52007DC0642

[pic] | AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK BIZOTTSÁGA |

Brüsszel, 22.10.2007

COM(2007) 642 végleges

A BIZOTTSÁG KÖZLEMÉNYE A TANÁCSNAK ÉS AZ EURÓPAI PARLAMENTNEK

2007. évi jelentés a Fenntartható Fejlődési Stratégia eddig elért eredményeiről {SEC(2007)1416}

TARTALOMJEGYZÉK

1. Bevezetés 3

2. Az uniós stratégiák közötti koherencia és a szereplők közötti partnerség biztosítása 3

3. A kulcsfontosságú kihívások terén elért haladás értékelése 4

3.1. Éghajlatváltozás és tiszta energia 4

3.2. Fenntartható közlekedés 5

3.3. Fenntartható fogyasztás és termelés 7

3.4. A természeti erőforrások megőrzése és az azokkal való gazdálkodás 8

3.5. Közegészségügy 9

3.6. Társadalmi befogadás, demográfia és migráció 10

3.7. Globális szegénység 11

4. Több területet átfogó szakpolitikák 12

4.1. Oktatás és képzés 12

4.2. Kutatás és fejlesztés 13

4.3. Finanszírozás és gazdasági kérdések 13

5. A célok Partnerség keretében történő elérése 14

5.1. Tájékoztatás, a szereplők mobilizálása és a multiplikátorhatás 14

5.2. Az eredmények elérése 14

6. Következtetés 15

1. BEVEZETÉS

2005-ben az Európai Tanács meghatározta azokat az alapelveket, melyek Európát a fenntartható fejlődés útjára viszik. Ezek az alapelvek átfogják az innovatív, versenyképes és ökológiailag hatékony gazdaságra épülő jólét erősítésének szükségességét, a környezet védelmét és minőségének javítását, a szociális igazságosság és a társadalmi kohézió elősegítését, szolidaritásban a világ többi országaival. 2006-ban az Európai Tanács felülvizsgált fenntartható fejlődési stratégiát (SDS) fogadott el, mely egységes, koherens tervet határoz meg arra, hogy az EU hogyan felelhetne meg még jobban ezeknek az alapelveknek és a Szerződésben meghatározott fenntartható fejlődés átfogó célkitűzésének. A terv hét kulcsfontosságú kihívásra épül, melyeket kezelni kell annak érdekében, hogy Európa előrehaladhasson a fenntartható fejlődés útján és megőrizhesse a fejlődés és a jólét jelenlegi szintjét. A terv felismerte, hogy az SDS céljait csak a tagállamok együttműködésével lehet megvalósítani, ezért a Bizottság és a tagállamok bevonásával működő új felülvizsgálati és jelentéstételi eljárást vezetett be.

Ez a jelentés első ízben összesíti ezen új munkamódszer eredményeit. A jelentés bemutatja a hét kulcsfontosságú célkitűzés elérése felé tett haladást és ismerteti az uniós és tagállami szintű szakpolitikai kezdeményezéseket, amelyek hozzájárultak ezekhez az eredményekhez. Mivel egyetlen év adatai alapján nem vonhatók le hitelt érdemlő következtetések a tendenciákra vonatkozóan, a különböző területeken mért haladás összehasonlítási alapjául a 2000. év szolgál.

A jelentés áttekintést nyújt az aktuális helyzetről[1], mely mérsékelt haladást mutat. Biztatóbb képet mutat az uniós és tagállami szintű szakpolitikai kezdeményezések alakulása. Az éghajlatváltozás és a fenntartható energia kiemelt kérdésekké léptek elő az EU belső és nemzetközi napirendjén. A szakpolitikai síkon zajló, messzenyúló haladástól a következő években gyakorlati eredményeket várnak. Megfigyelhető a kiemelt kérdések tekintetében a különböző szereplők közötti növekvő egyetértés: az EU, a tagállamok, a polgárok, a nem-kormányzati szervek és a gazdasági szereplők egyre inkább ugyanazokkal a kérdésekre összpontosítanak és ugyanazon célok elérésén dolgoznak.

Az eredmények összesítése alapjául szolgál további, a fenntartható fejlődés 2002. évi csúcstalálkozóját követő ágazati politikai fórumokon, valamint az SDS koordinációs kereten belül zajló párbeszédeknek, melyek a szakpolitikai kezdeményezések irányának vagy ütemének kiigazítására irányulnak, szem előtt tartva az általános és a konkrét célkitűzések hosszabb távra szóló kiigazítását.

2. Az uniós stratégiák közötti koherencia és a szereplők közötti partnerség biztosítása

A 2006. évi stratégia egyik kulcskérdése volt valamennyi szereplő – az EU, a tagállamok nemzeti, regionális és helyi szintű, valamint a civil társadalom és az üzleti élet képviselői – között partnerség kialakítása annak érdekében, hogy ugyanazokra a kiemelt kérdésekre koncentráljanak, illetve hogy biztosítsák a szakpolitikai területek közötti koherenciát. Ez egy hosszú távú folyamat, a stratégia végrehajtásának első éve azonban bizonyítja, hogy megvalósítható.

A jelentés rámutatott arra, hogy a szakpolitikai területek közötti koherencia biztosítása kihívást jelent valamennyi irányítási szinten. Uniós szinten a kihívást a fenntartható fejlődés átfogó, hosszú távú célkitűzése – melynek középpontjában az életminőség, a generációk közötti igazságos teherviselés és az európai társadalom hosszú távú életképessége áll –, valamint a középtávú növekedés és a lisszaboni menetrend szerinti versenyképesség és munkahelyteremtés közötti konvergencia jelenti. Az energiáról és az éghajlatváltozásról szóló napirend jó példa arra, hogy hogyan közelíthetők egymáshoz az említett közép- és hosszútávú stratégiai célok. Másik példa az egységes piac, mely megmutatja a szociális és környezetvédelmi intézkedésekkel kísért piacnyitás növekedést és jólétet ösztönző hatását. A szabályozás javítását célzó EU-program is hozzájárult a szakpolitikai területek közötti koherenciához azáltal, hogy valamennyi főbb szakpolitikai kezdeményezés gazdasági, szociális és környezeti hatásairól módszeres értékelést kér.

3. A kulcsfontosságú kihívások terén elért haladás értékelése

Az alábbiakban ismertetjük a fenntartható fejlődési stratégia hét kiemelt területének aktuális helyzetét, hangsúlyt fektetve a szakpolitikai célkitűzések megvalósítása érdekében hozott uniós és a tagállami szintű intézkedésekre. A kihívások kapcsolódnak egymáshoz; ezért az egyik területen született megoldások hatással vannak a többi területre, és kölcsönösen erősítik egymást.

