MELLÉKLET

1.   BEVEZETÉS

1.1.   Jogi és szakpolitikai háttér

Az egyéni energiafogyasztás mérését és számlázását az energiahatékonyságról szóló 2012/27/EU irányelv (a továbbiakban: energiahatékonysági irányelv) 9., 10. és 11. cikke, valamint VII. melléklete szabályozza. A fogyasztásmérés és a számlázás tekintetében az energiahatékonysági irányelv módosító irányelvvel (1) történő felülvizsgálata által bevezetett módosítások alapvetően a következőket foglalják magukban:

—	az irányelv kiegészítése kifejezetten a hőenergiára vonatkozó új jogszabályi rendelkezésekkel, nevezetesen a 9a., 9b., 9c., 10a. és 11a. cikkel, valamint a VIIa. melléklettel, és

—	a hőenergia kivonása az eredeti energiahatékonysági irányelv rendelkezéseinek hatálya alól (9., 10., 11. cikk és VII. melléklet).

A villamosenergia-fogyasztás mérése és számlázása tekintetében a meglévő uniós szabályozás egységes szerkezetbe foglalására a villamosenergia-piaci irányelv átdolgozása keretében került sor, amelyet szintén a „Tiszta energia minden európainak” csomag részeként fogadtak el.

A földgáz esetében a jogalkotó (az Európai Parlament és a Tanács) az energiahatékonysági irányelv átdolgozásának részeként felülvizsgálatra vonatkozó rendelkezéssel egészítette ki a 24. cikk (14) bekezdését annak biztosítása érdekében, hogy a hasonló változtatások lehetőségét a Bizottság értékelése vagy javaslata alapján legkésőbb 2021. december 31-ig vizsgálják meg.

Összefoglalva: a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv jelentősen módosítja a fogyasztásmérésről és a számlázásról szóló rendelkezéseket a hőenergiára vonatkozó követelmények tekintetében. A villamos energia tekintetében ezek a rendelkezések változatlanok maradnak mindaddig, amíg az átdolgozott villamosenergia-piaci irányelv új rendelkezései 2021. január 1-jétől hatályba nem lépnek (2); a földgáz esetében a rendelkezések változatlanok maradnak, hacsak és ameddig a jogalkotó nem fogad el további változtatásokat.

1.2.   E dokumentum hatálya és célja

Ezen ajánlás célja, hogy elősegítse az energiahatékonysági irányelv hőenergiafogyasztás-mérésről és -számlázásról szóló rendelkezéseinek hatékony és egységes alkalmazását. Az ajánlás részben kiegészíti, részben felváltja a Bizottság által már közzétett iránymutatást.

A Bizottság 9–11. cikkre vonatkozó 2013-as iránymutató feljegyzése (3) továbbra is releváns a villamos energia és a gáz tekintetében, mivel az eredeti energiahatékonysági irányelv villamos energiáról és gázról szóló rendelkezései egyelőre továbbra is hatályban maradnak. A hőenergia esetében azonban sok minden megváltozott vagy egyértelművé vált, ezért a 2013-as feljegyzés a felülvizsgált rendelkezések átültetésére vonatkozó határidő (2020. október 25.) lejárta után csak részben marad továbbra is érvényes (4).

A Bizottság konkrét iránymutatást is közzétett a hőenergia többlakásos épületekben történő egyedi fogyasztásmérésére (almérésére) vonatkozóan (5). Az iránymutatás általános megközelítése, valamint számos ajánlása továbbra is érvényes.

1.3.   A hőenergia-fogyasztás mérésével és számlázásával kapcsolatos változások áttekintése

A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv által a hőenergia-ellátás fogyasztásának mérésével és számlázásával kapcsolatos előírások tekintetében bevezetett főbb különbségek a következők:

—

A „hasznosító fogyasztó” fogalmának bevezetése a meglévő „végső felhasználó” mellett. Ez különösen annak egyértelművé tételére szolgál, hogy a fogyasztási és számlainformációkhoz való jogok (10a. cikk) a többlakásos és több célra használt épületeken belül a kollektív fűtésben, hűtésben vagy melegvíz-előállító rendszerekben felhasznált energia szolgáltatójával egyéni vagy közvetlen szerződéssel nem rendelkező fogyasztókat is megilletik.

—	A fogyasztásmérés és az almérés (egyedi fogyasztásmérés) egyértelműbb megkülönböztetése (9a., illetve 9b. cikk).

—	Kifejezett követelmény a tagállamok számára, hogy tegyék közzé azokat a kritériumokat, módszereket és eljárásokat, amelyek alapján mentességet adhatnak a többlakásos és több célra használt épületekben alkalmazott almérésre vonatkozó általános követelmények alól (a 9b. cikk (1) bekezdése).

—	Egyértelműbb, feltételhez nem kötött követelmény a használatimelegvíz-fogyasztás almérésére irányulóan az új többlakásos és több célra használt épületek lakórészeiben (a 9b. cikk (2) bekezdése).

—	A tagállamokra vonatkozó új kötelező követelmény az átlátható és a nyilvánosság számára hozzáférhető költségmegosztási szabályok bevezetésére (a 9b. cikk (3) bekezdése).

—	Távolról történő leolvasásra vonatkozó követelmények bevezetése a fogyasztásmérők és fűtési költségmegosztók esetében (9c. cikk).

—	Gyakori fogyasztási és számlainformációkra vonatkozó szigorúbb követelmények, amennyiben távolról is leolvasható eszközök állnak rendelkezésre (2020. október 25-től évente kétszer vagy négyszer, 2022. január 1-jétől pedig havonta) (10a. cikk és VIIa. melléklet).

—

Hasznosabb és teljesebb számlainformációk bevezetése, amelyek az éghajlati viszonyok szerint kiigazított fogyasztási adatokon alapulnak és megfelelő összehasonlításokat és olyan új elemeket tartalmaznak, mint a kapcsolódó energiaszerkezetre és az üvegházhatásúgáz-kibocsátására, valamint a rendelkezésre álló panasztételi eljárásokra vagy vitarendezési mechanizmusokra vonatkozó információk (VIIa. melléklet).

2.   FOGYASZTÁSMÉRÉSI KÖTELEZETTSÉG (9A. CIKK)

Az új 9a. cikk két bekezdésből áll, amelyek közül mindkettő hasonló követelményt fogalmaz meg, mint az eredeti energiahatékonysági irányelv, nevezetesen annak 9. cikke (1) bekezdésének és 9. cikke (3) bekezdésének első albekezdése. Ezek együttesen alkotják a hőenergia-szolgáltatás mérésére vonatkozó általános kötelezettséget.

A 9a. cikk (1) bekezdése általános előírást tartalmaz a végső felhasználók (6) olyan fogyasztásmérőkkel (7) történő ellátására, amelyek pontosan tükrözik tényleges energiafogyasztásukat. Az energiahatékonysági irányelv eredeti 9. cikkének (1) bekezdésével ellentétben ez a követelmény semmilyen feltételhez nem kötött. A rendelkezés nem írja elő, hogy a fogyasztásmérőnek információt kell szolgáltatnia a tényleges felhasználási időszakról.

A 9a. cikk (2) bekezdése konkrétabb előírást tartalmaz arra vonatkozóan, hogy amennyiben egy épület számára a hőenergiát egy több épületet kiszolgáló központi rendszerből, illetve távfűtési vagy távhűtési rendszerből biztosítják, a hőcserélőnél vagy a csatlakozási pontnál fogyasztásmérőt kell felszerelni.

Ez a rendelkezés már szerepelt az eredeti energiahatékonysági irányelv 9. cikkének (3) bekezdésében.

A fent hivatkozott két rendelkezés előírásai több esetben átfedésben vannak és ugyanazt eredményezik: ez az eset áll fenn akkor, ha a végső felhasználó részére a hőenergia-ellátás kizárólag egyetlen épülethez kapcsolódó célokra (jellemzően helyiségek fűtésére és használatimelegvíz-előállításra) történik. Szintén ez a helyzet, ha az épület több olyan egységből áll, amelyek mindegyike saját hőcserélővel/alállomással rendelkezik, és ahol az egyes egységek lakói a távfűtési/távhűtési hálózattal kötött saját közvetlen szerződéssel rendelkező végső felhasználók (8). A 9a. cikk rendelkezéseiből mindkét esetben az következik, hogy minden egyes egyéni végső felhasználó helyiségeiben fogyasztásmérőt kell felszerelni a csatlakozási pontnál/hőcserélőnél.

A követelmények azonban ki is egészítik egymást. A fogyasztás elvileg az épületen kívül is történhet, például technológiai hő céljából ipari telephelyen. A 9a. cikk (1) bekezdése értelmében az ilyen energiaellátást is mérni kell. Hasonlóképpen, egyes végső felhasználók több épület számára is részesülhetnek energiaellátásban. Egy végső felhasználó például ugyanabból a távfűtési hálózatból több épület részére is kaphat ellátást. Amennyiben ezek egyetlen ponton keresztül kapcsolódnak a hálózathoz, a 9a. cikk (1) bekezdése önmagában csak egy fogyasztásmérőt írna elő. Ilyen esetekben azonban a 9a. cikk (2) bekezdésének célja annak biztosítása, hogy az egyes épületek egyedi fogyasztása is meghatározható legyen (9). Egy másik példa egy nagyobb telephely lehet, például egy katonai bázis, amelynek saját létesítménye biztosítja a helyszínen található több épület fűtését, hűtését vagy használatimelegvíz-ellátását. Ebben az esetben a 9a. cikk (2) bekezdése (de nem a 9a. cikk (1) bekezdése) lenne releváns.

A hőtároló rendszereket érintő esetek sajátos kérdéseket vethetnek fel a 9a. cikk alkalmazása tekintetében. Példa lehet erre az az eset, amikor egy víztartó rétegben kialakított hőenergia-tároló rendszerhez (ATES) csatlakozó egynél több végső felhasználó, hasznosító fogyasztó vagy épület hőellátása közös sekély geotermikus energiaforrásból történik. Ilyen esetben a rendszert nem feltétlenül kell a 9a. cikk (1) bekezdése (10) szerinti távfűtési rendszernek vagy a 9a. cikk (2) bekezdése szerinti központi fűtési vagy használatimelegvíz-ellátási rendszernek tekinteni, feltéve hogy:

—	a hőt olyan hőmérsékleten szállítják, amelyet egyedi hőszivattyúkkal kell emelni ahhoz, hogy hasznosítható legyen helyiségek fűtésére vagy használati meleg víz előállítására, és

—	a hőszivattyúk működtetéséhez szükséges energia nem része a szolgáltatásnak, hanem azt minden egyes végső felhasználó vagy hasznosító fogyasztó egyénileg fizeti meg (11).

Ebben az esetben a 9a. cikk értelmében nem kötelező az alacsony hőmérsékletű hő fogyasztásának mérése.

Hasonlóképpen, ha egy ilyen rendszer üzemmódja megfordítható és hűtést is biztosít, a 9a. cikk értelmében nem szükséges a földfelszín alatti tárolóból származó hűtés mérése, ha ilyen műveletre a hőforrás szezonális regenerációja érdekében van szükség és ha a hidegforrást kizárólag (szezonálisan) váltakozó fűtési/hűtési üzemeltetéssel regenerálják (12).

Végezetül külön megfontolásokra lehet szükség azokban az esetekben, amikor a már elkészített használati meleg víz formájában szolgáltatott hőenergiát távfűtési rendszer vagy más hasonló külső forrás biztosítja olyan többlakásos vagy több célra használt épület számára, amelyben a lakók egyénileg a szolgáltató végső felhasználói. Ebben az esetben és tekintettel arra, hogy az energiahatékonysági irányelv nem határozza meg, hogy hő- vagy vízfogyasztásmérőre van-e szükség a használati meleg víz esetében, az egyéni lakásokban található vízfogyasztásmérők elvileg elégségesek lehetnek, ha a csatlakozási pontok az egyes lakásokban/egységekben vízcsapoknak vagy vízbemeneti nyílásoknak minősülnek. Ez azonban azt feltételezi, hogy az energiaszolgáltató kizárólagos felelősséggel tartozik minden, az épületen belüli e csatlakozási pontokig bekövetkező hőveszteségért. Ha nem ez az eset áll fenn, és tekintettel arra, hogy a távfűtési hálózatokban bekövetkező hőenergia-veszteségek jelentős mértékűek lehetnek, szükséges lehet hőfogyasztásmérő felszerelése azon a ponton, ahol a szolgáltató felelőssége véget ér. Ellenkező esetben a végső felhasználók nem tudják megállapítani, hogy a számlázás a tényleges energiafogyasztásnak felel-e meg: a szolgáltató azzal érvelhet, hogy a veszteség az épületen belül, a felelősségi körén kívül keletkezett, és a hőfogyasztásmérő nélkül nem lesz mód annak ellenőrzésére, hogy ez a helyzet milyen mértékben áll fenn.

3.   ALMÉRÉSRE (EGYEDI MÉRÉSRE) VONATKOZÓ KÖTELEZETTSÉG (A 9B. CIKK (1) BEKEZDÉSE)

Amint az a módosító irányelv (31) preambulumbekezdésében olvasható, a számlázással, valamint a fogyasztási és számlainformációkkal kapcsolatos jogok a központi rendszerből biztosított fűtés, hűtés és használati meleg víz fogyasztóit abban az esetben is megilletik, ha nem állnak közvetlen, egyéni szerződéses kapcsolatban az energiaszolgáltatóval. A szabályozás e vonatkozásának egyértelművé tétele érdekében bevezetésre került az „almérés” fogalma, amely az olyan többlakásos vagy több célra használt épületek önálló egységeiben történő fogyasztás mérésére vonatkozik, ahol az ilyen egységeket központi rendszerből látják el, és amelyek lakói (13) nem állnak közvetlen vagy egyéni szerződéses viszonyban az energiaszolgáltatóval (14).

