1.

A Brexit ellenére fennáll‑e az Egyesült Királyság által korábban az uniós jog átültetése céljából elfogadott rendelkezéseknek továbbra is az uniós joggal összhangban történő alkalmazására vonatkozó uniós jogi kötelezettség? Ezt a kérdést teszi fel a Cour de cassation (semmítőszék, Franciaország) a Bíróságnak egy „régi ügy” tekintetében. E régi ügy olyan tényálláson alapul, amely jóval az Egyesült Királyság kilépését megelőzően valósult meg, és amely szintén még a kilépés előtt a francia bíróságok előtt indított keresethez vezetett.

2.

Tartalmi szempontból e tekintetben az egyenlő bánásmódról szóló irányelvnek ( 3 ) a nemi alapon történő állítólagos hátrányos megkülönböztetés bizonyításának terhére vonatkozó egyik rendelkezéséről van szó. A Cour de cassation (semmítőszék) azt szeretné megtudni, hogy az Egyesült Királyság átültető szabályozását az uniós jog alapján az irányelvvel összhangban kell‑e értelmezni, vagy akár az irányelvi rendelkezés közvetlen alkalmazása is szóba jöhet‑e. Az uniós jog mindazonáltal csak akkor követeli meg ezen eszközök alkalmazását, ha az a kilépés ellenére továbbra is alkalmazandó ilyen régi ügyekre az Egyesült Királyságban. E kérdés megválaszolásához az EUSZ 50. cikk és a kilépésről rendelkező megállapodás ( 4 ) értelmezésére van szükség.

3.

A szerződések jogáról szóló, 1969. május 23‑i bécsi egyezmény ( 5 ) (a továbbiakban: Bécsi Egyezmény) 70. cikkének (1) bekezdése a szerződés megszűnésének következményeit szabályozza:

„Amennyiben a szerződés másképpen nem rendelkezik, vagy a felek másképpen nem állapodtak meg, a szerződésnek a rendelkezései szerinti, vagy az egyezménnyel összhangban történt megszűnése:

4.

Az EUSZ 50. cikk (1)–(3) bekezdése az Unióból való kilépés hatásait és a kilépésről szóló megállapodást szabályozza:

„(1)   Saját alkotmányos követelményeivel összhangban a tagállamok bármelyike úgy határozhat, hogy kilép az Unióból.

(2)   A kilépést elhatározó tagállam ezt a szándékát bejelenti az Európai Tanácsnak. Az Európai Tanács által adott iránymutatások alapján az Unió tárgyalásokat folytat és megállapodást köt ezzel az állammal, amelyben az érintett államnak az Unióval való jövőbeli kapcsolataira tekintettel meghatározzák az illető állam kilépésének részletes szabályait. […]

(3)   A kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének időpontjától, illetve ennek hiányában a (2) bekezdésben említett bejelentéstől számított két év elteltével a Szerződések az érintett államra többé nem alkalmazhatók, kivéve ha az Európai Tanács az érintett tagállammal egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.”

5.

A kilépésről rendelkező megállapodás negyedik preambulumbekezdése emlékeztet az EUSZ 50. cikkre:

„EMLÉKEZTETVE ARRA, hogy az EUSZ 50. cikke értelmében, összefüggésben az Euratom‑Szerződés 106a. cikkével és az e megállapodásban megállapított rendelkezésekre is figyelemmel, az Unió és az Euratom jogának teljessége e megállapodás hatálybalépésétől kezdve már nem lesz alkalmazandó az Egyesült Királyságra”.

6.

A kilépésről rendelkező megállapodás hetedik preambulumbekezdése hangsúlyozza a jogbiztonság célját:

„AZZAL AZ ELHATÁROZÁSSAL, hogy biztosítsák a rendezett kilépést a kilépéssel kapcsolatos olyan különféle rendelkezések révén, amelyek célja a zavarok elkerülése és a jogbiztonság garantálása a polgárok és a gazdasági szereplők, valamint az uniós és az egyesült királysági igazságügyi és közigazgatási hatóságok számára, mindazonáltal nem zárva ki annak lehetőségét, hogy a kilépéssel kapcsolatos releváns rendelkezéseket a későbbiekben felváltja (felváltják) a jövőbeli kapcsolatokat szabályozó megállapodás(ok)”.

7.

A kilépésről rendelkező megállapodás 66. és 67. cikke polgári jogi kérdésekkel kapcsolatos átmeneti rendelkezéseket tartalmaz:

„66. cikk

Szerződéses és szerződésen kívüli ügyekben alkalmazandó jog

Az Egyesült Királyságban az alábbi jogi aktusokat a következőképpen kell alkalmazni:

67. cikk

Joghatóság, bírósági határozatok elismerése és végrehajtása, valamint ezekkel kapcsolatos együttműködés a központi hatóságok között

(1) Az Egyesült Királyságban, valamint a tagállamokban az Egyesült Királyságot érintő helyzetekben az átmeneti időszak vége előtt indított jogi eljárások tekintetében, valamint az ilyen eljárásokhoz az 1215/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet[ ( 8 )] 29., 30. és 31. cikke, a 2201/2003/EK rendelet[ ( 9 )] 19. cikke, illetve a 4/2009/EK tanácsi rendelet[ ( 10 )] 12. és 13. cikke alapján kapcsolódó jogi eljárások tekintetében a következő jogi aktusokat vagy rendelkezéseket kell alkalmazni:

(2) Az Egyesült Királyságban, valamint a tagállamokban az Egyesült Királyságot érintő helyzetekben az ítéletek, határozatok, közokiratok, perbeli egyezségek és megállapodások elismerése és végrehajtása tekintetében az alábbi jogi aktusok vagy rendelkezések a következőképpen alkalmazandók:

(3) […]”

8.

