52007DC0013

[pic] | AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA |

Brüsszel, 19.1.2007

COM(2007) 13 végleges

A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE A TANÁCSNAK, AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK, AZ EURÓPAI GAZDASÁGI ÉS SZOCIÁLIS BIZOTTSÁGNAK ÉS A RÉGIÓK BIZOTTSÁGÁNAK

Javaslat a szociális védelemről és a társadalmi integrációról szóló 2007. évi közös jelentésre

A MONDANIVALÓ LÉNYEGI ELEMEI

A tagállamok először nyújtották be nemzeti stratégiai jelentéseiket a társadalmi integrációról, a nyugdíjakról, az egészségügyi ellátásról és a tartós gondozásról[1]. A háttér mindegyikük esetében a demográfiai elöregedés és a fokozódó globalizáció. Az összes tagállamnak meg kell birkóznia a kirekesztődés és az egyenlőtlenség, illetve a szociális védelem rendszerei modernizálásának kihívásával. Az egyes tagállamok kiindulási pontjai eltérők, de jelentéseik elemzése világosan kiemeli az alábbi feladatokat.

- A tagállamok reagáltak az Európai Tanács 2006. évi tavaszi ülésének a gyermekszegénység csökkentését kérő felhívására és egyértelmű kötelezettséget vállaltak a nélkülözés körének megszakítására. Ez a lépés erősebb és fenntarthatóbb társadalmi kohéziót teremt. Alapvető jelentőségű a színvonalas oktatáshoz és képzéshez való hozzáférés biztosítása, amelyben a hangsúly az iskola előtti nevelésen és a lemorzsolódás megszüntetésén van. A bevándorlók és az etnikai kisebbségek helyzete különös figyelmet követel.

- Az aktív integráció a leghátrányosabb helyzetben lévők társadalmi és munkaerő-piaci beilleszkedését elősegítő nagy hatékonyságú eszköz. Az ellátásokhoz való hozzájutás feltételekhez kötésének erősödése fontos elem, de ez nem vezethet a munkaképtelenek társadalmi kitaszítottságának fokozódásához. Bár a legtöbb tagállam a személyre szabott munkaerő-piaci támogatást és a hozzáférhető, magas színvonalú szociális szolgáltatásokat egyesítő kiegyensúlyozott megközelítésért száll síkra, több figyelmet kell fordítani a minimálbérek megfelelő szintjének biztosítására.

- Az egészségügyi ellátásra és a hosszú távú gondozásra vonatkozó első európai terveikben a tagállamok elsőbbséget kívánnak biztosítani az alábbi igényeknek: az egyenlő hozzáférés biztosításának mindenki számára; az egészségügyi kimenetek egyenlőtlenségei csökkentésének; a biztonságos és színvonalas gondozás szavatolásának; az egészséget és az önálló életvitelt biztosító új technológiák bevezetéséről való gondoskodásnak. Az erőforrások ésszerűbb felhasználása alapvető tényező az egészségügyi rendszerek fenntarthatóvá tételében és magas színvonalon való fenntartásában. A teljes lakosságról való megfelelő gondoskodáshoz azonban néhány országnak bővítenie kell pénzügyi és humán erőforrásait. A koordináció javítása, az egészséges életviteli formák terjesztése és a megelőzés mindenki számára előnyös stratégia, amely az egészségi állapot javulásához és a költségnövekedés csökkentéséhez egyaránt hozzájárul.

- A tartós gondozást a legtöbb tagállamban bővíteni kell és szilárd pénzügyi alapokra kell helyezni. Az egészségügyi és szociális szolgáltatások közötti fokozottabb koordináció, a nem hivatalos gondozók támogatása és az új technológiák kihasználása lehetővé tehetik, hogy az emberek minél tovább otthonukban maradhassanak.

- Számos országban a várható élettartam emelkedéséhez igazítják a nyugdíjrendszert, és átlátható viszonyokat alakítanak ki a járulékok és az ellátások között. Az idősebb embereket gyakorta jobban fenyegeti a szegénység, mint a lakossági átlagot. A reformok célja méltányos és fenntartható nyugdíjrendszerek megvalósítása. Az elöregedés következtében a nyugdíjak méltányossága egyre nagyobb mértékben azon múlik, hogy minél több ember minél tovább maradjon munkában. Emiatt életfontosságú tehát, hogy különösen az idősebb dolgozóknak meglegyen erre a lehetőségük. A reformoknak a méltányosságra gyakorolt hatásait szoros figyelemmel kell kísérni.