Az almérés a 9b. cikk értelmében általános szabályként alkalmazandó bizonyos feltételek mellett. Ezt már az eredeti energiahatékonysági irányelv 9. cikke (3) bekezdésének második albekezdése is tartalmazta, amelynek értelmében az almérés bevezetésének határideje 2016. december 31. volt. A határidő csupán azért nem szerepel a felülvizsgált szövegben, mert már lejárt.

Az új 9b. cikkben meghatározott követelmény lényegében megegyezik az eredeti energiahatékonysági irányelvben foglalt követelménnyel, bár néhány pontosításra sor került, amelyeket az alábbiakban ismertetünk.

Először is, az első albekezdés megfogalmazása immár egyértelműbben jelzi azon feltételek jellegét, amelyek mellett az almérés kötelező, nevezetesen „…amennyiben ez műszakilag megvalósítható és a lehetséges energiamegtakarítással való arányosság tekintetében költséghatékony”. Ez a (30) preambulumbekezdésben is tükröződik, amely kimondja, hogy „…az almérés költséghatékonysága attól függ, hogy a vonatkozó költségek arányban vannak-e a lehetséges energiamegtakarítással”, továbbá hogy „[a]z almérések költséghatékonyságának értékeléséhez figyelembe lehet venni az adott épületben tervezett egyéb konkrét intézkedések – mint például egy közelgő felújítás – hatásait is”. Ez a pontosítás megerősíti a Bizottság által közzétett konkrét iránymutatásban alkalmazott megközelítést, amely segítséget nyújt a tagállamoknak a vonatkozó feltételek (15) alkalmazásában az eredeti energiahatékonysági irányelv végrehajtása során.

Másodszor, a rendelkezés mostantól egyértelműen arra kötelezi a tagállamokat, hogy világosan határozzák meg és tegyék közzé a műszaki megvalósíthatóság vagy a költséghatékonyság hiányának megállapításához használt „általános kritériumokat, módszertanokat és/vagy eljárásokat”. Ez szintén összhangban van a fent említett konkrét iránymutatásban alkalmazott megközelítéssel. A Bizottság következetesen úgy ítélte meg, hogy a tagállamoknak egyértelművé kell tenniük, hogy a feltételeket hogyan teszik működőképessé és hogyan alkalmazzák azokat a gyakorlatban (16).

4.   A HASZNÁLATIMELEGVÍZ-FOGYASZTÁS ÚJ ÉPÜLETEK LAKÓRÉSZEIBEN TÖRTÉNŐ ALMÉRÉSÉRE VONATKOZÓ EGYEDI KÖTELEZETTSÉG (A 9B. CIKK (2) BEKEZDÉSE)

Általános szabályként kötelezően előírt a használatimelegvíz-fogyasztás almérése a 9b. cikk (1) bekezdése szerinti, műszaki megvalósíthatóságra és költséghatékonyságra vonatkozó feltételek mellett. A 9b. cikk (2) bekezdése értelmében azonban szigorúbb, feltételekhez nem kötött követelmény alkalmazandó az olyan új többlakásos épületek és több célra használt új épületek lakóegységei esetében, amelyek használatimelegvíz-ellátás céljaira központi fűtési rendszerrel vannak felszerelve vagy amelyek használatimelegvíz-ellátását távfűtési rendszer biztosítja.

E szigorúbb követelmény indoka az, hogy ilyen helyzetekben a használati meleg víz almérése feltételezhetően mind műszakilag megvalósítható, mind költséghatékony. Új többlakásos épületekben és a több célra használt új épületek lakás rendeltetésű részeiben az egyéni lakások használatimelegvíz-fogyasztása mérésének többletköltségei korlátozottnak tekinthetők, mivel a megfelelő intézkedéseket már az építési szakaszban meg lehet tenni. Ugyanakkor nincs ok azt feltételezni, hogy a használati meleg víz iránti igény idővel szisztematikusan vagy jelentős mértékben csökkenni fog, így a hatékony magatartás fogyasztásalapú számlázás és (a létrejövő potenciális megtakarításokkal kapcsolatos) visszajelzések révén történő ösztönzésének előnyei várhatóan továbbra is jelentősek lesznek.

A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv nem határozza meg, hogy mi minősül „új” épületnek a 9b. cikk (2) bekezdésének alkalmazásában. Egyrészt az irányelv átültetésének határideje (2020. október 25.) után lakás céljára először átadott új építésű épületek lakói elvárhatják, hogy az épület fel legyen szerelve mérőeszközökkel. Másrészt előfordulhat, hogy a fogyasztásmérést a tervekben nem irányozták elő, ha az építési engedély iránti kérelmeket azelőtt nyújtották be, hogy az irányelv nemzeti átültetése megtörtént. E rendelkezés átültetésével a tagállamok ezért mérlegelhetik, hogy milyen mértékben lehetséges vagy észszerű ezen elvárások teljesítése. Mindenesetre azok az új épületek, amelyekre vonatkozóan az építési engedélyek iránti kérelmeket az átültetési határidő után nyújtották be, a 9b. cikk (2) bekezdésében foglalt követelmény hatálya alá tartoznak, és azokat mérőórával kell felszerelni.

A követelmény fogyasztásmérőre vonatkozik, de nem határozza meg, hogy víz- vagy hőfogyasztásmérőről van-e szó. Ha az egyes egységek mind a helyiségfűtést, mind az egységben történő használatimelegvíz-készítésére szolgáló energiát szolgáltató saját alállomással rendelkeznek, és amennyiben mérik az egyes alállomások energiafogyasztását, a 9b. cikk (2) bekezdésében foglalt követelmény teljesül. Más szóval, ha a használatimelegvíz-előállítás minden egységben központi rendszerből vagy távfűtési alállomásból szolgáltatott hőenergiával történik, akkor a kapcsolódó energiafogyasztás a helyiségek fűtéséhez kapcsolódó fogyasztással együtt mérhető.

5.   A FŰTÉSI KÖLTSÉGEK MEGOSZTÁSÁRA VONATKOZÓ SZABÁLYOK (A 9B. CIKK (3) BEKEZDÉSE)

Almérési rendszer üzembe helyezése esetén az egyes eszközök (akár fogyasztásmérők, akár fűtési költségmegosztók) leolvasásával kapott mérési értékeket vagy indexeket használják a teljes költségnek a rendszer által ellátott egyes helyiségek közötti megosztására. Ez többféle módon valósulhat meg, és kétségtelenül nem létezik egyedüli, legjobb módszer (17), legalábbis a helyiségfűtés vagy -hűtés tekintetében a többlakásos vagy több célra használt épületek tipikus estében, ahol az egyes egységek hőtani szempontból nem függetlenek egymástól, azaz a belső falakon keresztüli hőáramlás nem elhanyagolható az épület külső térelhatároló rétegén (külső falak, tető stb.) keresztüli áramlásokhoz képest.

A méltányos és megalapozott elveken alapulónak tartott költségmegosztási módszerek alkalmazása azonban nagyban megkönnyíti a felhasználók általi elfogadást. Ezért – és ahogy azt a módosító irányelv (32) preambulumbekezdése is elismeri – a hőenergia egyéni fogyasztásának elszámolása terén érvényesülő átláthatóság elősegítheti az almérés megvalósítását. Az eredeti energiahatékonysági irányelvben az ilyen nemzeti szabályok bevezetése opcionális volt, és a tagállamok csupán körülbelül kétharmada vezetett be ilyen szabályokat. A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv immár előírja a tagállamok számára az átlátható és nyilvánosan elérhető költségmegosztási szabályok bevezetését (18).

Pontosabban a 9b. cikk (3) bekezdése kimondja, hogy „[a] távfűtési vagy távhűtési hálózatról ellátott többlakásos vagy több célra használt épületek esetében, vagy ahol az ilyen épületekre saját központi fűtő- vagy hűtőrendszerek jellemzők, az egyedi fogyasztás elszámolása átláthatóságának és pontosságának biztosítása érdekében a tagállamok gondoskodnak arról, hogy átlátható és a nyilvánosság számára hozzáférhető nemzeti szabályokkal rendelkezzenek az ilyen épületek fűtési, hűtési és használatimelegvíz-fogyasztási költségeinek elosztására vonatkozóan”. Mivel olyan épületek, ahol legalább az egyik feltétel teljesül, a legtöbb – ha nem minden – tagállamban megtalálhatók, 2020. október 25-ig a legtöbb – ha nem minden – tagállamnak be kell vezetnie ilyen szabályokat, vagy a meglévő szabályokat nyilvánosan hozzáférhetővé kell tennie.

Érdemes felhívni a figyelmet arra, hogy a nemzeti költségmegosztási szabályoknak nem feltétlenül kell részletesen meghatározniuk a költségek megosztásának módját. A tagállamok dönthetnek úgy, hogy csak egy keretet hoznak létre, amely a kulcsfontosságú elveket vagy paramétereket határozza meg, és a regionális vagy helyi önkormányzatok vagy akár az egyes épületekben érdekelt felek számára bizonyos rugalmasságot biztosítanak a további részletek meghatározására vagy egyeztetésére.

A részletesség szintjétől függetlenül azonban a szabályokat annak biztosításával kell kialakítani, hogy az energiahatékonysági irányelvhez kapcsolódó bizonyos célkitűzések megvalósulása ne kerüljön veszélybe. Közelebbről vizsgálva a költségek megosztására vonatkozó szabályoknak biztosítaniuk kell, hogy a tényleges fogyasztáson alapuló számlázás elvét a gyakorlatban ne veszélyeztesse az, hogy túl gyenge kapcsolat áll fenn egy adott hasznosító fogyasztó eszközéről leolvasott értékek és a végső számla között. Amennyiben a teljes költségek egyes lakókra jutó részének kiszámításában túl kevés súllyal szerepelnek az egyéni leolvasott értékek, akkor veszélybe kerül az energia hatékony felhasználásának ösztönzésére vonatkozó szándék. Másrészt ugyanilyen fontos, hogy ez a kapcsolat ne legyen túl szoros azokban az esetekben, amikor az egyes felhasználók fogyasztása nem teljes mértékben független más felhasználók fogyasztásától, és ahol az eredmény az lehet, hogy a költségek egyes épületegységek közötti elosztása rendkívül eltérő lehet. A költségek eltérő elosztása a lakók közötti érdekellentéteket idézhet elő, vagy súlyosbíthatja azokat az épületek egészének szintjén megvalósuló energiahatékonysági beruházások (például a külső térelhatároló hatékonyabbá tétele) tekintetében. Amennyiben a tagállamok nemzeti költségmegosztási szabályait úgy alakítják ki, hogy azok nem csökkentik ezt a kockázatot, a Bizottság úgy véli, hogy ez valószínűleg ellentétes lenne az energiahatékonysági irányelv 19. cikkével, amely kötelezi a tagállamokat, hogy mérjék fel az ösztönzőknek az épülettulajdonosok és/vagy a bérlők közötti megoszlását, és hozzanak megfelelő intézkedéseket ennek kezelésére. Mint már említettük, nincs egyetlen helyes módszer a költségek megosztására, de a jól kialakított szabályok biztosítják az egyensúlyt a lakók mint egyének számára, valamint a lakók mint közösség számára létrejövő ösztönzők között. Azok a költségmegosztási szabályok, amelyek nem képesek biztosítani ezt a fajta egyensúlyt és lehetővé teszik szélsőséges következmények kialakulását, veszélybe sodorják a 9b. cikk, illetve a 19. cikk által elérni kívánt célok megvalósulását. Az egyes tagállamok által az ilyen eredmények elérésére használt lehetséges eszközök közé tartoznak az egyéni leolvasás alapján megosztott költségrészarányra vonatkozó megengedett tartományok, az egyéni számláknak az épület átlagától való eltérésére vonatkozó maximális határértékek, vagy a korrekciós tényezők olyan rendszere, amely az épületen belüli természetesen hidegebb/nagyobb mértékben kitett lakások kedvezőtlen helyzetét tükrözi.

Ebben az összefüggésben a Bizottság hangsúlyozza, hogy a 10a. cikk szerinti kötelezettség, amelynek értelmében a számlázásnak a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken kell alapulnia, nem értelmezhető úgy, hogy a számlázásnak kizárólag az ilyen eszközökről leolvasott értékeken kell alapulnia. A többlakásos és a több célra használt épületek esetében valóban jó és objektív okai vannak annak, hogy a költségek megosztása ne kizárólag az ilyen leolvasott értékek alapján vagy azok arányában történjen, legalábbis ami a helyiségek fűtését és hűtését illeti (vö. 16. lábjegyzet). 2017 végén két előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtottak be a Bírósághoz az ehhez a témához potenciálisan kapcsolódó kérdésekről (19). A főtanácsnok ezekkel az egyesített ügyekkel kapcsolatos, 2019. április 30-án ismertetett következtetései hasonló érveket tükröznek az üggyel kapcsolatban (20).

6.   FOGYASZTÁSMÉRŐK TÁVOLI LEOLVASÁSA (9C. CIKK)

6.1.   Áttérés távolról leolvasható eszközökre

A Bizottság javaslatának megfelelően az energiahatékonysági irányelv felülvizsgálatának egyik konkrét célja az volt, hogy „több lehetőséget biztosítson a hőenergia-fogyasztóknak a fogyasztásukkal kapcsolatos jobb és kellően gyakori visszajelzés révén, többek között a technológia fejlődésének kihasználásával” (21).

Ennek érdekében a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv új követelményeket tartalmaz a távolról leolvasható fogyasztásmérők mint olyan alapvető fontosságú eszközök használatának előmozdítására, amelyek lehetővé teszik, hogy a hasznosító fogyasztók gyakori visszajelzést kapjanak a fogyasztásukról.

