MELLÉKLET

VISSZATÉRÉSI KÉZIKÖNYV

1.

FOGALOMMEGHATÁROZÁSOK

87

1.1.

Harmadik országbeli állampolgár

87

1.2.

Illegális tartózkodás

88

1.3.

Kiutasítás

90

1.4.

Kiutasítási határozat

90

1.5.

Kitoloncolási végzés

91

1.6.

A szökés veszélye

91

1.7.

Önkéntes távozás

93

1.8.

Kiszolgáltatott személyek

94

2.

ALKALMAZÁSI KÖR

94

2.1.

Határátlépéssel kapcsolatos esetek – 2. cikk, (2) bekezdés, a) pont

95

2.2.

Különleges biztosítékok a „határátlépéssel kapcsolatos esetek” tekintetében

96

2.3.

Büntető- és kiadatási ügyek

97

3.

KEDVEZŐBB RENDELKEZÉSEK

98

4.

A MIGRÁCIÓÜGYI SZABÁLYOK MEGSÉRTÉSÉNEK SZANKCIONÁLÁSA

98

5.

ELFOGÁS ÉS KIUTASÍTÁSI HATÁROZAT KIADÁSÁRA VONATKOZÓ KÖTELEZETTSÉG

100

5.1.

Elfogás kiléptetési ellenőrzés során

102

5.2.

Egy másik tagállam által kibocsátott kiutasítási határozat

102

5.3.

Kapcsolat a dublini szabályokkal

103

5.4.

Illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár, aki egy másik tagállamban tartózkodási joggal rendelkezik

104

5.5.

Tagállamok közötti hatályos kétoldalú megállapodás hatálya alá tartozó, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

106

5.6.

Humanitárius (vagy egyéb) okból kibocsátott tartózkodási engedéllyel/jogosultsággal rendelkező, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

107

5.7.

Az engedély/jogosultság megújítására irányuló, folyamatban lévő eljárás hatálya alatt álló illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

107

5.8.

A jogszerű migrációról szóló irányelvekben szereplő, a tagállamok közötti visszafogadásra vonatkozó különleges szabályok Unión belüli mobilitás esetén

108

6.

ÖNKÉNTES TÁVOZÁS

108

6.1.

Az önkéntes távozás határidejének meghosszabbítása

109

6.2.

Az önkéntes távozásra vonatkozó időszakban fennálló kötelezettségek

110

6.3.

Ellentmondó jelek

110

6.4.

Gyakorlati megfelelés – szárazföldi átutazás

111

6.5.

Gyakorlati megfelelés – légi átszállítás

112

6.6.

Az önkéntes távozás nyilvántartása

113

7.

KITOLONCOLÁS

113

7.1.

Légi úton történő kitoloncolás

115

7.2.

Légi átszállítás

118

7.3.

Légi úton történő közös kitoloncolási műveletek

118

7.4.

Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség által koordinált visszaküldési műveletek

119

8.

A KITOLONCOLÁS ELLENŐRZÉSE

119

9.

A KITOLONCOLÁS ELHALASZTÁSA

120

10.

KÍSÉRŐ NÉLKÜLI KISKORÚAK KIUTASÍTÁSA

121

10.1.

Megfelelő szervek általi segítségnyújtás

122

10.2.

Visszatérés egy családtaghoz, kinevezett gondviselőhöz vagy megfelelő befogadó létesítményekbe

123

11.

BEUTAZÁSI TILALOM

123

11.1.

Az EU egészére vonatkozó hatály

124

11.2.

A SIS II használata

125

11.3.

Eljárási kérdések

125

11.4.

A beutazási tilalom elrendelésének indokai

125

11.5.

A beutazási tilalom időtartama

126

11.6.

A beutazási tilalom visszavonása, lerövidítése és felfüggesztése

127

11.7.

A beutazási tilalom tiszteletben nem tartásának szankcionálása

128

11.8.

A tagállamok közötti konzultáció

128

11.9.

„Történelmi” beutazási tilalmak

129

12.

ELJÁRÁSI BIZTOSÍTÉKOK

130

12.1.

A megfelelő ügyintézéshez való jog és a meghallgatáshoz való jog

130

12.2.

A kiutasítással kapcsolatos határozatok

131

12.3.

A határozatok formája és a fordítás

133

12.4.

Jogorvoslat

134

12.5.

Nyelvi segítség és ingyenes jogi segítségnyújtás

135

13.

BIZTOSÍTÉKOK A KIUTASÍTÁS VÉGREHAJTÁSÁT MEGELŐZŐEN

137

13.1.

Írásbeli igazolás

138

13.2.

A tartós szabálytalanság esetei

138

14.

ŐRIZET

139

14.1.

Az őrizetet indokoló körülmények

139

14.2.

Az őrizet formája és elsőfokú felülvizsgálata

142

14.3.

Az őrizet rendszeres felülvizsgálata

142

14.4.

Az őrizet megszüntetése

143

14.4.1.

A kitoloncolás észszerű lehetőségének hiánya

144

14.4.2.

Az őrizet maximális időtartamának elérése

144

14.5.

A visszatérésre kötelezett személyek ismételt őrizetbe vétele

146

14.6.

Kevésbé kényszerítő intézkedések alkalmazása az őrizet megszüntetését követően

146

15.

AZ ŐRIZET KÖRÜLMÉNYEI

146

15.1.

Előzetes rendőrségi őrizet

146

15.2.

Különleges idegenrendészeti fogdák használata mint főszabály

147

15.3.

Elkülönítés a szabadságvesztésüket töltő személyektől

148

15.4.

Az őrizet tárgyi feltételei

148

16.

KISKORÚAK ÉS CSALÁDJAIK ŐRIZETBEN TARTÁSA

153

17.

SZÜKSÉGHELYZETEK

155

18.

A NEMZETI JOGBA VALÓ ÁTÜLTETÉS, ÉRTELMEZÉS ÉS ÁTMENETI RENDELKEZÉSEK

156

19.

FORRÁSOK ÉS HIVATKOZÁSOK

157

20.

RÖVIDÍTÉSEK

159

ELŐSZÓ

E visszatérési kézikönyv útmutatást ad a visszatéréssel kapcsolatos feladatok ellátásában illetékes nemzeti hatóságok, köztük a rendőrség, a határőrség, a bevándorlási hivatalok, az idegenrendészeti fogdák személyzete és az ellenőrző szervek számára.

A kézikönyv tartalmazza az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok visszatérésére vonatkozó normákat és tagállami eljárásokat, és az e területen irányadó uniós jogi eszközökön – elsősorban a 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelven (1) (a továbbiakban: visszatérési irányelv) – alapul. A kiutasítási eljárások a gyakorlatban gyakran kapcsolódnak más típusú eljárásokhoz (menekültügyi eljárások, határellenőrzési eljárások, beutazási, tartózkodási vagy letelepedési joghoz vezető eljárások), amelyeket egyéb releváns uniós, illetve nemzeti jogszabályok szabályoznak. Az ilyen esetekben a tagállamoknak biztosítaniuk kell az ezekben az eljárásokban részt vevő különböző hatóságok közötti szoros együttműködést.

A kézikönyv első változatát 2015 októberében fogadták el (2). A 2017-es felülvizsgálat nyomán kidolgozott jelenlegi változat a 2017. március 7-i bizottsági ajánlásra (3) épül, és kiegészítő iránymutatást nyújt a nemzeti hatóságoknak arról, hogy a visszatérési irányelv előírásai miként használhatók fel a visszatérési rendszerek hatékonyságának fokozása érdekében, az alapvető jogok maradéktalan tiszteletben tartása mellett.

A hatékony visszatérési rendszernek – a megfelelő normákon és eljárásokon túlmenően – az észszerű és kellőképpen integrált nemzeti szintű hatáskörmegosztás is elengedhetetlen összetevője. Ez azt jelenti, hogy a rendszer képes mozgósítani a visszatéréssel kapcsolatos eljárásokban érintett valamennyi szereplőt (például a bűnüldöző és a bevándorlási hatóságokat, de ugyanígy az igazságügyi hatóságokat, a gyermekvédelmi szerveket, az egészségügyi és szociális szolgálatokat és az idegenrendészeti fogdák személyzetét is), valamint szerepüknek és hatáskörüknek megfelelően összehangolni tevékenységüket, hogy gyors és megfelelő multidiszciplináris válaszintézkedésekkel tudják kezelni az egyes visszatérési ügyeket. A nemzeti visszatérési rendszereknek kielégítő létszámú képzett és kompetens személyzet támogatásán kell alapulniuk, akik rövid időn belül – szükség esetén akár napi 24 órában – mozgósíthatók, különösen a visszatérések végrehajtása jelentette teher növekedése esetén, és akik szükség esetén az Unió külső határára is kiküldhetők a migrációs nyomás kezelésére szolgáló azonnali intézkedések végrehajtása céljából. Ennek érdekében a nemzeti rendszereknek gondoskodniuk kell az operatív információk Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökséggel és más tagállamokkal való folyamatos megosztásáról, valamint igénybe kell venniük az Ügynökség által kínált technikai és operatív támogatást.

Ahhoz, hogy a visszatérési rendszerek képesek legyenek reagálni a kihívásokra, a tagállamoknak a lehető legjobban ki kell használniuk a visszatérési irányelvben foglalt rugalmasságot, és rendszeresen felül kell vizsgálniuk, illetve ki kell igazítaniuk struktúráikat és visszatérési kapacitásukat az aktuális igényekhez való alkalmazkodás, és ezáltal a hatékonyság megőrzése érdekében.

Ez a kézikönyv nem hoz létre jogilag kötelező erejű kötelezettségeket a tagállamok számára, és nem keletkeztet új jogokat és feladatokat. Nagyrészt a tagállamok és a Bizottság által a 2008/115/EK visszatérési irányelvvel foglalkozó kapcsolattartó bizottság keretében 2009 és 2017 között elvégzett munkára épül, továbbá rendszerezi és összefoglalja az e fórum keretében lezajlott egyeztetéseket, ami nem feltétlenül jelenti azt, hogy a tagállamok konszenzusra jutottak a jogi aktusok értelmezéséről.

A kézikönyv értelmező részét az újonnan felmerülő ügyekre vonatkozó iránymutatás egészíti ki (például az Európai Unió Bíróságának új ítéletei, nemzetközi normák). Csak az e kézikönyv alapjául szolgáló vagy abban hivatkozott jogi aktusok bírnak jogilag kötelező erővel, és csak e jogi aktusokra lehet hivatkozni a nemzeti bíróságok előtt. Az uniós joggal kapcsolatban kizárólag az Európai Unió Bírósága adhat jogilag kötelező erejű értelmezést.

1.   FOGALOMMEGHATÁROZÁSOK

1.1.   Harmadik országbeli állampolgár

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (1) bekezdés; Schengeni határellenőrzési kódex (4) – 2. cikk, 5. pont

Minden olyan személy, aki a Szerződés 17. cikkének (1) bekezdése értelmében nem uniós polgár, és aki a Schengeni határellenőrzési kódex 2. cikkének 5. pontja értelmében nem a szabad mozgás uniós jogával rendelkező személy.

A személyek alábbi kategóriái nem minősülnek „harmadik országbeli állampolgárnak”:

—	az EUMSZ 20. cikkének (1) bekezdése (a Szerződés korábbi 17. cikkének (1) bekezdése) szerinti uniós polgárok = a valamely uniós tagállam állampolgárságával rendelkező személyek (5);

—	az EGT/Svájc állampolgárságával rendelkező személyek;

—	az EUMSZ 21. cikke vagy a 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (6) szerinti szabad mozgáshoz való jogukkal élő uniós polgárok családtagjai;

—	az EGT/Svájc uniós polgárokkal azonos szabad mozgáshoz való jogukkal élő állampolgárainak családtagjai.

Minden más személy (ideértve a hontalan személyeket is (7)) „harmadik országbeli állampolgárnak” minősül.

További magyarázat:

—

Az EU/EGT/Svájc állampolgárainak azon családtagjai, akik ilyen módon állampolgárságtól függetlenül jogosultak az uniós polgárral együtt történő beutazásra és tartózkodásra, a következők: a) a házastárs és az az élettárs, akivel az EU/EGT/Svájc állampolgára valamely tagállam jogszabályai alapján létrejött bejegyzett élettársi kapcsolatban él, ha a fogadó tagállam jogszabályai alapján a bejegyzett élettársi kapcsolat a házassággal egyenértékűnek tekintendő; b) a 21. életévüket be nem töltött vagy eltartott egyenes ági leszármazottak, beleértve a házastárs vagy bejegyzett élettárs egyenes ági leszármazottait is; c) az eltartott egyenes ági felmenők, beleértve a házastárs vagy regisztrált élettárs eltartott egyenes ági felmenőit is. Az a), b) és c) pont szerinti kategóriákon kívül bizonyos körülmények között más családtagok is gyakorolhatják a szabad mozgás uniós jogát – különösen amikor a 2004/38/EK irányelv 3. cikkének (2) bekezdését végrehajtó nemzeti jogszabály biztosítja számukra a beutazási és a tartózkodási jogot.

—

Azok a harmadik országbeli állampolgárok, akiknek az EUMSZ 21. cikke vagy a 2004/38/EK irányelv szerinti szabad mozgáshoz való jogot élvező uniós polgár családtagjaként benyújtott kérelmét egy tagállam elutasította, harmadik országbeli állampolgárnak minősülnek. Az ilyen személyek ezért a visszatérési irányelv hatálya alá tartozhatnak, és az abban foglalt minimumszabályok, eljárások és jogok alkalmazandók rájuk nézve. Mindazonáltal ami a 2004/38/EK irányelv kedvezményezetti státusza iránti kérelmet elutasító határozat elleni esetleges fellebbezést illeti, a Bizottság úgy véli, hogy az érintett személy – a visszatérési irányelv 4. cikke szerinti kedvezőbb rendelkezés keretében – továbbra is élhet a 2004/38/EK irányelv VI. fejezetében meghatározott eljárási biztosítékokkal (például a határozattal kapcsolatos értesítés és indokolás, a terület önkéntes elhagyására biztosított idő, a jogorvoslati eljárások stb. tekintetében).

1.2.   Illegális tartózkodás

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (2) bekezdés; Schengeni határellenőrzési kódex – 6. cikk

Olyan harmadik országbeli állampolgár jelenléte valamely tagállam területén, aki a Schengeni határellenőrzési kódex 5. cikkében meghatározott beutazási feltételeknek vagy az adott tagállamban érvényes egyéb beutazási, tartózkodási vagy letelepedési feltételeknek nem vagy már nem felel meg.

Ez a rendkívül tág meghatározás minden olyan harmadik országbeli állampolgárra vonatkozik, aki nem jogosult egy tagállamban való tartózkodásra. Egy uniós tagállam területén fizikailag jelen lévő harmadik országbeli állampolgár vagy jogszerűen, vagy jogellenesen tartózkodik ott. Harmadik lehetőség nincs.

A nemzeti jog olyan fikciói, amelyek szerint a tagállam területének egyes kijelölt részein (pl. tranzitzónák vagy bizonyos határ menti területek) fizikailag jelen lévő személyek nem „tartózkodnak a területén”, ebben az összefüggésben nem relevánsak, mivel ez aláásná a visszatéréssel kapcsolatos uniós vívmányok egységes alkalmazását. A tagállamok dönthetnek azonban úgy, hogy a személyek e kategóriája tekintetében nem alkalmazzák a visszatéréssel kapcsolatos vívmányok bizonyos rendelkezéseit (lásd az alábbi 2. szakaszt).

A Schengeni határellenőrzési kódex 2016. évi kodifikációja nyomán a Schengeni határellenőrzési kódex 5. cikkére való hivatkozás a visszatérési irányelv 3. cikkének (2) bekezdésében a Schengeni határellenőrzési kódex jelenlegi 6. cikkére való hivatkozásként értendő.

A harmadik országbeli állampolgárok alábbi kategóriái például jogellenesen tartózkodnak az érintett tagállamban:

—	lejárt tartózkodási engedéllyel vagy vízummal rendelkező személyek;

—	visszavont engedéllyel vagy vízummal rendelkező személyek;

—	elutasított menedékkérők;

—	olyan menedékkérők, akik menedékkérői minőségben való tartózkodásuk jogát megszüntető határozatot kaptak;

—	olyan személyek, akiktől a határon megtagadták a beutazást;

—	olyan személyek, akiket szabálytalan határátlépés kapcsán tartóztattak fel;

—	olyan irreguláris migránsok, akiket a tagállamok területén fogtak el;

—	olyan személyek, akiket egy másik tagállam területére való jogosulatlan beutazást célzó átutazás közben fogtak el valamely tagállam területén;

—	olyan személyek, akik nem jogosultak az elfogás szerinti tagállamban való tartózkodásra (annak ellenére, hogy egy másik tagállamban jogszerűen tartózkodhatnak);

—	olyan személyek, akik az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül a tagállam területén tartózkodnak;

—	olyan személyek, akik kitoloncolását elhalasztották.

A személyek alábbi kategóriái nem jogellenesen tartózkodnak az érintett tagállamban, mivel jogosultak az ott-tartózkodásra (akár csak ideiglenes jelleggel is):

—	olyan menedékkérők, akik abban a tagállamban tartózkodnak, amelyben a menekültügyi eljárás lefolytatásáig jogszerűen tartózkodhatnak;

—	az olyan tagállamban tartózkodó hontalan személyek, ahol a nemzeti jog szerint jogszerűen tartózkodhatnak a hontalanság megállapítására irányuló eljárás alatt;

—	az olyan tagállamban tartózkodó személyek, ahol hivatalos türelmi státusszal rendelkeznek (amennyiben ez a státusz a nemzeti jog szerint „jogszerű tartózkodásnak” minősül);

—	csalárd módon megszerzett engedéllyel rendelkező személyek addig, amíg hatályon kívül nem helyezik vagy vissza nem vonják az engedélyt és az továbbra is érvényes engedélynek minősül.

További magyarázat:

—	A tartózkodási engedély iránti kérelem elbírálására váró személyek tartózkodása lehet jogszerű vagy jogellenes, attól függően, hogy rendelkeznek-e érvényes vízummal vagy egyéb jogosultsággal a tartózkodásra.

—	A jogellenes tartózkodásnak nem feltétele sem egy minimális tartózkodási időtartam, sem a harmadik országbeli állampolgár arra vonatkozó szándéka, hogy jogellenesen tartózkodjon valamely tagállam területén – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (8) (48. pont).

—	A már lejárt engedély megújítását kérvényező személyek jogellenesen tartózkodnak, a tagállam nemzeti jogának eltérő rendelkezése hiányában (lásd még az 5.7. szakaszt).

—

Azok a harmadik országbeli állampolgárok, akik esetében a visszatérési irányelvben meghatározott kiutasítási eljárást alkalmazták, és akik jogellenesen tartózkodnak egy tagállam területén úgy, hogy közben nem áll fenn vissza nem térést igazoló indok (a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletének (9) 48. pontjában említett forgatókönyv), jogellenesen tartózkodnak ott. A Bíróság által az Achughbabian-ügyben hozott ítéletben tett utalás csak a nemzeti büntetőjogi intézkedések és a visszatérési irányelv összeegyeztethetőségére vonatkozik. Az ítélet nem tesz említést a visszatérési irányelv hatályáról és alkalmazandóságáról, ezért a 2. cikk (1) bekezdésében megállapított főszabály alkalmazandó: „A vagy B”: azt jelenti, hogy a személy vagy jogellenesen tartózkodik és a visszatérési irányelvet kell alkalmazni, vagy pedig jogszerűen tartózkodik és a visszatérési irányelv nem alkalmazandó.

1.3.   Kiutasítás

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (3) bekezdés

Egy harmadik országbeli állampolgár visszatérési folyamata, függetlenül attól, hogy visszatérési kötelezettség önkéntes teljesítéséről vagy kitoloncolásról van szó:

1.	a származási országába; vagy

2.	egy tranzitországba közösségi vagy kétoldalú visszafogadási megállapodásoknak vagy egyéb megegyezéseknek megfelelően; vagy

3.	más harmadik országba, ahova az érintett harmadik országbeli állampolgár önkéntesen vissza kíván térni és amely őt befogadja.

Ez a meghatározás korlátozza, hogy mi tekinthető „kiutasításnak” és mi nem minősül „kiutasításnak” a visszatérési irányelv végrehajtása tekintetében. A jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgár egy másik tagállamnak történő átadása az uniós jog szerint nem minősül „kiutasításnak”. Erre az intézkedésre azonban kivételesen kétoldalú visszafogadási egyezmények vagy a dublini szabályok keretében is sor kerülhet, amely esetben azt „kiutasítás” helyett helyénvaló „átadásnak” vagy „transzfernek” nevezni.

Ez a meghatározás továbbá azt vonja maga után, hogy a tagállamoknak csak a három franciabekezdés valamelyikében kimerítően felsorolt körülmények között kell harmadik országba való kiutasítást végrehajtaniuk. Ezért például nem lehetséges a visszatérésre kötelezett személyt hozzájárulása nélkül olyan harmadik országba kitoloncolni, amely nem a származási országa és nem is a tranzitországa.

További magyarázat:

—	A „származási ország” az első franciabekezdésben a harmadik országbeli állampolgár állampolgársága szerinti országot jelenti; hontalan személyek esetében ez rendszerint a korábbi szokásos tartózkodási hely szerinti országnak tekintendő.

—	A „tranzitország” a második franciabekezdésben csak harmadik országokat takar, az EU tagállamait nem.

—

A „közösségi vagy kétoldalú visszafogadási megállapodások vagy egyéb megegyezések” a második franciabekezdésben csak harmadik országokkal kötött megállapodásokra vonatkozik. A tagállamok közötti kétoldalú visszafogadási megállapodások ebben az összefüggésben nem relevánsak. A tagállamok közötti ilyen megállapodások azonban bizonyos esetekben lehetővé teszik az irreguláris migránsok más tagállamoknak történő átadását a visszatérési irányelv 6. cikkének (3) bekezdése értelmében (lásd az alábbi 5.5. szakaszt).

—

A harmadik franciabekezdésben szereplő „önkéntesen vissza kíván térni” kifejezés nem egyenértékű az önkéntes távozással. Az „önkéntesen” ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a kiutasítandó személy kiválaszthatja a célországot. A célország önkéntes kiválasztása a kitoloncolási művelet előkészítése során is megtörténhet: előfordulhatnak olyan esetek, amelyekben a visszatérésre kötelezett személy a tranzit- vagy származási országtól eltérő harmadik országba kíván távozni.

—

A visszatérési célország meghatározása kitoloncolás esetén: amennyiben megállapítják az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, a visszatérésre kötelezett személynek kell biztosítania, hogy a meghatározott határidőn belül eleget tegyen visszatérési kötelezettségének, és elvileg nem szükséges meghatározni a visszatérési célországot. Csak akkor kell meghatározni, hogy melyik harmadik országba toloncolják ki az érintett személyt, ha a tagállamoknak kényszerintézkedéseket kell alkalmazniuk (kitoloncolás, lásd az 1.5. szakaszt).

1.4.   Kiutasítási határozat

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (4) bekezdés és 6. cikke (6) bekezdés

Közigazgatási vagy bírósági határozat vagy intézkedés, amely valamely harmadik országbeli állampolgár tartózkodásának jogszerűtlenségét megállapítja vagy kimondja, és visszatérési kötelezettséget állapít meg vagy mond ki.

A „kiutasítási határozat” fogalommeghatározása két fő elemre összpontosít. A kiutasítási határozatnak tartalmaznia kell az alábbiakat:

1.	a tartózkodás jogszerűségére vonatkozó megállapítás; valamint

2.	a visszatérési kötelezettség előírása.

A kiutasítási határozat további elemeket is tartalmazhat, például beutazási tilalmat, az önkéntes távozás határidejét, a visszatérési célország megjelölését. Amennyiben a visszatérési célország nem kerül említésre, a tagállamoknak a visszatérési irányelv 5. cikke szerint biztosítaniuk kell a visszaküldés tilalmára vonatkozó elv tiszteletben tartását.

A tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a kiutasítási határozatok formáját illetően (határozat vagy intézkedés, bírósági vagy közigazgatási).

A kiutasítási határozat önálló intézkedésként vagy határozatként, vagy pedig más határozatokkal – például kitoloncolási végzéssel vagy a jogszerű tartózkodás megszüntetéséről szóló határozattal – együtt is kibocsátható (lásd az alábbi 12.1. szakaszt).

A kiutasítási határozat megállapítja a határozatot kibocsátó tagállamban való tartózkodás jogellenességét, és kimondja az uniós tagállamok és a schengeni társult országok területének elhagyására vonatkozó kötelezettséget. Ki kell emelni továbbá, hogy a 11. cikk értelmében a kiutasítási határozatot az EU egészére kiterjedő beutazási tilalom is kísérheti (amely a visszatérési irányelv hatálya alá tartozó összes tagállam számára kötelező).

További magyarázat:

—	A „kiutasítási határozat” rugalmas meghatározása nem zárja ki, hogy a visszatérési kötelezettséget elrendelő határozat büntetőeljárás keretében büntetőítélet formáját öltse – lásd a Bíróság C–430/11. sz. Sagor-ügyben hozott ítéletét (10) (39. pont).

1.5.   Kitoloncolási végzés

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (5) bekezdés és 8. cikke (3) bekezdés

Közigazgatási vagy bírósági határozat vagy intézkedés, amely elrendeli a visszatérési kötelezettség kikényszerítését, azaz a tagállamból történő fizikai kiszállítást.

A kitoloncolási végzés a kiutasítási határozattal együtt (egylépcsős eljárás) vagy különállóan (kétlépcsős eljárás) is kibocsátható. Azokban az esetekben, amelyekben a kiutasítási határozatot és a kitoloncolási végzést együtt, egylépcsős eljárásban bocsátják ki, egyértelművé kell tenni – amennyiben határidőt állapítanak meg az önkéntes távozásra –, hogy a kitoloncolásra csak akkor kerül sor, ha az érintett személy az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül nem tesz eleget a visszatérési kötelezettségnek.

Mivel a tagállamoknak mindig tiszteletben kell tartaniuk a visszaküldés tilalmának elvét, a kitoloncolás (a tagállamból történő fizikai kiszállítás) nem történhet meghatározatlan helyre, csakis egy meghatározott visszatérési célországba. A visszatérésre kötelezett személyt előzetesen tájékoztatni kell a kitoloncolási művelet célországáról, hogy kifejthesse azokat az okokat, amelyek miatt szerinte a javasolt célországba való kitoloncolás sértené a visszaküldés tilalmának elvét, és hogy élhessen jogorvoslati jogával. A Bizottság azt javasolja, hogy a különálló kiutasítási határozatban nevezzék meg a visszatérési célországot (kétlépcsős eljárás), vagy – ha nem tettek eleget a visszatérési kötelezettségnek – az összevont kiutasítási és kitoloncolási határozatban nevezzék meg a kiutasítási célországot (egylépcsős eljárás), vagy más határozat vagy intézkedés révén tájékoztassák a harmadik országbeli állampolgárt.

1.6.   A szökés veszélye

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (7) bekezdés és (6) preambulumbekezdés

Egy konkrét esetben, jogszabály által meghatározott tárgyilagos kritériumokon nyugvó olyan alapos okok megléte, amelyek alapján feltételezhető, hogy egy kiutasítási eljárás alatt álló harmadik országbeli állampolgár megszökhet.

A „szökés veszélyének” fennállása (vagy hiánya) döntő tényező annak megállapításakor, hogy biztosítsák-e az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, és hogy szükség van-e őrizetre.

A tagállamoknak a nemzeti jogszabályokban meghatározott objektív kritériumok alapján kell értékelniük, hogy fennáll-e a szökés veszélye. A Bíróság C-528/15. sz. Al Chodor-ügyben hozott ítélete (11) – amely említést tesz a „szökés veszélyére” vonatkozó, a Dublini Rendelet 2. cikkének n) pontja szerinti meghatározásról (12), amelynek szövege lényegében megegyezik a visszatérési irányelv 3. cikkének (7) bekezdésében foglalt meghatározással – közvetett módon megerősíti ezt. Az említett ítéletben az Európai Bíróság megállapította, hogy ezeket az objektív kritériumokat általánosan alkalmazandó, kötelező erejű rendelkezésekben egyértelműen kell meghatározni, és a következetes közigazgatási gyakorlatot alátámasztó, bevett nemzeti ítélkezési gyakorlat nem tekinthető elégségesnek. Az Európai Bíróság továbbá arra a következtetésre jutott, hogy amennyiben ezek a kritériumok nem szerepelnek általánosan alkalmazandó, kötelező jogi erejű rendelkezésekben, úgy az őrizet jogellenesnek minősül.

Jóllehet a tagállamok széles körű mérlegelési jogkörrel rendelkeznek e kritériumok meghatározását illetően, egy jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgár esetleges szökésére utaló jelként megfelelően figyelembe kell venniük a következőket:

—	okmányok hiánya;

—	tartózkodási hely, állandó lakhely vagy megbízható cím hiánya;

—	az illetékes hatóságoknál való jelentkezés elmulasztása;

—	a kiutasításhoz kapcsolódó intézkedések (például kiutasítási határozatok, a szökés megakadályozására irányuló intézkedések) be nem tartására vonatkozó szándék egyértelmű kifejezése;

—	bűncselekmény elkövetése miatti bűnösséget megállapító ítélet megléte, beleértve a más tagállamokban elkövetett súlyos bűncselekményeket is (13);

—	folyamatban lévő bűnügyi nyomozás, illetve büntetőjogi eljárás;

—	a kiutasítási határozatnak való megfelelés elmulasztása, beleértve az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belüli visszatérésre vonatkozó kötelezettség teljesítésének elmulasztását is;

—	korábbi magatartás (pl. szökés);

—	pénzügyi források hiánya;

—	egy másik tagállam által kibocsátott kiutasítási határozat hatálya alá tartozás;

—	az érvényes tartózkodási engedélyt vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedélyt kibocsátó másik tagállam területére való távozásra vonatkozó kötelezettség teljesítésének elmulasztása;

—	az uniós tagállamok, illetve a schengeni társult országok területére való jogellenes beutazás.

A nemzeti jog egyéb objektív kritériumokat is megállapíthat annak meghatározására, hogy fennáll-e a szökés veszélye.

Az uniós jog alapelvei és különösen az arányosság elve szerint a visszatérési irányelv keretében hozott határozatokat az egyes esetek egyedi elbírálása alapján kell elfogadni. A kritériumok fenti listáját a kiutasítási eljárás valamennyi szakaszában figyelembe kell venni az egyéni helyzetek átfogó értékelésének egyik elemeként, de nem lehet kizárólag ez alapján automatikusan feltételezni a szökés veszélyét, hiszen e veszély fennállásának megállapítása gyakran több, fent említett kritérium együttesén fog alapulni. El kell kerülni bármilyen automatikus megállapítást, például arra vonatkozóan, hogy a jogellenes beutazás vagy az okmányok hiánya a szökés veszélyének fennállását jelenti. Az egyéni értékelés során figyelembe kell venni az összes fontos tényezőt – ideértve az érintett személy korát, egészségi állapotát és szociális helyzetét –, amelyek közvetlenül befolyásolhatják a harmadik országbeli állampolgár szökésének veszélyét, és bizonyos esetekben ahhoz a következtetéshez is vezethetnek, hogy nem áll fenn a szökés veszélye, habár a nemzeti jogban meghatározott kritériumok közül egy vagy több teljesül.

A szökés veszélyének esetleges fennállására utaló, fent említett kritériumokon túlmenően, és az érintett harmadik országbeli állampolgárok meghallgatáshoz és hatékony jogorvoslathoz való jogának sérelme nélkül a nemzeti jog értelmében bizonyos objektív kritériumok a szökés veszélyének fennállására vonatkozó, megdönthető vélelemnek minősülhetnek (vagyis a harmadik országbeli állampolgár az alábbi körülmények ellenére megcáfolhatja a szökés veszélyének fennállását). Ilyen körülmények az alábbiak:

—	az azonosítási eljárásban való együttműködés megtagadása hamis vagy hamisított személyazonosító okmányok felhasználásával, meglévő dokumentumok megsemmisítésével vagy egyéb módon történő eltüntetésével, az ujjnyomatadás megtagadásával;

—	a kiutasítási művelet erőszakos vagy csalárd módon történő megakadályozása;

—	a szökés megelőzését célzó intézkedés be nem tartása (lásd a 6.2. szakaszt);

—	hatályos beutazási tilalom megszegése;

—	másik tagállamba irányuló, nem engedélyezett továbbutazás.

A Bizottság javasolja, hogy a nemzeti jogszabályok határozzák meg az ilyen megdönthető vélelmeket.

1.7.   Önkéntes távozás

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (8) bekezdés

A visszatérési kötelezettségnek a kiutasítási határozatban erre a célra meghatározott határidőn belüli teljesítése.

Az önkéntes távozás a visszatéréssel kapcsolatos uniós vívmányok összefüggésében egy harmadik országba való visszatérési kötelezettség önkéntes teljesítését jelenti. Az „önkéntes távozás” fogalma nem terjed ki azokra az esetekre, amelyekben a jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgár saját döntése alapján tér vissza származási országába. Az ilyen „valóban” önkéntes visszatérés (1. forgatókönyv az alábbi képen) nem tartozik a visszatérési irányelv hatálya alá, mivel a jogszerűen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozik. Az olyan jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok távozása, akiket még nem derítettek fel vagy nem fogtak el (pl. az engedélyezett tartózkodási időt túllépők), az „önkéntes távozás” fogalom hatálya alá tartozónak tekinthetők. Ezeknek a személyeknek „absztrakt” kötelezettségük, hogy a visszatérési irányelv keretében visszatérjenek, és amint a hatóságok tudomást szereznek jogellenes tartózkodásukról, kiutasítási határozatot hozhatnak és beutazási tilalmat állapíthatnak meg rájuk vonatkozóan (legkésőbb a kiléptetési ellenőrzéskor – lásd az 5.1. és a 11.3. szakaszt).

A visszatérési irányelv tehát csak az alábbi 2. és 3. forgatókönyvre vonatkozik:

Egy tagállam nemzeti területéről való távozás egy másik tagállam területére a 6. cikk (2) bekezdése értelmében (lásd az alábbi 5.4. szakaszt) nem minősül önkéntes távozásnak. Az önkéntes távozás meghatározása minden esetben egy harmadik országba történő távozást jelent. Az önkéntes távozás során más tagállamok területén való szárazföldi átutazásra vonatkozó konkrét szabályok az alábbi 6.4. szakaszban szerepelnek.

1.8.   Kiszolgáltatott személyek

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (9) bekezdés

A kiskorúak, a kísérő nélküli kiskorúak, a fogyatékossággal élők, az idősek, a várandós nők, a kiskorú gyermeket egyedül nevelő szülők és a kínzásnak, erőszakos közösülésnek vagy a testi, lelki vagy nemi erőszak egyéb súlyos formáinak áldozatai.

A kiszolgáltatott személyek menekültügyi uniós vívmányokban használt fogalommeghatározásával szemben (lásd pl. a 2013/33/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (14) (a befogadási feltételekről szóló irányelv) 21. cikkét vagy a 2011/95/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (15) (kvalifikációs irányelv) 20. cikkének (3) bekezdését) a visszatérési irányelvben foglalt fogalommeghatározás kimerítő lista formájában szerepel.

A kiszolgáltatott személyek helyzetének és a visszatéréssel kapcsolatos különleges igényeiknek a figyelembevételére azonban nem csupán a kiszolgáltatott személyek 3. cikk (9) bekezdésében felsorolt kategóriái esetében van szükség. A Bizottság javasolja, hogy a tagállamok szintén fordítsanak figyelmet a kiszolgáltatottság egyéb konkrét eseteire, például a menekültügyi vívmányokban említettekre – az emberkereskedelem vagy a női nemi szerv megcsonkításának áldozataira, valamint a súlyos betegséggel vagy mentális zavarokkal küzdő személyekre.

A kiszolgáltatott személyek helyzetére nem csupán a visszatérési irányelvben kifejezetten megemlített helyzetekben (az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül, az elhalasztott kitoloncolás és az őrizet során) kell külön figyelmet fordítani. Ezért a Bizottság javasolja, hogy a tagállamok a kiutasítási eljárás valamennyi szakaszában fordítsanak figyelmet a kiszolgáltatott személyek igényeire az egyes esetek egyedi körülményeinek értékelése során.

2.   ALKALMAZÁSI KÖR

Jogalap: visszatérési irányelv – 2. cikk és 4. cikke (4) bekezdés

A visszatérési irányelv tág alkalmazási körrel rendelkezik, és minden olyan harmadik országbeli állampolgárra vonatkozik, aki valamely tagállam területén jogellenesen tartózkodik. A visszatérési irányelv alkalmazási köre jelenleg az alábbi tagállamokra terjed ki:

—	az összes uniós tagállam, kivéve az Egyesült Királyságot és Írországot;

—	Svájc, Norvégia, Izland és Liechtenstein.

A tagállamok dönthetnek úgy, hogy nem alkalmazzák ezt az irányelvet a harmadik országbeli állampolgárok bizonyos kategóriáira:

—	„határátlépéssel kapcsolatos esetek” a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében (lásd a 2.1. szakaszt), valamint

—	„büntetőjogi esetek” a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdésének b) pontja értelmében (lásd a 2.2. szakaszt).

Amennyiben egy tagállam úgy dönt, hogy az eltéréssel élve nem alkalmazza az irányelvet a „határátlépéssel kapcsolatos esetekre” vagy a „büntetőjogi esetekre”, ezt előzetesen egyértelművé kell tennie a nemzeti végrehajtási jogszabályokban (16), ellenkező esetben döntése nem válthat ki joghatást. E döntés közlésének nincsenek konkrét formai követelményei. Fontos azonban, hogy egyértelműen következzen a nemzeti jogszabályokból – kifejezetten vagy hallgatólagosan – az, hogy a tagállam alkalmazza-e az eltérést, és ha igen, milyen mértékben.

Amennyiben egy tagállam nem tette közzé előzetesen a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) vagy b) pontja szerinti eltérés alkalmazására vonatkozó döntését, ezek a rendelkezések később nem hozhatók fel a visszatérési irányelv alkalmazásától való eltekintés indokaként az egyedi ügyekben.

A tagállamok szabadon korlátozhatják a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) vagy b) pontja szerinti eltérés alkalmazását a személyek bizonyos kategóriáira (pl. csak azokra a személyekre, akik beléptetését a légi vagy a tengeri határokon tagadták meg), amennyiben ezt egyértelműen közlik a nemzeti végrehajtási jogszabályokban.

A tagállamok a visszatérési irányelv nemzeti jogba való kezdeti átültetését követően egy későbbi szakaszban is dönthetnek az eltérés alkalmazása mellett. Ez azonban nem járhat hátrányos következményekkel azon személyek esetében, akikre a visszatérési irányelv már korábban alkalmazandó volt (lásd az Európai Bíróság C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben hozott ítéletét (17): „[…] amennyiben valamely tagállam még nem élt ezzel a lehetőséggel […] nem élhet ezen irányelv személyi hatálya korlátozásának jogával annak 2. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint olyan személyek esetében, akikre az említett irányelv már korábban alkalmazandó volt”).

2.1.   Határátlépéssel kapcsolatos esetek – 2. cikk, (2) bekezdés, a) pont

Azokra a személyekre, akiknek a beléptetését megtagadták és egy tagállam tranzitzónájában vagy határ menti területein tartózkodnak, a tagállamokban gyakran különös szabályok vonatkoznak: egy „jogi fikció” révén ezek a személyek néha nem minősülnek az érintett „tagállam területén tartózkodó” személynek, és más szabályokat alkalmaznak esetükben. A visszatérési irányelv nem ezt a megközelítést alkalmazza, és a tagállami területen tartózkodó minden harmadik országbeli állampolgárt a hatálya alá tartozónak tekint.

A tagállamok azonban dönthetnek úgy, hogy nem alkalmazzák az irányelvet a „határátlépéssel kapcsolatos esetekre”, azaz olyan harmadik országbeli állampolgárokra,

—	akiknek a beléptetését megtagadták a Schengeni határellenőrzési kódex 13. cikkével összhangban  (18) , vagy

—	akiket az illetékes hatóságok valamely tagállam külső határának szárazföldi, tengeri vagy légi úton történő szabálytalan átlépése kapcsán elfogtak vagy feltartóztattak, és akik ezt követően nem kaptak engedélyt vagy jogot az adott tagállamban való tartózkodásra.

Ezen eltérés alkalmazása hasznos lehet például a jelentős migrációs nyomásnak kitett uniós frontországok esetében, amennyiben ez hatékonyabbá teheti az eljárásokat; ilyen esetekben a Bizottság javasolja az eltérés alkalmazását.

A „határátlépéssel kapcsolatos esetekre” vonatkozó nemzeti eljárásoknak tiszteletben kell tartaniuk a nemzetközi jog alapelveit, az érintett harmadik országbeli állampolgárok alapjogait, valamint a visszatérési irányelv 4. cikkének (4) bekezdésében foglalt biztosítékokat (lásd a 2.2. szakaszt).

További magyarázat:

—

A 2. cikk (2) bekezdésének a) pontja a külső határ átlépésével fennálló közvetlen idő- és térbeli kapcsolatra utal. Következésképpen azokra a harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozik, akiket a külső határ szabálytalan átlépésének pillanatában, vagy azt követően az adott külső határszakasz közelében fogtak el vagy tartóztattak fel az illetékes hatóságok – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (72. pont).

—

A személyek alábbi kategóriái például azok közé tartoznak, „akiket az illetékes hatóságok valamely tagállam külső határának […] illegális átlépése kapcsán fogtak el vagy tartóztattak fel”, mert még mindig KÖZVETLEN kapcsolat áll fenn a szabálytalan határátlépéssel: — hajóval szabálytalanul érkező személyek, akiket az érkezéskor vagy röviddel az után fognak el; — a határkerítés átmászása után a rendőrség által letartóztatott személyek; — olyan szabálytalan belépők, akik az őket közvetlenül egy tagállam területére szállító vonatról/buszról szállnak le (valamely tagállam területén tett korábbi megálló nélkül).

—

A személyek alábbi kategóriái nem tartoznak azok közé, „akiket az illetékes hatóságok valamely tagállam külső határának […] illegális átlépése kapcsán fogtak el vagy tartóztattak fel”, mert már nem áll fenn KÖZVETLEN kapcsolat a szabálytalan határátlépéssel: — olyan szabálytalan belépők, akiket a szabálytalan belépést követő bizonyos időn belül fogtak el a tagállam területén; — határ menti területeken elfogott illegális migránsok (kivéve, ha még közvetlen kapcsolat áll fenn a szabálytalan határátlépéssel); — harmadik országból érkező buszról leszálló irreguláris migránsok, ha a busz már többször megállt uniós területen; — olyan irreguláris migránsok, akik korábbi kiutasításukat követően még érvényes beutazási tilalmat sértenek meg (kivéve, ha a szabálytalan határátlépéssel közvetlen kapcsolatban fogják el őket); — valamely belső határt átlépő irreguláris migránsok – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (69. pont), az irányelv 2. cikkének a külső határokra utaló (2) bekezdését, valamint a Schengeni határellenőrzési kódexnek a külső határokon alkalmazandó 14. cikkét; — a tagállamok és a schengeni társult országok területét elhagyó, jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok – lásd a Bíróság C–47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (71. pont).

—

Gyakorlati példák az „akik ezt követően nem kaptak engedélyt vagy jogot az adott tagállamban való tartózkodásra” körébe tartozó esetekre, amelyekre az eltérés nem alkalmazandó: — a külső határon elfogott szabálytalan belépők, akik később menedékkérőként jogot kaptak a maradásra. Még ha – a menedékjog iránti kérelem végleges elutasítása után – újból „jogellenesen tartózkodnak” is, ezek a személyek nem zárhatók ki az irányelv hatálya alól „határátlépéssel kapcsolatos esetként”; — valamely harmadik országbeli állampolgár, akinek a beléptetését megtagadják és a repülőtéri tranzitzónában tartózkodik (és így kizárható az irányelv hatálya alól), majd egészségügyi okok miatt kórházba szállítják, és a kórházi kezelés idejére rövid időre szóló nemzeti tartózkodási engedélyt kap (nem pedig pusztán elhalasztják a kitoloncolást a 9. cikk (2) bekezdésének a) pontja alapján).

—	A visszatérési irányelv alkalmazási köréből a 2. cikk (2) bekezdésének a) pontja értelmében kizárt harmadik országbeli állampolgároknak kibocsátott határozatok formája, tartalma és a jogorvoslati lehetőségek a nemzeti jogszabályok hatálya alá tartoznak.

—	A beléptetésnek a Schengeni határellenőrzési kódex 14. cikke szerinti megtagadása minden olyan személyre kiterjed, aki nem felel meg a Schengeni határellenőrzési kódex 6. cikkének (1) bekezdésében meghatározott beutazási feltételeknek.

—

Azok a személyek, akiknek a beléptetését egy tagállami területen lévő repülőtéri tranzitzónában vagy határátkelőhelyen tagadják meg, a visszatérési irányelv hatálya alá tartoznak (mivel már fizikailag jelen vannak a területen). A tagállamok azonban élhetnek a 2. cikk (2) bekezdésének a) pontjában foglalt eltéréssel, amely szerint a tagállamok dönthetnek úgy, hogy ezekben az esetekben nem alkalmazzák az irányelvet.

—	A határátlépéssel kapcsolatos esetek tekintetében a 2. cikk (2) bekezdésének a) pontja szerinti eltérés kizárólag a külső határokon elfogott személyekre vonatkozik, a belső határokon elfogottakra nem – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét.

—	A belső határellenőrzés ideiglenes visszaállítása nem alakítja át a belső határokat külső határokká. Ezért ez nem érinti a visszatérési irányelv alkalmazási körét.

—

A „határátlépéssel kapcsolatos” és „azokhoz hasonló” esetek, amelyek az irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) pontja értelmében kizárhatók az irányelv hatálya alól, nem egyeznek meg az ugyanazon irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében említett esetekkel (egyszerűsített eljárás jogellenes belépés esetén): az illegális belépés (a 12. cikk (3) bekezdésében használt fogalom) nem jelent egyet a 2. cikk (2) bekezdésének a) pontjában leírt „határátlépéssel kapcsolatos” és „azokhoz hasonló” esetekkel. Példa: egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár, akit egy tagállam területén a jogellenes belépése után három hónappal fognak el, nem tartozik a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdése a) pontjának hatálya alá, de ugyanazon irányelv 12. cikkének (3) bekezdése vonatkozhat rá.

2.2.   Különleges biztosítékok a „határátlépéssel kapcsolatos esetek” tekintetében

Ha a tagállamok úgy döntenek, hogy a határátlépéssel kapcsolatos esetekre nem alkalmazzák az irányelvet, akkor is tiszteletben kell tartaniuk a visszaküldés tilalmának elvét, valamint – a visszatérési irányelv 4. cikkének (4) bekezdése értelmében – biztosítaniuk kell, hogy az érintett személyek védelmének mértéke ne legyen kedvezőtlenebb, mint az irányelv alábbiakról szóló cikkeiben foglaltak:

—	kényszerítő intézkedések alkalmazásának korlátozása;

—	a kitoloncolás elhalasztása;

—	sürgősségi egészségügyi ellátás és betegség szükséges kezelése, a kiszolgáltatott személyek igényeinek figyelembevétele; valamint

—	a fogva tartás körülményei.

Ki kell emelni továbbá, hogy a menekültügyi uniós vívmányokban foglalt biztosítékok (például a menekültügyi eljáráshoz való hozzáférés) akkor sem szűnnek meg, ha a tagállamok úgy döntenek, hogy a visszatérési irányelvet nem alkalmazzák a határátlépéssel kapcsolatos esetekre. A menekültügyi uniós vívmányokban foglalt kötelezettségek kifejezetten előírják a tagállamok számára az alábbiakat:

—	a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása iránt érdeklődő harmadik országbeli állampolgárok tájékoztatása ennek lehetőségéről;

—

annak biztosítása, hogy a határőrség és más illetékes hatóságok rendelkezzenek a releváns információkkal, és személyzetük megfelelő szintű képzésben részesüljön a kérelmezők felismerésének módjáról, továbbá kapjon arra vonatkozó utasításokat, hogy tájékoztassa a kérelmezőket a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtásának helyéről és módjáról;

—	intézkedés az eljárás igénybevételének megkönnyítéséhez szükséges tolmácsolásról;

—	annak biztosítása, hogy a kérelmezők számára tanácsadást és segítséget nyújtó szervezetek és személyek ténylegesen találkozni tudjanak a külső határokon működő határátkelőhelyeken – ideértve a tranzitzónákat is – tartózkodó kérelmezőkkel.

További magyarázat:

—

E rendelkezés gyakorlati alkalmazása, amennyiben a határon megtagadják a beléptetést: két lehetőség van: az érintett személy fizikailag jelen van egy tagállam területén (pl. repülőtéri tranzitzónában), miután a határon megtagadták a beléptetését, vagy az érintett személy nincs fizikailag jelen a tagállam területén (pl. a szárazföldi határon megtagadták a beléptetését, és fizikailag még egy harmadik ország területén tartózkodik). Az első esetben a visszatérési irányelv 4. cikkének (4) bekezdésében foglalt biztosítékok alkalmazandók; a második esetben a 4. cikk (4) bekezdése nem alkalmazandó.

—

A visszatérési irányelv 4. cikke (4) bekezdésének b) pontjában elismert – és az Európai Unió Alapjogi Chartája 19. cikkének (2) bekezdésében, valamint az emberi jogok európai egyezményének (EJEE) 3. cikkében is rögzített – visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartása abszolút és semmilyen körülmények között nem korlátozható, még akkor sem, ha a külföldi állampolgárok veszélyt jelentenek a közrendre, vagy különösen súlyos bűncselekményt követtek el. Az ilyen személyek kizárhatók a menekült vagy kiegészítő védelmi jogállásból, viszont még ekkor sem küldhetők vissza olyan helyre, ahol megkínozhatják vagy megölhetik őket.

2.3.   Büntető- és kiadatási ügyek

A tagállamok dönthetnek úgy, hogy nem alkalmazzák az irányelvet azokra a harmadik országbeli állampolgárokra:

—	akiket a nemzeti jogszabályok szerint büntetőjogi szankcióként utasítanak ki,

—	akiket a nemzeti jogszabályok szerint büntetőjogi szankció következményeként utasítanak ki, vagy

—	akik kiadatási eljárás alatt állnak.