- Az elöregedés a jelenlegi reformok ellenére 2050-ig a GDP négy százalékpontjával növeli a nyugdíjakra, az egészségügyre és a tartós gondozásra fordított költségeket. A közkiadások hosszú távú fenntarthatósága továbbra is veszélyben van. A Bizottság egyik jelentése[2] nemrégiben azt állapította meg, hogy ez a veszély hat tagállamot nagy mértékben, tizet közepes mértékben és kilencet kisebb mértékben fenyeget. Ennek leküzdése kiemelt politikai kihívás és három irányba mutató stratégiát igényel az államadósság csökkentése, a foglalkoztatás növelése és a szociális védelmi rendszerek megreformálása érdekében. A fenntarthatósággal foglalkozó jelentés foglalkozik a nem méltányos nyugdíjak kockázatával is, ami előre nem látható nyomást gyakorolhat a nyugdíjak eseti emelésére vagy az egyéb ellátások iránti igényekre. Ilyen formán a nyugdíjak méltányosságának, fenntarthatóságának és korszerűsítésének kérdéseit együttesen kell vizsgálni.

- A tagállamok egyre jobban figyelembe veszik a nemzeti szintű szociális, gazdasági és foglalkoztatási szakpolitikák közötti kapcsolódásokat, különösen a korkedvezményes nyugdíjlehetőségekhez való hozzáférést csökkentő reformok és a munkában maradás fokozott ösztönzése illetve lehetővé tétele révén, ami együtt jár az idősebb dolgozók foglalkoztatottságának növekedésével. Erre a kölcsönhatásra építve a növekedési és foglalkoztatás nemzeti reformprogramok[3] és a szociális védelmet és a társadalmi integrációt szolgáló stratégiák megvalósítása elő fogják segíteni, hogy eredmények szülessenek.

- Nemzeti, illetve EU szinten is erősödik a szociálpolitika megfelelő kezelése. Az érdekeltek – beleértve a közvetlenül érintett embereket is – egyre nagyobb mértékben veszik ki részüket a szociális reformok előkészítéséből. Bevonásuk minőségén azonban még mindig van mit emelni. Az érdekeltek szerepét ki kell terjeszteni a megvalósításra és figyelemmel kísérésre is. Meg kell erősíteni a kölcsönhatást a nemzeti szinten és az EU politikai szintjén, illetve a regionális és helyi szinteken is, hiszen a megvalósításra alapvetően ott kerül sor. Az európai együttműködés minden ágán sok még a teendő egymás kölcsönös megismerése terén.

1. BEVEZETÉS

A 2006-ban bevezetett nyitott koordinációs módszer (OMC)[4] erősíti az EU azon képességét, hogy támogassa a tagállamokat a nagyobb társadalmi kohézió európai megerősítésére irányuló törekvéseikben. Hatásai egyre erősebben érezhetők a helyszínen is, ezáltal az európai polgár számára is sokkal láthatóbb az EU kötődése a szociális értékekhez. A nyitott koordinációs módszer segít a kölcsönös megismerésben és az érintettek fokozottabb bevonásában nemzeti és európai szinten. A módszer növelte a kirekesztés és a szegénység összetett természetének megértését és lehetővé tette a szociális védelem a hozzáférhetőség, méltányosság, minőség, korszerűsítés és fenntarthatóság elvein alapuló reformjának közös megközelítését. Először foglalkoznak az egészségügyi ellátással és a tartós gondozással, ami azt mutatja, hogy ezek a területek alkalmasak a szakpolitikai eszmecserére. A nemzeti jelentések példák arra, hogy az összes célkitűzés együttes figyelembe vétele növeli a szakpolitikai hatékonyságot és a közkiadások eredményes felhasználását. A nyitott koordinációs módszer új munkamódszerei kezdik meghozni gyümölcseiket, bár még további erőfeszítésekre van szükség európai uniós és nemzeti szinten is a benne rejlő potenciál teljes kihasználásához.

2. A SZOCIÁLIS VÉDELEMMEL ÉS INTEGRÁCIÓVAL KAPCSOLATOS POLITIKÁK MEGHATÁROZÓ KÉRDÉSEI

Nagyobb társadalmi kohézió

A legutóbbi fejlemények reménykeltők: szinte valamennyi tagállamban végrehajtottak bizonyos reformokat – vagy most vannak folyamatban –, hogy a rendszerek pénzügyileg és társadalmilag fenntarthatóvá váljanak és még jobban figyelembe vegyék az emberek változó szükségleteit. Erős a konvergencia az aktív befogadás felé, annak elismeréseképpen, hogy támogatni kell az embereknek azt a jogát, hogy aktív szerepet tölthessenek be a társadalomban. A nyugdíjreform terén a méltányosság és a fenntarthatóság vonatkozásában egyaránt megvan az akarat az előrelépésre. A hozzáférhetőség, a minőség és a fenntarthatóság javítása az egészségüggyel és tartós gondozással kapcsolatos stratégiák központi céljává válik.