A módosító irányelv műszakilag nem határozza meg, hogy mi minősül távolról is leolvasható eszköznek. Az (EU) 2018/2002 irányelv (33) preambulumbekezdése kimondja, hogy „[a] távolról is leolvasható eszközök esetén a leolvasáshoz nincs szükség hozzáférésre az egyes lakásokhoz vagy egységekhez”. Ezt azonban a távolról is leolvasható eszközök egyik, de nem feltétlenül egyetlen közös minimumjellemzőjének kell tekinteni. A (33) preambulumbekezdés megállapítja továbbá, hogy „[a] tagállamok szabadon dönthetnek arról, hogy az elsétálós vagy mobil távleolvasásos technológiák távolról is leolvashatónak tekintendők-e.” Ez fontos döntés a tagállamok számára, mert közvetlen hatással van arra, hogy hogyan ültessék át és érvényesítsék a 9c. cikkben és a VIIa. mellékletben meghatározott követelményeket. Ha például egy tagállam úgy dönt, hogy az úgynevezett elsétálós (walk-by) vagy mobil (drive-by) technológiákat távolról is leolvashatónak tekinti, akkor úgy tekintheti, hogy ezek a technológiák elégségesek ahhoz, hogy megfeleljenek a távolról való leolvashatóság bevezetésére vonatkozó, 9c. cikkben foglalt követelményeknek. Ez azonban azt is jelentené, hogy a VIIa. melléklet 2. pontjában előírt, gyakori tájékoztatásra vonatkozó kötelezettséget keletkeztető feltétel az ilyen rendszerekkel felszerelt épületekben teljesülne. Más szóval, ha egy eszköz a 9c. cikk alkalmazásában távolról is leolvashatónak tekinthető, akkor azt a VIIa. melléklet 2. pontja alkalmazásában is ilyennek kell tekinteni.

Ezzel szemben, ha egy tagállam úgy dönt, hogy az elsétálós vagy mobil technológiákat nem tekinti távolról is leolvashatónak, akkor a 9c. cikknek való megfelelés érdekében elő kell írnia más, fejlettebb vagy további eszközök vagy rendszerek felszerelését (22). Ebben az esetben a VIIa. melléklet 2. pontja szerinti gyakori tájékoztatásra vonatkozó kötelezettségeket keletkeztető feltétel csak akkor és ott teljesül, ha és ahol az utóbbi típusú rendszereket bevezették.

Amikor a tagállamok arról döntenek, hogy az elsétálós vagy mobil technológiákat távolról is leolvashatónak tekintik-e vagy sem, akkor ezt a döntést olyan objektív paraméterek alapján differenciálhatják, mint például az érintett energiaszolgáltatás vagy eszközök típusai, az érintett épületek típusa vagy földrajzi elhelyezkedése, valamint hogy az eszközöket fogyasztásmérésre vagy almérésre használják-e. Előfordulhat például, hogy az elsétálós vagy mobil eszközök a távhűtési hálózatból származó energia mérése céljából távolról is leolvashatónak tekinthetők, a távfűtési hálózatból származó energia mérése céljából azonban nem. Amennyiben a tagállamok úgy döntenek, hogy különbséget tesznek ilyen paraméterek alapján, biztosítaniuk kell, hogy az alkalmazandó szabályok egyértelműek, könnyen kommunikálhatók és érthetőek legyenek.

A piaci szereplők számára fontos, hogy a tagállamok a lehető leghamarabb, de mindenképpen 2020. október 25-ig meghozzák és kommunikálják nemzeti döntéseiket arról, hogy az elsétálós vagy mobil technológiákat távolról is leolvashatónak tekintik-e. Ellenkező esetben az ezen időpont után új eszközök felszerelésére készülő épülettulajdonosok és szolgáltatók számára nem lesz egyértelmű, hogy pontosan milyen funkcionális követelmények alkalmazandók. Az erre vonatkozó döntések hiányában a biztonság kedvéért természetesen dönthetnek úgy, hogy olyan távolról is leolvasható megoldásokat választanak, amelyek nem az elsétálós vagy mobil technológiára épülnek.

Sem a jogi rendelkezések, sem a fenti megfontolások nem szándékoznak hierarchikus viszonyt megállapítani az elsétálós/mobil technológiák és más kommunikációs infrastruktúrákon alapuló technológiák között. Míg az előbbi technológia távolról is leolvashatónak minősítéséről szóló döntés kibővítené azon eszközök körét, amelyek az adott tagállamban felhasználhatók a 9c. cikknek való megfelelésre és e tekintetben a legkevésbé bonyolult lehetőségnek tekinthető, ez azonban hatással lenne a VIIa. melléklet 2. pontjának való megfelelésre is, ami nagy valószínűséggel nagyobb kihívást jelentene. A tagállamok figyelembe vehetik azonban azt, hogy az elsétálós/mobil technológiák jellemzően behatárolják az adatok reális és költséghatékony összegyűjtésének gyakoriságát, ami ezután korlátozza az eszközök által adott esetben nyújtott lehetséges további szolgáltatásokat és járulékos előnyöket. Például egy távfűtési hálózatban, ahol a mérési adatokat óránként vagy naponta automatikusan továbbítják/gyűjtik, az ilyen adatok jelentősen nagyobb értéket képviselnek a rendszerüzemeltetés optimalizálása, a hibaészlelés, a riasztási szolgáltatások stb. területén történő lehetséges felhasználás tekintetében, mint az elsétálós/mobil technológiákkal havi rendszerességgel gyűjtött mérési adatok.

6.2.   A 2020. október 25. után felszerelésre kerülő eszközök

A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv értelmében a 9c. előírja a távolról is leolvasható fogyasztásmérők vagy fűtési költségmegosztók fokozatos felszerelését „a 9a. és a 9b. cikk alkalmazásában”, azaz függetlenül attól, hogy az eszközöket fogyasztásmérésre vagy almérésre használják.

A távolról is leolvasható eszközökre történő áttérés előmozdítása két különböző módon történik. Az elsőt a 9c. cikk (1) bekezdése tartalmazza, amely kimondja, hogy a 2020. október 25. után felszerelt fogyasztásmérőknek és fűtési költségmegosztóknak távolról is leolvashatónak kell lenniük. Ez a követelmény azt jelenti például, hogy az ezen időpont után egy távfűtési hálózat bármely új vagy meglévő csatlakozási pontján felszerelt fogyasztásmérőknek távolról is leolvashatónak kell lenniük. Azt is jelenti továbbá, hogy az ezen időpont után almérési rendszer részeként felszerelt hőfogyasztásmérőknek, használatimelegvíz-mérőknek vagy fűtési költségmegosztóknak távolról is leolvashatónak kell lenniük (lásd azonban a lenti 6.3. pontban szereplő megjegyzéseket).

A 9c. cikk (1) bekezdése kimondja, hogy „[a] 9b. cikk (1) bekezdésében foglalt, a műszaki megvalósíthatóságra és a költséghatékonyságra vonatkozó feltételek továbbra is alkalmazandók”. Ez nem jelenti azt, hogy maga a távoli leolvashatósági kötelezettség – a 9c. cikk (1) bekezdésében előírtak szerint – feltételhez kötött vagy ilyen kritériumok hatálya alá tartozik. A bekezdés inkább azt teszi egyértelművé, hogy egy almérési rendszer 2020. október 25. után (a 9c. cikk (1) bekezdésében hivatkozott 9b. cikk (1) bekezdésének tárgyát képező) épületekbe történő felszerelése tekintetében a műszaki megvalósíthatóság és a költséghatékonyság továbbra is érvényes indok az általános almérés követelménye alóli mentességek megadására, különösen azért, mert az ezen időpontot követően a távoli leolvashatóságra vonatkozó követelmény bizonyos esetekben befolyásolhatja, hogy az egyik vagy másik kritérium milyen mértékben teljesül. Ez vonatkozhatna az olyan helyzetre, amikor egy adott épületben található meglévő almérési rendszer elérte műszaki élettartama végét és ki kell cserélni, vagy amikor egy rendszert első alkalommal kell felszerelni. Ilyen esetekben indokolt lenne a 9b. cikk (1) bekezdésében előírt kritériumok értékelése annak megállapítása érdekében, hogy az almérés összességében műszakilag megvalósítható és költséghatékony-e, figyelembe véve a távoli leolvashatóságra vonatkozó követelményt. Más szóval, a 9c. cikk (1) bekezdésében a „9b. cikk (1) bekezdésében foglalt” feltételekre történő hivatkozás nem egy adott eszköz jellemzőire vonatkozó külön feltételrendszerként értelmezendő, hanem a 9b. cikk (1) bekezdés szerinti általános értékelés részeként.

6.3.   Meglévő létesítményekben lévő egyedi almérőeszközök cseréje vagy bővítése

Konkrét kérdés merülhet fel olyan helyzetekkel kapcsolatban, amikor egy meglévő, már felszerelt eszközt idő előtt kell kicserélni, mert sérült, elveszett vagy már nem működik megfelelően. A 9c. cikk (1) bekezdését elvileg ilyen esetekben is alkalmazni kell. Ha azonban a bővítendő vagy kicserélendő eszköz egyike számos olyan eszköznek, amelyek együttesen egy épület almérő rendszerét alkotják, bizonyos konkrét körülmények között előfordulhat, hogy nem lehetséges vagy nincs értelme a hibás vagy hiányzó eszközöket távolról is leolvasható eszközökre cserélni:

—

Fűtési költségmegosztó berendezések esetében az adott almérő-berendezésben található valamennyi eszköznek azonos gyártmányúnak és típusúnak kell lennie ahhoz, hogy megfeleljen az európai szabványoknak (23). A párolgás elvén működő fűtési költségmegosztók esetében a távolról is leolvasható alternatívák egyszerűen nem állnak rendelkezésre műszaki opcióként.

—

Elektronikus fűtési költségmegosztók esetében előfordulhat, hogy az épületben máshol használt modell távolról is leolvasható változata nem mindig áll rendelkezésre, de még abban az esetben is, ha igen, ez a képesség korlátozott vagy használhatatlan lenne, mivel a költségmegosztási elszámolás összeállításához szükséges, a fennmaradó almérőeszközökből származó adatok egyébként is csak ritkábban állnak rendelkezésre a manuális leolvasások után.

—	Ugyanez a helyzet áll fenn akkor is, ha távolról nem leolvasható fűtési költségmegosztókkal rendelkező épületben található lakásba fűtőtesteket szerelnek be.

—	Szintén hasonló probléma merülhet fel abban az esetben, ha egyedi hőfogyasztás- vagy használatimelegvíz-mérőt cserélnek le vagy szerelnek fel olyan almérővel felszerelt épületben, ahol a többi fogyasztásmérő távolról nem leolvasható.

A Bizottság ezért azon az állásponton van, hogy a fenti konkrét körülmények között a 9c. cikk (1) bekezdését nem lehet úgy értelmezni, hogy az megakadályozza az egyedi eszközök nem távolvasható eszközökre történő cseréjét, ha azok nem távolról is leolvasható eszközökön alapuló almérőrendszer részét képezik a 9c. cikk (1) bekezdésében említett határidő lejárta után is.

Másrészről a 9c. cikk (2) bekezdésében meghatározott követelményt, amely szerint 2027. január 1-jéig valamennyi eszközt távolról is leolvashatóvá kell tenni (vö.: a lenti szakasz) szintén figyelembe kell venni, amennyiben egyedi cserék válnak szükségessé egy nem távolról leolvasható eszközökkel felszerelt épületben; ha a cserekészülékek távolról nem leolvashatók, a 2027-es határidő közeledtével növekedni fog annak kockázata, hogy meg nem térülő költségeket fognak jelenteni.

6.4.   Meglévő berendezések

A 9c. cikk (2) bekezdése kimondja, hogy „[a] már felszerelt, de távolról nem leolvasható fogyasztásmérőket és fűtési költségmegosztókat 2027. január 1-jéig távolról is leolvashatóvá kell tenni vagy távolról is leolvasható készülékekre kell cserélni, kivéve, ha az adott tagállam bizonyítja, hogy ez nem költséghatékony”.

E követelmény célja annak biztosítása, hogy a fogyasztásmérővel vagy almérővel felszerelt helyiségek hasznosító fogyasztói végül élvezhessék a távolról is leolvasható eszközökből származó előnyöket, különös tekintettel a havi információk rendelkezésre bocsátására (vö.: 9. szakasz), valamint arra, hogy nem szükséges otthon tartózkodniuk, hogy hozzáférést biztosítsanak a mérőóra-leolvasóknak, továbbá hogy adott esetben az ilyen eszközök további szolgáltatásokat (pl. melegvíz-szivárgásra vonatkozó figyelmeztető jelzéseket) tesznek lehetővé.

Ennek fényében a követelménytől való eltérés lehetőségét igen megszorító módon kell értelmezni, és bármilyen eltérésnek konkrétnak, kellően indokoltnak és dokumentáltnak kell lennie.

A 2027-es határidő, amely a bizottsági javaslat közzétételéhez képest több mint 10 évet jelent, azt a célt szolgálta, hogy minimálisra lehessen csökkenteni azon meg nem térülő költségek kockázatát, amelyek annak kapcsán merülhetnek fel, hogy az eszközöket jóval élettartamuk lejárta előtt kell lecserélni. Műszaki okok miatt számos eszköz cseréjére mindenképpen sor kerül ezen időszakon belül. A mostanában felszerelt új fűtési költségmegosztók túlnyomó része elektronikus és az akkumulátorokkal kapcsolatos korlátok miatt jellemzően 10 éven belül le kell őket cserélni. Ami a fogyasztásmérőket illeti, a legtöbb tagállamban kalibrálási követelmények vannak érvényben, amelyek következtében a fogyasztásmérőket 10 éves vagy annál rövidebb időközönként le kell cserélni. Amennyiben az eszközök 10 évnél régebbiek, jellemzően egyébként is elérik gazdasági élettartamuk végét és/vagy elértéktelenednek.