További magyarázat:

—

Az e rendelkezésben leírt büntetőügyek azok, amelyeket a tagállamok nemzeti jogrendjében jellemzően bűncselekménynek tekintenek. — A Bíróság a C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben tisztázta, hogy a kábítószerre vonatkozó nemzeti jogszabályi rendelkezések megsértése és a tiltott kábítószer-kereskedelem miatti elítélés olyan esetnek tekinthető, amelyre alkalmazható az eltérés. — A Bíróság a C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben megerősítette, hogy ez az eltérés nem alkalmazható anélkül, hogy a visszatérési irányelvet megfosztaná céljától és kötelező erejétől, olyan harmadik országbeli állampolgárok esetében, akik csupán az illegális tartózkodás bűncselekményét követték el. — A migrációval kapcsolatos enyhe jogsértések – például a szabálytalan beutazás vagy tartózkodás puszta ténye – nem indokolják ezen eltérés alkalmazását.

—

A kiadatási eljárások nem feltétlenül kapcsolódnak kiutasítási eljáráshoz. Az 1957. évi európai kiadatási egyezmény (19) szerint a kiadatás „olyan személyek átadása, akik ellen a kiadatást kérő fél illetékes hatóságai bűncselekmény miatt eljárást indítottak, vagy akit az említett hatóságok keresnek egy ítélet vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából”. Mindazonáltal előfordulhatnak átfedések, és ezen eltérés célja annak tisztázása, hogy a tagállamoknak lehetőségük van eltekinteni a visszatérési irányelvben meghatározott eljárási biztosítékok alkalmazásától, amikor kiadatási eljárások keretében kiutasítást hajtanak végre.

3.   KEDVEZŐBB RENDELKEZÉSEK

Jogalap: visszatérési irányelv – 4. cikk

Jóllehet a visszatérési irányelv a tagállami kiutasítási eljárások harmonizációját célozza, szándékosan nem érinti a két- vagy többoldalú nemzetközi megállapodásokban szereplő kedvezőbb rendelkezéseket (4. cikk, (1) bekezdés).

A visszatérési irányelv nem érinti továbbá „a bevándorlási és menekültügyi tárgyú közösségi vívmányokban megállapított azon rendelkezéseket, amelyek a harmadik országbeli állampolgár szempontjából kedvezőbbek lehetnek” (4. cikk, (2) bekezdés), valamint „nem sérti a tagállamok jogát arra, hogy olyan rendelkezéseket fogadjanak el vagy tartsanak fenn, amelyek kedvezőbbek azokra a személyekre nézve, akikre ezen irányelv vonatkozik, feltéve, hogy az ilyen rendelkezések összeegyeztethetőek ezzel az irányelvvel” (4. cikk, (3) bekezdés).

További magyarázat:

—

Mivel a visszatérési irányelv célja, hogy közös minimumszabályokat határozzon meg az egyének alapvető jogainak a kiutasítási eljárások folyamán való tiszteletben tartása tekintetében, a „kedvezőbb” kifejezést mindig úgy kell értelmezni, hogy „kedvezőbb a kiutasítandó személy számára”, nem pedig a kiutasító/kitoloncoló állam számára.

—

A tagállamok nem alkalmazhatnak szigorúbb szabályokat a visszatérési irányelv hatálya alá tartozó területeken: lásd a Bíróság C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítéletét (20) (33. pont): „[…]a 2008/115/EK irányelv […] azonban nem teszi lehetővé az említett államok számára, hogy az általa szabályozott területen szigorúbb normákat alkalmazzanak.”

—

Kiutasítási határozat kiadása helyett bírság kiszabása: A visszatérési irányelv nem engedélyezi olyan mechanizmus alkalmazását, amely a tagállam területén illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok esetében – a körülmények függvényében – bírságot vagy kitoloncolást tesz lehetővé, mivel a két intézkedés kölcsönösen kizárja egymást (lásd a Bíróság C-38/14. sz. Zaizoune-ügyben hozott ítéletét (21)).

—

A visszatérési irányelv egyes részeinek a 2. cikk (2) bekezdésének a) és b) pontja szerint az irányelv alkalmazási köréből kizárt személyekre történő alkalmazása összeegyeztethető az irányelvvel, és a 4. cikk (3) bekezdése alá tartozó esetnek tekinthető, mivel ez a gyakorlat kedvezőbb lenne az érintett harmadik országbeli állampolgárra nézve.

4.   A MIGRÁCIÓÜGYI SZABÁLYOK MEGSÉRTÉSÉNEK SZANKCIONÁLÁSA

Jogalap: visszatérési irányelv – a Bíróság értelmezése a C-61/11. sz. El Dridi-ügyben, a C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben, a C-430/11. sz. Sagor- ügyben, a C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben, a C-38/14. sz. Zaizoune-ügyben, a C-290/14. sz. Celaj- ügyben, valamint a C-47/15. sz. Affum- ügyben.

A tagállamok szabadon meghatározhatnak hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókat – köztük büntetőjogi szankcióként szabadságvesztést – a migrációügyi szabályok megsértése kapcsán, feltéve, hogy ezek az intézkedések nem veszélyeztetik a visszatérési irányelv alkalmazását, és biztosítják az alapvető jogok maradéktalan tiszteletben tartását, különös tekintettel az Alapjogi Charta által garantált jogokra, az EJEE megfelelő rendelkezéseivel összhangban értelmezve. A nemzeti jogban kell meghatározni, hogy a migrációügyi szabályok megsértésének mely típusaiért szabnak ki szankciókat.

A tagállamok nemzeti büntetőjogukba belefoglalhatják és abban figyelembe vehetik a migrációügyi szabályok más tagállamokban való megsértését is.

Beutazási tilalom be nem tartása: A tagállamok büntetőjogi szankciókat vezethetnek be azokkal az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokkal szemben, akik kiutasításukat követően ismét beutaztak valamely tagállam területére, ezáltal megsértve a beutazási tilalmat. Az ilyen büntetőjogi szankció kizárólag akkor fogadható el, ha a harmadik országbeli állampolgárra vonatkozó beutazási tilalom megfelel az irányelv rendelkezéseinek. Ezeknek a büntetőjogi szankcióknak biztosítaniuk kell az alapvető jogok, valamint az 1951. évi genfi egyezmény (22) – és különösen annak 31. cikke (1) bekezdésének (23) – maradéktalan tiszteletben tartását (lásd a Bíróság C-290/14. sz. Celaj-ügyben hozott ítéletét (24)).

—

A visszatérési irányelv nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a tagállamok a büntetőeljárásra vonatkozó nemzeti szabályoknak megfelelő büntetőjogi szankciókat szabjanak ki azokra a harmadik országbeli állampolgárokra, akik esetében az irányelvben meghatározott kiutasítási eljárást sikertelenül alkalmazták, és akik jogellenesen tartózkodnak egy tagállam területén úgy, hogy közben nem áll fenn vissza nem térést igazoló indok. A visszatérésre kötelezett ilyen személyek illegális tartózkodástól való eltántorítására irányuló büntetőjogi szankcióknak biztosítaniuk kell az alapvető jogok maradéktalan tiszteletben tartását, különös tekintettel az EJEE által garantált jogokra (lásd a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletének 48. és 49. pontját), továbbá meg kell felelniük az arányosság elvének.

—

A Bizottság javasolja a tagállamoknak, hogy nemzeti jogszabályaikban irányozzanak elő hatékony, arányos és visszatartó erejű szankciókat (mint például pénzbírság, okmányok lefoglalása, kedvezmények/juttatások csökkentése vagy megvonása, munkavállalási engedély kiadásának megtagadása) azon harmadik országbeli állampolgárok tekintetében, akik szándékosan hátráltatják a kiutasítási eljárást (például megsemmisítik úti okmányukat, hamis személyazonosságot adnak meg, megakadályozzák a személyazonosítást, ismételten elutasítják a hajóra szállást), feltéve, hogy ezek a szankciók nem akadályozzák a visszatérési irányelv céljának megvalósítását, és garantálják az alapvető jogok maradéktalan tiszteletben tartását.

—

Az illegális tartózkodás puszta tényének bűncselekménnyé nyilvánítása: A tagállamok nem szabhatnak ki szabadságvesztést a nemzeti büntetőjoguk alapján kizárólag a kiutasítási eljárás végrehajtása előtti vagy alatti illegális tartózkodás miatt, mivel ez késleltetné a kiutasítást (lásd a Bíróság C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítéletét). Mindazonáltal a visszatérési irányelv nem tiltja, hogy a tagállamok szabadságvesztés kiszabásával büntessék az illegális tartózkodás puszta tényéből származóktól eltérő jogsértések elkövetését, akár olyan helyzetben is, amikor a kiutasítási eljárás még nem zárult le (lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletének 65. pontját).

—

Pénzbüntetések: a nemzeti büntetőjog keretében az illegális tartózkodás szankcionálására (arányos) pénzbüntetés bevezetése önmagában nem összeegyeztethetetlen a visszatérési irányelv célkitűzéseivel, mivel nem akadályozza meg a kiutasítási határozatnak az irányelvben előírt feltételeknek maradéktalanul megfelelő kiadását és végrehajtását (lásd a Bíróság C-430/11. sz. Sagor-ügyben hozott ítéletét). Az a nemzeti jogszabály, amely illegális tartózkodás esetén vagy bírságot vagy kitoloncolást irányoz elő, összeegyeztethetetlen a visszatérési irányelvvel, mivel ez a két intézkedés kölcsönösen kizárja egymást, és aláássa az irányelv hatékonyságát (lásd a Bíróság C-38/14. sz., Zaizoune-ügyben hozott ítéletét).

—

A 2009/52/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (a munkáltatókkal szembeni szankciókról szóló irányelv) (25) 5. cikke szerint az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat engedély nélkül foglalkoztató munkáltatók kötelesek pénzügyi szankciót fizetni, amely magában foglalja a kiutasításhoz kapcsolódó költségek megfizetését kiutasítási eljárás lefolytatása esetén. A tagállamok dönthetnek úgy, hogy a pénzügyi szankcióknak tükrözniük kell legalább a kiutasítás átlagos költségeit.

—

A nemzeti büntetőjog szerinti azonnali kitoloncolás (azokban az esetekben, amelyeket a 2. cikk (2) bekezdésének b) pontja nem zár ki a visszatérési irányelv hatálya alól – lásd a fenti 2.3. szakaszt): csak akkor megengedett, ha a szankciót kiszabó ítélet megfelel a visszatérési irányelvben foglalt összes biztosítéknak (többek között a kiutasítási határozatok formája, a jogi biztosítékok és az önkéntes távozás lehetőségének előzetes mérlegelése tekintetében) (lásd a Bíróság C-430/11. sz. Sagor-ügyben hozott ítéletét).

—

A nemzeti büntetőjog szerinti házi őrizet: csak akkor megengedett, ha biztosítékok garantálják, hogy a házi őrizet ne akadályozza a kiutasítást, valamint akkor, ha véget ér, amint lehetővé válik az érintett személy fizikai kiszállítása a tagállamból (lásd a Bíróság C-430/11. sz. Sagor-ügyben hozott ítéletét).

További magyarázat:

—

A „vissza nem térést igazoló indokok” lehetnek: — a visszatérésre kötelezett személy által nem befolyásolható okok (pl. késedelmek a szükséges dokumentáció harmadik országoktól való megszerzése során a harmadik országbeli hatóságokkal való együttműködés hiányosságai miatt; a visszatérési célországban kialakult válsághelyzet, amely lehetetlenné teszi a biztonságos visszatérést; a visszatérés hivatalos elhalasztása a visszatérésre kötelezett személyek bizonyos kategóriái esetében); vagy — a visszatérésre kötelezett személy által befolyásolható okok, amelyek az uniós vagy nemzeti jog alapján jogszerűek vagy indokoltak (pl. egészségügyi problémák vagy családi okok, amelyek a kitoloncolás elhalasztásához vezetnek; folyamatban lévő jogorvoslati eljárás, amely halasztó hatállyal rendelkezik; az érintett személy arra vonatkozó döntése, hogy tanúként együttműködik a hatóságokkal). Az érintett személy arra vonatkozó szubjektív kívánsága, hogy az EU-ban maradhasson, önmagában nem minősül „megalapozott indoknak”.

—

A vissza nem térést nem igazoló indokok a visszatérésre kötelezett személy által befolyásolható olyan okok lehetnek, amelyeket az uniós vagy nemzeti jog nem ismer el jogszerűnek vagy indokoltnak (pl. az együttműködés hiánya az úti okmányok kiállítása során, az együttműködés hiánya a személyazonosság felfedése során, okmányok megsemmisítése, szökés, a kitoloncolási intézkedések hátráltatása).

5.   ELFOGÁS ÉS KIUTASÍTÁSI HATÁROZAT KIADÁSÁRA VONATKOZÓ KÖTELEZETTSÉG

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk, (1) bekezdés

A tagállamok a területükön illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozóan kiutasítási határozatot adnak ki.

A tagállamok kötelesek a területükön illegálisan tartózkodó minden harmadik országbeli állampolgárra vonatkozóan kiutasítási határozatot kiadni, kivéve, ha az uniós jog kivételről rendelkezik (lásd a kivételek alábbi listáját). A tagállamok a gyakorlatban nem tűrhetik a területükön illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok jelenlétét a kiutasítási eljárás megindítása vagy a tartózkodási jog megadása nélkül. A kiutasítási eljárás megindítására vagy a tartózkodási jog megadására vonatkozó tagállami kötelezettség célja a „szürke zónák” csökkentése, az illegálisan tartózkodó személyek kizsákmányolásának megelőzése és a jogbiztonság javítása az összes érintett számára.

A tagállamoknak kiutasítási határozatot kell kiadniuk attól függetlenül, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár rendelkezik-e érvényes személyazonosító vagy úti okmánnyal, és attól függetlenül, hogy lehetséges-e a valamely harmadik ország általi visszafogadás.

A kiutasítási határozatok érvényességét nem szabad időbeli korláthoz kötni. Az illetékes nemzeti hatóságoknak képeseknek kell lenniük a kiutasítási határozat végrehajtására anélkül, hogy egy bizonyos idő (például egy év) elteltével szükség lenne az eljárás újraindítására, feltéve, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár egyéni helyzetében nem történt jelentős ténybeli vagy jogi változás (például a jogállás megváltozása, a visszaküldés kockázata), és nem sértve a meghallgatáshoz és a hatékony jogorvoslathoz való jogot.

Főszabályként a kiutasítási eljárások lefolytatásáért felelős tagállam meghatározása szempontjából az elfogás helye a meghatározó kritérium. Példa: Ha egy illegális migráns A tagállamon keresztül lépett be az EU-ba (észrevétlenül), majd B és C tagállamon átutazott (észrevétlenül) és végül D tagállamban elfogták, a kiutasítási eljárás lefolytatása D tagállam feladata. A schengeni államok közötti belső határellenőrzés ideiglenes visszaállítása nem érinti ezt az elvet. Az e főszabály alóli kivételek az alábbi 5.2., 5.3., 5.4., 5.5. és 5.8. szakaszban szerepelnek.

További magyarázat:

—

A nemzeti jogban meghatározott, illegális tartózkodásra vonatkozó közigazgatási bírság kivethető a kiutasítási határozat elfogadásával párhuzamosan. A közigazgatási bírság azonban nem helyettesítheti a tagállamok arra vonatkozó kötelezettségét, hogy kiutasítási határozatot adjanak ki és végrehajtsák a kitoloncolást (lásd a Bíróság C-38/14. sz. Zaizoune-ügyben hozott ítéletét).

—

A kiutasítási határozatnak ki kell mondania, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár köteles elhagyni a kibocsátó tagállam területét egy harmadik országba való távozás céljából, összhangban a „kiutasítás” fogalmával (lásd az 1.3. szakaszt), illetve másképp fogalmazva, hogy a harmadik országbeli állampolgár köteles elhagyni az uniós tagállamok és a schengeni társult országok területét. A harmadik országbeli állampolgárra háruló kötelesség nem kellőképpen egyértelmű meghatározása akaratlanul is maga után vonhatja a szabálytalan továbbutazás kockázatának megjelenését.

—

A visszatérési irányelv szerinti kiutasítási határozatokat akkor is meg kell hozni, ha a kiutasítási eljárást visszafogadási megállapodás alkalmazásával hajtják végre: a harmadik országokkal kötött visszafogadási megállapodások (amelyek az uniós tagállamok és harmadik országok közötti kapcsolatokra vonatkoznak) alkalmazása nem befolyásolja a visszatérési irányelv (amely a kitoloncoló állam és a visszatérésre kötelezett személy közötti kapcsolatra vonatkozik) teljeskörű és inkluzív alkalmazását az egyes kiutasítási esetekben. A visszafogadási megállapodás alkalmazása feltételezi, hogy előtte kiutasítási határozat született.

—	A nemzeti jogszabályok előírhatják, hogy a harmadik országbeli állampolgárok kötelesek elhagyni az EU területét, ha illegálisan tartózkodnak ott. Az ilyen absztrakt jogi kötelezettség nem egyenlő a kiutasítási határozattal. Annak minden esetben egyéni kiutasítási határozaton kell alapulnia.

—

Az illetékes nemzeti hatóságoknak maradéktalanul ki kell használniuk a releváns uniós informatikai rendszereket – például a második generációs Schengeni Információs Rendszert (SIS II), az Eurodac-ot és a Vízuminformációs Rendszert (VIS) – a személyazonosítás és az egyes esetekben végzett egyéni elbírálás előmozdítása, valamint a kiutasítási és visszafogadási eljárások kapcsán a tagállamok között megvalósuló együttműködés megkönnyítése és támogatása érdekében.

—

A tagállamoknak hatékony és arányos intézkedéseket kell bevezetniük a területükön illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok helymeghatározása, felderítése és elfogása céljából, hogy eleget tudjanak tenni a kiutasítási határozat kiadására vonatkozó kötelezettségüknek. E tekintetben érdemes felidézni, hogy a Schengeni határellenőrzési kódex 13. cikkének (1) bekezdése értelmében a határt illegálisan átlépő és az Unió területén tartózkodásra nem jogosult személyeket a tagállamoknak el kell fogniuk, és ellenük kiutasítási eljárást kell indítaniuk. Emellett a munkáltatókkal szembeni szankciókról szóló irányelv 14. cikke szerint a tagállamok biztosítják, hogy területükön hatékony és megfelelő vizsgálatokat folytassanak az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok foglalkoztatásának ellenőrzése érdekében.

Elfogásra vonatkozó gyakorlatok – az alapvető jogok tiszteletben tartása

A tagállamoknak, az arra vonatkozó kötelezettségük teljesítése során, hogy a területükön illegálisan tartózkodó minden harmadik országbeli állampolgár vonatkozásában kiutasítási határozatot bocsássanak ki, tiszteletben kell tartaniuk az alapvető jogokat, ideértve az arányosság elvét is ((24) preambulumbekezdés). Az illegális migráció elleni küzdelem jogszerű célja egyensúlyba hozható más jogos állami érdekekkel, például közegészségügyi megfontolásokkal, a bűnüldözésre vonatkozó állami érdekkel, az átfogó születési anyakönyvi nyilvántartás vezetésére vonatkozó érdekkel, a gyermek mindenek felett álló érdekének tiszteletben tartásával (amint a (22) preambulumbekezdés külön kiemeli), a genfi egyezménnyel (amint a (23) preambulumbekezdés kiemeli) és az Alapjogi Charta által elismert további releváns alapvető jogokkal.

A Bizottság az Alapvető Jogok Ügynökségének 2012. évi „Rendezetlen jogállású migránsok elfogása – alapjogi megfontolások” című dokumentumában (13847/12. sz. tanácsi dokumentum) foglaltakat tekinti irányadónak arra vonatkozóan, hogy az elfogásra vonatkozó gyakorlatok miként valósíthatók meg a harmadik országbeli állampolgárok alapvető jogainak tiszteletben tartása, ugyanakkor a hatékony kiutasítási eljárások biztosítása mellett. Az említett útmutatást tiszteletben tartó tagállami gyakorlatok úgy tekinthetők, hogy nem érintik a visszatérési irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt, az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozóan kiutasítási határozat kiadását előíró kötelezettséget.

Az egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés:

Az egészségügyi ellátást igénylő, rendezetlen jogállású migránsokat nem szabad elfogni az egészségügyi létesítményekben vagy azok mellett.

Az egészségügyi létesítményeket nem szabad arra kötelezni, hogy megosszák a migránsok személyes adatait az idegenrendészeti hatóságokkal az esetleges kiutasítás céljából.

Az oktatáshoz való hozzáférés:

A rendezetlen jogállású migránsokat nem szabad elfogni abban az iskolában vagy az mellett, ahová gyermekeik járnak.

Az iskolákat nem szabad arra kötelezni, hogy megosszák a migránsok személyes adatait az idegenrendészeti hatóságokkal az esetleges kiutasítás céljából.

Vallásszabadság:

A rendezetlen jogállású migránsokat nem szabad elfogni elismert vallási létesítményekben vagy azok mellett, vallásgyakorlás közben.

A születések anyakönyvezése:

A rendezetlen jogállású migránsok számára lehetővé kell tenni a születések anyakönyvezését és gyermekeik születési anyakönyvi kivonatának átvételét az elfogás kockázata nélkül.

A születési anyakönyvi kivonatokat kibocsátó népesség-nyilvántartókat nem szabad arra kötelezni, hogy megosszák a migránsok személyes adatait az idegenrendészeti hatóságokkal az esetleges kiutasítás céljából.

Az igazságszolgáltatáshoz való hozzáférés:

Bűnüldözési célból a tagállamok lehetőséget biztosíthatnak az áldozatoknak és tanúknak arra, hogy az elfogás kockázata nélkül bejelenthessék a bűncselekményeket. E célból az alábbi bevált gyakorlatok alkalmazhatók:

—	anonim, félig anonim vagy egyéb hatékony bejelentési módok bevezetése;

—	a súlyos bűncselekmények áldozatai és tanúi számára lehetőség biztosítása arra, hogy harmadik félen keresztül forduljanak a rendőrséghez (pl. migránsok ombudsmanja, külön kijelölt tisztviselők, vagy humanitárius és jogi segítséget nyújtó szervezetek);

—	olyan feltételek meghatározása, amelyek teljesülése esetén a bűncselekmények – köztük a családon belüli erőszak – áldozatai vagy tanúi tartózkodási engedélyt kaphatnak a 2004/81/EK tanácsi irányelvben (26) és a 2009/52/EK irányelvben foglalt szabályok alapján;

—	az erőszak áldozatai bevándorlói jogállásának függetlenítése az engedély fő jogosultjától, aki egyben a bűnelkövető is;

—

szórólapok kidolgozása a munkaügyi felügyelőségekkel vagy más érintett szervekkel együttműködésben a munkahelyükön elfogott migránsoknak a munkáltatóik elleni panasztétel lehetőségeiről való szisztematikus és objektív tájékoztatása érdekében, a 2009/52/EK irányelv alapján, és ezzel kapcsolatban a bizonyítékok megóvására irányuló lépések megtétele.

A jogi segítséget kérő, rendezetlen jogállású migránsokat nem szabad a szakszervezetek, illetve más hasonló támogatást nyújtó szervek épületeiben vagy azok mellett elfogni.

Emellett a Bizottság azt javasolja, hogy a nemzetközi védelem vagy a hontalan jogállás iránti kérelmeket iktató közszolgálatok épületeibe belépni kívánó, rendezetlen jogállású harmadik országbeli állampolgárokat ne fogják el az ilyen épületekben vagy azok mellett.

Különleges esetek:

5.1.   Elfogás kiléptetési ellenőrzés során

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk

Bizonyos körülmények között – eseti értékelést követően és az arányosság elvének figyelembevételével – akkor is elfogadható kiutasítási határozat, ha az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárt az EU területének elhagyásakor az EU külső határán fogják el. Ez indokolt lehet olyan esetekben, amikor a kiléptetési ellenőrzés során az engedélyezett tartózkodási idő jelentős túllépésére vagy illegális tartózkodásra derül fény. Ilyen esetekben a tagállamok kiutasítási eljárást indíthatnak, amikor tudomást szereznek az illegális tartózkodásról, és az érintett személy távollétében lefolytatott eljárás keretében folytathatják a kiutasítási határozat kibocsátásához vezető eljárást, amelyet beutazási tilalom is kísér, betartva az alábbi 11.3. és 12. szakaszban meghatározott eljárási biztosítékokat.

Jóllehet egy ilyen egyedi helyzetben az érintett személy egyébként is az EU elhagyására készül, a kiutasítási határozat kibocsátásának mégis lehet értelme, mivel lehetővé teszi a tagállamok számára a beutazási tilalom kiadását is, és ezáltal az újabb belépés és az illegális tartózkodás esetleges kockázatának elkerülését.

A Bizottság felkéri a tagállamokat olyan eljárások kialakítására, amelyek az ilyen különleges esetekben lehetővé teszik a kiutasítási határozatok és adott esetben a beutazási tilalmak kiadását közvetlenül a repülőtéren, egy másik külső határátkelőhelyen, vagy – beutazási tilalom esetében – az érintett személy távollétében (lásd a 11.3. szakaszt).

Ha egy harmadik országbeli állampolgár túllépi a vízumában vagy tartózkodási engedélyében meghatározott tartózkodási időt az első tagállamban, és egy második vagy tranzit tagállamon keresztül elhagyja az Uniót, a kiutasítási határozatot és beutazási tilalmat a második tagállamnak kell kibocsátania (az engedélyezett tartózkodási időt túllépő személy alapesetben a visszatérési irányelv értelmében illegálisan tartózkodónak minősül a második tagállamban).

5.2.   Egy másik tagállam által kibocsátott kiutasítási határozat

Jogalap: 2001/40/EK tanácsi irányelv (27)

Emlékeztető/magyarázat: Az egyik tagállam által kibocsátott kiutasítási határozatnak egy másik tagállamban jelentkező hatásával a visszatérési irányelvre vonatkozó 2005-ös bizottsági javaslat V. fejezete külön foglalkozott („Elfogás más tagállamban”). Ezt a fejezetet és a 2001/40/EK irányelv hatályon kívül helyezését előirányzó bizottsági javaslat 20. cikkét azonban törölték az egyeztetések során, és a 2001/40/EK irányelv hatályban maradt. A 2001/40/EK irányelv kifejezetten lehetővé teszi egy tagállam illetékes hatósága által egy másik tagállam területén tartózkodó harmadik országbeli állampolgárra vonatkozóan hozott kiutasítási határozat elismerését. A visszatérési irányelv 6. cikke nem említi meg azt a konkrét esetet, amikor a második tagállam a 2001/40/EK irányelv szerint elismeri az első tagállam által kibocsátott kiutasítási határozatot. A 6. cikk szó szerinti értelmezése, amely szerint ilyen esetben a határozatot elismerő tagállamnak is ki kellene adnia egy teljes kiutasítási határozatot a 2008/115/EK irányelv értelmében, megfosztaná a 2001/40/EK irányelvet minden hozzáadott értékétől. Annak érdekében, hogy a 2001/40/EK irányelv továbbra is megőrizze hatékonyságát, olyan értelmezést kellett keresni, amely értelmet ad a két irányelv további párhuzamos fennmaradásának.

Ha A tagállam elfog egy olyan személyt, akire vonatkozóan a B tagállam már kiutasítási határozatot adott ki, A tagállam választhat az alábbi lehetőségek közül:

a)	új kiutasítási határozatot ad ki a visszatérési irányelv 6. cikkének (1) bekezdése értelmében; vagy

b)	egy hatályos kétoldalú megállapodás alapján átadja az érintett személyt B tagállamnak a visszatérési irányelv 6. cikkének (3) bekezdése értelmében; vagy

c)	elismeri a B tagállam által kiadott kiutasítási határozatot a 2001/40/EK irányelv értelmében.

Amennyiben A tagállam elismeri a B tagállam által kiadott kiutasítási határozatot a 2001/40/EK irányelv értelmében, akkor is köteles alkalmazni az elismert kiutasítási határozat végrehajtása során a visszatérési irányelvben előirányzott, a kiutasítás (kitoloncolás) végrehajtásával kapcsolatos biztosítékokat.

A kiutasítási határozatok kölcsönös elismerése jelentős hozzáadott értéket jelenthet bizonyos helyzetekben – különösen a visszatérésre kötelezett személyek szárazföldi tranzitja esetén (lásd az alábbi 6.4. szakaszt). A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy éljenek a kölcsönös elismerés lehetőségével, amennyiben ez segít a kiutasítási eljárások felgyorsításában és az adminisztratív teher csökkentésében.

5.3.   Kapcsolat a dublini szabályokkal

Jogalap: 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (28) (a Dublini Rendelet) – 19. és 24. cikk

A visszatérési irányelv 6. cikke nem említi azt a konkrét esetet, amikor a második tagállam él a Dublini Rendeletben foglalt, arra vonatkozó lehetőséggel, hogy megkeresse az első tagállamot az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár visszavétele céljából. A 6. cikk szó szerinti értelmezése, amelynek megfelelően ilyen esetben a kérelmező (második) tagállamnak is ki kellene adnia egy teljes kiutasítási határozatot a 2008/115/EK irányelv értelmében, megfosztaná az idevágó dublini szabályokat minden hozzáadott értéküktől. A Dublini Rendelet szövege kifejezetten foglalkozik ezzel a kérdéssel, és egyértelmű szabályokat fogalmaz meg a visszatérési irányelv és a Dublini Rendelet alkalmazásával kapcsolatban.

Azok az esetek, amikor a harmadik országbeli állampolgár menedékjogot kért és tartózkodási jogot kapott menedékkérőként a második tagállamban, nem tartoznak a visszatérési irányelv hatálya alá, mivel a harmadik országbeli állampolgár menedékkérőként tartózkodási joggal rendelkezik, ezért nem tekinthető a második tagállamban illegálisan tartózkodó személynek.

Másrészt azonban azok az esetek, amikor a harmadik országbeli állampolgár nem kért menedékjogot és nem kapott tartózkodási jogot menedékkérőként a második tagállamban, a visszatérési irányelv hatálya alá tartoznak. Az alábbi helyzetek (29) fordulhatnak elő:

a)

A harmadik országbeli állampolgár az első tagállamban menedékkérő jogállással rendelkezik (folyamatban lévő eljárás, még nincs jogerős határozat): a Dublini Rendelet alkalmazandó azon alapelv szerint, hogy az egyik tagállamban menedékjog iránti kérelmet benyújtó harmadik országbeli állampolgárok nemzetközi védelmének szükségességét az egyik tagállamnak teljeskörűen értékelnie kell. A tagállam nem küldheti vissza azt a harmadik országbeli állampolgárt egy harmadik országba; ehelyett a Dublini Rendelet értelmében felelős tagállamba küldheti, hogy kérelmét megvizsgálják.

b)

A harmadik országbeli állampolgár visszavonta menedékjog iránti kérelmét az első tagállamban: amennyiben a kérelem visszavonása a kérelem elutasításához vezetett (a menekültügyi eljárásokról szóló átdolgozott irányelv 27. vagy 28. cikke alapján), az alábbi c) pontban leírt szabályok (választási lehetőség a dublini szabályok és a visszatérési irányelv alkalmazása között) alkalmazhatók. Amennyiben a kérelem visszavonása nem vezetett a kérelem elutasításához, akkor a Dublini Rendelet alkalmazandó (mint lex specialis) azon alapelv szerint, hogy az egyik tagállamban menedékjog iránti kérelmet benyújtó harmadik országbeli állampolgárok nemzetközi védelmének szükségességét az egyik tagállamnak teljeskörűen értékelnie kell.

c)

A harmadik országbeli állampolgár menedékjog iránti kérelmével kapcsolatban az első tagállam jogerős elutasító határozatot hozott: választani lehet a Dublini Rendelet és a visszatérési irányelv alkalmazása között. A Dublini Rendelet 24. cikkének (4) bekezdése egyértelműen kimondja ezt a választási lehetőséget, és tisztázza, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy a hatóságok a Dublini Rendelet szerinti megkeresés benyújtása mellett döntenek, felfüggesztik a visszatérési irányelv és a kiutasítási eljárások alkalmazását, és csak a dublini szabályok alkalmazandók (ez az őrizetre és a jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó szabályokat is érinti).

d)

A harmadik országbeli állampolgár esetében már megtörtént az első tagállamból valamely harmadik országba irányuló sikeres kiutasítás/kitoloncolás (egy menedékjog iránti kérelem elutasítását vagy visszavonását követően): amennyiben a harmadik országbeli állampolgár újból belép az EU területére, a Dublini Rendelet 19. cikkének (3) bekezdése egyértelműen úgy rendelkezik, hogy az első tagállam már nem felelős a harmadik országbeli állampolgárért – ezért nem adható át ennek a tagállamnak. Következésképpen a visszatérési irányelv alkalmazandó.

Gyakorlati példák:

—

Az A tagállamban nemzetközi védelmet kérelmező személy jogosultság nélkül egy szomszédos B tagállamba utazik (belső határok átlépésével), ahol a rendőrség elfogja. Mivel a szóban forgó személy a Dublini Rendelet hatálya alá tartozik, B tagállam átadja A tagállamnak. B tagállamnak ebben a helyzetben ki kell-e adnia kiutasítási határozatot e személy vonatkozásában a területén való illegális tartózkodás miatt? — A dublini rendelkezések alkalmazandók. B tagállam nem adhat ki kiutasítási határozatot.

—

Kiadhat-e A tagállam (a fent leírt helyzetben) kiutasítási határozatot (beutazási tilalommal együtt, amelyet a menekültügyi eljárás lezárásáig elhalasztanak)? — Nem. Amíg az érintett személy menedékkérőként jogszerűen tartózkodhat A tagállamban, tartózkodása nem illegális A tagállamban a visszatérési irányelv értelmében, és A tagállam nem adhat ki kiutasítási határozatot.

—

Az A tagállam által nemzetközi védelemben részesített harmadik országbeli állampolgár illegálisan tartózkodik B tagállamban (pl. túllépi az engedélyezett 90 napos tartózkodási időt). Ilyen esetekben alkalmazandó-e a visszatérési irányelv? Milyen eljárásokat kell alkalmazni, ha a személy önként nem hajlandó visszatérni az első tagállamba, amely a védelmet biztosította? — A Dublini Rendelet nem tartalmaz szabályokat a nemzetközi védelemben részesülők visszafogadásával kapcsolatban. Ezért a visszatérési irányelv 6. cikkének (2) bekezdésében szereplő „általános rendszert” kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy B tagállamnak fel kell kérnie az érintett személyt, hogy térjen vissza A tagállamba, és – ha a személy ezt nem teszi meg önként – B tagállamnak mérlegelnie kell kiutasítási határozat kiadását, figyelembe véve a visszatérési irányelvben meghatározott összes biztosítékot, köztük különösen a visszaküldés tilalmának elvét. Bizonyos körülmények között, ha a harmadik országba való kiutasítás/kitoloncolás nem lehetséges és egy másik tagállamnak való átadás „kedvezőbb intézkedésnek” minősül (lásd a 3. szakaszt), B tagállam átadhatja az érintett személyt A tagállamnak; az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok másik tagállamnak történő átadásával kapcsolatos eljárásra a nemzeti jog irányadó.

—

Egy harmadik országbeli állampolgárt, akitől az A tagállamba való jogellenes beutazása után ujjlenyomatot vettek, és aki A tagállamban nem kért menedékjogot, elfognak B tagállamban. B tagállam átadhatja-e az érintett személyt A tagállamnak a dublini szabályok szerint? — Nem. Mivel nem áll fenn kapcsolat menedékjogi eljárással, a Dublini Rendelet nem alkalmazandó.

5.4.   Illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár, aki egy másik tagállamban tartózkodási joggal rendelkezik

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk, (2) bekezdés

A valamely tagállam területén illegálisan tartózkodó és egy másik tagállam által kibocsátott érvényes tartózkodási engedéllyel vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedéllyel rendelkező harmadik országbeli állampolgároknak haladéktalanul távozniuk kell az engedélyt kibocsátó tagállam területére. Amennyiben az érintett harmadik országbeli állampolgár nem teljesíti ezt a kötelezettséget, vagy ha közrendi vagy nemzetbiztonsági okokból szükséges a harmadik országbeli állampolgár azonnali távozása, az (1) bekezdés alkalmazandó.

E rendelkezés szerint – amely a Schengeni Egyezmény (SMVE) (30) 23. cikkének (2) és (3) bekezdésében szereplő hasonló szabály helyébe lép – egy másik tagállamban érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkező, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár vonatkozásában nem lehet kiutasítási határozatot kiadni. Ilyen esetekben a harmadik országbeli állampolgárt először arra kell kötelezni, hogy haladéktalanul térjen vissza abba a tagállamba, ahol jogszerűen tartózkodhat. Kiutasítási határozat csak akkor adható ki, ha az érintett személy nem tesz eleget ennek a kérésnek, vagy ha veszélyt jelent a közrendre vagy a nemzetbiztonságra nézve.

További magyarázat:

—

A „haladéktalanul távozniuk kell az engedélyt kibocsátó tagállam területére” kérés formáját a nemzeti jogszabályokkal összhangban kell meghatározni. Ajánlott a határozatokat írásban kiadni és indokolással ellátni. A félreértések elkerülése érdekében ezt a határozatot nem szabad „kiutasítási határozatként” feltüntetni.

—

A másik tagállamba való távozáshoz biztosított időtartam: nem lehet általános érvényű időtartamot megadni, amelynek el kell telnie egy másik tagállam területére való távozásra vonatkozó kérés és a 6. cikk (1) bekezdése szerinti kiutasítási határozat kiadása között. A nemzeti jogszabályok alapján kell kiválasztani a megfelelő időkeretet, figyelembe véve az egyéni körülményeket, az arányosság elvét és azt, hogy a „haladéktalanul” szó szerepel a jogszabályban. A másik tagállamba való távozásra vonatkozó kérés és a 6. cikk (1) bekezdése szerinti kiutasítási határozat kiadása közötti időt nem szabad beleszámítani az önkéntes távozásra vonatkozó határidőbe, mivel ez az időtartam a kiutasítási határozat egyik eleme, és csak a kiutasítási határozat kiadásától számítandó.

—	Más tagállamba való távozás ellenőrzése: az uniós jog nem határozza meg, hogy hogyan kell ellenőrizni a másik tagállamba való visszatérésre vonatkozó kötelezettség teljesítését. A tagállamoknak a nemzeti jogszabályokkal összhangban biztosítaniuk kell határozataik megfelelő nyomon követését.

—

Más tagállamok által kibocsátott engedélyek érvényességének ellenőrzése: jelenleg nem létezik központi rendszer a tagállamok közötti információcserére ebben a kérdésben. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy folytassanak kétoldalú együttműködést, és haladéktalanul közöljék egymással a releváns információkat a nemzeti jogszabályokkal és a kétoldalú együttműködési megállapodásokkal összhangban. A meglévő nemzeti kapcsolattartó pontok (pl. a Schengeni kézikönyv (31) 2. mellékletében felsoroltak) szintén használhatók erre a célra.

—

A „tartózkodási engedély vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedély” (32) nagyon tág fogalom, és a tagállamok által biztosított jogállásokra vagy engedélyekre vonatkozik, amelyek jogszerű tartózkodást tesznek lehetővé, és nem csupán a kiutasítás/kitoloncolás ideiglenes elhalasztásának elfogadását jelentik. A fogalom kiterjed a következőkre: — hosszú távú tartózkodásra jogosító vízum (egyértelműen tartózkodási jogot biztosít); — humanitárius célból kiadott ideiglenes tartózkodási engedély (amennyiben az engedély tartózkodási jogot biztosít, és nem csupán a kiutasítás elhalasztását jelenti); — még érvényes nemzetközi védelmi jogálláson alapuló lejárt tartózkodási engedély (a nemzetközi védelmi jogállás nem függ az azt igazoló dokumentum érvényességétől); — érvénytelen (lejárt) úti okmányban lévő érvényes vízum – a vonatkozó uniós jogszabályok szerint nem adható ki olyan vízum, amelynek érvényessége túllépi az útlevél érvényességét. A lejárt útlevélben szereplő érvényes vízum esete ezért a gyakorlatban nem fordulhat elő. Amennyiben mégis ilyen helyzet állna elő, az érintett harmadik országbeli állampolgárt nem szabad indokolatlanul büntetni. A vonatkozó vízumügyi szabályokkal kapcsolatos útmutatásért lásd a vízumokról szóló frissített kézikönyvet – II. rész, 4.1.1. és 4.1.2. pont (33). A fogalom nem terjed ki a következő esetekre: — lejárt tartózkodási jogálláson alapuló lejárt tartózkodási engedély; — hamisított és hamis útlevelek vagy tartózkodási engedélyek; — a kitoloncolás ideiglenes elhalasztását igazoló dokumentum; — türelmi státusz (amennyiben a türelem nem jár tartózkodási joggal).

—

A más tagállamokba való kitoloncolás mellőzésére vonatkozó főszabály: amennyiben egy harmadik országbeli állampolgár nem hajlandó a 6. cikk (2) bekezdése szerint önként visszatérni abba a tagállamba, ahol engedéllyel rendelkezik, a 6. cikk (1) bekezdését kell alkalmazni, és kiutasítási határozatot kell kiadni, amely egy harmadik országba való közvetlen visszatérést ír elő. Az érintett személy nem adható át erővel a másik tagállamnak, kivéve, haa már 2009. január 13-án hatályos, tagállamok közötti kétoldalú megállapodás (lásd az 5.5. szakaszt) kifejezetten tartalmazza ezt a lehetőséget, illetve bizonyos körülmények között, ha a harmadik országba történő kiutasítás/kitoloncolás nem lehetséges, és az engedélyt kiadó tagállam hajlandó visszafogadni az érintett személyt.

—

Uniós beutazási tilalom kiadásának mellőzése a 6. cikk (2) bekezdésének alkalmazása esetén: amennyiben egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárt átadnak egy másik tagállamnak a 6. cikk (2) bekezdése értelmében, nem lehet a 11. cikk szerinti uniós beutazási tilalmat elrendelni, mivel a 11. cikk csak a kiutasítási határozat kiadásával kapcsolatban alkalmazandó, és nem alkalmazható egy másik tagállamnak való „átadás” esetén. Emellett gyakorlati szempontból értelmetlen uniós beutazási tilalmat elrendelni olyan helyzetben, amikor az érintett személy a továbbiakban jogszerűen tartózkodik egy másik tagállamban.

—

Közrendi vagy nemzetbiztonsági okok miatt szükséges azonnali távozás: a 6. cikk (2) bekezdésének 2. mondatában (2. eset) leírt kivételes körülmények között az érintett személy tekintetében azonnal kiutasítási határozatot kell kiadni, és a személyt ki kell toloncolni egy harmadik országba. Erről tájékoztatni kell azt a tagállamot, amelyben az érintett személy jogszerűen tartózkodhat.

Gyakorlati példa:

—

A visszatérési irányelv mely rendelkezéseit kell alkalmazni az A tagállamban felderített olyan harmadik országbeli állampolgárok esetében, akik B tagállam által kibocsátott érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkeznek, ugyanakkor C tagállam által a SIS-be bevitt figyelmeztető jelzés (beutazási tilalom) vonatkozik rájuk? — Az A tagállamnak az irányelv 6. cikkének (2) bekezdését kell alkalmaznia, és fel kell szólítania az érintett személyt a B tagállamba való visszautazásra. Ami a C tagállam által elrendelt beutazási tilalom és a B tagállam által kibocsátott tartózkodási engedély egyidejű meglétét illeti, ezt kétoldalúan kell tisztázni a figyelmeztető jelzést kiadó tagállam (C) és az engedélyt kibocsátó tagállam (B) között a Schengeni Egyezmény 25. cikkének (2) bekezdése értelmében.

5.5.   Tagállamok közötti hatályos kétoldalú megállapodás hatálya alá tartozó, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk, (3) bekezdés

—	A tagállamok közötti hatályos kétoldalú visszafogadási megállapodások indikatív jegyzékének elérhetősége: http://rsc.eui.eu/RDP/research/analyses/ra/

A tagállamok tartózkodhatnak a területükön illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárra vonatkozó kiutasítási határozat kiadásától, ha az érintett harmadik országbeli állampolgárt valamely másik tagállam – az ennek az irányelvnek a hatálybalépésekor (vagyis 2009. január 13-án) érvényben lévő kétoldalú megállapodások vagy megegyezések keretében – visszafogadja. Ebben az esetben az érintett harmadik országbeli állampolgárt visszafogadó tagállam alkalmazza az (1) bekezdést.

Ez a rendelkezés – kivételként és „felfüggesztési záradék” formájában – lehetővé teszi a tagállamok számára az illegális migránsok más tagállamoknak való átadását a 2009. január 13-án már hatályos kétoldalú megállapodások vagy egyezmények keretében.

Emlékeztető/magyarázat: ez a rendelkezés csak az egyeztetések késői szakaszában került bele a visszatérési irányelv szövegébe, miután bizonyos tagállamok ragaszkodtak hozzá, hogy az irányelv ne kötelezze őket a jól bevált gyakorlatok megváltoztatására, amelyek keretében a kétoldalú megállapodások alapján visszafogadják vagy más tagállamoknak átadják az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat.

A visszatérési irányelv alapjául szolgáló elv az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgároknak az EU-ból harmadik országokba történő közvetlen visszatérése. Az irányelv 6. cikkének (3) bekezdése ezért rögzít egy kivételt, amely kizárólag a harmadik országbeli állampolgár tartózkodási helye szerinti tagállam kötelezettségét érinti, és a kivétel értelmében ez a kötelezettség a szóban forgó személyt visszafogadó tagállamra hárul. Az említett rendelkezés nem határoz meg kivételt a visszatérési irányelv alkalmazási körét illetően a 2. cikk (2) bekezdésében foglaltakon túlmenően – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (82–85. pont).

További magyarázat:

—

Az A és B, valamint B és C tagállamok közötti kétoldalú megállapodások későbbi alkalmazása: a visszatérési irányelv – és különösen 6. cikkének (3) bekezdése – nem tiltja kifejezetten a meglévő kétoldalú megállapodások alapján történő „dominó-visszafogadást”. Fontos azonban, hogy végül egy tagállam hajtsa végre az irányelvnek megfelelő teljes kiutasítási eljárást. Mivel ezek a későbbi eljárások sok költséget rónak a közigazgatási rendszerekre, és további kényelmetlenséget okoznak a visszatérésre kötelezett személynek, a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy tartózkodjanak e gyakorlat alkalmazásától.

—

Uniós beutazási tilalom kiadásának mellőzése a 6. cikk (3) bekezdésének alkalmazása esetén: amennyiben egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárt átadnak egy másik tagállamnak a 6. cikk (3) bekezdése értelmében, nem rendelhető el beutazási tilalom a 11. cikk szerint, mivel a 11. cikk csak a kiutasítási határozat kiadásával kapcsolatban alkalmazandó, és egy másik tagállamnak való „átadás” esetén nem alkalmazható. Emellett gyakorlati szempontból értelmetlen uniós beutazási tilalmat elrendelni olyan helyzetben, amikor az érintett személy még nem hagyja el az EU területét. A kivételes körülmények között csupán nemzeti beutazási tilalom elrendelésére vonatkozó, a Schengeni Egyezmény 25. cikkének (2) bekezdése szerinti lehetőséggel kapcsolatban lásd a 11.8. szakaszt.

—

A harmadik országbeli állampolgár másik tagállamnak történő átadásáról szóló határozat: ez a határozat a visszatérési irányelvben előirányzott, az illegális tartózkodás megszüntetésére irányuló intézkedések közé tartozik, és az Unió területéről való kitoloncolás előkészítő szakaszának minősül. A tagállamoknak ezért az ilyen határozatokat kellő gondossággal és gyorsan kell elfogadniuk, hogy mielőbb sor kerüljön a kiutasítási eljárásért felelős tagállamnak való átadásra – lásd a Bíróság C-47/15. sz. Affum-ügyben hozott ítéletét (87. pont).

—	Mivel a visszatérési irányelv szerinti „kiutasítás” kifejezés mindig harmadik országba való kiutasításra utal, ajánlott az ilyen jellegű nemzeti határozatokat „átadási határozatnak” vagy „visszaküldési határozatnak”, nem pedig „kiutasítási határozatnak” nevezni.

—

Felfüggesztési záradék: A 6. cikk (3) bekezdése kifejezetten felfüggesztési záradéknak minősül. A tagállamok a 6. cikk (3) bekezdésében foglalt lehetőséget csak olyan kétoldalú visszafogadási megállapodásokkal kapcsolatban alkalmazhatják, amelyek 2009. január 13. előtt léptek hatályba. A 6. cikk (3) bekezdése a 2009. január 13. után újratárgyalt vagy megújított, korábban már létező megállapodásokra is vonatkozhat, amennyiben az újratárgyalt/megújított megállapodás a már létező megállapodás módosítása, és ezt egyértelműen ki is mondja. Amennyiben az újratárgyalt/megújított megállapodás eltérő (teljesen új megállapodás más tárggyal), akkor a 6. cikk (3) bekezdése már nem vonatkozik rá.

—	Visszafogadási megállapodások a schengeni tagállamok és az Egyesült Királyság között: a 6. cikk (3) bekezdésének értelmezése szempontjából az Egyesült Királyság tagállamnak minősül.

5.6.   Humanitárius (vagy egyéb) okból kibocsátott tartózkodási engedéllyel/jogosultsággal rendelkező, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk, (4) bekezdés

A tagállamok bármikor dönthetnek úgy, hogy a területükön jogszerűtlenül tartózkodó harmadik országbeli állampolgár számára könyörületességből, humanitárius vagy egyéb okokból önálló tartózkodási engedélyt vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedélyt adnak ki. Ebben az esetben kiutasítási határozat elrendelésére nem kerül sor. Amennyiben már kiadták a kiutasítási határozatot, azt vissza kell vonni, vagy a tartózkodási engedély vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedély érvényességének idejére fel kell függeszteni.

A tagállamok bármikor adhatnak tartózkodási engedélyt vagy jogosultságot egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárnak. Ilyen esetben a folyamatban lévő kiutasítási eljárásokat le kell zárni, és a már kiadott kiutasítási határozatot vagy kitoloncolási végzést vissza kell vonni vagy fel kell függeszteni, az engedély jellegétől függően. Ugyanez vonatkozik azokra az esetekre, amikor a tagállamoknak például menedékjog iránti kérelem benyújtását követően tartózkodási jogot kell biztosítaniuk.