A nyitott koordinációs módszer célkitűzéseiben is tükröződik, hogy a férfiak és a nők közötti egyenlőség előmozdítása lényeges eleme ezen kérdések kezelésének. Mindent egybevéve, a tagállamok a nemekkel kapcsolatos megfontolásokat egyre hatékonyabban veszik figyelembe és mindinkább nemek szerint is bontják az adatokat. Egyesek élenjárnak a nemek közötti egyenlőség szisztematikus megvalósításában. Ennek ellenére még mindig bőven akad teendő annak biztosítására, hogy az együttműködés mindhárom ágában még jobban figyelembe vegyék a nemekhez fűződő szempontokat.

A foglalkoztatás és a növekedés kölcsönhatása

A tagállamok világosabban ismerik fel, hogy a gazdasági és a munkaerő-piaci reformoknak elő kell segíteniük a társadalmi kohézió erősítését, és a szociálpolitikáknak pedig támogatniuk kell a gazdaság és foglalkoztatás növekedését. Az aktív integráció növelheti a munkaerő-kínálatot és erősítheti a társadalom kohéziós erejét. A gyermekek jólétének növelése másokat is hozzásegít ahhoz, hogy teljes mértékben kibontakoztassák képességeiket és a társadalom és gazdaság szolgálatába állhassanak. A most folyó nyugdíj- és egészségügyi reform a közkiadások fenntarthatóságára és a munkaerő-piaci magatartásra egyaránt félreérthetetlenül kihat. Az egészségügy terén foganatosított intézkedések javítják az életminőséget és a termelékenységet és segítik a pénzügyi fenntarthatóság megőrzését.

A tagállamok ugyanakkor azt is felismerik, hogy a gazdaság egészséges növekedése és a munkahelyteremtés nem vezet automatikusan a jövedelmi különbségek, az alulfizetettség vagy a regionális egyenlőtlenségek csökkenéséhez. Egyes nemzeti reformprogramok határozottabban elkötelezettek a társadalom leghátrányosabb helyzetű rétegei iránt, foglalkoznak a munkaerőpiac feldarabolódásával és a foglalkoztatási bizonytalansággal, illetve segítik a szegény családokat, hogy jobban részesülhessenek a foglalkoztatás növekedéséből. A közkiadások fenntarthatóságát biztosító intézkedéseket a legkeservesebb helyzetű csoportokat védelmező rendelkezések kísérik. Európai és nemzeti szinten is fokozott és még láthatóbb egymásrahatásra van szükség.

Kormányzás

A civil társadalom és a szociális partnerek egyre növekvő mértékben vesznek részt a nemzeti stratégiák kidolgozásában és a szociális védelem korszerűsítésében. A nyugdíjreformok növelik az átláthatóságot és az egyének jobban megértik a saját helyzetüket. Ennek ellenére vannak még lehetőségek a bekapcsolásuk hatékonyságának növelésére, nemkülönben a végrehajtás és az ellenőrzés szakaszaiban. El kell mélyíteni az európai, nemzeti, regionális és helyi szintek közötti koordinációt. Mára általánosan elismerik a hatékony ellenőrzés és értékelés fontosságát, azonban még nem túl sok részletet lehet tudni az előirányzott intézkedésekről. Némileg növekedett az indikátorok és célszámok használata, a nemzeti stratégiák egyre több erőforrást és felelősséget rendelnek a célokhoz és célkitűzésekhez szabott intézkedésekkel kapcsolatban, ám ez még mindig nem rendszeresen történik. Jobb a koordináció a társadalmi integrációs és az egészségügyi stratégiák megvalósítása és a Strukturális Alapok – főként az Európai Szociális Alap – felhasználása között, de láthatóságán ezen a területen még van mit javítani.

3. A NYITOTT KOORDINÁCIÓS MÓDSZER KERETÉBEN VÉGZETT MUNKA KÜLÖNBÖZŐ ÁGAINAK FŐBB KIHÍVÁSAI

3.1 A szegénység és a kirekesztés elleni küzdelem

A tagállamok jelentéseinek szemléletében több a stratégiai megközelítés, mint az előző években, mivel kevesebb prioritásra összpontosítanak. A kirekesztettség összetett természetét azonban továbbra is elismerik és a prioritásaikat többféle megközelítésből próbálják megoldani.