Ezen okokból kifolyólag a meglévő eszközökkel kapcsolatos meg nem térülő költségek nem tekinthetők megfelelő indoknak a távolról is leolvasható eszközökre vonatkozó követelménytől való eltérésre. További konkrét körülményeknek kell fennállniuk. Bizonyítható lehet például, hogy a megfelelés nem tekinthető költséghatékonynak, ha az épületet olyan anyagokból készült, amelyek nem teszik lehetővé, hogy a 2026-ban rendelkezésre álló vezeték nélküli technológiák megfelelően működjenek, és ahol a vezetékes alternatívák kialakítása aránytalanul költséges lenne (például ha a falak és a szintek közötti rétegek nagy mennyiségű vasat tartalmaznak).

6.5.   Ellenőrzési és végrehajtási szempontok

Az energiahatékonysági irányelv 13. cikke értelmében „[a] tagállamok meghatározzák a 7–11. cikk […] alapján elfogadott nemzeti rendelkezések megsértése esetén alkalmazandó szankciókra vonatkozó szabályokat, és meghozzák a szükséges intézkedéseket e szabályok végrehajtásának biztosítása érdekében”. Az előírt szankcióknak hatékonynak, arányosnak és visszatartó erejűnek kell lenniük.

Az energiahatékonysági irányelv módosítása következtében e kötelezettség hatálya immár kiterjed néhány meglévő és néhány új rendelkezésre, beleértve a 9c. cikkben foglalt új távleolvasási követelményeket is (24).

Az irányelv hatékony végrehajtásának és érvényesítésének biztosítására irányuló szélesebb körű felelősségük és erőfeszítéseik részeként a tagállamoknak ezért azt is meg kell fontolniuk, hogy miként ellenőrizzék a távolról történő leolvashatóságra vonatkozó új követelményeiknek való megfelelést. Ennek során megvizsgálhatják, hogy az épületek energiahatékonyságáról szóló irányelvhez (25) kapcsolódóan meglévő folyamatok vagy a nemzeti folyamatok kiigazíthatók-e annak érdekében, hogy ennek a célnak is megfeleljenek. A távolról való leolvashatóságra vonatkozó követelmények azonban nem csak új épületekre vonatkoznak (amelyek esetében rendszerint építési engedély szükséges) vagy az új lakónak eladott vagy bérbe adott meglévő épületekre (amelyek esetében az épületek energiahatékonyságáról szóló irányelv energetikai tanúsítványt ír elő), továbbá az épület méretére és a fűtőberendezés teljesítményére való tekintet nélkül kell őket alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy az építési engedélyekre, a fűtő, szellőztető és légkondicionáló berendezések ellenőrzésére vagy az energiacímkére/energetikai tanúsítványokra vonatkozó meglévő eljárások nem feltétlenül elegendőek az új követelmények betartásának ellenőrzéséhez.

Ami a 9a. cikk (1) bekezdésének alkalmazása céljából használt, távolról is leolvasható fogyasztásmérőkre történő áttérést illeti, az egyik lehetőség az lehet, hogy a tagállamok kötelezik a távfűtési és távhűtési rendszerek üzemeltetőit, valamint a több épületet hőenergiával ellátó létesítmények üzemeltetőit, hogy dokumentálják az előírásoknak való megfelelést és/vagy rendszeresen tegyenek jelentést a távolról leolvasható fogyasztásmérőkkel mért csatlakozási pontok hálózatukon belüli arányáról. Mivel ennek az aránynak legkésőbb 2027. január 1-jére elvileg (26) el kell érnie a 100 %-ot, a tagállamok figyelemmel kísérhetik a számadatokat annak ellenőrzése érdekében, hogy a határidő lejárta előtt megfelelő előrelépés történt-e a megfelelés elérésére.

Az almérők esetében hasonló kötelezettségeket lehetne előírni a felelős felek számára, de mivel azok tagállamonként eltérőek, és a bérlet vagy a tulajdonjog típusától függhetnek, a megközelítések kombinációjára lehet szükség. Amennyiben a tagállamok rendelkeznek olyan rendszerrel, amely lehetővé teszi az almérési szolgáltatók azonosítását vagy nyilvántartását, az ilyen rendszerek segíthetnek azonosítani azokat a szereplőket, amelyektől költséghatékony módon információk gyűjthetők az általuk kezelt egyes épületekben található berendezések típusáról.

7.   FOGYASZTÁSI ÉS SZÁMLAINFORMÁCIÓK (10A. CIKK)

7.1.   A „hasznosító fogyasztó” és a „végső felhasználó” fogalma

A felülvizsgált energiahatékonysági irányelvben szereplő egyik kulcsfontosságú pontosítás a „hasznosító fogyasztók” fogalmának 10a. cikkben történő bevezetése, kiegészítve a már meglévő „végső felhasználók” kifejezést.

Az eredeti energiahatékonysági irányelv értelmében a „végső felhasználó”„az a természetes vagy jogi személy, aki saját végső felhasználásra vásárol energiát” (27). A meghatározás hatályát azonban különféleképpen értelmezték. A 2013-as iránymutató feljegyzésben a Bizottság azzal érvelt, hogy a kollektív rendszerekkel és energiaellátási szerződésekkel rendelkező többlakásos épületekben lévő egyéni végfelhasználókat/háztartásokat egyben végső felhasználóknak kell tekinteni (28). Ahogyan azonban a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv (31) preambulumbekezdése fogalmaz, „a »végső felhasználó« fogalommeghatározása értelmezhető úgy, hogy az csak azokra a természetes vagy jogi személyekre vonatkozik, akik vagy amelyek az energiaszolgáltatóval kötött közvetlen, egyéni szerződés alapján vásárolnak energiát. A releváns rendelkezések alkalmazásában ezért be kell vezetni a „hasznosító fogyasztó” kifejezést, amely a fogyasztók szélesebb csoportjára vonatkozik, és a saját végső használatra fűtést, hűtést vagy használati meleg vizet vásárló végső felhasználók mellett ki kell terjednie az önálló épületeknek vagy az olyan többlakásos vagy több célra használt épületek önálló egységeinek a lakóira, amelyekben az ilyen egységeket egy központi rendszerből látják el, és ahol a lakóknak nincs közvetlen vagy egyéni szerződése az energiaszolgáltatóval.”

Ennek érdekében a 10a. cikk (1) bekezdésében foglalt operatív követelmény a „hasznosító fogyasztókra” utal és egyértelművé teszi, hogy ezek a következők:

a)	olyan természetes vagy jogi személy, aki vagy amely saját maga általi végfelhasználásra fűtést, hűtést vagy használati meleg vizet vásárol (az ilyen hasznosító fogyasztók egyúttal végső felhasználók is a 2. cikk 23. pontjának meghatározása értelmében), vagy

b)

olyan természetes vagy jogi személy, aki vagy amely egy olyan különálló épületet használ, vagy egy olyan többlakásos vagy több célra használt épület egy adott részét használja, amelynek fűtését, hűtését vagy használatimelegvíz-ellátását központi rendszer biztosítja, és akinek vagy amelynek nincs közvetlen vagy egyéni szerződése az energiaszolgáltatóval.

Hangsúlyozni kell, hogy a hasznosító fogyasztó fogalma magában foglalja a végső felhasználókat. Amennyiben a rendelkezések hasznosító fogyasztókra hivatkoznak, ezeket nem lehet úgy értelmezni, hogy kizárják a végső felhasználókat.

Ez a pontosítás azt jelenti, hogy mostantól az átdolgozott energiahatékonysági irányelv értelmében nem kétséges, hogy almérővel mért fogyasztók is jogosultak a fogyasztásalapú fogyasztási és számlainformációkra (29).

A 9a., 9c., 10a. és 11a. cikk alkalmazásában olyan többlakásos vagy több célra használt épület esetében, amelyet távfűtési vagy távhűtési rendszerből vagy hasonló központi rendszerből látnak el az energiaszolgáltatóval kötött egyetlen szerződés alapján, a „végső felhasználó” valójában a helyzettől függően változhat. Amennyiben az épületnek egyetlen tulajdonosa van, jellemzően, de nem szükségszerűen a tulajdonos az energiaszolgáltatóval kötött szolgáltatási szerződés szerződő fele. Hasonlóképpen, több tulajdonos esetén általában, bár nem minden esetben a társtulajdonosok társulása vagy közössége az energiaszolgáltatóval szerződő fél. Egyes helyzetekben a tulajdonosok bizonyos feladatokat harmadik félre vagy egy képviselőre ruháznak át, mint például egy ingatlankezelő vállalat (amely egyes országokban „syndic” néven ismert), és ezek a felek szintén az energiaszolgáltató szerződő felei lehetnek. Amennyiben a tulajdonosok bérbe adnak helyiségeket, lehetséges, de nem biztos, hogy a bérlők állnak szerződéses kapcsolatban az energiaszolgáltatóval.

A felülvizsgált irányelv átültetésekor a tagállamoknak figyelembe kell venniük a joghatóságuk alá tartozó vonatkozó helyzetek sokféleségét. Ugyanakkor függetlenül attól, hogy az épület lakói nevében melyik jogalany vagy szerv vásárolja közösen az energiát, fontos, hogy az úgy valósuljon meg, hogy a VIIa. mellékletben előírt információkat ténylegesen rendelkezésre bocsássák és azokat az egyes lakások/egységek lakóinak nyújtott tájékoztatás alapjául is fel lehessen használni. Az a tény, hogy a „végső felhasználó” meghatározása olyan személyre vonatkozik, „aki saját végső felhasználásra vásárol energiát” például nem értelmezhető úgy, hogy nincs végső felhasználó olyan esetekben, amikor megbízott kezelő vállalat vagy úgynevezett „syndic” az épület energiaszolgáltatójával kapcsolatban álló tényleges szerződéses fél.

7.2.   Kinek a feladata a fogyasztási és számlainformációk biztosítása?

Az energiahatékonysági irányelv nem határozza meg, hogy kinek a feladata biztosítani a hasznosító fogyasztóknak a 10a. cikkben említett fogyasztási és számlainformációkat. Az olyan hasznosító fogyasztók számára, akik egyben végső felhasználók is (és energiát vásárolnak az érintett energiaszolgáltatótól), a leglogikusabb megoldásnak az tűnhet, hogy az információszolgáltatás az energiaszolgáltató feladata legyen. Ezzel szemben előfordulhat, hogy nem az energiaszolgáltató van a legmegfelelőbb helyzetben ahhoz, hogy feladata legyen a hasznosító fogyasztók tájékoztatása, akikkel nem áll közvetlen vagy egyedi szerződéses viszonyban. Ezért a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv 10a. cikkének (3) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy „[a] tagállamok határoznak arról, hogy az (1) és a (2) bekezdésben említett információkat kinek kell azon hasznosító fogyasztók rendelkezésére bocsátania, akiknek vagy amelyeknek nincs közvetlen vagy egyéni szerződése egy energiaszolgáltatóval.” Az, hogy mely szervezet van a legmegfelelőbb helyzetben ahhoz, hogy tájékoztassa a hasznosító fogyasztókat, az adott országban fennálló körülményektől és a lakók helyzetétől függ majd. Potenciális jelöltek lehetnek az épülettulajdonosok, az épületkezelők, a megbízott kezelő cégek vagy szolgáltatók, a tulajdonosok társulásai stb. A felülvizsgált irányelv átültetése során a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a hasznosító fogyasztók tájékoztatásának feladata minden lényeges helyzetben egyértelműen meghatározásra kerüljön.

7.3.   Tényleges fogyasztáson alapuló számlázás

A 10a. cikk előírja, hogy „…a tagállamok gondoskodnak arról, hogy a fogyasztási és számlainformációk […] megbízhatóak és pontosak legyenek és a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuljanak…”.

Ez a megfogalmazás hasonló, bár nem azonos az eredeti energiahatékonysági irányelv azon követelményével, amely szerint gondoskodni kell „a pontos és tényleges fogyasztáson alapuló számlázási adatokról”.

A „fogyasztási információk” beillesztése fontos tény és az energiahatékonysági irányelv rugalmasságát tükrözi, mivel a VIIa. melléklet 2. pontjában meghatározott követelménynek való megfelelés immár a gyakori fogyasztási vagy számlainformációk biztosításával is lehetséges. A fogyasztási információk biztosítása azért egyszerűbb, mert azok csak a felhasznált mennyiségekre vonatkoznak, nem pedig az érintett költségekre vagy a számlainformációk bármely más elemére.

A jogalkotó célszerűnek tartotta a „vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken” szövegrész beillesztését is annak tisztázása érdekében, hogy az ilyen leolvasott értékek felhasználhatók a számlázás alapjául. Ezzel kapcsolatban kétségek merültek fel, mert a fűtési költségmegosztók olyan eszközök, amelyek kevésbé közvetlen módon teszik lehetővé az egyes lakások számára biztosított hő mérését, és amelyek bizonyos konkrét körülmények között az érintett lakás fűtőberendezése által ténylegesen kibocsátott energia mennyiségének kevésbé megfelelő mutatóinak tekinthetők.