A kilépésről rendelkező megállapodás 126. cikke szerint az átmeneti időszak 2020. december 31‑én ért véget. Ezen időszak alatt az uniós jog továbbra is alkalmazandó volt az Egyesült Királyság tekintetében és az Egyesült Királyságban a 127–131. cikkben foglalt bizonyos konkrét kivételekkel.

9.

Az egyenlő bánásmódról szóló irányelv (30) preambulumbekezdése a bizonyítási tehernek a 19. cikkben foglalt szabályozására vonatkozik:

„A bizonyítási teherrel kapcsolatos szabályok elfogadása jelentős szerepet játszik annak biztosításában, hogy lehetőség nyíljon az egyenlő bánásmód elvének eredményes betartatására. A Bíróság határozata értelmében gondoskodni kell annak biztosításáról, hogy a bizonyítás az alperest terheli, amennyiben a megkülönböztetés [helyesen: hátrányos megkülönböztetés] valószínűsíthető, kivéve olyan eljárások esetében, amelyekben a bíróság vagy az egyéb illetékes nemzeti hatóság feladata a tények feltárása. Lényeges azonban annak tisztázása, hogy a közvetlen vagy a közvetett megkülönböztetésre [helyesen: hátrányos megkülönböztetésre] utaló tények értékelése a nemzeti jogszabályoknak vagy gyakorlatnak megfelelően továbbra is az illetékes nemzeti szerv feladata. Ezen túlmenően a tagállamok feladata az eljárás megfelelő szakaszában a felperes számára kedvezőbb bizonyítási szabályok bevezetése.”

10.

Az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikkének (1) bekezdése a bizonyítási terhet szabályozza:

„(1) A tagállamok, nemzeti bírósági rendszerükkel összhangban, megteszik a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy az alperes legyen köteles azt bizonyítani, hogy az egyenlő bánásmód elvét nem sértették meg, amennyiben valaki úgy ítéli meg, hogy az egyenlő bánásmód elve alkalmazásának elmulasztása miatt sérelmet szenvedett és bíróság vagy más illetékes hatóság előtt olyan tényekre hivatkozik, amelyekből közvetlen vagy közvetett megkülönböztetésre [helyesen: hátrányos megkülönböztetésre] lehet következtetni.”

11.

Az Equality Act 2010 (az egyenlő bánásmódról szóló 2010. évi törvény) „A bizonyítási teher” című 136. cikke az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikkét ülteti át:

„(1)   Ez a cikk az e törvény megsértésével kapcsolatos valamennyi eljárásra alkalmazandó.

(2)   Amennyiben olyan tények állnak fenn, amelyek alapján a bíróság – egyéb magyarázat hiányában – úgy határozhatott, hogy valamely személy (A) megsértette az érintett rendelkezést, a bíróságnak meg kell állapítania, hogy a jogsértés megtörtént.

(3)   A (2) bekezdés azonban nem alkalmazandó, ha A bizonyítja, hogy A nem sértette meg az érintett rendelkezést.”

12.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a következőképpen mutatja be a tényállást, anélkül, hogy megállapításokat tenne a francia bíróságok joghatóságával kapcsolatban.

13.

HJ 2007. január 17. óta állt a Crédit Agricole Corporate & Investment Bank (a továbbiakban: CACIB) alkalmazásában. A munkaszerződésre az Egyesült Királyság joga az irányadó. HJ utoljára az ügyfélinformációs rendszerekkel foglalkozó alkalmazotti munkakört töltött be a bank egyik egyesült királysági telephelyén, majd 2013. augusztus 28‑tól betegszabadságon volt.

14.

Mivel HJ úgy vélte, hogy nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés és lelki zaklatás érte, 2013. szeptember 23‑án a conseil de prud’hommes Nanterre‑hez (nanterre‑i munkaügyi bíróság, Franciaország) fordult a munkaszerződésre hivatkozva különböző követeléseket támasztva. 2019. június 26‑i ítéletében e bíróság elutasította a kérelmeit.

15.

HJ fellebbezést nyújtott be a cour d’appel de Versailles‑hoz (versailles‑i fellebbviteli bíróság, Franciaország). 2021. május 27‑i ítéletében e bíróság megállapította, hogy HJ nem mutatott be olyan elsődleges tényeket, amelyeket releváns körülményként figyelembe lehetne venni, és amelyekből az egyesült királysági Equality Act 2010 13–19. és 136. cikke értelmében hátrányos megkülönböztetésre lehetne következtetni. Azt is megállapította, hogy az ugyanezen törvény 26. cikke értelmében vett, hátrányos megkülönböztetéssel okozott zaklatás és az ugyanezen törvény 27. cikke értelmében vett megtorlás fennállása nem nyert bizonyítást.