A szegénység egyik nemzedékről a következőre történő áttevődésének megtörése

A gyermekszegénység kockázata a legtöbb tagállamban meghaladja az átlagos szegénységi kockázatot. Egyes tagállamokban minden harmadik gyermek veszélyeztetett. Tovább növeli a kockázatot, ha a gyermek egyszülős vagy munkanélküli háztartásban él. Ez a helyzet veszélyezteti a társadalmi kohézió működését és a fenntartható fejlődést. A nyomorgó gyermekeknek osztálytársaikhoz képest kevesebb esélyük van a jó iskolai előmenetelre, a büntetőügyektől való távolmaradásra, a jó egészségre és a munkaerő-piaci és társadalmi integrációra.

2006 márciusában az Európai Tanács arra kérte a tagállamokat, hogy „tegyék meg a gyermekszegénység gyors és jelentős csökkentéséhez szükséges lépéseket, egyenlő esélyeket biztosítva valamennyi gyermek számára, szociális hátterüktől függetlenül”. A tagállamok túlnyomó többsége prioritásként határozta meg integrált és hosszú távú megközelítés kidolgozását a gyermekszegénység illetve a kirekesztés megelőzése és kezelése érdekében.

A tagállamok több politikai megközelítés egyvelegét irányítják a kérdésre, és különböző irányokból közelítik meg a problémát: a családi jövedelmek növelésével; a szolgáltatásokhoz való hozzáférés javításával, ideértve az elfogadható lakáskörülményeket is; vagy a gyermekek jogainak védelmezésével. A tagállamok a leghátrányosabb helyzetű gyermekekkel és családjaikkal egy még egyetemesebb fellépés keretében kívánnak foglalkozni.

Két szempontot kell kiemelni: egyenlő feltételek biztosítása az oktatásban, beleértve az iskola előtti nevelést és a felnőttoktatást, illetve a szülők munkaerő-piaci részvételének előmozdítása. A munka és a családi élet hatékony összeegyeztetését a minőségi gyermekgondozáshoz és a rugalmasabb munkavégzéshez való jobb hozzáféréssel segítik. Ez felveti azt a kérdést, hogy elő kell mozdítani a háztartási munkában és a gondozásban való részvétel egyenlőbb megosztását.

Átlagosan a diákok 15%-a marad ki az iskolából, bár egyes országokban a fiatalok több mint egyharmada érintett. A lemorzsolódás leküzdése és a fiatalok képzettségének növelése csökkenti a társadalmi kirekesztődés kockázatát és javítja a munkaerő-piaci kilátásokat. Egyes tagállamok konkrét célokat tűztek ki és megelőző intézkedéseket vezetnek be (pl.: általános iskola előtti nevelés, pályára irányítás és pályaválasztási tanácsadás, tutorátus, ösztöndíjak). Amennyiben sikerül ezeket átfogó stratégiákká alakítani, jelentős eredményekre nyílik lehetőség.

A munkanélküliség a fiatalok körében valamennyi tagállamban (különösen a bevándorlók gyermekei között) kétszer magasabb az átlagnál (a 25-tagú EU esetében 18,7 % volt 2004 során). A fiatalok gyakran kerülnek abba az ördögi körbe, hogy rosszul – vagy egyáltalán nem – fizetik meg őket. Sok tagállam bővíti a tanoncképzést, egyénre szabott támogatást vagy aktív alternatívákat nyújt a rövid ideig tartó munkanélküliséget követően, és ilyenkor a szociálisan hátrányos helyzetben lévő térségekre összpontosul figyelme vagy javítja az esélyteremtő intézkedésekhez való hozzáférést.

Az aktív integráció előmozdítása

A minőségi munkahelyek a szegénységből és a társadalmi kirekesztettségből kivezető fenntartható utat jelentik, amely erősíti a jövőbeli foglalkoztatási lehetőségeket, az emberi és a társadalmi tőkét. Az egészséges és biztonságos munkakörülmények több ember számára és hosszabb időre teszik lehetőséggé a munkát.