3.1. Éghajlatváltozás és tiszta energia

Az EU halad az üvegházhatást okozó gázok csökkentése területén, az előrejelzések szerint a Közösség megvalósítja kiotói célkitűzését, feltéve hogy a tagállamok kidolgozzák és minél hamarabb végrehajtják a tervbe vett kiegészítő szakpolitikáikat és intézkedéseiket, miközben növekedik az EU gazdasága.

2005-ben az EU-15-ök üvegházhatást okozó gázok kibocsátása 2 %-kal csökkent az összehasonlítás alapjául szolgáló kiotói év értékéhez képest.

A kiotói célok elérése érdekében nagyobb mértékben kell támaszkodni a megújuló energiaforrásokra. A kilencvenes évek folyamán az EU-27-ek megújuló energiaforrás-fogyasztása évente átlagosan 3,2 %-kal, 2000 és 2005 között 4,1 %-kal nőtt. E növekedés ellenére – a bruttó hazai fogyasztás viszonylag magas növekedése miatt – a megújuló energiaforrások végső energiafogyasztásból való részesedése 2005-ben csupán 8,5 % volt. Az átlagos éves növekedés nem elégséges ahhoz, hogy elérjék a 2010-re kitűzött célt, azaz a teljes fogyasztásból való 12 %-os részesedést. 2005-ben a bioüzemanyagok az EU-27-ek fogyasztásának csak 1,08 %-át tették ki, ami messze elmarad a 2010-re meghatározott 5,75 %-os céltól.

Uniós szinten jelentős, előremutató szakpolitikai fejleményeknek lehettünk tanúi, melyek közül a legfontosabb a 2007. márciusi Európai Tanács keretében elfogadott új integrált éghajlatváltozási és energiapolitika, mely 2020-ra ambiciózus és kötelező célokat határoz meg az üvegházhatást okozó gázok csökkentése, a megújuló energiák és a bioüzemanyagok terén. További kezdeményezés még az energiahatékonysági cselekvési terv (2006. október) és a szén-dioxid kivonásáról és tárolásáról készült munkák[2].

Mára szinte az összes tagállam elfogadta nemzeti éghajlatváltozási stratégiáját, mely vagy különálló stratégia, vagy nemzeti energiapolitikai csomag részét képezi. Néhányan az éghajlatváltozás kérdéseivel foglalkozó hivatalokat és tudományos tanácsokat állítottak fel (pl. Egyesült Királyság, Svédország), mások adózási intézkedéseket hoznak. 2007-ben 23 nemzeti kiosztási tervet fogadtak el a kibocsátáskereskedelemről szóló irányelv szerint, melyek évente 1903,43 megatonnával csökkentik a kibocsátásokat a tagállamok által eredetileg javasolt 2101,64 megatonnával szemben.

További erőfeszítésekre van szükség az éghajlatváltozásra és az energiára vonatkozó célok előre meghatározott határidőn belüli elérése érdekében. Ehhez olyan erőfeszítésekre van szükség, melyekkel sikerre lehet vinni a kibocsátáskereskedelemről szóló szabályozást; emellett fontos a megújuló energiaforrások ösztönzése, a bioüzemanyagok fenntartható módon történő felhasználása és az éghajlatváltozással kapcsolatos alkalmazkodási stratégiák és tervek kidolgozása.

3.2. Fenntartható közlekedés

Európa még nem lépett a fenntartható közlekedés útjára. A közlekedés energiafogyasztása, mely alapján a keresletet mérik, a 27 tagú EU-ban 2000 és 2005 között évente átlagosan 1,3 %-kal nőtt, ami csak kissé marad el az ugyanerre az időszakra számított, átlagosan 1,7 %-os GDP-növekedés mögött. E számok nem arra utalnak, hogy a gazdasági növekedés valóban szétválna a környezetterhelés és a természeti erőforrások igénybevételének mértékétől.

Az üvegházhatást okozó gázok közlekedésre visszavezethető kibocsátása továbbra is nő, ami a 27 tagú EU-ban 2000 és 2005 között évente átlagosan 1,2 %-os növekedést tett ki. 2004-ben a belföldi közlekedés a 15 tagú EU összes üvegházhatást okozó gázkibocsátásának 21 %-át tette ki. A kibocsátás 1990 és 2004 között 26 %-kal növekedett, miközben ugyanebben az időszakban más ágazatokban csökkent a kibocsátás. Az új személygépkocsik 1 kilométerre eső átlagos széndioxid-kibocsátása 2000 és 2004 között folyamatosan csökkent az EU-15-ökben, évente átlagosan 1,3 %-kal. Ez az érték azonban az előző évtized értékénél alacsonyabb, és nem elégséges ahhoz, hogy elérjék a 2008/2009-re meghatározott 140 g/km, illetve a 2012-re meghatározott 120 g/km célt.

Nem valósult meg a környezetkímélő közlekedési módokra való kiegyensúlyozott áttérés célkitűzése. Az EU-27-ek tekintetében a közúti szállítás belföldi áruszállításból való részesedése lassan ugyan, de tovább növekedett 2000 óta: 2005-ben 76,5 %-ot tett ki. Az egy személyautóra eső utaskilométerek az EU-15-ökben viszonylag stabilizálódtak, 2004-ben elérték a teljes belföldi személyszállítás 84,8 %-át. A forgalmi torlódások növekedtek.

Pozitívumként említhető meg a közlekedésből származó szennyezőanyag-kibocsátás csökkentése terén elért haladás: az ózonelőanyagok kibocsátása 2000 és 2004 között évente átlagosan 4,4 %-kal, a porkibocsátás 4,2 %-kal csökkent.

Ehhez hasonlóan a közúti forgalom növekedése ellenére folyamatosan csökkent a közúti közlekedési balesetekben elhunytak száma az EU-27-ekben és az EU-15-ökben egyaránt. Az EU-15 jó úton halad azon javasolt célkitűzés felé, hogy 2000-hez képest 2010-re felére csökkentse a közúti baleseti halálozások számát, az EU-27 azonban ettől kissé lemaradt.

