1.

Consorzio ítéletének ( 2 ) 51. pontjában a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az olyan végső fokon eljáró nemzeti bíróságok, ( 3 ) amelyek úgy döntöttek, hogy nem terjesztenek elő az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdést az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése alapján, a CILFIT‑ügyben kifejtett helyzetekre ( 4 ) tekintettel kötelesek megindokolni, hogy miért nem terjesztenek elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet.

2.

A jelen ügyben a Bíróságnak tovább kell pontosítania e kötelezettséget azon kérdés nyomán, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak minden esetben kifejezetten meg kell‑e indokolnia az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzését, mégpedig akkor is, ha a nemzeti jog alapján a szóban forgó ügyben rövidített indokolással is jogosult döntést hozni.

3.

A. M. egy harmadik ország (Marokkó) állampolgára. Felesége és két kiskorú gyermekük holland állampolgárok.

4.

A. M. a Hollandiában való jogszerű tartózkodását igazoló dokumentum kiállítása iránti kérelmet nyújtott be a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező hatóságokhoz. A. M. úgy vélte, hogy az EUMSZ 20. cikk szerinti – a Bíróság ítélkezési gyakorlatában, többek között a Chavez‑Vilchez ítéletben ( 5 ) elismert – származékos tartózkodási jog illeti meg.

5.

2019. október 8‑i határozatával a Staatssecretaris van Justitie en Veiligheid (igazságügyi és biztonsági államtitkár, Hollandia; a továbbiakban: államtitkár) elutasította A. M. kérelmét. A. M. e határozattal szemben panaszt nyújtott be.

6.

2020. május 19‑i határozatával az államtitkár elutasította A. M. panaszát.

7.

A. M. keresetet indított e határozattal szemben a Rechtbank Den Haag, zittingsplaats Utrecht (Utrechtben eljáró hágai bíróság, Hollandia) előtt.

8.

2021. március 5‑i ítéletével ( 6 ) e bíróság mint megalapozatlant elutasította A. M. keresetét. E bíróság a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozva megállapította különösen, hogy az államtitkár joggal vélte úgy, hogy A. M. nem rendelkezik származékos tartózkodási joggal, mivel tartózkodási engedéllyel rendelkezik Spanyolországban, és gyermekei nem kényszerültek az Európai Unió területének elhagyására.

9.

A. M. fellebbezést nyújtott be ezen ítélettel szemben az Raad van Statéhoz (államtanács, Hollandia), amely egy végső fokon eljáró bíróság és a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság.

10.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint A. M. arra hivatkozik, hogy az alsóbb szintű bíróság tévesen nem foglalkozott azzal a felvetésével, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmet kell a Bíróság elé terjesztenie, és azt kéri, hogy a kérdést előterjesztő bíróság terjesszen elő ilyen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy kivétel áll fenn az előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettsége alól, mert az alkalmazandó uniós jog értelmezésével kapcsolatban A. M. által felvetett kérdésre adandó válasz kikövetkeztethető a Bíróság ítélkezési gyakorlatából, és így „acte éclairé” esete áll fenn.

11.

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor a Vreemdelingenwet 2000 (a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény, a továbbiakban: 2000. évi Vw) 91. cikkének (2) bekezdése alapján rövidített indokolással ellátott határozattal kívánja elutasítani A. M. fellebbezését. E szabályozás lehetővé teszi számára, hogy ne indokolja meg, hogy miért nem terjeszt kérdéseket a Bíróság elé. A kérdést előterjesztő bíróságnak mindazonáltal kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy e szabályozás ellentétes‑e az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésének megindokolására vonatkozó uniós jogi kötelezettségével.

12.

A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a 2000. évi Vw 91. cikkének (2) bekezdése lehetőséget biztosít a Raad van Statének (államtanács) arra, hogy határozatát arra korlátozza, hogy valamely hivatkozott kifogás nem vonhatja maga után az alsóbb szintű bíróság határozatának megsemmisítését, mégpedig anélkül, hogy ezt részletesen meg kellene indokolnia. E rendelkezés a következőképpen szól:

„Ha a [Raad van State (államtanács) fellebbviteli ügyekben] úgy ítéli meg, hogy valamely hivatkozott kifogás nem vonhatja maga után a megsemmisítést, a határozat indokolásában szorítkozhat erre az értékelésre.”

13.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság jelzi, hogy amikor a Raad van State (államtanács) a 2000. évi Vw 91. cikkének (2) bekezdése szerinti lehetőségével él, határozatában főszabály szerint a következő szokásos formulát alkalmazza:

„A fellebbezés nem vonja maga után a bíróság határozatának megsemmisítését. E megállapítást nem szükséges tovább indokolni.

A fellebbezés nem tartalmaz olyan kérdéseket, amelyeket meg kellene válaszolni a jogegység, a jogfejlődés vagy általában véve a bírói jogvédelem érdekében (a 2000. évi Vw 91. cikkének (2) bekezdése).”

14.

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy a jogalkotó ugyanakkor vezette be a fellebbezés lehetőségét a Raad van State (államtanács) előtti idegenrendészeti ügyekben, amikor e bíróságnak lehetőséget biztosított arra, hogy rövidített indokolással döntsön az ilyen ügyekben. A Raad van State (államtanács) azt a feladatot kapta, hogy olyan kérdésekben döntsön, amelyeket a jogegység, a jogfejlődés és a bírói jogvédelem érdekében általános értelemben kell megválaszolni. A rövidített indokolás olyan esetekben fennálló lehetősége, amelyekben e kérdések nem relevánsak, biztosítja e rendszer minőségét és gyakorlati alkalmazhatóságát, mivel lehetővé teszi a Raad van State (államtanács) számára, hogy hatékonyan intézzen el nagyszámú fellebbezést.

15.

A kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza többek között, hogy ilyen rövidített indokolásra csak akkor kerül sor, ha nem indokolt a megtámadott határozat megsemmisítése, és nem merülnek fel előzetes döntéshozatal iránti kérelmet szükségessé tevő kérdések. A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi továbbá, hogy a rövidített indokolás nem csorbítja az érintett külföldi állampolgár bírói jogvédelmét, mivel első fokon teljes körű indokolásra kerül sor, és a Raad van State (államtanács) határozata a fellebbezés teljes körű vizsgálatán alapul, még ha ez nem is szerepel a rövidített indokolásban.

16.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a 2000. évi Vw 91. cikkének (2) bekezdése szerinti, a rövidített indokolásra vonatkozó lehetőség összhangban áll az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 47. cikkéből és az emberi jogok európai egyezménye (kihirdette: az 1993. évi XXXI. törvény, a továbbiakban: EJEE) 6. cikkének (1) bekezdéséből eredő indokolási kötelezettséggel. ( 7 ) E bíróság különösen azt a következtetést vonja le az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ítélkezési gyakorlatából, hogy amennyiben a jog lehetővé teszi valamely bíróság számára, hogy döntésének részletes indokolása nélkül hozzon határozatot, az előzetes döntéshozatalra utalás iránti kérelem értékelése az ügy egésze értékelésének részét képezi, és a bíróságnak nem kell külön indokolnia az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzését. ( 8 )

17.

A kérdést előterjesztő bíróság részéről mindazonáltal felmerül a kérdés, hogy az ilyen rövidített indokolás összhangban áll‑e az EUMSZ 267. cikknek a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett harmadik bekezdésével, vagy a Bíróság Consorzio ítéletének 51. pontja alapján részletesebben meg kell‑e indokolnia, hogy miért nem köteles előzetes döntéshozatal iránti kérelmet előterjeszteni, és különösen, ki kell‑e fejtenie, hogy az előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettség alóli kivételek közül melyik áll fenn, és miért. E bíróság úgy véli, hogy a rövidített indokolással kapcsolatos gyakorlata megfelelő, mivel az azt jelenti, hogy ilyen kivétel áll fenn.

18.

E körülmények között a Raad van State (államtanács) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Úgy kell‑e értelmezni az [EUMSZ 267. cikk] harmadik bekezdését [a Charta] 47. cikkének második bekezdésével összefüggésben, hogy e rendelkezésekkel ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint a [2000. évi Vw] 91. cikkének (2) bekezdésében foglalt, amely szerint az Afdeling bestuursrechtspraak van de Raad van State (az államtanács közigazgatási bíráskodási csoportja) mint egy tagállam olyan bírósága, amelynek határozatai ellen nincs jogorvoslati lehetőség, az uniós jog értelmezésével kapcsolatban – adott esetben egy előzetes döntéshozatalra utalás iránti kifejezett kérelemmel összefüggésben – felmerült kérdésben rövidített indokolással is dönthet anélkül, hogy megindokolná, hogy az előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettség alóli három kivétel közül melyik áll fenn?”

19.

Írásbeli észrevételeket nyújtott be a Bírósághoz A. M., a holland és a finn kormány, valamint az Európai Bizottság.

20.

A Bíróság elnöke 2024. július 24‑i határozatával elrendelte a jelen ügyben az eljárásnak a Bíróság KUBERA ítéletének ( 9 ) meghozataláig történő felfüggesztését. A Bíróság előtti eljárás 2024. október 18‑án folytatódott.

21.

A 2025. március 4‑én tartott tárgyaláson az említett érdekelt felek mindegyike, valamint a német és az olasz kormány is előadta szóbeli észrevételeit.

22.

A jelen ügyben a Bíróságnak tisztáznia kell a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok annak megindokolására vonatkozó kötelezettségének terjedelmét, hogy miért döntöttek úgy, hogy nem terjesztenek az ügyben releváns uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdést a Bíróság elé.

23.

Mivel a Bíróság csak a viszonylag közeli múltban állapította meg, hogy az uniós jogban létezik ilyen kötelezettség, elemzésemet a Bíróság eddigi releváns ítélkezési gyakorlata fejlődésének és főbb jellemzőinek rövid ismertetésével kezdem (A. szakasz). Ezt követően az EUMSZ 267. cikk és a Charta 47. cikke szempontjából megvizsgálom az indokolási kötelezettség alapjául szolgáló indokokat (B. szakasz). Majd ennek alapján értékelem a jelen ügyben előterjesztett kérdést (C. szakasz).

24.

Először is, az Európai Unió létrehozása óta ( 10 ) és a jelenleg az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében foglaltak szerint a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok kötelesek a Bíróság elé terjeszteni az uniós jog értelmezésére, valamint érvényességére vonatkozó kérdéseket, ha ilyen kérdések merülnek fel előttük.

25.

E kötelezettség a Szerződések megalkotói által az uniós jog egységességének biztosítása érdekében választott módszer eredménye. Az uniós jogot a jelenleg 27 tagállam különböző bíróságai alkalmazzák, amelyek európai bíróságokként működnek. ( 11 ) Ez azt a jelentős kockázatot hordozza magában, hogy a különböző bíróságok eltérő jelentést tulajdonítanak ugyanazon uniós szabálynak. Hasonló kockázat az egyes tagállamok belső jogrendszerein belül is fennáll, amikor különböző bíróságok alkalmazzák a nemzeti jog szabályait. Az Európai Unióhoz történő csatlakozást megelőzően ezért a tagállamoknak már voltak módszereik a jog egységességének jogrendszereiken belüli biztosítására, amelyek – valamilyen eljárási úton‑módon – a legfelsőbb bíróságaikra támaszkodtak. ( 12 ) Az ilyen végső fokon eljáró bíróságok arra vonatkozó kötelezettségének bevezetésével, hogy a Bíróságtól kérjék az uniós jog értelmezését, az EUMSZ 267. cikk bevonta a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokat az uniós jog egységessége biztosításának feladatába.

26.

Amint azt a Bíróság elismerte, az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében előírt kötelezettség célja tehát többek között annak megakadályozása, hogy bármely tagállamban az uniós jogi szabályoknak meg nem felelő nemzeti ítélkezési gyakorlat alakuljon ki. ( 13 )

27.

Mindazonáltal a végső fokon eljáró bíróságok kezdettől fogva nem minden esetben kötelesek előzetes döntéshozatali eljárást kezdeményezni, hanem csak akkor, ha az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdés „merül fel” előttük. Valamely kérdés akkor „merül fel”, ha a bíróság véleménye szerint az releváns és értelmezésre szorul. Így még ha az eljárásban részt vevő egyik fél fel is vetett egy uniós jogi kérdést, ez nem jelenti azt, hogy ilyen kérdés „merült fel” az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése értelmében véve. ( 14 )

28.

A Bíróság már korán, a CILFIT‑ítéletben kifejtette, hogy a nemzeti bíróságnak milyen helyzetekben nem kell előzetes döntéshozatal iránti kérelmet előterjesztenie, még ha az ügyben végső fokon is jár el. ( 15 ) Bár ezt az ítélkezési gyakorlatot gyakran úgy jellemzik, hogy a Bíróság bizonyos „kivételeket” vezetett be az egyébként feltétel nélküli előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség alól, ( 16 ) véleményem szerint e „kivételek” valójában nem jelentenek többet azon követelmény jelentésének pontosításánál, hogy az uniós jogi kérdésnek „fel kell merülnie” a nemzeti bíróság előtt. E „kivételek” tehát egyszerűen azon helyzetekre világítanak rá, amelyekben a végső fokon eljáró nemzeti bíróság úgy ítélheti meg, hogy nem „merült fel” előtte uniós jogi kérdés.

29.

A Consorzio ítéletben a Bíróság a következőképpen foglalta össze a CILFIT‑ítéletben ismertetett helyzeteket: „[a] Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az olyan nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, csak abban az esetben mentesülhet e[zen előzetes döntéshozatalra utalási] kötelezettség alól, ha megállapítja, hogy a felmerült kérdés nem releváns, vagy a szóban forgó uniós jogi rendelkezést a Bíróság már értelmezte, vagy az uniós jog helyes értelmezése olyan nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár”. ( 17 )

30.

E helyzetek közül az első különbözik a másik kettőtől abban az értelemben, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság nem csupán mentesül előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettsége alól, hanem ténylegesen egyáltalán nem is terjeszthet elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha a kérdésre adandó válasz nem releváns az előtte folyamatban lévő ügy megoldása szempontjából. Nem vitatott ugyanis, hogy a Bíróság csak akkor hozhat előzetes döntést, ha a kérdést előterjesztő bíróság fel tudja használni a választ az előtte folyamatban lévő ügy megoldásához. ( 18 ) Ha tehát az uniós jog nem releváns a jogvita megoldása szempontjából, a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel annak értelmezésére. A végső fokon eljáró nemzeti bíróság szempontjából, amely értékeli, hogy köteles‑e előzetes döntéshozatal iránti kérelmet előterjeszteni, ha valamelyik fél uniós jogi kérdést vet fel, de a bíróság úgy ítéli meg, hogy az irreleváns a jogvita megoldása szempontjából, e kérdés nem „merül fel” az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése értelmében véve.

31.

A másik két helyzet olyan esetként értelmezhető, amelyben az uniós jog releváns a végső fokon eljáró nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő jogvitában, de nem áll fenn észszerű kétség az uniós jog helyes alkalmazását illetően, és így nincs szükség előzetes döntéshozatalra utalásra. Az első esetben a szóban forgó alkalmazandó uniós jogot már kellő mértékben tisztázhatta a Bíróság, és így nincs kétség afelől, hogy miként kell alkalmazni azt a végső fokon eljáró bíróság előtt folyamatban lévő ügyben szereplő helyzetben. Erre általában acte éclairé helyzetként hivatkoznak. ( 19 ) A második esetben, még ha az alkalmazandó uniós jogi szabályt nem is értelmezte releváns módon a Bíróság, maga a szabály olyan nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár a helyes értelmezését illetően. Erre általában acte clair helyzetként hivatkoznak. ( 20 )

32.

A gyakorlati nehézség abból adódik, hogy annak értékelése, hogy az alkalmazandó uniós jog – függetlenül attól, hogy azt értelmezte‑e már a Bíróság ítélkezési gyakorlata – minden észszerű kétséget kizár‑e egy konkrét tényállásra történő helyes alkalmazását illetően, nem olyan tudományos feladat, amely pontos szabályokat követhet. A CILFIT‑ítéletben a Bíróság kifejtette, hogy mielőtt arra a következtetésre jutna, hogy az adott ügyben minden észszerű kétség kizárt a szabály helyes értelmezését és alkalmazását illetően, a végső fokon eljáró bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy ez ugyanennyire nyilvánvaló a többi tagállam végső fokon eljáró bíróságai és a Bíróság számára is. ( 21 )

33.

A végső fokon eljáró bíróságok által elvégzendő vizsgálat lényege abban áll, hogy meg kell bizonyosodniuk arról, hogy más tagállamok bíróságai vagy a Bíróság nem értelmezheti eltérően ugyanazt az uniós szabályt. Ebben az esetben nincs probléma az uniós jog egységessége szempontjából. Véleményem szerint e vizsgálatot az acte éclairé és az acte clair helyzetekben egyaránt el kell végezni. Az előbbi helyzetben a végső fokon eljáró bíróságnak meg kell győződnie arról, hogy a meglévő ítélkezési gyakorlatot más tagállamok végső fokon eljáró bíróságai is ugyanúgy alkalmaznák a szóban forgó konkrét helyzetre. Konkrétan a jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróságnak fel kell tennie magának a kérdést, hogy az képezi‑e a Chavez‑Vilchez ítélet egyetlen lehetséges értelmezését, hogy A. M. nem rendelkezik származékos tartózkodási joggal, mert tartózkodási engedéllyel rendelkezik Spanyolországban, és gyermekei ezért nem kényszerülnek az Európai Unió területének elhagyására, még ha el kell is hagyniuk Hollandiát.

34.

Az acte clair helyzettel kapcsolatban a Bíróság a CILFIT‑ítéletben több olyan kritériumot dolgozott ki, amelyet a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak figyelembe kell venniük. ( 22 ) Amióta ezt az ítéletet meghozták – ami több mint negyven éve történt –, e kritériumok gyakran képezték kritika tárgyát. ( 23 )

35.

Még ha egyet lehet is érteni azzal, hogy a CILFIT‑kritériumok szó szerinti alkalmazása esetén „egy »valódi«acte clair helyzet felbukkanása […] annyira lenne valószínű, mint egy unikornisé”, ( 24 ) e kritériumok meghatározásának célja azon figyelem hangsúlyozása volt, amelyet a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak a kérdésnek kell szentelniük, mielőtt az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzése mellett döntenének. Ebben az értelemben a Bíróság kifejtette, hogy a végső fokon eljáró bíróságoknak „a saját felelősségükre, függetlenül és a szükséges figyelemmel eljárva kell értékelniük, hogy azon esetek egyike áll‑e fenn, amelyekben jogosultak arra, hogy az uniós jog értelmezésére vonatkozó, előttük felvetett kérdést ne terjesszék a Bíróság elé”. ( 25 )

36.

A Consorzio ítéletben a Bíróság megerősítette, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság csak a három CILFIT‑helyzet egyikében mentesülhet az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség alól. ( 26 ) A Bíróság azt is megismételte, hogy annak eldöntése, hogy az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdés nem „merült fel” a végső fokon eljáró bíróság előtt, végső soron olyan döntés, amelyet csak maga e bíróság hozhat meg, miközben teljes mértékben tisztában van az uniós jog Európai Unió‑szerte egységes értelmezésére gyakorolt lehetséges következményekkel. ( 27 )

37.

A Consorzio ítélet újdonsága abban áll, hogy annak 51. pontjában a Bíróság olyan további kötelezettséggel egészítette ki a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok kötelezettségeit, amely nem nyert említést a CILFIT‑ítéletben és annak utódaiban: az ilyen bíróságokat terhelő azon kötelezettséggel, hogy indokolják meg, miért vélik úgy, hogy a CILFIT‑helyzetek valamelyike mentesíti őket az előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség alól („indokolási kötelezettség”). ( 28 )

38.

Mivel a jelen ügyben az indokolási kötelezettség terjedelmét kell értelmezni, érdemes idézni a Consorzio ítélet említett pontját: „a Charta 47. cikkének második bekezdésével összefüggésben értelmezett EUMSZ 267. cikk által létrehozott rendszerből az következik, hogy amennyiben az olyan nemzeti bíróság, amelynek határozatai ellen a nemzeti jog értelmében nincs jogorvoslati lehetőség, úgy véli, hogy mentesül az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdésében előírt azon kötelezettség alól, hogy előzetes döntéshozatal céljából kérdést terjesszen a Bíróság elé, mivel a […] három [CILFIT‑]helyzet valamelyike áll fenn, az e bíróság által hozott határozat indokolásában fel kell tüntetni, hogy a felvetett, uniós joggal kapcsolatos kérdés a jogvita megoldása szempontjából nem releváns, vagy az érintett uniós jogi rendelkezés értelmezése a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, vagy ilyen ítélkezési gyakorlat hiányában az uniós jogi rendelkezés értelmezése a végső fokon eljáró nemzeti bíróság számára olyan nyilvánvaló, hogy az minden észszerű kétséget kizár”. ( 29 )

39.

A KUBERA ügyben a Consorzio ügy óta először kérték a Bíróságtól az indokolási kötelezettség értelmezését. Miután a Bíróság kimondta, hogy a jogorvoslatra vonatkozó engedély egy meghatározott eljárástípusa nem mentesíti a végső fokon eljáró nemzeti bíróságot az annak vizsgálatára vonatkozó kötelezettség alól, hogy köteles‑e előzetes döntéshozatal iránti kérelmet előterjeszteni, megerősítette a Consorzio ítélet 51. pontjában megállapított indokolási kötelezettséget. A Bíróság azonban nem foglalkozott részletesebben e kötelezettség terjedelmével. ( 30 )

40.

A jelenlegi ítélkezési gyakorlat szerint tehát a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak a CILFIT‑helyzetekre tekintettel meg kell indokolniuk, hogy miért döntenek úgy, hogy nem terjesztenek előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság elé. Véleményem szerint az ilyen indokolás annak kifejtését igényli, hogy az uniós jog miért nem releváns az ügyben, vagy a Bíróság meglévő ítélkezési gyakorlata miért oldja meg az adott ügy körülményeit, vagy a végső fokon eljáró bíróság miért véli úgy, hogy más tagállamok bíróságai nem juthatnának más értelmezésre. Más szóval, nem elegendő pusztán a három CILFIT‑helyzet egyikére hivatkozni, hanem a bíróságnak meg kell magyaráznia, hogy miért áll fenn az adott helyzet.

41.

A jelen ügy felveti a kérdést, hogy olyan helyzetekben is szükséges‑e az ilyen kifejezett indokolás, amelyekben a nemzeti jog lehetővé teszi a bíróságok számára, hogy bizonyos típusú ügyekben rövidített indokolással döntsenek.

42.

Véleményem szerint e kérdés megválaszolásához behatóan meg kell vizsgálni a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokat terhelő indokolási kötelezettség indokait.

43.

Emlékeztetőül, a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdések Bíróság elé terjesztésére való kötelezésével az EUMSZ 267. cikk célja az uniós jog egységességének valamennyi tagállamban történő biztosítására irányuló célkitűzés megvalósítása. ( 31 )

44.

Az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése tehát közérdekből ró előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettséget a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokra. A Szerződés említett rendelkezése ezért nem biztosít a magánszemélyek számára ezzel párhuzamosan jogot arra, hogy a végső fokon eljáró bíróságtól előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését kérjék. ( 32 ) A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint ugyanis a feleket nem illeti meg semmi olyan jog, hogy kérésükre feltegyenek valamilyen kérdést. ( 33 )

45.

Mivel magánszemélyek az EUMSZ 267. cikk alapján nem jogosultak előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését kérni, az indokolási kötelezettség nem indokolható ilyen okokkal. ( 34 )

46.

E tekintetben a német kormány úgy véli, hogy az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésének indokolása kettős célt szolgál. Először is, az indokolás célja annak biztosítása, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok eleget tegyenek az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése alapján rájuk háruló előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségnek; ez egy tisztán objektív kötelezettség, és nem biztosít az előzetes döntéshozatalhoz való alanyi jogot. Másodszor, az indokolás lehetővé teszi a felek számára annak megértését, hogy a nemzeti bíróság miért nem terjesztette a kérdést a Bíróság elé; ez azonban nem az EUMSZ 267. cikkből következik, hanem a tisztességes eljáráshoz való jog kifejeződése.

47.

Egyetértek ezzel az állásponttal. Az EUMSZ 267. cikkhez köthető közérdekű indokai alapján tehát az indokolási kötelezettség indokoltsága annak biztosításában áll, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróság gondosan és megfelelően mérlegelje azokat az okokat, amelyek mentesíthetik előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettsége alól.

48.

Véleményem szerint ezért a Consorzio ítéletben a végső fokon eljáró nemzeti bíróságokra rótt új – vagy legalábbis uniós jogi szempontból új ( 35 ) – indokolási kötelezettség megfelelő eszköz annak biztosítására, hogy e bíróságok megfelelően értékeljék az előzetes döntéshozatalra utalás szükségességét, hozzájárulva ezáltal az uniós jog egységességéhez.

49.

Az ilyen indokolási kötelezettség ellensúlyozza az arra vonatkozó egyszerű szabályok megállapításával kapcsolatos nehézségeket, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok mikor mentesülnek előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettségük alól. Valószínűleg nincs olyan jogász, aki ne tapasztalta volna, hogy amikor el kell magyaráznia másoknak, hogy szerinte hogyan kell helyesen értelmezni a jogot, ezzel gyakran pontosítja saját érvelését, és néha akár meg is változtatja azt. Hasonló módon, amikor a végső fokon eljáró nemzeti bíróságoknak meg kell indokolniuk az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzését, e bíróságoknak meg kell erősíteniük vagy meg kell változtatniuk álláspontjukat az uniós jog adott ügybeli helyes alkalmazásával kapcsolatban.

50.

Értékelési hibák természetesen előfordulhatnak. Mindazonáltal úgy vélem, ha egy végső fokon eljáró nemzeti bíróság megfelelően megindokolja, hogy miért nem terjeszt elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, mentesülhet a felelősség alól, a Köbler‑felelősséget is ideértve. ( 36 )

51.

Összefoglalva, az indokolási kötelezettség indokoltsága az EUMSZ 267. cikk harmadik bekezdése szempontjából abban áll, hogy a végső fokon eljáró nemzeti bíróságot arra késztesse, hogy komolyan mérlegelje, hogy az adott ügyben felmerül‑e az uniós jog értelmezésével kapcsolatos kérdés, és ezáltal hozzájáruljon az uniós jog egységességéhez.

52.

A Charta 47. cikkének második bekezdése biztosítja a tisztességes eljáráshoz való alapvető jogot. A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint e jog tiszteletben tartása megköveteli többek között, hogy minden bírósági határozatot indokoljanak. Ez lehetővé teszi a fél számára, hogy megtudja, hogy miért hozták az adott határozatot, és hogy hatékony jogorvoslattal éljen. ( 37 )

53.

A Charta 47. cikkének második bekezdése a Chartához fűzött magyarázatok szerint az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésén alapul. E tekintetben az EJEB ítélkezési gyakorlata, amelyre az érdekelt felek hivatkoztak a jelen ügyben, releváns annak megértése szempontjából, hogy miért indokolt az indokolási kötelezettség a Charta 47. cikke szempontjából.

54.

Az EJEB az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában egyértelműen kifejtette, hogy az indokolással ellátott határozathoz való jog az egyént védi az önkénnyel szemben annak révén, hogy lehetővé teszi a felek számára a meghozott bírósági határozat megértését. Az indokolás emellett azt a célt szolgálja, hogy a feleknek bemutassa, hogy meghallgatták őket, hozzájárulva ezáltal ahhoz, hogy a felek könnyebben elfogadják a határozatot. ( 38 ) Mivel a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok azon lehetősége, hogy megtagadják az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdések Bíróság elé terjesztését, a CILFIT‑helyzetekre korlátozódik, az EJEB úgy ítélte meg, hogy e bíróságoknak ebben az összefüggésben kell megindokolniuk, hogy miért tartották szükségtelennek az előzetes döntéshozatalra utalást. ( 39 )

55.

Az EJEE 6. cikkének (1) bekezdéséhez hasonlóan a Charta 47. cikkének második bekezdése keretében a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok azon kötelezettsége, hogy a CILFIT‑helyzetekre tekintettel megindokolják az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésére vonatkozó határozataikat, a fél lényegében arra vonatkozó alanyi jogával állítható párhuzamba, hogy megértse, miért alkalmazták a jogot meghatározott módon az ügyben előzetes döntéshozatalra utalás nélkül.

56.

Fontos, hogy az előzetes döntéshozatalra utalásnak a CILFIT‑helyzetekre tekintettel történő mellőzése indokainak megértéséhez való ilyen jogot úgy kell tekinteni, mint amely minden olyan helyzetben fennáll, amely az uniós jog lehetséges alkalmazásával jár, függetlenül attól, hogy a fél kérte‑e vagy sem előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését. E jog különbözik a valamely kérdés előterjesztéséhez való jogtól, amely sem az EUMSZ 267. cikk, sem a Charta 47. cikke alapján nem illeti meg a felet. A felet a Charta 47. cikke alapján sokkal inkább az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésére vonatkozó döntés megindokolásához való jog illeti meg.

57.

Az EJEB‑nek az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlata eddig olyan ügyekkel foglalkozott, amelyekben egy fél előzetes döntéshozatalra utalást kért. Az a körülmény azonban, hogy ezen ügyekben ilyen összefüggésben született döntés, nem zárja ki az említett ítélkezési gyakorlat olyan helyzetekre történő alkalmazását, amelyekben az ügy uniós jogot érintett, de egyik fél sem kért előzetes döntéshozatalra utalást.

58.

Mindenesetre az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatalra utalási kötelezettség nem függ attól, hogy valamelyik fél kéri‑e előzetes döntéshozatal iránti kérelem előterjesztését. Ezért a Charta 47. cikke alapján a végső fokon eljáró bíróság magyarázattal tartozik a feleknek a tekintetben, hogy miért nem terjesztett elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, még ha nem is kérte ezt egyik fél sem e bíróságtól. ( 40 )

59.

Összefoglalva, az indokolási kötelezettség indokoltsága a Charta 47. cikkének második bekezdése szempontjából abban áll, hogy lehetővé tegye a fél számára az ítélet, többek között az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésére vonatkozó döntés indokainak megértését, ily módon biztosítva e fél tisztességes eljáráshoz való jogát.

60.

A fentiekből következik, hogy az EUMSZ 267. cikk és a Charta 47. cikke szempontjából eltérőek az indokolási kötelezettség végső fokon eljáró bíróságokra hárításának indokai. Az EUMSZ 267. cikk szempontjából való indokoltságtól eltérően, amely az uniós jog egységességéhez fűződő közérdek biztosítására irányuló objektív megfontolásokból fakad, a Charta 47. cikke szempontjából való indokoltság szubjektív megfontolásokból fakad, amelyek az eljárásban részt vevő fél alanyi jogának biztosítására irányulnak.

61.

Az alapul szolgáló indokok különbözősége miatt eltérő következtetések vonhatók le az indokolás szükséges terjedelmét illetően.

62.

Emlékeztetőül, a Consorzio és a KUBERA ítélkezési gyakorlat megerősíti, hogy a végső fokon eljáró bíróságok kötelesek magyarázatot adni arra, hogy miért nem terjesztettek elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. Az ilyen magyarázatnak lehetővé kell tennie annak megértését, hogy a bíróság melyik CILFIT‑helyzetet tartja alkalmazhatónak, és miért.

63.

Az indokolásnak mindig kifejezettnek kell lennie, vagy lehetséges a rövidített indokolás?

64.

A nemzeti jogban a bíróságoknak biztosított azon lehetőség, hogy az ügyekben rövidített indokolással döntsenek, szintén indokolt. Amint azt a kérdést előterjesztő bíróság és a holland kormány jelezte, a jelen ügyben szereplőhöz hasonló helyzetekben a rövidített indokolás szükséges kompromisszum a fellebbezés idegenrendészeti ügyekben történő bevezetésének lehetővé válásához. Egy átfogó indokolási követelmény felborítaná azt az egyensúlyt, amelyet a nemzeti jogalkotó a rendszerbe épített, egyrészt jogvédelmet biztosítva az egyének számára a fellebbezés idegenrendészeti ügyekben történő lehetővé tételével, másrészt lehetővé téve a rövidített indokolást a jogrendszer működésképtelenné válásának megakadályozása érdekében. ( 41 )

65.