16.

HJ felülvizsgálati kérelmet terjesztett ezzel szemben a Cour de cassation (semmítőszék) elé.

17.

A felek között vita van többek között abban a kérdésben, hogy annak ellenére, hogy az Egyesült Királyság időközben kilépett az Európai Unióból, továbbra is kötelező‑e az uniós jog alapján az Equality Act 2010‑et és különösen a 136. cikkben foglalt, a bizonyítási teherre vonatkozó szabályt az uniós joggal, tehát mindenekelőtt az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikkével összhangban értelmezni.

18.

A Cour de cassation (semmítőszék) ezért a következő kérdésekkel fordul a Bírósághoz:

19.

HJ, a Crédit Agricole Corporate & Investment Bank, a Francia Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királysága, valamint az Európai Bizottság írásbeli észrevételeket nyújtott be. Lengyelország kivételével valamennyien részt vettek a 2025. június 24‑i tárgyaláson is.

20.

Az Egyesült Királyságnak az Európai Unióból való kilépését megelőzően az uniós jog arra kötelezte ezen állam bíróságait, hogy az egyenlő bánásmódról szóló irányelvet átültető nemzeti szabályozást lehetőség szerint ezen irányelvvel összhangban értelmezzék. ( 17 ) Ha ez nem volt lehetséges, akkor felmerült az érintett irányelvi rendelkezés közvetlen alkalmazásának ( 18 ) vagy a hátrányos megkülönböztetés tilalma alapjogi elvének az irányelv fényében történő közvetlen alkalmazásának ( 19 ) kérdése.

21.

E kötelezettségek kétségtelenül fennálltak az alapeljárás tárgyát képező események idején, mivel azoknak a conseil de prud’hommes Nanterre (nanterre‑i munkaügyi bíróság) előtt történt 2013. szeptember 23‑i keresetindítást megelőzően kellett megvalósulniuk. Az említett kötelezettségek még a kereset 2019. június 26‑i elutasításakor is fennálltak.

22.

A cour d’appel de Versailles‑nak (versailles‑i fellebbviteli bíróság) a fellebbezés tárgyában történt 2021. május 27‑i határozathozatalakor azonban az Egyesült Királyság már kilépett az Unióból, és 2020. december 31‑én az az átmeneti időszak is véget ért, amely alatt az uniós jog továbbra is széles körben alkalmazandó volt az Egyesült Királyságban.

23.

Ebből adódik a Cour de cassation (semmítőszék) előzetes döntéshozatal iránti kérelmének az a központi kérdése, hogy egy ilyen „régi ügyben” a kilépés ellenére továbbra is fennállnak‑e az említett uniós jogi kötelezettségek (erről lásd a B. pontot). Az e kérdésre adandó választól függ, hogy e tekintetben továbbra is fennállhatnak‑e az Egyesült Királyság szabályozásának az irányelvvel összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettségek (erről lásd a C. pontot). Legelőbb azonban néhány megjegyzést kell tenni az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságával kapcsolatban, amelyek különösen a harmadik kérdés elfogadhatatlanságához vezetnek (erről lásd az A. pontot).

24.

A Bizottság és a CACIB kétségbe vonja az összes vagy legalábbis néhány előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés releváns voltát.

25.

A Bizottság nem lát ellentmondást az Equality Act 2010 136. cikke és az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikke között. Az sem állapítható meg, hogy a cour d’appel de Versailles (versailles‑i fellebbviteli bíróság) eltért volna a 19. cikktől a 136. cikk értelmezése és alkalmazása során. Ezért nem merül fel a kérdés, hogy jelenleg is fennáll‑e még az Egyesült Királyság szabályozásának az irányelvvel összhangban álló értelmezésére vonatkozó uniós jogi kötelezettség, nem is beszélve a 19. cikk közvetlen alkalmazásának kérdéséről.

26.

A CACIB kifejti, hogy az alapügyben egy olyan bizonyítási szabályról van szó, amely nem az uniós jogból, hanem a francia ítélkezési gyakorlatból ered. Ez a francia jognak az állítólagosan hátrányos megkülönböztetést szenvedett személyek számára – megengedett – kedvezőbb értelmezése, amely nem vonatkoztatható az egyenlő bánásmódról szóló irányelvnek az Egyesült Királyság általi átültetésére.

27.

A CACIB hangsúlyozza továbbá, hogy a vita tárgyát érdemi szempontból a bizonyítékoknak a cour d’appel de Versailles (versailles‑i fellebbviteli bíróság) általi értékelése képezi, amelyet azonban a Cour de cassation (semmítőszék) nem vizsgálhat felül.

28.

A Cour de cassation (semmítőszék) ezért nem magyarázta meg kellőképpen, hogy a kérelem miért releváns. A kérdések valójában hipotetikusak.

29.

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében azonban a nemzeti bíróság által meghatározott jogszabályi és ténybeli keretben felvetett – a helytállóságot illetően a Bíróság által nem vizsgálható –, az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell. A Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróság által előterjesztett kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson. ( 20 )

30.