A tagállamok eldönthetik, hogy melyik megközelítést kívánják alkalmazni (a kiutasítási határozat visszavonása vagy felfüggesztése), figyelembe véve a tartózkodási engedély vagy jogosultság jellegét és érvényességének várható időtartamát, valamint a hatékony kiutasítási eljárás biztosításának szükségességét. Mindazonáltal a Bíróság C-601/15. sz. J. N.-ügyben hozott ítélete (34) (75–80. pont) értelmében amennyiben egy tagállam a területén való tartózkodási jogot biztosít egy harmadik országbeli állampolgárnak, aki nemzetközi védelem iránti kérelmet nyújtott be és azt megelőzően már kiadtak számára kiutasítási határozatot, a tagállamoknak fel kell függeszteniük a kiutasítási határozat végrehajtását (a határozat visszavonása helyett) a nemzetközi védelem iránti kérelem elbírálásáig (lásd még a 7. szakaszt).

5.7.   Az engedély/jogosultság megújítására irányuló, folyamatban lévő eljárás hatálya alatt álló illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár

Jogalap: visszatérési irányelv – 6. cikk, (5) bekezdés

Ha a tagállam területén illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár tartózkodási engedélyének vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedélyének megújítása folyamatban van, a tagállamnak mérlegelnie kell, hogy eltekint-e a kiutasítási határozat elrendelésétől mindaddig, amíg az eljárás befejeződik, a (6) bekezdés sérelme nélkül.

A tagállamok dönthetnek úgy, hogy nem adnak ki kiutasítási határozatot olyan illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok részére, akik engedélyük megújításával kapcsolatos határozatra várnak. E rendelkezés célja az olyan harmadik országbeli állampolgárok védelme, akik bizonyos ideig jogszerűen tartózkodtak egy tagállamban, és akik – az engedélyük megújításához szükséges eljárás késedelme miatt – ideiglenesen illegálisan tartózkodnak a tagállamban. Ez a rendelkezés kizárólag az elfogás szerinti tagállamban folyamatban lévő, a tartózkodási engedély megújításárairányuló eljárására hivatkozik („a tagállamnak”). A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy azokban az esetekben is alkalmazzák ezt a rendelkezést, amikor a megújítás iránti kérelem várhatóan sikeres lesz, és hogy az érintett személyeket legalább ugyanolyan bánásmódban részesítsék, mint a visszatérésre kötelezett személyeket az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül vagy az elhalasztott kiutasítás időtartama alatt.

Ez a rendelkezés nem vonatkozik a tartózkodási engedély másik tagállamban folyamatban lévő megújítására. Mindazonáltal az, hogy egy személy tartózkodási engedélyének megújítása folyamatban van egy másik tagállamban, bizonyos körülmények között indokolhatja a kiutasítás elhalasztását a 9. cikk (2) bekezdése értelmében, vagy kedvezőbb intézkedések alkalmazását a 4. cikk (3) bekezdése értelmében.

5.8.   A jogszerű migrációról szóló irányelvekben szereplő, a tagállamok közötti visszafogadásra vonatkozó különleges szabályok Unión belüli mobilitás esetén

Jogalap: a 2014/66/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv (35) (a vállalaton belül áthelyezett személyekről szóló irányelv) – 23. cikk; a 2003/109/EK tanácsi irányelv (36) (a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról szóló irányelv) (a 2011/51/EU irányelv (37) módosította) – 12. és 22. cikk; a 2009/50/EK tanácsi irányelv (38) (a kékkártyáról szóló irányelv) – 18. cikk

A fent említett irányelvek különleges szabályokat tartalmaznak a tagállamok közötti visszafogadásra a harmadik országbeli állampolgárok bizonyos kategóriáinak Unión belüli mobilitása esetében (vállalaton belül áthelyezett személyek, európai uniós kékkártyával rendelkező személyek, huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező személyek). Ezek a rendelkezések különös szabályoknak (lex specialis) minősülnek, amelyeket az említett irányelvek hatálya alá tartozó, azokban kifejezetten említett esetekben elsődlegesen alkalmazni kell.

6.   ÖNKÉNTES TÁVOZÁS

Jogalap: visszatérési irányelv – 7. cikk, (1) bekezdés

A kiutasítási határozat a (2) és (4) bekezdésben említett kivételek sérelme nélkül megfelelő, hét naptól harminc napig terjedő határidőt állapít meg az önkéntes távozásra. A tagállamok nemzeti jogszabályaikban előírhatják, hogy ilyen határidőt kizárólag az érintett harmadik országbeli állampolgár kérelme alapján biztosítanak. Ebben az esetben a tagállamok tájékoztatják az érintett harmadik országbeli állampolgárokat az ilyen irányú kérelem benyújtásának lehetőségéről.

A visszatérési irányelv egyik legfontosabb célkitűzése az önkéntes távozás ösztönzése. Amennyiben nincsenek arra utaló okok, hogy ez aláásná a kiutasítás célját, a visszatérési kötelezettség önkéntes teljesítését előnyben kell részesíteni a kitoloncolással szemben, mivel előbbi a visszatérés méltóbb, biztonságosabb és gyakran költséghatékonyabb formája.

Az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül az érintett harmadik országbeli állampolgárra visszatérési kötelezettség vonatkozik, jóllehet ez a kötelezettség nem kényszeríthető ki a határidő lejárta előtt, vagy ha felmerül a szökés kockázata vagy egy közrendi, közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági kockázat, vagy ha a jogszerű tartózkodás iránti kérelmet annak nyilvánvalóan megalapozatlan vagy hamis volta miatt elutasítják (lásd a 6.3. szakaszt). A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a lehető legtöbb visszatérésre kötelezett személynek ajánlják fel az önkéntes távozás lehetőségét, és ettől csak akkor tekintsenek el, ha fennáll a veszélye, hogy ez akadályozná a kiutasítási eljárás célját.

A 7. cikk (1) bekezdésének utolsó mondata értelmében a tagállamok előírhatják, hogy az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt kizárólag az érintett harmadik országbeli állampolgár kérelme alapján biztosítanak. Ebben az esetben az érintett harmadik országbeli állampolgárokat egyedileg kell tájékoztatni az önkéntes távozásra vonatkozó határidő iránti kérelem benyújtásának lehetőségéről. A nyilvánosságnak szánt általános tájékoztatók (pl. a kérelem benyújtásának lehetőségére vonatkozó hirdetmény megjelenítése a bevándorlási hivatalok weboldalán, vagy hirdetések kinyomtatása és a helyi bevándorlási hatóságok épületeiben található tájékoztató táblákra való kihelyezése) hasznosak lehetnek, de ezeket mindig ki kell egészíteni személyre szabott tájékoztatással. A kiskorúak számára gyermekbarát és koruknak, illetve körülményeiknek megfelelő módon kell ilyen tájékoztatást nyújtani, kiemelt figyelmet fordítva a kísérő nélküli kiskorúak helyzetére.

A tagállamok dönthetnek úgy, hogy az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok bizonyos kategóriai (például azok a személyek, akiknek a jogszerű tartózkodás iránti kérelmét annak nyilvánvalóan megalapozatlan vagy csalárd volta miatt elutasították), vagy támogatás (például reintegrációs támogatás) igénybevétele céljából kérelem alapján, míg más esetekben előzetes kérelem nélkül biztosítják az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt.

A Bizottság ajánlja, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár kérelme nyomán a tagállamok biztosítsák az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, ugyanakkor gondoskodjanak arról, hogy a harmadik országbeli állampolgárok megfelelően és rendszeresen részesüljenek a kérelem benyújtásához szükséges tájékoztatásban.

Támogatott önkéntes visszatérési programok: a visszatérési irányelv nem írja elő a tagállamoknak támogatott önkéntes visszatérési program létrehozását, ugyanakkor annak (10) preambulumbekezdése megerősíti, hogy „az önkéntes visszatérés elősegítése érdekében a tagállamoknak megfelelőbb támogatást és tanácsadást kell nyújtaniuk a hazatéréshez, valamint a […] megfelelő pénzeszközöket a lehető legoptimálisabb módon kell felhasználniuk”. Következésképpen határozottan kívánatos, hogy a tagállamok az eljárások valamennyi szakaszában tegyék lehetővé a támogatott önkéntes visszatérési programok igénybevételét, a humánusabb és méltóságteljesebb visszatérés előmozdítására, és általában véve a visszatérés hatékonyságára irányuló erőfeszítések részeként. Az ilyen programokhoz való hozzáférés megkönnyítése és a harmadik országbeli állampolgárok általi megalapozott döntéshozatal biztosítása érdekében a tagállamoknak gondoskodniuk kell az önkéntes visszatérési és támogatott önkéntes visszatérési programokra vonatkozó információk megfelelő terjesztéséről, együttműködve a harmadik országbeli állampolgárokkal esetleg közvetlen kapcsolatban álló nemzeti hatóságokkal (például oktatási, szociális és egészségügyi szolgálatokkal), nem kormányzati szervezetekkel és egyéb felekkel. A kiskorúak számára gyermekbarát és koruknak, illetve körülményeiknek megfelelő módon kell ilyen tájékoztatást nyújtani. A nemzeti programoknak igazodniuk kell a tagállamok által végrehajtott támogatott önkéntes visszatérési (és reintegrációs) programokra vonatkozó, nem kötelező közös normákhoz (39), amelyeket a Bizottság a tagállamokkal együtt dolgozott ki, majd a Bel- és Igazságügyi Tanács 2016. június 9–10-i következtetéseiben (40) jóváhagyott.

Az Európai Migrációs Hálózat (EMH) visszatéréssel foglalkozó szakértői csoportjának célja, hogy elősegítse az államok és az érdekelt felek közötti jobb gyakorlati együttműködést a visszatérés, a támogatott önkéntes visszatérés és a reintegrációs programok területén. A szakértői csoport az információk összegyűjtésének és megosztásának kulcsfontosságú eszköze, ezért a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy azt aktívan vegyék igénybe.

További magyarázat:

—

A hét naptól harminc napig terjedő időkeret általános alapelv. A tagállamok kötelesek olyan időszakot megállapítani, amely megfelel ennek az időkeretnek, kivéve, ha a konkrét eset sajátos körülményei miatt indokolt az időszak meghosszabbítása a visszatérési irányelv 7. cikkének (2) bekezdése értelmében (lásd a 6.1. szakaszt).

—

Főszabályként 60 nap biztosítása összeegyeztethetetlen lenne a visszatérési irányelvben meghatározott hét naptól harminc napig terjedő időkeret kiszabásával biztosított harmonizációval és közös szabályozással, ezért az a 4. cikk (3) bekezdése értelmében nem minősülhet kedvezőbb rendelkezésnek. Mindazonáltal a 30 és 60 nap közötti (az (1) bekezdésben harmonizált keretet túllépő), kizárólag a (2) bekezdésben említett egyedi körülmények fennállása esetén kiszabható időszakokra a visszatérési irányelv 7. cikkének (2) bekezdése vonatkozik.

—

Az Alapjogi Charta 41. cikkének (2) bekezdésében foglalt meghallgatáshoz való jogból fakadó követelményekkel összhangban a tagállamoknak lehetőséget kell biztosítaniuk a visszatérésre kötelezett személy számára az egyedi körülményeinek és igényeinek közlésére, amelyeket figyelembe kell venni a határidő kiszabása során, akkor is, amikor az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt hivatalból határozzák meg, és akkor is, amikor a határidőt a visszatérésre kötelezett személy kérelme alapján szabják meg.

—

Jóllehet a visszatérési irányelv tiltja az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok erőszakkal való visszaküldését az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül, ez nem gátolja a tagállamokat abban, hogy az említett határidőn belül elindítsák a kiutasítási határozat lehetséges kikényszerítéséhez szükséges közigazgatási eljárásokat (pl. kapcsolatfelvétel a harmadik országok hatóságaival úti okmányok beszerzése céljából, a kitoloncolási művelet logisztikai megszervezése).

A harmadik országbeli állampolgár helyzetének egyéni elbírálása alapján és különösen figyelembe véve a kiutasítás lehetőségét, illetve a harmadik országbeli állampolgár hajlandóságát az illetékes hatóságokkal való együttműködésre, a Bizottság ajánlja, hogy a tagállamok a kiutasítás megszervezéséhez és végrehajtásához szükséges minimális időt határozzák meg az önkéntes távozásra vonatkozó határidőként. Hét napnál hosszabb határidő kizárólag akkor biztosítható, ha a harmadik országbeli állampolgár aktívan együttműködik a kiutasítási eljárás során.

6.1.   Az önkéntes távozás határidejének meghosszabbítása

Jogalap: visszatérési irányelv – 7. cikk, (2) bekezdés

A tagállamok a konkrét eset egyedi körülményeinek, mint például a tartózkodás időtartamának, a beiskolázott gyermekeknek, valamint egyéb családi és társadalmi kötelékeknek a figyelembevételével szükség esetén megfelelő időtartammal meghosszabbítják az önkéntes távozás határidejét.

Nincs előre meghatározott maximális időtartam az önkéntes távozás határidejének meghosszabbítására vonatkozóan, és minden egyedi esetet külön kell kezelni a nemzeti végrehajtási jogszabályoknak és közigazgatási gyakorlatnak megfelelően. A tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek annak meghatározását illetően, hogy „helyénvaló” lenne-e az önkéntes távozásra vonatkozó határidő meghosszabbítása. Tekintettel arra, hogy a szöveg megemlíti a beiskolázott gyermekeket, az önkéntes távozásra vonatkozó határidő meghosszabbítható a félév vagy a tanév végéig, vagy legfeljebb egy tanévig, amennyiben ez a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja, és az eset valamennyi releváns körülményét megfelelően figyelembe vették.

A határidő 30 napon túli meghosszabbítása már kezdettől (a kiutasítási határozat kiadásának pillanatától) biztosítható, amennyiben az az eset körülményeinek egyéni elbírálása alapján indokolt. Nem szükséges először 30 napos hosszabbítást elrendelni, majd azt később meghosszabbítani.

A „szükség esetén” kifejezés a visszatérésre kötelezett személy és a kiutasító állam szférájában fennálló körülményekre egyaránt utal. A tagállamok mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a nemzeti végrehajtási jogszabályaik tárgyával és a szabályozás részletességével kapcsolatban e kérdés tekintetében.

A 7. cikk (2) bekezdésében említett három körülményt (tartózkodás időtartama, beiskolázott gyermekek, családi kötelékek) tiszteletben kell tartani a nemzeti végrehajtási jogszabályokban és a közigazgatási gyakorlatban. A tagállami közigazgatási szabályok lehetnek részletesebbek és a határidő meghosszabbításának további okait is meghatározhatják, de nem lehetnek kevésbé pontosak, mivel az aláásná a harmonizációt.

6.2.   Az önkéntes távozásra vonatkozó időszakban fennálló kötelezettségek

Jogalap: visszatérési irányelv – 7. cikk, (3) bekezdés

Az önkéntes távozásra vonatkozó időszakra a szökés veszélyének elkerülését célzó kötelezettségeket lehet kiszabni, úgymint a hatóságoknál való rendszeres jelentkezésre, anyagi garancia letétbe helyezésére, okmányok benyújtására vagy egy adott helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettségeket.

A visszatérési irányelv 7. cikkének (3) bekezdésében foglalt kötelezettségek akkor szabhatók ki, ha fennáll a szökés veszélye. Ha az eset egyéni elbírálása alapján nem állnak fenn különleges körülmények, a kötelezettség kiszabása nem indokolt – lásd a Bíróság C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítéletének 37. pontját: „Az említett irányelv 7. cikkének (3) és (4) bekezdéséből következik, hogy a tagállamok kizárólag különleges körülmények között, így a szökés veszélyének fennállása esetén írhatnak elő egyfelől a hatóságoknál való rendszeres jelentkezésre, anyagi garancia letétbe helyezésére, okmányok benyújtására vagy egy adott helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettséget a kiutasítási határozat címzettje számára, másfelől hét napnál rövidebb határidőt is előírhatnak az önkéntes távozásra, vagy el is tekinthetnek ezen határidő megállapításától”. A Bizottság ajánlja, hogy a tagállamok a szökés veszélyének fennállása esetén éljenek ezzel a lehetőséggel az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül.

Figyelembe kell venni, hogy a tagállamok számára bizonyos kötelezettségek kivetésére biztosított lehetőség előnyt jelenthet a visszatérésre kötelezett személy számára, mivel olyan esetekben lehetővé teszi az önkéntes távozásra vonatkozó határidő biztosítását, amelyek egyébként nem indokolnák ezt a bánásmódot.

Nem lehet általánosan alkalmazandó összeget megállapítani, amely megfelelő „anyagi garanciának” minősül. Minden esetben tiszteletben kell tartani az arányosság elvét, vagyis az összeg meghatározásakor figyelembe kell venni a visszatérésre kötelezett személy egyedi helyzetét. A jelenlegi tagállami gyakorlatban körülbelül 200 EUR és 5 000 EUR közötti összegeket írnak elő.

Amennyiben erre egyedi esetben szükség van, a 7. cikk (3) bekezdésében említett kötelezettségek együttesen is kiszabhatók.

A 7. cikk (3) bekezdése szerinti kötelezettségek kiszabása esetén a tagállamoknak figyelembe kell venniük a visszatérésre kötelezett személy egyedi helyzetét, és biztosítaniuk kell az arányosság elvének maradéktalan tiszteletben tartását. A tagállamoknak el kell kerülniük az olyan kötelezettség megállapítását, amelynek teljesítése nem lehetséges (pl. ha az érintett személynek nincs útlevele, azt nem fogja tudni benyújtani).

6.3.   Ellentmondó jelek

Jogalap: visszatérési irányelv – 7. cikk, (4) bekezdés

Amennyiben fennáll a szökés veszélye, vagy ha a jogszerű tartózkodás iránti kérelmet elutasították, mivel az nyilvánvalóan megalapozatlan volt vagy azt csalárd módon nyújtották be, továbbá amennyiben az érintett személy veszélyezteti a közrendet, a közbiztonságot vagy a nemzetbiztonságot, a tagállamok eltekinthetnek az önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapításától, vagy hét napnál rövidebb határidőt is megállapíthatnak.

A tagállamok eltekinthetnek az önkéntes távozásra vonatkozó határidő biztosításától a visszatérési irányelv 7. cikkének (4) bekezdésében kimerítően felsorolt azon esetekben, amelyekben „ellentmondó jelek” tapasztalhatók, vagyis ha a harmadik országbeli állampolgár esetében fennáll a szökés veszélye (lásd az 1.6. szakaszt), vagy az érintett személy közrendi, közbiztonsági vagy nemzetbiztonsági kockázatot jelent (például egy másik tagállamban elkövetett súlyos bűncselekményekért korábban már elítélték), illetve ha a jogszerű tartózkodás iránti kérelmét (például menedékjog iránti kérelem, engedély megújítása iránti kérelem) elutasították, mivel az nyilvánvalóan megalapozatlan volt vagy azt csalárd módon nyújtották be.

Amennyiben az egyéni elbírálás alapján megállapítható, hogy a konkrét esetben fennállnak ilyen ellentmondó jelek, az önkéntes távozásra vonatkozó határidő nem biztosítható, és egy 7 napnál rövidebb határidő kizárólag akkor biztosítható, ha az nem akadályozza a nemzeti hatóságokat a kitoloncolás végrehajtásában.

A tagállamok azonban bármikor megváltoztathatják a helyzetre vonatkozó értékelésüket (egy korábban nem együttműködő, visszatérésre kötelezett személy megváltoztathatja hozzáállását és elfogadhatja a támogatott önkéntes visszatérés lehetőségét), és önkéntes távozásra vonatkozó határidőt állapíthatnak meg, még ha eredetileg fenn is állt a szökés veszélye.

További magyarázat:

—

Nem zárható ki általános jelleggel az összes illegális határátlépő az önkéntes távozásra vonatkozó határidő biztosításának lehetőségéből. Az ilyen általános szabály ellentmondana a szökés veszélye meghatározásának, az arányosság elvének és az eseti alapon történő értékelés végrehajtására vonatkozó kötelezettségnek, és aláásná a 7. cikk hatékony érvényesülését („effet utile”) (az önkéntes távozás ösztönzése).

—

A 7. cikk (4) bekezdése értelmében lehetséges olyan harmadik országbeli állampolgárok kizárása, akik visszaélésszerű kérelmet nyújtottak be. A 7. cikk (4) bekezdése a nyilvánvalóan megalapozatlan vagy csalárd módon benyújtott kérelmekre vonatkozik. A visszaélésszerű kérelmek rendszerint kifogásolhatóbb magatartással járnak, mint a nyilvánvalóan megalapozatlan kérelmek, ezért a 7. cikk (4) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az a visszaélésszerű kérelmekre is vonatkozik.

—

Szintén kizárhatók azok a személyek, akik veszélyeztetik a közrendet, a közbiztonságot vagy a nemzetbiztonságot. A Bíróság a C-554/13. sz., Zh. és O. ügyben hozott ítéletében (41) tisztázta, hogy a tagállamok nemzeti igényeiknek megfelelően, lényegében szabadon határozhatják meg a közrend követelményeit. A „szökés veszélye” fogalom különbözik a „közrend veszélyeztetése” fogalomtól. A „közrend veszélyeztetése” fogalom azt feltételezi, hogy – a társadalmi rend megzavarásán túl, amely valamennyi jogsértés velejárója – olyan valódi, közvetlen és kellően súlyos fenyegetés áll fenn, amely hatással van a társadalom valamely alapvető érdekére. Egy tagállam nem állíthatja egy harmadik országbeli állampolgárról, hogy veszélyezteti a közrendet csupán az alapján, hogy az érintett személyt a nemzeti jog alapján bűncselekményként büntetendő cselekmény elkövetésével gyanúsítják, vagy ilyen cselekmény miatt elítélték. Más tényezők – például a bűncselekmény jellege és súlyossága, az elkövetése óta eltelt idő, és bármely olyan tényező, amely az érintett harmadik országbeli állampolgárnak felrótt bűncselekménnyel való meggyanúsítás hitelt érdemlő jellegére vonatkozik – szintén relevánsak az eseti értékelés szempontjából, amelyet minden esetben el kell végezni.

6.4.   Gyakorlati megfelelés – szárazföldi átutazás

A Schengeni kézikönyv 39. melléklete: „Formanyomtatvány kiutasítási határozat elismeréséhez az adott országo(ko)n való szárazföldi átutazás lehetővé tétele érdekében”

A részt vevő tagállamok megjelenítése térképen (elérhető mint EMH ad hoc felmérés, visszatérés, 2015, az EMH Europa weboldalán)

Emlékeztető/magyarázat: egy visszatérésre kötelezett személy, aki szárazföldön kívánja elhagyni az EU területét az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül, nem rendelkezik érvényes vízummal vagy egyéb engedéllyel arra, hogy átutazzon más tagállamokon a visszatérési célországa felé, ezért fennáll annak a veszélye, hogy a rendőrség útközben elfogja/feltartóztatja, és a tranzit tagállam is kiad egy kiutasítási határozatot. Ez ellentétes a visszatérési irányelv szakpolitikai célkitűzésével, amely értelmében biztosítani kell a hatékony visszatérést, többek között az önkéntes távozáson keresztül.

A visszatérésre kötelezett személy számára átutazóvízum kibocsátása helytelen és alkalmatlan megoldás lenne, mivel a távozásra kötelezett, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok számára történő vízumkibocsátás ellentétes az EU vízumügyi szabályaival. Továbbá a tranzit tagállamokat semmi nem ösztönzi arra, hogy ilyen típusú vízumot adjanak ki (az érintett személyek kapcsán fennáll a szökés veszélye és/vagy a kitoloncolási költségek felmerülésének kockázata), ezért a gyakorlatban gyakran megtagadnák a vízum kibocsátását. A visszatérésre kötelezett személy számára „uniós laissez-passer” okmány kibocsátása sem jelent megoldást: az ilyen „laissez-passer” okmány jogi természete és joghatása egyértelmű meghatározásának hiányában a visszatérésre kötelezett személy – szigorúan jogi szempontból – még mindig illegálisan tartózkodna a tranzit tagállamban, ezért új kiutasítási határozatot hozhatnának ellene a 6. cikk (1) bekezdése értelmében.

A probléma elkerülésének egyik módja a harmadik országokba való légi úton történő közvetlen visszatérés ösztönzése. Ez azonban adott esetben drága lenne és nem lenne praktikus a kiutasítandó személy számára.

A Bizottság olyan megközelítést javasol, amely szerint a tranzit tagállamok elismerik az első tagállam által kibocsátott kiutasítási határozatokat a Schengeni kézikönyv „Formanyomtatvány kiutasítási határozat elismeréséhez az adott országo(ko)n való szárazföldi átutazás lehetővé tétele érdekében” című 39. mellékletét használva (a formanyomtatványt a Bizottság adta ki 2011 szeptemberében, az érintett tagállamokkal folytatott technikai szintű konzultációt és a Tanács migrációval és kitoloncolással foglalkozó munkacsoportján belüli egyeztetést követően).

E megközelítés keretében a tranzit tagállam elismerheti a kiutasítási határozatot, az első tagállam által az önkéntes távozásra kiszabott határidővel együtt, és engedélyezi a visszatérésre kötelezett személy átutazását az elismert határozat és önkéntes távozásra vonatkozó, elismert határidő alapján. E megközelítés előnye, hogy a tranzit tagállam nem köteles új kiutasítási határozatot hozni, és felkérheti az első tagállamot a kitoloncolással kapcsolatos valamennyi költség megtérítésére, ha egy probléma felmerülése folytán a visszatérésre kötelezett személyt a tranzitállam költségén kell kitoloncolni (a 2004/191/EK határozat (42) alkalmazásában).

A Bizottság arra ösztönzi azokat a tagállamokat, amelyek akár küldő, akár fogadó tagállamként nem kívánnak ezzel az önkéntes lehetőséggel élni, hogy csatlakozzanak, és tájékoztassák a Bizottságot és a többi tagállamot részvételükről.

További magyarázat:

—

Az elismerés formája: a 2001/40/EK irányelv rendkívül tág és általános jellegű megfogalmazása mérlegelési jogkört biztosít a kölcsönös elismerés gyakorlati módja tekintetében (eljárási részletek) a gyakorlati igényekkel és nemzeti jogszabályokkal összhangban. A Schengeni kézikönyv 39. mellékletében szereplő formanyomtatvány alkalmazása az egyik, ám nem az egyetlen lehetőség.

—

Jogi szempontból az A tagállam által kiadott kiutasítási határozat minden lényeges elemét elismeri B tagállam, ideértve azon állítás elismerését, hogy a harmadik országbeli állampolgár illegálisan tartózkodik és önkéntes távozásra vonatkozó időszak áll rendelkezésére – ennek hatálya kiterjed az elismerő B tagállam területére.

—

Az elismerő tagállam számára a következő három különböző „biztosíték” áll rendelkezésre: 1. a 39. mellékletben szereplő formanyomtatvány használata önkéntes alapú; így a tagállamoknak mindig lehetőségük van arra, hogy ne ismerjenek el egy másik tagállam által kiadott kiutasítási határozatot egy konkrét egyedi esetben; 2. az első tagállam csak akkor biztosíthat a visszatérési irányelv 7. cikke értelmében önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, ha nincsenek „ellentmondó jelek”, például nem áll fenn a szökés veszélye. A visszatérésre kötelezett személyek egyéni helyzetének 7. cikk szerinti értékelése, amelyet az első tagállamnak kell elvégeznie, hasznos biztosíték lehet az elismerő tranzit tagállam számára; 3. amennyiben probléma merül fel, és a visszatérésre kötelezett személyt a tranzitállam költségén kell kitoloncolni, a kitoloncolással kapcsolatos összes költség az első tagállamra terhelhető a 2004/191/EK határozat értelmében.

6.5.   Gyakorlati megfelelés – légi átszállítás

A légi úton történő kiutasítás céljából történő átszállítás eseteiben biztosított segítségnyújtásról szóló 2003/110/EK tanácsi irányelv (43) jogi keretet biztosít a kíséret nélküli és a kísérettel ellátott, légi úton történő kiutasítások tekintetében a tagállamok tranzitrepülőtereinek illetékes hatóságai közötti együttműködéshez. A „kíséret nélküli kiutasítás” fogalma ebben az irányelvben (amelyet a visszatérési irányelv előtt öt évvel fogadtak el) értelmezhető úgy is, hogy kiterjed a visszatérési irányelv szerinti „önkéntes távozásra” (44). A Bizottság javasolja a 2003/110/EK irányelv következetes alkalmazását a légi átszállítás megszervezésekor, önkéntes távozás esetében (lásd még a 7.2. szakaszt).

6.6.   Az önkéntes távozás nyilvántartása

Jelenleg nincs központi uniós rendszer az önkéntes távozások nyomon követésére. A visszatérésre kötelezett személyeknek a Schengeni kézikönyv 39. mellékletében szereplő ajánlás szerinti szárazföldi tranzitja esetében a határőrség faxon visszaigazolást küld annak a tagállamnak, amely a kiutasítási határozatot kiadta. Más esetekben a visszatérésre kötelezett személyek néha jelentkeznek a harmadik országokban lévő tagállami konzulátusokon. Esetenként a távozást a kiléptetési ellenőrzést végző határőrök is nyilvántartásba veszik. Az önkéntes távozást nyomon követő uniós rendszer hiánya űrt teremt a végrehajtás ellenőrzése és a statisztikák terén egyaránt. A Schengeni Információs Rendszernek a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kiutasítása céljából történő használatáról szóló rendeletre irányuló bizottsági javaslat (45) ezt a helyzetet hivatott orvosolni.

Rövid távon a tagállamoknak meg kell teremteniük az annak ellenőrzésére szolgáló eszközöket, hogy a harmadik országbeli állampolgárok elhagyták-e az Uniót – akár az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül és támogatás nélkül is –, ezáltal biztosítva a nem megfelelés eseteinek hatékony nyomon követését. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy használják ki a rendelkezésre álló információs csatornákat, és e célból:

1.

Következetesen ösztönözzék azokat a visszatérésre kötelezett személyeket, akik részére önkéntes távozásra vonatkozó határidőt állapítottak meg, hogy tájékoztassák a kiutasítási határozatot (és beutazási tilalmat) kiadó hatóságukat sikeres távozásukról. A visszatérésre kötelezett személy jelezheti távozását a határőrségnek a távozáskor, a származási országában található tagállami konzuli képviseleten a visszatérés után, vagy akár írásban is, megfelelő bizonyítékot mellékelve. E gyakorlat előmozdítása érdekében a kiutasítási határozathoz vagy az úti okmányhoz következetesen csatolható egy tájékoztató lap, amely tartalmazza a harmadik országbeli állampolgár nevét és egyéb azonosítóit, valamint a kibocsátó hatóság utasításait és elérhetőségét, és azt kilépéskor a határőr lebélyegezheti, majd a távozás bizonyítékaként visszaküldheti a kibocsátó hatóságnak. A tájékoztató lap szintén feltüntetheti, hogy a visszatérésre kötelezett személy számára milyen előnyökkel jár a hatóságok értesítése a sikeres távozásáról.

2.

Kérjék fel a kiléptetési ellenőrzést végző határőröket, hogy – ha tudomást szereznek egy irreguláris migráns kilépéséről – kérdezzék meg, hogy a visszatérésre kötelezett személyre vonatkozó kiutasítási határozat kiadásakor biztosítottak-e önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, és hogy – ha ez a helyzet áll fenn – következetesen tájékoztassák a kiutasítási határozatot kiadó hatóságokat az érintett személy távozásáról.

3.	Alkalmazzák a 39. mellékletet (lásd a 6.4. szakaszt) a kiutasítási határozatot kiadó tagállamtól eltérő tagállam szárazföldi területén átutazó, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok távozásának igazolása céljából.

A tagállamoknak szintén mérlegelniük kell a légitársaságokkal való kapcsolatfelvételt az arra vonatkozó információk megszerzése céljából, hogy a kíséret nélkül visszatérő harmadik országbeli állampolgárok a repülőgép fedélzetén tartózkodtak-e a tervezett távozás időpontjában.

7.   KITOLONCOLÁS

Jogalap: visszatérési irányelv – 8. cikk, (1)–(4) bekezdés

(1)

Amennyiben nem került sor a 7. cikk (4) bekezdésének megfelelően önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapítására, vagy a visszatérési kötelezettséget az érintettek nem teljesítették a 7. cikk alapján önkéntes távozásra megadott határidőn belül, a tagállamok minden szükséges intézkedést meghoznak a kiutasítási határozat végrehajtásához.

(2)	Ha valamely tagállam a 7. cikknek megfelelően önkéntes távozásra vonatkozó határidőt állapított meg, a kiutasítási határozat csak e határidő letelte után hajtható végre, kivéve, ha ezen időszak alatt a 7. cikk (4) bekezdésében említett veszély merül fel.

(3)	A tagállamok a kitoloncolás végrehajtására külön közigazgatási vagy bírósági határozatot vagy intézkedést rendelhetnek el.

(4)

Amennyiben a tagállamok – végső megoldásként – kényszerítő intézkedéseket alkalmaznak a kitoloncolásnak ellenálló harmadik országbeli állampolgár kitoloncolásának végrehajtásakor, ezen intézkedéseknek arányosnak kell lenniük, és az észszerű erőt nem léphetik túl. Az intézkedéseket a harmadik ország érintett állampolgára méltóságának és testi épségének teljes mértékű tiszteletben tartása mellett, illetve az alapvető jogokkal összhangban, a nemzeti jogszabályokban előírtaknak megfelelően kell végrehajtani.

A visszatérési irányelv olyan célkitűzést határoz meg („kiutasítási határozat végrehajtása”), amelyet hatékony és arányos módon, „minden szükséges intézkedés” meghozatalával kell elérni, ugyanakkor a konkrét módszereket (a „hogyan”-t) a tagállami jogszabályok és közigazgatási gyakorlatok szabják meg – lásd a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletének 36. pontját: „[…] az […] »intézkedések« és »kényszerítő intézkedések« fogalmai bármely olyan cselekményre utalnak, amely hatékony és arányos módon vezet az érdekelt visszatéréséhez”.

A harmadik országbeli állampolgároknak az azonosításuk során történő együttműködésre és a szükséges okmányok nemzeti hatóságaiktól való igénylésére vonatkozó kötelezettségétől függetlenül a „minden szükséges intézkedés” meghozatalára vonatkozó tagállami kötelezettség magában foglalja azt is, hogy időben felkérjék a visszafogadó harmadik országot egy érvényes személyazonosító vagy úti okmány kiállítására, vagy hogy kérelmezzék a visszaküldéshez kiállított európai úti okmány (46) használatának elfogadását – amennyiben az adott harmadik országgal hatályos megállapodások vagy egyezmények értelmében ez lehetséges –, hogy lehetővé váljon a harmadik országbeli állampolgár fizikai kiszállítása a tagállamból. A visszaküldéshez kiállított európai úti okmány használatát a továbbiakban is szorgalmazni kell a kétoldalú, illetve uniós visszafogadási megállapodások és a harmadik országokkal kötött egyéb egyezmények tárgyalása és alkalmazása során. A harmadik országokkal a kitoloncolási művelet előkészítését célzó közigazgatási eljárások indíthatók az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül (például a szükséges úti okmányok és engedélyek beszerzése céljából), amennyiben ez nem veszélyezteti az érintett harmadik országbeli állampolgárt (lásd még a 6. szakaszt).

Az esetleges visszaélések hatásának mérséklése érdekében – különös tekintettel a megalapozatlan és a többszörösen vagy az utolsó pillanatban benyújtott menedékjog iránti kérelmekkel összefüggő visszaélésekre, valamint a menedékjoggal vagy a kiutasítással kapcsolatos határozatok elleni megalapozatlan fellebbezésekre, amelyek kizárólagos célja a kiutasítási határozatok végrehajtásának késleltetése vagy meghiúsítása – a Bizottság az ajánlja, hogy a tagállamok hozzanak intézkedéseket a nemzetközi védelem iránti kérelmek gyorsított vagy adott esetben határon folytatott eljárás keretében történő elbírálásának megszervezése érdekében, a 2013/32/EU európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (47) (a menekültügyi eljárásokról szóló irányelv) összhangban.

Az önkéntes távozás és a kitoloncolás közötti különbség: a visszatérés rendkívül tág fogalom, és a visszatérési kötelezettség (önkéntes vagy kikényszerített) teljesítése keretében egy harmadik országba való visszatérés folyamatára vonatkozik. A kitoloncolás ennél sokkal szűkebb fogalom. A kitoloncolás a visszatérési kötelezettség kikényszerítése, azaz a tagállamból történő fizikai kiszállítás. A Bíróság már a C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítéletében (41. pont) és a C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletében kimondta, hogy a visszatérési irányelv az „intézkedések fokozatosságát” írja elő, amelyek az önkéntestől a kikényszerítettig terjednek. A gyakorlatban gyakran fordulnak elő olyan esetek, amelyek a kikényszerített visszatérés (őrizet) és az önkéntesség (későbbi önkéntes távozás fizikai erő alkalmazása nélkül) elemeit is tartalmazzák. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy – az eljárás minden szakaszában – a legkisebb beavatkozással járó intézkedéseket alkalmazzák. Amennyiben a kitoloncolás/őrizet alatt álló, visszatérésre kötelezett személyek megváltoztatják hozzáállásukat, és hajlandóak az együttműködésre és az önkéntes távozásra, a Bizottság arra ösztönzi és jogosítja fel a tagállamokat, hogy rugalmasan járjanak el.

Kiutasítási határozat végrehajtása nemzetközi védelem iránti kérelem elutasítását követően: a Bíróság a C-601/15. sz. J. N.-ügyben hozott ítéletben (75., 76. és 80. pont) megállapította, hogy egy menedékjog iránti kérelem első fokon való elutasítását követően a korábban kiadott kiutasítási határozat végrehajtását abban a szakaszban kell folytatni, ahol azt felfüggesztették, és a kiutasítási eljárást nem kell az elejétől újrakezdeni: „[…] a 2008/115/EK irányelv hatékony érvényesülése mindenképpen megköveteli, hogy az ezen irányelv alapján megindított olyan eljárást, amelynek keretében […] beutazási tilalommal járó kiutasítási határozatot fogadtak el, folytatni lehessen abban a szakaszban, ahol azt a nemzetközi védelem iránti kérelem benyújtása miatt felfüggesztették, amennyiben ezt a kérelmet első fokon elutasították […]. E tekintetben mind az EUSZ 4. cikk (3) bekezdéséből eredő és az El Dridi ítélet […] 56. pontjában felidézett, a tagállamok együttműködési kötelezettségéből, mind pedig a […] hatékonysági követelményekből következik, hogy a tagállamok számára az ezen irányelv 8. cikkében előírt azon kötelezettséget, hogy az e cikk (1) bekezdésében érintett esetekben kitoloncolást foganatosítsanak, rövid időn belül teljesíteni kell […]. Márpedig ezt a kötelezettséget nem tartanák tiszteletben akkor, ha a kitoloncolásra amiatt kerülne sor később, hogy a nemzetközi védelem iránti kérelem első fokon történő elutasítását követően az […] eljárást nem abban a szakaszban kellene folytatni, amelyben az felfüggesztésre került, hanem azt újra kellene kezdeni.”

A szabadságvesztés – mint az illegális tartózkodás esetén alkalmazott büntetőjogi intézkedés – soha nem minősülhet „szükséges intézkedésnek” a visszatérési irányelv 8. cikkének (1) bekezdése értelmében (lásd a 4. szakaszt). Az Alapjogi Charta szabadsághoz való jogról szóló 6. cikkével összhangban – az EJEE 5. cikkének tükrében értelmezve – a kiutasítás összefüggésében a szabadságelvonás kizárólag a visszatérési irányelv 15. cikke szerinti kitoloncolás céljából engedélyezett – lásd a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletét (37. pont): „[…] a szabadságvesztés-büntetésnek a 2008/115/EK irányelv szerinti kiutasítási eljárás során való kiszabása és végrehajtása nem járul hozzá az ezen eljárás célját jelentő kitoloncoláshoz, azaz az érintettnek az említett tagállamból történő fizikai kiszállításához. Az ilyen büntetés tehát nem minősül a 2008/115/EK irányelv 8. cikke értelmében vett” intézkedésnek „vagy” kényszerítő intézkedésnek„.”

A tagállamoknak a visszatérési irányelv végrehajtásakor megfelelően figyelembe kell venniük a harmadik országbeli állampolgárok egészségi állapotát, a visszatérési irányelv 5. cikkének c) pontjával összhangban; emellett az irányelv 8. cikkének (1) bekezdése értelmében a kiutasítási határozatok végrehajtásakor megfelelően tiszteletben kell tartaniuka harmadik országbeli állampolgárok méltóságát és testi épségét. Az egészséghez való jog maradéktalan tiszteletben tartása mellett, és figyelembe véve azt, hogy az irányelv nem ír elő a kitoloncolás alatt álló valamennyi harmadik országbeli állampolgár tekintetében szisztematikus orvosi ellenőrzések végzésére vagy a repülőútra való alkalmasságot igazoló nyilatkozat kiadására vonatkozó kötelezettséget, a Bizottság azt ajánlja, hogy a tagállamok hozzanak intézkedéseket a harmadik országbeli állampolgárok egészségi állapotára vonatkozó, a kitoloncolás egészségügyi okokból történő indokolatlan hátráltatásához vagy felfüggesztéséhez vezető hamis állításokkal összefüggő esetleges visszaélések megelőzése érdekében, például annak biztosítása révén, hogy az illetékes nemzeti hatóság által kijelölt szakképzett egészségügyi személyzet képes legyen független és objektív orvosi véleményt kiadni az adott esetben.

7.1.   Légi úton történő kitoloncolás

Jogalap: visszatérési irányelv – 8. cikk, (5) bekezdés; a 2004/573/EK tanácsi határozathoz (48) mellékelt, a légi úton történő közös kitoloncolásokra vonatkozó biztonsági rendelkezésekről szóló közös iránymutatások; az (EU) 2016/1624 európai parlamenti és tanácsi rendelet (49) – 28. cikk, (3) bekezdés

A kitoloncolás légi úton történő végrehajtásakor a tagállamoknak figyelembe kell venniük a 2004/573/EK határozathoz mellékelt, a légi úton történő közös kitoloncolásokra vonatkozó biztonsági rendelkezésekről szóló közös iránymutatásokat.

A visszatérési irányelv szerint a tagállamoknak figyelembe kell venniük a 2004/573/EK határozathoz mellékelt, a légi úton történő közös kitoloncolásokra vonatkozó biztonsági rendelkezésekről szóló közös iránymutatásokat minden légi úton történő kitoloncolás esetében, nem pedig csupán a közös kitoloncolások esetében, amint azt a határozat eredetileg előírta.

Az iránymutatások bizonyos részeit eleve úgy tervezték, hogy csak a közös légi járatok esetében vegyék figyelembe azokat – ilyenek például a szervező és részt vevő tagállamok szerepével és feladatmegosztásával kapcsolatos szabályok –, ezért ezeket nem lehet tisztán nemzeti összefüggésben figyelembe venni. Az iránymutatások összes többi részét azonban (lásd a leginkább releváns szövegrészeket az alábbi szövegdobozban) a tisztán nemzeti szintű kitoloncolási műveletek esetében is figyelembe kell venni.

A LÉGI ÚTON TÖRTÉNŐ KÖZÖS KITOLONCOLÁSOKRA VONATKOZÓ BIZTONSÁGI RENDELKEZÉSEKRŐL SZÓLÓ KÖZÖS IRÁNYMUTATÁSOK

(kivonat)

1.   A KITOLONCOLÁST MEGELŐZŐ SZAKASZ

1.1.2.   Egészségi állapot és egészségügyi dokumentáció

A szervező tagállam és valamennyi részt vevő tagállam gondoskodik arról, hogy a felelősségük alá tartozó kitoloncolandó személyek megfelelő egészségi állapotban legyenek, amely jogilag és ténylegesen lehetővé teszi a légi úton történő biztonságos hazatelepítést. Egészségügyi lapot kell kiállítani azon kitoloncolandó személyek számára, akiknél valamilyen egészségügyi problémát állapítottak meg, illetve akik orvosi kezelésre szorulnak. Az egészségügyi lap a szükséges orvosi beavatkozások esetére tartalmazza az orvosi vizsgálatok eredményeit, a diagnózist, valamint az esetleg szükséges gyógyszeres kezelés meghatározását. […]

1.1.3.   Úti okmányok

A szervező tagállam és minden egyes részt vevő tagállam gondoskodik arról, hogy valamennyi kitoloncolandó személy rendelkezzen érvényes úti okmányokkal és más szükséges kiegészítő okmányokkal, igazolásokkal és iratokkal. Az okmányokat egy arra felhatalmazott személy tartja magánál a rendeltetési országba való megérkezésig.

1.2.3.   Kísérőszemélyek alkalmazása a magánszektorból

Amennyiben valamely részt vevő tagállam a magánszektorból vesz igénybe kísérőszemélyeket, úgy az említett tagállam hatóságai legalább egy hivatalos képviselőt biztosítanak a légi jármű fedélzetén.

1.2.4.   A kísérőszemélyek szakértelme és kiképzése

A közös légi járatok fedélzetére kijelölt kísérőszemélyek a szóban forgó megbízások lebonyolításához előzetes kiképzésben részesülnek; a megbízástól függően biztosítani kell a számukra a szükséges egészségügyi támogatást.

[…]

1.2.5.   A kísérőszemélyek magatartási kódexe

A kísérőszemélyek fegyvertelenek. Civil ruhát viselhetnek, amelyet azonosítási célból megkülönböztető jelvénnyel kell ellátni. A szabályszerűen meghatalmazott egyéb kísérők is megkülönböztető jelvényt viselnek.

A kíséret tagjai a repülőgépen az optimális biztonság érdekében stratégiai helyeket foglalnak el. A kísérőszemélyek továbbá a felelősségük alá tartozó kitoloncolandó személyek mellé ülnek.

1.2.6.   A kísérőszemélyek létszámára vonatkozó rendelkezések

A kísérőszemélyek létszámát eseti alapon, a lehetséges kockázatok felmérését és kölcsönös konzultációt követően kell megállapítani. A legtöbb esetben ajánlott, hogy létszámuk legalább egyenlő legyen a fedélzeten lévő kitoloncolandó személyek létszámával. Szükség esetén (pl. távoli rendeltetési helyek esetében) tartalékegység áll rendelkezésre segítségnyújtás céljából.

2.   AZ INDULÁST MEGELŐZŐ SZAKASZ AZ INDULÁSI REPÜLŐTÉREN, ILLETVE A TRANZITREPÜLŐTEREKEN

2.1.   Szállítás a repülőtérre és a repülőtéren való tartózkodás

A repülőtérre szállítást és a repülőtéren való tartózkodást illetően a következőket kell alkalmazni:

a)	a kísérőszemélyeknek és a kitoloncolandó személyeknek elvileg az indulás előtt legalább három órával a repülőtéren kell lenniük;

b)

a kitoloncolandó személyeket tájékoztatni kell kitoloncolásuk végrehajtásáról, továbbá arról, hogy saját érdekük, hogy a kísérőszemélyekkel maradéktalanul együttműködjenek. Világossá kell tenni, hogy nem tűrik a kitoloncolást megzavaró magatartást, illetve, hogy az ilyen magatartással nem lehet elérni a kitoloncolási művelet leállítását;

[…]

2.2.   Bejelentkezés a repülőtéren, beszállás és biztonsági vizsgálat

A repülőtéri bejelentkezésre, beszállásra és biztonsági vizsgálatra vonatkozó szabályok a következők:

a)	a kitoloncolási művelet megkezdésének mindenkori helyszíne szerinti tagállam kísérőszemélyei felelősek a bejelentkezésért, valamint, hogy segítséget nyújtsanak az ellenőrzésnél történő áthaladás során;

b)	a közös légi járatra való beszállás előtt valamennyi kitoloncolandó személyt gondos biztonsági vizsgálatnak kell alávetni. Minden olyan tárgyat, amely veszélyeztetheti a személyi biztonságot, illetve a közös légi járat biztonságát el kell venni tőlük, és azokat a csomagtérben kell elhelyezni;

c)

a kitoloncolandó személy poggyászát nem szabad az utastérben elhelyezni. A csomagtérben elhelyezett valamennyi poggyászt biztonsági vizsgálatnak kell alávetni, és a tulajdonos nevét viselő címkével kell ellátni. A Nemzetközi Polgári Repülési Szervezet (ICAO) szabályai alapján veszélyesnek ítélt tárgyakat a poggyászból el kell távolítani;

d)	a pénzt és értéktárgyakat a tulajdonos nevét viselő címkével ellátott átlátszó tokban kell elhelyezni. A kitoloncolandó személyeket tájékoztatni kell a félretett tárgyakra és pénzre vonatkozó eljárásról;

[…]

3.   ELJÁRÁS A REPÜLÉS IDEJE ALATT

[…]

3.2.   Kényszerítő intézkedések alkalmazása

Kényszerítő intézkedések alkalmazására a következőképpen kerülhet sor:

a)	a kényszerítő intézkedések során tiszteletben kell tartani a kitoloncolandó személyek jogait;

b)

kényszerítő intézkedéseket olyan személyekkel szemben lehet alkalmazni, akik megtagadják a kitoloncolást, vagy ellenállást tanúsítanak. A kényszerítő intézkedéseknek arányos mértékűnek kell lenniük, és erőszakot kizárólag indokolt mértékben lehet alkalmazni. A kitoloncolandó személy méltóságát és testi épségét meg kell őrizni. Ebből kifolyólag kétség esetén a „nem minden áron kitoloncolni” elvet követve le kell állítani a kitoloncolási műveletet, beleértve a kitoloncolandó személy ellenállásán és veszélyességén alapuló jogszerű kényszerítő intézkedések alkalmazását is;

c)

a kényszerítő intézkedések a kitoloncolandó személy rendes légző képességét nem veszélyeztethetik, illetve nem korlátozhatják. Amennyiben kényszerítő erőt alkalmaznak, biztosítani kell, hogy a kitoloncolandó személy mellkasa függőleges helyzetben maradjon, és hogy a mellkasát a rendes lélegzetvételben semmi se akadályozza;

d)	az ellenállást tanúsító kitoloncolandó személyek mozgását kizárólag olyan kényszerítő eszközökkel szabad megakadályozni, amelyek a méltóságukat és testi épségüket nem veszélyeztetik;

e)

a szervező tagállam és a részt vevő tagállamok a kitoloncolási műveletet megelőzően megállapodnak arról, hogy mely kényszerítő eszközök használatát engedélyezik. A légi járat biztonságát szolgáló rendkívüli intézkedések sérelme nélkül tilos a kitoloncolás megkönnyítése érdekében nyugtatószereket használni;

f)	valamennyi kísérőszemélyt tájékoztatni kell az engedélyezett és tiltott kényszerítő eszközökről;

g)	azon kitoloncolandó személyeket, akiknél kényszerítő eszközt alkalmaztak, a teljes repülőút során állandó felügyelet alatt kell tartani;

h)	a kitoloncolási művelet vezetője vagy annak helyettese határozhat arról, hogy ideiglenesen feloldják-e a kényszerítő eszközök használatát.