A tagállamok a társadalmi integráció erősítése érdekében egyre inkább az "aktív beilleszkedésre"[5] összpontosítják figyelmüket. Egyre erősödik az a tendencia, hogy a juttatásokat szigorúbban kötik az aktív munkavállalási hajlandósághoz, az ösztönzőket pedig az adózás és a juttatások reformja révén kívánják javítani. Egyes tagállamokban kiviláglik, hogy a feltételekhez kötést sikeresen össze lehet kapcsolni az ellátásoknak a munkaerő-piacra való visszatérést követő fokozatos leépítésével és az alacsony fizetéssel járó állásokhoz nyújtott adókedvezményekkel, ami lehetővé teszi, hogy a hátrányos helyzetű emberek is részesei lehessenek a munkaerőpiacnak. Az aktív munkaerő-piaci politikák megerősítése, a szakmai képzettség emelését szolgáló lehetőségek biztosítása, beleértve a számítástechnikát is, a képzettségbeli hátrányok ledolgozása és a megfelelő tanácsadás az aktív beilleszkedést célzó kiegyensúlyozott szakpolitikai egyveleg. Mivel fontos, gondoskodni arról, hogy a fokozott feltételekhez kötöttség ne gyengítse a munkaképteleneknek járó támogatásokat, ezért egyes tagállamok elhatározták az ellátások hatókörének bővítését. Számos stratégiában azonban nem kap elég figyelmet a méltányos minimáljövedelmek szavatolásának igénye.

A gazdaság és a foglalkoztatottság növekedése önmagában még nem fogja helyzetbe hozni azokat az embereket, akik a legtávolabb vannak a munkaerőpiactól. Egyes tagállamok olyan politikát követnek mint a munkahelyek megtartásához és az előmenetelhez nyújtott munkahelyi támogatás, a munkahelyi továbbképzés és a minimálbérek növelése a munka jövedelmezőségének biztosítása érdekében. A szociális gazdaság a foglalkoztatás alapvető forrása a gyengén képzettek vagy a csökkent munkaképességűek esetében és olyan szociális szolgáltatásokat nyújt, amelyeket a piacgazdaság nem. A megkülönböztetés elleni intézkedések, a pénzügyi kirekesztés és a túlzott eladósodás elleni fellépés, a vállalkozási kedv és az alkalmazkodóképesség támogatása, a szociális párbeszédhez kapcsolódó munkajog és az integráció-barát munkaerőpiac előnyeinek tudatosítása ugyancsak meghatározó jelentőségűek.

A munkaerő-piaci integrációt az egyéb szolgáltatások egész sorával kell összekapcsolni. Egyes tagállamok globális megközelítésre törekednek a fedélvesztés és a hajléktalanság kezelésében, és nem pusztán alvási lehetőségekben gondolkoznak, hanem megelőzésben és az elhelyezés minőségében. A minőségi szolgáltatásokhoz való hozzáférés biztosításának a költségkorlátokkal való összeegyeztetése kiemelt kihívásnak minősül.

Az Európai Tanács a fogyatékos embereket a munkaerő-piaci jelenlét erősítése egyik prioritásának tekinti. Egyes tagállamok a testi fogyatékosoknak a munkaerőpiachoz való hozzáférését könnyítik meg, míg mások a beilleszkedés kérdését ennél bővebben értelmezik: az esélyegyenlőség általános érvényesítését beépítik a szakpolitikáikba, elősegítik az önálló életvitelt és a minőségi szociális szolgáltatásokhoz való jobb hozzáférést. Az elmebetegségeknek és szellemi fogyatékosságban szenvedőknek azonban kevesebb figyelmet szentelnek.

Néhány tagállam globálisabb megközelítést tesz magáévá a migránsok integrációját és az etnikai kisebbségek társadalmi beilleszkedését illetően, amelyeknek ugyancsak elsőbbséget adnak. Ez kiterjed az oktatási hátrányokkal való foglalkozásra és a nyelvi készségek fejlesztésére, illetve a megkülönböztetés elleni fellépésre és a civil szférában való szélesebb körű részvételre.

A hátrányos helyzetűek társadalmi beilleszkedésének erősítése fenntartható foglalkoztatási integrációjuk céljából jelenleg önálló ESZA prioritás. Beavatkozások minden 2007-2013-as ESZA prioritás alatt támogathatók és a tervek fokozzák a Strukturális Alapok láthatóságát. Az ERFA a társadalmi beilleszkedéshez és a városi szegénység leküzdéséhez kapcsolódó infrastruktúrák korszerűsítéséhez járul hozzá.

3.2 Egészségügy és hosszú távú gondozás

A koordináció ezen első évében a jelentések szembeötlő különbségeket rögzítettek a tagállamokban, illetve a tagállamok között. A várható élettartam a férfiak esetében 65,7-től 77,9 évig terjed, illetve a nők esetében 75,9-től 82,5 évig. Számos országban jelentős eltérések tapasztalhatók a társadalmi-gazdasági státusz szerint is. Ezeket az eredményeket számos tényező befolyásolja, közéjük értve az élet- és munkakörülményeket is. A tagállamok a megelőzés és az egészségnevelés javításával, valamint az egészségügyi ellátáshoz való hozzáféréssel igyekeznek csökkenteni ezeket a különbségeket.