Ezért a jelen ügy által felvetett kérdés megválaszolásához mérlegelni kell az ilyen rövidített indokolás nemzeti jogrendszerekben történő lehetővé tételéhez fűződő érdeket és a Bírósághoz fordulás mellőzésére vonatkozó döntésnek a végső fokon eljáró nemzeti bíróságok általi megindokolásához fűződő uniós jogi érdeket.

66.

A B. szakaszban kifejtettem, hogy az EUMSZ 267. cikk és a Charta 47. cikke szempontjából eltérőek az indokolási kötelezettség alapjául szolgáló indokok. Ha a mérleg egyik serpenyőjében a rövidített indokolás indokai, a másikban pedig az indokolási kötelezettségnek az EUMSZ 267. cikken alapuló indokai vannak, a mérlegelés eredménye eltérő lehet attól függően, hogy ez az indokolási kötelezettség az EUMSZ 267. cikk vagy a Charta 47. cikke alapján indokolt-e.

67.

E tekintetben az uniós jog egységességének biztosításához fűződő, az indokolási kötelezettséget az EUMSZ 267. cikk szempontjából igazoló közérdeket kielégítheti, ha a végső fokon eljáró nemzeti bíróság figyelembe vette a CILFIT‑helyzeteket, de nem indokolta meg az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésére vonatkozó döntését. E közérdek tiszteletben tartása szempontjából az bír jelentőséggel, hogy a bíróság komolyan mérlegelje a CILFIT‑helyzeteket, nem pedig az, hogy az eljárásban részt vevő felek megértsék a bíróság gondolatmenetét. Az EUMSZ 267. cikkel tehát nem ellentétes a rövidített indokolás.

68.

Ezzel szemben, ha az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésének indokai nem jelennek meg legalább hallgatólagosan a végső fokon eljáró nemzeti bíróság határozatában kellő mértékben ahhoz, hogy az eljárásban részt vevő felek megértsék a döntést a kimenetelt illetően, nincs tiszteletben tartva az indokolási kötelezettséget a Charta 47. cikke szempontjából igazoló érdek.

69.

A Charta 47. cikkének második bekezdésére tekintettel tehát rendelkezésre kell állnia valamiféle indokolásnak, még ha az hallgatólagos is. Ez nem zárja ki automatikusan a rövidített indokolást, amennyiben az megfelel arra, hogy a felek megértsék, hogy a bíróság miért nem terjesztett elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet.

70.

Milyen rövidített indokolás minősül megfelelő indokolásnak a Charta 47. cikke szempontjából?

71.

A Bíróság és az EJEB ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az indokolás megfelelőségének értékelése a konkrét ügy körülményeitől függ.

72.

A Bíróság szerint az indokolási kötelezettség terjedelme a szóban forgó bírósági határozat jellegétől függően változhat, és azt az egészében vizsgált eljárásra és a releváns körülmények összességére tekintettel kell elemezni. ( 42 )

73.

Az EJEB ítélkezési gyakorlatából is ez következik. ( 43 ) Az EJEB megállapította, hogy a körülményektől függően elfogadható lehet az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése alapján, hogy a végső fokon eljáró bíróság rövidített indokolással döntsön olyan helyzetekben, amelyekben például az előzetes döntéshozatalra utalás iránti kérelem elutasításának indokai hallgatólagosak, vagy megállapíthatók a határozat más részeiből. ( 44 )

74.

A Baydar ügyben ( 45 ) az EJEB kimondta különösen, hogy a Hoge Raad der Nederlanden (Hollandia legfelsőbb bírósága) rövidített indokolása vonatkozásában nem merült fel az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének sérelme. Az EJEB úgy ítélte meg, hogy az említett ügyben szóban forgó holland szabályozás ( 46 ) szerinti gyorsított eljárások összefüggésében nem merül fel elvi kérdés az EJEE 6. cikkének (1) bekezdése alapján, ha egy jogorvoslati kérelmet rövidített indokolással utasítanak el, amennyiben az ügy körülményeiből egyértelműen kitűnik, hogy a határozat nem volt önkényes vagy egyébként nyilvánvalóan észszerűtlen. Az EJEB megállapította, hogy a szóban forgó határozat nem volt önkényes vagy észszerűtlen, mert a Hoge Raad der Nederlanden (Hollandia legfelsőbb bírósága) megfelelően megvizsgálta a kérelmező írásba foglalt jogalapjait és mind a főtanácsnok tanácsadó indítványát, mind a kérelmező arra adott írásbeli válaszát.

75.

A Harisch ügyben ( 47 ) az EJEB megállapította, hogy a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) rövidített indokolása vonatkozásában nem merült fel az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének sérelme. Az EJEB úgy ítélte meg, hogy mivel az alsóbb szintű bíróság részletesen megindokolta az előzetes döntéshozatalra utalás megtagadását, a kérelmező képes volt megérteni a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) döntését. Következésképpen, az EJEE 6. cikke szerinti indokolási kötelezettség célját figyelembe véve és az eljárás egészét vizsgálva az EJEB meggyőződött arról, hogy az ügy körülményei között az előzetes döntéshozatalra utalás megtagadása megfelelően meg volt indokolva.

76.

Az EJEB‑nek az EJEE 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatából tehát az következik, hogy a végső fokon eljáró bíróság határozatának nem minden esetben kell tartalmaznia az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésének kifejezett és konkrét indokolását. A Baydar ítélethez és a Harisch ítélethez hasonló ítéletek alapján úgy tűnik, hogy ez az ítélkezési gyakorlat elfogadja a végső fokon eljáró bíróságok általi rövidített indokolás lehetőségét. Az ilyen indokolás akkor lehetséges, ha a konkrét ügy körülményei között a felek biztosak abban, hogy meghallgatták őket, és képesek megérteni, hogy miért utasították el az előzetes döntéshozatalra utalás iránti kérelmüket.

77.

Ez az érvelés véleményem szerint átültethető a Charta 47. cikkének értelmezésére. E rendelkezés alapján – amint arra a finn kormány rámutatott – a megkövetelt indokolás terjedelme nem határozható meg előre, mivel minden eset más és más. ( 48 )

78.

E tekintetben a nemzeti jog nem követelhet meg rövidített indokolást, de lehetővé teheti a nemzeti bíróságok számára, hogy ilyen indokolást alkalmazzanak. A végső fokon eljáró nemzeti bíróságnak tudnia kell értékelni, hogy bármely adott ügyben elegendő‑e a rövidített indokolás.

79.

Úgy tűnik, hogy a szóban forgó nemzeti szabályozás megfelel e követelményeknek. Ezért a végső fokon eljáró bíróság feladata, hogy valamennyi releváns körülményt figyelembe véve minden egyes esetben értékelje, hogy a rövidített indokolás idegenrendészeti ügyekben alkalmazott szokásos formulája elegendő‑e, vagy bővebb indokolásra van‑e szükség ahhoz, hogy az eljárásban részt vevő fél számára lehetővé váljon annak megértése, hogy e bíróság miért nem terjesztett elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet.

80.

Ha például a végső fokon eljáró nemzeti bíróság követi egy alsóbb szintű bíróság megoldását és indokolását, akkor elegendő lehet a kérdést előterjesztő bíróság gyakorlatában alkalmazotthoz hasonló szokásos formulán alapuló rövidített indokolás. Ez akkor van így, ha e formula alkalmazása azt jelenti, hogy az alsóbb szintű bíróság határozata megfelelően kifejtette, hogy az uniós jog miért nem releváns az adott ügy megoldása szempontjából, vagy hogy az uniós jogot hogyan pontosította a Bíróság ítélkezési gyakorlata, vagy hogy ilyen ítélkezési gyakorlat hiányában az uniós jog helyes alkalmazása miért nem vet fel észszerű kétséget.

81.

Ha azonban a végső fokon eljáró nemzeti bíróság egyetért az ügy megoldásával, de az alsóbb szintű bíróság indokolásával nem, vagy ha nem áll rendelkezésre olyan indokolás, amelyből kitűnhetnek az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzésének lehetséges okai, a végső fokon eljáró bíróság nem támaszkodhat ilyen szokásos formulára, hanem kifejezetten ki kell fejtenie álláspontját.

82.

A Bíróság előtti eljárásban az érdekelt felek felvetették azt a további kérdést, hogy elegendő‑e, ha a végső fokon eljáró bíróság csupán a három CILFIT‑helyzet egyikére hivatkozik.

83.

A fent kifejtettekből következik, hogy önmagában nem elegendő annak megállapítása, hogy a bíróság melyik CILFIT‑helyzetet alkalmazta, amikor az előzetes döntéshozatalra utalás mellőzése mellett döntött. Az eljárásban részt vevő félnek képesnek kell lennie megérteni, hogy a bíróság miért ezt a helyzetet tekintette alkalmazandónak. Ezzel együtt egyáltalán nem szükséges kifejezetten megjelölni, hogy a CILFIT‑ítélet hatálya alá tartozó esetek közül melyiket alkalmazza a bíróság, amennyiben az az indokolásból könnyen levezethető.

84.

Összefoglalva, a Charta 47. cikkével összefüggésben értelmezett EUMSZ 267. cikkel nem ellentétes a rövidített indokolás, feltéve, hogy a felek megértik, hogy a végső fokon eljáró bíróság a CILFIT‑helyzetekre tekintettel miért döntött úgy, hogy nem terjeszt elő előzetes döntéshozatal iránti kérelmet.

85.

A végső fokon eljáró bíróság – a jelen ügyben kérdést előterjesztő bíróságot is ideértve – feladata annak értékelése, hogy az ügy körülményei között elegendő‑e a rövidített indokolás, vagy további indokolásra van szükség.

86.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Raad van State (államtanács, Hollandia) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre a következőképpen válaszoljon:

Az EUMSZ 267. cikknek az Európai Unió Alapjogi Chartája 47. cikkének második bekezdésével összefüggésben értelmezett harmadik bekezdésével

nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint a Vreemdelingenwet 2000 (a külföldiek jogállásáról szóló 2000. évi törvény) 91. cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezés, amely szerint az Afdeling bestuursrechtspraak van de Raad van State (az államtanács közigazgatási bíráskodási csoportja, Hollandia) mint egy tagállam olyan bírósága, amelynek határozatai ellen nincs jogorvoslati lehetőség, az uniós jog értelmezésével kapcsolatban – adott esetben egy előzetes döntéshozatalra utalás iránti kifejezett kérelemmel összefüggésben – felmerült kérdésben rövidített indokolással is dönthet anélkül, hogy megindokolná, hogy az előzetes döntéshozatalra utalásra vonatkozó kötelezettség alóli három kivétel közül melyik áll fenn, feltéve, hogy az ilyen rövidített indokolás lehetővé teszi a felek számára azon indokok megértését, amelyek miatt e bíróság úgy döntött, hogy nem terjeszti a Bíróság elé az uniós jog értelmezésére vonatkozó kérdést.