A jelen előzetes döntéshozatali kérelem világosan megmutatja, hogy a Bíróság miért vélelmezi az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések releváns voltát, és miért követel meg nyilvánvaló indokokat e vélelem megdöntéséhez.

31.

A kérdések releváns volta ugyanis attól függ, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) milyen felülvizsgálati jogkörökkel rendelkezik az alapeljárásban a cour d’appel de Versailles (versailles‑i fellebbviteli bíróság) ítélete tekintetében. E jogkörök terjedelme olyan francia jogi kérdés, amelyet a Bíróság nem értékelhet. Ezen értékelés sokkal inkább magának a Cour de cassationnak (semmítőszék) a feladata.

32.

Ténylegesen úgy tűnik, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) teljes ülése (assemblée plénière) azért terjesztette a Bíróság elé az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, hogy előkészítse az e felülvizsgálati jogkörök esetleges továbbfejlesztéséről szóló határozatát.

33.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem szerint a francia jog értelmében az ügy érdemében eljáró bíróságok főszabály szerint önállóan alkalmazzák és értelmezik a külföldi jogot. ( 21 ) A külföldi jog alkalmazása és értelmezése tehát nagyrészt ki van zárva a Cour de cassation (semmítőszék) mint felülvizsgálati eljárás keretében eljáró bíróság általi felülvizsgálat alól.

34.

A Cour de cassation (semmítőszék) mindazonáltal úgy véli, hogy annak biztosítása érdekében, hogy a francia állam tiszteletben tartsa az uniós jog elsőbbségét, elképzelhető, hogy módosítani kell a külföldi jog alkalmazása és értelmezése tekintetében gyakorolt felülvizsgálatának jellegét, ha a francia bíróságnak értékelnie kell egy másik tagállam valamely törvényének az uniós joggal való összeegyeztethetőségét. ( 22 )

35.

A Cour de cassation (semmítőszék) szociális tanácsának korábbi első főtanácsnoka, A. Berriat az alapügyre vonatkozó indítványában ugyanebbe az irányba mutatóan szigorúbb felülvizsgálatot javasolt, amennyiben a külföldi jogot az uniós joggal összhangban kell értelmezni. Ezért is javasolta a Cour de cassationnak (semmítőszék), hogy az első két kérdéssel forduljon a Bírósághoz. ( 23 )

36.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első két kérdés releváns tehát a Cour de cassationnak (semmítőszék) a folyamatban lévő jogvitával kapcsolatos saját jogkörei tárgyában történő döntéshozatala szempontjából.

37.

A Bizottság álláspontjától eltérően nem lehet egyébként azzal kapcsolatban találgatásokba bocsátkozni, hogy a Cour de cassation (semmítőszék) miben láthatja az irányelvvel összhangban álló értelmezésre vonatkozó esetleges kötelezettségnek a cour d’appel de Versailles (versailles‑i fellebbviteli bíróság) általi esetleges megsértését, amely felülvizsgálatot tehet szükségessé a felülvizsgálati eljárásban. A Cour de cassation (semmítőszék) jelenleg még vizsgálja, hogy jogosult‑e egyáltalán felülvizsgálatot végezni. Tehát még nem dőlt el, hogy milyen eredménnyel végződne egy ilyen felülvizsgálat.

38.

Ezzel szemben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben az Equality Act 2010 136. cikkének tartalmával kapcsolatban kifejtettekre tekintettel ténylegesen nem állapítható meg, hogy miért lenne szükséges döntést hozni az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésben. A szokásos értelmezési módszerek szerint minden nehézség nélkül lehetségesnek kell lennie e rendelkezés olyan értelmezésének, hogy az ne kerüljön ellentétbe az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikkével.

39.

Ha a 136. cikknek az Egyesült Királyság bíróságai általi értelmezéséből ennek ellenére az következne, hogy az összhangban álló értelmezés kizárt, akkor ezt a rendelkezés szövegére tekintettel ki kellett volna fejteni az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben a relevancia vélelmének fenntartása érdekében.

40.

A Cour de cassation (semmítőszék) azonban csak azzal indokolja e kérdést, hogy e kérdés megválaszolása hasznos lehet.

41.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés ezért az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben foglaltak alapján hipotetikus és így elfogadhatatlan.

42.

Elsőként tehát azt a kérdést kell megvizsgálni, hogy az uniós jog szempontjából továbbra is az uniós jog átültetésének kell‑e tekinteni – legalábbis a régi ügyek tekintetében – az Equality Act 2010 136. cikkéhez hasonló rendelkezést az Egyesült Királyság kilépése ellenére, és így fennáll‑e az irányelvvel összhangban álló értelmezésre vonatkozó kötelezettség.

43.

Az Egyesült Királyság szerint a bíróságai ténylegesen továbbra is az irányelvvel összhangban értelmezik e rendelkezést. E bíróságok a Bíróságnak az átmeneti időszak lejártáig született határozatait is követik.

44.