Az egészségügyi ellátáshoz és a tartós gondozáshoz való (egyenlőtlen) hozzáférés

Minden ország elkötelezett az iránt, hogy mindenkinek méltányos egészségügyi ellátást és tartós gondozást biztosítson. Ez azonban nem feltétlenül értelmezhető általános hozzáférésként és jelentős egyenlőtlenségek maradnak fenn. Folyamatosan nőttek a közvetlen kifizetések, mivel bizonyos gondozások kikerültek az ellátások csomagjából, és a bevételek növelése és az ellátások túlzott mértékű igénybevételének csökkentése érdekében emelkedett az önrészesedés. A tagállamok mentességek és az előrefizetés bevezetésével, illetve a kiadások felső határának meghúzásával akadályozzák meg a hozzáférés akadályainak kialakulását a leghátrányosabb helyzetű csoportok esetében.

A gondozások megoszlása sokszor egyenlőtlen. A gondozásokban tapasztalható regionális egyenlőtlenségek nem pusztán földrajzi okokból, hanem intézményi jellegzetességekből erednek. Bár a decentralizáció lehetővé teszi, hogy a szolgáltatók alkalmazkodjanak a helyi körülményekhez, együtt járt azzal is, hogy a kezelések kiterjedésében és gyakorlatában is különbségek alakulnak ki. A regiók finanszírozási lehetőségeiben is lehetnek eltérések. Az EU strukturális alapjai a különbségek csökkentése érdekében támogatják az egészségügyi infrastruktúra korszerűsítését.

A növekedő igények kielégítéséhez a tartós gondozási rendszerek fejlesztésére is szükség van . A jelenlegi szolgáltatások gyakran nem elegendők, emiatt magasak a személyi költségek és hosszú a várakozási idő. A családszerkezet változásai, a földrajzi mobilitás és a nők munkaerő-piaci részesedésének növekedése formalizált gondozást igényel az idősek és a fogyatékosok számára. A közmegegyezés szerint elsőbbséget kell biztosítani a házi gondozásnak és olyan új technológiák bevezetésének (pl. az önálló életviteli rendszereknek), amelyek hozzásegítik az embereket vagy lehetővé teszik számukra, hogy minél tovább élhessenek saját otthonukban. A tagállamok hangsúlyozzák a rehabilitáció jelentőségét is és segítenek az eltartottaknak az aktív élethez való visszatérésben. Egyre inkább elismerik azt az igényt, hogy szilárd alapokat kell teremteni a hosszú távú gondozás finanszírozásához és egyes tagállamok efelé vették az irányt.

A minőség javítása a szabványok, az evidencián alapuló gyógyászat és az integrált gondozás révén

A tagállamok kombinálva alkalmazzák az eszközöket a színvonalas gondozás rendszerszintű fenntartásához. A következőkről van szó: minőségi szabványok, pl. a szolgáltatókra érvényes strukturális és eljárási minimumkövetelmények, a szolgáltatók akkreditációja vagy tanúsítása és a jelentéseken és szemléken alapuló minőségellenőrzési rendszerek. Az egészségügyi szakembereket arra ösztönzik, hogy használják a rendelkezésre álló legjobb gyakorlaton alapuló, központilag értékelt és hozzáférhető klinikai irányelveket. Létrejöttek az egészségügyi technológiákat értékelő nemzeti hivatalok, amelyek az EU keretein belül működnek együtt (EUnet-HTA). Hozzájárulnak annak szavatolásához, hogy az új beavatkozások hatékonyak, biztonságosak és költséghatékonyak legyenek.

A rendszer reagáló-képességének és a betegek megelégedettségének növelése érdekében dolgoznak a még inkább betegközpontú gondozási minta kifejlesztésén. Ez magában foglalja az igényekre szabott és a betegek jogait, választását, a döntéshozatalba való bevonását és a véleményük felmérését garantáló szolgáltatásokat (különösen a tartós gondozásban).

A tagállamok jobb koordinációra törekednek az elsődleges, az ambuláns, a másodlagos (fekvőbeteg) és a harmadlagos ellátás, illetve az orvosi, az ápolási, a szociális és tüneti kezelés között. A várakozások szerint ez elvezet a betegek hatékonyabb áramlásához a rendszerben, csökkenti a nem megfelelő beavatkozások számát, kedvez a független életvitelnek és növeli a betegek elégedettségét és biztonságát.

Felvilágosító és megelőző programokkal próbálnak szembeszállni a nem ragályos betegségekkel és az egészségi egyenlőtlenségekkel (pl.: rák, szív- és érrendszeri betegségek, oltási programok).

A pénzügyi és hosszú távú fenntarthatóság elérése

Az egészségügyi ellátás és a tartós gondozás fenntartásának pénzügyi és emberi erőforrás vonatkozásai is vannak. Az erőforrások jelentősek, bár szembeszökőek a különbségek a kiadásokban (2003-ban a GDP 5-től 11 %-ig terjedt) és a foglalkoztatottak számában (a munkaképes korú lakosság 3-10 %-a).

A GDP-nél lényegesen gyorsabban növekedő költségek kordában tartásának szükségessége egyértelműen kiderül a jelentésekből. A nyomás főként az új technológiákból, az ártendenciákból, a betegek növekvő elvárásaiból és majd a jövőben a lakosság elöregedéséből származik. Az egyik legfontosabb kihívás annak lehetővé tétele mindenki számára, hogy gyorsan és méltányosan részesülhessenek az orvostudomány előrehaladásából. A tagállamok legtöbbje az alábbiakon keresztül igyekszik előmozdítani az erőforrások ésszerűbb használatát: pl. általános költségplafonok megállapítása, önrész-vállalás, generikus gyógyszerek használata, az alkalmazottak magatartásának szabályozása és az egészségügyi technológiák értékelése. A hatékonyság növelése érdekében egyes tagállamok különválasztják a szolgáltatási és a finanszírozási szerepeket és versenyre késztetik az egészségügyi szolgáltatókat. A költségek kordában tartását szolgáló politikák eredményeképpen és az egy főre jutó jövedelem növekedésének hatására jelenleg a magánkiadások az összes egészségügyi kiadások 26 %-át teszik ki. A tagállamok gyorsítják az egészségügyi ellátás átalakítását , eközben a betegirányítási rendszerek, az elsődleges ellátás erősítése és területi kapcsolódásai, a kórházi ágyak számának csökkentése és az ambuláns műtétek számának növelése, valamint a szakellátás egyes kiemelt intézményekbe összpontosításával történő racionalizálása folytán gyakran ütköznek bele a megkövesedett érdekviszonyokba.

Az ellátások várhatóan növekvő mértékű fogyasztása a foglalkoztatás növekedésének jelentős területét teszi ki. Fölösleg mutatkozik azonban szakorvosokból, míg általános orvosból és ápolóból hiány tapasztalható. Egyes országokban a személyzet iránti nagy kereslet elszívja más országok erőforrásait, ez pedig hangsúlyozza a közös megközelítések kidolgozásának fontosságát. Szükség van azokra az intézkedésekre is, amelyek hosszú távon növelik az egészségügyi dolgozók megtartását és utánpótlását . A tartós ellátásban ugyancsak munkaerőhiány tapasztalható. Az informális gondozók képzésre, gyámolítói felügyeletre, tanácsadásra és átmeneti gondozásra van szükségük, valamint a családi gondozás és a fizetett munkavégzés összehangolásának lehetőségére.

Ezekben az eltérő helyzetekben a tagállamok előtt álló konkrét kihívások nagyban különböznek. Némelyiküknek több erőforrást kell fordítaniuk az egészségügyre és a tartós gondozásra, hogy a hatékonyság növelésével együtt megfelelő ellátottságot biztosítsanak, másoknál viszont éppen a hatékonyság a kulcsa a fenntartható rendszerek megőrzésének.

A mindenki számára előnyös stratégiák keresése

A tagállamok tudatában vannak a hozzáférés, a minőség és a pénzügyi fenntarthatóság közötti kölcsönös kapcsolatnak: a hozzáférést kiterjesztő politikákat össze kell kapcsolni a megnövelt pénzügyi fenntarthatósággal és a hosszú távú fenntarthatóságnak teljesíteni kell a mindenki számára biztosított magas minőség iránti igényt. Az eltérő politikákat az átváltásokés a szinergiák fogják össze. Az átváltások átláthatóvá tétele és a szinergiák fejlesztése hozzásegít az egészségügyi ellátás és a tartós gondozás kockázataival szembeni megfelelő szociális védelem biztosításához. Az egészség és aktív életviteli módok, a munkahelyi egészség és biztonság és a preventívebb ellátás népszerűsítése és az egészségügyi szempontok figyelembevétele valamennyi szakpolitikában mindenki számára előnyös stratégiának tűnik. A különböző típusú ellátások és a különböző illetékességi szintek (nemzeti, regionális, helyi) közötti koordináció javítása és az evidenciákon alapuló gyógyászat és értékelési módszerek nagyobb mértékű alkalmazása ugyancsak javíthatja az ellátás és a betegbiztonság minőségét és segíti a költségek kordában tartását.