A hőfogyasztásmérők és a fűtési költségmegosztók közötti különbségeken felül azonban érdemes hangsúlyozni, hogy azt a követelményt, hogy a fogyasztási és számlainformációk a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuljanak, nem lehet úgy értelmezni, hogy a helyiségek fűtéséhez vagy hűtéséhez kapcsolódó költségeket kizárólag az egyéni fogyasztásmérőkről vagy fűtési költségmegosztókról leolvasott értékek alapján kell megállapítani. Almérés esetén ez a méltányosság és az ösztönzők megosztása tekintetében kedvezőtlen következmények előidézésének kockázatával jár (lásd még a fenti 5. szakaszt). Műszaki szempontból a többlakásos épületekben található egyes lakások általában nem tekinthetők hőtanilag függetlennek az épület többi részétől. Amennyiben hőmérséklet-különbség keletkezik a belső falak vagy a vízszintes elválasztók által elkülönített helyiségek között, akkor a hő természetes módon átáramlik ezeken az elválasztókon, mivel ezek ritkán vannak különösen nagy mértékben hőszigetelve az épületek külső falaihoz képest. Az egyes egységeket ezért jellemzően nemcsak a magán az egységen belüli fűtőtestek által kibocsátott hő fűti, hanem legalább részben az épület más részeiben kibocsátott hő is. Amint már az 5. fejezetben említettük, a jól megtervezett költségmegosztási szabályoknak figyelembe kell venniük ezt a tényt.

Attól függetlenül, hogy az egyes egységeken belüli hőkibocsátás mérése vagy becslése egyéni fogyasztásmérővel vagy fűtési költségmegosztóval történik, a tény, hogy a hő a belső elválasztókon keresztüláramolhat, jó indok arra, hogy az épületek teljes fűtési költségeit ne kizárólag az ilyen eszközökből leolvasott adatok alapján osszák meg. Gyakori (és helyes) gyakorlat, hogy a költségeknek csak egy bizonyos hányada alapul egyéni méréseken, és hogy a fennmaradó költségeket más tényezők (például a lakások alapterületének vagy térfogatának a teljes épület alapterületéhez, illetve fűtött térfogatához viszonyított aránya) alapján osztják meg a lakók között. Akkor is ez a helyzet, ha az egyes egységek hőfogyasztásmérővel és nem fűtési költségmegosztóval vannak felszerelve. Szintén bevett gyakorlat, hogy az épületek közös helyiségeinek (lépcsőházak, folyosók stb.) fűtési költségeit az egyes egységek lakói között osztják meg. Az épülettechnikai berendezésekből származó veszteségeknek és a közös helyiségek fűtésének a költségeire általában nincs közvetlen hatással az egyéni felhasználói magatartás, és a tagállamok jellemzően a rögzített költségek között tüntetik fel ezeket a költségmegosztásról szóló szabályokban. A teljes fűtési költségek rögzített költségrészét általában úgy lehet beszedni, hogy a lakóknak az általuk elfoglalt ingatlan mérete (pl. alapterülete vagy térfogata) arányában kell fizetniük.

Amennyiben a megadott információk a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapulnak, ennek úgy kell történnie, hogy az világos és hasznos legyen a hasznosító fogyasztó részére. A fűtési költségek megosztása magában foglalhatja például a fűtőtesttípusokra vonatkozó műszaki együtthatók és/vagy a lakás épületen belüli elhelyezkedésére vonatkozó korrekciós tényezők alkalmazását. Ezeket a paramétereket figyelembe kell venni a hasznosító fogyasztóknak nyújtott információkban.

7.4.   Önleolvasás

Az eredeti energiahatékonysági irányelv kötelezi a tagállamokat, hogy gondoskodjanak a pontos és tényleges fogyasztáson alapuló számlázási adatokról „a VII. melléklet 1.1. pontjával összhangban”, amely viszont meghatározza a számlázás és a számlainformációk biztosításának bizonyos minimális gyakoriságát. A 10. cikk úgy rendelkezik, hogy „[e]nnek a kötelezettségnek eleget lehet tenni a végső felhasználó által végzett rendszeres leolvasáson alapuló rendszerrel is, amelynek keretében a végső felhasználó a mérőberendezés állását bejelenti az energiaszolgáltatónak”. Ez például lehetővé teszi, hogy az éves elszámolásról szóló számla az ügyfél által az energiaszolgáltatónak megküldött leolvasási adatokon alapuljon anélkül, hogy ez utóbbinak a fogyasztásmérő leolvasása érdekében fel kellene keresnie a helyszínt.

A távolról is leolvasható eszközökre történő áttéréssel összefüggésben az önleolvasás az idő múlásával elveszíti jelentőségét. A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv azonban lehetővé teszi a hőenergia önleolvasását, de csak bizonyos körülmények között (30). Konkrétan, az önleolvasás nem megengedett a helyiségfűtés fűtési költségmegosztókon alapuló almérése esetén. Ez arra kötelezné a felhasználókat, hogy minden egyes fűtőtest leolvasását közöljék, és a jogalkotó ezt nem tartotta sem reálisnak, sem kívánatosnak.

A mérési vagy más almérési esetekben – mint például a hőfogyasztásmérővel felszerelt helyiségek fűtésének vagy hűtésének vagy a használatimelegvíz-fogyasztásnak a mérése – az önleolvasás elvileg megengedett, ha az adott tagállam a kérdésben „úgy rendelkezik”. Más szóval, a távfűtő vállalatok, az épületkezelők és a hasznosító fogyasztók számára a 10a. cikk értelmében előírt információk biztosításáért felelős egyéb szervezetek nem hagyatkozhatnak önleolvasásra e kötelezettségek teljesítése érdekében, hacsak a szóban forgó tagállam a nemzeti átültetési intézkedésekben kifejezetten nem rendelkezett erről a lehetőségről.

7.5.   Az adatok rendelkezésre állása és védelme

A 10a. cikk (2) bekezdésének a) pontja kimondja, hogy „…ha rendelkezésre állnak a hasznosító fogyasztó energiaszámláival és múltbeli fogyasztásával kapcsolatos információk vagy a hasznosító fogyasztó fűtési költségmegosztóról leolvasott értékei, akkor azokat a hasznosító fogyasztó kérésére hozzáférhetővé kell tenni az általa kijelölt energiahatékonysági szolgáltató számára”. Hasonló rendelkezést tartalmaz az eredeti energiahatékonysági irányelv is, de az új irányelv megszünteti az energiaszámlázással és a múltbeli fogyasztással vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékekkel kapcsolatos adatokhoz való hozzáférési joggal kapcsolatos kétségeket olyan esetekben, amikor almérőket alkalmaznak. Az almérésért felelős szerv – legyen az épületkezelő, almérési szolgáltató vagy bárki más – kérésre megfelelő és hasznos formátumban hozzáférést biztosít ezekhez az adatokhoz bármely egyedi hasznosító fogyasztó számára. Az alméréssel összefüggésben ezt konkrétan úgy kell értelmezni, hogy az magában foglalja a felhasználó saját készülékéről/készülékeiről történő eszközleolvasásokat és az egész berendezés leolvasási adatainak összegét, mivel az előbbi csak az utóbbival együtt lehet hasznos. Kérésre ezeknek az információknak tartalmazniuk kell olyan kulcsfontosságú műszaki paramétereket is, mint a fűtőtestekre alkalmazott teljesítménytényezők annak érdekében, hogy lehetővé tegyék a fűtési költségmegosztás kiszámításának független vizsgálatát vagy hitelességi ellenőrzését.

Ezzel egyidejűleg a 10a. cikk (2) bekezdésének a) pontja garantálja, hogy a távfűtési vagy távhűtési hálózatból egy almérővel mért többlakásos vagy több célra használt épület számára szolgáltatott energiát mérő fő fogyasztásmérőre vonatkozó számlainformációk közvetlenül elérhetőek legyenek az épületen belüli almérésért és költségmegosztásért felelős energiaszolgáltatók (31) számára. Ez azért fontos, mert a pontos költségmegosztáshoz szükség van az összesített fogyasztási értékekhez való, megfelelő időben történő hozzáférésre. A számlainformációkhoz, többek között a mérési értékekhez való közvetlen és időben történő hozzáférés különösen fontos abban az esetben, ha az épületek almérése távolról is leolvasható eszközökkel történik, és ahol ennek megfelelően az éves szintűnél gyakoribb információszolgáltatásra van szükség. Ilyen esetekben a távfűtési/távhűtési hálózat ügyfele kérheti, hogy a fő fogyasztásmérőre vonatkozó információkat bocsássák egy általuk meghatározott energiahatékonysági szolgáltató rendelkezésére, amely lehet az almérési szolgáltatást nyújtó vállalat.

A 10a. cikk (2) bekezdésének c) pontja kimondja, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy „valamennyi hasznosító fogyasztó a számlával együtt a VIIa. melléklet 3. pontjával összhangban egyértelmű és érthető tájékoztatást kapjon”. Ennek a következményeit az alábbi 9.3. pont tárgyalja. Az energiaszolgáltatóval közvetlen/egyéni szerződéssel nem rendelkező hasznosító fogyasztók esetében a „számla” úgy is értelmezendő, hogy az a fűtési költségmegosztással kapcsolatos elszámolásra vagy bármely más rendszeres fűtési/hűtési/használatimelegvíz-szolgáltatására vonatkozó, az ilyen szolgáltatások nyújtásáért felelős természetes vagy jogi személy nevében küldött bármilyen más rendszeres fizetési kérelemre vonatkozik (32).

Végezetül egy új rendelkezés (a 10a. cikk (2) bekezdésének d) pontja) hangsúlyozza, hogy a tagállamok „a vonatkozó uniós joggal összhangban előmozdítják a kiberbiztonságot és biztosítják a hasznosító fogyasztók magánéletének és adatainak védelmét”. Bár a rendelkezés nem határoz meg az uniós jogszabályok (mint például az általános adatvédelmi rendelet (33)) alapján alkalmazandókon kívüli további konkrét kötelezettségeket, rávilágít arra, hogy a kiberbiztonság, valamint a magánélet és az adatok védelme a hőenergia fogyasztásának mérése, almérése, a fogyasztásmérők távolról történő leolvasása és a számlázás összefüggésében is jelentőséggel bír.

7.6.   Az elektronikus számlainformációkhoz és számlákhoz való hozzáférés

Az eredeti energiahatékonysági irányelvhez hasonlóan az átdolgozott változat is kötelezi a tagállamokat, hogy biztosítják, hogy a végső felhasználónak lehetősége legyen az elektronikus számlainformációkat és számlázást választani (a 10a. cikk (2) bekezdésének b) pontja). Meg kell jegyezni, hogy a hivatkozás csak a végső felhasználókra, nem pedig a hasznosító fogyasztókra vonatkozik, ami azt jelenti, hogy a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv az egyéni, almérővel mért fogyasztók számára nem biztosítja jogot arra, hogy az elektronikus változatot válasszák. Az uniós jogalkotó szándékosan döntött így, mert nem akarta korlátozni az adott épületben érdekelt feleket vagy a nemzeti hatóságokat, hogy maguk dönthessenek arról, hogy hogyan szervezik meg a számlainformációk és számlák almérővel mért ügyfelekhez történő eljuttatását.

8.   A MÉRÉSI, FOGYASZTÁSI ÉS SZÁMLAINFORMÁCIÓKHOZ VALÓ HOZZÁFÉRÉS KÖLTSÉGEI (11A. CIKK)

A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv új 11a. cikke majdnem teljesen megegyezik az eredeti energiahatékonysági irányelv 11. cikkével. Néhány különbségre azonban fel kell hívni a figyelmet.

Egyrészt az új rendelkezés az almérővel rendelkező fogyasztók pontosított helyzetét tükrözi, ezért a hasznosító fogyasztóra, nem pedig a végső felhasználókra hivatkozik (emlékeztetve arra, hogy utóbbiak az előbbi, tágabb csoport részhalmazát képezik).

Másrészt az új cikk (2) bekezdése mind a többlakásos, mind a több célra használt épületekre vonatkozik.

Harmadrészt a szöveg egy új (3) bekezdéssel egészül ki, amely pontosítja, hogy „[a] (2) bekezdésben említett almérési szolgáltatások észszerű költségeinek biztosítása érdekében a tagállamok ösztönözhetik a versenyt ebben a szolgáltatási ágazatban olyan megfelelő intézkedések meghozatalával, mint például pályázati eljárások alkalmazásának vagy a szolgáltatóváltást megkönnyítő interoperábilis eszközök és rendszerek használatának az ajánlása vagy más módon történő népszerűsítése”. Míg az e rendelkezésben említett intézkedések egyértelműen opcionálisak és végrehajtásuk nem kötelező a tagállamok számára, a jogalkotó hasznosnak ítélte a rendelkezést, mivel példákat hoz olyan konkrét intézkedésekre, amelyeket a tagállamok az almérési szolgáltatások biztosítása területén érvényesülő verseny ösztönzése céljából meghozhatnak a távolról is leolvasható eszközökre és rendszerekre történő áttérés költségeinek minimalizálása érdekében.

Végül az eredeti 11. cikk (2) bekezdését törölték, mert a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv a hatályát a villamos energiára és gázra korlátozza, és mivel az eredeti 11. cikk (2) bekezdése csak a hőenergia almérésére vonatkozott, és helyébe most az új 11a. cikk (2) bekezdése lép.

A fentiekben tárgyalt szövegezési különbségeken kívül érdemes megvizsgálni egy másik fejleményt is a témával kapcsolatban. 2018 áprilisában egy finn bíróság előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtott be a Bírósághoz (34). Röviden a feltett kérdés az volt, hogy az ingyenes számlázással kapcsolatos kötelezettséget úgy kell-e érteni, hogy az megakadályozza, hogy az elektronikus számlát kapó ügyfelek engedményekben részesüljenek. A 2013-as iránymutató feljegyzésében (35) a Bizottság kijelentette, hogy az ingyenes számlázás követelménye nem akadályozza meg, hogy az adott számlázási módszert választó ügyfelek számára árengedményeket kínáljanak. 2019. május 2-i ítéletében a Bíróság hasonló véleményt fogalmazott meg. Arra a következtetésre jutott, hogy a 11. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy olyan körülmények között, mint amelyek az alapeljárás tárgyát képezik, az nem zárja ki a villamosenergia-hálózati díjakra vonatkozó, a villamosenergia-kiskereskedelmi vállalat által kizárólag olyan végső felhasználók esetében nyújtott kedvezményt, akik az elektronikus számlázást választották.