Az Egyesült Királyság vitatja azonban, hogy ez a gyakorlat uniós jogi kötelezettségen alapulna. E gyakorlat sokkal inkább az Unióból való kilépésre vonatkozó nemzeti rendelkezésekből, a Withdrawal Actből (a kilépésről szóló törvény) következik, ( 24 ) amely többek között szinte a teljes, a kilépést megelőzően az Egyesült Királyságban alkalmazandó uniós jogot átemelte a nemzeti jogba. ( 25 )

45.

Ez az álláspont mindazonáltal – különösen a Bécsi Egyezmény 70. cikkének fényében – sem az EUSZ 50. cikk (3) bekezdésére (erről lásd az 1. pontot), sem a kilépésről rendelkező megállapodásra (erről lásd a 2. pontot) nem alapozható. Ha azonban a tagállamok bíróságai az Egyesült Királyságból eredő ilyen régi ügyekben kivételesen uniós jogot alkalmaznak, ugyanúgy nem fordulhatnak a Bírósághoz az uniós jognak az alapügyek tekintetében történő értelmezésére irányuló előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel, mint az Egyesült Királyság bíróságai (erről lásd a 3. pontot).

46.

Az Egyesült Királyság álláspontja első pillantásra megfelel az EUSZ 50. cikk (3) bekezdésének. E rendelkezés értelmében a kilépésről rendelkező megállapodás hatálybalépésének időpontjától, illetve ennek hiányában a kilépési szándék bejelentésétől számított két év elteltével a Szerződések a kilépő államra többé nem alkalmazhatók, kivéve ha az Európai Tanács az érintett tagállammal egyetértésben ennek a határidőnek a meghosszabbításáról egyhangúlag határoz.

47.

Igaz ugyan, hogy az átmeneti időszak lejárta óta az uniós jog már nem alkalmazandó az Egyesült Királyság tekintetében, illetve az Egyesült Királyságban (erről lásd az a) pontot). Az uniós jog azonban ettől még alkalmazandó marad a régi ügyek tekintetében (erről lásd a b) pontot).

48.

A Bíróság helyesen úgy értelmezi az EUSZ 50. cikk (3) bekezdését, hogy a Szerződések a kilépésről rendelkező megállapodás 2020. február 1‑jei hatálybalépésének időpontjától az Egyesült Királyságra már nem alkalmazhatók, így ezen időponttól kezdve ez az állam már nem tagállam. ( 26 )

49.

A kilépésről rendelkező megállapodás 126–131. cikke néhány kivételtől eltekintve 2020. december 31‑ig, az átmeneti időszak lejártáig meghosszabbította az uniós jog alkalmazandóságát.

50.

Az EUSZ 50. cikk (2) bekezdésének második mondatában előírtaknak megfelelően a kilépésről rendelkező megállapodás olyan különös rendelkezéseket fogalmazott meg bizonyos kérdések tekintetében, amelyek az átmeneti időszak lejártát követően is alkalmazandók. A kilépésről rendelkező megállapodásban megnyilvánuló uniós jog arra kötelezi tehát az Egyesült Királyságot, hogy e kérdésekben a megállapodás e rendelkezéseivel összhangban döntsön.

51.

Az egyenlő bánásmódról szóló irányelv mindazonáltal nem képezi a kilépésről rendelkező megállapodás e különös rendelkezéseinek tárgyát. A megállapodás ezért sem az Egyesült Királyságot, sem annak bíróságait nem kötelezi az átmeneti időszak lejárta óta az egyenlő bánásmódról szóló irányelv tiszteletben tartására.

52.

Mi következik azonban ebből a régi ügyek, tehát a korábban megvalósult tényállások tekintetében?

53.

E tekintetben azt gondolhatnánk, hogy az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése alapján jelenleg a régi ügyek esetében sem eredhetnek már további kötelezettségek az uniós jogból az Egyesült Királyságra nézve, mivel „a Szerződések [erre] az […] államra többé nem alkalmazhatók”. Miből eredhet akkor olyan uniós jogi szabály, amely az Egyesült Királyságot az uniós jog régi ügyekre történő további alkalmazására kötelezi? Az ezen állam tekintetében továbbra is kötelező erővel rendelkező kevés uniós jogi rendelkezés egyike sem ír elő ilyen kötelezettséget. Egyébként ez az Egyesült Királyság álláspontja is a jelen eljárásban. ( 27 )

54.

Közelebbről megvizsgálva azonban az EUSZ 50. cikk (3) bekezdésének ezen értelmezése nem kötelező erejű, mivel a rendelkezés nem mondja ki kifejezetten, hogy a kilépést követően az uniós jog nem alkalmazható többé az érintett államban a régi ügyekre. Ilyen kifejezett rendelkezésre szükség lenne azonban annak feltételezéséhez, hogy a tagállamok visszaható hatállyal (ex tunc) kívánták felruházni az EUSZ 50. cikk (3) bekezdését. Rendes körülmények között ugyanis a jogszabályi rendelkezések csak a kihirdetésüktől kezdve (ex nunc) alkalmazandók. A visszaható hatály ugyanis csak ritka kivételes esetekben lenne összeegyeztethető a jogbiztonság alapelvével. ( 28 )

55.