3.3.   Egészségügyi személyzet és tolmácsok

Az egészségügyi személyzetre és a tolmácsokra a következő rendelkezések vonatkoznak:

a)	a közös légi járaton legalább egy orvosnak jelen kell lennie;

b)

az orvos hozzáféréssel rendelkezik a kitoloncolandó személyek egészségügyi lapjához, és az indulás előtt tájékoztatni kell azon kitoloncolandó személyekről, akiknél különleges egészségügyi problémát állapítottak meg. Ha közvetlenül az indulás előtt fedeznek fel valamely korábban nem ismert olyan egészségügyi problémát, amely a kitoloncolás végrehajtását befolyásolhatja, úgy azt az illetékes hatóságokkal együttműködve kell értékelni;

c)	a kitoloncolandó személyek gyógyszeres kezelését kizárólag orvos végezheti, a pontos orvosi diagnózis felállítását követően. A repülőút folyamán a kitoloncolandó személyek számára szükséges gyógyszereket a fedélzeten kell tartani;

d)	valamennyi kitoloncolandó személynek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy közvetlenül vagy tolmácson keresztül beszélhessen az orvossal vagy a kísérőszemélyekkel olyan nyelven, amelyen ki tudja fejezni magát;

e)	a szervező tagállamok gondoskodnak arról, hogy a kitoloncolási művelethez megfelelő egészségügyi és tolmács személyzet álljon rendelkezésre.

3.4.   A kitoloncolási művelet dokumentálása és ellenőrzése

3.4.1.   Felvételkészítés és külső megfigyelők

A közös légi járatokon videó- és/vagy audiofelvételek készítéséhez, valamint külső megfigyelők jelenlétéhez a szervező tagállam és a részt vevő tagállamok közötti előzetes megállapodásra van szükség.

[…]

5.   ÉRKEZÉSI SZAKASZ

Érkezéskor:

[…]

c)

a szervező tagállam és a részt vevő tagállamok poggyászukkal és a beszállás előtt lefoglalt tárgyakkal együtt átadják a felelősségük alá tartozó kitoloncolandó személyeket a rendeltetési ország hatóságainak. A szervező és a részt vevő tagállamok vezető képviselői felelősek azért, hogy érkezéskor átadják a kitoloncolandó személyeket a helyi hatóságoknak. A kísérőszemélyek rendszerint nem hagyják el a repülőgépet;

d)

amennyiben ez helyénvaló és megvalósítható, úgy a szervező és a részt vevő tagállamoknak fel kell kérniük az érintett tagállamok konzuli személyzetét, bevándorlási összekötő tisztviselőit, illetve a rendeltetési országba előzőleg kiküldött tisztviselőit, hogy a nemzeti eljárásokkal összeegyeztethető mértékben segítsék elő a kitoloncolandó személyek átadását a helyi hatóságoknak;

e)	a kitoloncolandó személyeken a helyi hatóságoknak történő átadáskor nem lehet bilincs vagy más kényszerítő eszköz;

f)	a kitoloncolandó személyek átadására a repülőgépen kívül kerül sor (a helyzetnek megfelelően a feljáró alján, vagy a repülőtér erre alkalmas helyiségében). Lehetőség szerint el kell kerülni, hogy a helyi hatóságok a repülőgép fedélzetére lépjenek;

g)	a rendeltetési hely repülőterén a lehető legrövidebb időt kell eltölteni;

h)

a szervező tagállam és a részt vevő tagállamok feladata nem várt események esetén megfelelő intézkedéseket tenni a kísérőszemélyek és képviselők, valamint azon kitoloncolandó személyek vonatkozásában, akiknek a visszafogadását nem engedélyezték, amennyiben a kitoloncolandó személyek kiszállását követően a repülőgép nem indulhat el azonnal. Ezen intézkedések szükség esetén kiterjednek a szállás biztosítására is.

6.   SIKERTELEN KITOLONCOLÁSI MŰVELET

Amennyiben a rendeltetési ország hatóságai megtagadják a területükre való beutazást, vagy a kitoloncolási műveletet egyéb okok miatt le kell állítani, úgy a szervező tagállam és az egyes részt vevő tagállamok saját költségükön biztosítják a felelősségük alá tartozó kitoloncolandó személyek saját területükre történő visszaszállítását.

További magyarázat:

—

A visszatérésre kötelezett személyek repülőtéri biztonsági személyzet vagy alkalmazott külső személyzet általi kísérete elvileg összeegyeztethető a visszatérési irányelv 8. cikkével. Összességében azonban a tagállamok felelnek a kitoloncolási művelet végrehajtásáért (kitoloncolási végzés kiadása és a kényszerítő intézkedések/kíséret arányos alkalmazása). A fent említett iránymutatások 1.2.3. pontja szerint: „Amennyiben valamely részt vevő tagállam a magánszektorból vesz igénybe kísérőszemélyeket, úgy az említett tagállam hatóságai legalább egy hivatalos képviselőt biztosítanak a légi jármű fedélzetén”. Ebből az következik, hogy a tagállamok kötelesek felügyeleti szerepet betölteni, amikor „kiszervezik” a kitoloncolást, valamint hogy nem kizárt a légitársaságok biztonsági személyzetének használata a kíséretre, feltéve, hogy az engedélyezett és legalább egy tagállami tisztviselő figyelemmel kíséri az eljárást.

—

Gyűjtő visszatérési műveletek (harmadik országbeli hatóságok repülőgépet küldenek az EU-ba, amelyen a felügyeletük mellett visszaszállítják állampolgáraikat): A tagállamok felelősek a kitoloncolási művelet végrehajtásáért addig, amíg le nem zárult a rendeltetési országbeli hatóságoknak való átadás, és a repülőgép el nem hagyta az EU talaját. A kitoloncolási művelet egésze során biztosítani kell azonban az alapvető jogok tiszteletben tartását és a kényszerítő eszközök arányos használatát a fent meghatározott közös uniós normáknak megfelelően. Egy tagállami képviselő felügyeleti célból megfigyeli a kitoloncolás azon szakaszát, amelyet a rendeltetési ország hajt végre. Az Európai Határ- és Parti Őrségről szóló (EU) 2016/1624 rendelet (az Európai Határ- és Parti Őrségről szóló rendelet) 28. cikkének (3) bekezdésével összhangban az Európai Határ- és Parti Őrség segítséget nyújthat a gyűjtő visszatérési műveletek megszervezése terén. Az ilyen műveletek során a részt vevő tagállamoknak és az Ügynökségnek biztosítaniuk kell az alapvető jogok és a visszaküldés tilalmára vonatkozó elv tiszteletben tartását, valamint a kényszerítő intézkedések arányos alkalmazását. E célból legalább a műveletben részt vevő valamely tagállam képviselőjének és egy, a kitoloncolás végrehajtásának felügyeletét ellátó személynek (valamely részt vevő tagállamból vagy a rendelet 29. cikke szerint létrehozott állományból) a fedélzeten kell tartózkodnia a teljes művelet során, egészen a célországba érkezésig.

7.2.   Légi átszállítás

Jogalap: 2003/110/EK irányelv

—	Átszállítás iránti kérelem légi úton történő kiutasítás céljából: a 2003/110/EK irányelv melléklete

—	A 2003/110/EK irányelv 4. cikkének (5) bekezdése szerinti központi hatóságok listája, amelyekhez az átszállítási kérelmek beérkeznek (elérhető mint EMH ad hoc felmérés, visszatérés, 2015, az EMH Europa weboldalán)

A 2003/110/EK irányelv a kíséret nélküli és a kísérettel ellátott, légi úton történő kiutasításokra tekintettel meghatározza a tagállamok tranzitrepülőtereinek illetékes hatóságai közötti segítségnyújtással kapcsolatos intézkedéseket. Olyan szabályokat állapít meg, amelyek célja a kitoloncolandó személyek átszállításának megkönnyítése a kiutasítási határozatot elfogadó és végrehajtó tagállamtól eltérő tagállam repülőterén. E célból meghatározza, hogy milyen körülmények között hajthatók végre az átszállítási műveletek, és megadja, hogy a megkeresett tagállamnak mely segítségnyújtási intézkedéseket kell végrehajtania. A segítségnyújtás iránti megkereséseket a 2003/110/EK irányelvhez csatolt formanyomtatványon kell benyújtani. Ezeket a megkereséseket a tagállamok e célra kijelölt központi hatóságainak kell megküldeni.

7.3.   Légi úton történő közös kitoloncolási műveletek

Jogalap: 2004/573/EK határozat

—	A közös légi járatok szervezéséért felelős és/vagy az azokban történő részvételért felelős nemzeti hatóságok listája a 2004/573/EK határozat 3. cikke értelmében (elérhető mint EMH ad hoc felmérés, visszatérés, 2015, az EMH Europa weboldalán)

A 2004/573/EK határozat kifejezetten foglalkozik az ilyen műveletek szervezéséért vagy az azokban való részvételért felelős hatóságok általános és konkrét feladatainak meghatározásával. A légi úton történő közös kitoloncolásokra vonatkozó biztonsági rendelkezésekről szóló közös iránymutatások e tanácsi határozat mellékletében találhatók. A visszatérési irányelv 8. cikkének (5) bekezdése értelmében ezeket az iránymutatásokat minden légi úton végrehajtott kitoloncolás esetében figyelembe kell venni, beleértve a tisztán nemzeti műveleteket is (lásd a fenti 7.1. szakaszt).

7.4.   Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség által koordinált visszaküldési műveletek

Jogalap: az (EU) 2016/1624 rendelet – 28. cikk

Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség egyik feladata, hogy – az uniós visszatérési politikával összhangban és különösen az uniós visszatérési jogszabályok kulcsfontosságú elemét képező visszatérési irányelv értelmében – segítséget nyújtson a tagállamok közös kiutasítási műveleteinek megszervezése és végrehajtása terén. Az Ügynökség visszatérési ügyekben betöltött szerepét és az alapvető jogoknak való megfelelését 2016-ban megerősítette az Európai Határ- és Parti Őrségről szóló rendelet.

Az Ügynökség által koordinált közös kiutasítási műveletek végrehajtása egyértelmű hozzáadott értékkel bír, és a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy széleskörűen éljenek ezzel a lehetőséggel.

Az Ügynökség által koordinált kiutasítási műveletek a kitoloncolás ellenőrzésének hatálya alá tartoznak (lásd a 8. szakaszt).

8.   A KITOLONCOLÁS ELLENŐRZÉSE

Jogalap: visszatérési irányelv – 8. cikk, (6) bekezdés

—

A kitoloncolást ellenőrző nemzeti szervek jegyzéke: elérhető mint EMH ad hoc felmérés, visszatérés, 2015, az EMH Europa weboldalán; az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége által a kitoloncolást ellenőrző nemzeti szervekre vonatkozóan összeállított áttekintés, elérhető: http://fra.europa.eu/en/theme/asylum-migration-borders/forced-return

A tagállamok gondoskodnak a kitoloncolás hatékony ellenőrzési rendszeréről.

A kitoloncolás ellenőrzése fontos eszköz, amely a visszatérésre kötelezett személy és a végrehajtó hatóságok érdekét egyaránt szolgálhatja a tagállamok mindennapi kiutasítási gyakorlatainak beépített kontrollmechanizmusaként. A hatékony ellenőrzés segíthet a feszültség enyhítésében. Lehetővé teszi az esetleges hiányosságok gyors azonosítását és kiküszöbölését. Emellett védelmet nyújt a végrehajtó hatóságoknak – amelyeket néha indokolatlanul bírál a média vagy a nem-kormányzati szervezetek – azáltal, hogy pártatlan és semleges módon számol be a tevékenységeikről.

A visszatérési irányelv nem írja elő részletesen, hogy a kitoloncolást ellenőrző nemzeti rendszereknek hogyan kell felépülniük. Széles mérlegelési jogkört ad a tagállamoknak. Az irányelv szövege és háttere azonban útmutatást adhat:

1.

a kitoloncolás ellenőrzése a tagállamok által a kitoloncolással kapcsolatban végrehajtott összes tevékenységre kiterjed – a távozás előkészítésétől a visszatérési célországban való befogadásig, vagy a kitoloncolás meghiúsulása esetén az indulási helyre való visszatérésig. Nem terjed ki a visszatérés utáni ellenőrzésre, vagyis a visszatérésre kötelezett személy harmadik országba való befogadása utáni időszakra;

2.	az ellenőrző rendszereknek be kell vonniuk a kiutasítást végrehajtó hatóságoktól eltérő és független szervezeteket/szerveket („nemo monitor in res sua”);

3.	a közigazgatási szervek (például nemzeti ombudsman vagy független általános ellenőrzést végző szerv) is végezhetik az ellenőrzést. Mindazonáltal problémát okozhat, ha az ellenőrző szerepet a kiutasítást/kitoloncolást is végrehajtó közigazgatási szerv egyik alosztálya tölti be;

4.	a jogorvoslati lehetőségek puszta megléte az egyedi esetekben, illetve a nemzeti visszatérési politikák hatékonyságának ellenőrzésére szolgáló nemzeti rendszerek létezése önmagában nem minősül a visszatérési irányelv 8. cikke (6) bekezdésének megfelelő alkalmazásának;

5.	a tagállamok nem kötelesek automatikusan finanszírozni az ellenőrzés összes költségét (például a személyzeti költségeket), viszont a tagállamok kötelesek biztosítani a kitoloncolás ellenőrzésére szolgáló rendszer átfogó működését (hatékony érvényesülés);

6.

a visszatérési irányelv 8. cikkének (6) bekezdése nem kötelezi a tagállamokat minden egyes kitoloncolási művelet ellenőrzésére. A helyszíni ellenőrzéseken és véletlenszerű mintavételen alapuló ellenőrzési rendszerek kielégítőnek tekinthetők, amennyiben az ellenőrzés intenzitása elegendő az ellenőrzés átfogó hatékonyságának biztosításához;

7.	a visszatérési irányelv 8. cikkének (6) bekezdése nem biztosít alanyi jogot a visszatérésre kötelezett személynek arra, hogy esetében végrehajtsák az ellenőrzést.

Az Európai Határ- és Partvédelmi Ügynökség által koordinált kiutasítási műveletek nyomon követése:

—

Az Európai Határ- és Parti Őrségről szóló rendelet 28. cikkének (6) bekezdése előírja, hogy „[v]alamennyi visszaküldési műveletet a 2008/115/EK irányelv 8. cikke (6) bekezdésének megfelelően nyomon kell követni […], [ez] objektív és átlátható kritériumok alapján történik, és kiterjed a visszaküldési művelet egészére, az indulást megelőző szakasztól a visszatérésre kötelezett személyek nem uniós visszaküldési célországnak történő átadásáig”. Ez azt jelenti, hogy minden olyan kitoloncolási műveletet, amelyhez az Ügynökség koordinációt, egy vagy több tagállam pedig technikai és operatív megerősítést biztosít, nyomon kell követni a visszatérési irányelv 8. cikkének (6) bekezdését átültető nemzeti szabályokkal és rendelkezésekkel összhangban.

—

A nemzeti jogban előírt beszámolási kötelezettség sérelme nélkül a kitoloncolás végrehajtásának felügyeletét ellátó személyeknek minden egyes művelet után jelentést kell tenniük az Ügynökség ügyvezető igazgatója, az alapjogi tisztviselő, valamint a műveletben részt vevő valamennyi tagállam illetékes nemzeti hatóságai számára.

9.   A KITOLONCOLÁS ELHALASZTÁSA

Jogalap: visszatérési irányelv – 9. cikk

1.	A tagállamok elhalasztják a kitoloncolást a) ha az megsértené a visszaküldés tilalmának elvét; vagy b) mindaddig, amíg a 13. cikk (2) bekezdésének megfelelően felfüggesztették a kitoloncolást.

2.

A tagállamok az egyes esetek konkrét körülményeinek figyelembevételével megfelelő időszakra elhalaszthatják a kitoloncolást. Az eljárás során a tagállamoknak különösen az alábbiakat kell figyelembe venniük: a) a harmadik országbeli állampolgár fizikai vagy szellemi állapota; b) technikai okok, például a szállítási kapacitás hiánya vagy a kitoloncolás meghiúsulása a személyazonosság megállapításának hiánya miatt.

3.	Ha a kitoloncolást az (1) és (2) bekezdésben foglaltak szerint elhalasztották, az érintett harmadik országbeli állampolgár számára a 7. cikk (3) bekezdésében felsorolt kötelezettségek írhatók elő.

A visszatérési irányelv két abszolút tilalmat határoz meg: A tagállamok nem hajthatják végre egy személy kitoloncolását, ha ez sértené a visszaküldés tilalmának elvét, továbbá nem hajthatnak végre kitoloncolást mindaddig, amíg egy folyamatban lévő fellebbezésnek halasztó hatálya van a kitoloncolásra.

Más esetekben a tagállamok az egyes esetek konkrét körülményeinek figyelembevételével megfelelő időszakra elhalaszthatják a kitoloncolást. A lehetséges indokok listája szabadon bővíthető, és lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy rugalmasan reagáljanak a kitoloncolás elhalasztását indokoló, újonnan felmerülő vagy újonnan feltárt körülményekre. A visszatérési irányelvben felsorolt konkrét példák (az érintett személy fizikai vagy szellemi állapota; technikai okok, például a megfelelő szállítóeszközök hiánya) indikatív példák. A tagállamok nemzeti végrehajtási jogszabályaikban és/vagy közigazgatási gyakorlatukban további eseteket is meghatározhatnak.

További magyarázat:

—

Az önkéntes távozásra vonatkozó határidő és a kitoloncolás elhalasztása közötti különbség: A visszatérési irányelv 7. cikke (önkéntes távozás) „türelmi időszakot” biztosít, ezzel lehetővé téve a szabályos és jól előkészített távozást; ez csak azokra a visszatérésre kötelezett személyekre vonatkozik, akik várhatóan önként teljesítik a kiutasítási határozatot. Az irányelv 9. cikke (a kitoloncolás elhalasztása) azokra az esetekre vonatkozik, amikor a visszatérési kötelezettség teljesítését az államnak kell kikényszerítenie, mert az önkéntes távozás nem lehetséges vagy nem biztosított.

—

Jogállás a kitoloncolás elhalasztása alatt: a kitoloncolás elhalasztásának időtartama alatt a visszatérésre kötelezett személy a visszatérési irányelv 14. cikkében felsorolt biztosítékokban részesül (a visszatérési kötelezettség elhalasztásának írásbeli igazolása és néhány alapvető biztosíték, például sürgősségi egészségügyi ellátáshoz való hozzáférés és a betegség szükséges kezelése, valamint a család egysége – lásd e kézikönyv 13. szakaszát). A visszatérésre kötelezett személy azonban nem minősül a tagállamban jogszerűen tartózkodó személynek, kivéve, ha a tagállam – a visszatérési irányelv 6. cikkének (4) bekezdése értelmében – úgy dönt, hogy tartózkodási engedélyt vagy jogosultságot biztosít a harmadik országbeli állampolgár számára.

—

A kitoloncolás elhalasztása alatti konkrét tartózkodási hely kijelölése: A 9. cikk (3) bekezdése konkrétan hivatkozik a 7. cikk (3) bekezdésében felsorolt lehetőségekre a szökés kockázatának elkerülése céljából (lásd a 6.2. szakaszt), ideértve például az egy adott helyen való tartózkodásra vonatkozó kötelezettség előírásának lehetőségét.

10.   KÍSÉRŐ NÉLKÜLI KISKORÚAK KIUTASÍTÁSA

A visszatérési irányelv a kiskorúakra is vonatkozik – ideértve a kísérő nélküli kiskorúakat is –, és konkrét biztosítékokról rendelkezik, amelyeket a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk. Ezek a biztosítékok minden olyan, tizennyolc év alatti (vagyis kiskorú) egyénre vonatkoznak, aki érte felelős nagykorú személy kísérete nélkül lépett a tagállamok területére, mindaddig, amíg ilyen személy tényleges felügyelete alá nem kerül (a tagállamok területére való beutazás után kíséret nélkül maradt kiskorúakat is beleértve). Egyes tagállamokban a 18 év alatti serdülők számára biztosítják az önálló döntés jogát a kiutasítási (és menekültügyi) eljárásokban; mindazonáltal a tagállamok számára minden 18 éven aluli kiskorú esetében kötelező a visszatérési irányelvben foglalt biztosítékok alkalmazása.

A tartós megoldások kulcsfontosságúak ahhoz, hogy hosszú távon rendet és stabilitást lehessen biztosítani valamennyi kiskorú számára. A kiutasítás a kísérő nélküli kiskorúakkal kapcsolatos tartós megoldások egyike, és minden tagállami intézkedés esetén kulcsfontosságú szempontként figyelembe kell venni a gyermek mindenek felett álló érdekét. A kísérő nélküli kiskorú kiutasításáról való döntés előtt – és a gyermekek jogairól szóló egyezmény (50) 12. cikkének (2) bekezdésével összhangban – a kiskorúakat meg kell hallgatni akár közvetlenül, akár képviselőn vagy megfelelő szervezeten keresztül, valamint minden esetben egyedi értékelést kell végezni a gyermek mindenek felett álló érdekéről, ezen belül konkrét igényeiről, a család aktuális helyzetéről és a visszatérési célországban fennálló helyzetről és befogadási körülményekről. Az értékelés során következetesen meg kell vizsgálni, hogy a származási országba való visszatérés, illetve a családegyesítés valóban a gyermek mindenek felett álló érdeke-e.

Az értékelést az illetékes hatóságoknak multidiszciplináris megközelítést alkalmazva, a kiskorú mellé kijelölt gyám és/vagy az illetékes gyermekvédelmi hatóság bevonásával kell elvégezniük. A tagállamoknak emellett rendszeres időközönként felül kell vizsgálniuk a gyermek mindenek felett álló érdekét, a konkrét esetben bekövetkezett fejlemények figyelembevételével.

A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy vegyék figyelembe az UNHCR és az UNICEF által a gyermek mindenek felett álló érdekének meghatározására vonatkozóan közösen kidolgozott irányelvekben foglalt, értelmező és operatív iránymutatásokat (51), az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának 14. sz. általános észrevételét (52) – amely szerint a gyermek mindenek felett álló érdeke elsődleges szempontként kezelendő –, az UNHCR irányelveit a gyermek mindenek felett álló érdekének meghatározásáról (53), valamint az UNHCR által a mindenek felett álló érdek meghatározására vonatkozóan kidolgozott irányelvek végrehajtásáról szóló kézikönyvet (54).

A kiskorúak arra vonatkozó joga, hogy a rájuk vonatkozó vagy őket érintő kiutasítási eljárás során meghallgassák őket, a mindenek felett álló érdek értékelésének szerves részét képezi (lásd a gyermekek jogairól szóló egyezmény 12. cikkét), és azt az uniós jog alapelveként elismert, az Alapjogi Chartában rögzített alapvető jogként tiszteletben kell tartani. Ez a jog magában foglalja azt, hogy megfelelő jelentőséget tulajdonítanak a kiskorúak véleményének – figyelembe véve életkorukat és érettségüket, valamint az esetleges kommunikációs nehézségeiket – az eljárásban való érdemi részvételük biztosítása érdekében, továbbá hogy tiszteletben tartják a kiskorú szabad véleménynyilvánításhoz való jogát (további útmutatásért lásd a 12.1. szakaszt).

A kísérő nélküli kiskorú fogalommeghatározása: a visszatérési irányelv nem határozza meg a kísérő nélküli kiskorú fogalmát. Tekintettel arra, hogy a kísérő nélküli kiskorúak sok esetben menedékkérők vagy azok voltak, a Bizottság a legújabb menedékjogi irányelvekben – konkrétan a befogadási feltételekről szóló átdolgozott irányelv 2. cikkének e) pontjában – foglalt meghatározás használatát szorgalmazza: „olyan kiskorú, aki jogszabály vagy az érintett tagállam gyakorlata alapján érte felelős nagykorú személy kísérete nélkül lépett a tagállamok területére, mindaddig, amíg ilyen személy tényleges felügyelete alá nem kerül; ide tartozik azon kiskorú is, aki a tagállamok területére történt belépést követően maradt felügyelet nélkül”.

A kiutasítási határozat kiadásának mellőzése kísérő nélküli kiskorúak esetében: A visszatérési irányelv 6. cikkének (4) bekezdése kifejezetten lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a nemzeti joggal összhangban bármikor tartózkodási engedélyt vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedélyt adjanak ki az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok számára. Ez az általános szabály a kiskorúakra is érvényes. Következésképpen azok a tagállamok, amelyek nem kívánják kiutasítani/kitoloncolni a területükön illegálisan tartózkodó harmadik országbeli kiskorúakat, vagy a gyermek mindenek felett álló érdekének értékelése alapján tartózkodnak a kísérő nélküli kiskorú kitoloncolásától, bármikor tartózkodási engedélyt adhatnak ki (például a 18. életév betöltéséig való tartózkodást lehetővé tevő ideiglenes engedély).

A visszatérési irányelv 6. cikkének (1) bekezdése azonban választásra kötelezi a tagállamokat az „A” (engedély kiadása vagy tartózkodási jog biztosítása) és a „B” (kiutasítási eljárás lefolytatása) lehetőség között (lásd az 5. szakaszt). A tagállamoknak ezért egyértelmű szabályokat kell meghatározniuk a kísérő nélküli kiskorúak jogállására vonatkozóan, amelyek lehetővé teszik vagy a kiutasítási határozat kiadását és a kiutasítás végrehajtását, vagy a kiskorú számára tartózkodási jog biztosítását a nemzeti jogszabályokkal összhangban. A tagállamoknak törekedniük kell annak biztosítására, hogy a visszatérésre nem kötelezett, kísérő nélküli kiskorúak számára hozzáférhetők legyenek a jogállás meghatározására irányuló eljárások. Ez egyértelmű megközelítés, amelynek célja a „szürke zónák” csökkentése és a jogbiztonság javítása minden érintett fél számára. A fentiekre való tekintettel a visszatérési irányelvvel való összeegyeztethetőség érdekében azokban a tagállamokban, amelyek a gyermek mindenek felett álló érdekének értékelését követően nem kívánják kiutasítani/kitoloncolni a harmadik országbeli kiskorúakat, a kísérő nélküli kiskorúak helyzetét meghatározó jogi keretnek rendelkeznie kell vagy ideiglenes engedély vagy tartózkodási jog biztosításáról (például a 18. életév betöltéséig), vagy kiutasítási határozat kiadásáról és a kitoloncolás elhalasztásáról a visszatérési irányelv 6. és 9. cikkének megfelelően.

10.1.   Megfelelő szervek általi segítségnyújtás

Jogalap: visszatérési irányelv – 10. cikk, (1) bekezdés

A kísérő nélküli kiskorúakra vonatkozó kiutasítási határozat elrendelése előtt a gyermekek legjobb érdekének kellő figyelembevételével a kiutasítást végrehajtó hatóságtól eltérő megfelelő szervek általi segítségnyújtást kell biztosítani a kiskorúak számára.

Emlékeztető/magyarázat: A 10. cikk (1) bekezdése nem szerepelt a bizottsági javaslatban. Az egyeztetések során került bele a szövegbe, és az Európa Tanács kitoloncolásról szóló húsz iránymutatásában (55) szereplő 2. iránymutatás (5) bekezdésén alapul, amely szerint „[a] kísérő nélküli kiskorúakra vonatkozó kitoloncolási végzés kiadásáról való döntés előtt a gyermek mindenek felett álló érdekének kellő figyelembevételével segítségnyújtást – különösen jogi segítséget – kell biztosítani a kiskorú számára”.

A „megfelelő szervek” jellege: a „megfelelő szervnek” a kiutasítást végrehajtó hatóságtól eltérő szervnek kell lennie, és lehet kormányzati szerv (lehetőleg ugyanazon minisztériumon belüli eltérő szolgálat) vagy nem kormányzati szervezet, vagy a kettő kombinációja, amely lehetővé teszi a multidiszciplináris együttműködést a kormány által támogatott és a nem kormányzati gyámsági és/vagy gyermekvédelmi szervek között. A gyermekek ellátásáért és védelméért felelős szerveknek meg kell felelniük a biztonság, az egészség, a személyzet alkalmassága és a hozzáértő felügyelet terén meghatározott normáknak. A szereplők különböző feladatait és felelősségeit egyértelműen és átláthatóan kell meghatározni, különösen a kísérő nélküli kiskorú esetében, hogy aktívan és ténylegesen részt vehessen az őt érintő valamennyi ügyben.

A „segítségnyújtás” jellege: a segítségnyújtásnak magában kell foglalnia a jogi segítséget is, ugyanakkor nem korlátozódhat csak arra. Szintén foglalkozni kell a visszatérési irányelvben említett további szempontokkal is – amilyen például a szükséges egészségügyi segítségnyújtás és ellátás biztosítása, a családdal való kapcsolattartás, az oktatáshoz való hozzáférés – a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezményben meghatározott jogok érvényesítésének elősegítése érdekében. Külön hangsúlyt kell fektetni arra, hogy a kiskorúval előzetesen, majd minden folyamat és eljárás során, valamint az őt érintő összes döntés kapcsán egyeztetni kell. A kiskorúakat gyermekbarát, valamint koruknak, illetve a körülményeknek megfelelő módon tájékoztatni kell jogaikról, az eljárásokról és a védelmük érdekében igénybe vehető szolgáltatásokról.

A „segítségnyújtás” időzítése: a megfelelő szerveknek a lehető legkorábban, még a kiutasítási határozat kiadása előtt meg kell kezdeniük a segítségnyújtást. Ennek előfeltétele az életkor gyors megállapítása az érintett kiskorú szavahihetőségének feltételezésével. A segítségnyújtásnak folyamatos és stabil folyamatnak kell lennie, ideértve a kiutasítás szakaszát is. Kiterjedhet továbbá a visszatérés utáni szakaszra is, ezzel biztosítva a visszatérés megfelelő nyomon követését. Szükség esetén gondoskodni kell a tagállamban fennálló gyámságnak a visszatérési célországba való átviteléről a 10. cikk (2) bekezdése értelmében.

Az életkor megállapítása: a visszatérési irányelv nem rendelkezik az életkor megállapításáról. Az uniós bevándorlási és menekültügyi vívmányok következetes értelmezése alapján a Bizottság ajánlja, hogy a menekültügyi eljárásokról szóló irányelv 25. cikkének (5) bekezdésében foglalt rendelkezéseket alkalmazzák, valamint vegyék figyelembe a kapcsolódó – például az Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal által kidolgozott – dokumentumokat (56).

Folyamatos segítségnyújtás a menekültügyi és kiutasítási eljárások során: Jóllehet a menedékkérők számára biztosított gyámság és a kiutasítási eljárás során a kiskorúaknak/gyermekeknek nyújtandó „segítség” jogalapja különböző, a menekültügyi vívmányokban és a visszatérési irányelvben meghatározott követelmények között szoros kapcsolat áll fenn, és a menekültügyi és kiutasítási eljárásokban a segítségnyújtás folytonosságára kell törekedni.

—	A gyámság biztosítása önmagában nem elegendő a kiskorúaknak történő segítségnyújtásra vonatkozó kötelezettség teljesítéséhez, mivel a „megfelelő szervek általi segítségnyújtás” túlmutat a gyámságon.

10.2.   Visszatérés egy családtaghoz, kinevezett gondviselőhöz vagy megfelelő befogadó létesítményekbe

Jogalap: visszatérési irányelv – 10. cikk, (2) bekezdés

Kísérő nélküli kiskorúaknak a tagállam területéről történő kitoloncolása előtt a tagállam hatóságainak meg kell győződniük arról, hogy a kiskorú

—	egy családtagjához,

—	kinevezett gondviselőhöz vagy

—	a fogadó állam megfelelő befogadó létesítményéhez kerül.

A visszatérési irányelv 10. cikkének (2) bekezdésében megadott lehetőségek közül ajánlott a családtagokhoz való visszatérés előnyben részesítése, kivéve, ha ez kifejezetten nem a gyermek mindenek felett álló érdekét szolgálja. A tagállamoknak tehát erőfeszítéseket kell tenniük a kísérő nélküli kiskorú személyazonosságának és állampolgárságának megállapítása, valamint családtagjainak felkutatása érdekében. A gondviselőhöz vagy megfelelő befogadó létesítménybe való visszatérés bizonyos körülmények között elfogadható alternatívának tekinthető.

A Bizottság azt ajánlja, hogy a tagállamok hajtsanak végre megfelelő reintegrációs intézkedéseket a származási országukba visszatérő, kísérő nélküli kiskorúak tekintetében, és biztosítsák az ilyen intézkedések gyors igénybevételének lehetőségét a távozás előtt és a nem uniós visszatérési célországba való megérkezés után egyaránt.

További magyarázat:

—

Családfelkutatás: A tagállamoknak a kijelölt gondviselő és/vagy egy gyermekvédelmi szakember bevonásával mielőbb eljárást kell indítaniuk a kísérő nélküli kiskorúak szüleinek vagy családtagjainak felkutatása érdekében. A családfelkutatás elősegítése, valamint a gondviselő vagy a visszatérést célzó megfelelő lehetőség azonosítása érdekében az illetékes nemzeti hatóságoknak tevékenyen törekedniük kell a visszatérési célországban működő konzuli szolgálatokkal, összekötő tisztviselőkkel, gyermekvédelmi szervekkel, nemzetközi szervezetekkel és nem kormányzati szervezetekkel való együttműködésre, maradéktalanul kihasználva a határokon átnyúló együttműködés meglévő csatornáit.

—

Kiskorúak önkéntes távozása: a 10. cikk (2) bekezdése elvileg csak azokra a helyzetekre vonatkozik, amikor a gyermeket kitoloncolják, azokra viszont nem, amikor a gyermek önként távozik a tagállamból. A gyermek mindenek felett álló érdekének megfelelő figyelembevételére vonatkozó tagállami kötelezettséget tekintve ajánlott, hogy a családi helyzet, valamint a visszatérési célországban fennálló helyzet és befogadási körülmények értékelésére az önkéntes távozás esetében is sor kerüljön.

—

A visszatérési célországban működő befogadó létesítmények megfelelőségét eseti alapon kell értékelni, figyelembe véve a visszatérő kiskorú egyéni helyzetét és életkorát. A visszatérési célországban a határrendőrség általi átvétel a szükséges nyomonkövetési és kísérő intézkedések végrehajtása nélkül nem minősül „megfelelő befogadásnak”. A tagállamoknak kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a megfelelő szálláshely meglétére, valamint az egészségügyi ellátáshoz és az oktatáshoz való hozzáférésre a visszatérési célországban. A tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a gyermekek jogairól szóló ENSZ-egyezmény 20. cikkét, és a Bizottság ösztönzi a tagállamokat a gyermekek alternatív gondozásáról szóló ENSZ-iránymutatások (57) betartására.

11.   BEUTAZÁSI TILALOM

Jogalap: visszatérési irányelv – 3. cikk, (6) bekezdés és 11. cikk

„Beutazási tilalom”: a kiutasítási határozatot kísérő közigazgatási vagy bírósági határozat vagy intézkedés, amely meghatározott időtartamra megtiltja a tagállamok területére való beutazást és a tagállamok területén való tartózkodást.

A kiutasítási határozatokkal együtt beutazási tilalmat kell elrendelni:

a)	ha az önkéntes távozásra nem állapítottak meg határidőt; vagy

b)	ha a visszatérési kötelezettség teljesítésére nem került sor.

Egyéb esetekben a kiutasítási határozatok párosulhatnak beutazási tilalommal.

A beutazási tilalom időtartamát minden egyes eset idevágó körülményeinek alapos megfontolása alapján kell meghatározni, és az elméletileg nem haladja meg az öt évet. Mindazonáltal túllépheti az öt évet, ha a harmadik országbeli állampolgár a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly fenyegetést jelent.

A visszatérési irányelvben foglalt, kiutasítással kapcsolatos beutazási tilalmak rendeltetése az, hogy megelőző hatást gyakoroljanak, és erősítsék az uniós visszatérési politika hitelességét azon egyértelmű üzenet közvetítésével, hogy azok, akik megszegik az uniós tagállamok migrációügyi szabályait, meghatározott ideig nem utazhatnak be egyik uniós tagállamba sem.

A visszatérési irányelv a tagállamokat két „minősített” esetben kötelezi arra, hogy beutazási tilalmat rendeljenek el: i. ha nem biztosították az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt, valamint ii. ha a visszatérési kötelezettség teljesítése elmaradt.

Minden egyéb esetben a kiutasítási határozatokat beutazási tilalom kísérheti.

A beutazási tilalom időtartamát a konkrét eset valamennyi releváns körülményének alapos megfontolása alapján kell meghatározni. Főszabályként a tilalom nem haladhatja meg az öt évet. A közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly fenyegetést jelentő esetekben a beutazási tilalom hosszabb időtartamra is elrendelhető.

A kiutasítással kapcsolatos beutazási tilalmakra vonatkozóan a visszatérési irányelvben meghatározott szabályok nem vonatkoznak azokra a beutazási tilalmakra, amelyeket nem a migrációval összefüggő okokból rendeltek el, így például az olyan harmadik országbeli állampolgárokkal szemben elrendelt beutazási tilalmakra, akik súlyos bűncselekményt követtek el, vagy akik esetében egyértelmű jelek mutatnak arra, hogy ilyen bűncselekményeket szándékoznak elkövetni (lásd az 1987/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (58) (SIS II rendelet) 24. cikkének (2) bekezdését), vagy az EUSZ V. címének 2. fejezetével összhangban elfogadott korlátozó intézkedésnek minősülő beutazási tilalmakra, beleértve az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által elrendelt utazási tilalmakat is.

11.1.   Az EU egészére vonatkozó hatály

A beutazási tilalom az összes tagállam területére történő belépést tiltja: a visszatérési irányelv (14) preambulumbekezdésének szövegéből és az irányelv valamennyi nyelvi változatának következetes összehasonlításából egyértelműen kitűnik, hogy a beutazási tilalom az összes tagállam területére való belépést és az összes tagállam területén való tartózkodást tiltja. A dán nyelvű változat egyes számot használ („ophold på en medlemsstats”), ami kétségtelenül fordítási hibának minősül. A beutazási tilalom egész Európai Unióra kiterjedő hatálya az irányelv egyik fő uniós hozzáadott értéke. A beutazási tilalom egész Európai Unióra kiterjedő hatályát világosan fel kell tüntetni a harmadik országbeli állampolgár részére kibocsátott, beutazási tilalmat elrendelő határozatban.

A beutazási tilalmak kötelező erővel bírnak a visszatérési irányelv hatálya alá tartozó valamennyi tagállamra, azaz az Egyesült Királyság és Írország kivételével az összes uniós tagállamra, továbbá a schengeni társult országokra, vagyis Svájcra, Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre vonatkozóan.

A többi tagállam tájékoztatása az elrendelt beutazási tilalmakról: elengedhetetlen, hogy a többi tagállam tájékoztatást kapjon az összes elrendelt beutazási tilalomról. A többi tagállam beutazási tilalom meglétéről való tájékoztatásának és a beutazási tilalmak sikeres végrehajtásának legfőbb – ám nem kizárólagos – eszköze az, hogy a beutazási tilalmakat beviszik a SIS-be a SIS II rendelet 24. cikkének (3) bekezdésével összhangban. A tagállamoknak ezért biztosítaniuk kell a beutazási tilalmak SIS-be történő szisztematikus bevitelét. Azon tagállamok vonatkozásában, amelyek nem rendelkeznek hozzáféréssel a SIS-hez, az információcsere más csatornákon keresztül (például kétoldalú kapcsolattartással) valósítható meg.

Tisztán nemzeti hatályú beutazási tilalmak: a visszatérési irányelvvel nem egyeztethető össze a migrációval kapcsolatos, tisztán nemzeti hatályú beutazási tilalmak elrendelése. A nemzeti jogszabályoknak elő kell írniuk, hogy a kiutasítási határozathoz kapcsolódóan elrendelt beutazási tilalmak tiltsák meg az összes tagállamba történő beutazást és az azok területén való tartózkodást, például az összes ilyen beutazási tilalom SIS-be történő következetes bevitelére vonatkozó kötelezettség bevezetése révén. Mindazonáltal ha az A tagállam által elrendelt beutazási tilalom hatálya alatt álló harmadik országbeli állampolgár a B tagállam által kibocsátott tartózkodási engedéllyel rendelkezik, és amennyiben B tagállam a visszatérési irányelv 11. cikkének (4) bekezdésében említett, a Schengeni Egyezmény 25. cikke szerinti konzultációt követően nem kívánja visszavonni ezt az engedélyt, akkor A tagállam visszavonja az Európai Unió egészére vonatkozó beutazási tilalmat, de a harmadik országbeli állampolgárt felveheti a figyelmeztető jelzéseket tartalmazó nemzeti adatbázisába a Schengeni Egyezmény 25. cikke (2) bekezdésének utolsó mondata alapján („lex specialis”).

11.2.   A SIS II használata

Beutazási tilalmak rögzítése a SIS-ben: a jelenleg alkalmazandó jogszabályok értelmében a tagállamok a visszatérési irányelvvel összhangban elrendelt beutazási tilalmakkal kapcsolatos figyelmeztető jelzéseket rögzíthetnek a SIS-ben, de ez nem kötelező számukra. Mindazonáltal a visszatérési irányelv alapján elrendelt beutazási tilalmak uniós dimenziójának maradéktalan érvényesülése érdekében a tagállamoknak következetesen így kellene eljárniuk.

A SIS-ben rögzített figyelmeztető jelzések háromévenkénti felülvizsgálata (a Schengeni Egyezmény 112. cikke és a SIS II rendelet 29. cikke alapján) és a beutazási tilalomnak a visszatérési irányelv alapján meghatározott időtartama közötti összefüggés: a SIS-be bevitt figyelmeztető jelzések felülvizsgálata eljárási követelmény, amelynek célja annak biztosítása, hogy a figyelmeztető jelzések csak az elrendelésük céljának eléréséhez szükséges ideig maradjanak hatályban. Ettől függetlenül a beutazási tilalom időtartamát megállapító érdemi döntést a tagállamok hozzák meg, a visszatérési irányelv előírásainak megfelelően. Ha a háromévenkénti felülvizsgálat időpontjában a visszatérési irányelv alapján elrendelt beutazási tilalom még mindig hatályban van (például a tilalmat ötéves időtartamra rendelték el és időközben nem vonták vissza), a tagállamok a fennmaradó kétéves időtartamra fenntarthatják a figyelmeztető jelzést a SIS-ben, ha az továbbra is szükséges, figyelemmel az alkalmazandó értékelési szempontokra, nevezetesen a visszatérési irányelv 11. cikkére a Schengeni Egyezmény 112. cikkének (4) bekezdésével vagy a SIS II rendelet 29. cikkének (4) bekezdésével összefüggésben.

11.3.   Eljárási kérdések

Beutazási tilalom elrendelése távozáskor a határon az érintett személy távollétében lefolytatott eljárásban (például azokban az esetekben, amikor a vízumában engedélyezett tartózkodási időt túllépő személy röviddel a távozás időpontja előtt jelenik meg a repülőtéri határellenőrzési ponton): nincs akadálya annak, hogy a tagállam kiutasítási eljárást indítson, ha tudomást szerez a vízumban engedélyezett tartózkodási idő túllépéséről, és hogy az érintett személy távollétében lefolytatott eljárásban beutazási tilalmat is elrendelő kiutasítási határozatot adjon ki (lásd az 5.1. szakaszt), amennyiben:

1.	a nemzeti közigazgatási jog lehetővé teszi az érintett személy távollétében lefolytatott eljárásokat; valamint

2.	ezek a nemzeti eljárások összhangban állnak az uniós jog általános elveivel és az Alapjogi Chartában foglalt alapvető jogokkal, különösen a meghallgatáshoz való joggal és a hatékony jogorvoslathoz, illetve a tisztességes eljáráshoz való joggal.

Beutazási tilalom elrendelése a távozás időpontjában olyan kiutasítandó személyekkel szemben, akik nem teljesítették visszatérési kötelezettségüket az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül: a beutazási tilalmat egy későbbi szakaszban (például a távozáskor), egy már kiadott kiutasítási határozat kiegészítő és későbbi elemeként kell elrendelni, ha a visszatérésre kötelezett személy nem teljesítette visszatérési kötelezettségét az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül.

Tagállami területen való jelenlét: az illegális tartózkodás a kiutasítási határozat kiadásának és az azt kísérő beutazási tilalom elrendelésének elengedhetetlen előfeltétele. A tagállamok nem hozhatnak kiutasítási határozatot és ahhoz kapcsolódóan nem rendelhetnek el beutazási tilalmat olyan személyekre nézve, akik nem tartózkodnak a területükön. Amennyiben a személy megszökött (például a menedékjog iránti kérelmét elutasító határozat kézhezvételét követően), de feltételezhetően még az érintett tagállam területén tartózkodik, kiutasítási határozat hozható (beutazási tilalom elrendelésével) az érintett személy távollétében lefolytatott eljárás keretében a nemzeti jog alapján.

Korábbi illegális tartózkodás: A tagállamok a visszatérési irányelv értelmében nem hozhatnak kiutasítási határozatot és ahhoz kapcsolódóan nem rendelhetnek el beutazási tilalmat olyan személyekre nézve, akik nem tartózkodnak a területükön, beleértve azokat a harmadik országbeli állampolgárokat is, akik korábban (a múltban) illegálisan tartózkodtak ott, de még az illegális tartózkodásuk felderítését megelőzően visszatértek egy harmadik országba. Ha egy ilyen személy ismételten beutazik egy tagállamba, és a visszatérési irányelv alapján intézkedéseket hoznak vele szemben (kiutasítási határozat, beutazási tilalom), a korábbi illegális tartózkodás(ok) súlyosító körülményként vehető(k) figyelembe a beutazási tilalom időtartamának meghatározásakor. A más tagállamok területén történő korábbi illegális tartózkodás szintén súlyosító körülményként vehető figyelembe a beutazási tilalom időtartamának meghatározásakor.

11.4.   A beutazási tilalom elrendelésének indokai

A visszatérési irányelv a tagállamokat két „minősített” esetben kötelezi arra, hogy beutazási tilalmat rendeljenek el:

1.	ha az önkéntes távozásra nem állapítottak meg határidőt; vagy

2.	ha a visszatérési kötelezettség teljesítésére nem került sor.

Minden egyéb esetben (a visszatérési irányelv alapján elfogadott, a két „minősített” eset körén kívül eső valamennyi kiutasítási határozat esetén) a kiutasítási határozatok párosulhatnak beutazási tilalommal. Ez azt jelenti, hogy beutazási tilalom akár akkor is elrendelhető, ha az érintett személy önkéntesen távozott. A tagállamok azonban e tekintetben mérlegelési jogkörrel rendelkeznek, és a Bizottság arra ösztönzi őket, hogy e mérlegelési jogkörrel oly módon éljenek, hogy az ösztönözze az önkéntes távozást.

11.5.   A beutazási tilalom időtartama

A beutazási tilalom időtartamát a visszatérési irányelvet átültető nemzeti jogszabállyal összhangban kell megállapítani, megfelelően figyelembe véve az egyedi eset összes releváns körülményét. A beutazási tilalom időtartamának meghatározása során kiemelt figyelmet kell fordítani az elrendelő hatóság által ismert súlyosító és enyhítő körülményekre, például arra, hogy:

—	a harmadik országbeli állampolgárral szemben korábban már hoztak-e kiutasítási határozatot vagy kitoloncolási végzést;

—	a harmadik országbeli állampolgár korábban már kapott-e támogatást az önkéntes távozáshoz és/vagy a reintegrációhoz;

—	a harmadik országbeli állampolgár érvényes beutazási tilalom időtartama alatt utazott-e be engedély nélkül egy tagállam területére;

—	a harmadik országbeli állampolgár együttműködött-e vagy elutasította-e az együttműködést a kiutasítási eljárás során;

—	a harmadik országbeli állampolgár késznek mutatkozott-e az önkéntes távozásra.

Főszabályként a beutazási tilalom időtartama nem haladhatja meg az 5 évet. A beutazási tilalom konkrét időtartamának meghatározásakor a tagállamok kötelesek minden vonatkozó körülményt egyedileg megvizsgálni és tiszteletben tartani az arányosság alapelvét. Egy tagállam a hatóságai számára általános iránymutatásként eltérő időtartamokat állapíthat meg a jellemző ügykategóriákra, így például 3 évet főszabályként, 5 évet súlyosító körülmények (például a migrációs jogszabályok ismételt megszegése) esetén és 1 évet enyhítő körülmények (például kizárólag gondatlanságból elkövetett jogsértések) esetén, azonban biztosítani kell azt, hogy minden ügyet egyedileg értékeljenek az arányosság alapelvével összhangban. A tagállamok nemzeti jogszabályaikban vagy közigazgatási rendelkezéseikben meghatározhatják azokat az általános szempontokat, amelyeket a beutazási tilalom időtartamának egyedi meghatározása során figyelembe vesznek a 11. cikk (2) bekezdésével összhangban.

A közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra jelentett komoly veszély: a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly veszélyt jelentő esetekben a beutazási tilalom 5 évnél hosszabb időtartamra is elrendelhető. A tagállamok az ilyen fenyegetés meghatározása során tényezőként figyelembe vehetik a bűncselekményeket és a súlyos szabálysértéseket (például hamis személyazonosító okmányok ismételt használata, a migrációs jogszabályok ismételt és szándékos megszegése). E tényezők egyike sem minősülhet azonban automatikusan és önmagában a közrendet fenyegető veszélynek. A tagállamok mindig kötelesek egyedileg megvizsgálni az összes vonatkozó körülményt és tiszteletben tartani az arányosság elvét.