Az uniós szakpolitika főbb fejleményei között találjuk a közlekedéspolitikai fehér könyv félidős bizottsági értékelését; a városi mobilitásról szóló zöld könyvet, a személygépkocsikra és a könnyű haszongépjárművekre szigorúbb előírásokat megállapító (Euro 5-ös és 6-os normaként ismert) szabályozások elfogadását; továbbá a Bizottságnak az üzemanyagok minőségéről szóló irányelv, valamint a közúti forgalomban használt gázolaj minimális jövedéki adómértéke tekintetében a 2003/96/EK irányelv módosítására, valamint a légiforgalom uniós kibocsátáskereskedelmi rendszerbe történő felvételére irányuló javaslatait. Elfogadták a vasút liberalizálására irányuló csomagot és felülvizsgálták a tömegközlekedési szolgáltatásokat szabályozó jogi keretet.

A tagállamok intézkedések egész során keresztül kívánják megvalósítani a fenntarthatóbb közlekedésre és a környezetkímélő közlekedési módokra való áttérést. Csak néhány tagállam (pl. Finnország) rendelkezik közlekedési stratégiával. Más tagállamok esetében a fenntartható közlekedést beemelték más stratégiákba (pl. nemzeti területrendezési terv, finanszírozási stratégiák – Írország és Olaszország).

Léteznek más kezdeményezések is, melyek a teherautó-útdíjtól (Ausztria) egészen a közúti infrastruktúra korszerűsítéséig és az adók kivetéséig terjednek (Bulgária).

Néhány tagállam adóintézkedéseket fogadott el annak érdekében, hogy ösztönözze az üvegházhatást okozó gázok csökkentését: egyesek támogatják a kisebb méretű, üzemanyagtakarékos gépkocsik vásárlását (Dánia, Belgium), az alternatív üzemanyagok (Románia) és a bioüzemanyagok felhasználását (Ausztria, Bulgária), más országok pedig jövedéki adó alóli mentességet (Dánia), adókedvezményeket (Magyarország) és pénzügyi ösztönzőket (Olaszország) nyújtanak. Más tagállamok helyi sebességkorlátozásokat alkalmaznak és bevezették a P+R (park-and-ride) rendszereket (Ausztria, Málta). Több tagállam intézkedéseket hozott a környezetkímélő multimodális közlekedési rendszerre való áttérés ösztönzésére (Dánia, Magyarország) mind a személyszállítás (Csehország), mind az áruszállítás (Hollandia) terén. A tömegközlekedésre irányuló állami kezdeményezések kiterjednek a vasúthálózatot (nemzeti, regionális és elővárosi) célzó beruházásokra, az útdíjra és a kerékpározás népszerűsítésére (Ausztria, Bulgária, Dánia, Egyesült Királyság, Franciaország, Olaszország,). A közúti közlekedésbiztonság tekintetében néhány tagállam nemzeti közúti közlekedésbiztonsági stratégiákat fogadott el (Csehország, Görögország), mások javítottak a gépkocsik műszaki vizsgálatán (pl. Bulgária), illetve szigorítottak a sebességellenőrzéseken (pl. Franciaország).

További lépések is lehetségesek. A tagállamok intézkedései kiterjedhetnek az üzemanyag-hatékonyságot célzó technológiák, a kevésbé szennyező meghajtások, a környezetkímélő, kevésbé energiaigényes közlekedési módok ösztönzésére; valamennyi közlekedési mód tekintetében a szennyezőanyag-kibocsátásra vonatkozó előírások és az üvegházhatást okozó gázokra vonatkozó értékek szigorítására; zajtérképek kidolgozására és a közlekedés által okozott zaj csökkentésére a zaj forrásánál; a városi mobilitásra irányuló intézkedésekre és a logisztika optimalizálására; valamint az infrastruktúra adóztatására irányuló módszerek fejlesztésére.

3.3. Fenntartható fogyasztás és termelés

A fenntartható fogyasztás és termelés nehezen mérhető megbízható módon, mivel túl sok tényezőt kell figyelembe venni. Az erőforrás-termelékenységet jelző fő mutató alapján megállapítható az anyagfelhasználás és a gazdasági növekedés szétválása. Ezenkívül egyre több vállalat számol be környezeti teljesítményéről, és a piacon is gyorsan nő a fenntartható termékek és szolgáltatások száma. A haladás ellenére azonban még mindig marad kihasználatlan potenciál. Így például az EU-ban az átlagos anyagintenzitás kb. 1 kg/EUR, ami csak kissé marad el az Egyesült Államokban mért érték mögött, azonban a Japánban mért érték kétszerese[3]. Az EU jelenlegi energiafogyasztásának legalább 20 %-át meg tudná takarítani költséghatékony módon, ami évi 60 milliárd eurónak, illetve Németország és Finnország együttes jelenlegi energiafogyasztásának felel meg.

Az EU több kezdeményezést is tett a fenntartható termelés és fogyasztás értékelésére, ösztönzésére és előmozdítására: az energiafelhasználó termékekről szóló irányelv öko-tervezésre vonatkozó szempontjainak végrehajtása; az EU környezettechnológiai cselekvési terve[4]; valamint a környezetvédelmi technológiák ellenőrzési rendszerének kidolgozásának folytatása. Az EU a tagállamok segítségével folytatja az ökocímkék és a környezetmonitoring-rendszerek javítására irányuló munkát. Az ökocímkével rendelkező termékek száma azonban továbbra is alacsony, kevés az EMAS-rendszerben nyilvántartásba vett vállalkozás: az EU-ban működő kb. 29 millió vállalatból a becslések szerint 5000.

A tagállamok a fenntartható fogyasztás és termelés különböző szempontjaira vonatkozóan többféle stratégiával és cselekvési tervvel rendelkeznek. A fenntartható fogyasztás előmozdítását több tájékoztató kampány és intézkedés is célozza, pl. az Egyesült Királyságban a „Guide to greener living” (Útmutató a környezetberát élemódhoz) és az „Every Action Counts” (Minden tett számít) elnevezésű kampány, a fenntartható fogyasztás ösztönzésére irányuló iskolai versenyek (Ausztria), illetve a környezettudatosság kampány (Dánia).

Az állami hatóságok EU-szerte intézkedéseket hoznak a vállalatok szociális felelősségének (VSZF) előmozdítására és erősítésére. Hollandiában a hatóságok létrehozták a VSZF Hollandia alapítványt, melynek feladata az idevágó tudás és tapasztalatok cseréje. A francia értéktőzsdén jegyzett vállalatokat törvény kötelezi arra, hogy éves beszámolóik szociális és környezeti információkat is tartalmazzanak.