Az Egyesült Királyság megpróbál ugyan azzal érvelni, hogy jelenleg már nem köti az uniós jog és különösen a jogbiztonság uniós jogi elve. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az EUSZ 50. cikk (3) bekezdése az ezen elvtől való eltérés értelmében lenne értelmezhető.

56.

A jogbiztonság elve ugyanis nem az uniós jog sajátossága, hanem egy, a tagállamok jogrendszereiben közös, a római jogig visszavezethető elv. ( 29 ) Az különösen az Egyesült Királyság jogrendszerének szerves részét képezi. ( 30 ) Ezért nem feltételezhető, hogy a tagállamok kilépés esetén el kívánták volna fogadni a jogbiztonság szintjének ilyen nagy mértékű csökkenését, amely saját állampolgáraik és vállalkozásaik számára is hátrányos lehet.

57.

Ezen túlmenően a nemzetközi közösség éppen a nemzetközi szerződések megszűnésével összefüggésben, amelynek következményeit a Bécsi Egyezmény 70. cikke szabályozza, tisztában van a jogbiztonság jelentőségével. Az EUSZ 50. cikk (3) bekezdéséhez hasonlóan a Bécsi Egyezmény 70. cikke (1) bekezdésének a) pontja úgy rendelkezik, hogy a nemzetközi szerződés megszűnése feloldja a részes feleket a szerződés további teljesítésének kötelezettsége alól. A 70. cikk 1. bekezdésének b) pontja szerint a megszűnés nem érinti mindazonáltal a részes feleknek azt a jogát, kötelezettségét vagy jogi helyzetét, amely a szerződés végrehajtása során, annak megszűnése előtt keletkezett.

58.

Jóllehet a Bécsi Egyezmény nem kötelező sem az Unióra, sem annak valamennyi tagállamára nézve, több rendelkezése tükrözi azon nemzetközi szokásjogi szabályokat, amelyek mint olyanok kötelezőek az Unió intézményeire, és az Unió jogrendjének részét képezik. ( 31 ) Amennyire megállapítható, nem vitatott, hogy a 70. cikk is a nemzetközi szokásjogot kodifikálja, ( 32 ) amely a jogbiztonság és a visszaható hatály tilalmának általánosan elismert jogelvén alapul. ( 33 )

59.

A Bécsi Egyezmény 70. cikke lehetővé teszi ugyan a másképpen történő megállapodást, az EUSZ 50. cikk kifejezett rendelkezése hiányában azonban kizártnak tartom e rendelkezés ilyen megállapodásként történő értelmezését.

60.

Tehát már csak azt kell tisztázni, hogy a kilépésről rendelkező megállapodás a Bécsi Egyezmény 70. cikke (1) bekezdésének b) pontjától eltérő különös megállapodást tartalmaz‑e, amely kizárja az egyenlő bánásmódról szóló irányelvnek az alapügyre történő további alkalmazását.

61.

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy a kilépésről rendelkező megállapodás nem tartalmaz olyan rendelkezést, amely kifejezetten az egyenlő bánásmódról szóló irányelvnek vagy az uniós jognak mint egésznek a régi ügyekre történő alkalmazására vonatkozna.

62.

A kilépésről rendelkező megállapodás mindazonáltal bizonyos szabályozások tekintetében kifejezetten úgy rendelkezik, hogy azok továbbra is alkalmazandók a régi ügyek tekintetében. Különösen a kilépésről rendelkező megállapodás 66. és 67. cikke releváns e tekintetben.

63.

A kilépésről rendelkező megállapodás 66. cikke szerint a szerződéses kötelezettségekre és a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló rendeleteket az Egyesült Királyságban is tovább kell alkalmazni az átmeneti időszak vége előtt megkötött szerződések tekintetében és a kárt okozó események tekintetében, amennyiben az ilyen események az említett időpont előtt következtek be. ( 34 ) A tagállamokban, mint az alapügyben Franciaországban, e rendeletek ezzel szemben – amint arra a Bizottság rámutat – már a kilépésről rendelkező megállapodástól függetlenül is alkalmazandók.

64.

A kilépésről rendelkező megállapodás 67. cikke ezen túlmenően úgy rendelkezik, hogy a bírósági joghatóságra és az ítéletek végrehajtására vonatkozó bizonyos uniós szabályozások továbbra is alkalmazandók az alapeljáráshoz hasonlóan az átmeneti időszak vége előtt indított jogi eljárások tekintetében. Az unióbeli bíróságoknak tehát bizonyos körülmények között el kell ismerniük az Egyesült Királyság bíróságainak joghatóságát, és a tagállamoknak főszabály szerint végre kell hajtaniuk az utóbbi bíróságok bizonyos ítéleteit.

65.

A CACIB ebből a contrario azt a következtetést vonja le, hogy a 66. és 67. cikkben vagy más rendelkezésekben nem szabályozott kérdések tekintetében az uniós jog már a régi ügyek esetében sem alkalmazandó. Az Egyesült Királyság is erre a következtetésre jut, mivel a kilépésről rendelkező megállapodás részletes, átfogó és teljes kodifikációt képez, amely bizonyos, kifejezetten szabályozott régi ügyek tekintetében az uniós jog alkalmazását írja elő, az alapügy esetében azonban éppen nem ez a helyzet. Ellenkező esetben a Bíróság a kilépés ellenére továbbra is hatáskörrel rendelkezne az Egyesült Királyság jogának értékelésére.