3.3 Méltányos és fenntartható nyugdíjak

A nyugdíjakkal kapcsolatos jelentéstételre már 2006-ban sor került. A méltányos és fenntartható nyugdíjakkal foglalkozó összefoglaló jelentés[6] világossá teszi, hogy a reformstratégiáknak számolniuk kell a méltányosság, a fenntarthatóság és a modernizálás átfogó célkitűzései közötti szinergiákkal és átváltásokkal. Az elmúlt évtizedben általános strukturális reformok zajlottak le a legtöbb tagállamban, illetve egyes tagállamokban még 2006-ban is folyamatban voltak. Ezek a reformok a járulékok és az ellátások közötti kapcsolatok erősítésével az életkor növekedésére és a korkedvezményes nyugállományba vonulás aktív öregségi stratégiákkal való szűkítésére és a munkában maradás meghosszabbítására alapozott megközelítést alkalmaznak. A reformoknak együtt kell járni a munkaerőpiacoknak az idősebb munkavállalók számára történő fokozottabb megnyitásával. Annak érdekében, hogy a nyugdíjrendszerek méltányosságát és fenntarthatóságát egyaránt szavatolni lehessen, több embernek kell, ráadásul hosszabb ideig, dolgoznia. Az idősebb munkavállalók foglalkoztatásának folyamatos növekedése reménykeltő, de ez nem adhat okot a megelégedésre.

Egyértelműen elfogadott, hogy a fenntarthatóság és a méltányosság ügye elválaszthatatlan egymástól. A fenntarthatatlan nyugdíjrendszerek veszélyeztetik a nyugdíjakat és megfordítva: a méltánytalan nyugdíjak a beláthatatlanul megnövelik a nyugdíjasok igényét a szegénység elkerülésére. Az elméleti helyettesítési ráták, amelyek azt mutatják, hogy a tipikus dolgozó nyugdíja miként alakul 2050-ig egy adott nyugdíjkorhatár esetében a legtöbb országban visszaesést mutat, különösen azokban, amelyek átfogó reformokat vezettek be (és javítottak a fenntarthatóságon). A tagállamok a hanyatlást az aktív életkor kitolásával vagy a kiegészítő nyugdíjmegtakarítások növelésével tervezik ellensúlyozni. Azon országok esetében, amelyek kiegészítő nyugdíjak meglétével számolnak, alapvető jelentőségű a magánnyugdíjak garantálása és kiterjesztése.

2006-ban a munka konkrét ügyekre összpontosult, mint például a szegénységnek az idősebb nőket fenyegető nagyobb kockázata, a nyugdíjminimumok vagy a szociális segítség rendszerében megszerezhető minimáljövedelem. A meglévő rendszerek rendkívüli mértékben különböznek egymástól: egyes országokban az elmúlt években jelentősen kiterjedt a jogosultak köre, míg másokban a jövedelemfüggő nyugdíjak esedékessé válása és a magasabb foglalkoztatottság eredményeképpen visszaszorul a minimálnyugdíjakra való rászorultság. A tagállamoknak fel kell készülniük a jövőbeni kiigazításokra, beleértve az ellátások indexálását, egyebek között annak biztosítására, hogy a kedvezményezettek ne kerüljenek túlságosan az átlagos jövedelemszint alá, miközben továbbra is ösztönzik az aktív munkavállalási kor kitolását és a megtakarításokat.

Egy másik központi elem a szakmai pályafutás végén felajánlott rugalmas megállapodás. Alapvető fontosságúak a meghosszabbított munkavégzést célzó ösztönzők. Ezeknek az ösztönzőknek a hatása a különböző időpontokban a rendes nyugdíjkorhatár és a bérskálák függvényében eltérő lehet. Ezek a rendszerek gyakran bonyolulttá válnak és emiatt fontos az átláthatóság fokozása és az, hogy az egyének is értsék a rendszert.

[1] http://ec.europa.eu/employment_social/social_protection/pensions_en.htm#forum

[2] COM(2006) 574 végleges.

[3] A legutolsó éves időközi jelentés: COM(2006) 816.

[4] Közös célkitűzések: http://ec.europa.eu/employment_social/social_protection/pensions_en.htm#forum

[5] Az elképzelés részletesebb kifejtését lásd: COM(2006) 44 végleges.

[6] SEC(2006)304 (2006.02.27.)