9.   A FOGYASZTÁSI ÉS SZÁMLAINFORMÁCIÓKRA VONATKOZÓ KÖVETELMÉNYEK

9.1.   Tényleges fogyasztáson alapuló éves számlázás

Az új VIIa. melléklet előírja, hogy „[a]nnak érdekében, hogy a hasznosító fogyasztók szabályozhassák saját energiafogyasztásukat, legalább évente egyszer a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló számlázást kell végezni”. Az eredeti energiahatékonysági irányelv VII. melléklete igen hasonló követelményt fogalmaz meg, de a VIIa. melléklet megfogalmazása hasznosító fogyasztókra hivatkozik (és így az almérővel rendelkező fogyasztókra vonatkozik). Továbbá a VII. mellékletben található angol „should” (kellene) segédige helyébe a VIIa. mellékletben a követelmény kötelező jellegét kifejező „shall” segédige lép. Ahogy a 7.2. pontban már említettük, érdemes kiemelni, hogy almérés esetében azt a követelményt, hogy a fogyasztási és számlainformációk a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuljanak nem lehet úgy értelmezni, hogy a helyiségek fűtéséhez vagy hűtéséhez kapcsolódó költségeket kizárólag az egyéni fogyasztásmérőkről vagy fűtési költségmegosztókról leolvasott értékek alapján kell megállapítani.

A követelmény lényegében azt biztosítja, hogy a hőenergia hasznosító fogyasztóit évente legalább egyszer tájékoztassák tényleges fogyasztásukról, és hogy a fogyasztás után teljesítendő kifizetéseiket ennek megfelelően számítsák ki vagy módosítsák, például a tényleges esedékes összeg és a rendszeres, átalányösszegű, nem a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztókról leolvasott értékeken alapuló kifizetések alapján kifizetett összegek közötti különbségek kiegyenlítésével.

9.2.   Gyakori fogyasztási vagy számlainformációk

9.2.1.   Azok az esetek, amikor éves szintűnél gyakoribb információnyújtás szükséges

Az energiahatékonysági irányelv felülvizsgálatára irányuló javaslat egyik fő célkitűzése annak meghatározása volt, hogy a hasznosító fogyasztókat milyen gyakorisággal tájékoztassák tényleges hőenergia-fogyasztásukról, amit az új VIIa. melléklet 2. pontja tükröz.

Az eredeti energiahatékonysági irányelv értelmében az éves szintűnél gyakoribb információnyújtás abban az esetben kötelező, ha az „műszakilag megvalósítható és gazdasági szempontból indokolt”. A felülvizsgált irányelv úgy egyszerűsítette ezt a feltételt, hogy a követelmények akkor alkalmazandók, ha „távolról is leolvasható fogyasztásmérők vagy fűtési költségmegosztók vannak felszerelve”.

E feltétel teljesülését az egyes tagállamok arra vonatkozó döntésének fényében kell értékelni, hogy milyen típusú eszközök minősülnek távolról leolvashatónak (lásd a 6.1. szakaszt).

Lehetséges, hogy egy épületben távolról is leolvasható és távolról nem leolvasható eszközök egyaránt megtalálhatók. Ezeket a helyzeteket eseti alapon kell megvizsgálni.

Például: távfűtési rendszerből ellátott többlakásos épületekben, ahol az egyes épületrészekben felszerelt készülékek távolról is leolvasható fűtési költségmegosztók vagy fogyasztásmérők, lehetséges, hogy az épület fő fogyasztásmérője, amely a szolgáltatott vagy elfogyasztott teljes hőmennyiséget méri, nem távolról leolvasható. Ebben az esetben a teljes értékű fűtési költségmegosztási számítás elvileg csak akkor lehetséges, ha a fő fogyasztásmérőről történő leolvasások is rendelkezésre állnak. Hasonló helyzet alakulhat ki olyan épület esetében is, amelyben közös gáz- vagy olajkazán működik: az egyes éves időszaknál gyakoribb időszakokra vonatkozó összesített fogyasztás pontos értéke ebben az esetben sem feltétlenül áll rendelkezésre, ha a fő gázfogyasztásmérő távolról nem leolvasható, vagy ha az olajtartály vagy az égőfej nem rendelkezik olyan olajmérővel, amely lehetővé teszi a fogyasztás távolból történő leolvasását. Ilyen esetekben azonban még mindig van lehetőség a hőmennyiség-megosztás kiszámítására az egyes eszközökről leolvasott értékek felhasználásával és a becsült érték teljes fogyasztásra történő extrapolálásával. Ekkor felmerülhet a kérdés, hogy miként egyeztethető össze a 10a. cikk (1) bekezdésében szereplő azon követelmény, hogy „a fogyasztási és számlainformációk a VIIa. melléklet 1. és 2. pontjával összhangban megbízhatóak és pontosak legyenek és a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuljanak ” azzal a ténnyel, hogy az összesített fogyasztásra vonatkozó (távolról is leolvasható gázmérő felszerelésével, a fő gázfogyasztásmérő gyakoribb kézi leolvasásával, összekapcsolt olajmérő felszerelésével stb. biztosított), éves szintűnél gyakoribb értékek hiányában a fűtési költségek megosztásának kiszámítása csak közelítőleg lehetséges. A Bizottság álláspontja szerint a fő fogyasztásmérő éves szintűnél gyakoribb leolvasásának hiánya nem indokolja, hogy az almérővel rendelkező felhasználók ne kapjanak az éves szintűnél gyakoribb fogyasztási információkat mindaddig, amíg a körülmények alapján észszerűen meg tudják becsülni/megközelítően meg tudják állapítani a költségmegosztás kiszámítását. Ilyen esetekben egyszerűen egyértelművé kell tenni, hogy az évesnél gyakoribb értékek részben becsültek/extrapoláltak. Az évesnél gyakoribb információk értéke nagy valószínűséggel többet nyom a latba a fogyasztó számára, mint az összesített fogyasztási érték hiányából eredő némileg kisebb pontosság.

Másrészről, ha egy almérővel rendelkező épület távolról is leolvasható fő fogyasztásmérővel van felszerelve a távfűtési/távhűtési hálózat irányában, de az épületben az almérésre használt eszközök távolról nem leolvashatók, akkor a VIIa. melléklet 2. pontjában szereplő feltétel az almérővel rendelkező hasznosító fogyasztók tekintetében nem teljesül. Ezzel ellentétben a feltétel teljesülne a távfűtési/távhűtési hálózatra és fogyasztójára/az épület egészére nézve. Ebben az esetben a VIIa. melléklet 2. pontjának megfelelően az épületszintű információkat a végső felhasználó rendelkezésére kell bocsátani.

Egy másik példa lehet az olyan, almérővel felszerelt épület, ahol a fűtési költségmegosztók távolról is leolvashatók, de a használatimelegvíz-mérők nem. Ebben az esetben minden egyes szolgáltatás külön kezelhető, és az évesnél gyakoribb információk a helyiségfűtés esetében biztosíthatók, de a használati meleg víz esetében nem.

9.2.2.   Kötelező minimális gyakoriság

A fentiekben ismertetett egyszerűsített feltételrendszer eredményeképpen távolról is leolvasható eszközök rendelkezésre állása esetén a hasznosító fogyasztók számára gyakori információkat kell biztosítani, amelyek lehetnek akár számlainformációk, akár egyszerűen fogyasztási információk. A módosító irányelv hatálybalépése, azaz 2020. október 25. után 22 hónappal az előírt minimális gyakoriság hasonló lesz az eredeti energiahatékonysági irányelvben előírthoz, azaz „a számlainformációkat […] legalább negyedévente a végső felhasználó (36) rendelkezésére kell bocsátani, ha az ezt kéri, vagy ha az elektronikus számlázást választotta, egyéb esetben pedig évente kétszer”. 2022. január 1-jétől a minimális gyakoriság havi szintű lesz.

9.2.3.   Fűtési/hűtési idényen kívüli mentességek

A fűtési/hűtési idényen kívüli időszakban a fűtés és a hűtés mentesülhet a havi információnyújtásra vonatkozó követelmény alól. Az, hogy mi minősül fűtési vagy hűtési idénynek, a helyszíntől és a joghatósággal rendelkező területtől függhet, illetve épületenként változhat. A havi kötelezettség alóli mentesség lehetősége úgy értendő, hogy lehetőség nyílik az információszolgáltatás felfüggesztésére abban az időszakban, amikor az épület közös berendezése nem biztosít helyiségfűtést vagy -hűtést.

9.2.4.   Az információnyújtás és az információk hozzáférhetővé tétele közötti különbségtétel

A kötelezettség, amely szerint amennyiben távolról is leolvasható fogyasztásmérők vagy fűtési költségmegosztók vannak felszerelve, a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló fogyasztási vagy számlainformációkat évente többször a hasznosító fogyasztók rendelkezésére kell bocsátani, kérdéseket vethet fel azzal kapcsolatban, hogy mi minősül megfelelésnek. A Bizottság megjegyzi, hogy a jogalkotó szándékosan nyitva hagyta az információk rendelkezésre bocsátásának eszközeit, miközben egyértelműen különbséget tett az információnyújtás és a rendelkezésre bocsátás között.

Az alapkövetelmény a fogyasztónak történő információszolgáltatás. Ez történhet papíralapon vagy elektronikus úton, például e-mailben. Az információkat az interneten (és különböző felületeken, mint például internetes portálokon vagy okostelefonos alkalmazásokon) keresztül is hozzáférhetővé lehet tenni, de ilyen esetekben a hasznosító fogyasztót valamilyen módon, az előírt rendszeres időközönként értesíteni kell, ellenkező esetben nem tekinthető úgy, hogy a hasznosító fogyasztó részére információszolgáltatás történt, hanem azt csupán hozzáférhetővé tették. Az információk puszta hozzáférhetővé tétele úgy, hogy a hasznosító fogyasztó majd maga megtalálja azokat, nem lenne összhangban a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv ezen részének átfogó célkitűzésével, nevezetesen azzal, hogy felhívja a hasznosító fogyasztók figyelmét a fogyasztásukra.

Erre az árnyalatnyi, ám fontos különbségtételre azért is fontos rávilágítani, mert a jogalkotó a rendszeres időközönként történő információszolgáltatással kapcsolatos alapkövetelmény után lehetőséget biztosított az információk interneten történő opcionális további hozzáférhetővé tételére is: „Ezt hozzáférhetővé lehet tenni az interneten is, és az alkalmazott mérőeszközök és rendszerek által lehetővé tett gyakorisággal frissíteni kell”. Az „is” kifejezés nem arra utal, hogy „valami helyett”, hanem további lehetőséget jelöl. Bármely más értelmezés túl nagy mozgásteret hagyna az olyan rendszerek kialakítása és használata terén, amelyek nem tesznek lehetővé gyakori visszajelzést, ezáltal megkerülve az alapkövetelményt és ellehetetlenítve az átdolgozott energiahatékonysági irányelv egyik kulcsfontosságú céljának elérését. Ezt az értelmezést támasztja alá a VIIa. melléklet 3. pontjában szereplő „is elérhetővé tehetők” megfogalmazás, ahol a jogalkotó szándéka egyértelműen az volt, hogy a rendelkezések alternatívát jelentsenek. Röviden tehát az információk interneten történő „hozzáférhetővé tétele”nem alternatívát jelent és nem elégséges eszköze a VIIa. melléklet 2. pontja szerinti, éves szintűnél gyakoribb információszolgáltatásra vonatkozó követelményeknek való megfelelésnek, kivéve ha az a hasznosító fogyasztók előírt időközönként valamilyen formában történő aktív értesítésével párosul.

9.2.5.   Az évenkéntinél gyakoribb fogyasztási vagy számlainformációk tartalma

Amint azt a 7.3. szakaszban említettük, a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv rugalmasságot biztosít a VIIa. melléklet 2. pontja szerint évente többször nyújtandó információk jellege tekintetében.

Minimumkövetelményként alapvető információkat kell nyújtani a tényleges fogyasztás (vagy a fűtési költségmegosztóról történő leolvasások) alakulásáról. Ez például kombinálható arra vonatkozó becslésekkel, hogy a megfigyelt tendencia hogyan befolyásolhatja a hasznosító fogyasztó jövőbeli fogyasztását, és hogy mekkora lenne a számlája, ha a fogyasztás ugyanígy folytatódna.

Amennyiben a számlázásra a VIIa. melléklet 2. pontja szerinti információnyújtással egyidejűleg kerül sor, az e melléklet 3. pontjának rendelkezései határozzák meg a számlainformációk tartalmára vonatkozó minimumkövetelményeket.

9.3.   A számlán feltüntetendő minimális információk

A VIIa. melléklet 3. pontja meghatároz a számlán feltüntetendő bizonyos olyan minimális információkat, amelyeknek a számláikon vagy azokhoz csatoltan a hasznosító fogyasztók rendelkezésére kell állniuk, eltérő követelményeket állapítva meg attól függően, hogy a számla tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapul. Érdemes megjegyezni, hogy azok a hasznosító fogyasztók, akik az épületek azon részeiben laknak, amelyek nincsenek felszerelve egyéni fogyasztásmérőkkel vagy fűtési költségmegosztókkal, vagy akik a rezsiköltséget is magában foglaló bérleti díjat fizetnek, lehetséges, hogy soha nem kapnak a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló számlákat. A rezsiköltséget is magában foglaló bérleti díjat fizető bérlők lehetséges, hogy egyáltalán nem is kapnak közüzemi számlákat, így a 10a. cikkben vagy a VIIa. mellékletben foglalt egyetlen követelmény sem alkalmazandó.