Tíz tagállamban nemzeti cselekvési tervet fogadtak el a zöld közbeszerzésről, néhányan pedig a zöld közbeszerzésre irányuló nemzeti célokat fogadtak el. Hollandiában a közbeszerzés 2010-re fog megfelelni 100 %-osan a fenntarthatósági kritériumoknak. Az Egyesült Királyságban Fenntartható Közbeszerzési Tervet fogadtak el. A központi kormányzat, a helyi önkormányzat és a Svéd Vállalkozások Szövetségének közös tulajdonában álló Svéd Környezetgazdálkodási Tanács szaktanácsadást, képzéseket és internet-alapú alkalmazást nyújt azon ajánlatkérők számára, akik a műszaki leírásokba környezeti szempontokat kívánnak beépíteni.

A tagállamok aktívan ösztönzik az üzleti innovációt és a környezettechnológia alkalmazását. Közös kormányzati és vállalkozói testületeket hoztak létre az üzleti lehetőségek és a környezettechnológiák fejlesztésének erősítése érdekében (Svédország, Egyesült Királyság). Néhány tagállam javított a környezettechnológiák finanszírozásán, pl. pénzügyi ösztönzőkkel (Egyesült Királyság), valamint vállalatoknak szóló innovációs díjakkal (Olaszország). Szlovéniában környezettechnológiai kiválósági központot hoztak létre. 21 tagállam elkészítette a környezettechnológiai cselekvési terv (ETAP) végrehajtására irányuló ütemtervet.

De ennél többet is lehet tenni. Az elkövetkező intézkedések a következőkre terjednek ki: integrált termékpolitika végrehajtása; a zöld közbeszerzés erősítése; az EMAS és az ökocímke-rendszerek felülvizsgálata; valamint a kevésbé erőforrásigényes termékekre és termelési eljárásokra irányuló kutatás előmozdítása.

3.4. A természeti erőforrások megőrzése és az azokkal való gazdálkodás

Ez a kihívás több különböző területet érint. A nem megújuló természeti erőforrások teljes felhasználásának csökkentése felé tett haladást a hazai anyagfelhasználás (DMC) mutatóval mérik. A DMC évente átlagosan 0,8 %-kal csökkent 2000 és 2004 között, ezzel megfordult a korábbi trend, mely 1990 és 2000 között évente átlagosan 0,1 %-os lassú növekedést mutatott[5]. Az erőforrástermelékenység 2000 és 2004 között 2,3 %-kal növekedett. Néhány elem, így az erőforráshatékonyság, az erdőgazdálkodás és a hulladékkeletkezés bizonyos mértékű stabilitást mutat. A biodiverzitás egyes részmutatói – pl. a halállományok alakulása – azonban jelentős aggodalomra adnak okot.

Az olyan erőforrások, mint a víz, levegő és talaj, valamint a biodiverzitás és a halászat helyzete egymástól eltérő és összetett képet mutat, emellett gyakran hiányoznak az EU-27 egészére vonatkozó adatok. 2000 és 2003 között a legtöbb tagállam esetében – melyekre vonatkozóan rendelkezésre állnak adatok – úgy tűnik, hogy csökkentették a víz mint erőforrás kiaknázását a talajvízből elvont mennyiségek csökkentése révén. A felszíni víz tekintetében nem ennyire egyértelmű a helyzet. Történt némi haladás a levegő minőségének javítása terén. A közlekedésből származó káros kibocsátás – ózonelőanyagok, savas anyagok és finompor – 1990 és 2004 között csökkent. A talaj minősége tovább romlik, mivel az éghajlatváltozás felerősíti az üvegházhatást okozó gázok talajból történő kibocsátását, valamint az olyan káros jelenségeket, mint a talajerózió, földcsuszamlások, a szikesedés és a szerves anyagok csökkenése. A halállományok kimerülése továbbra is problémát jelent. Az EU-vizekben kifogott halmennyiség jelentős része a biztonságos biológiai határérték alatti állományokból származik, és ez különösen a legértékesebb fajtákra vonatkozik (fehérhal). A tengerfenéken élő és a bentikus halállományok – mint pl. a tőkehal, lepényhal és nyelvhal – alakulása továbbra is aggodalomra ad okot. Miközben úgy tűnik, hogy a legtöbb madárfaj helyzete stabilizálódik, egy újabb tanulmány szerint Európa emlősfajainak 15 %-a veszélyeztetett, további 9 % pedig majdnem veszélyeztetett. Az európai emlősök 27 %-ában csökken a populáció, az emlősfajok csupán 8 %-ában figyelhető meg a populáció növekedése.

Az erőforrások megőrzésére és a biológiai sokféleségre irányuló legfontosabb uniós kezdeményezések a következők: a levegőminőségi és a víz-keretirányelv, valamint a madár- és élőhelyvédelmi irányelv végrehajtásának folytatása; az új Európai Halászati Alap létrehozása; a talajvédelemről szóló tematikus stratégia; az „erdészeti jogszabályok végrehajtása, irányítás és kereskedelem (FLEGT) kezdeményezés”.

A legtöbb tagállam erőfeszítéseket tett az erőforrásokkal való gazdálkodás javítására és a megújuló természeti erőforrások túlzott kitermelésének elkerülésére, különösen a mezőgazdaság, az erdészet, a halászat, a biológiai sokféleség előmozdítása, a vízgazdálkodás és a hulladékgazdálkodás területén. Valamennyi tagállam aktívan végrehajtja a hulladék-, a levegőminőség- és a víz-keretirányelvet, de ennek során a súlypont természetesen tagállamról tagállamra változik, például az új tagállamokban nagyobb szerepet játszik a szennyvíztisztítás. Néhány tagállam (Ausztria, Németország) a nyersanyagok tekintetében cselekvési terveket dolgozott ki, melyek az erőforráshatékonyság javítását célozzák. A legtöbb ország intézkedéseket hozott a biológiai sokféleség csökkenésének feltartóztatására és Natura 2000 területek kijelölésére. A biológiai sokféleségre vonatkozó célok és a Natura területek kijelölése terén elért eredmények tagállamonként jelentősen különböznek. Az élőhely-irányelvek szerint kijelölt területek elégséges voltára vonatkozó mutatók szerint az EU-15 elérte az irányelvben meghatározott cél 93 %-át, az EU-25 pedig 82 %-át. Több tagállam arról számol be, hogy hálózatukat már kiépítették, illetve közel állnak ahhoz.

Az elkövetkező intézkedések kiterjedhetnek a következőkre: a biológiai sokféleség hatásainak szakpolitikákba és programokba történő fokozottabb beemelése (ideértve a KAP keretében végzett egészségügyi vizsgálatot); a hulladék-, a levegőminőség- és a víz-keretirányelv végrehajtásának további figyelemmel kísérése; a szárazföldi és tengeri védett területeket egyaránt magába foglaló NATURA 2000 hálózat kiépítése, valamint a hálózat hatékony irányításának és finanszírozásának biztosítása; a nemzetközi szintű irányítás hatékonyságának erősítése a biológiai sokféleség megőrzése érdekében. Az EU azon célkitűzése, hogy a biológiai sokféleség csökkenését 2010-re feltartóztassák és hozzájáruljanak a biológiai sokféleség csökkenésének jelentős, világszintű visszaszorításához ugyancsak 2010-re, további jelentős erőfeszítések híján nem valósítható meg. A tagállamokra különös felelősség hárul, hogy a tervezés javításán keresztül összhangba hozzák a földterületek hasznosítását és a fejlesztési szükségleteket a biológiai sokféleség megőrzésével és az ökorendszer-szolgáltatások fenntartásával.

3.5. Közegészségügy

Az európaiak nemcsak tovább élnek, hanem életük nagyobbik részét komolyabb egészségügyi problémák nélkül élik le. Egyre kevesebben halnak meg krónikus betegségekben. A súlyos munkahelyi balesetek száma folyamatos csökkenést mutat.

Az életmóddal összefüggő betegségek, mint például az elhízás és a lelki betegségek azonban sajnos egyre nagyobb problémává válnak. Országtól függően 2003-ban a 25 és 34 év közötti túlsúlyos vagy elhízott fiatal férfiak aránya 30 és 64 % között mozgott, a fiatal nők esetében ez az arány 12 és 47 % közötti volt. A túlsúlyos vagy elhízott 65 éven felettiek aránya jelentősen nagyobb, az érték 62 ás 80 % közötti. Az elhízás növeli a 2-es típusú cukorbetegség, a kardiovaszkuláris megbetegedések és a rák különböző fajtáinak kockázatát, emellett hátfájást és depressziót idéz elő. Becslések szerint az EU-ban a kilencvenes években az elhízáshoz kapcsolható közvetlen költségek a következőképpen alakultak: Hollandiában az egészségügyi kiadások 1 %-át, Németországban 3,1 – 4,2 %-át és Belgiumban 6 %-át tették ki.

A dohányzás továbbra is egészségügyi problémát jelent. 2003-ban az európaiak 26 %-a rendszeresen dohányzott – a férfiak 32 %-a és a nők 21 %-a[6].

A mentális egészség tekintetében megállapítható, hogy amíg az öngyilkossági ráta összességében csökkent, évente 60 000 öngyilkosság történik, ami meghaladja a közlekedési balesetekben elhunytak számát. Az európaiak kb. 11,5 %-a szenved valamilyen mentális zavarban. A mentális egészségi problémák az EU-ban jelenleg a GDP legalább 3-4 %-át kitevő költségeket okoznak. A WHO előrejelzései szerint 2020-ra a szívbetegségek után a depresszió lesz a második leggyakoribb megbetegedés.

Az egészségi állapotbeli egyenlőtlenségek a társadalmi csoportok eltérő várható élettartamában mutatkoznak meg: ez férfiak esetében 4-6 évig, nők esetében 2-4 évig terjed. Néhány országban ezek a különbségek jóval magasabbak (10 év), több országban pedig úgy tűnik, hogy az elmúlt három évtized alatt ez a különbség még inkább nőtt. A 2004 májusa óta az Unióhoz csatlakozott tagállamok többsége jelentősen rosszabb egészségügyi mutatókkal rendelkezik a 2004 májusa előtt tagsággal rendelkező államokhoz képest.

Miközben a legtöbb szakpolitikai intézkedést tagállami vagy helyi szinten hozzák, az EU számos, a közegészségügyhöz közvetlenül kapcsolódó kezdeményezést indított. Ilyen például az élelmiszercímkézés és tápértékjelölés lehetőségeinek felülvizsgálata; „A táplálkozással, túlsúllyal és elhízással kapcsolatos egészségügyi kérdésekre vonatkozó európai stratégiáról” szóló fehér könyv; a HIV/AIDS elleni küzdelemről szóló, az Európai Unióra és szomszédaira kiterjedő cselekvési terv; a növényvédőszerek fenntartható használatáról szóló keretirányelvre irányuló javaslat, valamint az EU 2007-2013 időszakra vonatkozó, új állategészségügyi stratégiája.

A tagállamok kezdeményezéseket tesznek az életmóddal összefüggő betegségek megfékezésére, a járványok megelőzésére, valamint a vegyi anyagok kezelésének javítására. A tagállamok nem számoltak be kimerítően az élelmiszerekre és takarmányokra vonatkozó jogszabályokról, az állatjóllétről, a mentális egészségről vagy az egészségi állapotbeli egyenlőtlenségek csökkentéséről. A közegészségügy terén tanúsított, miniszterek közötti és ágazatokat átfogó jó együttműködésről alig állnak rendelkezésre adatok.

Általánosságban elmondható, hogy az EU-nak és a tagállamoknak folytatniuk kell az életmóddal összefüggő betegségek növekedésének megfékezésére irányuló intézkedéseiket. Figyelmet kell szentelni továbbá az egészséghez és a környezethez (a vegyianyag- és légszennyezés hatásai) kapcsolódó kérdéseknek. Az Európában folyamatosan fennálló egészségi állapotbeli egyenlőtlenségeket uniós és tagállami szinten egyaránt kezelni kell.

3.6. Társadalmi befogadás, demográfia és migráció

Egy fenntartható Európában ki kell építeni a generációk közötti és a generációkon belüli szolidaritást annak érdekében, hogy javuljon az élet minősége. Aggodalomra ad okot, hogy az EU népességének 16 %-át szegénység fenyegeti, különösen veszélyeztetettek a gyermekek, a gyermekeiket egyedül nevelők és az idős emberek. Az integráció kérdése több tagállamban is kihívást jelent, néhány országban továbbra is magas a bevándorlókat sújtó munkanélküliség. A fiatalok munkanélküliségi rátája magas maradt, néhány tagállamban problémát jelent a frissen végzősök nagy száma.

Pozitívumként említhető meg, hogy a munkanélküliség általában csökkent és mérsékelt előrelépés történt a szociális és területi kohézió előmozdítása terén, bár az EU leggazdagabb és legszegényebb térségei között jelentős jóléti különbségek figyelhetők meg. A szociális védelmi rendszereket a demográfiai változásoknak megfelelően korszerűsítik. A nők egyre nagyobb számban vállalnak munkát, a nyugdíjba vonulás átlagos életkora növekedik. A tagállamok nyugdíj- és egészségügyi rendszereik reformján dolgoznak.

A koordináció nyílt módszere az EU legfontosabb szakpolitikai eszköze a társadalmi kirekesztés és a szegénység elleni küzdelemben. A legutóbbi kezdeményezések a következők: a szociális védelemre és a társadalmi befogadásra irányuló új tanácsi keretrendszer; a férfiak és a nők közötti egyenlőségre irányuló új ütemterv a 2006-2010 közötti időszakra, valamint az Európa demográfiai jövőjéről szóló közlemény. 2007 és 2009 között hajtják végre a legális bevándorlásra irányuló átfogó szakpolitikai tervet (mely egy keretirányelvből és négy specifikus irányelvből áll).

Valamennyi tagállam bemutatta a 2006-2008 közötti időszakra vonatkozó, szociális védelemről és társadalmi befogadásról szóló, mindhárom területet átfogó stratégiáját. A demográfiai kihívásokra irányuló intézkedések terjedelme és időbeni ütemezése országonként eltérő, akárcsak a szakpolitikai elképzelések.

A továbbiakban a szociális védelemre, valamint az egészségügyi és nyugdíjrendszerek fenntarthatóvá tételére kell összpontosítani, a demográfiai trendek figyelembevétele mellett. A tágabb munkaerőpiaci stratégiák részeként a tagállamoknak folytatniuk kell az olyan intézkedések végrehajtását, amelyek növelik a nők, az idős és fiatal munkavállalók, valamint a bevándorlók munkaerőpiacon való részvételét. A rugalmas biztonságot előtérbe helyező megközelítés, mely biztosítja a rugalmas munkaszerződések és az egyén megfelelő támogatása közötti egyensúlyt, részét képezi a tagállamok által az említett kihívásokra adott válasznak. A tagállamoknak folytatniuk kell továbbá az egész életen át tartó tanulásra irányuló átfogó stratégiák, hatékony munkaerőpiaci politikák és modern társadalombiztosítási rendszerek kidolgozását.

3.7. Globális szegénység

A millenniumi fejlesztési célok (MDG) elérése terén elért haladás biztató. 2000 óta a globális szegénység majdnem 4 %-kal csökkent, ami azt jelenti, hogy 134 millióval csökkent a súlyos szegénységben élő emberek száma. Az általános iskolát elvégzettek aránya a 2000. évi 78 %-ról 2005-re 83 %-ra emelkedett. Javul a segélyek minősége és hatékonysága. A környezeti fenntarthatóságra nehezedő nyomás azonban továbbra is magas, nevezetesen az olyan kulcsfontosságú erőforrásokhoz, mint a vízhez, fához vagy a szántóföldhöz való hozzáférés, valamint ennek a legszegényebbek megélhetésére gyakorolt hatása tekintetében, ami konfliktusforrást jelenthet.

Másrészt 1 milliárd ember továbbra is rendkívüli szegénységben él. Valamennyi fejlődő régió tekintetében megállapítható, hogy nem sikerült csökkenteni a gyermekhalandóságot, a fejlődő országokban élő gyermekek egyharmada az átlagos súlyon aluli vagy növekedésében visszamaradott. A fejlődő országokban élők felének nincs hozzáférése jobb higiéniai/víz- és csatornázási hálózatokhoz. A 2000. évi mélypontot követően jelentősen megugrott az EU-15-ök hozzájárulása a hivatalos fejlesztési segélyekhez bruttó nemzeti jövedelmük arányában (ODA/GNI): 2000 és 2005 között 0,32 %-ról 0,44 %-ra növekedett. Ez a növekedés azonban 2006-ban leállt, az ODA/GNI kis mértékben, 0,43 %-ra csökkent, az EU pedig enyhén eltért a 2010-re meghatározott közbenső céljaitól.

Uniós szinten azonban előrehaladás figyelhető meg a szakpolitikák terén. 2005 decemberében a három EU-intézmény elfogadta az „Európai konszenzus a fejlesztési politikáról” című dokumentumot, mely az EU fejlesztési politikájának fókuszába helyezi a szegénység felszámolását. Az EU a világ legnagyobb donora, az EU-Afrika stratégia prioritásként kezeli az Afrikával való együttműködést (2007. évi közös EU-Afrika stratégia). Az EU szomszédsági politikája keretében rendkívül aktív a mediterrán térségben, és aktív együttműködést folytat Latin-Amerikával és Ázsiával. Több új szakpolitikai kezdeményezés született az uniós támogatások koordinációjának és koherenciájának javítása érdekében.

Öt évvel a fenntartható fejlődéssel foglalkozó világszintű csúcstalálkozó (WSSD 2002) után csak mérsékelt haladás könyvelhető el a WSSD céljainak megvalósítása terén. Az EU és a tagállamok ugyanakkor elkötelezték magukat amellett, hogy világszerte aktívan támogatják a fenntartható fejlődést, és hogy biztosítják az EU belső és külső politikái és a globális fenntartható fejlődés közötti összhangot. Ez meglehetősen tág célkitűzést jelent, a tagállamok pedig hajlamosak a számukra fontos egyes kérdéskörökre vagy földrajzi régiókra koncentrálni.

A támogatás mennyiségét illetően továbbra is lehetséges a GNI 0,56 %-ában megállapított közbenső cél 2010-re, illetve a GNI 0,7 %-ában megállapított millenniumi fejlesztési cél 2015-re történő elérése. Ugyanakkor egyértelmű, hogy további jelentős erőfeszítésekre van szükség a cél elérése érdekében. Számos kihívás marad, melyek többek között a következők: az általános költségvetési támogatás segélyezési mechanizmusként történő felhasználásának továbbfejlesztése; a hazájukat környezeti okokból elhagyó és a saját hazájukon belül lakóhelyüket elhagyni kényszerült személyek jelentette kihívások kezelése; a tagállamok vízügyi és erdőgazdálkodási kezdeményezések melletti elkötelezettségének növelése; biztosítani, hogy a fenntartható fejlődés környezeti szempontjait megfelelő mértékben figyelembe vegyék a segélyek elosztásakor; nemzetközi környezetvédelmi irányítási rendszer megvalósítása, mely fenntartható fejlődéshez vezet és biztosítja a kereskedelempolitika fenntarthatósághoz való hozzájárulását. Egyértelmű, hogy a további együttműködés és koordináció a segélyek területén döntő jelentőséggel bír, ha az EU érezhetően hozzá kíván járulni a millenniumi fejlesztési célok eléréséhez.

4. Több területet átfogó szakpolitikák

4.1. Oktatás és képzés

Az oktatás és a képzés előfeltételét képezi annak, hogy az állampolgároknak átadják a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó célok eléréséhez szükséges tudást és képességeket. Az „Oktatás és képzés 2010” munkaprogram az oktatásra és képzésre irányuló európai cselekvések politikai kerete, melyen belül a tagállamok 2010-ig elérendő öt főbb célról állapodtak meg: az iskolából lemorzsolódók számának csökkentése; az írni-olvasni tudás szintjének növelése a 15 évesek körében, és; az érettségizők számának jelentős növelése. A program célja az oktatás és a képzések minőségének javítása és mindenki számára hozzáférhetővé tétele. A tagállamok egyre nagyobb mértékben foglalkoznak ezekkel a kérdésekkel, és a fenntartható fejlődéshez kapcsolódó kihívásokat beemelik oktatási rendszerükbe. Az EU-25-ök esetében az egész életen át tartó tanulás a 2000. évi 7,5 %-ról 2006-ra 9,6 %-ra növekedett, ami a 2010-re 12 %-ban meghatározott barcelonai célkitűzés fényében bíztatónak tűnik.

4.2. Kutatás és fejlesztés

A kutatás és a technológiai fejlesztés elengedhetetlen az innovatív és előremutató megoldások fejlesztéséhez, melyek szükségesek ahhoz, hogy előrehaladást lehessen elérni a hét kulcsfontosságú kihívás terén. Az Eurostat adatai alapján a kutatásra és fejlesztésre irányuló beruházások GDP-hez viszonyított aránya 2000 és 2005 között stagnált. 2005-ben ez az érték az EU-15-re vonatkozóan 1,9 % volt, az EU-25-ök esetében pedig 1,4 %, ami messze elmarad az uniós céltól, melyet 2010-re a GDP 3 %-ában állapítottak meg.

A 2007 januárjában elindított hetedik KTF keretprogram[7] (FP7) egyik fő célkitűzése az európai kutatás mobilizálása a fenntartható fejlődés előmozdítása érdekében. A végrehajtás első évében (2007) az együttműködésen alapuló kutatási tevékenységek 40 %-a közvetlenül vagy közvetve kapcsolódott az EU fenntartható fejlődési stratégiájában foglalt kihívásokhoz. Javaslatot terjesztettek elő két közös technológiai kezdeményezésre, melyek a „Tiszta égbolt” (Clean Sky)[8] és az „Üzemanyagcella és hidrogén”[9] nevet viselik. Emellett tizenöt technológiai platform és tizennégy ERANET foglakozik közvetlenül az EU fenntartható fejlődési stratégiájában foglalt kihívásokkal. A Bizottság iránymutatást dolgozott ki az adókedvezmények és a közbeszerzések alkalmazásáról a magánszektor kutatási tevékenységébe irányuló beruházások élénkítése érdekében, valamint felülvizsgálta a K+F és az innovációs tevékenységekhez nyújtott állami támogatásokra vonatkozó szabályozását.

A tagállamok jelentései alapján megállapítható, hogy a legtöbb ország nemzeti kutatási politikája a K+F tevékenységeket az EU fenntartható fejlődési stratégiájában foglalt kihívások szolgálatába állítja, az Európai Kutatási Térség perspektívájában.

A Bizottság a továbbiakban is törekedni fog arra, hogy a K+F-et a fenntartható fejlődés szolgálatába állítsa, szem előtt tartva a növekedést és a munkahelyteremtést célzó lisszaboni stratégia és az EU fenntartható fejlődési stratégiája közötti szinergia kiaknázását.

4.3. Finanszírozás és gazdasági kérdések

A fenntartható fejlődés előmozdítását uniós és tagállami szinten számos piaci alapú eszköz (adók és kibocsátáskereskedelmi rendszer), valamint szakpolitika-specifikus piaci ösztönző (K+F tevékenységhez nyújtott pénzügyi támogatás, innováció és demonstráció bizonyos szakterületeken) segíti. A piaci alapú eszközök használatának lehetőségei még nincsenek teljes mértékben kimerítve.

2007 márciusában a Bizottság elfogadta a környezetvédelemhez és az energiához kapcsolódó politikai célokra szolgáló piaci alapú eszközökről szóló zöld könyvet, 2008 folyamán pedig a Bizottság felülvizsgálja az energiaadóról szóló irányelvet[10], majd megvizsgálja a környezeti szempontból káros támogatások meghatározásának és fokozatos megszüntetésének módjait. A Bizottság javaslatot tett a személygépkocsik adóztatásának átalakítására[11] valamint az ólommentes benzin és az üzemanyagként használt gázolaj adóztatásának koordinálására[12].

Az Európai Regionális Fejlesztési Alap és a Kohéziós Alap az EU fontos pénzügyi eszközei, melyek a 2007-2013 közötti időszakra jelentős pénzügyi támogatást nyújtottak az EU fenntartható fejlődési stratégiájának legfontosabb területeihez, pl. az éghajlatváltozáshoz (9 milliárd EUR) és a fenntartható közlekedéshez (36 milliárd EUR). A kohéziós politika alkalmazza a fenntartható fejlődés alapelveit („polgárok bevonása” és „szakpolitikák koherenciája és kormányzás”), azaz bevonja az érintetteket a kormányzás valamennyi szintjén, és előmozdítja a szakpolitikák koherens, ágazatokat átfogó kialakítását.

5. A célok Partnerség keretében történő elérése

5.1. Tájékoztatás, a szereplők mobilizálása és a multiplikátorhatás

Az EU fenntartható fejlődési stratégiája csak úgy működhet hatékonyan és eredményesen, ha arról a társadalom különböző szintjeit megfelelően tájékoztatják, valamint a polgárok, a gazdasági szereplők és a kormányzat bevonásával megfelelően végrehajtják. E cél érdekében az EU és a tagállamok részéről egyaránt szerveztek tudatosítást célzó programokat és olyan konkrét kérdésekkel foglalkozó konferenciákat, mint pl. az éghajlatváltozás, a közlekedés és az egészségügy.

A polgároktól (ideértve a nem kormányzati szervezeteket is) jövő visszajelzések konstruktív és kritikus észrevételeket jelentenek a célok elérésére és a végrehajtásra irányulóan. Erre jó példa az ún. helyi Agenda 21 program és az „Európa fenntartható városaiért indított kampány”. Az Európai Gazdasági és Szociális Bizottság (EGSZB) 2007. májusi konzultatív fórumán[13] találkoztak a civil társadalom csoportjai, melyek részvételével megvitatták, hogy a civil társadalom hogyan járulhat hozzá konstruktív megoldásokhoz az éghajlatváltozás terén.

A vállalatok és a vállalatvezetők kezdik felismerni azt a versenyelőnyt, melyet a fenntarthatóságot előtérbe helyező üzleti megközelítés számukra nyújt. A Dow Jones fenntarthatósági index[14] szerint az abban szereplő vállalatok rendszerint jobban teljesítenek, mint az abban nem szereplő vállalatok. A vállalatvezetők új kezdeményezéseket terjesztettek elő – az Európai Vállalatvezetők Csoportja és a vállalkozások szociális felelősségvállalásáért (VSZF) alakított európai szövetség két ilyen kezdeményezés, melyek a vállalatok környezeti és szociális teljesítménye javításának új, innovatív módjait kutatják.

5.2. Az eredmények elérése

A 2006. évi SDS új irányítási struktúrát hozott létre. Az elmúlt évben minden egyes tagállam SDS-koordinátort nevezett ki, a Bizottság pedig SDS-koordinátor csoportot állított fel, mely részt vesz az Európai Fenntartható Fejlődési Hálózat (ESDN) munkájában.

Az Eurostat a fenntartható fejlődést mérő mutatók egész sorával járult hozzá a nyomon követési folyamathoz, melyek jobban kapcsolódnak a megújult EU fenntartható fejlődési stratégia[15] prioritásaihoz és célkitűzéseihez. E mutatókról rendszeres megbeszéléseket folytatnak az Eurostattal.

Az EU fenntartható fejlődési stratégiája javasolta a nemzeti stratégiák szakértői értékelését annak érdekében, hogy a bevált gyakorlatokat könnyebben lehessen felismerni és megosztani a kölcsönös tanulás folyamata keretében. A Bizottság kézikönyvet dolgozott ki, és 2007-ben társfinanszírozta a fenntartható fejlődésre irányuló holland nemzeti stratégia szakértői értékelését. Ez az értékelés jelentős mértékben hozzájárult a fenntartható fejlődésre irányuló holland nemzeti stratégia jelenleg folyamatban levő átdolgozásához és kézzelfogható politikai hatással volt. 2008-ra további értékeléseket terveznek.

Az EGSZB 2006 szeptemberében létrehozta a Fenntartható Fejlődés Megfigyelőközpontját (SDO)[16], mely kidolgozta az EU 2007. július 11-én elfogadott fenntartható fejlődési stratégiája keretében elért eredményeket ismertető kétéves jelentésről szóló véleményt. A Régiók Bizottsága véleményt dolgozott ki a fenntartható fejlődést hirdető oktatásról, melyet 2007 őszén fogadnak el.

A tagállamok aktualizálják nemzeti stratégiáikat és azokat az EU fenntartható fejlődési stratégiájához igazítják.

6. Következtetés

A 2006. júniusi Európai Tanács következtetései az EU, a tagállamok, a civil társadalom és a vállalkozások közötti új partnerség kezdetét jelezték, melynek célja a fenntartható fejlődés célkitűzéseinek közös munkával történő elérése.

Az eddig elért eredményekről szóló jelentés szerint a konkrét haladás mérsékeltnek mondható, azonban uniós és tagállami szinten egyaránt megfigyelhető a szakpolitikák jelentős fejlődése több területen is, mint pl. az éghajlatváltozás és a tiszta energia. A 2006. júniusi stratégiában meghatározott prioritások továbbra is érvényesek. A jelentésben és a csatolt mellékletben ismertetett számos példa rávilágít arra, hogy továbbra is figyelmet kell szentelni az összes kiemelt területen történő végrehajtásra.

[1] Az SDS terén tett haladás elemzése – a Tanács kérésének megfelelően – különböző forrásokra épül, melyek a következők: az EU fenntartható fejlődési stratégiájában foglaltaknak megfelelően a nemzeti SDS-koordinátorok által megküldött nemzeti jelentések, a 2000. éven alapuló fenntartható fejlődési mutatószámokra épülő Eurostat monitoringjelentés, a Bizottság munkadokumentuma és egy független tanácsadó által elkészített tanulmány.

[2] „A globális éghajlatváltozás 2° Celsius-fokra való csökkentése: az előttünk álló út 2020-ig és azon túl” című január 10-i bizottsági közlemény, és „Európai energiapolitika”.

[3] „ A természeti erőforrások fenntartható felhasználása és az azokkal való gazdálkodás ” című, 9/2005. sz. EEA-jelentés (Európai Környezetvédelmi Ügynökség).

[4] http://ec.europa.eu/environment/etap/pdfs/comm_pdf_com_2007_0162_f_en_acte.pdf

[5] EUROSTAT 2007. évi monitoring jelentés.

[6] Az EUROSTAT 2007. évi monitoring jelentése, bizottsági főigazgatóságok forrásai és nemzetközi források (ideértve a WHO-t is) alapján.

[7] Az Európai Parlament és a Tanács 1982/2006/EK határozata (2006. december 18.) az Európai Közösség kutatási, technológiafejlesztési és demonstrációs tevékenységekre vonatkozó hetedik keretprogramjáról (2007–2013) – 29. pont és I. melléklet.

[8] COM(2007)315 végleges.

[9] COM(2007)571 végleges.

[10] A Tanács 2003/96/EK irányelve.

[11] COM(2005)261.

[12] COM(2007)52.

[13] http://www.eesc.europa.eu/stakeholders_forum/index_en.asp

[14] Az 1999-ben létrehozott Dow Jones fenntarthatósági index az első globális index, mely világszerte méri a fenntarthatóság terén vezető vállalatok pénzügyi teljesítményét.

[15] A fenntartható fejlődés mutatóinak frissített listáját a bizottsági szolgálatok fenntartható fejlődés stratégiáról szóló munkadokumentumának melléklete tartalmazza.

[16] http://www.eesc.europa.eu/sections/sdo/index_en.asp