66.

HJ és a Bizottság ezzel szemben nem ért egyet ezzel az a contrario következtetéssel. A kilépésről rendelkező megállapodás általuk képviselt értelmezése mellett szól a jogbiztonság garantálásának a megállapodás hetedik preambulumbekezdésében kifejezésre jutó célja. Ezzel főszabály szerint összeegyeztethetetlen a jogi helyzet visszaható hatályú megváltoztatása. Ez a jelen esetben annál is inkább így van, mivel a folyamatban lévő jogviták kimenetele attól a véletlenszerű körülménytől függhet, hogy az átmeneti időszak lejártát megelőzően vagy – mint az alapügyben – csak azt követően került‑e sor azok lezárására. ( 35 )

67.

Igaz, hogy az Egyesült Királyság a kilépéskor éppen a jogbiztonság biztosítása érdekében szinte az uniós jog egészét átvette a nemzeti jogba, ( 36 ) és hogy a bíróságai továbbra is az uniós jog és a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fényében értelmezik e rendelkezéseket. ( 37 )

68.

Ez mit sem változtat azonban azon a megfontoláson, amelyen az EUSZ 50. cikk (3) bekezdésének a jelen indítványban képviselt értelmezése alapul: a jogbiztonság elvének alapvető jelentőségére tekintettel kifejezett rendelkezés hiányában nem feltételezhető, hogy az Unió és az Egyesült Királyság a kilépésről rendelkező megállapodásban, mint uniós jogi aktusban megállapodott abban, hogy visszaható hatállyal kizárják szinte a teljes uniós jog régi ügyekre való alkalmazását. ( 38 )

69.

Az Egyesült Királysággal mindazonáltal egyet kell érteni abban, hogy a Bíróság nem rendelkezik továbbra is hatáskörrel arra, hogy a tagállami bíróságok előtt tárgyalt régi ügyekkel összefüggésben értékelje az Egyesült Királyság – esetlegesen továbbra is alkalmazandó – átültető jogának az uniós joggal való összeegyeztethetőségét. A kilépésről rendelkező megállapodás ténylegesen tartalmaz rendelkezéseket e kérdéssel kapcsolatban, amelyek nem kifejezetten az alapügyben szereplő helyzetre vonatkoznak ugyan, de megmutatják, hogyan kell kezelni azt.

70.

A megállapodás 4. cikkének (4) bekezdése szerint e megállapodás azon rendelkezéseit, amelyek az uniós jogra, illetve annak fogalmaira vagy rendelkezéseire hivatkoznak, végrehajtásuk és alkalmazásuk során az Európai Unió Bíróságának az átmeneti időszak vége előtt kiadott vonatkozó ítélkezési gyakorlatával összhangban kell értelmezni. A 4. cikk (5) bekezdése úgy rendelkezik továbbá, hogy e megállapodás értelmezése és alkalmazása során az Egyesült Királyság igazságügyi és közigazgatási hatóságainak megfelelően figyelembe kell venniük az Európai Unió Bíróságának az átmeneti időszak végét követően kiadott vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. A kilépésről rendelkező megállapodásban kifejezetten szabályozott kevés eset kivétel ( 39 ) azonban ehhez már nem kapcsolódik az Egyesült Királyság bíróságainak előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztésére való jogosultsága.

71.

Ebből azt a következtetést vonom le, hogy a Bíróság az átmeneti időszak vége óta nem hozhat új kötelező erejű határozatokat az uniós jognak az Egyesült Királyság jogának hatálya alá tartozó tényállásokkal kapcsolatos értelmezéséről. Ez kizárja különösen, hogy – mint az alapügyben – az Egyesült Királyságból eredő régi ügyekkel foglalkozó tagállami bíróságok az ezen ügyekre alkalmazandó rendelkezések értelmezésére irányuló előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljanak a Bírósághoz. A Bíróság által az előzetes döntéshozatali eljárás során hozott ítélet ugyanis kötelező erejű a nemzeti bíróságra nézve az alapügy elbírálásánál, ( 40 ) és nem általános vagy hipotetikus természetű kérdésben történő véleménynyilvánításra szolgál. ( 41 ) Ehhez nem elegendő, ha a Bíróság határozatát csupán megfelelően figyelembe veszik a kilépésről rendelkező megállapodás 4. cikkének (5) bekezdése értelmében.

72.

A tagállami bíróságoknak ezért – akárcsak az Egyesült Királyság bíróságainak – úgy kell elbírálniuk az Egyesült Királyság jogának hatálya alá tartozó régi ügyeket, hogy tiszteletben tartják a Bíróságnak az átmeneti időszak vége előtt kiadott vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, és megfelelően figyelembe veszik az azóta kiadott ítélkezési gyakorlatot, anélkül azonban, hogy a Bírósághoz fordulhatnának.

73.