Az eredeti energiahatékonysági irányelv VII. mellékletéhez képest az új VIIa. melléklet megfogalmazása egyértelműbben tükrözi a benne foglalt követelmények kötelező jellegét, például olyan minősítő kifejezések kihagyásával, mint „adott esetben” vagy „lehetőség szerint” (37).

A VIIa. melléklet teljesen új elemeket is tartalmaz, beleértve azon kötelezettséget, hogy a számláknak tartalmazniuk kell „a tagállamokban alkalmazandó, vonatkozó panasztételi eljárásokkal, az ombudsman által nyújtott szolgáltatásokkal vagy alternatív vitarendezési mechanizmusokkal kapcsolatos” információkat. E követelmény átültetése során a tagállamoknak nyilvánosan meg kell határozniuk, hogy jogi szempontból mely ombudsman által nyújtott szolgáltatások vagy alternatív vitarendezési mechanizmusok (38) az esetlegesen illetékesek a fogyasztásméréssel, az alméréssel, a számlázással és a költségmegosztással kapcsolatos panaszok és viták kezelésében, hogy az energiaszolgáltatók és a számlákat kiállító egyéb felek számláikon feltüntethessék ezeket az információkat.

9.3.1.   Tényleges fogyasztáson vagy fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló számlázás

A tényleges fogyasztáson vagy eszközökről leolvasott értékeken alapuló számlán vagy azzal együtt hozzáférhetővé tett egyéni információs tételek részben a meglévő VII. mellékleten alapulnak, részben újak.

Bár nem mindegyik szorul külön magyarázatra, néhány szempontot érdemes kiemelni.

Az eredeti energiahatékonysági irányelvhez hasonlóan a VIIa. melléklet 3. pontjának a) alpontja „tényleges árakra” hivatkozik. Távfűtési vagy távhűtési szolgáltatások végső felhasználói számára ez általában a teljes fizetendő ár meghatározását jelenti, valamint annak különböző összetevőit, mint például a fogyasztással kapcsolatos, a kapacitással kapcsolatos és a rögzített díjak/árak. Almérők esetében ez magában foglalja legalább a fizetendő fűtési költségből való egyéni részesedést, valamint az eszközökről leolvasott értékeket és annak az épületnek az összesített értékeit, amelyből származnak.

Az előző évek azonos időszakában mért fogyasztással való összehasonlítás tekintetében (a 3. pont c) alpontja) meg kell jegyezni azt a kötelezettséget, hogy ezt grafikus formában, az éghajlati viszonyok szerinti kiigazítással kell rendelkezésre bocsátani. Tekintettel az adatvédelemre és a magánélet védelmére vonatkozó követelményekre (lásd még a 7.5. pontot), ezt a követelmény úgy kell értelmezni, hogy csak az aktuális lakó, azaz ugyanazon hasznosító fogyasztó által fogyasztott energiával kapcsolatos információkra vonatkozik, akinek az információt a rendelkezésére kell bocsátani.

Az éghajlati viszonyok szerinti kiigazítás érdekében szükséges lehet feltevéseket megfogalmazni a használatimelegvíz-előállításra felhasznált energia arányára vonatkozóan, amennyiben ezt az energiát nem a helyiségfűtési szükségletektől elkülönítve mérik. Továbbá szükség van a helyspecifikus vagy reprezentatív kültéri hőmérsékleti adatokra azoknak a fűtést igénylő napoknak (HDD-k) vagy hűtést igénylő napoknak (CDD-k) a kiszámításához, amelyeket az éghajlati viszonyok szerinti kiigazításhoz használnak. Ahhoz, hogy ezeket fel lehessen használni számlainformációs célokra, az ilyen adatoknak jelentős késedelem nélkül rendelkezésre kell állniuk. A tagállamoknak és a számlainformációk nyújtásáért felelős feleknek meg kell határozniuk az ilyen adatok rendelkezésre álló forrásait, amelyek feltehetően lehetnek nemzeti, regionális, helyi szintűek vagy épületspecifikusak (ha például az épület olyan kültéri érzékelővel van felszerelve, amelyből méréseket lehet lekérdezni). Az említett feleknek ezenkívül átláthatóságot kell biztosítaniuk az éghajlati viszonyok szerinti kiigazítás elvégzéséhez használt módszertannal kapcsolatban (39).

Az alkalmazott energiaszerkezettel kapcsolatos információk tekintetében viszonylag egyértelmű lesz a helyzet a legtöbb saját közös kazánnal felszerelt többlakásos/több célra használt épület esetében, különösen akkor, ha ezeket mindig ugyanolyan típusú tüzelőanyaggal üzemeltetik. Többféle tüzelőanyaggal működtetett kazánok esetében, vagy például abban az esetben, ha a beüzemelés során kísérleti tüzelőanyagot használnak, az éves átlagértékek megfelelőek lennének a követelményeknek való megfelelés céljából. Amennyiben az épületek energiaellátását távfűtési vagy távhűtési hálózatokról biztosítják, ugyanezen rendelkezés értelmében az a jogi vagy természetes személy jogosult arra, hogy tájékoztatást kapjon a távfűtési/távhűtési szolgáltatás biztosításához felhasznált energiaszerkezettel kapcsolatban, aki a végső felhasználó. A többlakásos/több célra használt épületekben ez az információ ezután felhasználható arra, hogy az energiaszerkezettel kapcsolatos tájékoztatást nyújtsanak (40) az egyes egységekben lakó hasznosító fogyasztóknak.

Az energiaszerkezettel kapcsolatos információnyújtás módja felhasználható a megújuló energia távfűtésben és távhűtésben felhasznált részarányával kapcsolatos információszolgáltatásra is, ezáltal részben eleget téve a megújuló energiaforrásokról szóló felülvizsgált irányelv (RED II) (41) 24. cikkének (1) bekezdése által a tagállamok számára meghatározott kötelezettségnek, amely szerint „[a] tagállamok gondoskodnak arról, hogy a végső fogyasztók könnyen hozzáférhető módon – például a szolgáltatók weboldalain, az éves számláikon vagy kérésre – tájékoztatást kapjanak az őket kiszolgáló távfűtési és távhűtési rendszerek energiahatékonyságáról és arról, hogy azok milyen részarányban használnak megújuló energiát”. A RED II nem határozza meg a „végső fogyasztók” fogalmát, de a Bizottság értelmezése szerint a „hasznosító fogyasztó” kifejezés, ahogy azt a felülvizsgált energiahatékonysági irányelv alkalmazza, teljes mértékben lefedi a RED II irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében használt „végső fogyasztók” fogalmát. Konkrétan mindkét kifejezés magában foglalja a távfűtéses/távhűtéses többlakásos/több célra használt épületekben található egyéni egységek lakóit még abban az esetben is, ha nem állnak egyéni vagy közvetlen szerződéses viszonyban a szolgáltatóval (42). Ezért a fogyasztási és számlainformációknak az energiahatékonysági irányelv keretében történő biztosítása felhasználható a megújuló energia távfűtésben és távhűtésben felhasznált részarányával kapcsolatos, a RED II által előírt információszolgáltatásra is. Ez költséghatékony módja lehet mind az energiahatékonysági irányelv, mind a megújuló energiaforrásokról szóló felülvizsgált irányelv vonatkozó rendelkezéseinek történő megfelelésnek, mivel az energiaszerkezettel kapcsolatos információknak tartalmazniuk kell a megújuló energia részarányát, amennyiben az része az energiaszerkezetnek.

A megújuló energia távfűtési és távhűtési rendszereken belüli részarányával kapcsolatos tájékoztatásra vonatkozó követelmények ily módon történő teljesítése egyértelmű lenne és így elkerülhetővé tenné az esetleges jogi kifogásokat, ha az energiaszerkezettel kapcsolatos információk tartalmaznák a megújuló energia kategóriáját (és típusának/típusainak lehetséges megjelölését) az energiaszerkezettel kapcsolatos információkban úgy, hogy annak értéke nulla (0), amennyiben nincs megújuló összetevő.

Az energiaszerkezet olyan közzététele, amely megjelöli a fűtési vagy hűtési szolgáltatás megújuló összetevőjét, nem teljes mértékben tenne eleget a RED II irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelménynek, kivéve ha a távfűtési és/vagy távhűtési rendszerek energiateljesítményéről szóló információkat is tartalmazza.

Ami az információszolgáltatás módját illeti, az energiahatékonysági irányelv VIIa. melléklete 3. pontjának b) alpontjában és a RED II irányelv 24. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelmények valamelyest eltérőek. Az előbbi valamivel szigorúbb abban az értelemben, hogy az energiaszerkezettel kapcsolatos információkat „a számláikon vagy azokhoz csatoltan” kell biztosítani, míg a RED II irányelv lehetőséget biztosít arra, hogy a megújuló energia részarányával és az energiateljesítménnyel kapcsolatos információszolgáltatás „könnyen hozzáférhető módon” a szolgáltató honlapján vagy kérésre történjen. Ezzel szemben a RED II irányelvben foglalt követelmény némileg szigorúbb abban az értelemben, hogy minden végső fogyasztóra vonatkozik, míg az energiahatékonysági irányelv követelménye csak a tényleges fogyasztáson vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló számlázás tekintetében érvényes.

A kapcsolódó éves üvegházhatásúgáz-kibocsátásra vonatkozó információk tekintetében számos kérdés merül fel annak függvényében, hogy az energiaellátás egyetlen tüzelőanyag-forrásból, például az épületben található közös gáz- vagy olajkazánból, vagy távfűtési vagy távhűtési rendszerből származik-e. Mindkét esetben figyelmet kell fordítani arra, hogy hogyan és milyen mértékben jelennek meg az épületben vagy a hálózatban bekövetkező hatékonysági veszteségek hatásai, és milyen mutatókat használnak (azaz abszolút vagy relatív/fajlagos (kgCO2e/kJ), összesített vagy lakásonkénti stb.).

A távfűtés- és távhűtés-üzemeltetőknek rendelkezésre kell bocsátaniuk legalább a hálózat kiszámlázott/szállított energiaegységre jutó átlagos éves kibocsátását (beleértve a hálózati veszteségek hatásait is) annak érdekében, hogy kiszámíthatóak legyenek az adott végső felhasználóra jutó vonatkozó abszolút kibocsátások.

Ennek alapján vagy az épület saját tüzelőanyag-fogyasztása alapján az almérővel rendelkező fogyasztók tájékozódhatnak az abszolút kibocsátásból való részesedésükről (kg) ÉS relatív/fajlagos átlagos kibocsátásukról, például a távfűtés összetétele vagy a felhasznált tüzelőanyag, valamint – adott esetben – a helyi megújuló energiaforrások figyelembevételével.

A tagállamok minden esetben korlátozhatják az üvegházhatásúgáz-kibocsátással kapcsolatos információszolgáltatási követelmény hatályát oly módon, hogy az csak az olyan távfűtési rendszerekből való szolgáltatásokra vonatkozzon, amelyek teljes névleges bemenő hőteljesítménye meghaladja a 20 MW-ot. Amennyiben egy tagállam így dönt, ez lehetővé teszi különösen a kis- és közepes méretű távfűtési hálózatok és a saját kazánnal és almérővel rendelkező épületek számára, hogy mentesüljenek az ilyen információk rendelkezésre bocsátásának kötelezettsége alól. Hangsúlyozni kell, hogy az információszolgáltatási követelmény hatályának korlátozására vonatkozó e lehetőség nem vonatkozik az energiaszerkezettel kapcsolatos tájékoztatásra, hanem csak a kapcsolódó éves üvegházhatásúgáz-kibocsátására vonatkozó információkra.

Azokban a távfűtési vagy távhűtési rendszerekben, ahol a fogyasztóknak lehetőségük van arra, hogy adott energiaszerkezetből (pl. 100 % megújuló forrásból) származóként vagy a rendszer átlagától eltérő üvegházhatásúgáz-kibocsátásúként értékesített „zöld” termékeket válasszanak, ott ezt figyelembe kell venni a kétszeres beszámítás és a félrevezető fogyasztói tájékoztatás elkerülése érdekében. Az ilyen értékesítéseket ki kell zárni az átlagos energiaszerkezet vagy az üvegházhatásúgáz-kibocsátás mennyiségének végső fogyasztók részére történő kiszámításakor. Ennek elmulasztása az uniós fogyasztóvédelmi jogszabályok megsértésének minősülhet (43).

A VIIa. melléklet 3. pontjának f) alpontja előírja a felhasználó fogyasztásának egy átlagos normál vagy viszonyítási alapként figyelembe vett, ugyanazon felhasználói kategóriába tartozó hasznosító fogyasztóval történő összehasonlításait, ezért a tagállamoknak ki kell dolgozniuk vagy ki kell dolgoztatniuk a megfelelő viszonyítási alapokat és felhasználói kategóriákat. Almérés esetén az almérést biztosító szolgáltatók releváns és pontos referenciaértékeket bocsáthatnak rendelkezésre a portfólióikban megtalálható épületekből származó adatok alapján. Elektronikus számlázás esetén az ilyen összehasonlításokat online is rendelkezésre lehet bocsátani, és ebben az esetben ezeket a számlákon belül meg kell jelölni. Papíralapú számlák esetében az összehasonlításokat természetesen a tényleges számlával együtt kell megadni, csakúgy, mint más, kötelezően feltüntetendő elemek esetében.

