos megkülönböztetést elszenvedett személyek kártérítési igényét pusztán jelképes kártérítésre korlátozzák – mint amilyen például a pályázás kapcsán felmerült költségek megtérítése –, nem felelnek meg az irányelv hatékony átültetésére vonatkozó követelményeknek.

25      A Bíróság hosszasan vizsgálta a Németországi Szövetségi Köztársaságban a munkavállalás kapcsán történő hátrányos megkülönböztetés esetére előírt szankciókat, különös tekintettel arra a kérdésre, hogy a BGB 611a. cikke (2) bekezdésének szabálya kizárja-e az általános jogi szabályokból eredő kártérítési lehetőségeket. Ezzel kapcsolatban a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya a szóbeli szakasz során úgy érvelt, hogy e cikk nem zárja ki szükségszerűen az általános szabályok alkalmazását a kártérítés tárgyában. Kizárólag a nemzeti bíróság dönthet a nemzeti jogra vonatkozó ezen értelmezési kérdésében.

26      Azt azonban pontosítani kell, hogy tagállamoknak egy irányelvből fakadó azon kötelezettsége, hogy az abban meghatározott eredményeket elérjék, valamint a Szerződés 5. cikke szerinti azon kötelezettsége, hogy megtegyenek minden megfelelő általános vagy különös intézkedést e kötelezettség teljesítésének biztosítása érdekében, a tagállamok valamennyi hatóságára, így a hatáskörük keretein belül a bíróságokra is vonatkozik. Következésképpen a nemzeti jog, és különösen a 76/207 irányelv végrehajtására bevezetett nemzeti törvényi rendelkezések alkalmazásakor a nemzeti bíróságnak saját nemzeti jogát az irányelv szövegének és céljának fényében kell értelmeznie a 189. cikk (3) bekezdésében meghatározott eredmény elérése érdekében.

27      Mint ahogy a fenti megállapításokból kiderül, az irányelv az esetlegesen bekövetkező hátrányos megkülönböztetés szankcióinak vonatkozásában ellenben nem tartalmaz olyan feltétlen és kellően pontos kötelezettséget, amelyre magánszemély a határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában hivatkozhatna az irányelv értelmében meghatározott kártérítés érdekében, amikor a nemzeti jogszabály ilyen jellegű jogkövetkezményről nem rendelkezik, vagy ilyet tesz lehetővé.

28      A nemzeti bíróság számára ugyanakkor pontosítani kell, hogy bár a 76/207 irányelv a hátrányos megkülönböztetés tilalma megszegésének szankcionálása tekintetében a célnak megfelelő különböző megoldások közüli választás szabadságát meghagyja a tagállamoknak, az irányelvből mindazonáltal az következik, hogy ha egy tagállam a kártérítést választja a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének szankciójaként, hatékonyságának és visszatartó erejének biztosítása végett annak mindenképpen arányban kell állnia az elszenvedett kárral, és annak többnek kell lennie olyan pusztán jelképes kártérítésnél, mint amilyen a kizárólag a pályázás kapcsán felmerült költségek megtérítése. A nemzeti bíróság feladata, hogy a közösségi jog követelményeinek megfelelően értelmezze és alkalmazza az irányelv alkalmazása céljából hozott törvényt, minden olyan intézkedés során, amikor nemzeti joga mérlegelési jogkört biztosít számára.

 A költségekről

29      A Bíróság elé észrevételt terjesztő Németországi Szövetségi Köztársaság, Dánia és az Egyesült Királyság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

az Arbeitsgericht Hamm 1982. december 6‑i végzésével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

1)      A 76/207 irányelv nem írja elő, hogy a munkavállalás kapcsán a munkaadó által alkalmazott nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést azzal kell szankcionálni, hogy a hátrányos megkülönböztetést alkalmazó munkaadó köteles az azt elszenvedő jelölttel munkaszerződést kötni.

2)      Az irányelv az esetlegesen bekövetkező hátrányos megkülönböztetés szankcióinak vonatkozásában nem tartalmaz olyan feltétlen és kellően pontos kötelezettséget, amelyre magánszemély a határidőn belül elfogadott végrehajtási intézkedések hiányában hivatkozhatna az irányelv értelmében meghatározott kártérítés érdekében, amikor a nemzeti jogszabály ilyen jellegű jogkövetkezményről nem rendelkezik, vagy ilyet nem teszi lehetővé.

3)      Bár a 76/207 irányelv a hátrányos megkülönböztetés tilalma megszegésének szankcionálása tekintetében a célnak megfelelő különböző megoldások közüli választás szabadságát meghagyja a tagállamoknak, az irányelvből mindazonáltal az következik, hogy ha egy tagállam a kártérítést választja a hátrányos megkülönböztetés tilalma megsértésének szankciójaként, hatékonyságának és visszatartó erejének biztosítása végett annak mindenképpen arányban kell állnia az elszenvedett kárral, és annak többnek kell lennie olyan pusztán jelképes kártérítésnél, mint amilyen a kizárólag a pályázás kapcsán felmerült költségek megtérítése. A nemzeti bíróság feladata, hogy a közösségi jog követelményeinek megfelelően értelmezze és alkalmazza az irányelv alkalmazása céljából hozott törvényt, minden olyan intézkedés során, amikor nemzeti joga mérlegelési jogkört biztosít számára.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1984. április 10‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: német.