A visszatérési irányelv nem határozza meg ennek a kifejezésnek a pontos jelentését, és a Bíróság e kifejezésnek más migrációs irányelvekben, illetve a szabad mozgás összefüggésében való használatára vonatkozó ítélkezési gyakorlata közvetlenül nem alkalmazható a visszatérési irányelv tekintetében, hiszen a kérdéses problémák és a körülmények eltérők. Mindazonáltal az Bíróság ítélkezési gyakorlatának bizonyos megfontolásai (különösen a horizontális fogalmak, mint például az arányosság és az irányelvek hatékony érvényesülése vonatkozásában) adhatnak egyfajta útmutatást: az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló 2004/38/EK irányelv jobb átültetéséhez és alkalmazásához nyújtott iránymutatásról szóló közlemény (59) 3. szakaszában a Bizottság részletes iránymutatást adott a közrend és a közbiztonság fogalmának a szabad mozgás összefüggésében történő értelmezéséről. Összehasonlító információ található továbbá e kifejezés tagállamok általi értelmezéséről a migráció összefüggésében a „közrend” és a „közbiztonság” fogalmának értelmezéséről szóló, EMH által végzett ad-hoc felmérés (140) eredményeiben. A „közrend” fogalmával a visszatérési irányelv összefüggésében foglalkozó, C-554/13. sz., Zh. és O. ügyben hozott ítélet 48. pontjában (lásd a fenti 6.3. szakaszt) a Bíróság kifejezetten megerősítette, hogy a 2004/38/EK irányelvre vonatkozó ítélkezési gyakorlata analógia útján alkalmazható (a Bíróság C-430/10. sz. Gaydarov-ügyben hozott ítéletének (60) 32. pontja).

A közrendi okokon alapuló beutazási tilalom időtartama: a közrendi okokon alapuló beutazási tilalom időtartamát egyedileg kell meghatározni, figyelemmel a harmadik országbeli állampolgár által elkövetett bűncselekmények súlyosságára, a közrendet, közbiztonságot vagy nemzetbiztonságot érintő kapcsolódó kockázatokra és az érintett személy egyéni helyzetére. Az arányosság elvét minden esetben tiszteletben kell tartani. Ellentétes az irányelvvel az, ha a közrendet érintő minden esetben következetesen élethosszig tartó beutazási tilalmat rendelnek el, figyelmen kívül hagyva az egyedi eset körülményeit (például a bűncselekmények és a kockázatok súlyosságát). Egy tagállam előírhateltérő időtartamokat a jellemző ügykategóriákra, így például főszabályként 10 évet a közrendet érintő esetekben, illetve 20 évet különösen súlyos körülmények esetén. A tagállamoknak lehetőséget kell biztosítaniuk a beutazási tilalom és különösen a tilalmat indokoló feltételek meglétének felülvizsgálatára, vagy hivatalból, vagy pedig az érintett személy kérelme alapján.

További magyarázat:

A korlátlan beutazási tilalom kizárása: a beutazási tilalom időtartama a beutazási tilalomról szóló határozat kulcsfontosságú eleme. Ezt hivatalból minden egyes esetben előre meg kell határozni. Ezt a Bíróság a C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben hozott ítéletében kifejezetten megerősítette (27. és 34. pont): „Meg kell állapítani, hogy világosan kitűnik a” [b]eutazási tilalom időtartamát […] kell meghatározni „fordulatból, hogy a tagállamoknak kötelezettségük van arra vonatkozóan, hogy bármely beutazási tilalom időbeli hatályát főszabály szerint legfeljebb ötéves időtartamra korlátozzák, függetlenül attól, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár előterjeszt-e erre irányuló kérelmet. […] úgy kell értelmezni a 2008/115/EK irányelv 11. cikkének (2) bekezdését, hogy azzal ellentétes egy olyan nemzeti rendelkezés […], amely a beutazási tilalom időbeli korlátozását az érintett harmadik országbeli állampolgár erre irányuló kérelmének előterjesztéséhez köti”.

Az óra indításának pillanata: a visszatérési irányelv nem határozza meg kifejezetten a beutazási tilalom alkalmazási időtartamának számítására vonatkozó kezdeti időpontot. Mindazonáltal a Bíróság a C-225/16. sz. Ouhrami-ügyben hozott ítéletében (61) egyértelművé tette ezt a kérdést.

A Bíróság egyértelművé tette, hogy a beutazási tilalom kezdetének meghatározását illetően a tagállamok nem élhetnek mérlegelési jogkörrel, hiszen ez aláásná a visszatérési irányelv célkitűzését és a beutazási tilalmak célját. A Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy „kitűnik ekképpen a 2008/115/EK irányelv megszövegezéséből, rendszeréből és célkitűzéséből, hogy a beutazási tilalom időszaka csupán abban az időpontban kezdődik, amikor az érintett ténylegesen elhagyta a tagállamok területét” (53. pont). Ha a beutazási tilalom alkalmazása már az érintett harmadik országbeli állampolgár tényleges távozása előtt megkezdődne, az indokolatlanul lerövidítené a tilalom időtartamát.

A Bíróság ezért úgy határozott, hogy „a beutazási tilalomnak az […] időtartamát attól az időponttól kell számítani, amikor az érintett ténylegesen elhagyta a tagállamok területét” (58. pont).

A tagállamoknak létre kell hozniuk a harmadik országbeli állampolgárok tényleges távozási időpontjának megerősítését és ellenőrzését lehetővé tevő eszközöket (lásd a 6.4. és a 6.6. szakaszt), ezáltal biztosítva, hogy a beutazási tilalom alkalmazása abban az időpontban vegye kezdetét, amikor az érintett ténylegesen elhagyta a tagállamok területét.

11.6.   A beutazási tilalom visszavonása, lerövidítése és felfüggesztése

Jogalap: visszatérési irányelv – 11. cikk, (3) bekezdés

Első albekezdés: A tagállamoknak mérlegelniük kell, hogy visszavonják vagy felfüggesztik-e a beutazási tilalmat, amennyiben az a harmadik országbeli állampolgár, akivel szemben az (1) bekezdés második albekezdésének megfelelően beutazási tilalmat rendeltek el, bizonyítani tudja, hogy a kiutasítási határozatnak teljes mértékben eleget téve elhagyta a tagállam területét.

Azokban az esetekben, amikor a visszatérésre kötelezett személy a kiutasítási határozattal teljes összhangban (konkrétan az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül) hagyta el a tagállam területét, a beutazási tilalom felfüggesztésének vagy visszavonásának lehetőségét az önkéntes távozást ösztönző eszközként kell használni. A tagállamoknak nemzeti jogszabályaikban és közigazgatási gyakorlatukban ilyen esetekben lehetőséget kell biztosítaniuk a beutazási tilalom visszavonása vagy felfüggesztése iránti kérelem előterjesztésére. Törekedni kell arra, hogy az erre vonatkozó eljárás a visszatérésre kötelezett személy számára könnyen elérhető és a gyakorlatban működőképes legyen. A visszatérésre kötelezett személy különböző módokon bizonyíthatja azt, hogy elhagyta az EU területét, igy például: a visszatérésre kötelezett személy útlevelében található kiléptetőbélyegzővel, a nemzeti határrendészeti adatrendszerben található adatokkal, vagy a visszatérésre kötelezett személyre vonatkozó visszajelzéssel egy tagállam harmadik országban működő konzuli képviseletéről.

A beutazási tilalom időtartamának lerövidítése: a tagállamok a visszatérési irányelv 11. cikkének (3) bekezdésében meghatározott körülmények fennállása esetén szabadon lerövidíthetik egy hatályos beutazási tilalom időtartamát. A tagállam számára biztosított, a beutazási tilalomnak a 11. cikk (3) bekezdése alapján történő visszavonására vonatkozó lehetőség értelmezhető úgy, hogy az kiterjed a beutazási tilalom részleges visszavonására (vagyis lerövidítésére) is.

Második albekezdés: Az (1) bekezdés első albekezdése b) pontjának sérelme nélkül, valamint amennyiben az érintett harmadik országbeli állampolgár nem jelent veszélyt a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra, az emberkereskedelem azon áldozatai, akik a 2004/81/EK irányelv értelmében tartózkodási engedélyt kaptak, nem sújthatók beutazási tilalommal.

Nem sújthatók beutazási tilalommal az emberkereskedelem azon áldozatai, akik korábban már a 2004/81/EK irányelvvel összhangban tartózkodási engedélyt kaptak, kivéve, ha az érintett személy nem teljesítette a visszatérési kötelezettségét az önkéntes távozásra vonatkozó határidőn belül, vagy ha az adott személy veszélyt jelent a közrendre. Ez a szabály kizárólag a 2004/81/EK irányelv hatálya alá tartozó jogszerű tartózkodást közvetlenül követő illegális tartózkodás időszakára vonatkozik, és nem biztosít egész életen át tartó kivételt az említett engedély korábbi birtokosai számára.

Harmadik albekezdés: A tagállamok egyedi esetekben humanitárius okokból tartózkodhatnak a beutazási tilalom elrendelésétől, visszavonhatják a tilalmat, vagy felfüggeszthetik azt.

A tagállamok egyedi esetekben – nevezetesen a visszatérési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének a) és b) pontjában foglalt kötelező esetekben – kizárólag humanitárius okokból eltekinthetnek a beutazási tilalom elrendelésétől. Ezeket az okokat nemzeti szinten kell meghatározni. A tagállamok továbbá humanitárius okokból visszavonhatják vagy felfüggeszthetik a hatályos beutazási tilalmat.

Ez az opcionális záradék lehetőséget biztosít a tagállamoknak arra, hogy a nemzeti jogszabályaikkal és közigazgatási gyakorlatukkal összhangban alkalmazzák azt.

Negyedik albekezdés: A tagállamok egyedi esetekben vagy egyes esetkategóriákban egyéb okokból is visszavonhatják vagy felfüggeszthetik a beutazási tilalmat.

A tagállamok visszavonhatják vagy felfüggeszthetik a beutazási tilalmat a humanitárius okoktól eltérő okokból is, amely okokat nemzeti szinten kell meghatározni.

Harmadik országokban bekövetkezett olyan humanitárius katasztrófák (például földrengések, más természeti katasztrófák vagy fegyveres konfliktusok) esetén, amelyek a lakóhelyüket elhagyni kényszerülő személyek tömeges beáramlásához vezethetnek, túl hosszadalmas és kivitelezhetetlen lenne a beutazási tilalmak egyedi esetekben történő visszavonására vonatkozó formális eljárások lefolytatása. Ezért fennáll annak a lehetősége, hogy az érintett személyek csoportjaira nézve a beutazási tilalmak horizontális felfüggesztését vagy visszavonását rendeljék el.

A visszatérési irányelv értelmében elrendelt beutazási tilalom visszavonására akkor is szükség lehet, ha a harmadik országbeli állampolgárok később igazolni tudták, hogy rendelkeznek a szabad mozgás uniós jogával, például azért, mert az EUMSZ 21. cikke vagy a 2004/38/EK irányelv hatálya alá tartozó, az EU/EGT/Svájc állampolgárainak családtagjai lettek.

11.7.   A beutazási tilalom tiszteletben nem tartásának szankcionálása

A beutazási tilalom tiszteletben nem tartását a tagállamoknak figyelembe kell venniük a további beutazási tilalom időtartamának meghatározásakor. Ezzel kapcsolatban a visszatérési irányelv (14) preambulumbekezdése kimondja, hogy „A beutazási tilalom időtartamát az egyes esetek körülményeinek alapos mérlegelése után kell meghatározni, és ez rendes körülmények között nem haladhatja meg az öt évet. Ebben az összefüggésben különösen figyelembe kell venni azt a tényt, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár ellen már több kiutasítási határozatot vagy kitoloncolási végzést fogadtak el, vagy beutazási tilalom idején lépett be egy tagállam területére”.

A visszatérési irányelv lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy nemzeti közigazgatási joguk alapján további szankciókat (például bírságot) írjanak elő, figyelemmel az irányelv hatékony érvényesülésére és a Bíróság vonatkozó ítélkezési gyakorlatára. Ennek során a tagállamok nem tehetnek különbséget a saját nemzeti hatóságaik és a más tagállamok hatóságai által elrendelt beutazási tilalmak között, mivel ez aláásná a visszatérési irányelvben meghatározott uniós beutazási tilalom harmonizált fogalmát.

A tagállamok büntetőjogi szankciókat alkalmazhatnak azokkal az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokkal szemben, akik kiutasításukat követően megsértettek egy érvényes beutazási tilalmat (a Bíróság C-290/14. sz. Celaj-ügyben hozott ítélete, lásd a 4. szakaszt).

A visszatérési irányelv 11. cikkének (5) bekezdése világossá teszi, hogy a kiutasítással kapcsolatos beutazási tilalmakra vonatkozó rendelkezéseket az EU menekültügyi vívmányai alapján fennálló nemzetközi védelemhez való jog sérelme nélkül kell alkalmazni: ez azt is jelenti, hogy a visszatérési irányelv alapján korábban elrendelt beutazási tilalmak soha nem igazolhatják olyan harmadik országbeli állampolgárok kiutasítását vagy büntetőjogi szankcionálását, akik menedékkérőként vagy nemzetközi védelemben részesülő személyként jogosultak az EU területére beutazni vagy ott tartózkodni – lásd a Bíróság C-290/14. sz. Celaj-ügyben hozott ítéletét (32. pont). Az ilyen beutazási tilalmakat fel kell függeszteni (a folyamatban lévő menekültügyi eljárások lezárásáig) vagy vissza kell vonni (miután biztosították a nemzetközi védelmet).

11.8.   A tagállamok közötti konzultáció

Jogalap: visszatérési irányelv – 11. cikk, (4) bekezdés; a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény – 25. cikk

Amennyiben egy tagállam tartózkodási engedély vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedély megadását mérlegeli olyan harmadik országbeli állampolgár számára, akire egy másik tagállam által elrendelt beutazási tilalom vonatkozik, a tagállam először konzultál a beutazási tilalmat elrendelő tagállammal, és a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 25. cikkével összhangban figyelembe veszi annak érdekeit.

A Schengeni Egyezmény 25. cikke szerint:

(1)

Amennyiben egy tagállam tartózkodási engedély kiadásáról dönt, rendszeresen keresést kell végeznie a Schengeni Információs Rendszerben. Amennyiben a tagállam tartózkodási engedély kiadásáról olyan külföldi vonatkozásában dönt, akire nézve beléptetési tilalmat elrendelő figyelmeztető jelzést adtak ki, először konzultálnia kell a figyelmeztető jelzést kiadó tagállammal, és figyelembe kell vennie annak érdekeit; a tartózkodási engedély csak alapos indok alapján, különösen humanitárius okokból vagy nemzetközi kötelezettségvállalásokra tekintettel adható ki. Ha a tartózkodási engedélyt kiadták, a figyelmeztető jelzést kiadó tagállam visszavonja a figyelmeztető jelzést, de az érintett külföldit felveheti a figyelmeztető jelzésekről vezetett nemzeti listájára.

(1a)	A 96. cikk szerinti, beléptetési tilalmat elrendelő figyelmeztető jelzés kiadása előtt a tagállamok ellenőrzik a kiadott hosszú távú tartózkodásra jogosító vízumokról vagy tartózkodási engedélyekről vezetett nemzeti nyilvántartásaikat.

(2)

Ha kiderül, hogy az a külföldi, aki egy Szerződő Fél által kiadott érvényes tartózkodási engedéllyel rendelkezik, beléptetési tilalmat elrendelő figyelmeztető jelzés hatálya alatt áll, a figyelmeztető jelzést kiadó Szerződő Fél konzultál a tartózkodási engedélyt kiadó Szerződő Féllel annak megállapítása végett, hogy van-e elegendő ok a tartózkodási engedély visszavonására. Ha a tartózkodási engedélyt nem vonják vissza, a figyelmeztető jelzést kiadó Szerződő Fél visszavonja a figyelmeztető jelzést, az érintett külföldit azonban felveheti a nemzeti figyelmeztető jelzésekről vezetett listájára.

(3)	Az (1) és (2) bekezdés a hosszú távú tartózkodásra jogosító vízumokra is alkalmazandó.

A Schengeni Egyezmény 25. cikke közvetlenül alkalmazandó rendelkezés, és azt a tagállamok a nemzeti jogukba való átültetés nélkül alkalmazhatják.

A beutazási tilalmat kizárólag az azt elrendelő tagállam (A tagállam) oldhatja fel. Ha egy másik tagállam (B tagállam) – a beutazási tilalmat elrendelő tagállammal való konzultációt követően – úgy dönt, hogy tartózkodási engedélyt ad a szóban forgó személynek vagy nem vonja vissza a meglévő tartózkodási engedélyt, A tagállam köteles visszavonni a figyelmeztető jelzést (a Schengeni Egyezmény 25. cikkének (2) bekezdése), mindazonáltal a harmadik országbeli állampolgárt felveheti a figyelmeztető jelzésekről vezetett nemzeti listájára. B tagállam köteles megvizsgálni és figyelembe venni az A tagállam által elrendelt, hatályos beutazási tilalom mögöttes okait és A tagállam érdekeit, mielőtt a tartózkodási engedélyt kibocsátaná vagy visszavonásának mellőzéséről döntene (például családegyesítési okból). Annak érdekében, hogy B tagállam megfelelően figyelembe vehesse a beutazási tilalom mögöttes okait, elengedhetetlen, hogy A tagállam kellő időben átadja B tagállamnak a vonatkozó információkat.

Azoknak a tagállamoknak, amelyek még nem teljes mértékben alkalmazzák a schengeni szabályokat és ezért (még) nem alkalmazzák közvetlenül a Schengeni Egyezmény 25. cikkét, mindazonáltal a visszatérési irányelv 11. cikke (4) bekezdésének szellemében kell eljárniuk, és – ha (bármilyen információforrásból, beleértve a kérelmezőtől származó tájékoztatást is) tudomásukra jut, hogy egy személy egy másik tagállam által elrendelt beutazási tilalom hatálya alatt áll – fel kell venniük a kapcsolatot a beutazási tilalmat elrendelő hatóságokkal. Mielőtt az adott személy számára tartózkodási engedélyt adna ki, a tagállamnak a beutazási tilalmat elrendelő tagállam „érdekének figyelembevételére” kell törekednie.

11.9.   „Történelmi” beutazási tilalmak

A 2010. december 24. előtt elrendelt „történelmi” beutazási tilalmakat a visszatérési irányelv 11. cikkében rögzített szabályoknak megfelelően módosítani kell (vagyis legfeljebb 5 éves időtartam, egyéni elbírálás, visszavonási kötelezettség/a visszavonás megvizsgálása bizonyos körülmények fennállása esetén), ha azok a 2010. december 24. utáni időszakban is joghatással járnak, és még nincsenek összhangban a 11. cikkben foglalt anyagi jogi biztosítékokkal.

A módosítást vagy az érintett személy kérelmére kell bármikor elvégezni, vagy arra hivatalból kerül sor a lehető legkorábbi időpontban, de legkésőbb a beutazási tilalmakra vonatkozó SIS figyelmeztető jelzések rendszeres (3 évenkénti) felülvizsgálata alkalmából.

A Bíróság a C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben hozott ítéletében (39–41. és 44. pont) egyértelművé tette, hogy: „E tekintetben először is ki kell emelni, hogy az említett irányelv nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely átmeneti szabályozást írna elő azon beutazási tilalmakat elrendelő határozatok vonatkozásában, amelyeket az irányelv hatálybalépése előtt hoztak meg. Azonban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következően valamely új jogszabályt, eltérő rendelkezés hiányában, azonnal alkalmazni kell a korábbi jogszabály hatálya alatt keletkezett helyzetek jövőbeli hatásaira […]. Ebből következően a 2008/115/EK irányelvet kell alkalmazni az irányelv érintett tagállamban való alkalmazhatóságának időpontja előtt hatályos nemzeti szabályozás alapján hozott, beutazási tilalmat elrendelő határozatoknak az irányelv alkalmazhatóságának időpontját követő jövőbeli hatásaira. […] Ebből következően a 2008/115/EK irányelv 11. cikkének (2) bekezdése kizárja az ezen irányelv alkalmazhatóságának időpontját megelőzően elrendelt, határozatlan idejű beutazási tilalmak […] hatályának az e rendelkezésben a tilalmakra előírt maximális időtartamot meghaladó ideig történő fenntartását, kivéve, ha ezeket a beutazási tilalmakat olyan harmadik országbeli állampolgárok ellen rendelték ellen, akik a közrendre, a közbiztonságra vagy a nemzetbiztonságra nézve komoly fenyegetést jelentenek.”

12.   ELJÁRÁSI BIZTOSÍTÉKOK

12.1.   A megfelelő ügyintézéshez való jog és a meghallgatáshoz való jog

A megfelelő ügyintézéshez való jog az uniós jog egyik alapelveként elismert és az Alapjogi Chartában is szereplő alapvető jog, amely az EU jogrendjének szerves részét képezi. Ez a jog magában foglalja, hogy minden személynek joga van arra, hogy az őt hátrányosan érintő vagy az érdekeit jelentősen befolyásoló egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák, ami elválaszthatatlan az uniós jog egy másik alapelvétől, a védelemhez való jog tiszteletben tartásától.

A Bíróság a C-383/13. sz., G. és R. ügyben (62) és a C-249/13. sz. Boudjlida-ügyben (63) hozott ítéletében fontos magyarázatot fűzött a meghallgatáshoz való joghoz a kiutasítási és az őrizetről szóló határozatok kapcsán. Ezek az ítéletek azt is jelentik, hogy a tagállamok a kiutasítással kapcsolatos határozatok (így a kiutasítási határozat, a beutazási tilalomról szóló határozat, a kitoloncolási határozat, az őrizetbe vételt elrendelő intézkedés stb.) meghozatala során mindig kötelesek tiszteletben tartani az alábbi biztosítékokat, még akkor is, ha erről a visszatérési irányelv vonatkozó cikkei kifejezetten nem rendelkeznek:

1.	mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák;

2.

mindenkinek a jogát arra, hogy a titoktartáshoz, illetve a szakmai és üzleti titokhoz fűződő jogos érdekek tiszteletben tartása mellett hozzáférjen a személyére vonatkozó iratokhoz, és megvizsgálja az ellene felhozott összes olyan bizonyítékot, amelyet az illetékes nemzeti hatóság a határozatot alátámasztó indokként felhasznál;

3.

mindenkinek a jogát arra, hogy a kiutasítási határozat elfogadása előtt jogi tanácsadóhoz forduljon, feltéve, hogy e jog gyakorlása nem érinti a kiutasítási eljárás szabályos lefolytatását, és nem veszélyezteti az irányelv hatékony végrehajtását; ez nem kötelezi arra a tagállamokat, hogy viseljék e szolgáltatások költségét;

4.	a közigazgatási szervek kötelezettségét arra, hogy figyelembe vegyék az érintett személy észrevételeit és alaposan és pártatlanul megvizsgálják az egyedi eset minden releváns körülményét;

5.	a közigazgatási szervek kötelezettségét arra, hogy döntéseiket megindokolják.

A tagállamok jelentős mérlegelési jogkörrel rendelkeznek a meghallgatáshoz való jog gyakorlati biztosításának módját illetően: e jog tiszteletben nem tartása csak abban az esetben teszi érvénytelenné a határozatot, ha a jog tiszteletben tartása esetén az eljárás más eredménnyel zárult volna (a Bíróság C-383/13. sz., G. és R. ügyben hozott ítéletének 38. pontja).

Egy tagállami hatóság eltekinthet egy harmadik országbeli állampolgár meghallgatásától kifejezetten a kiutasítási határozat tárgyában, amennyiben kiutasítási határozat elfogadását mérlegeli azt követően, hogy egy megelőző menekültügyi eljárásban, amelyben teljes mértékben tiszteletben tartották az adott személy meghallgatáshoz való jogát, az adott hatóság megállapította, hogy a harmadik országbeli állampolgár illegálisan tartózkodik az ország területén (a Bíróság C-166/13. sz. Mukarubega-ügyben hozott ítélete (64)). A Mukarubega-ügyben hozott ítéletben alkalmazott logikai érvelés a következő: „A kiutasítási határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz való jog nem válhat a közigazgatási eljárás korlátlan újbóli megnyitásának eszközévé, tekintettel arra, hogy meg kell őrizni az egyensúlyt az érintettnek a számára sérelmet okozó határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz fűződő alapvető joga és a tagállamok jogellenes bevándorlás elleni küzdelemre irányuló kötelezettsége között”.

Ugyanez a logika eltérő szerkezetű ügyekben is alkalmazható, például a visszatérési irányelv 6. cikkének (6) bekezdésében említett esetekben (a jogszerű tartózkodás megszüntetéséről szóló határozat egy kapcsolódó kiutasítási határozattal), és az következik belőle, hogy a visszaküldés tilalmának megsértésére vonatkozó kockázatértékelés ismételt elvégzése nem szükséges, ha korábbi eljárások keretében már foglalkoztak a visszaküldés tilalmának elvével, ha az értékelés végleges, és ha az érintett harmadik országbeli állampolgár egyéni helyzete nem változott. Ugyanezen megfontolásból mellőzni kell a kiutasítás megelőzése céljából felhozható egyéb elemek ismételt értékelését. A tagállamoknak lépéseket kell tenniük az ilyen ismételt értékelések elkerülése érdekében, például azáltal, hogy egyetlen eljárási lépésben ötvözik az illetékes nemzeti hatóságok különböző célokból történő közigazgatási meghallgatásait (például tartózkodási engedély megújítása vagy kiadása, egy tagállam területére való beutazási jog meghatározása, egy nemzetközi védelem iránti kérelmet elutasító jogerős határozat), a meghallgatáshoz való jog maradéktalan tiszteletben tartása mellett. Ebben az összefüggésben innovatív eszközöket – amilyen például a videokonferencia – is ki lehet fejleszteni e célból. A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az ilyen intézkedések alkalmazása ne járjon az eljárási biztosítékok sérelmével, és kiemelt figyelmet kell fordítaniuk a különleges eljárási biztosítékokat igénylő személyekre, mindenekelőtt a kiskorúakra (lásd alább).

A meghallgatáshoz való jog magában foglalja a visszatérési irányelv 5. cikkének és a 6. cikke (2)–(5) bekezdésének lehetséges alkalmazásával és a visszatérés lebonyolításának részleteivel, például az önkéntes távozásra vonatkozó határidővel és az azzal kapcsolatos meghallgatáshoz való jogot, hogy a visszatérésre önkéntesen kerül-e sor vagy azt ki kell kényszeríteni. A hatóság azonban a meghallgatás előtt nem figyelmeztetheti a harmadik országbeli állampolgárt arra, hogy kiutasítási határozat elfogadását tervezi, nem közölhet vele olyan információt, amelyre majd a határozat meghozatala során indokolásként kíván hivatkozni, valamint nem biztosíthat számára gondolkodási időt, feltéve, hogy a harmadik országbeli állampolgárnak lehetősége van arra, hogy ténylegesen kifejtse saját álláspontját a tartózkodása jogellenességének tárgyában és arra nézve, hogy a nemzeti jog alapján milyen indokai lehetnek a hatóságnak arra, hogy tartózkodjon a kiutasítási határozat elfogadásától (lásd a Bíróság C-249/13. sz. Boudjlida-ügyben hozott ítéletét).

A visszatérési irányelv 12. és 13. cikkében foglalt eljárási biztosítékokat a kiutasítással kapcsolatos összes határozat esetében alkalmazni kell, és nem szabad csupán a 12. cikk (1) bekezdésében említett három határozattípusra korlátozni.

Tiszteletben kell tartani a kiskorúak meghallgatáshoz való jogát a rájuk vonatkozó vagy őket érintő kiutasítási eljárások során. A gyermekek jogairól szóló egyezmény 12. cikkével összhangban, és figyelembe véve az ENSZ Gyermekjogi Bizottságának a kiskorú meghallgatáshoz való jogáról szóló 12. sz. általános észrevételét (65), az érintett kiskorúakat meg kell hallgatni akár közvetlenül, akár egy képviselőn vagy megfelelő szervezeten keresztül; tiszteletben kell tartani a szabad véleménynyilvánításhoz való jogukat, valamint megfelelő jelentőséget kell tulajdonítani véleményüknek – az életkorukkal és érettségükkel összhangban és figyelembe véve esetleges kommunikációs nehézségeiket –, ezáltal biztosítva érdemi részvételüket.

A kiskorú meghallgatáshoz való joga tiszteletben tartásának gyakorlati biztosítása érdekében a tagállamok által elfogadott intézkedéseknek a következő alapelveket kell érvényesíteniük:

—	a véleménynyilvánítás szabadon választható lehetőség, nem pedig kötelesség;

—	a meghallgatáshoz való jog nem köthető korhatárhoz vagy egyéb önkéntes korlátozó tényezőhöz sem a jogban, sem a gyakorlatban;

—	a kiskorúakat az igényeiknek megfelelő környezetben kell meghallgatni;

—	a meghallgatáshoz való jog érvényesítésére használt eszköznek igazodnia kell a megértés szintjéhez és a kommunikációs képességhez, továbbá figyelembe kell vennie az eset körülményeit;

—	maradéktalanul szem előtt tartva a kiskorúak védelmének szükségességét, a kiskorúak meghallgatására nem kerülhet sor a szükségesnél gyakrabban;

—	a véleménynyilvánítás megkönnyítéséhez a különösen kiszolgáltatott helyzetben lévő kiskorúak esetében különleges intézkedésekre lehet szükség, amelyek magukban foglalják a tolmácsolási és fordítási szolgáltatásokat is.

Információgyűjtés az embercsempészésről: összhangban a 2015–2020 közötti időszakra vonatkozó, migránscsempészet elleni uniós cselekvési tervben  (66) meghatározott prioritásokkal és különösen az információgyűjtés és -megosztás javításának szükségességével, a Bizottság azt ajánlja a tagállamoknak, hogy alakítsanak ki megfelelő mechanizmusokat az elfogott, rendezetlen jogállású migránsoktól történő szisztematikus információgyűjtés érdekében, teljes mértékben tiszteletben tartva az alapvető jogokat és az EU menekültügyi vívmányait. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a kiutasítási határozat elfogadását megelőzően a meghallgatás jogának biztosítása során próbáljanak meg a visszatérésre kötelezett személyektől információt szerezni a csempészhálózatok működéséről és útvonalairól, valamint e hálózatoknak az emberkereskedelemhez és más bűncselekményekhez fűződő kapcsolatairól, továbbá a pénzügyi átutalásokról. Az így szerzett információkat össze kell gyűjteni és meg kell osztani az illetékes (bevándorlási, határrendészeti, rendőrségi) hatóságok és ügynökségek között mind nemzeti, mind uniós szinten, összhangban a nemzeti joggal és az illetékes uniós fórumokon megosztott bevált gyakorlatokkal.

12.2.   A kiutasítással kapcsolatos határozatok

A visszatérési irányelv kifejezetten szabályoz számos különböző, a kiutasítással kapcsolatos határozatot, melyek a következők:

1.	kiutasítási határozatok (a 3. cikk (4) bekezdése és a 6. cikk (1) bekezdése);

2.	az önkéntes távozás határidejére és annak meghosszabbítására vonatkozó határozatok (7. cikk);

3.	a kitoloncolásra vonatkozó határozatok (a 8. cikk (3) bekezdése);

4.	a kitoloncolás elhalasztásáról szóló határozatok (9. cikk);

5.	a beutazási tilalom elrendeléséről, felfüggesztéséről vagy visszavonásáról szóló határozatok (11. cikk);

6.	az őrizetbe vételről és az őrizet meghosszabbításáról szóló határozatok (15. cikk).

A legtöbb fenti határozat a kiutasítási határozat járulékos eleme, és főszabályként a kiutasítási határozattal együtt, egyetlen igazgatási intézkedésben kell elfogadni: a kiutasítási határozatok tartalmazhatnak önkéntes távozásra vonatkozó határidőt (7. cikk), beutazási tilalmat (11. cikk) és – adott esetben, de nem szükségszerűen – kitoloncolásra vonatkozó határozatot (az önkéntes távozásra vonatkozó határidő be nem tartása esetén).

Bizonyos esetekben lehetőség van e járulékos határozatok későbbi megváltoztatására:

—	beutazási tilalom elrendelhető egy későbbi szakaszban a már kiadott kiutasítási határozat járulékos és későbbi elemeként, ha a személy nem teljesítette visszatérési kötelezettségét az önkéntes távozásra megállapított határidőn belül (a 11. cikk (1) bekezdésének b) pontja);

—	egy már elrendelt beutazási tilalom visszavonható vagy felfüggeszthető (a 11. cikk (3)–(5) bekezdése);

—	az önkéntes távozásra már megszabott határidő meghosszabbítható (a 7. cikk (2) bekezdése);

—	egy már végrehajtható kiutasítási határozat (vagy kitoloncolási végzés) elhalasztható (9. cikk).

A visszatérési irányelv 6. cikkének (6) bekezdése megerősíti azt az általános elvet, amely megengedi, hogy a tagállamok több különböző határozatot (beleértve a visszatéréshez közvetlenül nem kapcsolódó határozatokat is) egy közigazgatási vagy igazságszolgáltatási aktusban fogadjanak el, feltéve, hogy minden egyes egyedi határozat esetében tiszteletben tartják a vonatkozó biztosítékokat és rendelkezéseket. A jogszerű tartózkodás megszüntetéséről szóló határozatok (mint például egy menedékjog iránti kérelem jogerős elutasítása, a vízum visszavonása vagy a tartózkodási engedély meg nem hosszabbítása) ezért elfogadhatók akár külön, akár egy kiutasítási határozattal együtt, egy közigazgatási vagy igazságszolgáltatási aktusban.

A tagállamoknak kellő gondossággal és késedelem nélkül kell eljárniuk a harmadik országbeli állampolgárok jogállására vonatkozó határozatok meghozatala során (lásd a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletének 31. pontját: „[…] az illetékes hatóságoknak a 2008/115/EK irányelv […] célja sérelmének elkerülése érdekében kellő körültekintéssel kell eljárniuk, és haladéktalanul állást kell foglalniuk arról, hogy az érintett személy tartózkodása jogszerű-e”). A Bizottság ezért arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a kiutasítási határozatokat és a jogszerű tartózkodást megszüntető határozatokat együtt, egyazon közigazgatási vagy igazságszolgáltatási aktusban fogadják el. Amennyiben ez nem lehetséges (például ha a tartózkodási engedély megújításának elutasításáért felelős hatóság nem jogosult kiutasítási határozatot kiadni), a tagállamoknak gyors és hatékony eljárásokat kell bevezetniük az illetékes hatóságok bevonásával annak biztosítása érdekében, hogy gyorsan megvalósuljon az információcsere, és a jogszerű tartózkodás megszüntetéséről szóló határozat meghozatalát követően késedelem nélkül kiadják a kiutasítási határozatokat – a visszatérési irányelv 6. cikkének (4) bekezdésében foglalt, a tartózkodási engedély kiadására vonatkozó jog sérelme nélkül.

Konkrét példák:

—

Ha egy tagállam a vízum hatályon kívül helyezéséről dönt, és a harmadik országbeli állampolgár számára 7 napos határidőt állapít meg a tagállam területének önkéntes elhagyására, akkor ez kiutasítási határozatnak minősül-e a visszatérési irányelv összefüggésében? Vagy a vízumokra vonatkozó egyéb uniós szabályokat kell erre az esetre alkalmazni? — Egy ilyen határozat két összetevőből állhat: a vízum visszavonásáról szóló határozatból és a visszatérési irányelv szerinti kiutasítási határozatból. Ha a vízumot azonnali hatállyal vonják vissza, a harmadik országbeli állampolgár „illegálisan tartózkodónak” fog minősülni a visszatérési irányelv 3. cikke (2) bekezdésének értelmében, és alkalmazni kell az irányelv 6. cikkét (a kiutasítási határozat kötelező kiadása). A vízum visszavonása – ezzel párhuzamosan – fellebbezés tárgyát képezheti, összhangban a Vízumkódexben (67) foglalt vízumszabályokkal (a visszatérési irányelv 6. cikkének (6) bekezdése kifejezetten lehetővé teszi, hogy több határozatot fogadjanak el egy kiutasítási határozattal együtt).

—

Ha egy harmadik országbeli állampolgár úgy tartózkodik az ország területén, hogy rendelkezik a szükséges vízummal, de nem (vagy már nem) felel meg a tartózkodás feltételeinek (a Schengeni határellenőrzési kódex 6. cikke), akkor úgy tűnhet, hogy a tagállam kiutasítási határozatot adhat ki. Egy ilyen kiutasítási határozat (amelyhez esetleg beutazási tilalom is kapcsolódik) automatikusan azt jelenti-e, hogy a vízum érvényét vesztette? — A Vízumkódex 34. cikkének (2) bekezdése szerint „a vízumot vissza kell vonni, amennyiben nyilvánvalóvá válik, hogy kiadásának feltételei (vagyis a Schengeni határellenőrzési kódex beutazási feltételei) többé nem teljesülnek”. A kiutasítási határozatot kiadó hatóságok kötelesek a vízum visszavonásáról is gondoskodni. Ugyanakkor a két határozat meghozható egy közigazgatási aktusban is. El kell kerülni azt, hogy a kiutasítási határozat kibocsátását követően a személy az érvényes (egységes) vízumával távozzon.

—

A menedékjog iránti kérelmet elutasító határozat előírhat-e visszatérési kötelezettséget? — Igen. A menedékjog iránti kérelem jogerős elutasítása és a kiutasítási határozat a visszatérési irányelv 6. cikkének (6) bekezdésével összhangban kibocsátható egy aktus keretében. Egy ilyen összetett aktus – szigorúan logikai értelemben – két egymást követő és kölcsönösen kapcsolódó határozatból áll, amelyeket egy „logikai momentum” választ el.

12.3.   A határozatok formája és a fordítás

Jogalap: visszatérési irányelv – 12. cikk, (1)–(3) bekezdés

(1)

A kiutasítási határozatok, és – amennyiben elrendelik – a beutazási tilalomról és a kitoloncolásról szóló határozatok meghozatalára írásban, a tényállás ismertetésével és jogi indokolással, valamint a rendelkezésre álló jogorvoslati lehetőségek feltüntetésével kerül sor. A tényállásra vonatkozó tájékoztatás korlátozható, amennyiben a nemzeti jog lehetővé teszi a tájékoztatáshoz való jog korlátozását, különösen a nemzetbiztonság és -védelem illetve a közbiztonság védelme érdekében, valamint a bűncselekmények megelőzésének, nyomozásának, felderítésének és üldözésének biztosítása érdekében.

Az írásbeli határozat a visszatérési irányelvben foglalt eljárási biztosítékok alapvető sarokköve. E követelménytől nem lehet eltekinteni. A visszatérésre kötelezett személy részére nyújtott tájékoztatás azonban nem korlátozódhat a rendelkezésére álló jogorvoslatokra történő hivatkozásra. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a határozatnak történő megfelelés gyakorlati eszközeire vonatkozó egyéb információkat is közöljenek. Ajánlatos, hogy a visszatérésre kötelezett személy információt kapjon például arról, hogy a tagállam hozzájárul-e az utazási költségekhez, a visszatérésre kötelezett személy részt vehet-e önkéntes visszatérési programban, vagy meghosszabbítható-e a kiutasítási határozat teljesítésére meghatározott határidő. A visszatérésre kötelezett személyt szintén tájékoztatni kell az uniós tagállamok és a schengeni társult országok területének elhagyására vonatkozó kötelezettségről, valamint a visszatérési kötelezettség teljesítésének elmulasztásával járó következményekről, ezáltal ösztönözve az érintett személy önkéntes visszatérését.

A munkáltatókkal szembeni szankciókról szóló irányelv 6. cikke (2) bekezdésének második albekezdésével összhangban a visszatérésre kötelezett személyeket tájékoztatni kell a fenti irányelv szerinti azon jogukról, hogy a munkáltatójuktól visszaköveteljék az elmaradt járandóságukat, továbbá a rendelkezésükre álló panasztételi mechanizmusokról. Ez az információ belefoglalható a kiutasítási határozatba is, vagy csatolható ahhoz.

(2)

A tagállamok kérésre biztosítják a kiutasításhoz kapcsolódó, az (1) bekezdésben említett határozatok, köztük a jogorvoslati lehetőségekre vonatkozó információk főbb elemeinek írásbeli vagy szóbeli fordítását olyan nyelven, amelyet a harmadik országbeli állampolgár megért, vagy amelyről észszerűen feltételezhető, hogy a harmadik országbeli állampolgár megérti.

A fordítást a visszatérésre kötelezett személy vagy jogi képviselője kérelmezheti. A tagállam szabadon dönthet arról, hogy a fordítást írásban vagy szóban biztosítja, ugyanakkor gondoskodik arról, hogy a harmadik országbeli állampolgár képes legyen megérteni a tájékoztatás hátterét és tartalmát. A fordítás biztosításáért nem számolható fel díj, mivel ez aláásná a rendelkezés szellemét, miszerint a visszatérésre kötelezett személy számára biztosítani kell az ahhoz szükséges tájékoztatást, hogy teljes mértékben megérthesse saját jogi helyzetét, és adott esetben teljesíthesse a kiutasítási határozatot.

A végrehajtásra vonatkozó nemzeti jogszabályok és a közigazgatási gyakorlat feladata annak meghatározása, hogy a harmadik országbeli állampolgár részéről mely idegen nyelv ismerete tételezhető fel indokoltan. Ez az értékelés ugyanolyan módon és ugyanazon szempontok alapján végezhető el, mint a menekültügyi eljárások során (a menekültügyi eljárásokról szóló irányelv 12. cikke, az átdolgozott kvalifikációs irányelv 22. cikke és a befogadási feltételekről szóló irányelv 5. cikke), figyelembe véve, hogy a menekültügyi eljárások összetettsége miatt ezen a területen szigorúbbak lehetnek a fordításra vonatkozó követelmények, mint a visszatérés területén. A menekültügyi vívmányok értelmében a tagállamoknak minden észszerű erőfeszítést meg kell tenniük annak érdekében, hogy az érintett személy által ténylegesen értett nyelven készült fordítást biztosítsanak, és a rendelkezésre álló tolmács hiánya csak olyan rendkívül ritka nyelvek esetén elfogadható indok, amelyek tekintetében a tolmácsok hiánya objektív tény. Nem indokolhatja a fordítás hiányát egy olyan helyzet, amikor az adott nyelvre dolgozó fordítók léteznek, de a közigazgatáson belül felmerülő okokból nem állnak rendelkezésre.

A mintadokumentumoknak a közigazgatási munka racionalizálása érdekében való használatára vonatkozó lehetőség nem korlátozódik a 12. cikk (3) bekezdésének alkalmazási körére (lásd alább). Mindaddig, amíg a mintadokumentum lehetőséget biztosít a határozatnak a személy által értett vagy észszerűen feltételezhetően értett nyelvre történő, személyre szabott lefordítására, az ilyen fordítás megfelel a visszatérési irányelv 12. cikke (2) bekezdésének, és nincs szükség a 12. cikk (3) bekezdésében foglalt eltérés használatára.

(3)

A tagállamok úgy dönthetnek, hogy nem alkalmazzák a (2) bekezdést azon harmadik országbeli állampolgárokra, akik valamely tagállam területére illegálisan léptek be, és ezt követően nem szereztek tartózkodási engedélyt vagy tartózkodási jogot az adott tagállamban.

Ebben az esetben a kiutasításhoz kapcsolódó, az (1) bekezdésben említett határozatokat a nemzeti jogszabályok szerinti egységes formanyomtatvány felhasználásával kell meghozni.

A tagállamok legalább öt olyan nyelven elkészítik az egységes formanyomtatvány főbb elemeit megmagyarázó általános tájékoztatót, amelyeket az érintett tagállamba belépő illegális bevándorlók leginkább használnak vagy megértenek.

A visszatérési irányelv 12. cikkének (3) bekezdése szerinti egységes kiutasítási formanyomtatvány használata a főszabálytól történő eltérésnek minősül, amely csak azokban az esetekben alkalmazható, ha a harmadik országbeli állampolgár illegálisan lépett be valamely tagállam területére.

Ilyen esetekben a tagállamoknak lehetőségük van formanyomtatvány használatára. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy a visszatérési irányelv 12. cikkének (3) bekezdésében foglalt illegális belépés esetei nem minden esetben egyeznek meg az irányelv 2. cikke (2) bekezdésének a) pontjában leírt „határátlépéssel kapcsolatos esetekkel” – lásd a 2.1. szakaszt. Egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár, akit a jogellenes beutazása után három hónappal fognak el valamely tagállam területén, nem tartozik a visszatérési irányelv 2. cikke (2) bekezdése a) pontjának hatálya alá, de a 12. cikk (3) bekezdésében foglalt kivétel alkalmazható rá.

A belső határok illegális átlépése: a (3) bekezdés azon harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozik, „akik valamely tagállam területére illegálisan léptek be, és ezt követően nem szereztek tartózkodási engedélyt vagy tartózkodási jogot az adott tagállamban”. A visszatérési irányelv e rendelkezésének konkrét összefüggésében az „illegális belépés” kifejezés olyan esetekre is vonatkozhat, amikor az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár egy másik tagállamból lépett be, megszegve az adott tagállamban alkalmazandó belépési és tartózkodási feltételeket. Figyelembe kell venni azt a tényt, hogy ezekben az egyedi esetekben (más tagállamból történő belépés) alkalmazható lehet a visszatérési irányelv 6. cikkének (2) bekezdése vagy 6. cikkének (3) bekezdése.

A 12. cikk (3) bekezdése nem tartalmaz eltérést az alkalmazható jogorvoslatok tekintetében. A visszatérési irányelv 13. cikkének (1) bekezdésében említett jogorvoslatokat tehát a 12. cikk (3) bekezdésében említett egységes formanyomtatvány használata esetén is biztosítani kell.

12.4.   Jogorvoslat

Jogalap: visszatérési irányelv – 13. cikk, (1) és (2) bekezdés

(1)

Az érintett harmadik országbeli állampolgár számára biztosítani kell a hatékony jogorvoslathoz való jogot, hogy illetékes bíróság vagy közigazgatósági hatóság, vagy pártatlan és a függetlenség biztosítékával rendelkező tagokból álló illetékes szerv előtt fellebbezéssel élhessen a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatok ellen, vagy kérhesse azok felülvizsgálatát.

A kiutasítással kapcsolatos valamennyi határozat tekintetében biztosítani kell a hatékony jogorvoslat lehetőségét. A „kiutasítással kapcsolatos határozatok” kifejezést tágan kell értelmezni, a visszatérési irányelvben szabályozott minden kérdésre vonatkozó határozatokra kiterjedően, beleértve a kiutasítási határozatokat, az önkéntes távozás határidejét meghatározó vagy azt meghosszabbító határozatokat, a kitoloncolási határozatokat, a kitoloncolás elhalasztásáról szóló határozatokat, a beutazási tilalomról szóló határozatokat és a beutazási tilalom felfüggesztéséről vagy visszavonásáról szóló határozatokat (lásd a 12.2. szakaszt). Az őrizetre és az őrizet meghosszabbítására vonatkozó határozatok esetén alkalmazható jogorvoslatokat a visszatérési irányelv őrizetről szóló 15. cikke szabályozza részletesebben (lásd a 14. szakaszt).

A felülvizsgálatot végző szerv jellege: az EJEE 6. és 13. cikkével és az Alapjogi Charta 47. cikkével összhangban a fellebbviteli szervnek lényegileg független és pártatlan fórumnak kell lennie. A visszatérési irányelv 13. cikkének (1) bekezdésére nagy hatást gyakorolt az Európa Tanács 5.1. sz. iránymutatása, és azt az Emberi Jogok Európai Bírósága (EJEB) vonatkozó ítélkezési gyakorlatával összhangban kell értelmezni. Ezen ítélkezési gyakorlat értelmében a felülvizsgálatot végző szerv közigazgatási hatóság is lehet, amennyiben a tagjai pártatlanok és rendelkeznek a függetlenség biztosítékaival, és amennyiben a nemzeti rendelkezések lehetővé teszik a határozat igazságügyi hatóság általi felülvizsgálatát az Alapjogi Charta hatékony jogorvoslathoz való jogról szóló 47. cikkében meghatározott normáknak megfelelően.

Számos biztosíték áll rendelkezésre a fellebbezéssel való esetleges visszaélés kockázatának kivédésére: a 13. cikk nem biztosít minden körülmények között automatikus halasztó hatályt ((2) bekezdés), és az ingyenes jogi segítség korlátozható, ha valószínűsíthető a fellebbezés sikertelensége ((4) bekezdés). Figyelembe kell venni továbbá az uniós jog „res judicata” alapelvét.

A kiutasítással kapcsolatos határozatok elleni fellebbezések benyújtásának határidejét a nemzeti jogban kell meghatározni. A Bizottság azt ajánlja, hogy a jogokkal és eljárásokkal való esetleges visszaélések elkerülése érdekében – különös tekintettel a röviddel a kitoloncolás tervezett időpontja előtt benyújtott fellebbezésekre – a tagállamok a kiutasítási határozatok elleni fellebbezések benyújtására vonatkozóan a nemzeti jogban hasonló helyzetek esetén előírt legrövidebb határidőt alkalmazzák, amennyiben ez nem jelenti a hatékony jogorvoslathoz való jog aránytalan megsértését. A bírósági határozatokat indokolatlan késedelem nélkül kell meghozni.

(2)

Az (1) bekezdésben említett hatóságnak vagy szervnek hatáskörében áll felülvizsgálni a kiutasításhoz kapcsolódó, a 12. cikk (1) bekezdésében említett határozatokat, beleértve a határozatok végrehajtásának ideiglenes felfüggesztését, kivéve, ha a nemzeti jog értelmében az ideiglenes felfüggesztés már érvényben van.

Halasztó hatály: a fellebbviteli szervnek hatáskörrel kell rendelkeznie a kiutasítási határozat egyedi esetekben történő végrehajtásának felfüggesztésére. A nemzeti jogszabályoknak egyértelmű rendelkezést kell tartalmazniuk arra nézve, hogy maga a felülvizsgálatot végző szerv (a kiutasítással kapcsolatos határozatot felülvizsgáló szerv) egyetlen eljárás keretében rendelkezhessen a felfüggesztésről.

Az automatikus halasztó hatály biztosítására vonatkozó kötelezettség a visszaküldés kockázata esetén: Az EJEB ítélkezési gyakorlata automatikus halasztó hatályt követel meg azokban az esetekben, amikor megalapozottan feltételezhető, hogy a kiutasítás esetén az érintett személy az EJEE 3. cikkét sértő bánásmód tényleges veszélyének lesz kitéve (kínzás vagy embertelen, megalázó bánásmód veszélye a visszatérés esetén) – lásd az EJEB eljárási szabályzatának 39. cikkét. A visszatérési irányelv 13. cikke – a visszatérési irányelv 5. és 9. cikkével összefüggésben értelmezve – kötelezi a felülvizsgálatot végző szervet arra, hogy ipso iure halasztó hatályt biztosítson ezzel a követelménnyel összhangban, ha a visszaküldés tilalmának elve van veszélyben.

Az automatikus halasztó hatály biztosítására vonatkozó kötelezettség az egészségi állapot súlyos és visszafordíthatatlan romlásának kockázata esetén: a C-562/13. sz. Abdida-ügyben hozott ítélet (68) 53. pontjában a Bíróság megerősítette, hogy: „a 2008/115/EK irányelvnek a Charta 19. cikke (2) bekezdésével és 47. cikkével összefüggésben értelmezett 5. és 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti jogszabály, amely nem biztosít felfüggesztő hatályú jogorvoslatot egy olyan kiutasítási határozattal szemben, amelynek végrehajtása a szóban forgó harmadik országbeli állampolgárt az egészségi állapota súlyos és visszafordíthatatlan romlása komoly veszélyének teheti ki”.

A Bizottság azt ajánlja, hogy a kiutasítási határozatokkal szembeni fellebbezések csak a fent említett kötelező esetekben bírjanak automatikus halasztó hatállyal, ezáltal megfelelő egyensúlyt teremtve a hatékony jogorvoslathoz való jog és a kiutasítási eljárás hatékonyságának biztosítása között. Ha a fellebbezés más okokra hivatkozik (például eljárási hiányosságok, a család egységének tiszteletben tartása, egyéb jogok vagy érdekek védelme), és ha az élet helyrehozhatatlan károsodásának, valamint az egészségi állapot súlyos és visszafordíthatatlan romlásának veszélye nem áll fenn, úgy a tagállamok nem kötelesek biztosítani a fellebbezések automatikus halasztó hatályát. Mindazonáltal az illetékes nemzeti hatóságoknak vagy szerveknek minden esetben meg kell őrizniük arra vonatkozó hatáskörüket, hogy egyedi esetekben dönthessenek egy határozat végrehajtásának átmeneti felfüggesztéséről, amennyiben ezt egyéb okokból szükségesnek tartják (például családi élet, egészségügyi ellátás vagy a gyermek mindenek felett álló érdeke).

12.5.   Nyelvi segítség és ingyenes jogi segítségnyújtás

Jogalap: visszatérési irányelv – 13. cikk, (3) és (4) bekezdés; a 2013/32/EU irányelv (a menekültügyi eljárásokról szóló irányelv) – 20. és 21. cikke amelyek a 2005/85/EK tanácsi irányelv (69) 15. cikke (3)–(6) bekezdésének helyébe lépnek

(3)

Az érintett harmadik országbeli állampolgár számára biztosítani kell a jogi tanácsadás, a jogi képviselet, és szükség esetén a nyelvi segítség igénybevételének lehetőségét.

A nyelvi segítség nem csupán egy határozat lefordításának biztosítására vonatkozó kötelezettséget foglalja magában (ezt már a visszatérési irányelv 12. cikkének (2) bekezdése is tartalmazza), hanem azt a kötelezettséget is, hogy rendelkezésre álljon tolmácsok által nyújtott segítség annak érdekében, hogy a harmadik országbeli állampolgár képes legyen gyakorolni az irányelv 13. cikke alapján őt megillető eljárási jogokat.

Emlékeztetni kell arra, hogy a Čonka kontra Belgium ügyben (70) az EJEB a tolmácsok rendelkezésre állását a hatékony jogorvoslathoz való hozzáférést érintő tényezők egyikeként jelölte meg. A harmadik országbeli állampolgár nyelvi segítség igénybevételéhez való jogát a tagállamoknak oly módon kell biztosítaniuk, amely az érintett személy részére konkrét és gyakorlati lehetőséget nyújt annak érvényesítésére (a rendelkezés hatékony érvényesülése).

(4)

A jogi segítségnyújtásra vonatkozó nemzeti jogszabályokkal vagy szabályokkal összhangban, a tagállamoknak kérésre térítésmentesen biztosítaniuk kell a szükséges jogi segítséget és/vagy képviseletet, és rendelkezhetnek úgy, hogy az ingyenes jogi segítségnyújtást és/vagy képviseletet a 2005/85/EK irányelv 15. cikk (3)–(6) bekezdésében foglalt feltételekhez kötik.

Jogi segítségnyújtás és jogi képviselet: a (4) bekezdés meghatározza, mely esetekben és milyen feltételekkel kötelesek a tagállamok viselni a jogi tanácsadás és képviselet költségeit – alapvetően a menekültügyi eljárásokról szóló irányelvben felsorolt feltételekre hivatkozva. A tagállamoknak az irányelvben és a nemzeti végrehajtási jogszabályokban meghatározott feltételek teljesülése esetén a jogi segítségnyújtást és a jogi képviseletet egyaránt ingyen kell biztosítaniuk.

Az ingyenes jogi segítségnyújtás és/vagy jogi képviselet iránti kérelmet a visszatérésre kötelezett személy és/vagy képviselője az eljárás bármely megfelelő pillanatában előterjesztheti.

Jogi tanácsadás nyújtása a közigazgatási hatóságok által: a jogi tanácsadást elvileg a kiutasítási határozatok kibocsátásáért felelős közigazgatási hatóságok is biztosíthatják, ha az így nyújtott tájékoztatás objektív és részrehajlás nélküli (a rendelkezés hatékony érvényesülése). Fontos, hogy az információt olyan személy szolgáltassa, aki pártatlanul/függetlenül jár el, hogy elkerülhető legyen az összeférhetetlenség lehetősége. Ezért az információt nem szolgáltathatja például olyan személy, aki az ügy vagy annak felülvizsgálata tárgyában döntést hoz. Néhány tagállam már alkalmazza azt a bevált gyakorlatot, hogy a döntéshozó hatóságokat elválasztják a jogi segítséget és eljárási információkat nyújtó szervektől. Ha viszont egy tagállam az utóbbi feladatot a döntéshozó hatóságokra kívánja bízni, világosan szét kell választani az érintett személyzet feladatait például úgy, hogy létrehoznak egy olyan különálló és független részleget, amely csak a jogi és eljárási információk szolgáltatásával foglalkozik.

Az ingyenes jogi segítségnyújtás/képviselet feltételei – hivatkozás a 2005/85/EK irányelv 15. cikkének (3)–(6) bekezdésére: az ingyenes jogi segítségnyújtás tekintetében a tagállamok által előírható egyes feltételekre/korlátozásokra való hivatkozás dinamikus hivatkozás, amelyet a 2005/85/EK irányelvet felváltó, a menekültügyi eljárásokról szóló hatályos irányelv jelenlegi 20. és 21. cikkére történő hivatkozásnak kell tekinteni. A fent említett rendelkezésekkel összhangban a tagállamok előírhatják, hogy az ingyenes jogi segítségnyújtás és képviselet csak akkor biztosított, ha:

—	egy bíróság vagy más illetékes hatóság úgy ítéli meg, hogy a fellebbezés sikerére konkrét kilátás mutatkozik;

—	a fellebbező személy nem rendelkezik elegendő anyagi forrással;

—	olyan szolgáltatások révén valósul meg, amelyeket a nemzeti jogszabályok által a kérelmezők segítésére és képviseletére kifejezetten kijelölt jogi vagy egyéb tanácsadók nyújtanak;

—	az az elsőfokú határozat elleni fellebbezésre vonatkozik, nem pedig későbbi fellebbezésekre vagy felülvizsgálatokra.

Ezenfelül a tagállamok:

—	anyagi és/vagy időbeli korlátozásokat állapíthatnak meg az ingyenes jogi segítségnyújtás és képviselet igénybevételére, feltéve, hogy ezek nem korlátozzák önkényesen az e joghoz való hozzáférést;

—	előírhatják, hogy a díjak és egyéb költségek tekintetében a kérelmezőkkel szembeni bánásmód nem lehet kedvezőbb annál a bánásmódnál, amelyben a jogi segítségnyújtás terén saját állampolgáraikat általában részesítik;

—	megkövetelhetik a költségek részleges vagy teljes visszafizetését, amennyiben és amikor a kérelmező anyagi helyzete jelentősen javul, vagy amennyiben a kérelmezőtől kapott hamis információk alapján biztosították a költségmentességet.

Az ingyenes jogi segítségnyújtás elutasítása elleni hatékony jogorvoslat: amennyiben egy bíróságtól eltérő hatóság úgy határoz, hogy nem biztosít ingyenes jogi segítségnyújtást és képviseletet, a tagállamoknak gondoskodniuk kell arról, hogy a kérelmező az elutasító határozattal szemben egy bíróság előtt tényleges jogorvoslattal élhessen. A hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való jog az Európai Unió jogrendszerének szerves részét képező alapvető jogok közét tartozik, és e jogok tiszteletben tartása akkor is kötelező, ha az alkalmazandó szabályozás nem ír elő kifejezetten ilyen eljárási követelményt.

13.   BIZTOSÍTÉKOK A KIUTASÍTÁS VÉGREHAJTÁSÁT MEGELŐZŐEN

Jogalap: visszatérési irányelv – 14. cikk, (1) bekezdés

A 16. és 17. cikkek hatálya alá eső helyzet kivételével a tagállamok a harmadik országbeli állampolgárok tekintetében a lehetőségekhez mérten biztosítják az alábbi elvek figyelembevételét a 7. cikknek megfelelően az önkéntes távozásra engedélyezett időszak alatt, valamint azon időszakok alatt, amelyekre a 9. cikknek megfelelően a kitoloncolást elhalasztották:

a)	fenn kell tartani a család egységét a területükön tartózkodó családtagokkal;

b)	biztosítani kell a sürgősségi egészségügyi ellátást és a betegségek alapvető kezelését;

c)	a kiskorúak számára – tartózkodásuk időtartamától függően – biztosítani kell az iskoláztatást;

d)	figyelmet kell fordítani a kiszolgáltatott személyek különleges igényeire.

Emlékeztető/magyarázat: a visszatérési irányelv a tagállamokra bízza annak eldöntését, hogy az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok számára kiutasítási határozatot vagy tartózkodásra jogosító engedélyt adnak-e ki. Ez a megközelítés segíthet a szürke zónák csökkentésében. A gyakorlatban ugyanakkor növelheti azon esetek abszolút számát, amelyekben a tagállamok a kitoloncolás gyakorlati vagy jogi akadályai miatt végre nem hajtható kiutasítási határozatot hoznak (például a szükséges okmányok harmadik országoktól történő beszerzésének késedelme és a visszaküldés tilalmának esetei). Az e személyekre vonatkozó joghézag elkerülése érdekében a Bizottság azt javasolta, hogy határozzák meg a tartózkodás minimumfeltételeit az olyan, illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokra nézve, akik esetében a kiutasítási határozat végrehajtását elhalasztották, vagy akik nem toloncolhatók ki a 2003/9/EK tanácsi irányelv (71) (a befogadási feltételekről szóló irányelv) 7–10., 15. és 17–20. cikkében már meghatározott feltételek lényegi elemeire hivatkozva. Ezek a minimumfeltételek – alapvetően – négy alapjogot ölelnek fel: (1) a család egysége, (2) egészségügyi ellátás, (3) a kiskorúak iskoláztatása és oktatása, valamint (4) a kiszolgáltatott személyek különleges szükségleteinek figyelembevétele. A hivatkozás nem terjed ki a befogadási feltételekről szóló irányelvben foglalt más fontos jogokra, például a munkavállalási jogra és a befogadás anyagi feltételeire. A tárgyalások után – amelyek során felmerült az az aggály, hogy a befogadási feltételekről szóló irányelvre történő hivatkozások esetleg az irreguláris migránsok helyzetének „feljavításaként” értelmezhetők, és így téves politikai üzenetet közvetítenek – létrehozták a jogokat felsoroló „önálló” listát.

A 14. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozó helyzetek köre széles: ide tartozik az önkéntes távozásra vonatkozó időszak, illetve minden olyan időszak, amelyre nézve a visszatérési irányelv 9. cikkével összhangban a kitoloncolást formálisan vagy ténylegesen elhalasztották (például halasztó hatályú fellebbezés, a visszaküldés tilalmára vonatkozó elv lehetséges megsértése, egészségügyi okok, technikai okok, a kitoloncolási erőfeszítések sikertelensége az azonosítás hiánya miatt). Az őrizetben töltött időszakok kifejezetten nem tartoznak a rendelkezés hatálya alá, mivel a kapcsolódó biztosítékokat máshol szabályozzák (lásd a 15. szakaszt).

A sürgősségi egészségügyi ellátás és a betegség szükséges kezelése alapvető minimális jog, és az ehhez való hozzáférés nem tehető díjfizetéstől függővé.

Az oktatáshoz való hozzáférés: a „tartózkodásuk időtartamától függően” korlátozást szűken kell értelmezni. Amennyiben kétség merül fel a visszatérést megelőző tartózkodás valószínűsíthető időtartama tekintetében, az oktatáshoz való hozzáférést inkább lehetővé kell tenni, mint sem. Elfogadhatónak minősíthető az a nemzeti gyakorlat, amely szerint főszabályként csak akkor biztosítják az oktatásban való részvételt, ha a tartózkodás hossza meghaladja a tizennégy napot. Ami a gyakorlati problémákat illeti – mint például azokat az eseteket, amikor a kiskorú nem rendelkezik a más országban már teljesített képzést bizonyító okiratokkal, vagy amikor a kiskorú nem beszél egy olyan nyelven sem, amelyen az adott tagállamban oktatás biztosítható –, a megfelelő válaszokat nemzeti szinten kell megtalálni, figyelembe véve az irányelv szellemét és a vonatkozó nemzetközi jogi eszközöket, mint például a gyermekek jogairól szóló 1989. évi egyezményt és az ahhoz tartozó 6. sz. általános észrevételt (72). A menekültügyi vívmányokból szintén lehet meríteni (különösen a befogadási feltételekről szóló 2013/33/EU irányelv 14. cikkéből).

Egyéb alapvető szükségletek: a C-562/13. sz. Abdida-ügyben hozott ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a tagállamok kötelesek biztosítani az egyéb alapvető szükségleteket is annak érdekében, hogy a sürgősségi egészségügyi ellátás és a betegségek alapvető kezelése ténylegesen hozzáférhető legyen abban az időszakban, amíg a tagállam köteles elhalasztani a kitoloncolást. A tagállamok határozhatják meg, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár alapvető szükségleteit milyen formában biztosítják.

A Bíróság azon logika alapján állapította meg ezt a kötelezettséget, hogy a sürgősségi egészségügyi ellátás és a betegségek alapvető kezelésének biztosítására vonatkozó, a visszatérési irányelv 14. cikke (1) bekezdésének b) pontjában foglalt követelmény értelmetlen lenne, ha nem társulna hozzá az érintett harmadik országbeli állampolgár alapvető szükségleteinek biztosítására vonatkozó követelmény. A Bíróság által kifejtett logikai érvelés alapján és az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatában foglaltak fényében megállapítható, hogy a visszatérési irányelv 14. cikkének (1) bekezdésében felsorolt egyéb jogosultságok (így különösen az oktatásban való részvétel és a kiszolgáltatott személyek szükségleteinek figyelembevétele) szintén együtt járnak az érintett harmadik országbeli állampolgár alapvető szükségleteinek biztosítására vonatkozó követelménnyel.

Bár az uniós jog alapján nincs olyan általános jogi kötelezettség, amely szerint a visszatérésre váró valamennyi harmadik országbeli állampolgár alapvető szükségleteit biztosítani kellene, a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy ezt a nemzeti jog alapján tegyék meg, így biztosítva a visszatérésre kötelezett személyek humánus és méltó életkörülményeit.

13.1.   Írásbeli igazolás

Jogalap: visszatérési irányelv – 14. cikk, (2) bekezdés

A tagállamok az (1) bekezdésben említett személyek számára a nemzeti jogszabályoknak megfelelően írásbeli igazolást adnak arról, hogy az önkéntes távozásra megszabott határidőt a 7. cikk (2) bekezdésének megfelelően meghosszabbították, vagy a kiutasítási határozat végrehajtását ideiglenesen felfüggesztették.

A visszatérési irányelv (12) preambulumbekezdése szerint: „Annak érdekében, hogy hatósági ellenőrzések esetén igazolni tudják különleges helyzetüket, e személyek számára helyzetükről írásbeli igazolást kell kiállítani. A tagállamoknak széles mérlegelési jogkörrel kell rendelkezniük az írásbeli igazolás formája és formátuma tekintetében, továbbá az igazolást az ezen irányelv szerint elfogadott, kiutasítással kapcsolatos határozatokba is be kell tudniuk illeszteni.”

Az írásbeli igazolás formája: a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Az igazolás lehet a nemzeti hatóságok által kibocsátott külön irat, vagy részét képezheti a kiutasítással kapcsolatos formális határozatnak. Fontos, hogy ennek segítségével a visszatérésre kötelezett személy egyértelműen bizonyíthatja – rendőrségi ellenőrzés esetén – hogy ő már alanya egy folyamatban lévő kiutasítási határozatnak, és hogy részére önkéntes távozásra vonatkozó határidőt vagy a kitoloncolás formális elhalasztását állapították meg, illetve egy ideiglenesen nem végrehajtandó kiutasítási határozat vonatkozik rá. Az igazolásnak lehetőség szerint meg kell határoznia az önkéntes távozásra vonatkozó határidőt vagy a halasztás időtartamát.

Azokban a tagállamokban, ahol az adatcsererendszerek rendőrségi ellenőrzés esetén bizonyos személyes adatok vagy hivatkozási számok alapján lehetővé teszik az irreguláris migránsok jogállásának gyors ellenőrzését, az írásbeli igazolásra vonatkozó követelmény teljesítettnek tekinthető, ha a személyt olyan dokumentumokkal vagy iratokkal látják el (vagy ilyenekkel már rendelkezik), amelyek tartalmazzák ezeket a személyes adatokat vagy hivatkozási számokat.

13.2.   A tartós szabálytalanság esetei

Nem kötelező engedélyt kiadni a visszatérésre kötelezett, ki nem toloncolható személyek számára: a tagállamok nem kötelesek engedélyt kiadni a visszatérésre kötelezett személyeknek, ha kiderül, hogy nincs megalapozott kilátás a kitoloncolásra, jóllehet a visszatérési irányelv 6. cikkének (4) bekezdését alkalmazva erre vonatkozó határozatot hozhatnak (lásd az 5.6. szakaszt).

Ebben a tekintetben a Bíróság a C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítélet (73) 87. és 88. pontjában kifejezetten egyértelművé tette, hogy: „[…] az irányelvnek […] nem célja azon jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok valamely tagállam területén való tartózkodása feltételeinek szabályozása, akikkel szemben a kiutasításukról szóló határozatot nem lehet vagy nem lehetett végrehajtani. […] Mindazonáltal a 2008/115/EK irányelv 6. cikkének (4) bekezdése azonban lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy a területükön jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgár számára könyörületességből, humanitárius vagy egyéb okokból önálló tartózkodási engedélyt vagy tartózkodásra jogosító egyéb engedélyt adjanak ki”.

Az engedélyek megadása során figyelembe veendő szempontok: a fentiekben kiemeltekkel összhangban a tagállamok jogilag nem kötelesek engedélyt kiadni a visszatérésre kötelezett, ki nem toloncolható személyek részére, és a tagállamok széles mérlegelési jogkörrel rendelkeznek. Ezzel kapcsolatban a Bizottság azt ajánlja, hogy a tagállamok által figyelembe vehető értékelési szempontok között szerepeljenek mind az egyéni (az esettől függő), mind pedig a horizontális (a szakpolitikához kapcsolódó) elemek, így különösen a következők:

—	a visszatérésre kötelezett személy együttműködő/nem együttműködő hozzáállása;

—	a visszatérésre kötelezett személy tényleges tartózkodási ideje a tagállamban;

—	a visszatérésre kötelezett személy által az integráció érdekében tett erőfeszítések;

—	a visszatérésre kötelezett személy viselkedése;

—	családi kapcsolatok;

—	humanitárius szempontok;

—	a belátható időn belüli visszatérés valószínűsége;

—	a szabálytalanság jutalmazásának elkerülése;

—	a szabályozási intézkedések hatása a potenciális (irreguláris) migránsok migrációs mintáira;

—	a schengeni térségen belüli szabálytalan továbbutazások valószínűsége.

14.   ŐRIZET

A visszatérési irányelv 12. cikkében (formanyomtatvány és fordítás) és 13. cikkében (hatékony jogorvoslat és ingyenes jogi segítségnyújtás) felsorolt eljárási biztosítékok az Európai Unió jogrendszerének szerves részét képező, a megfelelő ügyintézéshez, a meghallgatáshoz, a hatékony jogorvoslathoz és a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog kifejezett megnyilvánulásai. E jogokat tehát az őrizetről szóló határozatok esetében is tiszteletben kell tartani.

Ezeken az általános követelményeken felül a visszatérési irányelv 15. cikke meghatároz bizonyos, kifejezetten az őrizetre vonatkozó határozatok esetében alkalmazandó követelményeket is.

14.1.   Az őrizetet indokoló körülmények

Jogalap: visszatérési irányelv – 15. cikk, (1) bekezdés

A tagállamok – kivéve, ha a konkrét esetben más elégséges, de kevésbé kényszerítő intézkedés is hatékonyan alkalmazható,– kizárólag a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás végrehajtása céljából őrizetben tarthatják a kitoloncolási eljárás alatt álló harmadik országbeli állampolgárt, különösen, ha:

a)	fennáll a szökés veszélye; vagy

b)	a harmadik ország érintett állampolgára meghiúsítja vagy akadályozza a kiutasítás előkészítését vagy kitoloncolási eljárást.

Az őrizetnek a lehető legrövidebbnek kell lennie, és csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak, és kellő körültekintéssel végrehajtásra kerülnek.

Mivel az őrizetnek a kitoloncolás érdekében történő elrendelése a személyes szabadság alapvető jogába való súlyos beavatkozás, ezért szigorú korlátozások vonatkoznak rá.

Az őrizet elrendelése csak végső eszközként alkalmazható: a visszatérési irányelv 8. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tagállamok „minden szükséges intézkedést” meghoznak a kiutasítási határozat végrehajtásához. Az őrizet elrendelése a tagállamok által végső intézkedésként használható lehetséges intézkedések egyike. Ebben az összefüggésben a Bíróság kifejezetten kiemelte a C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítélet 41. pontjában, hogy a visszatérési irányelv által bevezetett „visszatérési eljárás szakaszainak egymást követő sorrendje a kiutasítási határozat végrehajtása érdekében meghozandó intézkedések fokozatosságának felel meg, a fokozatosság attól az intézkedéstől, amely a legnagyobb szabadságot biztosítja az érintettnek, vagyis határidőt ad az önkéntes távozására, halad azon intézkedések felé, amelyek leginkább korlátozzák a szabadságát, vagyis a különleges fogdában való őrizet”.

A tagállamok csak olyan helyzetekben kötelesek elrendelni az őrizetet, amikor egyértelmű, hogy csakis az őrizet alkalmazásával biztosítható a visszatérési eljárás előkészítése és a kitoloncolási eljárás végrehajtása (az őrizet szükségessége). Az őrizetnek minden esetben egyéni elbíráláson kell alapulnia, a lehető legrövidebbnek kell lennie – csak addig tartható fenn, amíg a kitoloncolási intézkedések folynak –, és végrehajtásakor kellő körültekintéssel kell eljárni (az őrizet arányossága).

Az őrizet indokai: a visszatérési irányelv alapján az őrizet egyetlen jogos célja a visszatérés előkészítése és/vagy a kitoloncolási eljárás lefolytatása, különösen, ha fennáll 1) a szökés veszélye, vagy 2) annak lehetősége, hogy a visszatérésre kötelezett személy meghiúsítja vagy akadályozza a kiutasítási vagy a kitoloncolási eljárást. Amennyiben fennállnak az őrizetet indokoló ilyen okok, és a kevésbé kényszerítő intézkedések alkalmazása nem vezetne eredményre a konkrét esetben (végső eszköz), a tagállamok jogosultak és kötelesek a szükséges ideig őrizetet alkalmazni annak biztosítása érdekében, hogy a kiutasítási eljárást sikeresen végre lehessen hajtani a visszatérési irányelv 8. cikkének rendelkezéseivel összhangban.

Bár a visszatérési irányelv szóhasználata indikatív felsorolásra utal („különösen”), az említett két konkrét esettípus lefedi a gyakorlatban előforduló fő forgatókönyveket, amelyek indokolják az őrizetet a kiutasítás előkészítése és megszervezése, illetve a kitoloncolási eljárás végrehajtása érdekében. Minden egyes esetben egyedileg kell elbírálni az őrizet konkrét indokainak fennállását, valamint a hatékony és elégséges, kevésbé kényszerítő jellegű intézkedések rendelkezésre állásának hiányát. A beléptetés határon történő megtagadását, a beléptetés megtagadására vonatkozó SIS figyelmeztető jelzés meglétét, az okmányok hiányát, a lakóhely hiányát, az együttműködés hiányát és az egyéb releváns jelzéseket/szempontokat figyelembe kell venni annak értékelése során, hogy fennáll-e a szökés veszélye (lásd a 1.6. szakaszt), ami indokolhatja az őrizet szükségességét.

Közrendi okokból nem rendelhető el őrizet: az őrizet közrendi okból történő fenntartásának vagy meghosszabbításának lehetőségét az irányelv szövege nem szabályozza, és a tagállamok nem használhatják a kitoloncolási célú idegenrendészeti őrizetet „enyhített szabadságvesztés-büntetésként”. A kitoloncolási célú őrizet elsődleges rendeltetése annak biztosítása, hogy a visszatérésre kötelezett személyek a szökésükkel ne hiúsítsák meg a visszatérési kötelezettség teljesítését. A 15. cikknek nem az a célja, hogy megvédje a társadalmat azoktól a személyektől, akik veszélyt jelentenek a közrendre vagy a közbiztonságra. A társadalom védelmére vonatkozó jogos célt más jogszabályi eszközökkel kell biztosítani, különös tekintettel a büntetőjogra és a szabálysértési jogra, valamint a jogszerű tartózkodás közrendi okokból történő megszüntetését érintő jogszabályokra. Ebben a tekintetben a Bíróság a C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítélet (74) 70. pontjában megállapította, hogy: „A 2008/115/EK irányelv nem lehet alapja annak a lehetőségnek, hogy valamely személyt közrendi vagy közbiztonsági okból őrizetbe helyeznek. Következésképpen önmagában a kérdést előterjesztő bíróság által felhozott körülmények (erőszakos viselkedés; megélhetési eszközök hiánya; lakhatás hiánya) egyike sem lehet az ezen irányelv rendelkezései értelmében vett őrizeti ok”. Ugyanakkor a közrendre és közbiztonságra veszélyt jelentő személy múltbeli viselkedése/magatartása (például közigazgatási jogszabályok megszegése a migrációs jogtól eltérő területen vagy büntetőjogi jogsértés) figyelembe vehető annak vizsgálata során, hogy fennáll-e a szökés veszélye (lásd az 1.6. szakaszt). Ha az érintett személy múltbeli viselkedése/magatartása alapján arra lehet következtetni, hogy az adott személy feltehetően nem fog a jogszabályoknak megfelelően eljárni és el akarja kerülni a visszatérést, ez indokolhatja a szökés veszélyének megállapítását.

Az őrizet hatékony alternatíváinak biztosítására vonatkozó kötelezettség: a 15. cikk (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az az egyes tagállamokat arra kötelezi, hogy nemzeti jogszabályaikban biztosítsák az őrizet alternatíváit; ez összhangban áll az irányelv (16) preambulumbekezdésében foglalt feltételekkel is („ha […] kevésbé kényszerítő intézkedések alkalmazása nem bizonyulna elegendőnek”). A Bíróság a C-61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítéletének 39. pontjában megerősítette, hogy „[…] az említett irányelv (16) preambulumbekezdéséből, valamint 15. cikke (1) bekezdésének szövegéből következik, hogy a tagállamoknak a lehető legkevésbé kényszerítő intézkedések segítségével kell végrehajtaniuk a kitoloncolást. Ezen államok őrizetbe vétel útján kizárólag abban az esetben foszthatják meg a szabadságától az érintettet, ha az egyes különleges helyzetek értékelésére tekintettel a kiutasítási határozat kitoloncolás formájában történő végrehajtását veszélyezteti az érintett magatartása”. Mindazonáltal ez nem jelenti azt, hogy az őrizet előfeltételének számít, hogy a harmadik országbeli állampolgár korábban már egy kevésbé kényszerítő intézkedés hatálya alatt állt.

A visszatérési irányelv 15. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a kevésbé kényszerítő intézkedéseknek „elégségesnek” és az érintett harmadik országbeli állampolgár tekintetében „hatékonyan” alkalmazhatónak kell lenniük. Következésképpen az őrizet hatékony alternatíváinak biztosítására vonatkozó kötelezettség teljesítése érdekében a tagállamoknak nemzeti jogukban rendelkezniük kell az őrizet olyan alternatíváiról, amelyek képesek az őrizet céljaival azonos célokat elérni (például a szökés megelőzése, a kiutasítás harmadik országbeli állampolgár általi meghiúsításának vagy akadályozásának elkerülése) az egyén szabadsághoz való jogába kevésbé beavatkozó eszközök alkalmazásával. Az őrizetről és az őrizet alternatíváiról való döntéshozatalért felelős nemzeti hatóságoknak minden egyes esetben értékelniük kell, hogy az ilyen kevésbé kényszerítő intézkedések elégségesek és hatékonyak lennének-e.

Az őrizet alternatívái közé tartozik például a tartózkodási korlátozás, a családok számára fenntartott nyílt ház, a szociális előadó támogatása, a rendszeres jelentéstétel, a személyazonosító/úti okmányok bevonása, az óvadék és az elektronikus felügyelet. Az UNHCR gyakorlati példákon keresztül mutatja be az őrizet alternatíváira vonatkozó bevált gyakorlatokat (75).

Előnyök és kockázatok – az őrizet alternatívái

Az őrizet alternatíváinak biztosításával járó előnyök közé tartozhat a magasabb arányú visszatérés (beleértve az önkéntes távozást), a visszatérésre kötelezett személyekkel való jobb együttműködés a szükséges okmányok beszerzésében, pénzügyi előnyök (kevesebbe kerül az államnak) és a humán költségek alacsonyabb szintje (az őrizettel kapcsolatos nehézségek elkerülése).

A kockázatok közé tartozik a szökés nagyobb valószínűsége, a bevándorlásra ösztönző tényezők megjelenésének lehetősége (az alternatív őrizeti létesítmények, mint például a családi házak, vonzók lehetnek a potenciális irreguláris bevándorlók számára) és a szociális feszültségek kialakulásának lehetősége a nyílt központok szomszédságában.

Ajánlás: A kihívás abban áll, hogy olyan intelligens megoldásokat kell találni, amelyek megfelelően ötvözik a jutalmazást és az elrettentést. Az elrettentés teljes hiánya a kitoloncolási arány romlásához vezethet. Ugyanakkor egy szisztematikus őrizetre épülő, túlzóan elnyomó rendszer sem feltétlenül hatékony, mivel a visszatérésre kötelezett személy számára kevés az ösztönzés és a támogatás a kiutasítási eljárásban történő együttműködésre. A tagállamoknak az alternatív lehetőségek széles körét kell kidolgozniuk és alkalmazniuk a különböző kategóriákba tartozó harmadik országbeli állampolgárok helyzetének kezelése érdekében. Sikeresnek bizonyult a személyre szabott egyéni támogatás, amely képessé teszi a visszatérésre kötelezett személyt arra, hogy saját kezébe vegye a visszatérését, valamint a korai szerepvállalás és az ügyek rendezésére összpontosító, holisztikus esetkezelés. Célként kell kitűzni a potenciálisan visszatérésre kötelezett összes személy rendszerszintű horizontális támogatását, amely már egy korai szakaszban (és nem csak a kitoloncolási határozat meghozatalát követően) kiterjed a jogszerű tartózkodás/menedékjog lehetőségeire és az önkéntes visszatérésre/kitoloncolásra vonatkozó tanácsadásra.

További magyarázat:

—

Kiutasítási eljárás hatálya alatt álló személyek: a visszatérési irányelv 15. cikkének (1) bekezdésében szereplő „kitoloncolási eljárás alatt álló” kifejezés nem szinonimája a „kiutasítási határozat hatálya alatt álló” kifejezésnek. Az őrizet már azelőtt elrendelhető – ha a 15. cikk valamennyi feltétele teljesül –, mielőtt meghozzák a formális kiutasítási határozatot (például amikor folyamatban van a kiutasítási határozat előkészítése, ám a határozatot még nem adták ki).

Konkrét példák:

—

Egy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár eltitkolhatja (elfedheti) személyazonosságát a kitoloncolás elkerülése érdekében. Jogszerű-e ilyen körülmények között az őrizet fenntartása annak érdekében, hogy az együttműködésre irányuló nyomást gyakoroljanak a harmadik országbeli állampolgárra, és így lehetővé tegyék a kitoloncolását? — Az ilyen őrizet a visszatérési irányelv 15. cikke (1) bekezdése b) pontjának hatálya alá tartozik, amely kifejezetten az őrizet indokaként említi a „meghiúsítja vagy akadályozza a […] kitoloncolási eljárást” helyzetet. A 15. cikk (6) bekezdésének a) pontja az „együttműködés hiányát” azon két eset egyikeként említi, amelyek indokolhatják az őrizet maximális időtartamának 12 hónapra történő meghosszabbítását, és az ilyen típusú őrizet („Beugehaft” vagy „Durchsetzungshaft”) átfogó célja és végső rendeltetése nem a büntetés, hanem a kitoloncolás. A kitoloncolás céljából elrendelt bármely őrizetnek tiszteletben kell tartania a visszatérési irányelv 15. cikkének (4) bekezdését: „Amennyiben a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolások következtében már nem látszik észszerű lehetőség, vagy az (1) bekezdésben megállapított feltételek már nem állnak fenn, az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani”. Ez azt jelenti, hogy azokban az esetekben, amikor egyértelművé válik, hogy a kitoloncolásra már nem látszik észszerű lehetőség, meg kell szüntetni az őrizetet – például ha világossá válik, hogy a harmadik ország által kibocsátandó okmányok túl későn fognak megérkezni, vagy azokat egyáltalán nem is adják ki, annak ellenére, hogy az őrizetbe vett személy kész az együttműködésre.

—

Fenntartható-e az őrizet, ha a visszatérésre kötelezett személy menedékjog iránti kérelmet nyújt be? — A Bíróság C-534/11. sz. Arslan-ügyben hozott ítéletének (76) 49. és 63. pontja a következő választ adja: „[…] a 2008/115/EK irányelv […] 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy harmadik országok olyan állampolgárára, aki a 2005/85 irányelv értelmében nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő, az irányelv nem alkalmazható az említett kérelem benyújtásától az e kérelemre vonatkozó első fokú határozat meghozataláig, vagy adott esetben addig tartó időszakban, amíg az említett határozattal szemben indított jogorvoslati eljárás folyamatban van. […] a 2003/9/EK és a 2005/85/EK irányelvvel nem ellentétes, hogy harmadik ország olyan állampolgárát, aki a 2005/85 irányelv értelmében nemzetközi védelem iránti kérelmet terjesztett elő, miután őt a 2008/115/EK irányelv 15. cikke értelmében őrizetbe vették, a nemzeti jog valamely rendelkezése alapján őrizetben tartsák, amennyiben a releváns körülmények összességének eseti mérlegelését követően úgy tűnik, hogy e személy kizárólag azért nyújtotta be e kérelmet, hogy késleltesse vagy meghiúsítsa a kiutasításról szólóhatározat végrehajtását, és hogy az őrizetbe vételi intézkedés fenntartása objektíve szükséges annak megakadályozásához, hogy az érintett véglegesen kivonja magát a kiutasítás alól”. Megjegyzés: a „nemzeti jogra” történő fenti hivatkozás a menedékjoggal összefüggő őrizettel kapcsolatos nemzeti szabályokra utal, amelyek – adott esetben – az EU menekültügyi vívmányainak az őrizetre vonatkozó követelményeit ültetik át.

14.2.   Az őrizet formája és elsőfokú felülvizsgálata

Jogalap: visszatérési irányelv – 15. cikk, (2) bekezdés

Az őrizetet közigazgatási vagy igazságügyi hatóságok rendelik el.

Az őrizetet írásban kell elrendelni, a tényállás ismertetésével és jogi indokolással ellátva.

Amennyiben az őrizetet közigazgatási hatóságok rendelték el, a tagállamok

a)	vagy előírják az őrizetben tartás jogszerűségének gyors bírósági felülvizsgálatát, amellyel kapcsolatosan az őrizet kezdetétől számítva a lehető legrövidebb határidőn belül határozatot kell hozni;

b)

vagy biztosítják a jogot a harmadik országbeli állampolgár számára az őrizetben tartásának jogszerűségét gyorsan felülvizsgáló bírósági eljárás megindítására, amelyben a jogszerűségről a vonatkozó eljárás megindításától számítva a lehető legrövidebb határidőn belül határozni kell. Ez esetben a tagállamok haladéktalanul tájékoztatják az érintett harmadik országbeli állampolgárt az ilyen eljárás igénybevételének lehetőségéről.

Az érintett harmadik országbeli állampolgárt haladéktalanul szabadon kell bocsátani, ha az őrizetben tartás nem jogszerű.

Az igazságügyi hatóságok tagjai lehetnek bírák, de nem szükségszerű, hogy bírákból álljanak. Az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatával összhangban e hatóságoknak függetleneknek és pártatlanoknak kell lenniük, és igazságügyi biztosítékokat kell nyújtaniuk egy kontradiktórius eljárásban.

A bírósági felülvizsgálat hatóköre: a felülvizsgálatnak értékelnie kell a visszatérési irányelv 15. cikkében kifejezetten említett valamennyi szempontot, figyelembe véve mind a jogkérdéseket (például az őrizetre vonatkozó eljárás és az őrizetre vonatkozó határozat megfelelősége eljárási/jogi szempontból), mind pedig a ténykérdéseket (például az őrizetbe vett személy egyéni helyzete, családi kapcsolatai az országban, az ország területéről való távozás biztosítékai, a kitoloncolásra vonatkozó észszerű kilátások).

A „gyors bírósági felülvizsgálat” maximális időtartama: a visszatérési irányelv szövege az EJEE 5. cikke (4) bekezdésének szóhasználatát tükrözi, amely előírja a „bíróság rövid határidőn belüli döntését”. Az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlata egyértelművé teszi, hogy az elfogadható maximális időtartam („észszerű időtartam”) nem határozható meg absztrakt módon. Ezt az egyes esetek körülményeinek fényében kell megállapítani, figyelembe véve az eljárások összetettségét, valamint a hatóságok és a kérelmező magatartását is. Egyértelműen bevált gyakorlatnak tekinthető az, ha a határozathozatalra egy hétnél rövidebb időn belül sor kerül, ami kielégíti a gyorsaság jogi követelményét.

Az írásbeli határozathozatal követelménye a meghosszabbító határozatokra is vonatkozik: az indokolással ellátott írásbeli határozat kibocsátásának követelménye az őrizet meghosszabbítására vonatkozó határozatokra is alkalmazandó. A Bíróság a C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítélet 44. pontjában kifejezetten tisztázta, hogy: „Ezt az írásbeli határozat meghozatalára vonatkozó követelményt úgy kell érteni, mint amely szükségszerűen minden, az őrizet meghosszabbítását elrendelő határozatra is vonatkozik, tekintettel arra, hogy egyfelől az őrizet és annak meghosszabbítása hasonló természetű, mivel mindkettő az érintett harmadik országbeli állampolgár szabadságtól való megfosztását eredményezi a kiutasítás előkészítése és/vagy a kitoloncolás végrehajtása céljából, másfelől ezen állampolgárnak mindkét esetben lehetősége kell, hogy legyen a vele szemben hozott határozat indokainak a megismerésére”.

A meghallgatáshoz való joggal együtt járó összes biztosítékot alkalmazni kell az őrizetre vonatkozó határozatokra és az őrizet meghosszabbításáról szóló határozatokra is. E jog tiszteletben nem tartása azonban csak abban az esetben teszi érvénytelenné a határozatot, ha a jog tiszteletben tartása esetén az eljárás más eredménnyel zárult volna – lásd a C-383/13. sz., G. & R. ügyet: „[…] az uniós jogot – és különösen a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (2) és (6) bekezdését – akként kell értelmezni, hogy amennyiben az őrizeti intézkedés meghosszabbításáról valamely közigazgatási eljárás keretében a meghallgatáshoz való jog megsértésével döntöttek, az e határozat jogszerűségét vizsgáló nemzeti bíróság csak abban az esetben szüntetheti meg az őrizetet, ha az adott ügy ténybeli és jogi körülményeinek összességére tekintettel úgy véli, hogy ez a jogsértés az erre hivatkozó személyt ténylegesen és oly mértékben fosztotta meg attól a lehetőségtől, hogy védelmét jobban érvényesíthesse, hogy különben ez a közigazgatási eljárás eltérő eredményre vezethetett volna” (lásd a 12. szakaszt).

14.3.   Az őrizet rendszeres felülvizsgálata

Jogalap: visszatérési irányelv – 15. cikk, (3) bekezdés

Az őrizetben tartást minden esetben észszerű időközönként, akár az érintett harmadik országbeli állampolgár kérésére, akár hivatalból felül kell vizsgálni.

A 15. cikk (3) bekezdésének első mondata alapján nincs szükség írásbeli felülvizsgálati határozatra: ezt a Bíróság a C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítélet 47. pontjában tisztázta: „a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének rendelkezései nem követelik meg […] írásbeli,” felülvizsgálatra irányuló aktus „elfogadását […]. Tehát az említett irányelv 15. cikke (3) bekezdésének első mondata szerint valamely harmadik országbeli állampolgár őrizetben tartását észszerű időközönként felülvizsgáló hatóságok nem kötelesek minden egyes felülvizsgálat során egy olyan kifejezett írásbeli formát öltő aktust elfogadni, amely tartalmazza az annak alapjául szolgáló ténybeli és jogi indokok ismertetését”. A tagállamok azonban szabadon hozhatnak írásbeli felülvizsgálati határozatot a nemzeti jogukkal összhangban.

A felülvizsgálatot és meghosszabbítást tartalmazó összetett határozatokat írásbeli formában kell meghozni: a Bíróság a C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítélet 48. pontjában tisztázta, hogy: „Ilyen esetben ugyanis az őrizet felülvizsgálata és az őrizet fenntartásáról szóló határozat ugyanazon eljárási szakasz során történik. Következésképpen e határozatnak meg kell felelnie a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (2) bekezdéséből fakadó követelményeknek”.

Meghosszabbított őrizet esetében a felülvizsgálatokat igazságügyi hatóság felügyelete alatt kell elvégezni.

A „meghosszabbított őrizet” jelentése: A visszatérési irányelv 15. cikke (3) bekezdésének második mondata előírja a „meghosszabbított őrizet” eseteinek igazságügyi felügyelet alatt történő, hivatalból való felülvizsgálatát. Ez szükségessé teszi az igazságügyi hatóságok fellépését azokban az esetekben is, amikor az érintett személy nem él fellebbezéssel. A „meghosszabbított őrizet” kifejezés nyelvi összehasonlítása alapján (német: „Bei längerer Haftdauer”; francia: „En cas de périodes de rétention prolongées”; holland: „In het geval van een lange periode van bewaring”; spanyol: „En caso de periodos de internamiento prolongados”; olasz: „Nel caso di periodi di trattenimento prolungati”) egyértelmű, hogy ez a kifejezés lényegileg egy hosszú időtartamú őrizetre utal, függetlenül attól a ténytől, hogy a meghosszabbításról már hoztak-e formális határozatot vagy sem. A Bizottság úgy véli, hogy az őrizetet elrendelő határozat hivatalból történő első bírósági felülvizsgálatára megállapított 6 hónapos időtartam mindenképpen túl hosszú, míg a háromhavonta elvégzett, hivatalból történő bírósági felülvizsgálat még összeegyeztethetőnek tekinthető az irányelv 15. cikkének (3) bekezdésével, feltéve, hogy arra is lehetőség van, hogy szükség esetén kérelem alapján is indítható legyen egyéni felülvizsgálat.

A felügyeletet végző igazságügyi hatóság hatásköre: nem elegendő olyan felülvizsgálati mechanizmus alkalmazása, amely csak jogkérdéseket vizsgál, ténykérdéseket viszont nem. Az igazságügyi hatóságnak hatáskörrel kell rendelkeznie mind a ténybeli, mind a jogi kérdésekben való döntéshozatalra – lásd a Bíróság C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítéletének 62. pontját: „[…] a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező igazságügyi hatóságnak meg kell lennie a lehetőségének, hogy a közigazgatási hatóság vagy adott esetben az eredeti őrizetet elrendelő hatóság határozatát saját határozatával helyettesítse, és hogy határozzon az érintett harmadik országbeli állampolgár elleni intézkedés más intézkedéssel való esetleges felváltásáról vagy e személy esetleges szabadon bocsátásáról. E célból az őrizet meghosszabbítása iránti kérelemről határozatot hozó igazságügyi hatóságnak lehetősége kell, hogy legyen mind az eredeti őrizetet elrendelő közigazgatási hatóság által szolgáltatott tények és bizonyítékok, mind az érintett harmadik országbeli állampolgár által esetlegesen tett észrevételek figyelembevételére. Ezenkívül, amennyiben e hatóság ezt szükségesnek ítéli, lehetősége kell, hogy legyen bármely más, a határozatához releváns körülmény feltárására”.

14.4.   Az őrizet megszüntetése

Jogalap: visszatérési irányelv – 15. cikk, (4)–(6) bekezdés

(4)	Amennyiben a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolások következtében már nem látszik észszerű lehetőség, vagy az (1) bekezdésben megállapított feltételek már nem állnak fenn, az őrizet indokoltsága megszűnik, és az érintett személyt haladéktalanul szabadon kell bocsátani.

(5)	Az őrizetet mindaddig fenn kell tartani, ameddig az (1) bekezdésben megállapított feltételek fennállnak, és az őrizet a kitoloncolás biztosításához szükséges. Valamennyi tagállam korlátozott, hat hónapot nem meghaladó őrizetben tartási időszakot határoz meg.

(6)

A tagállamok az (5) bekezdésben említett időszakot kizárólag korlátozott, további tizenkét hónapot nem meghaladó időszakkal hosszabbíthatják meg a nemzeti jogszabályoknak megfelelően, azokban az esetekben, ha a kiutasítás végrehajtása minden észszerű erőfeszítésük ellenére várhatóan tovább tart: a) az érintett harmadik országbeli állampolgár részéről szükséges együttműködés hiánya miatt, vagy b) a szükséges dokumentumok harmadik országoktól való beszerzésének késedelme miatt.

Számos különböző helyzetben az őrizetet meg kell szüntetni és a visszatérésre kötelezett személyt szabadon kell bocsátani, különösen, ha:

—	már nincs észszerű lehetőség a kitoloncolásra jogi vagy egyéb megfontolásból;

—	a hatóságok nem követik megfelelően a kitoloncolási intézkedéseket;

—	az őrizetben tartás elérte a maximális időtartamot.

Ezen túlmenően eseti alapon meg kell szüntetni az őrizetet akkor, ha az őrizet alternatívái helyénvaló lehetőséggé válnak.

14.4.1.   A kitoloncolás észszerű lehetőségének hiánya

A kitoloncolás észszerű lehetőségének hiánya: A C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítélet 67. pontjában a Bíróság magyarázó értelmezést adott az „észszerű lehetőség” jelentésére vonatkozóan: „Csak a kitoloncolás 15. cikk (5) és (6) bekezdésében meghatározott határidőkre tekintettel történő biztosításának reális lehetősége minősül a kitoloncolás észszerű lehetőségének. Ez az észszerű lehetőség nem áll fenn, ha kevéssé tűnik valószínűnek, hogy az érintettet az említett határidőkön belül befogadják egy harmadik országban”.

Az „észszerű lehetőség” hiánya nem azonos a „végrehajtás lehetetlenségével”: a „végrehajtás lehetetlensége” kategorikusabb állítás, és nehezebb bizonyítani, mint „az észszerű lehetőség hiányát”, amely csak bizonyos mértékű valószínűségre utal.

Az őrizet azon szakaszai, amelyeket figyelembe kell venni a „kitoloncolás észszerű lehetőségének” értékelésekor: a visszatérési irányelv 15. cikke (és (6) preambulumbekezdése) nagy hangsúlyt fektet a szabadságelvonás arányosságának meghatározásakor a konkrét eset egyedi értékelésére, így mindig figyelembe kell venni a konkrét esetben érintett egyénre vonatkozó maximális őrizetben tartási időtartamot. Ez azt jelenti, hogy az érintett tagállam nemzeti jogában meghatározott maximális időtartamok a relevánsak. Ez azzal a következménnyel is jár, hogy a visszatérésre kötelezett személy nem tartható őrizetben valamely tagállamban, ha már a kezdetektől fogva valószínűtlennek tűnik, hogy az érintett személyt befogadja egy harmadik ország az adott tagállam jogszabályai által engedélyezett maximális őrizetben tartási időtartamon belül (a C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletben a Bíróság az irányelv szerinti maximális időtartamokra hivatkozott, mivel azok megegyeztek az érintett tagállamban alkalmazandó jogszabályokban meghatározott maximális időtartamokkal).

A Bizottság azt ajánlja, hogy az őrizet maximális kezdeti időtartamát hat hónapban állapítsák meg – amit hozzá kell igazítani az eset körülményeihez, és észszerű időközönként felül kell vizsgálni egy igazságügyi hatóság felügyelete alatt –, valamint a visszatérési irányelv 15. cikkének (6) bekezdésében említett esetekben tegyék lehetővé az őrizet 18 hónapig történő további meghosszabbítását.

Az őrizet maximális időtartamának elérése esetén a visszatérési irányelv 15. cikkének (4) bekezdése már nem alkalmazandó, és az érintett személyt minden esetben azonnal szabadon kell engedni – lásd a Bíróság C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletének 60. és 61. pontját: „Meg kell állapítani, hogy ha a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (6) bekezdésében szereplő maximális őrizeti időtartam eltelik, akkor nem merülhet fel annak a kérdése, hogy fennáll-e még az ugyanezen cikk (4) bekezdésének értelmében vett” kitoloncolás észszerű lehetősége„. Ebben az esetben ugyanis az érintettet mindenképpen haladéktalanul szabadon kell bocsátani. A 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (4) bekezdése tehát csak akkor alkalmazható, ha az ezen irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében szereplő maximális őrizeti határidők még nem teltek el”.

További magyarázat:

—

Figyelmet kell fordítani a hontalan személyek sajátos helyzetére, akik érvényes személyazonosító vagy úti okmány beszerzése céljából esetleg nem vehetik igénybe harmadik országok konzuli támogatását. A Bíróság C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletére tekintettel a tagállamoknak meg kell győződniük arról, hogy fennáll a kitoloncolás észszerű lehetősége, amely indokolja az őrizet elrendelését vagy meghosszabbítását.

—

Jogszerű-e fenntartani az őrizetet, ha a harmadik országbeli állampolgár a visszaküldés tilalmának elve miatt aktuálisan védelmet élvez a kitoloncolással szemben? — Ha a kitoloncolás valószínűtlenné válik (egy valószínűleg tartósnak tekinthető visszaküldési tilalom miatt), a harmadik országbeli állampolgárokat a visszatérési irányelv 15. cikkének (4) bekezdésével összhangban szabadon kell engedni. Ha a visszaküldés tilalmának esete csak korlátozott és ideiglenes természetű (például a visszatérési ország valószínűleg rövidesen kibocsát egy hitelt érdemlő diplomáciai garanciát, vagy a visszatérésre kötelezett személy átmenetileg alapvető orvosi ellátásra szorul, amely nem áll rendelkezésre a visszatérési célországban), az őrizet fenntartható – amennyiben továbbra is fennáll a kitoloncolás észszerű lehetősége.

14.4.2.   Az őrizet maximális időtartamának elérése

A visszatérési irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdése arra kötelezi a tagállamokat, hogy nemzeti jogukban (77) rögzítsék az őrizetben tartás maximális időtartamát, amely nem lehet több 6 hónapnál (alapesetben) vagy 18 hónapnál (két minősített esetben: ha a visszatérésre kötelezett személy nem működik együtt, vagy ha a szükséges iratok harmadik országokból történő beszerzése késedelmet szenved).

A nemzeti jogban meghatározott rövidebb maximális őrizeti időtartamok elsőbbséget élveznek a visszatérési irányelvben rögzített 6/18 hónapos határidővel szemben: a konkrét esetekben a nemzeti jog által (a visszatérési irányelvvel összhangban) rögzített maximális időtartamokat, nem pedig a visszatérési irányelvben meghatározott maximálisidőtartamokat kell alkalmazni. Ez azt jelenti, hogy egy olyan tagállamban, ahol a nemzeti szabályozás például 60 napos maximális időtartamot határoz meg az együtt nem működő visszatérésre kötelezett személyek esetén, az őrizet nem tartható fenn 60 napot meghaladóan, annak ellenére sem, hogy a visszatérési irányelv 15. cikkének (6) bekezdése 18 hónapig terjedő időkeretet ír elő.

A nemzeti jognak úgy kell meghatároznia az őrizet maximális időtartamát, hogy az az illetékes nemzeti hatóságok számára lehetővé tegye a kiutasítási határozat végrehajtásához szükséges összes intézkedés végrehajtását, tehát az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok sikeres visszatéréséhez szükséges eljárások lezárását és a nem uniós visszatérési célországba való visszafogadás biztosítását. A Bizottság azt ajánlja, hogy a tagállamok használják ki a visszatérési irányelv 15. cikke szerinti mozgásteret, és az őrizet maximális kezdeti időtartamát hat hónapban állapítsák meg, továbbá a visszatérési irányelv 15. cikkének (6) bekezdésében említett esetekben tegyék lehetővé az őrizet 18 hónapig történő további meghosszabbítását. A Bizottság emlékeztetni kíván arra, hogy az őrizet tényleges időtartamát eseti alapon kell meghatározni, és a visszatérésre kötelezett személyt szabadon kell engedni, ha az őrizet feltételei (például a kitoloncolás észszerű lehetősége) már nem állnak fenn.

Példák a 15. cikk (6) bekezdése szerinti meghosszabbított őrizetben tartást megalapozó/nem megalapozó indokokra:

—

A személyazonosító okmányok hiánya önmagában nem elegendő indok az őrizet meghosszabbítására – lásd a Bíróság C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítéletének 73. pontját: „[…] az a tény, hogy az érintett harmadik országbeli állampolgár nem rendelkezik személyazonosító okmánnyal, önmagában nem igazolhatja az őrizetnek a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (6) bekezdésében meghatározott meghosszabbítását”.

—

A személyazonosító okmányok beszerzésével kapcsolatos együttműködés hiánya igazolhatja az őrizet meghosszabbítását, amennyiben az együttműködés hiánya és a visszatérés elmaradása között ok-okozati összefüggés áll fenn – lásd a Bíróság C-146/14. sz. Mahdi-ügyben hozott ítéletének 85. pontját: „[…] ha az említett állampolgárnak az őrizet alatt tanúsított magatartásának vizsgálatából az következik, hogy ez utóbbi nem működött együtt a kitoloncolás végrehajtása során, és valószínűsíthető, hogy e végrehajtás e magatartás miatt tart tovább a vártnál […]”.

További magyarázat:

A menedékkérőként őrizetben töltött időtartam figyelembevétele: az őrizet időszakának a kitoloncolás tekintetében történő kiszámítása során nem kell figyelembe venni a menedékkérőként őrizetben töltött időt, mivel a kitoloncolás érdekében történő őrizetben tartás és a menedékkérők őrizetben tartása különböző jogi szabályok és rendszerek hatálya alá tartozik – lásd a Bíróság C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletének 45. és 48. pontját: „A 2008/115/EK irányelvvel szabályozott, kitoloncolás céljából foganatosított őrizet, illetve a menedékjogot kérővel szemben különösen a 2003/9/EK irányelv, a 2005/85/EK irányelv vagy a hatályos nemzeti rendelkezések alapján elrendelt őrizet tehát különböző jogi szabályozási rendszer alá tartozik. Következésképpen […] az az időszak, amelyet az adott személy a menedékjogot kérőkre vonatkozó nemzeti és közösségi rendelkezések alapján hozott határozat alapján töltött idegenrendészeti fogdában, nem tekinthető a 2008/115/EK irányelv 15. cikke értelmében vett kitoloncolás céljából foganatosított őrizetnek”.

Ugyanezen ítélet 47. pontjában a Bíróság hozzáfűzi: „Ha az bizonyosodna be, hogy azon eljárások keretében, amelyek S. Kadzoevnek a jelen ítélet 19. pontjában említett, menedékjog iránti kérelmei nyomán indultak, semmilyen határozatot nem hoztak az idegenrendészeti fogdában való elhelyezéséről, és így az őrizetben tartásának alapja a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetre vonatkozó korábbi nemzeti rendszer vagy a 2008/115/EK irányelv rendszere volt, őrizetben tartásának azt az időszakát, amely alatt az említett menedékjogi eljárások folytak, figyelembe kellene venni a kitoloncolás céljából foganatosított őrizetnek a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében szereplő időtartama kiszámításakor”.

Dublini átadás előkészítése alatti őrizet időtartamának figyelembevétele: ugyanazt a logikai megközelítést kell alkalmazni, mint a fentiekben a menedékkérőként őrizetben töltött időszakok tekintetében.

Halasztó hatályú fellebbezés elbírálása alatti őrizet időtartamának figyelembevétele: az ilyen időszakokat figyelembe kell venni – lásd a Bíróság C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletének 53. és 54. pontját: „[…] az érintett által a kitoloncolási határozat jogszerűségének bírósági felülvizsgálatára irányuló eljárás alatt őrizetben töltött időszakot figyelembe kell venni a 2008/115/EK irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében szereplő maximális őrizeti időtartam kiszámításakor. Ellenkező esetben a kitoloncolás céljából foganatosított őrizet időtartama adott esetben jelentősen eltérhetne az ugyanazon tagállamon belüli, illetve az eltérő tagállamokon belüli esetek tekintetében a nemzeti bírósági eljárások sajátosságaitól és speciális körülményeitől függően, ami ellentétes lenne a 2008/115/EK irányelv 15. cikke (5) és (6) bekezdésének azon céljával, hogy a tagállamokban egységes maximális őrizeti időtartamot garantáljanak”.

A (másik) A tagállamban kitoloncolási célú őrizetben töltött olyan időszakok figyelembevétele, amelyeket közvetlenül követ egy kitoloncolást megelőző őrizet B tagállamban (ilyen helyzet például akkor állhat elő, ha egy harmadik országbeli állampolgárt A tagállamból átadnak B tagállamnak a visszatérési irányelv 6. cikke (3) bekezdésének hatálya alá tartozó kétoldalú visszafogadási megállapodás alapján): a Bizottság álláspontja szerint a kitoloncolást megelőző megszakítás nélküli őrizetre vonatkozó 18 hónapos abszolút időkorlát nem léphető át, tekintettel arra, hogy tiszteletben kell tartani a visszatérési irányelv 15. cikkének (6) bekezdésében rögzített maximális időtartam hatékony érvényesülését. A vonatkozó kétoldalú visszafogadási egyezményekben kell szabályozni a tagállamok közötti, a más tagállamban már őrizetben töltött időtartamokra vonatkozó információcserét, valamint annak lehetőségét, hogy B tagállam visszautasíthassa az A tagállamból történő átadást, ha A tagállam e megkereséssel túl későn áll elő.

A visszatérési irányelv alkalmazását megelőzően befejeződött őrizeti időtartamok figyelembevétele: az ilyen időszakokat figyelembe kell venni (lásd a Bíróság C-357/09. sz. Kadzoev-ügyben hozott ítéletének 36–38. pontját).

14.5.   A visszatérésre kötelezett személyek ismételt őrizetbe vétele

A visszatérési irányelv által meghatározott maximális őrizeti időtartamok nem kerülhetők meg oly módon, hogy a visszatérésre kötelezett személyeket az őrizetből való szabadulásukat követően azonnal ismételten őrizetbe veszik.

Ugyanazon személy későbbi szakaszban történő ismételt őrizetbe vétele csak akkor jogszerű, ha valamely vonatkozó körülményben fontos változás állt be (például egy harmadik ország kibocsátotta a szükséges iratokat, vagy a származási országban javult a helyzet, ami lehetővé teszi a biztonságos visszatérést), ha ez a változás a visszatérési irányelv 15. cikkének (4) bekezdésével összhangban „a kitoloncolás észszerű lehetőségét” eredményezi, és ha az őrizet elrendelésének az irányelv 15. cikkében foglalt valamennyi egyéb feltétele teljesül.

14.6.   Kevésbé kényszerítő intézkedések alkalmazása az őrizet megszüntetését követően

Kevésbé kényszerítő intézkedések – mint például a hatóságoknál történő rendszeres jelentkezés, megfelelő pénzügyi biztosíték letétbe helyezése, okiratok benyújtása vagy egy meghatározott helyen való tartózkodás kötelezettsége – abban az esetben és olyan mértékben rendelhetők el, amennyiben azok a visszatérés kikényszerítése érdekében „szükséges intézkedésnek” tekinthetők. Jóllehet a kevésbé kényszerítő eszközök alkalmazásának nincsenek abszolút maximális időtartamai, az ilyen intézkedések hatályát és időtartamát alapos értékelésnek kell alávetni arányosságuk vizsgálata érdekében.

Továbbá, ha a kevésbé kényszerítő intézkedések természete és intenzitása hasonló vagy megegyező a szabadságelvonáséval (például egy meghatározott létesítményben való tartózkodás korlátozás nélküli kötelezettségének előírása, a létesítmény elhagyásának lehetősége nélkül), akkor ezt az őrizet de facto folytatásának kell tekinteni, és alkalmazni kell a visszatérési irányelv 15. cikkének (5) és (6) bekezdésében meghatározott időtartamokat.

15.   AZ ŐRIZET KÖRÜLMÉNYEI

Jogalap: visszatérési irányelv – 16. cikk

(1)

Az őrizetet általában erre szolgáló különleges idegenrendészeti fogdákban kell végrehajtani. Amennyiben egy tagállam nem tud különleges idegenrendészeti fogdákban helyet biztosítani, és kénytelen büntetés-végrehajtási intézetben való elhelyezéshez folyamodni, az őrizet alatt álló harmadik országbeli állampolgárokat a többi fogvatartottól elkülönítve kell tartani.

(2)	Az őrizet alatt álló harmadik országbeli állampolgároknak – kérésükre – biztosítani kell, hogy megfelelő időn belül kapcsolatba léphessenek a jogi képviselőjükkel, családtagjaikkal és az illetékes konzuli hatóságokkal.

(3)	Külön figyelmet kell fordítani a kiszolgáltatott személyek helyzetére. A sürgősségi ellátást és a betegségek alapvető kezelését biztosítani kell.

(4)

Az érintett és illetékes nemzeti, nemzetközi és nem kormányzati szervezetek és testületek részére lehetőséget kell biztosítani az (1) bekezdésben említett idegenrendészeti fogdák meglátogatására, amennyiben ezeket ezzel a fejezettel összhangban harmadik országbeli állampolgárok őrizetben tartására használják. Az ilyen látogatások engedélyezés tárgyát képezhetik.

(5)

Az őrizetben tartott harmadik országbeli állampolgárokat rendszeresen el kell látni információval, amely ismerteti az intézményben alkalmazott szabályokat, és meghatározza az érintettek jogait és kötelezettségeit. Ebbe beletartozik az őrizetben lévők nemzeti jog szerinti feljogosítása a (4) bekezdésben említett szervezetekkel és testületekkel való kapcsolattartásra.

15.1.   Előzetes rendőrségi őrizet

Az azonosítási célú előzetes rendőrségi letartóztatásra (elfogásra) a nemzeti jog vonatkozik: ezt kifejezetten kiemeli a visszatérési irányelv (17) preambulumbekezdése: „A nemzeti jog által szabályozott, a bűnüldöző szervek általalkalmazott előzetes letartóztatás sérelme nélkül az őrizetet általában erre szolgáló különleges idegenrendészeti fogdákban kell végrehajtani”. Ez világossá teszi, hogy a kezdeti időszakban a nemzeti jog továbbra is alkalmazható. Bár ez nem jogi kötelezettség, a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy már ebben a szakaszban gondoskodjanak a harmadik országbeli állampolgároknak a többi fogvatartottól elkülönített őrizetéről.

Azon előzetes letartóztatási időszak hossza, amelynek során az irreguláris migrációval gyanúsított személyek rendőrségi őrizetben tarthatók: rövid, azonban észszerű időtartam az intézkedésnek alávetett személy azonosítására és azon adatok felkutatására, amelyek lehetővé teszik annak meghatározását, hogy e személy illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgár-e – lásd a Bíróság C-329/11. sz. Achughbabian-ügyben hozott ítéletének 31. pontját:. „E tekintetben meg kell állapítani, hogy az illetékes hatóságoknak kétségtelenül rövid, azonban észszerű határidővel kell rendelkezniük az ellenőrzött személy azonosítására és azon adatok felkutatására, amelyek lehetővé teszik annak meghatározását, hogy e személy harmadik ország jogellenesen tartózkodó állampolgára-e. Az érintett együttműködésének hiánya esetén a név és az állampolgárság meghatározása is nehéznek bizonyulhat. A jogellenes tartózkodás ellenőrzése szintén bonyolult lehet, különösen ha az érintett menekülti jogállás megadásáért folyamodik. Következésképpen az illetékes hatóságoknak a 2008/115/EK irányelv előző pontban említett célja sérelmének elkerülése érdekében kellő körültekintéssel kell eljárniuk, és haladéktalanul állást kell foglalniuk arról, hogy az érintett személy tartózkodása jogszerű-e”. Bár pontos kötelező határidő nem létezik, a Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy a letartóztatást követő 48 órán belül gondoskodjanak egy irreguláris migránsok számára fenntartott különleges idegenrendészeti fogdába történő átszállításról (kivételesen, távoli földrajzi elhelyezkedés esetén hosszabb határidő is elfogadható lehet).

15.2.   Különleges idegenrendészeti fogdák használata mint főszabály

A különleges idegenrendészeti fogdák használata a főszabály: a visszatérésre kötelezett személyek nem bűnözők, és a többi fogvatartottól eltérő bánásmódot érdemelnek. Ezért a visszatérési irányelv a különleges idegenrendészeti fogdák használatát teszi a főszabállyá. A tagállamok kötelesek az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat a kitoloncolás céljából különleges idegenrendészeti fogdákban és nem rendes büntetés-végrehajtási intézetekben őrizetben tartani. Ez azt jelenti, hogy a tagállamoknak kötelességük biztosítani, hogy a különleges idegenrendészeti fogdákban elegendő férőhely álljon rendelkezésre, tehát az őrizeti kapacitást az aktuális igényekhez kell igazítaniuk, ugyanakkor gondoskodva az őrizet megfelelő anyagi feltételeiről is.

A főszabály alóli kivételek: a visszatérési irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében foglalt eltérést, amely megengedi a tagállamok számára, hogy kivételes esetekben a kitoloncolás előtt álló, őrizetbe vett személyeket rendes büntetés-végrehajtási intézetben helyezzék el, restriktív módon kell értelmezni. Ezt a Bíróság kifejezetten megerősítette a C-473/13. sz. Bero-ügyben és a C-514/13. sz. Bouzalmate-ügyben hozott ítéletének (78) 25. pontjában: „[…] a 2008/115/EK irányelv 16. cikke (1) bekezdésének […] második mondata az ezen elv alóli eltérést ír elő, amelyet ilyenként szigorúan kell értelmezni (lásd ebben az értelemben: Kamberaj-ítélet, C-571/10, EU:C:2012:233, 86. pont)”. Ilyen eltérés alkalmazása esetén teljeskörűen mérlegelni kell az alapjogi szempontokat, megfelelően figyelembe véve a túlzsúfoltság eseteit, az ismételt átszállítás és a kiutasítandó személy jóllétére gyakorolt esetleges káros hatások elkerülésének szükségességét, különösen a kiszolgáltatott személyek esetében.

Előre nem látható csúcsok az őrizetbe vett személyek száma tekintetében: a visszatérési irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében említett eltérés akkor alkalmazható, ha az irreguláris migráció jelenségével együtt járó, előre nem látható mennyiségi fluktuáció következtében az őrizetbe vett személyek száma váratlanul megugrik (de még nem éri el a visszatérési irányelv 18. cikkében kifejezetten szabályozott „szükséghelyzet” szintjét), és az őrizetbe vett személyek idegenrendészeti fogdákban történő elhelyezése problémát okoz egy olyan tagállamban, amelynek idegenrendészeti fogdái egyébként megfelelő/elegendő mennyiségű férőhellyel rendelkeznek.

Erőszakos őrizetbe vett személyek: az EJEB vonatkozó ítélkezési gyakorlatával összhangban a tagállamok kötelesek megvédeni az őrizetbe vett, visszatérésre kötelezett személyeket más őrizetbe vett személyek erőszakos vagy nem megfelelő viselkedésétől. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy az idegenrendészeti fogdákon belül keressenek gyakorlati megoldásokat az ilyen kihívások kezelésére anélkül, hogy büntetés-végrehajtási intézményben történő elhelyezéshez folyamodnának. A lehetséges megoldások közé tartozhat az idegenrendészeti fogdákon belül bizonyos részek/épületszárnyak elkülönítése az erőszakos személyek számára, vagy különleges idegenrendészeti fogdák kialakítása az ilyen személyek részére.

Idegenrendészeti fogdák hiánya egy tagállam valamely régiójában: az idegenrendészeti fogdák hiánya egy tagállam valamely régiójában – miközben ugyanezen tagállam másik térségében léteznek ilyenek – önmagában nem indokolhatja a büntetés-végrehajtási intézetben való elhelyezést. Ezt a Bíróság kifejezetten megerősítette a C-473/13. sz. Bero-ügyben és a C-514/13. sz. Bouzalmate-ügyben hozott ítéletének 32. pontjában: „a 2008/115/EK irányelv 16. cikkének (1) bekezdését akként kell értelmezni, hogy a tagállam akkor is köteles a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok kitoloncolás céljából elrendelt őrizetének általában ezen állam különleges idegenrendészeti fogdájában történő végrehajtására, ha az említett tagállam szövetségi tagozódású, és a nemzeti jog értelmében az ilyen elhelyezésről való döntés és az elhelyezés végrehajtása tekintetében illetékes szövetségi tartomány nem rendelkezik ilyen idegenrendészeti fogdával”.

Rövid őrizeti időszakok: az a tény, hogy az őrizet feltehetően csak rövid ideig fog tartani (például 7 vagy annál kevesebb napig), nem jogszerű indok arra, hogy a tagállamok büntetés-végrehajtási intézetben történő elhelyezéshez folyamodjanak.

Zárt egészségügyi/pszichiátriai intézetekben történő őrizet: a kitoloncolást megelőző őrizetnek zárt egészségügyi/pszichiátriai intézményekben vagy egészségügyi okokból fogva tartott személyekkel együtt történő foganatosítása nem szerepel a visszatérési irányelv 16. cikkének (1) bekezdésében, és ellentétes lenne a szabályozás hatékony érvényesülésével, kivéve, ha az érintett személy egészségi állapota miatt az erre szakosodott vagy alkalmas létesítményben való őrizet vagy az oda való átszállítás szükséges a megfelelő és folyamatos szakorvosi felügyelet, segítség és ellátás biztosításához, az egészségromlás megelőzése érdekében.

15.3.   Elkülönítés a szabadságvesztésüket töltő személyektől

A visszatérésre kötelezett és a szabadságvesztésüket töltő személyek elkülönítésének kötelezettsége abszolút követelmény: a visszatérési irányelv tartalmaz egy feltétel nélküli kötelezettséget, amely előírja a tagállamok számára, hogy az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat mindig a szabadságvesztésüket töltő személyektől elkülönítve tartsák fogva, ha a tagállam kivételesen nem tudja őket idegenrendészeti fogdákban elszállásolni.

Korábban szabadságvesztésüket töltő személyek kiutasítása: miután befejeződik a szabadságvesztés-büntetés letöltése és az adott személyt egyébként szabadon kellene engedni, megkezdődik a kitoloncolás céljából történő őrizetre vonatkozó szabályok (köztük az őrizet idegenrendészeti fogdában történő végrehajtására vonatkozó, a visszatérési irányelv 16. cikkének (1) bekezdése szerinti kötelezettség) alkalmazása. Ha a kitoloncolás előkészületeire és esetleg magára a kitoloncolásra még a szabadságvesztés-büntetés időszakában kerül sor, úgy a büntetés-végrehajtási intézményben történő elhelyezés fenntartható, mivel erre az időszakra még vonatkozik a korábban elkövetett bűncselekmény miatt kiszabott ítélet. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy időben kezdjék meg a kitoloncoláshoz szükséges valamennyi eljárást, amikor a személy még a büntetés-végrehajtási intézményben tölti szabadságvesztés-büntetését, ezáltal biztosítva, hogy legkésőbb a büntetés-végrehajtási intézményből való szabadulás pillanatában sor kerülhessen a harmadik országbeli állampolgár sikeres kiutasítására.

Erőszakos őrizetbe vett személyek: a visszatérésre kötelezett személyek erőszakos vagy nem megfelelő viselkedése nem indokolhatja e személyeknek a szabadságvesztésüket töltő elítéltekkel együtt történő fogva tartását, kivéve, ha az agresszió cselekménye bűncselekménynek minősül, és a bíróság ehhez kapcsolódó szabadságvesztés-büntetést szabott ki.

A „szabadságvesztésüket töltő személyek” kifejezés mind az elítélt, mind pedig az előzetes letartóztatásban lévő személyekre vonatkozik: ezt megerősítette az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által elfogadott, kitoloncolásról szóló húsz iránymutatás 10. iránymutatásának 4. pontja, amely kifejezetten kiemeli, hogy „a kitoloncolásukig idegenrendészeti őrizetbe vett személyek főszabályként nem helyezhetők el a szabadságvesztésüket töltő elítélt vagy előzetes letartóztatásban lévő személyekkel együtt”. Az őrizetbe vett személyeket ezért el kell különíteni a szabadságvesztésüket töltő, előzetes letartóztatásban lévő személyektől is.

A visszatérésre kötelezett személy nem adhatja beleegyezését ahhoz, hogy szabadságvesztésüket töltő személyekkel együtt tartsák fogva: a Bíróság a C-474/13. sz. Pham-ügyben hozott ítéletének (79) 21. és 22. pontjában kifejezetten megerősítette, hogy: „E tekintetben az ezen irányelv 16. cikke (1) bekezdésének második mondatában előírt, a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgároknak a büntetés-végrehajtás jogcímén fogvatartottaktól való elkülönítésének kötelezettsége meghaladja a harmadik országbeli állampolgárok büntetés-végrehajtási intézetekben történő őrizetének egyszerű különös végrehajtási módját, és ezen elhelyezés alapfeltételének minősül, amely nélkül az elhelyezés főszabály szerint nem felelne meg az említett irányelvnek. Ebben az összefüggésben a tagállam nem veheti figyelembe az érintett harmadik országbeli állampolgár akaratát.”

15.4.   Az őrizet tárgyi feltételei

visszatérési irányelv – 16. cikk; az Európa Tanács 10. iránymutatása a kitoloncolásról („az idegenrendészeti őrizet feltételei”); CPT-előírások és az idegenrendészeti őrizetre vonatkozó tájékoztató; Európai Börtönszabályok (2006)

Maga a visszatérési irányelv számos konkrét biztosítékról rendelkezik. A tagállamok kötelesek:

—	biztosítani a sürgősségi egészségügyi ellátást és a betegségek alapvető kezelését;

—	figyelmet fordítani a kiszolgáltatott személyek helyzetére, ami általánosabb értelemben olyan körülmények megfelelő figyelembevételének biztosítását is jelenti, mint az érintett személy életkora, fogyatékossága, egészségi és mentális egészségi állapota;

—	ellátni az őrizetben tartott személyeket az intézményben alkalmazott szabályokat ismertető és az érintettek jogait és kötelezettségeit meghatározó információkkal; a Bizottság azt ajánlja, hogy ezt a tájékoztatást a lehető leghamarabb, de legkésőbb az érkezést követő 24 órán belül meg kell adni;

—	lehetővé tenni az őrizetben tartott személyeknek, hogy kapcsolatba lépjenek jogi képviselőjükkel, családtagjaikkal és az illetékes konzuli hatóságokkal;

—

biztosítani az illetékes és hatáskörrel rendelkező nemzeti, nemzetközi és nem kormányzati szervezetek és testületek számára az idegenrendészeti fogdák látogatásának lehetőségét; ezt a jogot közvetlenül az érintett testületek részére kell biztosítani, az őrizetben tartott személy általi meghívástól függetlenül.

Azon kérdések tekintetében, amelyeket a visszatérési irányelv kifejezetten nem szabályoz, a tagállamok kötelesek betartani az Európa Tanács vonatkozó előírásait, különösen a „CPT-előírásokat”: a visszatérési irányelv nem szabályozza az őrizet bizonyos tárgyi feltételeit, mint például a helyiségek méretét, a higiéniai létesítményekhez való hozzáférést, a szabad levegőhöz való hozzáférést vagy az étkezést az őrizet folyamán. A (17) preambulumbekezdés ugyanakkor leszögezi, hogy az őrizetben lévőkkel emberséges és méltó módon, az alapvető jogaikat, valamint a nemzetközi jogot tiszteletben tartva kell bánni. Minden esetben, amikor a tagállamok kitoloncolás céljából rendelnek el őrizetet, annak olyan körülmények között kell megvalósulnia, amelyek megfelelnek az Alapjogi Charta 4. cikkének, vagyis az embertelen vagy megalázó bánásmód tilalmának. A tagállamok e kötelezettségének gyakorlati következményeit különösen az alábbiak fejtik ki részletesen:

1.	az Európa Tanács 10. iránymutatása a kitoloncolásról („az idegenrendészeti őrizet feltételei”);

2.

az Európa Tanács kínzás megelőzésével foglalkozó bizottsága által kidolgozott előírások (CPT-előírások), CPT/Inf/E (2002) 1 – Rev. 2013. sz. dokumentum; CPT-tájékoztató az idegenrendészeti őrizetről, CDT/Inf(2017)3. sz. dokumentum, amely kifejezetten az őrizetben tartott irreguláris migránsok különleges szükségleteivel és jogállásával foglalkozik;

3.	az Európai Börtönszabályok (2006) (a Miniszteri Bizottság Rec (2006) 2 ajánlása a tagállamok számára), amely a fent említett előírásokban nem tárgyalt valamennyi kérdést illetően meghatározza az alapvető minimumszabályokat;

4.	az ENSZ által kidolgozott, a fogvatartottakkal való bánásmódra vonatkozó minimumszabályok (jóváhagyva a Gazdasági és Szociális Tanács által, az 1957. július 31-i 663 C (XXIV) és 1977. május 13-i 2076 (LXII) határozattal).

Ezek az előírások képezik a fogva tartással kapcsolatos azon kötelezettségek általánosan elfogadott leírását, amelyeket a tagállamoknak bármely fogva tartás esetén abszolút minimumszabályként be kell tartaniuk ahhoz, hogy az uniós jog alkalmazása során megfeleljenek az EJEE-ben foglalt kötelezettségeknek, valamint az Alapjogi Chartából származó kötelezettségeknek.

Az Európa Tanács 10. iránymutatása – Az idegenrendészeti őrizet feltételei

(1)

Az idegenrendészeti őrizetbe vett személyeket főszabályként a lehető legrövidebb időn belül kifejezetten erre a célra kijelölt olyan létesítményekben kell elhelyezni, amelyek a jogi helyzetükre tekintettel megfelelő tárgyi körülményeket és rezsimet biztosítanak, és amelyek személyzete kellően képzett.

(2)

Az őrizetbe vett személyeket megfelelően bútorozott, tiszta és jól karban tartott helyiségekben kell elhelyezni, amelyek elegendő életteret biztosítanak az ott elhelyezett személyeknek. Emellett a létesítmények megtervezése és kialakítása során ügyelni kell arra, hogy amennyire csak lehetséges, a környezet ne keltsen „börtönszerű” benyomást. A szervezett tevékenységek tartalmazzanak szabadtéri testmozgást, álljon rendelkezésre nappali helyiség, rádió/televízió, napi- és hetilapok, és más megfelelő kikapcsolódási lehetőségek.

(3)

Az ilyen létesítmények személyzetének tagjait gondosan kell kiválasztani és megfelelő képzésben kell részesíteni. A tagállamokat arra ösztönzik, hogy a személyzet ezen tagjainak lehetőség szerint biztosítsanak olyan képzést, amely nem csak az interperszonális kommunikációs készségekkel ruházza fel őket, hanem megismerteti velük az őrizetben tartott személyek eltérő kulturális hátterét is. Lehetőleg legalább a személyzet néhány tagjának nyelvismerettel is kell rendelkeznie, és képesnek kell lennie felismerni és megfelelő intézkedésekkel kezelni a fogvatartottak körében jelentkező lehetséges stresszreakciókat. Szükség esetén a személyzetnek arra is képesnek kell lennie, hogy külső támogatást vegyen igénybe, különös tekintettel az orvosi és szociális támogatásra.

(4)

Az idegenrendészeti őrizetbe vett személyek főszabályként nem helyezhetők el a szabadságvesztésüket töltő elítélt vagy előzetes letartóztatásban lévő személyekkel együtt. A férfiakat és a nőket az ellenkező neműektől elkülönítve kell elhelyezni, ha ezt kérik; a család egységének elvét azonban tiszteletben kell tartani, így a családokat ennek megfelelően kell elszállásolni.

(5)

A nemzeti hatóságoknak biztosítaniuk kell, hogy az e létesítményekben fogva tartott személyek jussanak ügyvédhez, orvoshoz, kapcsolatba léphessenek a nem kormányzati szervezetekkel, a családtagjaikkal és az UNHCR-rel, továbbá a vonatkozó nemzeti szabályokkal összhangban képesek legyenek kommunikálni a külvilággal. E létesítmények működését továbbá rendszeresen ellenőrizni kell, beleértve az elismert független ellenőrző szervezetek általi ellenőrzéseket is.

(6)

Az őrizetbe vett személyeknek jogukban áll panaszt tenni bántalmazásra vagy a más őrizetbe vettek által elkövetett erőszak elleni védelem biztosításának elmulasztására hivatkozva. A panasztevőket és a tanúkat védelemben kell részesíteni a panaszuk vagy az azt alátámasztó bizonyítékok szolgáltatása miatti bántalmazással vagy megfélemlítéssel szemben.

(7)

Az őrizetbe vett személyeket szisztematikusan tájékoztatni kell a létesítményben alkalmazott szabályokról és a rájuk vonatkozó eljárásról, továbbá jogaikról és kötelezettségeikről. Ezt a tájékoztatást az érintettek által legáltalánosabban használt nyelveken elérhetővé kell tenni, és szükség esetén tolmács szolgáltatásait kell igénybe venni. Az őrizetbe vett személyeket tájékoztatni kell arról, hogy jogosultak kapcsolatba lépni az általuk választott ügyvéddel, országuk illetékes diplomáciai képviseletével, nemzetközi szervezetekkel, például az UNHCR-rel és a Nemzetközi Migrációs Szervezettel (IOM), valamint nem kormányzati szervezetekkel. E tekintetben segítséget kell nyújtani számukra.

Az idegenrendészeti őrizetre vonatkozó CPT-előírások – kivonatok

(29)

(idegenrendészeti fogdák). […] Nyilvánvaló, hogy ezekben a központokban a fogvatartottakat megfelelően bútorozott, tiszta és jól karban tartott helyiségekben kell elhelyezni, amelyek elegendő életteret kínálnak az ott elhelyezett személyeknek. Emellett a létesítmények megtervezése és kialakítása során ügyelni kell arra, hogy amennyire csak lehetséges, a környezet ne legyen börtönszerű. Ami a rezsim szerinti tevékenységeket illeti, ezek tartalmazzanak szabadtéri testmozgást, álljon rendelkezésre nappali helyiség, rádió/televízió, napi- és hetilapok és más megfelelő kikapcsolódási lehetőségek (pl. társasjátékok, asztalitenisz). Minél tovább tartanak őrizetben valakit, a választható tevékenységek annál bővebb körét kell felajánlani számára. Azokban a központokban, ahol az idegenrendészeti fogvatartottakat elhelyezik, a személyzetnek különösen nehéz dolga van. Először is, a nyelvi akadályok miatt óhatatlanul kommunikációs nehézségekkel kell számolni. Másodszor, sok fogva tartott személy nehezen fogadja el, hogy megfosztották őt szabadságától, miközben semmilyen bűncselekménnyel nem gyanúsítják. Harmadszor, fennáll annak a kockázata, hogy feszültségek alakulnak ki a különböző nemzetiségekhez vagy etnikai csoportokhoz tartozó fogvatartottak között. Ennek megfelelően a CPT elsődleges fontosságúnak tekinti, hogy gondosan válasszák ki és részesítsék megfelelő képzésben az ilyen központokban felügyeletet ellátó személyzetet. A személyzet ezen tagjainak nem csak az interperszonális kommunikáció terén kell megfelelő jártassággal rendelkezniük, hanem ismerniük kell a fogvatartottak egymástól eltérő kulturális hátterét is, és legalább néhányuknak nyelvismerettel is kell rendelkezniük. Emellett meg kell őket tanítani arra is, hogyan ismerhetik fel a fogvatartottak körében jelentkező lehetséges stresszreakciókat (akár poszttraumás, akár a társadalmi-kulturális változások miatti stresszről van szó), és hogy milyen intézkedésekkel kezeljék ezeket.

(79)

Az irreguláris migránsok esetében a fogva tartás feltételeinek tükrözniük kell a szabadságtól való megfosztás jellegét, amely csekély mértékű korlátozást jelent, és sokféle tevékenységre nyújt lehetőséget. A fogva tartott irreguláris migránsoknak például minden lehetőséget meg kell adni ahhoz, hogy érdemi kapcsolatot tarthassanak fenn a külvilággal (beleértve a gyakori telefonálás és látogatófogadás lehetőségét is), és az idegenrendészeti fogdán belüli szabad mozgásukat csak a lehető legkisebb mértékben szabad korlátozni. Még ha a börtönökben történő fogva tartás feltételei meg is felelnek ezeknek az előírásoknak – és ez biztosan nem teljesül minden esetben –, a CPT úgy véli, hogy az irreguláris migránsok börtönben történő elhelyezése alapvetően hibának minősül, a fent ismertetett okok miatt.

(82)

Az ügyvédhez jutás jogának magában kell foglalnia az ügyvéddel való négyszemközti beszélgetéshez való jogot, valamint a tartózkodási engedély kiadásával, a fogva tartással és a deportálással kapcsolatos jogi tanácsadáshoz való hozzáférést is. Ebből következik, hogy amikor illegális migránsok nem engedhetik meg maguknak, hogy saját ügyvédet fogadjanak és fizessenek meg, biztosítani kell számukra a költségmentességet. Továbbá minden újonnan érkezett fogvatartottat haladéktalanul meg kell vizsgálnia egy orvosnak vagy egy orvos irányítása alatt dolgozó szakképzett ápolónak. Az orvoshoz jutás jogának magában kell foglalnia azt a jogot is – ha az irreguláris migráns úgy kívánja –, hogy a vizsgálatot egy általa kiválasztott orvos végezze; ebben az esetben azonban a fogvatartottól kérhető a vizsgálat költségeinek megtérítése. Egy rokon vagy más, az adott személy választása szerinti harmadik személy sokkal könnyebben értesíthető az őrizetbe vételről, ha az irreguláris migránsok számára megengedik, hogy maguknál tartsák mobiltelefonjukat a szabadságtól való megfosztás idejére, vagy legalábbis hozzáférhessenek ahhoz.

(90)

Az illegális migránsok egészségi állapotának felmérése a szabadságtól való megfosztás ideje alatt alapvető kötelesség minden egyes fogvatartottal szemben csakúgy, mint az irreguláris migránsok egész csoportjával szemben. Az irreguláris migránsok mentális és fizikai egészségét negatívan befolyásolhatják az őket ért korábbi traumák. Emellett a megszokott személyes és kulturális környezet elvesztése és a jövővel kapcsolatos bizonytalanság a mentális állapot romlásához vezethet, ami felerősítheti a már meglévő depressziós, szorongásos és poszttraumás zavarok tüneteit.

(91)

Minimális követelményként, minden olyan központban, ahol irreguláris migránsokat tartanak fogva, napi rendszerességgel jelen kell lennie egy szakápolói végzettséggel rendelkező személynek. Ennek a személynek a feladata különösen az újonnan érkezettek kezdeti egészségügyi szűrővizsgálatának elvégzése (különös tekintettel a fertőző betegségekre, beleértve a tuberkulózist), az orvosi konzultációra irányuló kérések begyűjtése, a felírt gyógyszerek beszerzése és szétosztása, az egészségügyi dokumentáció vezetése és az általános higiéniai körülmények felügyelete.

Európai Börtönszabályok (2006) – Kivonatok

A fogvatartottak elszállásolása

18.1.

A fogvatartottak számára biztosított elszállásolásnak – és különösen valamennyi éjjeli elszállásolásnak – tiszteletben kell tartania az emberi méltóságot és amennyire lehetséges, a magánszférát, és meg kell felelnie az egészségügyi és higiéniai követelményeknek, kellő figyelmet fordítva az időjárási viszonyokra és különösen a hely nagyságára, a levegő köbtartalmára, a világításra, fűtésre és szellőzésre.

18.2.

Minden olyan épületben, ahol fogvatartottaknak kell élniük, dolgozniuk, vagy összegyűlniük: a. az ablakoknak elég szélesnek kell lenniük ahhoz, hogy a fogvatartottak a szokásos körülmények között, természetes fénynél tudjanak olvasni vagy dolgozni, a friss levegő beáramolhasson, kivéve, ahol megfelelő légkondicionáló rendszer működik; b. a mesterséges világításnak meg kell felelnie az elfogadott műszaki előírásoknak; valamint c. riasztórendszert kell kialakítani, amely lehetővé teszi a fogvatartottak számára, hogy késedelem nélkül kapcsolatba léphessenek a börtönszemélyzettel.

Higiénia

19.1.

A börtönintézmények összes részét mindenkor gondosan karbantartott és tiszta állapotban kell tartani.

19.2.

A fogvatartottak számára kijelölt zárkáknak vagy más helyiségeknek a befogadáskor tisztáknak kell lenniük.

19.3.

A fogvatartottak részére szabad hozzájutást kell biztosítani a higiénikus állapotú tisztálkodási berendezésekhez, személyes szférájuk tiszteletben tartásával.

19.4.

Kielégítő fürdő- és zuhanyzóberendezéseket kell biztosítani, hogy valamennyi fogvatartott az éghajlatnak megfelelő hőmérsékletű fürdőt vagy zuhanyt tudjon venni, lehetőség szerint naponta, de legalább heti kétszeri gyakorisággal (illetőleg gyakrabban, ha szükséges) az általános higiénia előmozdítása érdekében.

19.5.

A fogvatartottaknak ügyelniük kell személyük, ruházatuk és éjszakai szálláshelyük tisztaságára és rendezettségére.

19.6.

A börtönhatóságoknak a fogvatartottak rendelkezésére kell bocsátaniuk az ennek eléréséhez szükséges eszközöket, különösen a tisztálkodási eszközöket, valamint a háztartási felszereléseket és tisztítószereket.

19.7.

Külön intézkedéseket kell tenni a nők speciális higiéniai szükségleteinek kielégítésére.

Ruházat és ágynemű

20.1.

Azoknak a fogvatartottaknak, akik nem rendelkeznek megfelelő saját ruházattal, az éghajlathoz alkalmazkodó ruházatot kell biztosítani.

20.2.

Ez a ruházat nem lehet lealacsonyító vagy megalázó.

20.3.

Az összes ruházatot jó állapotban kell tartani, és szükség esetén cserélni kell.

20.4.

Amikor a fogvatartottak engedélyt kapnak az intézeten kívüli eltávozásra, nem követelhető meg tőlük, hogy fogvatartotti minőségükről árulkodó ruházatot viseljenek.

21.

Minden fogvatartottnak külön ágyat és megfelelő állapotú, külön ágyneműt kell biztosítani, amit kielégítően rendben kell tartani és a tisztaság biztosításához megfelelő gyakorisággal kell cserélni.

Élelmezés

22.1.

A fogvatartottak részére tápláló élelmezést kell biztosítani, és eközben figyelembe kell venni életkorukat, egészségi állapotukat, testi kondíciójukat, vallásukat, kultúrájukat és munkájuk jellegét.

22.2.

A nemzeti jogban elő kell írni a tápláló élelmezés követelményeit, ideértve annak minimális energia- és fehérjetartalmát.

22.3.

A táplálékot higiénikus körülmények között kell elkészíteni és felszolgálni.

22.4.

Minden nap észszerű időközönként három étkezést kell biztosítani.

22.5.

A fogvatartottaknak mindenkor hozzáférést kell kapniuk a tiszta ivóvízhez.

22.6.

A börtönorvos vagy szakképzett ápoló(nő) előírhatja a fogvatartott étrendjének módosítását, ha az egészségügyi okok miatt válik szükségessé.

Büntetés-végrehajtási rezsim

25.1.

A fogvatartottak számára előírt rezsimnek kiegyensúlyozott tevékenységi programot kell biztosítania.

25.2.

Ennek a rezsimnek naponta annyi zárkán kívül eltöltött időt kell biztosítani, amennyi a fogvatartottak részére az emberi és társadalmi kapcsolataik elégséges szintű fenntartásához szükséges.

25.3.

Ennek a rezsimnek a fogvatartottak szociális szükségleteinek az ellátásáról is gondoskodnia kell.

25.4.

Kiemelt figyelmet kell fordítani azoknak a fogvatartottaknak az igényeire, akik testi, lelki vagy nemi erőszak áldozataivá váltak.

Testmozgás és szabadidős tevékenységek

27.1.

Valamennyi fogvatartottnak legalább napi egyórás testgyakorlást kell lehetővé tenni a szabad levegőn, ha az időjárás megengedi.

27.2.

Zord időjárás esetén alternatív intézkedésekkel kell lehetővé tenni a fogvatartottak számára a testgyakorlást.

27.3.

A megfelelően szervezett tevékenységek, amelyek előmozdítják a fogvatartottak fizikai kondícióját, és elegendő testmozgást és szabadidős lehetőségeket biztosítanak, a büntetés-végrehajtási rezsimek nélkülözhetetlen részét kell, hogy képezzék.

27.4.

A büntetés-végrehajtási hatóságoknak megfelelő berendezések és felszerelések biztosításával kell megkönnyíteniük az ilyen típusú tevékenységeket.

27.5.

A büntetés-végrehajtási hatóságoknak intézkedéseket kell tenniük különtevékenységek megszervezésére azon fogvatartottak számára, akik azokat igényelik.

27.6.

Szabadidős tevékenységeket – így tehát sportot, játékokat, kulturális tevékenységeket, hobbi időtöltést és egyéb aktív szabadidős tevékenységeket – kell biztosítani a fogvatartottak számára, és – amennyire lehetséges – engedélyezni kell számukra a szervezést.

27.7.

A fogvatartottak számára engedélyezni kell az egymással való kommunikálást a testmozgás-foglalkozásokon, és annak érdekében, hogy részt vegyenek a szabadidős tevékenységekben.

Gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadság

29.1.

A fogvatartottak gondolat-, lelkiismereti és vallásszabadságát tiszteletben kell tartani.

29.2.

Amennyiben gyakorlatilag kivitelezhető, a börtönrezsimet úgy kell megszervezni, hogy a fogvatartottak számára engedélyezzék vallásuk gyakorlását, és meggyőződésük követését, az adott vallás vagy ideológiák elismert képviselői által tartott istentiszteleten vagy gyűléseken való részvételt, és a vallásuk vagy meggyőződésük említett képviselői által tett magánlátogatások fogadását, valamint vallásukkal vagy meggyőződésükkel kapcsolatos könyvek vagy irodalmi művek tulajdonban tartását.

29.3.

A fogvatartottakat nem lehet kényszeríteni vallás gyakorlására, vagy ideológia követésére, istentisztelet vagy gyűlések látogatására, lelkigyakorlatokon való részvételre, sem arra, hogy fogadják valamely vallás vagy ideológia képviselőjének a látogatását.

Etnikai vagy nyelvi kisebbségek

38.1.

Speciális intézkedéseket kell tenni az etnikai vagy nyelvi kisebbséghez tartozó fogvatartottak szükségleteinek kielégítése érdekében.

38.2.

Amennyiben gyakorlatilag kivitelezhető, lehetővé kell tenni a különböző csoportok számára, hogy kulturális szokásaikat a fogva tartás körülményei között folytassák.

38.3.

A nyelvi igényeket szakképzett tolmácsok alkalmazásával, és az egyes börtönökben használt nyelvekre lefordított írásos anyagok rendelkezésre bocsátásával kell kielégíteni.

Egészségügyi ellátás

40.3.

A fogvatartottak számára a jogi helyzetükön alapuló hátrányos megkülönböztetés nélkül biztosítani kell az országban rendelkezésre álló egészségügyi szolgáltatásokat.

40.4.

A börtönintézmény orvosi szolgálata törekszik arra, hogy felfedje és kezelje azokat a testi vagy lelki betegségeket, illetve fogyatékosságokat, amelyekben a fogvatartottak esetleg szenvednek.

40.5.

A fogvatartottak számára ebből a célból biztosítani kell valamennyi szükséges orvosi, sebészeti és pszichiátriai ellátást, ideértve a szabad társadalomban rendelkezésre állókat is.

Orvosi és ápolószemélyzet

41.1.

Valamennyi börtönintézményben legalább egy szakképzett általános orvosnak szolgálatot kell teljesítenie.

41.2.

Intézkedéseket kell tenni annak biztosítására, hogy sürgős esetekben minden alkalommal azonnal szakképzett orvos álljon rendelkezésre.

41.3.

A teljes munkaidőben foglalkoztatott orvossal nem rendelkező büntetés-végrehajtási intézeteket részmunkaidős orvosnak kell rendszeresen látogatnia.

41.4.

Minden börtönintézménynek megfelelő egészségügyi szakképesítéssel rendelkező személyzettel kell rendelkeznie.

41.5.

Szakképzett fogorvosi és szemészeti szolgálatot kell biztosítani valamennyi fogvatartott számára.

A börtönorvos feladatai

42.1.

A börtönorvos vagy a börtönorvosnak beszámolási kötelezettséggel tartozó szakképzett ápoló(nő) valamennyi fogvatartottat megnézi és megvizsgálja a felvételt követően, amint lehetséges, kivéve, ha ez a vizsgálat nyilvánvalóan nem szükséges.

42.2.

A börtönorvos vagy a börtönorvosnak beszámolási kötelezettséggel tartozó szakképzett ápoló(nő) kérésükre megvizsgálja a fogvatartottakat szabadulásuk alkalmával, és egyébként szükség szerint.

42.3.

A fogvatartottakat vizsgáló börtönorvos vagy a börtönorvosnak beszámolási kötelezettséggel tartozó szakképzett ápoló(nő) különös figyelmet fordít: a. az orvosi titoktartás általános szabályainak betartására; b. a testi vagy lelki betegségek diagnózisának felállítására, és a kezelésükhöz és a fennálló orvosi kezelés folytatásához szükséges valamennyi intézkedés megtételére; c. a fogvatartottak esetleges bántalmazására utaló jelek és tünetek nyilvántartására és jelentésére a megfelelő hatóságok felé; d. a kábítószer-, gyógyszer- vagy alkoholfogyasztás hiánya miatti elvonási tünetek kezelésére; e. a pszichológiai vagy egyéb stresszhatások azonosítására, amelyeket a szabadságelvonás ténye idézett elő; f. fertőző vagy ragályos betegségek fennállásának gyanúja esetén a fogvatartottak elkülönítésére a fertőzés időtartama alatt, és számukra a megfelelő kezelés biztosítására; g. annak biztosítására, hogy a HIV vírust hordozó fogvatartottakat kizárólag ebből az okból ne különítsék el; h. olyan testi vagy lelki fogyatékosság felfedésére, amely a szabadulás után gátolhatja a fogvatartott személyek társadalomba való visszailleszkedését; i. a fogvatartottak munkára és testgyakorlásra való alkalmasságának meghatározására; valamint j. a közösségi szolgálatokkal való közös intézkedések megtételére a szabadulást követően esetleg szükségessé váló orvosi és pszichiátriai kezelés folytatása érdekében, amennyiben a fogvatartott hozzájárulását adja az ilyen intézkedésekhez.

Egészségügyi ellátás

46.1.

A beteg fogvatartottakat, akiknek szakorvosi kezelésre van szükségük, szakintézménybe vagy állami kórházba kell szállítani, ha a kezelés a börtönben nem áll rendelkezésre.

46.2.

Azokban az intézményekben, ahol kórházi felszerelés és berendezés áll rendelkezésre, elegendő létszámú személyzetet és alkalmas berendezéseket kell biztosítani az oda beutalt fogvatartottak megfelelő ellátására és kezelésére.

16.   KISKORÚAK ÉS CSALÁDJAIK ŐRIZETBEN TARTÁSA

Jogalap: visszatérési irányelv – 17. cikk

(1)	A kísérő nélküli kiskorúakat és azokat a családokat, amelyekben kiskorúak is vannak csak végső intézkedésként és a lehető legrövidebb ideig lehet őrizetben tartani.

(2)	A kitoloncolásra váró családok számára gondoskodni kell a magánéletük megfelelő védelmét biztosító elkülönített elhelyezésről.

(3)	Az őrizetben tartott kiskorúaknak lehetőséget kell adni a szabadidős tevékenységek végzésére, beleértve a koruknak megfelelő játék- és rekreációs tevékenységeket, és biztosítani kell számukra – tartózkodásuk időtartamának függvényében – az oktatáshoz való hozzáférést.

(4)	A kísérő nélküli kiskorúakat lehetőség szerint olyan intézményekben kell elhelyezni, amelyek személyzete és felszereltsége az említett korosztály szükségleteit figyelembe veszi.

(5)	A kitoloncolásra várók őrizetben tartásának összefüggésében a gyermek mindenek felett álló érdekét kell elsődlegesen figyelembe venni.

A visszatérési irányelv értelmében a kíséret nélküli kiskorúak, illetve azon családok, amelyekben kiskorúak is vannak, a kitoloncolás céljából végső intézkedésként és a lehető legrövidebb időre őrizetbe vehetők, a különleges biztosítékok megfelelő tiszteletben tartása mellett.

A visszatérési irányelv 17. cikkében foglalt ilyen biztosítékokon túlmenően szintén tiszteletben kell tartani az irányelv 15. cikke szerinti, az őrizet általános szabályaira alkalmazandó elveket, vagyis az őrizetre csak végső intézkedésként kerülhet sor, biztosítani kell az őrizet életképes alternatíváit, valamint minden esetet egyedileg kell elbírálni (lásd a 14. szakaszt). A gyermek mindenek felett álló érdekét mindig elsődleges szempontként kell figyelembe venni a kiskorúak és a családok őrizetbe vételével kapcsolatban. A Bizottság arra ösztönzi a tagállamokat, hogy az őrizettel kapcsolatos valamennyi ügybe vonják be a gyermekvédelmi szerveket, és az őrizet indokoltsága esetén tegyenek meg minden lehetséges intézkedést annak biztosítása érdekében, hogy a kiskorúak (mind a kísérő nélküli, mind a családjukkal együtt lévő kiskorúak) számára rendelkezésre álljanak és hozzáférhetők legyenek az őrizet életképes alternatívái.

Az UNHCR (80) és az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége (81) példákon mutatják be a kísérő nélküli kiskorúak és a gyermekes családok őrizetének alternatíváira vonatkozó bevált gyakorlatokat.

A Bizottság azt ajánlja, hogy a nemzeti jogszabályok ne zárják ki a kiskorúak őrizetbe vételének lehetőségét azokban az esetekben, amikor ez feltétlenül szükséges a jogerős kiutasítási határozat végrehajtásának biztosítása érdekében, és amennyiben kevésbé kényszerítő intézkedések nem alkalmazhatók hatékonyan a konkrét esetben.

A visszatérési irányelv 17. cikkének szövege csaknem megegyezik az Európa Tanács 11. iránymutatásának (Gyermekek és családok) szövegével. További konkrét iránymutatás található az ezen iránymutatáshoz fűzött megjegyzésben:

Az Európa Tanács 11. iránymutatása – Gyermekek és családok

Megjegyzések

1.

Ezen iránymutatás 1., 3., és 5. bekezdését az ENSZ Közgyűlés 44/25. sz. határozatával 1989. november 20-án elfogadott és aláírásra, megerősítésre és csatlakozásra megnyitott, valamint az Európa Tanács összes tagállama által megerősített, gyermek jogairól szóló egyezmény vonatkozó rendelkezései inspirálták. A 2. bekezdés tekintetében emlékeztetni kell arra, hogy a családi élet tiszteletben tartásának jogát, amelyet az EJEE 8. cikke is biztosít, az őrizet tekintetében is alkalmazni kell.

2.

A gyermekek szabadságtól való megfosztását illetően a gyermek jogairól szóló egyezmény 37. cikke kifejezetten úgy rendelkezik, hogy „a gyermek őrizetben tartása vagy letartóztatása, vagy vele szemben szabadságvesztés-büntetés kiszabása a törvény értelmében csak végső eszközként legyen alkalmazható a lehető legrövidebb időtartammal” (37. cikk, b) pont). Az egyezmény 20. cikkének 1. bekezdése szerint „Minden olyan gyermek, aki ideiglenesen vagy véglegesen meg van fosztva családi környezetétől, vagy aki saját érdekében nem hagyható meg e környezetben, jogosult az állam különleges védelmére és segítségére”.

3.

Az iránymutatás ihletet merített továbbá a szabadságuktól megfosztott fiatalkorúak védelmére vonatkozó ENSZ-szabályok elfogadásáról szóló, 1990. december 14-i 45/113. sz. közgyűlési határozat 38. bekezdéséből, amely a szabadságelvonás minden formájára vonatkozik, ideértve „a fogva tartás vagy szabadságvesztés bármely formáját, illetve a személynek olyan állami vagy magánőrizetben történő elhelyezését, amelyből szabad akaratából nem távozhat, és amelyet bármely igazságszolgáltatási, közigazgatási vagy más közhatóság rendelt el” (11. bekezdés b) pont). A 38. bekezdés értelmében: „Minden iskolaköteles korú fiatalkorúnak joga van a szükségleteinek és a képességeinek megfelelő oktatáshoz, amely felkészíti őt a társadalomba való visszatérésre. Az ilyen oktatást lehetőség szerint a fogva tartás helyszínén kívül, a közösség számára nyitva álló iskolákban kell biztosítani, minden esetben szakképzett tanárok alkalmazásával és az ország oktatási rendszerébe integrált programok útján, annak érdekében, hogy szabadon bocsátásuk után a fiatalkorúak nehézség nélkül folytathassák a tanulmányaikat. A fogva tartást foganatosító létesítmények igazgatása részéről különösen nagy figyelmet kell szentelni azon fiatalkorúak oktatásának, akik külföldi származásúak, illetve különleges kulturális vagy etnikai szükségleteik vannak. Az írástudatlan, illetve kognitív vagy tanulási nehézségekkel küzdő fiatalkorúak különleges oktatásra jogosultak.”

4.

Az utolsó bekezdés a gyermek jogairól szóló egyezmény iránymutató alapelvét tükrözi, mivel 3. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy „A szociális védelem köz- és magánintézményei, a bíróságok, a közigazgatási hatóságok és a törvényhozó szervek minden, a gyermeket érintő döntésükben a gyermek mindenek felett álló érdekét veszik figyelembe elsősorban”. Ez természetesen az ország területéről történő kitoloncolás előtt álló gyermekek őrizetéről szóló határozatokra is vonatkozik.

A kiskorúak őrizete tekintetében a CPT-előírások rögzítik a következő szabályokat, amelyeket a tagállamoknak mindig tiszteletben kell tartaniuk, amikor – kivételesen és végső eszközként – őrizetet alkalmaznak:

A gyermekek őrizetben tartásával kapcsolatos CPT-előírások – kivonatok

97.

A CPT álláspontja szerint minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy kiskorú irreguláris migráns esetében ne kelljen a szabadságtól való megfosztáshoz folyamodni. A „gyermek mindenek felett álló érdeke” elvet követve, amelyet az Egyesült Nemzetek Gyermekjogi Egyezményének 3. cikke határoz meg, a gyermekek fogva tartása – beleértve a kísérő nélküli és a gondviselőjüktől elszakított gyermekeket is – csak ritkán indokolt, és a Bizottság álláspontja szerint semmiképpen nem motiválhatja kizárólag a tartózkodásra való jogosultság hiánya. Ha kivételes esetben egy gyermeket őrizetbe vesznek, a szabadságtól való megfosztást a lehető legrövidebb időre kell korlátozni; és minden erőfeszítést meg kell tenni annak érdekében, hogy a kísérő nélküli vagy elszakított gyermekeket azonnal szabadon engedjék az idegenrendészeti fogdából, és megfelelő gondozásba helyezzék őket. Emellett a gyermekek sérülékenysége miatt további biztosítékokat kell alkalmazni olyankor, amikor gyermekeket vesznek őrizetbe, különösen akkor, ha a gyermekeket elszakítják szüleiktől vagy más gondviselőjüktől, vagy ha nincs kísérőjük, nincsenek jelen a szüleik, gondviselőik vagy rokonaik.

98.

Amilyen hamar csak lehetséges azt követően, hogy a hatóságok tudomást szereznek egy gyermek jelenlétéről, egy szakképzett személynek kezdeti meghallgatást kell végeznie olyan nyelven, amelyet a gyermek megért. Fel kell mérni a gyermek sajátos sebezhető pontjait, beleértve a korral, egészségi állapottal és pszichoszociális tényezőkkel kapcsolatos sérülékenységeket, valamint az egyéb védelmi igényeket, például az erőszakkal, emberkereskedelemmel vagy traumával szemben. A szabadságuktól megfosztott, kísérő nélküli vagy elszakított gyermekek számára azonnali és ingyenes hozzáférést kell biztosítani a jogi és más szükséges segítséghez, beleértve gyám vagy jogi képviselő kijelölését is. Felülvizsgálati mechanizmusokat is be kell vezetni annak érdekében, hogy figyelemmel tudják kísérni a gyámok által nyújtott védelem mindenkori minőségét.

99.

Lépéseket kell tenni annak a biztosítása érdekében, hogy azokban az intézményekben, ahol gyermekeket tartanak fogva, rendszeresen jelen legyen egy pszichológus és egy szociális munkás, akik a gyermekekkel egyénileg is foglalkoznak. A bántalmazás elleni védelem egy további biztosítéka, ha a személyzet tagjai között férfiak és nők egyaránt vannak; a vegyes férfi-nő jelenlét jótékony hatással lehet az őrizeti légkörre, és elősegítheti a normalitást a fogva tartás helyszínén. A szabadságuktól megfosztott gyermekek számára többféle konstruktív tevékenységet kell felkínálni (különösen ügyelve arra, hogy a gyermek folytathassa iskolai tanulmányait).

100.

A kihasználás veszélyének korlátozása érdekében különleges intézkedéseket kell tenni a gyermekek számára alkalmas lakókörleteket illetően, például el kell őket különíteni a felnőttektől, kivéve, ha a gyermek mindenek felett álló érdeke ennek az ellenkezőjét indokolja. Ez például olyan esetben fordulhat elő, amikor a gyermekek szüleik vagy más közeli rokonaik társaságában vannak. Ebben az esetben minden erőfeszítést meg kell tenni azért, hogy a családot ne kelljen szétszakítani.

131.

A hatékony panasztételi és vizsgálati eljárások a fogva tartásra használt helyeken – beleértve a fiatalkorúak fogva tartására szolgáló létesítményeket is – előforduló bántalmazással szembeni alapvető biztosítéknak számítanak. A fiatalkorú fogvatartottak (valamint szüleik és jogi képviselőjük) részére panasztételi lehetőségeket kell biztosítani az intézmény adminisztratív rendszerén belül, továbbá lehetőséget kell biztosítani számukra a független hatóság előtti bizalmas panasztételre. A panasztételi eljárásnak egyszerűnek, hatékonynak és gyermekbarátnak kell lennie, különös tekintettel a használt nyelvezetre. A fiatalkorúak (továbbá szüleik vagy jogi képviselőjük) számára biztosítani kell a panasztétellel kapcsolatos jogi tanácsadás igénybevételének lehetőségét, valamint a költségmentességet, ha az igazságszolgáltatás érdekei ezt szükségessé teszik.

132.

A CPT különleges fontosságot tulajdonít annak is, hogy egy független testület (például látogató bizottság, bíró, gyermekjogi ombudsman vagy a kínzás és más kegyetlen, embertelen vagy megalázó bánásmód vagy büntetés elleni ENSZ-egyezményhez fűzött fakultatív jegyzőkönyv – OPCAT – alapján létrehozott nemzeti megelőző mechanizmus) rendszeresen meglátogasson minden olyan objektumot, ahol fiatalkorúakat tartanak fogva, meghallgassa a fiatalkorúak, illetve szüleik vagy jogi képviselőjük panaszait – és szükség esetén intézkedjen ezek orvoslásáról –, megtekintsen minden lakókörletet és létesítményt, valamint értékelje, hogy ezek működése megfelel-e a nemzeti jog és a vonatkozó nemzetközi előírások követelményeinek. A vizsgálatot lefolytató testület tagjainak proaktívnak kell lenniük, és közvetlen kapcsolatfelvételt kell kezdeményezniük a fiatalkorúakkal, beleértve a fogvatartottakkal történő négyszemközti beszélgetéseket is.

17.   SZÜKSÉGHELYZETEK

Jogalap: visszatérési irányelv – 18. cikk

(1)

Azokban az esetekben, amikor a kiutasítandó harmadik országbeli állampolgárok kivételesen nagy száma előre nem látott, súlyos terhet ró valamely tagállam idegenrendészeti fogdáinak kapacitására, illetve közigazgatási vagy igazságügyi alkalmazottaira, akkor ez a tagállam – ameddig a kivételes helyzet fennáll – dönthet úgy, hogy a bírósági felülvizsgálatra a 15. cikk (2) bekezdése harmadik albekezdésében előírtnál hosszabb időtartamot engedélyez, és – a 16. cikk (1) bekezdésében és a 17. cikk (2) bekezdésében előírt körülményektől eltérve – sürgős lépéseket tesz az őrizet körülményeinek tekintetében.

(2)	Amikor a tagállam ilyen kivételes intézkedéseket tesz, tájékoztatnia kell a Bizottságot. Amint a kivételes intézkedések alkalmazásának okai megszűnnek, ismét tájékoztatnia kell a Bizottságot.

(3)	E cikkben semmi nem értelmezhető úgy, hogy a tagállamok eltérhetnének attól az általános kötelezettségüktől, hogy minden – általános vagy egyedi – megfelelő intézkedést megtegyenek az ebből az irányelvből eredő kötelezettségeik teljesítésének biztosítása érdekében.

A három rendelkezésre korlátozódó lehetséges eltérések köre: a 18. cikk lehetőséget biztosít a tagállamoknak arra, hogy nagyszámú irreguláris migráns hirtelen beáramlásából adódó szükséghelyzet esetén ne alkalmazzák az irányelv következő három, őrizettel kapcsolatos rendelkezését: i. az őrizet rövid határidőn belüli bírósági felülvizsgálatának kötelezettsége, ii. az őrizet kizárólag idegenrendészeti fogdákban történő foganatosításának kötelezettsége, valamint iii. a családok megfelelő magánszféráját biztosító elkülönített elhelyezés biztosításának kötelezettsége. A visszatérési irányelvben foglalt egyéb szabályoktól nem lehet eltérni.

A nemzeti jogba való átültetés a szükséghelyzetre vonatkozó záradék potenciális alkalmazásának előfeltétele: a 18. cikk meghatározza a lehetséges helyzeteket és azok korlátait, az engedélyezett eltérések hatályát, valamint a Bizottság tájékoztatásának kötelezettségét. Ha egy tagállam szükséghelyzet esetén élni kíván e védzáradék alkalmazásának lehetőségével, akkor előzőleg ezt a szabályt – lehetőségként és a 18. cikkben foglalt feltételekkel összhangban – megfelelően át kell ültetnie a nemzeti jogszabályaiba (82). Megjegyzés: a rendeletekben található (például a Schengeni határellenőrzési kódexben foglalt, a belső határellenőrzés visszaállításával kapcsolatos) védzáradékokkal ellentétben az irányelvben foglalt védzáradékokat alkalmazásuk előtt át kell ültetni a nemzeti jogba.

A tagállamoknak tájékoztatniuk kell a Bizottságot az ilyen intézkedések alkalmazásának kezdetéről és végéről. Ezeket az információkat a szokásos hivatalos csatornákon, azaz az állandó képviseleten keresztül kell eljuttatni az Európai Bizottság Főtitkárságához.

18.   A NEMZETI JOGBA VALÓ ÁTÜLTETÉS, ÉRTELMEZÉS ÉS ÁTMENETI RENDELKEZÉSEK

A visszatérési irányelv közvetlen hatálya nem kielégítő vagy késedelmes átültetés esetén: a Bíróság által kifejtett elvek szerint egy irányelv azon rendelkezései, amelyek jogokat ruháznak az egyénekre, és amelyek kellőképpen egyértelműek és feltétel nélküliek, közvetlenül alkalmazandóvá válnak az irányelv végrehajtására rendelkezésre álló határidő leteltével. A visszatérési irányelv számos rendelkezése teljesíti e követelményeket, így ezeket a nemzeti közigazgatási és igazságügyi hatóságoknak közvetlenül alkalmazniuk kell azokban az esetekben, amikor a tagállamok nem (vagy nem kielégítő módon) ültették át az irányelv egyes rendelkezéseit. Ez különösen a következőkhöz kapcsolódó rendelkezésekre vonatkozik:

—	a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartása (a visszatérési irányelv 5. és 9. cikke);

—	az a követelmény, hogy a visszatérésre kötelezett személy részére főszabályként megfelelő, hét naptól harminc napig terjedő határidőt kell megállapítani az önkéntes távozásra (a visszatérési irányelv 7. cikke);

—	a kitoloncoláshoz kapcsolódó kényszerintézkedések alkalmazására vonatkozó korlátozások (a visszatérési irányelv 8. cikke);

—

a kiutasítási eljárás hatálya alatt álló, kísérő nélküli kiskorúak arra vonatkozó joga, hogy a kiutasítást végrehajtó hatóságoktól eltérő, megfelelő szervektől segítséget kapjanak, és a tagállamok azon kötelezettsége, hogy meggyőződjenek arról, hogy a kiskorú egy családtagjához, kinevezett gondviselőhöz vagy a visszatérési célország megfelelő befogadó létesítményéhez kerül (a visszatérési irányelv 10. cikke);

—	a beutazási tilalmak időtartamára vonatkozó korlátozások, valamint az egyes esetek egyedi elbírálására vonatkozó kötelezettség (a visszatérési irányelv 11. cikke) – ezt a Bíróság kifejezetten megerősítette a C-297/12. sz., Filev és Osmani ügyben hozott ítéletének 55. pontjában;

—	eljárási biztosítékok, beleértve az írásbeli és indokolással ellátott kiutasítási határozathoz való jogot, valamint a hatékony jogorvoslathoz és a jogi és nyelvi segítségnyújtáshoz való jogot (a visszatérési irányelv 12. és 13. cikke);

—

az őrizet alkalmazására és az őrizet maximális időtartamára vonatkozó korlátozások (a visszatérési irányelv 15. cikke), valamint a humánus és méltó őrizeti körülményekhez való jog (a visszatérési irányelv 16. cikke) – ezt a Bíróság kifejezetten megerősítette a 61/11. sz. El Dridi-ügyben hozott ítélet 46. és 47. pontjában;

—	a kiskorúak és a családok őrizetére vonatkozó korlátozások és különleges biztosítékok (a visszatérési irányelv 17. cikke).

Előzetes döntéshozatal kérése a Bíróságtól: az EUMSZ 267. cikke a Bíróság hatáskörébe utalja a visszatérési irányelv értelmezésével és érvényességével kapcsolatos előzetes döntéshozatalt. Ha egy ilyen kérdést egy tagállami bíróság elé terjesztenek, és ez a bíróság úgy ítéli meg, hogy ítélete meghozatalához szükség van a kérdés eldöntésére, felkérheti az Európai Unió Bíróságát, hogy hozzon ebben a kérdésben döntést. Ha egy olyan tagállami bíróságon folyamatban lévő ügyben merül fel ilyen kérdés, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, e bíróság köteles az Európai Unió Bíróságához fordulni. Ha egy ilyen kérdés egy bíróságon folyamatban lévő, őrizetben lévő személyt érintő ügyben merül fel, az Bíróság köteles gyorsított sürgősségi eljárásban eljárni. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek már eddig is fontos szerepet játszottak a visszatérési irányelv számos kulcsfontosságú rendelkezése összehangolt értelmezésének biztosításában.

A Bizottság arra ösztönzi a tagállami bíróságok bíráit, hogy továbbra is használják ki az előzetes döntéshozatali kérelem lehetőségét, és minden szükségesnek tűnő esetben kérjék a Bíróság autentikus értelmezését.

A 2010. december 24. előtti időszakokkal kapcsolatos esetekre/eljárásokra vonatkozó átmeneti rendelkezések: A tagállamok kötelesek biztosítani azt, hogy az irányelv hatálya alatt álló valamennyi személy élvezhesse az irányelv által garantált anyagi biztosítékokat és jogokat 2010. december 24-től (új tagállamok esetén a csatlakozás időpontjától). Jóllehet az átültetést megelőző nemzeti jogszabályokkal összhangban indított kiutasítási eljárások folytatása jogszerű lehet, ez lényegileg nem áshatja alá az irányelv által biztosított jogokat, amelyek közé tartoznak például az őrizetre és a kényszerintézkedések használatára vonatkozó korlátozások, az eljárási biztosítékok, beleértve az írásbeli határozathoz és az ellene való fellebbezéshez való jogot, valamint az önkéntes távozás előnyben részesítése. Minden, 2010. december 24-ig végre nem hajtott kiutasítás tekintetében írásbeli kiutasítási határozatot kell hozni az irányelv 12. cikkében foglalt feltételekkel összhangban, és e határozat ellen hatékony jogorvoslati lehetőséget kell biztosítani az irányelv 13. cikkében foglaltakkal összhangban.

A 2010. december 24. előtt elrendelt „történelmi” beutazási tilalmakat a visszatérési irányelv követelményeihez kell igazítani (lásd a 11.9. szakaszt). A visszatérési irányelvben foglalt szabályok alkalmazásának kezdete előtt végrehajtott őrizeti időszakokat figyelembe kell venni a visszatérési irányelvben meghatározott összesített maximális időtartam kiszámítása során (lásd a 14.4.2. szakaszt).

Az alkalmazási körtől való eltérés későbbi (2010 utáni) bevezetésének lehetősége: a tagállamok dönthetnek úgy, hogy később veszik igénybe a 2. cikkben említett eltérés lehetőségét (határátlépéssel kapcsolatos esetek és büntetőügyek). A nemzeti jogszabályok megváltoztatása nem járhat hátrányos következményekkel azon személyekre nézve, akik már ezt megelőzően élhettek a visszatérési irányelv által biztosított lehetőségekkel (lásd a 2. szakaszt).

19.   FORRÁSOK ÉS HIVATKOZÁSOK

E kézikönyv a következő forrásokon alapul:

1.	A visszatérési irányelvvel foglalkozó kapcsolattartó csoport összegyűjtött jegyzőkönyvei.

2.

A Bíróság vonatkozó ügyeinek kivonatai (a kulcsszavak és az érintett tagállam neve zárójelben feltüntetve): — 2009. november 30-i ítélet, Kadzoev, C-357/09 PPU, ECLI:EU:C:2009:741 (őrizet, hosszabbítás indokai; a menekültügyi őrizettel fennálló kapcsolat – BG) — 2011. április 28-i ítélet, El Dridi, C-61/11 PPU, ECLI:EU:C:2011:268 (büntetendőség, az illegális tartózkodás szabadságvesztéssel történő büntetése – IT) — 2011. december 6-i ítélet, Achughbabian, C-329/11, ECLI:EU:C:2011:807 (büntetendőség, az illegális tartózkodás szabadságvesztéssel történő büntetése – FR) — 2012. december 6-i ítélet, Sagor, C-430/11, ECLI:EU:C:2012:777 (büntetendőség, az illegális tartózkodás pénzbírsággal történő büntetése; kitoloncolási végzés; házi őrizet – IT) — 2013. március 21-i végzés, Mbaye, C-522/11, ECLI:EU:C:2013:190 (az illegális tartózkodás büntetendősége – IT) — 2013. május 30-i ítélet, Arslan, C-534/11, ECLI:EU:C:2013:343 (a kiutasítással kapcsolatos őrizet a menekültügyi őrizettel szemben – CZ) — 2013. szeptember 10-i ítélet, G. és R., C-383/13 PPU, ECLI:EU:C:2013:533 (az őrizet meghosszabbítása előtti meghallgatáshoz való jog – NL) — 2013. szeptember 19-i ítélet, Filev és Osmani, C-297/12, ECLI:EU:C:2013:569 (beutazási tilalmak, az időtartam hivatalból történő meghatározásának kötelezettsége; történelmi beutazási tilalmak – DE) — 2014. június 5-i ítélet, Mahdi, C-146/14 PPU, ECLI:EU:C:2014:1320 (őrizet, a meghosszabbítás indokai és a bírósági felülvizsgálat – BG) — 2014. július 3-i ítélet, Da Silva, C-189/13, ECLI:EU:C:2014:2043 (büntetendőség, jogellenes belépés – FR) — 2014. július 17-i ítélet, Bero, C-473/13, valamint Bouzalmate, C-514/13, ECLI:EU:C:2014:2095 (az őrizet körülményei, idegenrendészeti fogdák biztosításának kötelezettsége – DE) — 2014. július 17-i ítélet, Pham, C-474/13, ECLI:EU:C:2014:2096 (az őrizet körülményei – DE) — 2014. november 6-i ítélet, Mukarubega, C-166/13, ECLI:EU:C:2014:2336 (a kiutasítási határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz való jog – FR) — 2014. december 11-i ítélet, Boudjlida, C-249/13, ECLI:EU:C:2014:2431 (a kiutasítási határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz való jog – FR) — 2014. december 18-i ítélet, Abdida, C-562/13, ECLI:EU:C:2014:2453 (az elhalasztott kiutasításhoz kapcsolódó jogok – BE) — 2015. április 23-i ítélet, Zaizoune, C-38/14, ECLI:EU:C:2015:260 (kiutasítási határozat kibocsátásának kötelezettsége – ES) — 2015. június 11-i ítélet, Zh. és O., C-554/13, ECLI:EU:C:2015:377 (az önkéntes távozásra vonatkozó határidő megállapításának szabályai – NL) — 2015. október 1-jei ítélet, Skerdjan Celaj, C-290/14, ECLI:EU:C:2015:640 (a beutazási tilalom be nem tartásának büntetendősége – IT) — 2016. február 15-i ítélet, J.N., C-601/15 PPU, ECLI:EU:C:2016:84 (kiutasítási határozat végrehajtása a nemzetközi védelem iránti kérelem elutasítását követően – NL) — 2016. június 7-i ítélet, Affum, C-47/15, ECLI:EU:C:2016:408 (az illegális tartózkodás meghatározása, büntetendőség, jogellenes belépés – FR) — 2017. március 15-i ítélet, Al Chodor és társai, C-528/15, ECLI:EU:C:2017:213 (a szökés veszélyének meghatározása a dublini eljárások során – CZ) — 2017. július 26-i ítélet, Ouhrami, C-225/16, ECLI:EU:C:2017:590 (a beutazási tilalom érvényességi ideje – NL)

3.

A visszatérésre vonatkozó uniós vívmányok: — Az Európai Parlament és a Tanács 2008/115/EK irányelve (2008. december 16.) a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról — A Tanács 2001/40/EK irányelve (2001. május 28.) a harmadik országok állampolgárainak kitoloncolásáról hozott határozatok kölcsönös elismeréséről — A Tanács 2003/110/EK irányelve (2003. november 25.) a légi úton történő kiutasítás céljából történő átszállítás eseteiben biztosított segítségnyújtásról — A Tanács 2004/191/EK határozata (2004. február 23.) a harmadik országok állampolgárainak kitoloncolásáról hozott határozatok kölcsönös elismeréséről szóló 2001/40/EK irányelv alkalmazásából adódó pénzügyi aránytalanságok kiegyenlítését célzó kritériumok és gyakorlati szabályok megállapításáról — A Tanács 2004/573/EK határozata (2004. április 29.) a harmadik államok kiutasított állampolgárainak két vagy több tagállam területéről történő kitoloncolására szolgáló közös légi járatok szervezéséről — Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/1624 rendelete (2016. szeptember 14.) az Európai Határ- és Parti Őrségről és az (EU) 2016/399 európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 863/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet, a 2007/2004/EK tanácsi rendelet és a 2005/267/EK tanácsi határozat hatályon kívül helyezéséről — A Bizottság C(2017) 1600 ajánlása (2017. március 7.) a 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv végrehajtása során a visszatérések hatékonyságának javításáról — A Bizottság közleménye az Európai Parlamentnek és a Tanácsnak – A migráns gyermekek védelme, COM(2017) 211 final, 2017. április 12.

4.

Az Európa Tanács vonatkozó dokumentumai: — Az Európa Tanács Miniszteri Bizottsága által 2005. május 4-én elfogadott „Kitoloncolásról szóló húsz iránymutatás” és az ahhoz fűzött megjegyzések (2005. szeptember, ISBN 92-871-5809-6) — CPT-előírások (CPT/Inf/E (2002) 1 – Rev. 2013) — CPT-tájékoztató az idegenrendészeti őrizetről (CDT/Inf(2017) 3, 2017. március 3.) — A Miniszteri Bizottság Rec (2006) 2 ajánlása a tagállamoknak az Európai Börtönszabályokról (a Miniszteri Bizottság 2006. január 11-én, a Miniszteri Megbízottak 952. ülésén elfogadta)

5.

Az Európai Unió Alapjogi Ügynökségének vonatkozó dokumentumai: — A rendezetlen jogállású migránsok őrizetbe vételével kapcsolatos alapjogi megfontolásokról szóló iránymutatásokat tartalmazó dokumentum, 2012. október — Kézikönyv a menekültügyre, határokra és bevándorlásra vonatkozó európai jogról (a FRA és az EJEB közös szerkesztésében), 2014 — A menedékkérők és a kiutasítási eljárás alatt álló személyek őrizetbe vételének alternatívái, 2015. október — A rendezetlen jogállású, nem kitoloncolt migránsok alapvető jogairól szóló dokumentum, elérhetőség: http://fra.europa.eu/en/Non-removed-migrants-rights — A gyermekek idegenrendészeti őrizetének uniós jogi és szakpolitikai kerete, 2017. június, elérhetőség: http://fra.europa.eu/en/publication/2017/child-migrant-detention

6.	A visszatéréssel kapcsolatos schengeni értékelésekről készült jelentések

20.   RÖVIDÍTÉSEK

Alapjogi Charta: az Európai Unió Alapjogi Chartája

ET: Európa Tanács

EJEE: az emberi jogok európai egyezménye

EJEB: az Emberi Jogok Európai Bírósága

Bíróság: az Európai Unió Bírósága

EGT: Európai Gazdasági Térség

FRA: az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége

Tagállamok: a visszatérési irányelv hatálya alá tartozó tagállamok (az Egyesült Királyság és Írország kivételével az Európai Unió valamennyi tagállama), továbbá Svájc, Norvégia, Izland és Liechtenstein

SBC: Schengeni határellenőrzési kódex

Schengeni Egyezmény: a Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény

SIS: Schengeni Információs Rendszer

EUSZ: az Európai Unióról szóló szerződés

EUMSZ: az Európai Unió működéséről szóló szerződés

---

(1)  Az Európai Parlament és a Tanács 2008/115/EK irányelve (2008. december 16.) a harmadik országok illegálisan tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról (HL L 348., 2008.12.24., 98. o.).

(2)  C(2015) 6250.

(3)  C(2017) 1600 final.

(4)  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/399 rendelete (2016. március 9.) a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határellenőrzési kódex) (HL L 77., 2016.3.23., 1. o.).

(5)  Az Egyesült Királyság csatlakozási szerződésében szereplő különleges rendelkezés szerint csak azok a brit állampolgárok minősülnek uniós polgárnak, akik „európai uniós célból az Egyesült Királyság állampolgárai”.

(6)  Az Európai Parlament és a Tanács 2004/38/EK irányelve (2004. április 29.) az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről (HL L 158., 2004.4.30., 77. o.).

(7)  A hontalan személyek jogállásáról szóló 1954. évi egyezmény 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az a személy minősül hontalan személynek, „akit egyetlen állam sem tekint hatályos joga alapján állampolgárának”.

(8)  A Bíróság 2016. június 7-i ítélete, Affum, C-47/15, ECLI:EU:C:2016:408.

(9)  A Bíróság 2011. december 6-i ítélete, Achughbabian, C-329/11, ECLI:EU:C:2011:807.

(10)  A Bíróság 2012. december 6-i ítélete, Sagor, C-430/11, ECLI:EU:C:2012:777.

(11)  A Bíróság 2017. március 15-i ítélete, Al Chodor és társai, C-528/15, ECLI:EU:C:2017:213.

(12)  Az egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról szóló, 2013. június 26-i 604/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL L 180., 2013.6.29., 31. o.) 2. cikkének n) pontja: „”szökés veszélye„: olyan, konkrét esetben, jogszabály által meghatározott tárgyilagos kritériumokon alapuló indokok megléte, amelyek alapján feltételezhető, hogy egy kérelmező vagy átadásra irányuló eljárás hatálya alá tartozó harmadik országbeli állampolgár, vagy hontalan személy megszökhet”.

(13)  Ez az információ megszerezhető az Európai Bűnügyi Nyilvántartási Információs Rendszeren keresztül, amelyet a bűnügyi nyilvántartásból származó információk tagállamok közötti cseréjének megszervezéséről és azok tartalmáról szóló, 2009. február 26-i 2009/315/IB tanácsi kerethatározat (HL L 93., 2009.4.7., 23. o.), valamint a 2009/315/IB kerethatározat 11. cikke alkalmazásában az Európai Bűnügyi Nyilvántartási Információs Rendszer (ECRIS) létrehozásáról szóló, 2009. április 6-i 2009/316/IB tanácsi határozat (HL L 93., 2009.4.7., 33. o.) hozott létre. A Bizottság 2016. január 19-én előterjesztette a COM(2016) 7 final javaslatot a harmadik országbeli állampolgárokra vonatkozó bűnügyi nyilvántartási adatok EU-n belüli cseréjének elősegítése érdekében.

(14)  Az Európai Parlament és a Tanács 2013/33/EU irányelve (2013. június 26.) a nemzetközi védelmet kérelmezők befogadására vonatkozó szabályok megállapításáról (HL L 180., 2013.6.29., 96. o.).

(15)  Az Európai Parlament és a Tanács 2011/95/EU irányelve (2011. december 13.) a harmadik országbeli állampolgárok és hontalan személyek nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésére, az egységes menekült- vagy kiegészítő védelmet biztosító jogállásra, valamint a nyújtott védelem tartalmára vonatkozó szabályokról (HL L 337., 2011.12.20., 9. o.).

(16)  Az EU tagállamaitól eltérően Svájcra, Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre nézve nem kötelezőek az uniós irányelvek az EUMSZ 288. cikke értelmében, csak amennyiben elfogadják azokat, és a nemzetközi közjog alapelveinek megfelelően. Az uniós tagállamokkal ellentétben tehát Svájcra, Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre nem vonatkozik az irányelvek nemzeti jogba való átültetésével kapcsolatos európai bírósági ítélkezési gyakorlat, és nemzetközi kötelezettségeikkel összhangban maguk határozhatják meg a visszatérési irányelv szerinti kötelezettség átültetésének módját (pl. közvetlen hivatkozással az irányelv szövegére).

(17)  A Bíróság 2013. szeptember 19-i ítélete, Filev és Osmani, C-297/12, ECLI:EU:C:2013:569.

(18)  A Schengeni határellenőrzési kódex 2016-os kodifikációja nyomán a Schengeni határellenőrzési kódex 13. cikkére való hivatkozás az (EU) 2016/399 rendelet 14. cikkére való hivatkozásként értendő.

(19)  Az Európa Tanács európai kiadatási egyezménye, 1957.

(20)  A Bíróság 2011. április 28-i ítélete, El Dridi, C-61/11 PPU, ECLI:EU:C:2011:268.

(21)  A Bíróság 2015. április 23-i ítélete, Zaizoune, C-38/14, ECLI:EU:C:2015:260.

(22)  Az Egyesült Nemzetek menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi egyezménye.

(23)  A menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény 31. cikkének (1) bekezdése: „1. A Szerződő Államok az országba való jogellenes belépésük, vagy tartózkodásuk miatt nem sújtják büntetéssel azokat a menekülteket, akik közvetlenül olyan területről érkeztek, ahol életük, vagy szabadságuk az 1. cikkben foglalt meghatározás értelmében veszélyeztetve volt, és akik engedély nélkül lépnek be területükre, illetőleg tartózkodnak ott, feltéve, hogy haladéktalanul jelentkeznek a hatóságoknál és kellőképpen megindokolják jogellenes belépésüket, illetőleg jelenlétüket.”

(24)  A Bíróság 2015. október 1-jei ítélete, Skerdjan Celaj, C-290/14, ECLI:EU:C:2015:640.

(25)  Az Európai Parlament és a Tanács 2009/52/EK irányelve (2009. június 18.) az illegálisan tartózkodó harmadik országbeli állampolgárokat foglalkoztató munkáltatókkal szembeni szankciókra és intézkedésekre vonatkozó minimumszabályokról (HL L 168., 2009.6.30., 24. o.). Dániára, Svájcra, Norvégiára, Izlandra és Liechtensteinre ez az irányelv nem kötelező.

(26)  A Tanács 2004/81/EK irányelve (2004. április 29.) a harmadik országok emberkereskedelem áldozatává vált vagy az illegális bevándorlás megkönnyítésére irányuló cselekményektől érintett, a hatáskörrel rendelkező hatóságokkal együttműködő állampolgárai részére kiállított tartózkodási engedélyről (HL L 261., 2004.8.6., 19. o.).

(27)  A Tanács 2001/40/EK irányelve (2001. május 28.) a harmadik országok állampolgárainak kitoloncolásáról szóló határozatok kölcsönös elismeréséről (HL L 149., 2001.6.2., 34. o.).

(28)  Az Európai Parlament és a Tanács 604/2013/EU rendelete (2013. június 26.) egy harmadik országbeli állampolgár vagy egy hontalan személy által a tagállamok egyikében benyújtott nemzetközi védelem iránti kérelem megvizsgálásáért felelős tagállam meghatározására vonatkozó feltételek és eljárási szabályok megállapításáról (HL L 180., 2013.6.29., 31. o.).

(29)  A megadott példák a magyarázatot szolgáló egyszerűsített esetek. A gyakorlatban minden esetet az egyedi körülmények alapján kell értékelni.

(30)  Egyezmény a Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14-i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról (HL L 239., 2000.9.22., 19. o.).

(31)  A Bizottság C(2006) 5186 ajánlása (2006. november 6.) a tagállamok illetékes hatóságai által a személyek határokon történő ellenőrzése során használandó közös „Határőrök gyakorlati kézikönyve (Schengeni kézikönyv)” létrehozásáról, és annak későbbi módosításai.

(32)  Ez a fogalom átfogó „omnibusz-rendelkezés”, amely azokra az esetekre is kiterjed, amelyeket kifejezetten kizártak a „tartózkodási engedélynek” a Schengeni határellenőrzési kódex 2. cikke 16. b) pontjának i. és ii. alpontja szerinti meghatározásából.

(33)  A Bizottság C(2010) 1620 határozata (2010. március 19.) a vízumkérelmek feldolgozásáról és a kiadott vízumok módosításáról szóló kézikönyv létrehozásáról, és annak későbbi módosításai.

(34)  A Bíróság 2016. február 15-i ítélete, J. N., C-601/15 PPU, ECLI:EU:C:2016:84.

(35)  Az Európai Parlament és a Tanács 2014/66/EU irányelve (2014. május 15.) a harmadik országbeli állampolgárok vállalaton belüli áthelyezés keretében történő belépésének és tartózkodásának feltételeiről (HL L 157., 2014.5.27., 1. o.).

(36)  A Tanács 2003/109/EK irányelve (2003. november 25.) a harmadik országok huzamos tartózkodási engedéllyel rendelkező állampolgárainak jogállásáról (HL L 16., 2004.1.23., 44. o.).

(37)  Az Európai Parlament és a Tanács 2011/51/EU irányelve (2011. május 11.) a 2003/109/EK tanácsi irányelv hatályának a nemzetközi védelmet élvező személyekre történő kiterjesztése tekintetében a fenti irányelv módosításáról (EGT-vonatkozású szöveg) (HL L 132., 2011.5.19., 1. o.).

(38)  A Tanács 2009/50/EK irányelve (2009. május 25.) a harmadik országbeli állampolgárok magas szintű képzettséget igénylő munkavállalás céljából való belépésének és tartózkodásának feltételeiről (HL L 155., 2009.6.18., 17. o.).

(39)  8829/16. sz. tanácsi dokumentum.

(40)  9979/16. sz. tanácsi dokumentum.

(41)  A Bíróság 2015. június 11-i ítélete, Zh. és O., C-554/13, ECLI:EU:C:2015:377.

(42)  A Tanács 2004/191/EK határozata (2004. február 23.) a harmadik országok állampolgárainak kitoloncolásáról szóló határozatok kölcsönös elismeréséről szóló 2001/40/EK irányelv alkalmazásából eredő pénzügyi aránytalanságok kiegyenlítését célzó kritériumok és gyakorlati szabályok megállapításáról (HL L 60., 2004.2.27., 55. o.).

(43)  A Tanács 2003/110/EK irányelve (2003. november 25.) a légi úton történő kiutasítás céljából történő átszállítás eseteiben biztosított segítségnyújtásról (HL L 321., 2003.12.6., 26. o.).

(44)  Megjegyzés: Ez az értelmezés nem jelenti azt, hogy a kíséret nélküli kiutasítás egyet jelentene az önkéntes távozással. A kíséret nélküli kiutasítás a rendőri kíséret nélküli kitoloncolást is magában foglalhatja.

(45)  

COM(2016) 881 final.

(46)  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/1953 rendelete (2016. október 26.) a jogellenesen tartózkodó harmadik országbeli állampolgárok visszaküldéséhez kiállított európai úti okmány létrehozásáról, valamint az 1994. november 30-i tanácsi ajánlás hatályon kívül helyezéséről (HL L 311., 2016.11.17., 13. o.).

(47)  Az Európai Parlament és a Tanács 2013/32/EU irányelve (2013. június 26.) a nemzetközi védelem megadására és visszavonására vonatkozó közös eljárásokról (HL L 180., 2013.6.29., 60. o.).

(48)  A Tanács 2004/573/EK határozata (2004. április 29.) a harmadik államok kiutasított állampolgárainak két vagy több tagállam területéről történő kitoloncolására szolgáló közös légi járatok szervezéséről (HL L 261., 2004.8.6., 28. o.).

(49)  Az Európai Parlament és a Tanács (EU) 2016/1624 rendelete (2016. szeptember 14.) az Európai Határ- és Parti Őrségről és az (EU) 2016/399 európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról, valamint a 863/2007/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet, a 2007/2004/EK tanácsi rendelet és a 2005/267/EK tanácsi határozat hatályon kívül helyezéséről (HL L 251., 2016.9.16., 1. o.).

(50)  Egyesült Nemzetek, Egyezmény a gyermekek jogairól, 1989.

(51)  UNHCR–UNICEF, „Safe and Sound”, 2014, elérhetőség: http://www.refworld.org/docid/5423da264.html

(52)  Egyesült Nemzetek, 14 (2013) általános észrevétel a gyermek azon jogáról, hogy az ő mindenek felett álló érdekét elsődleges szempontként vegyék figyelembe (3. cikk, (1) bekezdés)*, 2013, elérhetőség: http://www2.ohchr.org/English/bodies/crc/docs/GC/CRC_C_GC_14_ENG.pdf.

(53)  UNHCR, Irányelvek a gyermek mindenek felett álló érdekének meghatározásáról, 2008, http://www.unhcr.org/4566b16b2.pdf

(54)  UNHCR, Kézikönyv az UNHCR által a mindenek felett álló érdek meghatározására vonatkozóan kidolgozott irányelvek végrehajtásáról, 2011, elérhetőség: http://www.refworld.org/pdfid/4e4a57d02.pdf

(55)  Európa Tanács, Húsz iránymutatás a kitoloncolásról, 2005.

(56)  Európai Menekültügyi Támogatási Hivatal, Az életkor meghatározásának gyakorlata Európában, 2014, elérhetőség: https://www.easo.europa.eu/sites/default/files/public/EASO-Age-assessment-practice-in-Europe.pdf Jelenleg folyamatban van egy iránymutatásokat tartalmazó új dokumentum kidolgozása.

(57)  Egyesült Nemzetek, Iránymutatások a gyermekek alternatív gondozásáról, 2010, elérhetőség: http://www.refworld.org/docid/4c3acd162.html

(58)  Az Európai Parlament és a Tanácsi 1987/2006/EK rendelete (2006. december 20.) a Schengeni Információs Rendszer második generációjának (SIS II) létrehozásáról, működtetéséről és használatáról (HL L 381., 2006.12.28., 4. o.).

(59)  COM(2009) 313 végleges.

(60)  A Bíróság 2011. november 17-i ítélete, Gaydarov, C-430/10, ECLI:EU:C:2011:749.

(61)  A Bíróság 2017. július 26-i ítélete, Ouhrami, C-225/16, ECLI:EU:C:2017:590.

(62)  A Bíróság 2013. szeptember 10-i ítélete, G. és R., C-383/13 PPU, ECLI:EU:C:2013:533.

(63)  A Bíróság 2014. december 11-i ítélete, Boudjlida, C-249/13, ECLI:EU:C:2014:2431.

(64)  A Bíróság 2014. november 6-i ítélete, Mokarubega, C-166/13, ECLI:EU:C:2014:2336.

(65)  Egyesült Nemzetek, 12 (2009) általános észrevétel: A kiskorú meghallgatáshoz való joga, 2009, elérhetőség: http://www.refworld.org/docid/4ae562c52.html

(66)  COM(2015) 285 final.

(67)  Az Európai Parlament és a Tanács 810/2009/EK rendelete (2009. július 13.) a Közösségi Vízumkódex létrehozásáról (vízumkódex) (HL L 243., 2009.9.15., 1. o.).

(68)  A Bíróság 2014. december 18-i ítélete, Abdida, C-562/13, ECLI:EU:C:2014:2453.

(69)  A Tanács 2005/85/EK irányelve (2005. december 1.) a menekültstátusz megadására és visszavonására vonatkozó tagállami eljárások minimumszabályairól (HL L 326., 2005.12.13., 13. o.), amelyet a 2013/32/EU irányelv hatályon kívül helyezett.

(70)  Az Emberi Jogok Európai Bíróságának 2002. február 5-i ítélete, Čonka kontra Belgium, 51564/99. sz.

(71)  A Tanács 2003/9/EK irányelve (2003. január 27.) a menedékkérők befogadása minimumszabályainak megállapításáról (HL L 31., 2003.2.6., 18. o.).

(72)  Egyesült Nemzetek, 6 (2005) általános észrevétel: A származási országukon kívül tartózkodó, kísérő nélküli és hozzátartozóiktól elszakított gyermekekkel való bánásmód, 2005, elérhetőség: http://www.refworld.org/docid/42dd174b4.html

(73)  A Bíróság 2014. június 5-i ítélete, Mahdi, C-146/14 PPU, ECLI:EU:C:2014:1320.

(74)  A Bíróság 2009. november 30-i ítélete, Kadzoev, C-357/09 PPU, ECLI:EU:C:2009:741.

(75)  UNHCR, A lehetőségeket bemutató 2. sz. dokumentum: A kormányzatok lehetőségei a nyílt befogadásra és az őrizet alternatíváira vonatkozóan, 2015, elérhetőség: http://www.unhcr.org/protection/detention/5538e53d9/unhcr-options-paper-2-options-governments-open-reception-alternatives-detention.html

(76)  A Bíróság 2013. május 30-i ítélete, Arslan, C-534/11, ECLI:EU:C:2013:343.

(77)  A nemzeti jog alapján alkalmazandó különböző határidők áttekintése megtalálható itt: http://ec.europa.eu/smart-regulation/evaluation/search/download.do?documentId=10737855 (44–50. o.). Ez az áttekintés a 2013. decemberi helyzetet tükrözi, és időközben néhány nemzeti szabály megváltozott.

(78)  A Bíróság 2014. július 17-i ítélete, Bero, C-473/13, valamint Bouzalmate, C-514/13, ECLI:EU:C:2014:2095.

(79)  A Bíróság 2014. július 17-i ítélete, Pham, C-474/13, ECLI:EU:C:2014:2096.

(80)  UNHCR, A lehetőségeket bemutató 1. sz. dokumentum: A kormányzatok lehetőségei a nyílt befogadásra és az őrizet alternatíváira vonatkozóan, 2015, elérhetőség: http://www.unhcr.org/553f58509.pdf

(81)  Az Európai Unió Alapjogi Ügynöksége, A gyermekek idegenrendészeti őrizetének uniós jogi és szakpolitikai kerete, 2017, elérhetőség: http://fra.europa.eu/sites/default/files/fra_uploads/fra-2017-immigration-detention-children_en.pdf

(82)  Svájc, Norvégia, Izland és Liechtenstein különleges helyzete tekintetében: lásd a fenti 2. szakaszban található kapcsolódó lábjegyzetet.