9.3.2.   Nem tényleges fogyasztáson vagy fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapuló számlázás

Jelenleg (legalábbis azokban az esetekben, amikor távolról is leolvasható eszközök nem állnak rendelkezésre) általános gyakorlat a rendszeres/éves szintűnél gyakoribb számláknak az éves fogyasztás átalányjellegű becslése alapján történő meghatározása. Az ilyen számláknak nem kell tartalmazniuk a fent felsorolt összes elemet, de „egyértelmű és érthető magyarázatot kell magukban foglalniuk a számlán szereplő összeg kiszámításának módjára vonatkozóan, továbbá tartalmazniuk kell legalább [a VIIa. melléklet 3. pontján belül] a d) és az e) pontban említett információkat”. Ezek a követelmények azokban az esetekben is érvényesek, amikor a számlák soha nem a tényleges fogyasztáson/fűtési költségmegosztóról leolvasott értékeken alapulnak. Ez lesz a helyzet az almérővel nem rendelkező olyan többlakásos vagy több célra használt épületekben lakó egyéni hasznosító fogyasztók esetében, ahol az energiaköltségeket kizárólag más paramétereken, például alapterületen, térfogaton stb. alapuló rendszeres díjak vagy fűtési költségelszámolás révén terhelik rá a hasznosító fogyasztókra.

---

(1)  Az (EU) 2018/2002 irányelv.

(2)  Vö.: a villamos energia belső piacára vonatkozó közös szabályokról és a 2012/27/EU irányelv módosításáról szóló, 2019. június 5-i (EU) 2019/944 európai parlamenti és tanácsi irányelv 70. és 73. Cikke (HL L 158., 2019.6.14., 125. o.).

(3)  SWD(2013)0448, Brüsszel, 2013. november 6., https://eur-lex.europa.eu/legal-content/EN/TXT/?qid=1416394987283&uri=SWD:2013:448:FIN.

(4)  Különösen a 2013-as feljegyzés 19–26., 50–54. és 56. pontjában rögzített elvek a hőenergiáról szóló új rendelkezések tekintetében is érvényesek.

(5)  „Iránymutatások a többlakásos és több célra használt épületekben a fűtés, a hűtés és a használati meleg víz egyedi fogyasztásának költséghatékony költségmegosztásában és számlázásában alkalmazott bevált gyakorlathoz”, empirica GmbH – Communication and Technology Research, Simon Robinson, Georg Vogt, 2016. december (https://ec.europa.eu/energy/en/studies/specific-guidance-sub-metering-thermal-energy-multi-unit-buildings-implementation-articles-9).

(6)  Az energiahatékonysági irányelv 2. cikkének 23. pontja értelmében a „végső felhasználó az a természetes vagy jogi személy, aki saját végső felhasználásra vásárol energiát”.

(7)  A 9. cikkel szemben a 9a. cikk nem hivatkozik „egyedi” fogyasztásmérőkre. Ez a különbség nem változtatja meg a követelmény alkalmazási körét és célja pusztán az, hogy megerősítse a fogyasztásmérés és az almérés közötti, valamint a végső felhasználók és a hasznosító fogyasztók közötti egyértelműbb különbségtételt. A felülvizsgált energiahatékonysági irányelv az „egyedi” kifejezést elsősorban az egyedi fogyasztásmérés (almérés) összefüggésében használja.

(8)  Ez a helyzet nem túl gyakori, de előfordul. Gyakrabban előfordul, hogy több hasznosító fogyasztó van, de csak egy végső felhasználó – lásd még a 7.1. szakaszt.

(9)  Meg kell jegyezni, hogy az ilyen épületszintű fogyasztásmérők felszerelése nem lehet a távhőszolgáltató vállalat feladata, hanem az épületek tulajdonosáé vagy kezelőjéé.

(10)  A távfűtés fogalmát az energiahatékonysági irányelv nem határozza meg, de a megújuló energiáról szóló irányelv szerint „gőz [vagy] meleg víz […] formájában egy központi vagy decentralizált termelési egységből hálózaton keresztül több épület vagy telephely számára szolgáltatott, helyiségek vagy folyamatok fűtésére […] használt hőenergia.”

(11)  Mivel a talajból nyert sekély geotermikus hőenergia jellemzően alacsony hőmérsékletű, amely (hőszivattyú alkalmazása nélkül) közvetlenül nem alkalmas az energiafelhasználás jellemző céljaira (helyiségfűtés, használatimelegvíz-készítés, folyamatok fűtése), adott esetben indokolt lehet, hogy ne feltétlenül minősüljön távfűtésnek vagy „fűtési […] vagy használatimelegvíz-ellátási rendszernek”. A 9a. cikk (2) bekezdése tekintetében ezt az értelmezést támasztja alá továbbá, ha a (föld alatti forrásból származó hőenergia hasznosítására használt) hőszivattyúkat egyedileg fizetik meg, mert ebben az esetben a fűtési szolgáltatás kritikus eleme nem központi rendszerből származik.

(12)  E feltételek mellett indokolható lehet, hogy nem a rendszerüzemeltető által értékesített nettó hűtési szolgáltatásról van szó, hanem a hidegebb időszakokban hőszolgáltatásra használt tároló létesítmény ideiglenes felhasználásáról.

(13)  A lakók lehetnek háztartások, vállalatok vagy az érintett helyiségek használatára jogosult egyéb jogalanyok.

(14)  Azokat a lakókat, akik egyéni, közvetlen szerződéses viszonyban állnak az energiaszolgáltatóval, végső felhasználói státuszuk miatt (azaz az érintett energiát saját végfelhasználásuk céljára megvásárló természetes vagy jogi személyekként) illetik meg ezek a jogok a 9a., 10a. és 11a. cikk értelmében.

(15)  Lásd a 4. lábjegyzetet.

(16)  Vö.: Az SWD(2013)0448 final dokumentum 25. bekezdése.

(17)  A fűtési költségek megosztására vonatkozó elvek megvitatását és elemzését lásd például Castellozzi, L., Analysis of Member States’ rules for allocating heating, cooling and hot water costs in multi-apartment/purpose buildings supplied from collective systems — Implementation of EED Article 9(3) (A fűtési, hűtési és melegvíz-költségek közös rendszerek által ellátott többlakásos és több célra használt épületekben történő megosztására vonatkozó tagállami szabályok elemzése – az energiahatékonysági irányelv 9. cikke (3) bekezdésének végrehajtása), EUR 28630 EN, Luxembourg: Az Európai Unió Kiadóhivatala, 2017, ISBN 978-92-7969286-4, doi:10.2760/40665, JRC106729 https://ec.europa.eu/jrc/en/publication/analysis-member-states-rules-allocating-heating-cooling-and-hot-water-costs-multi-apartmentpurpose.

(18)  Meg kell jegyezni, hogy a követelmény az almérés használati körére való megkülönböztetés nélkül alkalmazandó, és hogy a szabályoknak ki kell terjedniük azokra az esetekre is, amikor a tényleges fogyasztásra vonatkozó egyéni adatok vagy a fűtési költségmegosztóról leolvasott értékek nem állnak rendelkezésre, mivel az almérés nem bizonyult műszakilag kivitelezhetőnek vagy költséghatékonynak.

(19)  Lásd a C-708/17. és a C-725/17. sz. ügyeket: http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=200142&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=1928887 és http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=200154&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=1928887.

(20)  http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=213510

(21)  Lásd a bizottsági hatásvizsgálat 3. pontját, 26. o. (SWD(2016)405 final).

(22)  Az elsétálós vagy mobil berendezések sok esetben „ténylegesen” távolból is leolvasható rendszerré alakíthatók az épületben történő egy vagy több „átjáró” (gateway) felszerelésével. Ezek az átjárók összegyűjtik az eszközökről érkező jeleket és az interneten vagy távközlési rendszereken keresztül továbbítják a szolgáltatók adatrendszerei felé.

(23)  Vö. EN 834 6.5. pont és EN 835 6.4. pont.

(24)  Az (EU) 2018/2002 irányelv által beillesztett 9a., 9b. és 9c. és 10a. cikkek a „7–11. cikk” tartományába esnek. A villamosenergia-piaci irányelv átdolgozása tovább módosítja az energiahatékonysági irányelv 13. cikkét annak biztosítása érdekében, hogy a 11a. cikk is az említett bekezdésben hivatkozott tartományba tartozzon.

(25)  Az épületek energiahatékonyságáról szóló, módosított 2010. május 19-i 2010/31/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL L 153., 2010.6.18., 13. o.).

(26)  Azaz kivéve, ha az egyedi kivételek kellően indokoltak és dokumentáltak, vö. a 6.4. szakasszal.

(27)  Az energiahatékonysági irányelv 2. cikkének 23. pontja.

(28)  Lásd: SWD(2013)0448 final, (9) bekezdés.

(29)  Az alméréssel összefüggésben ezt néha „fűtési költségmegosztásnak” is nevezik.

(30)  A 10a. cikk (1) bekezdésének második albekezdése kimondja, hogy „[a] 9b. cikk szerinti, fűtési költségmegosztón alapuló, almérővel mért fogyasztás esetét kivéve, amennyiben egy tagállam úgy rendelkezik, az említett kötelezettségnek eleget lehet tenni a végső felhasználó vagy a hasznosító fogyasztó által végzett rendszeres leolvasáson alapuló rendszerrel is, amelynek keretében azok a mérőberendezés állását bejelentik. A számla csak akkor alapulhat becsült fogyasztáson vagy tüntethet fel átalányösszeget, ha a végső felhasználó vagy a hasznosító fogyasztó az adott számlázási időszakra nem jelentette be a mérőberendezés állását.”

(31)  Az energiahatékonysági irányelv 2. cikke 24. pontjának meghatározása alapján az „energiahatékonysági szolgáltató” az a természetes vagy jogi személy, aki energiahatékonysági szolgáltatásokat nyújt vagy egyéb energiahatékonyság-javító intézkedéseket hajt végre a végső felhasználók létesítményeiben vagy helyiségeiben.

(32)  Ez magában foglalja az olyan rendszeres díjak kifizetésére irányuló kérelmeket is, amelyek között szerepelnek a 9b. cikk (1) bekezdésében említett típusú épületekben felmerülő meghatározott energiaköltségek, amennyiben az almérés nem bizonyult költséghatékonynak vagy műszakilag megvalósíthatónak.

(33)  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/679 rendelete (2016. április 27.) a természetes személyeknek a személyes adatok kezelése tekintetében történő védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 95/46/EK irányelv hatályon kívül helyezéséről (általános adatvédelmi rendelet)(HL L 119., 2016.5.4., 1. o.). https://eur-lex.europa.eu/eli/reg/2016/679/2016-05-04?locale=hu

(34)  Lásd a C-294/18. sz. ügyet. http://curia.europa.eu/juris/document/document.jsf?text=&docid=203750&pageIndex=0&doclang=HU&mode=req&dir=&occ=first&part=1&cid=1938672.

(35)  Bizottsági szolgálati munkadokumentum – Iránymutató feljegyzés a fogyasztásmérésről, számlainformációkról, valamint a fogyasztásmérési és számlainformációkhoz való hozzáférés költségeiről szóló 9–11. cikkekhez, 50–52. pont (SWD/2013/0448 final).

(36)  A „hasznosító fogyasztó” helyett ebben az esetben a „végső felhasználó” kifejezés használata azt tükrözi, hogy az energiahatékonysági irányelv nem írja elő, hogy az almérővel rendelkező fogyasztóknak jogukban álljon elektronikus számlázást választani, vö.: 7.6. pont). Almérővel felszerelt épületekben az épületen belüli végső felhasználó választhatja az elektronikus számlázást és ezáltal jogosult arra, hogy negyedévente az évesnél gyakoribb információkat kapjon, de ez nem jelenti automatikusan azt, hogy az épületek egyéni lakói (akik hasznosító fogyasztók, de nem végső felhasználók) 2022. január 1. előtt évente több mint kétszer jogosultak az ilyen tájékoztatásra.

(37)  Legalább két esetben ez nem történt meg következetesen minden nyelvi változatban. A Bizottság úgy véli, hogy ezen következetlenségek megszüntetésére hivatalos helyesbítést kell kiadni. A bizottsági javaslatban foglalt szándék e tekintetben egyértelmű volt, vö. a hatásvizsgálat 4.3.2. pontjának 1.3.3. alpontját (Bizottsági szolgálati munkadokumentum, SWD(2016) 405 final).

(38)  Például az itt felsoroltak: https://ec.europa.eu/consumers/odr/main/?event=main.adr.show2.

(39)  A foknapok kiszámítására nem létezik egyetemes szabvány, és jobb alternatívák hiányában a tagállamok ösztönözhetik vagy megkövetelhetik az Eurostat által használt módszertan alkalmazását: Vö.: https://ec.europa.eu/eurostat/cache/metadata/en/nrg_chdd_esms.htm (3.4. pont).

(40)  A tájékoztatás az almérővel mért fogyasztók/hasznosító fogyasztók tájékoztatásért felelős személy feladata a tagállamok által a 10a. cikk (3) bekezdése alapján hozott határozatoknak megfelelően.

(41)  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2018/2001 irányelve (2018. december 11.) a megújuló energiaforrásokból előállított energia használatának előmozdításáról (HL L 328., 2018.12.21., 82. o.).

(42)  Ennek megfogalmazása egyértelmű a felülvizsgált energiahatékonysági irányelvben (lásd még a 7.1. pontot). A RED II irányelv angol változata esetében a 24. cikk (2) bekezdésében a szűkebb értelmű „customer” (fogyasztó) kifejezésből arra lehet következtetni, hogy a jogalkotó szándéka az volt, hogy különbséget tegyen a 24. cikk (1) bekezdésében és a 24. cikk (2) bekezdésében foglalt kötelezettségek hatálya között.

(43)  Lásd még SWD(2016) 163 final, 2016. május 25.: Bizottsági szolgálati munkadokumentum: Iránymutatás a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatokról szóló 2005/29/EK irányelv végrehajtásához/alkalmazásához.

https://eur-lex.europa.eu/legal-content/HU/TXT/?uri=CELEX%3A52016SC0163