Az első kérdésre tehát azt a választ kell adni, hogy az Egyesült Királyságnak az egyenlő bánásmódról szóló irányelv 19. cikkét átültető szabályozását az átmeneti időszak lejárta után határozatot hozó tagállami bíróságnak az uniós jog átültetésének kell tekintenie, ha határozatának tárgyát egy ezen időpont előtt az Egyesült Királyságban megvalósult tényállás képezi. Ennek során a bíróságnak – akárcsak az Egyesült Királyság valamely bíróságának – tiszteletben kell tartania a Bíróságnak az átmeneti időszak vége előtt kiadott vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, és megfelelően figyelembe kell vennie az azóta kiadott ítélkezési gyakorlatot, anélkül azonban, hogy a Bírósághoz fordulhatna előzetes döntéshozatal iránti kérelem útján.

74.

Második kérdésével a Cour de cassation (semmítőszék) azt szeretné megtudni, hogy kötelesek‑e a más tagállamok jogát alkalmazó tagállami bíróságok e jogot ugyanúgy, mint a nemzeti jogot, az uniós joggal összhangban értelmezni.

75.

Az e kérdésre adandó válasz nyilvánvaló. Amint azt a Bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben is említett két ítéletében már megállapította, a tagállami bíróságoknak más tagállamok jogát is az uniós joggal összhangban kell alkalmazniuk. ( 42 ) Még az Unió Törvényszéke is köteles bizonyos esetekben a nemzeti jogot az uniós joggal összhangban álló módon értelmezni. ( 43 )

76.

Ez az eredmény logikus, mivel a nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettség az Unió valamennyi tagállamában fennáll. E kötelezettség az EUM‑Szerződés rendszeréből következik, amennyiben lehetővé teszi a nemzeti bíróságoknak, hogy az előttük folyamatban lévő ügyek elbírálása során hatáskörüknek megfelelően biztosítsák az uniós jog teljes érvényesülését. ( 44 )

77.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem és még egyértelműbben Berriat főtanácsnok indítványa szerint az ezen eredménnyel kapcsolatos kétségek azon alapulnak, hogy valamely másik tagállam jogának az uniós joggal összhangban álló értelmezése az e tagállam szuverén jogaiba való beavatkozásnak lehet tekinthető. ( 45 ) Ezen aggályok az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben szereplő, a kölcsönös bizalomra való hivatkozásban is kifejezésre jutnak.

78.

Amikor azonban valamely tagállam bíróságai egy másik tagállam jogát alkalmazzák, e bíróságok egy tagállam szerveiként szükségszerűen hatást gyakorolnak a másik tagállam szuverén jogaira. ( 46 ) Mindig fennáll az érintett rendelkezések oly módon történő alkalmazásának veszélye, ahogyan azt a másik tagállam elsődlegesen joghatósággal rendelkező bíróságai nem tették volna. A szuverén jogokra gyakorolt ilyen hatást azonban az alkalmazandó jogra vonatkozó uniós jogi szabályozások, például a kilépésről rendelkező megállapodás 66. cikkében említett „Róma I” és „Róma II” rendeletek főszabály szerint elfogadják. Ez ezért nem jelenti e jogok megsértését.

79.

A Cour de cassation (semmítőszék) és Berriat főtanácsnok megemlíti továbbá, hogy Bíróság egy ügyben megtagadta egy más tagállamok jogának összhangban álló értelmezésére vonatkozó kérdés megválaszolását. ( 47 ) E döntés azonban kizárólag azon alapul, hogy a kérdésre adandó válasz nem volt releváns. E döntés nem értelmezhető úgy, hogy a nemzeti bíróságok más tagállamok jogának alkalmazása során nem értelmezhetik e jogot az uniós joggal összhangban.

80.

Az uniós joggal összhangban álló értelmezésre vonatkozó kötelezettségtől mindazonáltal meg kell különböztetni azt a kérdést, hogy milyen eredmény érhető el. Az értelmezést uniós jogi szempontból korlátozzák az Unió általános jogelvei és különösen a jogbiztonság elve és a visszaható hatály tilalma; az értelmezés nem szolgálhat contra legem értelmezés alapjául sem. ( 48 ) Más szavakkal, az összhangban álló értelmezés kötelezettsége megszűnik, ha a nemzeti jog nem alkalmazható oly módon, hogy az az irányelvben meghatározottal összhangban álló eredményre vezessen. ( 49 )

81.

A nemzeti jog összhangban álló értelmezésére ezenkívül csak az e jog által elismert értelmezési módszerek alkalmazásával kerülhet sor. ( 50 ) Amennyiben tehát a tagállamokban eltérő értelmezési módszerek elismertek, elképzelhető, hogy különböző tagállamok hasonlóképpen megfogalmazott átültető szabályainak az uniós joggal összhangban álló értelmezése eltérő eredményekre vezet.

82.

A magánszemélyek közötti jogvitában eljáró nemzeti bíróságnak tehát, amely egy másik tagállam jogát köteles alkalmazni, e jog rendelkezéseit az e másik tagállamban elismert értelmezési módszerek alkalmazásával és az általános jogelvek tiszteletben tartásával az uniós joggal összhangban kell értelmeznie.

83.

Azt javaslom a Bíróságnak, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemre a következőképpen válaszoljon: