I. Bevezetés

II. Jogi háttér

A. Az uniós jog

1. 1024/2013 rendelet

2. A 2014/59 irányelv

B. A nemzeti jog

III. A jogvita előzménye

A. A tényállás

B. A megtámadott ítélet

IV. A Bíróság előtti eljárás és a felek kérelmei

V. A jogkérdésről

A. A jogalapok áttekintése és azok vizsgálatának sorrendje

B. A kereset elfogadhatóságára vonatkozó jogalapok

1. Az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kereshetőségi jog

a) Közvetlen érintettség

b) Személyében való érintettség

2. Az eljáráshoz fűződő érdek fennmaradása

3. Közbenső következtetés

C. A keresetet megalapozottságát érintő jogalapok: az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése első albekezdésének megsértése, összefüggésben a 2014/59 irányelv 29. cikkével és a TUB 70. cikkének (1) bekezdésével?

1. A vizsgálat sorrendje

2. A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának közvetlen alkalmazhatósága és elsőbbsége

a) A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának normaszerkezete

b) A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének a bank és részvényesei sérelmére történő közvetlen alkalmazhatósága?

3. Másodlagosan: a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának az EKB általi közvetlen alkalmazása?

a) Az EKB mint az irányelv közvetlenül alkalmazható rendelkezéseinek címzettje

b) A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének a bank és részvényeseinek sérelmére történő közvetlen alkalmazhatósága következményei

4. A TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdése b) pontjának és 70. cikke (1) bekezdésének az irányelvvel összhangban történő értelmezése?

5. Az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése értelmében vett nemzeti jog mint „jog” vagy „tény”?

6. A TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdése b) pontjának és 70. cikke (1) bekezdésének az irányelvvel összhangban történő értelmezésére vonatkozó kifogás elfogadhatósága

7. Közbenső következtetés

VI. Végkövetkeztetések

1.

Az Európai Központi Bank (a továbbiakban: EKB) és az Európai Bizottság (a továbbiakban: fellebbezők) által benyújtott egyesített fellebbezések a Törvényszéknek az EKB 2019. január 1‑jei és március 29‑i határozatait (a továbbiakban: vitatott határozatok) megsemmisítő ítéletét (a továbbiakban: megtámadott ítélet) ( 2 ) támadják. Ezekkel a határozatokkal az EKB a Banca Carige SpA‑t (a továbbiakban: Bank) ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezte ( 3 ), és ezt 2019. szeptember 30‑ig meghosszabbította. ( 4 )

2.

F. Corneli, az elsőfokú eljárás felperese és a fellebbezési eljárásban ellenérdekű fél, a bank számos kisebbségi részvényeseinek egyike volt.

3.

A fellebbezők azt róják fel a Törvényszéknek, hogy tévesen nyilvánította elfogadhatónak a keresetet. A Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy F. Cornelinek (fennmaradó) eljáráshoz fűződő érdeke áll fenn a vitatott határozatok megsemmisítése tárgyában, és az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyében érintett. E tekintetben a Törvényszék megkülönböztette F. Corneli helyzetét az EKB által elrendelt ügyvivői vagyonfelügyelet tekintetében a részvényesek helyzetétől, amelyre az EKB és társai kontra Trasta Komercbanka és társai ítélet ( 5 ) (a továbbiakban: Trasta Komercbanka ítélet) alapult. Ott a részvényesek az EKB azon határozatát támadták meg, amelyben visszavonja a szóban forgó bank engedélyét. A Bíróság úgy ítélte meg, hogy e részvényeseket a határozat nem érinti közvetlenül, ezért a megsemmisítés iránti keresetüket elfogadhatatlanként elutasította. Csak negatív gazdasági hatása volt, de a jogi helyzetüket nem érintette. ( 6 )

4.

A megalapozottság tekintetében a fellebbezők másrészt azt kifogásolják, hogy a Törvényszék megsértette az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdését. ( 7 ) E tekintetben fontos, a Bíróság ítélkezési gyakorlatában még nem tisztázott jogkérdések merülnek fel. Ezek az EKB‑nak az abban előírt azon kötelezettségének hatályára vonatkoznak, hogy a vonatkozó uniós jog – ideértve az itt alkalmazandó 2014/59/EU ( 8 ) irányelvet is – átültetése érdekében elfogadott nemzeti jogot is alkalmazza, amikor az egységes felügyeleti mechanizmus keretében gyakorolja a hitelintézetek feletti felügyeleti hatáskörét:

5.

Véleményem szerint az uniós jogrend egységességének és jogállamiságának megőrzésére vonatkozó alapvető követelmények fényében az EKB uniós intézményként az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése alapján nem kötelezhető arra, hogy az uniós jogot tudatosan megsértve az uniós joggal ellentétes nemzeti jogot alkalmazza. Ha mégis így járna el, akkor ezt az uniós bíróságoknak kellene korrigálniuk. Ezek a kérdések és az ilyen eredmény indokoltsága azonban a szakirodalomban is igen ellentmondásos. ( 9 ) Ebben az összefüggésben tisztázni kell azt az ugyancsak vitatott kérdést, hogy az EKB nemzeti jogot alkalmazó intézkedései tekintetében a megsemmisítés iránti elsőfokú eljárásban és az azt követő fellebbezési eljárásban milyen felülvizsgálati mércéket kell alkalmazni. ( 10 )

6.

Az itt alkalmazandó uniós jogi hátteret alapvetően az 1024/2013 rendelet és a 2014/59 irányelv alkotja.

7.

Az 1024/2013 rendelet (34) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„Az EKB‑nak a feladatai ellátása és a felügyeleti hatásköre gyakorlása során a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó anyagi jogi szabályokat kell alkalmaznia. E szabályok a vonatkozó uniós jogszabályokban, különösen a közvetlenül alkalmazandó rendeletekben, illetve az irányelvekben, így például a hitelintézetekre vonatkozó tőkekövetelményekről és a pénzügyi konglomerátumokról szóló irányelvekben vannak foglalva. Amennyiben a hitelintézetek prudenciális felügyeletére vonatkozó anyagi jogi szabályokat irányelvek tartalmazzák, az EKB‑nak az irányelvet átültető nemzeti jogszabályokat kell alkalmaznia. Amennyiben a vonatkozó uniós joganyag rendeletekből áll, illetve olyan területeken, ahol az e rendelet hatálybalépésének időpontjában az említett rendeletek a tagállamok számára kifejezetten lehetőségeket ajánlanak fel, az EKB‑nak alkalmaznia kell az e lehetőségeket érvényesítő nemzeti jogszabályokat is. Ezeket a lehetőségeket úgy kell értelmezni, hogy azok közé nem tartoznak a kizárólag az illetékes vagy kijelölt hatóságok számára rendelkezésre álló lehetőségek. Ez nem érinti az uniós jog elsőbbségének elvét. Ennek megfelelően az EKB‑nak iránymutatások vagy ajánlások elfogadásakor, illetve döntések meghozatalakor a vonatkozó kötelező erejű uniós jogra kell alapoznia és azzal összhangban kell eljárnia.”

8.

Az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése az alábbiak szerint rendelkezik:

„Az EKB‑nak az e rendeletben rá ruházott feladatok elvégzése és a magas színvonalú felügyelet biztosítása céljából alkalmaznia kell a teljes vonatkozó uniós joganyagot, és amennyiben a vonatkozó uniós joganyag irányelvekből áll, az ezeket az irányelvet átültető nemzeti jogszabályokat. Amennyiben a vonatkozó uniós joganyag rendeletekből áll, illetve olyan területeken, ahol az említett rendeletek a tagállamok számára kifejezetten lehetőségeket ajánlanak fel, az EKB‑nak alkalmaznia kell az e lehetőségeket érvényesítő nemzeti jogszabályokat.”

9.

A 2014/59/EK irányelv (39) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„Az ezen irányelv szerinti helyreállítási és korai beavatkozási szakaszokban a részvényeseknek meg kell tartaniuk az intézményért és annak irányításáért viselt korlátlan felelősséget, kivéve, ha az illetékes hatóság ügyvivő vagyonfelügyelőt nevez ki.”

10.

Ezen irányelv (40) preambulumbekezdése többek között az alábbiakat mondja ki:

„A pénzügyi stabilitás megőrzése érdekében fontos, hogy az illetékes hatóságok azelőtt tudják orvosolni egy intézmény pénzügyi és gazdasági helyzetének romlását, hogy az intézmény elérne egy olyan pontot, amikor a hatóságoknak már nincs más választásuk, mint a szanálás. Ezért az illetékes hatóságoknak korai beavatkozási hatásköröket kell biztosítani, beleértve azt is, hogy ügyviv[ő] vagyonfelügyelőt nevezhessenek ki, akár az intézmény vezető testületének és felső vezetésének leváltása céljából, akár azért, hogy ideiglenesen együttműködjön az intézmény vezető testületével és felső vezetésével. Az ügyvivő vagyonfelügyelő feladata az intézmény pénzügyi helyzetének stabilizálásához szükséges megoldások megvalósítása érdekében ráruházott hatáskörök gyakorlása. A rendkívüli ügyvezető kinevezése mindamellett nem érintheti indokolatlanul hátrányosan sem a részvényesek vagy tulajdonosok jogait, sem az uniós jog vagy a nemzeti társasági jog alapján biztosított eljárási kötelezettségek teljesítését, és annak tiszteletben kell tartania az Unió vagy a tagállamok befektetésvédelemmel kapcsolatos nemzetközi kötelezettségeit. […]”

11.

A 2014/59 irányelvnek „A felső vezetés és a vezető testület elmozdítása” címet viselő 28. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben egy intézmény pénzügyi helyzete jelentősen megromlik, vagy ha súlyosan megsértik a törvényeket vagy rendeleteket, az intézmény alapszabályát, vagy súlyos igazgatási szabálytalanságok fordulnak elő, és a 27. cikkel összhangban hozott egyéb intézkedések nem elegendőek a folyamat visszafordításához, a tagállamok biztosítják, hogy az illetékes hatóságok előírhassák az intézmény felső vezetése vagy vezető testülete egészének vagy egyes tagjainak elmozdítását. Az új felső vezetés vagy vezető testület kinevezése a nemzeti és uniós jogszabályoknak megfelelően, az illetékes hatóság jóváhagyásával és egyetértésével történik.”

12.

A 2014/59 irányelvnek a „Ügyvivő vagyonfelügyelő” címet viselő 29. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Amennyiben az illetékes hatóság úgy ítéli meg, hogy a felső vezetés vagy a vezető testület 28. cikkben említett leváltása nem elégséges a helyzet orvoslására, a tagállamok biztosítják, hogy az illetékes hatóságok egy vagy több ügyvivő vagyonfelügyelőt nevezhessenek ki az intézmény élére. Az illetékes hatóságok – a körülményeknek megfelelően arányos döntést hozva – ügyvivő vagyonfelügyelőt nevezhetnek ki, aki vagy ideiglenesen felváltja az intézmény vezető testületét, vagy ideiglenesen együtt dolgozik az intézmény vezető testületével, és az illetékes hatóságnak a két lehetőség közti választását a kinevezéskor meg kell jelölnie. Amennyiben az illetékes hatóság az intézmény vezetésével együtt dolgozó ügyvivő vagyonfelügyelőt nevez ki, akkor a kinevezéskor pontosan meg kell jelölnie az ügyvivő vagyonfelügyelő szerepét, feladatait és hatáskörét, valamint az intézmény vezető testületével szembeni azon esetleges követelményt, hogy konkrét döntések vagy intézkedések meghozatala vagy fellépések elfogadása előtt konzultáljon az ügyvivő vagyonfelügyelővel vagy kérje ki a beleegyezését. Az illetékes hatóság részére elő kell írni, hogy hozza nyilvánosságra, ha ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésére került sor, kivéve azt az esetet, ha az ügyvivő vagyonfelügyelő nem jogosult az intézmény képviseletére. A tagállamok biztosítják továbbá, hogy az ügyvivő vagyonfelügyelő rendelkezzen a feladatainak ellátásához szükséges szakképzettséggel, képességekkel és tudással, és esetében ne álljon fel semmilyen összeférhetetlenség.

(2)   Az illetékes hatóságnak az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésekor pontosan meg kell jelölnie a rendkívüli ügyvezető hatáskörét, a körülményeknek megfelelően arányos döntést hozva. E hatáskörök közé tartozhatnak az intézmény alapszabálya és a nemzeti jogszabályok alapján az intézmény vezető testületét megillető egyes hatáskörök vagy minden hatáskör, beleértve az intézmény vezető testülete egyes igazgatási feladatainak vagy minden igazgatási feladatának az ellátásához szükséges hatásköröket. Az ügyvivő vagyonfelügyelő intézménnyel kapcsolatos hatásköreinek összhangban kell lenniük a vonatkozó társasági joggal.

(3)   Az illetékes hatóság a kinevezéskor megjelöli az ügyvivő vagyonfelügyelő szerepét és feladatait, amelyek közé tartozhat az intézmény pénzügyi helyzetéről való megbizonyosodás, az intézmény tevékenységének részben vagy egészben történő irányítása az intézmény pénzügyi helyzetének megőrzése vagy helyreállítása céljából, valamint intézkedések meghozatala az intézmény tevékenységének megbízható és prudens irányítása érdekében. Az illetékes hatóságnak a kinevezéskor meg kell jelölnie az ügyvivő vagyonfelügyelő szerepét és feladatait érintő esetleges korlátozásokat.

(4)   A tagállamok biztosítják, hogy az illetékes hatóságok kizárólagos hatáskörrel rendelkezzenek az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésére vagy felmentésére. Az illetékes hatóság bármikor bármilyen okból felmentheti az ügyvivő vagyonfelügyelőt. Az illetékes hatóság az e cikknek megfelelően bármikor módosíthatja az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésének a feltételeit.

(5)   Az illetékes hatóság előírhatja, hogy az ügyvivő vagyonfelügyelő bizonyos intézkedésekhez köteles előzetesen megkérni az illetékes hatóság egyetértését. Az illetékes hatóság az ilyen előírásokat vagy az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésekor, vagy az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésére vonatkozó feltételek módosításakor közli.

Az ügyvivő vagyonfelügyelő azonban csak az illetékes hatóság előzetes egyetértésével gyakorolhatja az arra vonatkozó hatáskörét, hogy összehívja az intézmény részvényesi közgyűlését, és meghatározza a közgyűlés napirendjét.

(6)   Az illetékes hatóság előírhatja, hogy az ügyvivő vagyonfelügyelő az illetékes hatóság által meghatározott időközönként, valamint megbízatásának lejártakor készítsen jelentéseket az intézmény pénzügyi helyzetéről és a megbízatása során végrehajtott intézkedésekről.

(7)   Az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezése legfeljebb egy évre szólhat. Ez az időszak kivételesen megújítható, ha az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezésére vonatkozó feltételek továbbra is fennállnak. Az illetékes hatóság feladata annak megállapítása, hogy megfelelő körülmények indokolják‑e az ügyvivő vagyonfelügyelő további alkalmazását, valamint köteles az erre vonatkozó döntést indokolni a részvényesek felé.

(8)   Az e cikk betartásával, az ügyvivő vagyonfelügyelő kinevezése nem sértheti az uniós vagy nemzeti társasági jog értelmében a részvényeseket megillető jogokat.

(9)   A tagállamok korlátozhatják az ügyvivő vagyonfelügyelőnek az e minőségben ellátott, a (3) bekezdés szerinti feladatai teljesítése során hozott intézkedésekért és elkövetett mulasztásokért a nemzeti joggal összhangban fennálló felelősségét.

(10)   Az e cikk értelmében kinevezett ügyvivő vagyonfelügyelő nem tekintendő a nemzeti jog értelmében vett árnyékvezetőnek vagy tényleges vezetőnek.”

13.

A 2014/59 irányelvet a 2015. november 16‑i Decreto legislativo n. 181 ( 11 ) (181. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet) ültette át az olasz jogba.

14.

A 2015. július 9‑i 114. sz. törvény ( 12 ) 8. cikke, amely a hatáskörök gyakorlásához szükséges elveket és irányadó kritériumokat határozza meg, többek között a következőképpen rendelkezik:

„1.   A hitelintézetek és befektetési vállalkozások helyreállítását és szanálását célzó keretrendszer létrehozásáról és a 82/891/EGK tanácsi irányelv, a 2001/24/EK, 2002/47/EK, 2004/25/EK, 2005/56/EK, 2007/36/EK, 2011/35/EU, 2012/30/EU és 2013/36/EU irányelv, valamint az 1093/2010/EU és a 648/2012/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet módosításáról szóló, 2014. május 15‑i 2014/59/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv átültetésére vonatkozó hatáskör gyakorlása során a kormány köteles az 1. cikk 1. bekezdésében meghatározott elveken és irányadó kritériumokon túlmenően a 2014/59/EU irányelvben meghatározott elveket és kritériumokat, valamint az alábbi különös irányadó elveket és kritériumokat is követni:

[…]”

15.

A 181. sz. felhatalmazáson alapuló törvényerejű rendelet módosította a Testo unico bancariót (egységes banktörvény, a továbbiakban: TUB) ( 13 ). A „Korai beavatkozási intézkedések” címet viselő 01‑I. alrészlet a 69octiesdecies cikkel került beillesztésre, amelynek 1. bekezdésének b) pontja a következőképpen rendelkezik:

„A Banca d’Italia [(olasz központi bank)] a bankokkal vagy a bankcsoport anyavállalatával szemben a következő intézkedéseket hozhatja:

[…]

16.

A TUB 69viciessemel cikke felhatalmazza a felügyeleti hatóságot az igazgatási és felügyeleti szervek, valamint az általános vezetőség egyes tagjainak elmozdítására.

17.

A TUB‑nak a „Rendkívüli igazgatás” címet viselő I. alrészletébe beillesztett 70. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az olasz központi bank elrendelheti a bankok igazgatásával és ellenőrzésével megbízott szervek feloszlatását a 69octiesdecis cikk (1) bekezdésének b) pontjában említett jogsértés vagy szabálytalanság merül fel, vagy ha komoly vagyoni veszteségek várhatók, vagy ha a feloszlatást az igazgatási szervek vagy a rendkívüli közgyűlés indokolt beadványa alapján kérik.”

18.

A bank olaszországi székhelyű, tőzsdén jegyzett hitelintézet, amely 2014 óta az EKB közvetlen felügyelete alatt áll. 2014 decembere és 2019. január 1. között több mint 1,6 milliárd euró veszteséget halmozott fel. A kereset benyújtásakor F. Corneli 200000 törzsrészvénnyel rendelkezett, amely a bank alaptőkéje 0,000361%‑ának felelt meg.

19.

2016‑tól 2018 végéig az EKB több sikertelen intézkedést hozott a bank feltőkésítésére és stabilizálására annak érdekében, hogy a bank ismét teljesíteni tudja a 2014/59 irányelv 27. cikkének (1) bekezdése szerinti szavatolótőke‑követelményeket. ( 14 )

20.

A 2019. január 1‑jei első vitatott határozatában az EKB a TUB 69octiesdecies, 70. és 98. cikke alapján, összefüggésben a 2014/59 irányelv 29. cikkével, a bankot ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezte (a továbbiakban: ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezésről szóló határozat), és különösen az alábbi intézkedéseket rendelte el:

21.

2019. január 2‑án az EKB és a bank egyidejűleg jelentette be sajtóközleményekben az ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezésről szóló határozat elfogadását. A Commissione Nazionale per le Società e la Borsa (nemzeti tőzsde‑ és értékpapír‑felügyeleti bizottság, Olaszország) ezt követően felfüggesztette a bank által kibocsátott vagy garantált értékpapírok kereskedését, mégpedig „az [e] határozat hatálybalépéséig, illetve addig, amíg különösen a prudenciális felügyelet terén hatáskörrel rendelkező hatóságok új kezdeményezései nyomán helyre nem áll a bank által kibocsátott vagy garantált értékpapírokra vonatkozó teljes körű információs keret”.

22.

A 2019. március 29‑i második vitatott határozatával az EKB 2019. szeptember 30‑ig meghosszabbította az ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezés időtartamát (a továbbiakban: meghosszabbító határozat). Ezt a bank 2019. március 30‑án sajtóközleményben jelentette be.

23.

Az EKB a 2019. szeptember 30‑i határozatában 2019. december 31‑ig meghosszabbította az ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezést (a továbbiakban: második meghosszabbító határozat).

24.

Az EKB a 2019. december 20‑i határozatában 2020. január 31‑ig meghosszabbította az ügyvivői vagyonfelügyeletet annak érdekében, hogy lehetővé tegye a szavatolótőke‑megerősítésre irányuló művelet véglegesítését (a továbbiakban: harmadik meghosszabbító határozat).

25.

A felek által a Bíróság írásbeli és szóbeli kérdéseire adott egybehangzó válaszok szerint a bankot a Fondo Interbancario di Tutela dei Depositi (FITD) ( 15 ) 2019 szeptemberében feltőkésítette az ügyvivő vagyonfelügyelők által kötött és a bank rendkívüli közgyűlése által jóváhagyott keretmegállapodás alapján. A FITD 2022 nyarán eladta a bankban lévő részvényeit a BPER Banca S.p.a.‑nak. Az ezt követő „squeeze out” (kiszorítási) eljárás azt jelentette, hogy F. Cornelinek 2022 szeptemberében el kellett adnia a részvényeit, és így elvesztette (kisebbségi) részvényesi jogállását a bankban.

26.

A Törvényszék Hivatalához 2019. július 11‑én benyújtott keresetlevelével F. Corneli keresetet indított a vitatott határozatok megsemmisítése iránt. A Bizottság beavatkozó félként támogatta az EKB‑nak a kereset elutasítása iránti kérelmeit.

27.

A megtámadott ítélettel a Törvényszék megsemmisítette a vitatott határozatokat. Egyebekben elutasította a kereset azon részét, amelyben a felperes általánosságban az első vitatott határozatot követő vagy későbbi aktus ellen irányult, azaz beleértve a második és a harmadik meghosszabbító határozatot is.

28.

A Törvényszék elutasította az EKB‑nak a Bizottság által támogatott elfogadhatatlansági kifogását azzal az indokolással, hogy a bank kisebbségi részvényeseként F. Cornelit a vitatott határozatok az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyében érintik, és fennáll az eljáráshoz fűződő érdeke. Ennélfogva kereshetőségi joggal rendelkezik. ( 16 )

29.

A Törvényszék érdemben azt állapította meg, hogy az EKB a vitatott határozatokat téves jogalapra alapozta. Ezek a TUB‑nak a 2014/59 irányelv 29. cikkét átültető 70. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „a [bank] helyzetének jelentős romlására” támaszkodtak, holott ez a (nemzeti) rendelkezés nem tartalmaz ilyen feltételt. Ilyen rendelkezés csak a TUB‑nak az irányelv 28. cikkét átültető 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjában található. Ez utóbbi (nemzeti) rendelkezés csak a bank igazgatási vagy felügyelő szerveinek „felmentését” szabályozza, de nem szabályozza azt a – TUB 70. cikkében előírt – hatáskört, hogy a bankot ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyezzék e szervek „elmozdításával”. A TUB 69octiesdecies és 70. cikke tehát különböző esetekre, valamint – a 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkének szövegére tekintettel – a beavatkozás különböző intenzitású, egymást követően meghozandó intézkedésekre vonatkozik, amelyek különböző, külön‑külön kimerítő (vagylagos) feltételektől függenek. A „bank helyzetének romlása” feltétel tehát nem vonatkozik a TUB 70. cikke szerinti intézkedésekre, ami azt jelenti, hogy az EKB megsértette ezt a rendelkezést. ( 17 )

30.

A TUB 69octiesdecies és 70. cikkének egyértelmű szövege és az ott használt fogalmak miatt a Törvényszék álláspontja szerint nem jöhet szóba az uniós joggal összhangban lévő értelmezés. Az EKB által hozott intézkedés ugyanis a TUB 70. cikkében előírt intézkedés, így e cikk feltételeinek teljesülniük kell. ( 18 ) A TUB 69octiesdecies cikkében előírt „bank helyzetének romlása”„nem általános kifejezés, hanem egy jogszabályszöveg által meghatározott feltétel, amely szöveg négy vagylagos feltétel kimerítő felsorolására hivatkozik”, és ezért nem igazolhatja a TUB 70. cikke szerinti intézkedést. ( 19 )

31.

Az EKB ezenfelül nem köteles a 2014/59 irányelvet a bank helyzetének jelentős romlása esetén annak ügyvivői vagyonfelügyeletének elrendelése céljából alkalmazni. Ez nem következik az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése szerinti azon kötelezettségéből sem, hogy az irányelveket átültető nemzeti jogszabályokot alkalmazza. E rendelkezés nem értelmezhető úgy, „mint amely a kötelezettségek két elkülönülő forrását foglalja magában, azaz az uniós jog egészét, beleértve az irányelveket is, amelyekhez hozzá kell adni az azokat átültet[etni hivatott] nemzeti jogot.” A Törvényszék szerint az ilyen értelmezés ugyanis azt feltételezné, „hogy a nemzeti rendelkezések eltérnek az irányelvektől, és hogy ilyen esetben a dokumentumok két típusa az EKB‑t elkülönülő normatív forrásként kötelezi.” ( 20 ) Ez ellentétes lenne az EUMSZ 288. cikkel. Egyébiránt valamely irányelv nem keletkeztethet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket. Így az EKB által elkövetett hiba nem orvosolható a TUB 70. cikkének a 2014/59 irányelv fényében történő szabad értelmezésével. ( 21 )

32.

A Törvényszék nem vizsgálta meg az általa azonosított másik hat jogalapot ( 22 ).

33.

Azon részre vonatkozóan, hogy F. Corneli a keresetlevélben, a válaszban és egy további beadványban a „minden ezt követő vagy későbbi aktus” megfogalmazással a második és a harmadik meghosszabbító határozatot is megtámadta, a Törvényszék ezt elfogadhatatlanként elutasította az eljárási szabályzata 76. cikkének d) pontjában és 86. cikkében foglalt pontosság és a követelmények teljesítésének hiánya miatt, mivel a keresetlevél nem hivatkozott erre kellőképpen. ( 23 )

34.

A Bíróság Hivatalához 2022. december 21‑én benyújtott beadványában az EKB fellebbezést terjesztett elő a C‑777/22. P. sz. ügyben.

35.

A Bíróság Hivatalához 2022. december 22‑én benyújtott beadványában a Bizottság fellebbezést terjesztett elő a C‑789/22. P. sz. ügyben.

36.

A Bizottság és az EKB 2023. január 18‑i, illetve 20‑i kérelmére a Bíróság elnöke 2023. február 8‑án úgy határozott, hogy a Bíróság eljárási szabályzata 54. cikke alapján egyesíti a C‑777/22. P. és a C‑789/22. P. sz. ügyeket.

37.

A Bíróság Hivatalához 2023. március 20‑án benyújtott beadványában Olaszország az Európai Unió Bíróságának alapokmánya 40. cikkének első bekezdése alapján kérte, hogy az EKB és a Bizottság kérelmeinek támogatása végett beavatkozhasson. A Bíróság elnöke 2023. április 17‑i végzésével helyt adott e kérelemnek. Olaszország 2023. május 26‑án nyújtotta be beavatkozási beadványát.

38.

Az EKB – Olaszország támogatása mellett – azt kéri, hogy a Bíróság:

39.

A Bizottság – Olaszország támogatása mellett – azt kéri, hogy a Bíróság:

40.

F. Corneli azt kéri, hogy a Bíróság:

41.

Az EKB és Olaszország 2023. november 3‑i, illetve 6‑i kérelmére az egyesített ügyeket a Bíróság 2024. május 7‑én a nagytanács elé utalta.

42.

2024. május 7‑én a Bíróság felhívta a feleket, hogy írásban válaszoljanak bizonyos kérdésekre, aminek a felek a meghatározott határidőn belül eleget tettek.

43.

A 2024. június 25‑én tartott tárgyaláson a felek ismertették észrevételeiket, és megválaszolták a Bíróság kérdéseit.

44.

A C‑777/22. P. sz. ügyben az EKB – Olaszország támogatása mellett – két jogalapra hivatkozik.

45.

Első jogalapjával az EKB arra hivatkozik, hogy a Törvényszék több alkalommal is tévesen alkalmazta a jogot F. Cornelinek az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti „közvetlen és személyében való érintettségének” és az eljáráshoz fűződő érdekének értékelése során. Második jogalapjában az EKB azt kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot a vitatott határozatoknál alkalmazott jogalapok értékelése során; az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése szerint ezt az értékelést az összes alkalmazandó nemzeti jogszabály és annak értelmezési módszerei alapján kellett volna elvégezni. Ez különösen a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjára és 70. cikkének (1) bekezdésére vonatkozik, ahogyan e rendelkezéseket az olasz bíróságok értelmezik.

46.

A C‑789/22. P. sz. ügyben a Bizottság – Olaszország támogatása mellett – öt fellebbezési jogalapot terjeszt elő, amelyek közül néhány átfedésben van az EKB jogalapjaival.

47.

Az első fellebbezési jogalapjával a Bizottság – az EKB első jogalapjával azonos módon – azt kifogásolja, hogy a Törvényszék az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot. Második jogalapjában a Bizottság azt állítja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot eljárási szabályzata 84. cikkének alkalmazásakor, mivel elfogadhatatlan módon hivatalból foglalkozott egy anyagi jogi hibával, és ultra petita döntött. A harmadik jogalapjával a Bizottság – az EKB második jogalapjához hasonló módon – az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése első albekezdésének és a TUB 70. cikke (1) bekezdésének állítólagosan téves értelmezését kifogásolja. A negyedik jogalap az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdésének megsértésére hivatkozik azzal, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor azt feltételezte, hogy a TUB 70. cikkének (1) bekezdése nem értelmezhető a 2014/59 irányelv 29. cikkével összhangban. Az ötödik jogalapjában – az EKB második jogalapjához ugyancsak hasonló módon – a Bizottság végül azt kifogásolja, hogy a Törvényszék több alkalommal tévesen alkalmazta a jogot a nemzeti jog és az irányelvek közötti kapcsolat, többek között az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése első albekezdésének és az EUMSZ 288. cikk második és harmadik bekezdésének megsértésének értékelése, valamint az irányelvek vonatkozó rendelkezései közvetlen alkalmazhatóságának figyelmen kívül hagyása során.

48.

Először a kereset elfogadhatóságára vonatkozó fellebbezési jogalapokat vizsgálom meg együttesen ( 24 ) (a B. pontban). Ezt követően szintén együttesen vizsgálom meg a Törvényszék érdemi értékelésével kapcsolatos fellebbezési jogalapokat ( 25 ) (a C. pontban).

49.

A kereset elfogadhatóságára vonatkozó jogalapok egyrészt arra a kérdésre vonatkoznak, hogy a vitatott határozatok az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyében érintik‑e F. Cornelit (1. pont), másrészt pedig a határozatok megsemmisítéséhez fűződő (fennmaradó) érdekére (2. pont).

50.

Ennek során figyelembe kell venni, hogy a Bíróságnak a kereset elfogadhatóságát, ezen belül az eljáráshoz fűződő érdek fennmaradását – a felek észrevételeitől és a Törvényszék értékelésétől függetlenül – hivatalból vizsgálnia kell a fellebbezési eljárásban. ( 26 ) Már csak ezért sem fogadható el F. Corneli elfogadhatatlansági kifogása az EKB első fellebbezési jogalapjával kapcsolatban, és azt el kell utasítani.

51.

Az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerint az a személy, aki nem címzettje a megtámadott jogi aktusnak, csak az őt „közvetlenül és személyében” érintő jogi aktusok ellen jogosult eljárást indítani. Először azt vizsgálom, hogy F. Cornelit közvetlenül érintik‑e a vitatott határozatok.

52.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint két feltételnek kell együttesen teljesülnie ahhoz, hogy egy személy az EUMSZ 263. cikkének negyedik bekezdése értelmében „közvetlenül érintettnek” minősüljön. Egyrészt a vitatott intézkedésnek közvetlen hatást kell gyakorolnia az érintett személy jogi helyzetére. Másrészt nem hagyhat mérlegelési lehetőséget az intézkedés végrehajtásával megbízott címzettek számára, így az ilyen végrehajtás tisztán automatikus jellegű. Pontosabban egyéb köztes szabályok alkalmazása nélkül, egyedül az uniós szabályozásból következik. ( 27 )

53.

Mint azt a Törvényszék ezen ítélkezési gyakorlatra hivatkozva helyesen állapította meg ( 28 ), a vitatott határozatok közvetlenül hátrányosan érintik F. Corneli jogi helyzetét a bank részvényesének minőségében. Ez a Bank alapszabályában meghatározott részvételi, szavazati és egyéb jogai gyakorlására vonatkozik. Az EKB kifogásaival ellentétben nincs bizonyíték arra, hogy a bank alapszabályának a részvényesek jogaira vonatkozó rendelkezéseit figyelmen kívül hagyta volna a Törvényszék, nemhogy elferdítette volna. A vitatott határozatok különösen a bank irányító és felügyelő szerveinek megválasztására (18. és 26. cikk), a részvényesek éves közgyűlésének összehívására és a közgyűlés napirendjének meghatározására (10. cikk (4) bekezdés) vonatkozó jogokat érintik. Ez ugyanúgy vonatkozik azokra a feltételekre is, amelyek alapján ez a közgyűlés vagy a részvényesek egy bizonyos része felelősségre vonhatja a bank irányító és felügyelő szerveit a Codice civile (olasz polgári törvénykönyv) 2393. és 2393bis cikke alapján. ( 29 )

54.

A vitatott határozatok a bank ügyvivői vagyonfelügyeletének elrendelésével, illetve meghosszabbításával felfüggesztették vagy korlátozták e jogok gyakorlását, és így közvetlenül beavatkoztak a részvényesek – köztük F. Corneli – jogállásába. Ezen elrendelő határozat erejénél fogva a bank irányító és felügyelő szerveinek megválasztására, valamint a közgyűlés összehívására és napirendjének meghatározására vonatkozó jogok az ügyvivő vagyonfelügyelőkre szálltak át. A részvényesek érintett részvételi vagy szavazati jogainak megfelelő felfüggesztése vagy korlátozása a TUB 72. cikkének (6) bekezdésére figyelemmel a TUB 70. cikkének (2) bekezdéséből következik, amely előírja e jogok automatikus átszállását az ügyvivő vagyonfelügyelőkre. ( 30 ) Ezen túlmenően az ügyvivői vagyonfelügyeletnek a TUB 72. cikkének (9) bekezdése szerinti elrendelése a bank irányító és felügyelő szerveinek polgári jogi felelősségét a szándékosság és a súlyos gondatlanság eseteire korlátozta, és azt az ügyvivő vagyonfelügyelők csak a Banca d’Italia előzetes engedélyével érvényesíthették a bíróság előtt. Ezen túlmenően a TUB 72. cikkének (5) bekezdése értelmében ezek a vagyonfelügyelők – a Banca d’Italia előzetes engedélyével – jogot kaptak arra, hogy a bank feloszlatott szerveinek tagjaival vagy a bank vezérigazgatójával szemben felelősség megállapítása iránti kereseteket indítsanak. A részvényesek közgyűlése vagy a jegyzett tőke bizonyos százalékát birtokló részvényesek egy része ezért többé nem indíthatott ilyen keresetet az olasz polgári törvénykönyv 2393. és 2393bis cikke alapján. ( 31 )

55.

A Törvényszék helyesen feltételezte a részvényesek, köztük F. Corneli részvételi vagy szavazati jogának ilyen mértékű sérelmét, függetlenül attól, hogy a bank alapszabálya részben az e részvényesek által birtokolt részvények 1%‑ának megfelelő határozatképességet ír elő azok tényleges gyakorlásához. ( 32 ) Ennek az az oka, hogy mindezeknek a részvételi vagy szavazati jogoknak – hasonlóan az állampolgárok szavazati jogához a demokratikus választásokon – belső értékük van. Ez független attól a kérdéstől, hogy e jogok gyakorlása elegendő‑e ahhoz, hogy ténylegesen befolyásolja a bank kulcsfontosságú szervezeti vagy üzleti döntéseit. A részvételi vagy szavazati jogok már tartalmazzák és védik az ilyen döntéshozatali folyamatokban való részvételnek és azok eredménye befolyásolásának jogi lehetőségét. A Törvényszék helyesen állapította meg, „hogy az EKB és a Bizottság által a közgyűlés jogaira alapított érv elvonatkoztat legalábbis a szavazati jogtól, amely lehetővé teszi az egyes részvényesek számára, hogy egyénileg vegyenek részt az irányító és felügyelő szervekben tisztséget betöltő tagok megválasztásában.” ( 33 ) A bank vezetésének befolyásolására vonatkozó jogi lehetőség azonban automatikusan megszűnik az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelésével.

56.

Az, hogy egy kisebbségi részvényes csak más (kisebbségi) részvényesekkel együtt tudja elérni a megfelelő határozatképességet, ezért nem releváns azon kérdés szempontjából, hogy sérült‑e részvételi vagy szavazati joga mint olyan. Az ilyen határozatképesség lehetséges elérése csak annak a későbbi kérdésnek a szempontjából releváns, hogy a részvételi vagy szavazati jogok gyakorlása elegendő‑e a kívánt joghatások (például az éves közgyűlés összehívása vagy napirendi pontok kitűzése) eléréséhez is. Ez azonban nem kérdőjelezheti meg sem az egyéni jogok fennállását, sem azok gyakorlása védelmének szükségességét. ( 34 ) Következésképpen, amint azt a Törvényszék a megtámadott ítélet 43–45. pontjában helyesen állapította meg, el kell utasítani a fellebbezők azon kifogását, hogy a vonatkozó határozathozatali jogok csak az éves közgyűlést vagy a részvényesek egy részét illetik meg, akik egy bizonyos részvényhányadot teljesítenek, nem pedig az egyediségükben figyelembe vett részvényeseket, akik csak szavazati joggal rendelkeznek.

57.

A Trasta Komercbanka ítéletben ( 35 ) a Bíróság közvetve azt is megerősítette, hogy a jelen ügyhöz hasonló esetben, amely – az ott szóban forgó engedély visszavonásával ellentétben – csak egy bank ügyvivői vagyonfelügyeletének elrendelésére vonatkozik, a részvényeseknek a társaság irányításában való részvételhez való jogának csorbulása elegendő lehet ahhoz, hogy őket közvetlenül érintettnek lehessen tekinteni. Ez utóbbi esetben ugyanis e jogok csorbulása nem esik egybe a bankra és részvényeseire gyakorolt negatív, tisztán gazdasági hatásokkal, amelyek a bank engedélyének visszavonásából vagy akár felszámolásából erednének. ( 36 ) A Törvényszék azt is kifejezetten kimondta, hogy még a bank felszámolásáról szóló határozat is közvetlenül érinti a részvényesek azon jogát, hogy részt vegyenek a bank irányításában, azáltal, hogy azt a felszámolóra ruházza át. A Trasta Komercbanka ügyben azonban ez a határozat kizárólag a lett jogon alapult. Ez tehát nem az uniós jognak, és nem is az EKB‑nak az engedély visszavonásáról szóló vitatott határozatának volt tulajdonítható, így a részvényeseket ez utóbbi nem érintette közvetlenül. ( 37 ) Amint azonban a Törvényszék helyesen rámutatott, ( 38 ) ez más egy bank ügyvivői vagyonfelügyeletét elrendelő EKB‑határozat esetében.

58.

Az EKB nem érvénytelenítheti ezeket a következtetéseket az Emberi Jogok Európai Bíróságának (EJEB) Albert és társai kontra Magyarország ítéletére ( 39 ) való hivatkozással.

59.

Az EJEB által az EJEE 34. cikke szerinti egyéni kérelmekhez való jog vizsgálata egyrészt nem azonos az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kereshetőségi jog követelményeivel. Másrészt az EJEB is „közvetlenül érintettnek” ismeri el a bank részvényeseit az EJEE 34. cikke értelmében, ha az egyéni kérelem olyan aktus ellen irányul, amely mind a bankot, mind a részvényesek jogait érinti. Ezt az elvet csak az korlátozza, ha a bank és részvényesei olyan szorosan összefonódnak, hogy mesterséges lenne különbséget tenni a kettő között, vagy ha ezt „rendkívüli körülmények” indokolják. Az EJEB tehát a Bíróságnak a Trasta Komercbanka ítéletéhez (lásd fent: 57. pont) hasonlóan kimondta, hogy a részvényesek jogait (a bank irányításában való részvételre vonatkozó) közvetlenül érintő aktusok különböznek azoktól, amelyek (csak) a bank ellen irányulnak. Ezen aktusok ugyanis nemcsak a bank részvényeseinek gazdasági érdekeit sértik, hanem megváltoztatják a bank irányítási struktúrájában elfoglalt jogállásukat is. ( 40 )

60.

Az Albert és társai kontra Magyarország ügyben az EJEB ugyan nem tekintette a részvényesek jogait „közvetlenül érintettnek”. Egyrészt ugyanis a két érintett bank vitatott egyesülése tekintetében a vonatkozó döntéshozatali eljárások és szavazások során gyakorolhatták ezeket a jogokat. Másrészt ezek a jogok – az egyes társasági részesedések túl csekély mértéke miatt – nem voltak elegendőek ahhoz, hogy az egyik bankot ellenőrzésük alá vonják. Az EJEB tehát – ellentétben a részvényesek szavazati jogának mesterséges kiüresítésével vagy a részvények törlésével kapcsolatos, általa korábban eldöntött esetekkel ( 41 ) – csak feltételezte a vitatott, alapvetően társasági jellegű intézkedések „mellékes és közvetett” hatását az egyes részvényesek jogaira mint olyanokra. ( 42 )

61.

A két bank egyesülésének különleges helyzete azonban nem hasonlítható a jelen ügyhöz, amelyben egy bankot csak ügyvivői vagyonfelügyelet alá helyeznek. A két egyesült bank ugyanis megszűnt a korábbi formájában létezni és a piacon működni. A bank és üzleti tevékenységeinek végleges szerkezeti változása és a kapcsolódó gazdasági hatások ezért különböznek az ügyvivői vagyonfelügyelettől, amikor a bank üzleti tevékenységei feletti ellenőrzés csak átmenetileg kerül más kezekbe, valamint ennek a részvényesek jogaira gyakorolt hatásaitól. Az EKB‑nak az EJEB bankok egyesülésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatára alapozott érvelése ezért nem vihető át erre az ügyre, és azt el kell utasítani.

62.

A bank részvényeseinek részvételi vagy szavazati jogát ezen túlmenően automatikusan felfüggesztették és korlátozták a vitatott határozatokban elrendelt, illetve meghosszabbított ügyvivői vagyonfelügyelettel. Nem volt szükség közbenső mérlegelési jogkörben hozott hatósági határozatra vagy további végrehajtási aktusra. ( 43 ) Következésképpen a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor megállapította, hogy e határozatok F. Cornelit az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül érintették. ( 44 )

63.

Azt a kérdést, hogy F. Corneli megfelel‑e a személyében való érintettség kritériumának is, csak akkor kell vizsgálni, ha a vitatott határozatok nem az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdésének harmadik fordulata értelmében vett „rendeleti jellegű jogi aktusok”, amelyek nem vonnak maguk után végrehajtási intézkedéseket. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ez a fogalom minden általános hatályú nem jogalkotási aktust magában foglal. Ennek feltétele, hogy egy ilyen jogi aktus objektíven meghatározott helyzetekre vonatkozik, és joghatásokat vált ki a személyek általánosan és absztrakt módon meghatározott csoportjaival szemben. ( 45 )

64.

Ez a követelmény a jelen ügyben nem teljesül. A vitatott határozatok közvetlenül a banknak, azaz egy jogi személynek szóltak, és az annak elfogadása időpontjában meglévő számú részvényest is érintették. Ezért meg kell vizsgálni, hogy F. Corneli részvényesi minőségében teljesítette‑e a személyében való érintettség kritériumát.

65.

Véleményem szerint a Törvényszék a Bíróság ítélkezési gyakorlatára hivatkozva helyesen vélelmezte, hogy F. Corneli személyében érintett ( 46 )

66.

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében azon alanyok, akik nem címzettjei egy intézkedésnek, csak akkor érintettek a személyükben, ha az intézkedés sajátos jellemzőik vagy egy őket minden más személytől megkülönböztető ténybeli helyzet folytán vonatkozik rájuk, és ezáltal a címzetthez hasonló módon egyéníti őket. ( 47 ) A Bíróság különösen az absztrakt‑általános intézkedések esetében mondta ki, hogy az intézkedés által érintett személyek többé‑kevésbé pontosan meghatározható száma vagy akár azonossága nem elegendő ahhoz, hogy személyükben érintettnek minősüljenek, ha megállapítható, hogy az intézkedés a benne meghatározott objektív jogi vagy ténybeli helyzet folytán alkalmazandó. ( 48 )

67.

Amint arra a Törvényszék helyesen rámutatott, ( 49 ) F. Cornelit részvényesi minőségében, és így a bank összes részvényesének egyértelműen meghatározott csoportjához tartozó tagjaként a szóban forgó (konkrét‑egyedi) határozatok az elfogadásuk időpontjában egyénítették. Ezen határozatok beavatkoztak továbbá a bank alapszabálya által e minőségükben elismert részvételi és szavazati jogaik gyakorlásába is (lásd fent: 53. és azt követő pontok). Ezek tehát nem csak „objektív” részvényesi minőségében érintették F. Cornelit (más társaságok részvényeseihez viszonyítva), ahogyan azt a fellebbezők állítják, hanem mint a bank akkori alaptőkéje egy részének egyértelműen azonosítható tulajdonosát. Ezen túlmenően az intézkedés célja éppen az volt, hogy a bank részvényesei (és nem más társaságok részvényesei) részvételi és szavazati jogát felfüggessze (lásd fent: 54. pont), hogy megkönnyítse a bank szanálását.

68.

Különösen az EKB által felhozott érvelés, amely szerint a bank mintegy 35000 részvényese személyében érintettnek és kereshetőségi joggal rendelkezőnek minősülne, nem kérdőjelezheti meg ezt az értékelést. Amint azt a Törvényszék helyesen állapította meg, e tekintetben irreleváns az érintett potenciális felpereseknek – a megtámadott intézkedés jellegétől függő – száma, feltéve, hogy az intézkedés elfogadásának időpontjában egyértelműen azonosíthatóak, mint egy világosan meghatározott személyi csoport tagjai, és hogy ez az intézkedés (konkrétan) az ő meglévő jogaikba avatkozik. ( 50 ) Ez a jelen ügyben annál is inkább érvényes, mivel a vitatott határozatok nem általános érvényű, hanem konkrét, egyedi jellegű intézkedések (lásd fent: 64. és 66. pont).

69.

Ezért a Törvényszék helyesen mondta ki, hogy F. Cornelit a vitatott határozatok az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése értelmében közvetlenül és személyében érintik. Ezért nyitva hagyható, hogy a Bizottság által különösen a megtámadott ítélet 73–75. pontjában (az elsőfokú eljárás során elhangzott észrevételekre válaszul) kifogásolt további indokolás téves jogalkalmazást valósít‑e meg.

70.

Meg kell vizsgálni, hogy F. Corneli a bank ügyvivői vagyonfelügyeletének megszűnése és részvényesi minőségének nem vitatott elvesztése miatt továbbra is érvényesítheti‑e és bizonyította‑e a vitatott határozatok megsemmisítésére vonatkozó (eljáráshoz fűződő) érdekét.

71.

A Törvényszék megvizsgálta ugyan F. Cornelinek az eljáráshoz fűződő, a bankétól megkülönböztethető, saját érdekét, és elfogadta azt azon az alapon, hogy a vitatott határozatok befolyásolták a részvényesi jogainak gyakorlását. ( 51 ) Ez különösen a közgyűlés összehívására vonatkozó jogokat érinti, hogy keresetindítást javasoljon, vagy hogy a közgyűlés napirendjére megfelelő napirendi pontot vegyen fel. ( 52 ) F. Corneli e megkülönböztethető, eljáráshoz fűződő érdekét a kereseti kérelmében azzal indokolta, hogy a társasági jog szerinti részvényesi jogállásához kapcsolódó részvételi és szavazati jogait kifejezetten megvédje. A Törvényszék ezzel azonban lényegében csak megismételte F. Corneli közvetlen érintettségének indokolását (lásd fent: 53. és azt követő pontok), anélkül hogy foglalkozott volna azzal a kérdéssel, hogy az első meghosszabbító határozatban a bank ügyvivői vagyonfelügyeletére előírt határidő lejártára tekintettel F. Cornelinek a megtámadott ítélet meghozatalának időpontjáig továbbra is fennállt‑e az eljáráshoz fűződő érdeke. Megfelelő bizonyítékot sem kért tőle.

72.

Az a kérdés, hogy a felperes bizonyította‑e az eljáráshoz és annak fennmaradásához fűződő érdekét, olyan jogi kérdés – megkülönböztetendő az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kereshetőségi jog bizonyításától –, amely fellebbezés esetén a Bíróság hatáskörébe tartozik. ( 53 )

73.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely természetes vagy jogi személy által indított megsemmisítés iránti kereset csupán abban az esetben elfogadható, amennyiben a felperesnek érdeke fűződik a megtámadott jogi aktus megsemmisítéséhez. Ennek feltétele, hogy a megsemmisítés a felperes javára szolgálhat. Ezen eljáráshoz fűződő érdeknek mint a kereset elfogadhatósága lényeges feltételének a bírósági határozat kihirdetéséig fenn kell maradnia. Ellenkező esetben a kereset okafogyottá válik. ( 54 )

74.

Az eljáráshoz fűződő érdek fennmaradása alapozható arra, hogy a megsemmisítést kimondó ítélet a felelősség megállapítása iránti kereset előkészítését szolgálja. ( 55 ) Eszerint egy esetleges kártérítési kereset megindítása elegendő az ilyen eljáráshoz fűződő érdek megalapozásához, feltéve hogy az nem hipotetikus. ( 56 ) Nem számít, hogy az uniós vagy a nemzeti bíróságok előtt indított keresetek valószínűleg megalapozottak vagy azonos tárgyúak. Inkább az a döntő, hogy a megtámadott jogi aktus kért megsemmisítése hatással lehet‑e erre a másik keresetre, ( 57 ) azaz, hogy e tekintetben legalább részben előzetes lépésnek minősül‑e.

75.

A Bíróság írásbeli és szóbeli kérdéseire válaszolva F. Corneli azzal érvelt, hogy a bank részvényeinek és részvényesi részvételi vagy szavazati jogainak elvesztésén alapuló eljáráshoz fűződő érdeke továbbra is fennáll, különösen a felelősség megállapítása iránti jövőbeli keresetek tekintetében. Ilyen keresetet kíván indítani a bank ügyvivői vagyonfelügyeletében, átszervezésében és részvényeinek értékesítésében részt vevő szervezetek, jogi és természetes személyek ellen; a megtámadott határozatok uniós bíróságok általi megsemmisítése e tekintetben előzetes lépés. E tekintetben helyesen érvelt azzal, hogy még nem járt le a Bíróság alapokmányának 46. cikke szerinti ötéves elévülési idő, amely alatt az EUMSZ 340. cikk harmadik bekezdésével összefüggésben az EUMSZ 268. cikk alapján többek között az EKB ellen a felelősség megállapítása iránti keresetet lehet benyújtani. ( 58 )

76.

A részvények és a részvételi vagy szavazati jogok mint olyanok végleges elvesztése, amely időközben bekövetkezett a bank átszervezése következtében, nem tulajdonítható közvetlenül a vitatott határozatoknak, amelyek csak az ügyvivői vagyonfelügyeletet rendelték el, és nem alapozhatja meg F. Cornelinek a megsemmisítésükhöz fűződő érdekét sem. ( 59 ) Ilyen érdek azonban az ügyvivői vagyonfelügyelet alatt is fennállt, amikor már nem gyakorolhatta részvényesként a részvételi vagy szavazati jogait (lásd fent: 71. pont).

77.

F. Corneli a részvényei és a részvételi vagy szavazati jogai végleges elvesztésén túlmenően ez utóbbi jogainak az ügyvivői vagyonfelügyelet alatt bekövetkezett csorbulását is az őt ért kár okának tekinti. Mindenesetre ez az okozati összefüggés nem tűnik sem hipotetikusnak, sem teljesen kizártnak, tekintettel az ügyvivői vagyonfelügyelet során 2019‑ben és 2020‑ban hozott intézkedésekre, amint azt a Bíróság írásbeli kérdéseire adott válaszában az EKB‑val egyetemben közölte, és amelyek végül a banknak a FITD általi feltőkésítéséhez és részvényeinek a BPER Banca részére történő értékesítéséhez vezettek (lásd fent: 25. pont). Mivel a nemzeti bíróságok előjoga a nemzeti kártérítési szabályok szerinti felelősség feltételeinek fennállását – beleértve a jogellenes cselekmény és az elszenvedett kár közötti okozati összefüggést – vizsgálni, nem az uniós bíróságok feladata, hogy az eljáráshoz fűződő érdek fennmaradásának értékelése során részletesen megvizsgálják ezeket a kérdéseket, nemhogy eleve kizárják az ilyen okozati összefüggést (lásd fent: 74. pont). Sokkal inkább elegendő annak megállapítása, hogy a vitatott határozatoknak az F. Corneli által felhozott jogellenességi okok alapján történő megsemmisítése – amelyet a Bíróságnak esetleg meg kell erősítenie – hátrányosan érintheti a felelősség megállapítása iránti későbbi kereseteket.

78.

F. Cornelinek tehát az EUMSZ 263. cikk második bekezdése alapján – összefüggésben az EUMSZ 264. cikk első bekezdésével – a felelősség megállapítása iránti keresetnek a nemzeti bíróságok vagy az uniós bíróságok elé terjesztésének előkészítése érdekében továbbra is érdeke fűződik a vitatott határozatok megsemmisítéséhez.

79.

Tekintettel F. Corneli fennmaradó eljáráshoz fűződő érdekére és az EUMSZ 263. cikk negyedik bekezdése szerinti kereshetőségi jogára, a Törvényszék ezért jogosult volt a megsemmisítés iránti keresetét elfogadhatónak nyilvánítani.

80.

A fentiekből következik, hogy az EKB, illetve a Bizottság első jogalapját megalapozatlanként el kell utasítani.

81.

Az EKB második fellebbezési jogalapja, valamint a Bizottság második–ötödik fellebbezési jogalapja lényegében arra a kérdésre vonatkozik, hogy a Törvényszék nem értelmezte‑e tévesen az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdését a 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkével, valamint a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjával és 70. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben, amikor megállapította, hogy e rendelkezések nem biztosítanak elegendő jogalapot a vitatott határozatokban a bank ügyvivői vagyonfelügyeletének elrendeléséhez vagy meghosszabbításához. E tekintetben a Törvényszék elutasította az irányelv rendelkezéseinek a bankra való közvetlen alkalmazhatóságát, valamint e nemzeti rendelkezések irányelvnek megfelelő értelmezését. ( 60 )

82.

Az EKB második fellebbezési jogalapja, valamint a Bizottság harmadik és negyedik fellebbezési jogalapja lényegében azt is kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen értelmezte a TUB 70. cikkének (1) bekezdését, valamint azt a körülményt, hogy e rendelkezés az uniós joggal, nevezetesen a 2014/59 irányelv 29. cikkével összhangban értelmezhető. A negyedik és ötödik jogalapjában a Bizottság azt kifogásolja, hogy a Törvényszék ezzel megsértette az EUMSZ 288. cikk második és harmadik bekezdését, valamint az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdését is, többek között azért, mert figyelmen kívül hagyta az EKB‑nak az irányelv 29. cikkének közvetlen alkalmazására vonatkozó kötelezettségét. A tárgyaláson az EKB a Bíróság írásbeli és szóbeli kérdéseire válaszolva azzal is érvelt, hogy az irányelv ezen rendelkezése közvetlenül és elsőbbséget élvező módon alkalmazandó. A rendelkezést tehát nemcsak a tagállami hatóságoknak, hanem az EKB‑nak és a Törvényszéknek is be kell tartania. E kérdésben mind F. Corneli, mind Olaszország észrevételt tett a tárgyaláson.

83.

Az alábbiakban együttesen fogom megvizsgálni ezeket a kifogásokat. Ennek során azt a kérdést is megvizsgálom, hogy a Törvényszék megsértette‑e az EUMSZ 288. cikk második és harmadik bekezdését, valamint az eljárási szabályzatának 84. cikkét (a Bizottság második, negyedik és ötödik jogalapja).

84.

Mivel az EKB az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése alapján köteles alkalmazni a vonatkozó uniós jogot, ideértve az irányelvet átültető nemzeti jogszabályokat is, ( 61 ) először azt vizsgálom, hogy ez az alkalmazási kötelezettség vonatkozik‑e, és ha igen, milyen mértékben a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatára is. E tekintetben meg kell vizsgálni, hogy ez a rendelkezés – a normaszerkezetére és a bankkal és részvényeseivel szembeni jogkövetkezményeire tekintettel – közvetlenül alkalmazandó‑e (2. pont), és hogy azt nemcsak a nemzeti hatóságoknak, hanem az EKB‑nak és a Törvényszéknek is be kellett‑e tartania és alkalmaznia kellett‑e (3. pont). Az EKB az irányelv ezen rendelkezésének közvetlen alkalmazhatósága és elsőbbsége erejénél fogva ( 62 ) felhatalmazott, sőt esetleg köteles lett volna elrendelni a bank ügyvivői vagyonfelügyeletét, és figyelmen kívül hagyni a nemzeti rendelkezéseket, amennyiben azok ellentmondanak e rendelkezésnek. A Törvényszéknek akkor nem kellett volna a vitatott határozatokat a jogalap állítólagos hiánya miatt semmisnek nyilvánítania. Az a kérdés, hogy e nemzeti rendelkezések az irányelvvel összhangban értelmezhetők‑e, ebben az esetben már nem lenne releváns.

85.

Abban az esetben, ha a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának közvetlen alkalmazása kizárt, megvizsgálom ezt követően, hogy az EKB‑t terheli‑e, és ha igen, milyen mértékben az ezen irányelv átültetése érdekében elfogadott nemzeti jognak az irányelvvel összhangban történő értelmezésére vonatkozó kötelezettség (4. pont). Ezt követően rátérek arra a kérdésre, hogy a Törvényszéknek hogyan kell figyelembe vennie a nemzeti jog hatályát az EKB e tekintetben hozott intézkedéseinek felülvizsgálata során, különösen arra, hogy az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése értelmében az említett jogot az uniós joggal azonos módon kell‑e kezelnie (5. pont). Végül megvizsgálom az a fellebbezők által először a fellebbezési eljárásban felhozott kifogások elfogadhatóságát (6. pont).

86.

A megtámadott ítéletben a Törvényszék elutasította mind az irányelvi rendelkezések a magánszemély hátrányára történő közvetlen alkalmazását, mind pedig a TUB 70. cikke (1) bekezdésének az irányelvvel összhangban lévő értelmezését. ( 63 ) Amint azt az alábbiakban bemutatom, ez a megközelítés nem kifogásolható, legalábbis az eredményt tekintve.

87.

E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, ahhoz, hogy valamely irányelv rendelkezését közvetlen hatállyal rendelkezőnek lehessen tekinteni, annak tartalmát tekintve feltétel nélkülinek és kellően pontosnak kell lennie. Valamely rendelkezés akkor feltétlen, ha olyan kötelezettséget fogalmaz meg, amely nem tartalmaz feltételt, és nem függ – a végrehajtásában vagy hatályában – az Unió intézményeinek vagy a tagállamoknak semmilyen jogi aktusától. Akkor tekinthető kellően pontosnak ahhoz, hogy egy jogalany hivatkozhasson rá, és a bíróság alkalmazhassa, ha egyértelműen fogalmaz meg valamely kötelezettséget. ( 64 ) Amennyiben ezek a feltételek teljesülnek, a magánszemély hivatkozhat a tagállammal szemben e rendelkezésre, ha a tagállam az irányelvet nem megfelelően ültette át. ( 65 )

88.

A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondata előírja a tagállamok számára, hogy amennyiben az illetékes hatóság (jelen esetben az EKB) véleménye szerint a felső vezetés vagy a vezető testület 28. cikkben említett leváltása nem elégséges „a helyzet orvoslására”, a tagállamok biztosítsák, hogy az illetékes hatóságok egy vagy több ügyvivő vagyonfelügyelőt nevezhessenek ki az intézmény élére. Ez a rendelkezés ezért felhatalmazza az illetékes hatóságot, hogy az irányelv 28. cikkében előírt kevésbé beavatkozó intézkedésekre – mint például a felső vezetés vagy a vezető testület egyes vagy összes tagjának az elmozdítása –hivatkozva hozzon ilyen intézkedést, amelyek az EKB véleménye szerint jelen esetben nem elegendőek. Ezen intézkedések mindegyike megköveteli többek között, hogy az érintett bank pénzügyi helyzete jelentősen romlott. Amint az az irányelv 29. cikkének az irányelv 28. cikkére való hivatkozásából, azok együttes szövegéből és a (40) preambulumbekezdésből ( 66 ) következik, a pénzügyi helyzet jelentős romlásának kritériuma egységes feltétele a mindkét rendelkezésben előírt minden eltérő súlyosságú, az orvoslásra irányuló intézkedés alkalmazásának. Ezért mind az irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondata az irányelv 28. cikkével összefüggésben történő alkalmazásának feltételei, mind az abban meghatározott jogkövetkezmények kellően pontosak és feltétlenek.

89.

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az a körülmény, hogy az illetékes hatóságoknak bizonyos értékelési, illetve mérlegelési jogkörük van egyrészt e feltételek fennállásának, másrészt a meghozandó intézkedéseknek a megítélése tekintetében, és hogy ezeknek az intézkedéseknek a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének második mondatával összhangban arányosnak kell lenniük, nem kérdőjelezheti meg e rendelkezések kellő pontosságát és feltétlen jellegét. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint az ilyen értékelési, illetve mérlegelési jogkör nem feltétele és nem is kiegészítő végrehajtási vagy érvényességi követelmény a fenti 87. pontban említett elvek értelmében. ( 67 )

90.

Ellenkezőleg, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint, még ha valamely irányelv bizonyos mérlegelési mozgásteret hagy is a tagállamok számára a végrehajtásuk során, ezen irányelv rendelkezése feltétlennek és pontosnak tekinthető, ha egyértelműen megfogalmazott és pontosan meghatározott eredménykötelezettséget ír elő a tagállamok számára, amely a benne foglalt szabály alkalmazása tekintetében semmilyen feltételtől nem függ. ( 68 ) Ezen ítélkezési gyakorlat szerint tehát a kötelezettség feltétlen jellege ellensúlyozhatja a pontosságra vonatkozó követelményt. ( 69 ) A jelen esetben ez a helyzet az elérendő eredményt illetően, nevezetesen az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelése az érintett bank pénzügyi helyzetének olyan jelentős romlása esetén, amely az irányelv 28. cikke értelmében vett enyhébb intézkedésekkel nem orvosolható.

91.

E kritériumok alapján tehát a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondata kellően pontosnak tekintendő ahhoz, hogy például egy nemzeti felügyeleti hatóság, illetve egy későbbi jogvita esetén egy nemzeti bíróság alkalmazhassa. Ebből főszabály szerint az is következik, hogy ezeknek a szerveknek mellőzniük kell a nemzeti szabályozás alkalmazását, amely ellentétes ezzel a rendelkezéssel. ( 70 ) Alább tárgyalom (106 és azt követő pontok), hogy ez az EKB‑ra is vonatkozik‑e, és ha igen, milyen mértékben. Ezért el kell utasítani az F. Corneli által – különösen a tárgyaláson – felhozott érveket, amelyek szerint az irányelv e tekintetben csak minimális harmonizációt ír elő, és a tagállamok számára széles mérlegelési mozgásteret hagy a végrehajtás során.

92.

A Törvényszék a megtámadott ítélet 112. pontjában kimondta azonban, hogy valamely irányelv önmagában nem keletkeztethet magánszemélyekre vonatkozó kötelezettségeket, így kizárt a közvetlen alkalmazás (azaz a 2014/59 irányelv 29. cikkének (1) bekezdését is beleértve és annak normaszerkezetétől függetlenül) a magánszemély hátrányára.

93.

Véleményem szerint ez a megállapítás, amelyet különösen a Bizottság bírált, nem jelent téves jogalkalmazást.

94.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint magánszemélyekre vonatkozóan valamely irányelv mint olyan csak jogokat hozhat létre, kötelezettséget nem. Következésképpen egy magánszemély valamely tagállammal szemben csak akkor nem hivatkozhat egy irányelvre, ha ugyan olyan állami kötelezettséget kodifikál, amely közvetlenül egy másik, ugyanezen irányelvből eredő, harmadik személlyel szembeni kötelezettség teljesítéséhez kapcsolódik. Ezzel szemben a harmadik személyek jogait érintő egyszerű negatív hatások, még ha ezek bizonyosak is, akkor sem indokolják annak megtagadását egy magánszemélytől, hogy az érintett tagállammal szemben valamely irányelv rendelkezéseire hivatkozhasson. ( 71 )

95.

Az irányelv rendelkezéseinek közvetlen alkalmazása különösen akkor kizárt, ha az irányelv az abban szabályozott tilalmak, tartózkodási vagy cselekvési kötelezettségek révén megállapítja vagy súlyosítja a személy büntetőjogi felelősségét. ( 72 ) Összeegyeztethetetlen lenne ugyanis a jogbiztonság és a büntetések törvényességének elvével (nullum crimen, nulla poena sine lege), valamint az EUMSZ 288. cikkének harmadik bekezdésével, amely szerint az irányelv címzettjei a tagállamok, és kizárólag őket kötelezi, ha a magánszemélyektől azt követelnék, hogy magatartásukat kizárólag egy irányelv rendelkezéseire alapozzák – azaz különösen az annak átültetésére elfogadott nemzeti jogszabálytól függetlenül –, ami az irányelv be nem tartása esetén megalapozná a büntetőjogi felelősséget. ( 73 ) Azonban még a magánszemélyek közötti polgári jogi jogvitákban is általában kizárt az olyan irányelvi rendelkezések közvetlen alkalmazása, amelyek kötelezettséget rónak valamelyik félre (az úgynevezett „horizontális hatály”). ( 74 )

96.

Más vonatkozik csak az úgynevezett „háromoldalú jogviszonyokkal” kapcsolatos közigazgatási jogvitákra. E tekintetben a Bíróság kivételesen elismerte, hogy egy harmadik személynek tűrnie kell bizonyos állami intézkedéseket az irányelvek közvetlenül alkalmazandó rendelkezései alapján, amelyekre egy magánszemély a tagállammal szemben hivatkozik. Ide tartozik például a környezeti hatásvizsgálat, amely a harmadik szermély számára kedvező engedély visszavonásához ( 75 ), vagy a harmadik személy más (jogi és pénzügyi) előnyének elvesztéséhez vezethet ( 76 ). Ebben az esetben ugyanis csak az ilyen rendelkezések végrehajtásának a harmadik személy jogi helyzetére gyakorolt negatív hatásáról van szó. Ez kizárólag azon alapul, hogy az illetékes hatóságnak az irányelv közvetlenül alkalmazandó rendelkezései alapján kell vizsgálatot végeznie ( 77 ), vagy az alkalmazott jogalapot bizonyos módon kell értelmeznie és alkalmaznia valamennyi érintettre. ( 78 )

97.

A jelen ügy ugyan szintén közigazgatási jogvitán alapul. Egyébként azonban nincs olyan indok, amely lehetővé tenné ezen ítélkezési gyakorlatra való hivatkozást, vagy akár hatályának kiterjesztését.

98.

A fent említett esetekkel ellentétben itt nem olyan háromoldalú jogviszonyról van szó, amely pusztán egy harmadik személyt terhel. ( 79 ) Ilyen jogviszony csak akkor állna fenn, ha a bank hitelezője vagy ügyfele, aki úgy véli, hogy pénzügyi érdekei a bank pénzügyi helyzetének jelentős romlása miatt veszélybe kerültek, a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatára hivatkozik az illetékes hatóságok vagy bíróságok előtt, hogy e hatóságokat az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelésére késztesse.

99.

A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának közvetlen alkalmazása a bankkal és részvényeseivel szemben azonban nem csupán a harmadik személyek jogaira lenne negatív hatással.

100.

A jelen jogvita inkább a közigazgatási jog klasszikus (kétoldalú) fölé‑ és alárendeltségi viszonyát érinti, amelyben a bank védekezik egy ellene irányuló szuverén beavatkozási intézkedéssel, nevezetesen az EKB által elrendelt ügyvivői vagyonfelügyelettel szemben. Az ennek elrendelésére vonatkozó hatáskör egyike azoknak a beavatkozási jogköröknek, amelyekkel az EKB az egységes felügyeleti mechanizmus keretében a bankokkal szemben közvetlenül rendelkezik. E tekintetben az EKB bizonyos mértékig a nemzeti felügyeleti hatóságok helyébe lép – az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése szerinti, a 2014/59/EK irányelvet átültető nemzeti jogszabályok alkalmazására vonatkozó kötelezettsége miatt is (lásd lent, 107. pont). Az általa hozott intézkedések végső soron azt eredményezik, hogy a bankokat és részvényeseiket bizonyos cselekvési, tartózkodási vagy tűrési kötelezettségek terhelik.

101.

Ezzel szemben nem lehet azzal érvelni, hogy F. Cornelihez hasonlóan a részvényesek a bankkal szemben harmadik személyeknek minősülnek, akiknek csak az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelésének hátrányos következményeit kell (együttesen) viselniük. Ez ellentmondana annak, hogy a bank és a részvényesek gazdasági érdekei jelentősen átfedik egymást. Ez utóbbi a fő oka annak is, hogy a részvényesek külön keresete a bank engedélyének visszavonásáról szóló EKB‑határozat ellen elfogadhatatlan, mivel ezeket a részvényeseket nem érinti közvetlenül (lásd fent, 57. és azt követő pontok). ( 80 )

102.

Amennyiben tehát az EKB e szuverén beavatkozás jogalapjaként kizárólag egy irányelv közvetlenül alkalmazandó rendelkezésére, például a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatára hivatkozhat, akkor ez a 94. és 95. pontban említett ítélkezési gyakorlat értelmében a magánszemélyek irányelvből eredő, elfogadhatatlan kötelezését eredményezné. Amint a 2014/59 irányelv 27–29. cikkében foglalt intézkedések – arányossági okokból előírt – sorrendje mutatja, az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelése olyan súlyos beavatkozási intézkedés, amely különösen intenzíven beavatkozik a bank autonóm döntéshozatalába. Ezen intézkedések átmenetileg felfüggesztik a bank hatékony szanálása érdekében a bank vezető testületeinek és részvényeseinek a bank üzleti tevékenységének irányítására vonatkozó (együttes) döntési jogainak gyakorlását, és egy vagy több ügyvivő vagyonfelügyelőre ruházzák át.

103.

A bank és részvényesei részéről az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendeléséhez kapcsolódó, a bankot és részvényeseit terhelő tűrési kötelezettségek tehát, amint azt a Törvényszék helyesen állapította meg, ( 81 ) az irányelv e rendelkezésének az ő kárukra történő, megengedhetetlen közvetlen alkalmazásából erednének, kivéve ha e kötelezettségek – szükség esetén az uniós joggal összhangban lévő értelmezést követően –‑ az irányelvet átültető nemzeti jogszabályokra is alapozhatók.

104.

A 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondata tehát közvetlenül alkalmazható az ítélkezési gyakorlatban elismert kritériumok alapján (lásd fent: a 89. és 90. pont). Egy ilyen közvetlen alkalmazás azonban nem lehetséges sem a bank, sem a részvényesek sérelmére. Ezért nem róható fel a Törvényszéknek, hogy e tekintetben megsértette volna az EUMSZ 288. cikk második vagy harmadik bekezdését.

105.

Amennyiben a Bíróság nem követi ezt az értékelést, és főszabályként feltételezi a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának közvetlen alkalmazhatóságát a bank és F. Cornelihez hasonló részvényesei sérelmére, akkor másodlagosan azt fogom vizsgálni, hogy nemcsak egy nemzeti hatóság, hanem az EKB is jogosult vagy köteles volt‑e közvetlenül alkalmazni az irányelv e rendelkezését. Ez a vizsgálat fontos a későbbiekben tárgyalandó azon kérdés szempontjából is, hogy az EKB címzettje‑e a nemzeti jog irányelvnek megfelelő értelmezésére vonatkozó kötelezettségnek is (lásd lent: 115. és azt követő pontok).

106.

Az EUMSZ 288. cikkének harmadik bekezdése értelmében az irányelvek címzettjei a tagállamok, amelyeknek az általuk követett cél elérése érdekében alkalmazandó forma és eszközök tekintetében mérlegelési jogkörükben át kell ültetniük azokat a nemzeti jogba. Ennek megfelelően a Bíróság ítélkezési gyakorlata csak kivételes esetekben – a fenti 94. pontban meghatározott feltételek mellett – ismerte el az irányelvek magánszemélyek jogait védő rendelkezéseinek közvetlen alkalmazhatóságát, valamint a tagállami hatóságoknak az e rendelkezések betartására és érvényesítésére vonatkozó kötelezettségét.

107.

Véleményem szerint azonban már az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése szerinti, a teljes vonatkozó uniós joganyag ( 82 ) és az irányelvek átültetése érdekében elfogadott nemzeti jogszabályok alkalmazására vonatkozó kötelezettségéből is következik, hogy az EKB‑nak – a nemzeti felügyeleti hatóságokhoz hasonlóan (fent, 91. pont) – főszabály szerint be kell tartania az irányelvi rendelkezések közvetlen alkalmazhatóságát és az ezzel járó elsőbbséget ( 83 ), még akkor is, ha az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdése nem nevezi meg kifejezetten címzettként. Amennyiben az EKB az egységes felügyeleti mechanizmus keretében a hitelintézetek feletti felügyeleti jogkörét gyakorolva ezen felügyeleti hatóságok helyébe lép, ( 84 ) sőt az irányelvek átültetésére szolgáló nemzeti jogot is alkalmaznia kell, ugyanúgy kell kezelni, mint ezeket a hatóságokat, amelyek a norma címzettjei. ( 85 )

108.

Ez következik az uniós jogrend egységességének és jogállamiságának védelmére vonatkozó elvekből is (EUSZ 2. cikk), amelyeket az EKB‑nak az EUSZ 13. cikkének (2) bekezdése értelmében vett uniós intézményként az EUMSZ 132. cikkel összefüggésben kell teljesítenie. A joganyagnak az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében előírt alkalmazása éppenséggel „a magas színvonalú felügyelet biztosítás[át]” célozza. Ez az egyetlen módja annak, hogy a rendelet 1. cikkének első bekezdésében foglalt cél, a szabályozási arbitrázs megakadályozása mellett „a hitelintézetekkel szemben egyenlő bánásmódot alkalmazva a belső piaci egység és integritás maradéktalan tiszteletben tartása” megvalósuljon. ( 86 ) Ennek megfelelően a rendelet 6. cikkének (1) bekezdése értelmében az „EKB a felelős az EFM hatékony és konzisztens működéséért”.

109.

Amint a jelen ügy mutatja (lásd lent: 115. és azt követő pontok), a 2014/59 irányelv eltérő, esetleg nem megfelelő tagállami átültetése magában rejti a vonatkozó felügyeleti szabályok belső piaci végrehajtásának túlzott széttagoltságának kockázatát. Ez veszélyeztetheti a hitelintézetek feletti felügyeleti hatáskörök következetes és hatékony gyakorlását a tagállamok felügyeleti hatóságai és az EKB által az egységes felügyeleti mechanizmus keretében. ( 87 ) Amennyiben a nemzeti átültető jogszabályok ellentétesek az irányelv közvetlenül alkalmazható rendelkezéseivel, ezért azokat – amennyiben ez a magánszemélyek sérelmére megengedhető – ( 88 ) az összes felügyeleti hatóságnak, beleértve az EKB‑t is, mellőznie kell, hogy az uniós jog elsőbbségének elvével összhangban megvédje ezeket a célokat. ( 89 )

110.

Amennyiben a Bíróság – a javaslatommal ellentétben – elismeri a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatának a bank és részvényesei sérelmére történő közvetlen alkalmazhatóságát, akkor az EKB‑nak következésképpen – tekintettel a bank pénzügyi helyzetének vitathatatlanul jelentős romlására ezen irányelv 28. cikkének értelmében és az orvoslásra irányuló, addig meghozott elégtelen intézkedésekre – az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése alapján nemcsak joga, hanem akár kötelessége is lett volna elrendelni vagy meghosszabbítani a bank ügyvivői vagyonfelügyeletét az irányelv említett rendelkezésével összhangban, összefüggésben a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjával és 70. cikkének (1) bekezdésével. Amennyiben a TUB 70. cikkének (1) bekezdése nem kifejezetten a bank pénzügyi helyzetének romlásának feltételére, hanem a komoly vagyoni veszteségek elvárásának minősített feltételére utal, és ez ellentétes lenne a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdése első mondatável (lásd lent, 120. és azt követő pontok), ez a nemzeti rendelkezés az irányelv e (közvetlenül alkalmazandó) rendelkezésének elsőbbsége miatt nem lenne alkalmazható.

111.

A Törvényszéknek a megtámadott ítélet 91–114. pontjában tett megállapításait, amelyekben az EKB‑t azzal vádolja, hogy a vitatott határozatokat nem megfelelő jogalapra alapozta, ilyen körülmények között téves jogalkalmazásnak kell minősíteni. Az EKB‑nak ekkor jogalapként a 2014/59 irányelv 29. cikkére kellett volna támaszkodnia, az irányelv e rendelkezését közvetlenül a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjával és 70. cikkének (1) bekezdésével összefüggésben kellett volna alkalmaznia, és az irányelv elsőbbségénél fogva mellőznie kellett volna a nemzeti rendelkezéseknek az irányelvvel összeegyeztethetetlen elemeit. Végeredményben az EKB ezt tette oly módon, hogy nem vizsgálta a bank komoly vagyoni veszteségei elvárásának minősített, a TUB 70. cikkének (1) bekezdése szerinti feltételét, és csak a bank pénzügyi helyzetének romlását állapította meg (lásd lent, 119. és 139. pont).

112.

Az EKB‑nak az általa a tárgyaláson pontosított második fellebbezési jogalapja és a Bizottság ötödik fellebbezési jogalapja tehát e tekintetben megalapozott, és a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezéséhez kell vezetnie.

113.

Amint fentebb, a 94. és azt követő pontokban kifejtettem, ezt az eredményt ugyanakkor helytelennek tartom, mivel a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatát a bank és részvényesei sérelmére történő, megengedhetetlen közvetlen alkalmazást feltételez. Abban az esetben, ha a Bíróság egyetért az értékelésemmel, a többi fellebbezési jogalappal is foglalkozom.

114.

Különösen, ha a Bíróság a 94–104. pontokban javasoltak szerint úgy ítélné meg, hogy a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondata nem alkalmazható közvetlenül a bank és részvényesei sérelmére, akkor tovább kell vizsgálni, hogy a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdése b) pontjának és 70. cikkének (1) bekezdését az irányelv e rendelkezésével összhangban lehet vagy kell‑e értelmezni, és hogy a Törvényszék megsértette‑e az EUMSZ 288. cikk harmadik bekezdését, amikor elutasította az ilyen irányelvvel összhangban lévő értelmezést (az EKB második fellebbezési jogalapja és a Bizottság negyedik fellebbezési jogalapja). Azt is tisztázni kell, hogy a fellebbezők és Olaszország által hivatkozott nemzeti bíróságok értelmezési gyakorlatát az EKB és az uniós bíróságok egyaránt figyelembe vették‑e, illetve kell‑e venni, és ha igen, milyen mértékben.

115.

A Bíróság közelmúltbeli ítélkezési gyakorlata szerint „az uniós jog valamennyi rendelkezése érvényesülésének biztosítása érdekében az uniós jog elsőbbségének elve megköveteli a nemzeti bíróságoktól különösen azt, hogy a belső jogot a lehető legteljesebb mértékben az uniós jognak megfelelően értelmezzék”. ( 90 )

116.

Az állandó ítélkezési gyakorlattal összhangban a nemzeti jog alkalmazásakor tehát e bíróságok kötelesek azt a lehető legteljesebb mértékben a szóban forgó elsődleges jogi rendelkezés szövegének és céljának fényében értelmezni, a belső jog egészét figyelembe véve és a belső jogban elismert értelmezési módszereket alkalmazva annak érdekében, hogy biztosítsák e rendelkezés teljes érvényesülését, és annak céljával összhangban álló eredményre jussanak. A nemzeti jog uniós joggal összhangban álló értelmezésére vonatkozó kötelezettségnek vannak azonban bizonyos korlátai, és e kötelezettség különösen nem szolgálhat a nemzeti jog contra legem értelmezésének alapjául. ( 91 )

117.

A fenti 106–109. pontokban kifejtett okok miatt nemcsak a tagállami hatóságoknak és bíróságoknak, hanem az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése szerinti elrendelés alapján az EKB‑nak is kötelessége – valamint ezt követően a bíróságnak a tevékenységei jogszerűségének felülvizsgálata során –, hogy a 2014/59 irányelvet átültető nemzeti jogszabályokat a lehető legteljesebb mértékben az irányelvvel összhangban értelmezze és alkalmazza. ( 92 )

118.

Az első vitatott határozatban az EKB arra szorítkozott, hogy a bank ügyvivői vagyonfelügyeletének elrendelését a TUB 69octiesdecies és 70. cikkére alapozta, összefüggésben a 2014/59 irányelv 29. cikkével, anélkül hogy felvetette volna azt a kérdést, nemhogy megvizsgálta volna, hogy lehetséges‑e ezen nemzeti rendelkezések az irányelvvel összhangban történő értelmezése. A Törvényszék ezt téves jogalkalmazásnak ítélte, többek között azért, mert az álláspontja szerint ez az értelmezés ellentétes az említett rendelkezések, különösen a TUB 70. cikkének egyértelmű szövegével. Ez lényegében az alábbiakból következik:

119.

Amint azt a fenti 88. pontban kifejtettem, a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatát annak 28. cikkével összefüggésben kell értelmezni. Az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendelése eszerint szintén mindig megköveteli, hogy az érintett bank pénzügyi helyzete jelentősen romlott. Amint azonban a Törvényszék a megtámadott ítélet 88. és azt követő pontjaiban megállapította, csak a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja tartalmazza kifejezetten a „bank helyzetének romlása” feltételt. Ezzel szemben, bár a TUB 70. cikkének (1) bekezdése a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja szerinti jogsértésekre vagy szabálytalanságokra utal, éppenséggel nem rendelkezik erről a feltételről. Ehelyett a TUB 70. cikkének (1) bekezdése e tekintetben egy minősített feltételt tartalmaz, amely szerint szükséges, hogy „komoly vagyoni veszteségek várhatók”. A Törvényszék ebből, valamint abból a körülményből, hogy a TUB 70. cikkének (1) bekezdésében meghatározott feltételek kimerítően szabályozottak, arra a következtetésre jutott, hogy e rendelkezésnek az irányelvvel összhangban történő értelmezése nem lehetséges. ( 93 ) Lényegében tehát arra az álláspontra helyezkedett, hogy az EKB nem volt jogosult a vitatott határozatokban a bank ügyvivői vagyonfelügyeletének az elrendelésére, illetve meghosszabbítására kizárólag azon az alapon, hogy pénzügyi helyzete jelentősen romlott, mivel nem volt bizonyíték e minősített feltétel ( 94 ) fennállására és így megfelelő jogalapra.

120.

A fellebbezők és Olaszország ezzel szemben úgy véli, hogy a TUB 70. cikkének (1) bekezdését, esetleg a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontjával összefüggésben, a 2014/59 irányelv 29. cikke (1) bekezdésének első mondatával összhangban lehet, sőt kell értelmezni. A Törvényszék tehát tévesen alkalmazta a jogot, amikor elutasította ezt az értelmezést.

121.

Ezért meg kell vizsgálni az EKB és a Törvényszék azon kötelezettségének pontos hatályát, hogy a nemzeti jogot a lehető legteljesebb mértékben az irányelvvel összhangban értelmezze (fenti 116. pont). A fellebbezők és Olaszország által felhozott kifogások tekintetében különösen azt kell megvizsgálni, hogy a Törvényszéknek e célból figyelembe kellett‑e vennie a nemzeti jog által elismert értelmezési módszereket és a nemzeti bíróságok vonatkozó ítélkezési gyakorlatát, és ha igen, milyen mértékben. ( 95 )

122.

Ez a felek között rendkívül vitatott ponthoz vezet. A kérdés az, hogy az EKB által az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése alapján alkalmazandó nemzeti jog „jogi kérdés” vagy inkább a végrehajtás és az azt követő bírósági felülvizsgálat során – az uniós joggal analóg módon – bizonyítható „ténykérdés” tárgyát képezi‑e. ( 96 ) A Törvényszéknek csak akkor róható fel, hogy tévesen alkalmazta a jogot, ha a nemzeti jognak az irányelvvel összhangban történő értelmezésének lehetősége a nemzeti jogban alkalmazandó értelmezési módszerek alapján, beleértve a kapcsolódó ítélkezési gyakorlatot is, olyan „jogi kérdést” érintene, amelyet tévesen értékelt, vagy legalábbis ha a megtámadott ítéletben nyilvánvalóan elferdítette ezt a jogot. ( 97 ) Ez összefügg azzal a fontos előzetes kérdéssel is, hogy a Bíróság az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdésének második albekezdése alapján egyáltalán rendelkezik‑e hatáskörrel a szóban forgó fellebbezési jogalapok elbírálására. ( 98 )

123.

Az EKB, a Bizottság és Olaszország a vitatott határozatokkal összhangban lehetségesnek tartja a nemzeti jog egészére, a vonatkozó értelmezési módszerekre és az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlatára tekintettel a TUB 70. cikke (1) bekezdésének az irányelvvel összhangban történő értelmezését. E tekintetben az EKB és a Bizottság – különösen a Bíróságnak a tárgyalás során feltett írásbeli kérdésére adott válaszában – azzal érvel, hogy a nemzeti jogot az uniós joggal egyenértékűnek kell tekinteni az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében meghatározott alkalmazási kötelezettség erejénél fogva, és hogy e jog betartása a teljes felülvizsgálat hatálya alá, és így az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdésének második albekezdése szerinti fellebbezés esetén a Bíróság hatáskörébe is tartozik. A Törvényszék azonban tévesen értelmezte a TUB 70. cikke (1) bekezdésének az irányelvvel összhangban történő értelmezésének ezt a jogi lehetőségét.

124.

F. Corneli ezzel szemben érvel. Az EKB köteles a nemzeti jogot a nemzeti jogrendszerben elismert mércéknek megfelelően értelmezni és alkalmazni, még akkor is, ha azok ellentétesek az uniós joggal. Ez utóbbi kérdést azonban a kötelezettségszegési eljárás útján lehetett felvetni, de a megsemmisítés iránti vagy fellebbezési eljárásban nem, és ténykérdésként kellett kezelni. A 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkét mindenesetre helyesen ültette át a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja és 70. cikkének (1) bekezdése.

125.

A Bíróság az egységes felügyeleti mechanizmussal kapcsolatos két ítéletében már kimondta, hogy a nemzeti jognak (az EKB és) a Törvényszék által az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése alapján történő alkalmazása a fellebbezési eljárásban csak annyiban vizsgálható felül, hogy e jogot a Törvényszék az ügyiratokból nyilvánvalóan következő módon elferdítette‑e. ( 99 ) Ez az ítélkezési gyakorlat ezért – véleményem szerint jogosan – abból indul ki, hogy a nemzeti jog a fellebbezés keretében nem esik egy tekintet alá az uniós joggal a felülvizsgálat mércéjeként.

126.

Ćapeta főtanácsnokkal és a Bizottsággal ellentétben én ugyanis nem tartom lehetségesnek, hogy a nemzeti jognak az EKB általi alkalmazását, még akkor sem, ha azt az uniós jog kifejezetten előírja, olyan tisztán jogi kérdésként kezeljük, amely a lényegét tekintve ugyanolyan jellegű lenne, mint az EUSZ 19. cikk (1) bekezdésének második mondata szerint „a jog tiszteletben tartás[a] a Szerződések értelmezése és alkalmazása során” vagy az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdésének második albekezdésében és a Bíróság alapokmánya ( 100 ) 58. cikkének (1) bekezdésében szereplő „jogi kérdés”. E különböző jogforrások ilyen teljes megfeleltetése ellentmondana a tagállamok és az Unió közötti, a Szerződésekben foglalt hatáskörmegosztásnak, valamint az EUSZ 5. cikkének (2) bekezdése szerinti hatáskör‑átruházás elvének. A hatáskörök Szerződés szerinti ilyen megosztását nem módosíthatja a másodlagos jogon alapuló nemzeti jog alkalmazásának kötelezettsége, ahogyan azt az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése előírja. Ellenkező esetben e rendelkezés azt eredményezné, hogy az egységes felügyeleti mechanizmus működését garantáló irányelveket átültető nemzeti jogszabályok teljes mértékben „beépülnének” az uniós jog területére. ( 101 ) Ezt követően az uniós intézményeknek és bíróságoknak kizárólag az utóbbira vonatkozó mércék szerint kellene eljárniuk. ( 102 )

127.

E hatásköri okok miatt a iura novit curia elve a nemzeti jog tekintetében az uniós bíróságok számára nem alkalmazható ugyanúgy, mint az uniós jog tekintetében. Az EUSZ 19. cikke (1) bekezdésének második mondata szerint – összefüggésben az EUMSZ 256. cikke (1) bekezdésének második albekezdésével és 267. cikkével, valamint az alapokmánya 58. cikkének (1) bekezdésével – a Bíróság csak az uniós jog vagy a Szerződések és a másodlagos jog (ideértve az irányelveket is) értelmezése és alkalmazása tekintetében mondja ki az „utolsó szót”, míg a nemzeti jog (ideértve az ezen irányelvek átültetése érdekében hozott jogszabályokat is) tekintetében a tagállamok legfelsőbb bíróságai vagy alkotmánybíróságai rendelkeznek az utolsó szó jogával. ( 103 ) Amint arra F. Corneli helyesen rámutat, mind az EUMSZ 258. cikk ( 104 ) szerinti kötelezettségszegési eljárás, mind pedig az az elv, hogy a Bíróságnak nincs hatásköre a nemzeti jog értelmezésére és alkalmazására az EUMSZ 267. cikk ( 105 ) szerinti előzetes döntéshozatali eljárásban, a Szerződés szerinti hatáskörmegosztás konkrét kifejeződése. A nemzeti jognak az irányelvvel összhangban történő értelmezésének a Bíróság ítélkezési gyakorlatában elismert korlátai (lásd fent: 115. és 116. pont), amelyek a tagállami jogalkotó hatáskörének és akaratának védelmét szolgálják, megerősítik ezt az értékelést.

128.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetek a nemzeti jog alkalmazásáról és a bírósági felülvizsgálatról szóló részletes véleményemre az uniós védjegyjog területén, amely szintén a nemzeti jogra hivatkozik. ( 106 ) Véleményem szerint itt sem alkalmazhatók más elvek, mint azok, amelyeket a Bíróság erre vonatkozóan kifejezetten az uniós védjegyjogot érintően ismert el ( 107 ), és később az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése első albekezdésének hatályára is átvett. ( 108 ) Figyelembe vette azonban azt is, hogy a nemzeti jogi rendelkezéseket a bírósági eljárásokban nem ugyanúgy kell kezelni, mint más tényeket, hanem azok hibrid jellegéből adódóan, jogi tényekként különös tényállítási és bizonyítási követelményeknek kell alávetni őket. ( 109 ) Ez azt is figyelembe veszi, hogy az egységes felügyeleti mechanizmus szerinti felügyeleti hatáskörök végrehajtására vonatkozó nemzeti rendelkezés az 1024/2013/EU rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdésében foglalt rendelkezés értelmében az EUMSZ 263. cikk második bekezdése értelmében a Szerződések vagy az alkalmazásukra vonatkozó bármely jogi rendelkezés is, amelynek alkalmazása főszabály szerint az uniós bíróságok általi felülvizsgálat tárgyát képezi.

129.

Ez a megközelítés végső soron hasonló a Bíróságnak az uniós állami támogatásokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatában alkalmazott megközelítéséhez. Eszerint a nemzeti jogot, amely keretet képez annak értékeléséhez, hogy egy tagállam az EUMSZ 107. cikk (1) bekezdése értelmében tiltott támogatást nyújtott‑e, mint jogi tényt kell értékelni, alapvetően a tényekre vonatkozó tényállítási és bizonyítási szabályok szerint. ( 110 )

130.

Ebből következik, hogy a nemzeti jognak az uniós bíróságok előtti felülvizsgálatának mércéje főszabály szerint azt jelenti, hogy az arra hivatkozó félnek kell bemutatnia és bizonyítania, hogy ezt a jogot az érintett tagállam bíróságainak nemzeti értelmezési módszerei és ítélkezési gyakorlata szerint kell értelmezni és alkalmazni az általa hivatkozott módon. ( 111 ) Ezért el kell utasítani a fellebbezők azon érvelését, hogy a nemzeti jog az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdésének első albekezdése értelmében egyenértékű az uniós joggal. Az uniós bíróságok e felülvizsgálat során tehát nem észlelhetik és vizsgálhatják meg szükség esetén hivatalból a vonatkozó nemzeti jogot. ( 112 ) Ez annál is kevésbé érvényes, mivel az uniós jog szerint a hivatalból történő észlelés megfelelő tilalma főszabály szerint szintén érvényesül. ( 113 )

131.

Ezért az alábbiakban azt vizsgálom, hogy a fellebbezők és Olaszország a fellebbezés során jogosultak voltak‑e bizonyítani vagy bizonyították‑e, hogy a nemzeti értelmezési módszerek és a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja és 70. cikkének (1) bekezdése a 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkével összhangban értelmezhető, és hogy a megtámadott ítélet e tekintetben tehát tévesen alkalmazta a jogot. Mivel a nemzeti jog értelmezését és alkalmazását alapvetően bizonyításra nyitva álló ténykérdésként kell kezelni, a fellebbezők erre vonatkozó kifogásai – ahogyan azzal F. Corneli is érvel – a fellebbezés során elfogadhatatlanok lehetnek. Egyebekben a Törvényszéknek e tekintetben csak akkor lehetne felróni, hogy tévesen alkalmazta a jogot, ha e tekintetben megsértette volna a bizonyítás szabályait, különösen a bizonyítási teher megosztása és a bizonyítás mércéje tekintetében, vagy ha nyilvánvalóan elferdítette volna a nemzeti rendelkezések tartalmának és hatályának, valamint azok alkalmazásának a Bíróság által elismert kritériumaihoz mért értékelése szempontjából releváns tényeket vagy bizonyítékokat. ( 114 )

132.

A fellebbezők – Olaszország által támogatva – a fellebbezés során először részletesen kifejtették azokat az értelmezési módszereket, amelyeket szerintük az olasz jog szerint figyelembe kell venni a 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja és 70. cikkének (1) bekezdése tekintetében, valamint azt, hogy az olasz bíróságok hogyan értelmezték és alkalmazták eddig ezeket a rendelkezéseket, többek között a 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkének fényében. ( 115 ) E bíróságok vonatkozó ítélkezési gyakorlata 2012‑ből, 2015‑ből, 2017‑ből és 2021‑ből származik, így a Törvényszék előtti elsőfokú eljárás idején rendelkezésre állt. Erről azonban az elsőfokú eljárásban a felek beadványai nem tesznek említést. A Törvényszék előtti tárgyaláson a Törvényszék kérdéseire válaszolva sem terjesztettek elő erre vonatkozó megalapozott tényeket.

133.

Az EKB azonban az F. Corneli által az első fokon felhozott negyedik, a TUB 70. cikke (1) bekezdésének megsértésére alapított jogalapra adott válaszában nagyon is felhasználhatta volna ezt a védekezést annak érdekében, hogy a Törvényszéket arra késztesse, hogy foglalkozzon különösen az említett rendelkezések olasz bíróságok általi értelmezésének és alkalmazásának kérdésével. Az EKB ilyen beadványának hiányában azonban a Törvényszék nem értékelte ezt a kérdést a negyedik jogalap keretében, és nem is tudta azt értékelni. A fenti 130. pontban kifejtettek szerint a Törvényszék nem volt sem felhatalmazva, sem kötelezve arra, hogy hivatalból vizsgálja a nemzeti rendelkezések hatályát a nemzeti értelmezési módszerek és ítélkezési gyakorlat fényében. Ezért nem róható fel neki, hogy ezeket a kérdéseket nyilvánvalóan figyelmen kívül hagyta, nemhogy elferdítette volna azokat.

134.

A Bíróságnak azonban nem feladata a fellebbezés során először előterjesztett tények és bizonyítékok értékelése, ideértve a jelen ügyben vitatott, a vonatkozó nemzeti rendelkezések értelmezésével és alkalmazásával kapcsolatos jogi tényeket, amelyek nem képezték vagy nem képezhették a Törvényszék értékelésének tárgyát. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a bizonyítékok elferdítése akkor valósul meg, ha a meglévő bizonyítékok értékelése új bizonyítékok felhasználása nélkül is nyilvánvalóan tévesnek tűnik. ( 116 ) Egyebekben a fellebbezők új bizonyítékok befogadására irányuló hivatalos kérelmét is el kellett volna utasítani. Az EUMSZ 256. cikk (1) bekezdése második albekezdésének és a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdése szerint ugyanis a fellebbezési szakasz csak jogkérdésekre korlátozódhat, kizárva e körből a tények értékelését, így új bizonyítékok a fellebbezés szakaszában nem fogadhatók el. ( 117 )

135.

Másrészt az elferdítésnek nyilvánvalóan ki kell tűnnie az ügy irataiból anélkül hogy a tényállás és a bizonyítékok új értékelése szükséges lenne a Bíróság részéről. A tények és bizonyítékok elferdítésére hivatkozó fellebbezési jogalap kivételes jellegére tekintettel a fellebbezőnek az EUMSZ 256. cikk, a Bírósága alapokmánya 58. cikkének első bekezdése és a Bíróság eljárási szabályzata 168. cikke (1) bekezdésének d) pontja alapján pontosan meg kell jelölnie a Törvényszék által elferdített bizonyítékokat, és bizonyítania kell azokat az elemzési hibákat, amelyek a Törvényszéket az értékelése során ezen elferdítéshez vezették. ( 118 )

136.

A Bíróság ezért az 1024/2013 rendelet 4. cikke (3) bekezdése első albekezdésének alkalmazása során kifogásolt téves jogalkalmazásra alapozott fellebbezésre vonatkozóan már egyértelművé tette, hogy a Bíróság hatásköre először is csak annak vizsgálatára terjed ki, hogy a Törvényszék az iratok és az eléje terjesztett egyéb bizonyítékok alapján nem torzította‑e el a szóban forgó nemzeti rendelkezések szövegének értelmét vagy az azokra vonatkozó nemzeti ítélkezési gyakorlatot, illetve jogirodalmat, másodszor arra, hogy a Törvényszék e bizonyítékok tekintetében nem tett‑e olyan megállapításokat, amelyek nyilvánvalóan ellentétesek azok tartalmával, végül pedig arra is, hogy a Törvényszék a bizonyítékok egészének vizsgálata során, a szóban forgó nemzeti rendelkezés tartalmának meghatározása érdekében nem tulajdonított‑e azok közül valamelyiknek olyan jelentőséget, amivel az a többi bizonyítékhoz képest nem rendelkezik, amennyiben ez az ügyiratokból nyilvánvaló módon kiderül. ( 119 )

137.

Az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlatának a megtámadott ítéletben való durva mellőzése, amelyet különösen az EKB kifogásolt, azonban nem az elsőfokú iratokból, hanem legfeljebb a fellebbezési eljárásban benyújtott kifogásokokból derül ki. Mivel az elsőfokú eljárás során nem hangzott el megfelelő észrevétel, az sem nyilvánvaló, hogy a Törvényszék e tekintetben tévesen értelmezte volna az uniós jog bizonyítási szabályait. Ez még akkor is érvényes, ha a Törvényszék a nemzeti rendelkezéseket úgy értelmezte, mintha azok az uniós jog rendelkezései lennének. ( 120 )

138.

Ellenkezőleg, a TUB 70. cikke (1) bekezdésének a Törvényszék által elfogadott értelmezése (lásd a fenti 119. pontot) e rendelkezés szövegére tekintettel kellően hihetőnek tűnik, így a Törvényszéknek az említett rendelkezés irányelvvel összhangban történő contra legem értelmezésének elutasítása nem minősíthető sem nyilvánvaló elferdítésnek, sem más okból téves jogalkalmazásnak.

139.

A TUB 70. cikke (1) bekezdésében kifejezetten előírt minősített feltétel – szemben a 2014/59 irányelv 28. és 29. cikkének szövegével –, amely szerint az ügyvivői vagyonfelügyelet a 2014/59 irányelv 28. cikke szerinti „jogsértésen vagy szabálytalanságon” túl a TUB 69octiesdecies cikke 1. bekezdésének b) pontja alapján akkor is elrendelhető, ha a bank tekintetében „komoly vagyoni veszteségek várhatók”, ( 121 ) mindenképpen ellentétes lehet az irányelvvel összhangban történő értelmezésével. Egyrészt nem nyilvánvaló azonnal, hogy a TUB 69octiesdecies cikk 1. bekezdés b) pontjában szereplő „a bank helyzetének romlása” feltétel, amelyről a TUB 70. cikkének (1) bekezdése nem rendelkezik, egyenértékű lenne a komoly vagyoni veszteségek elvárásával. Másrészt nem egyértelmű, hogy – ahogyan az EKB és Olaszország érvel – a TUB 69octiesdecies cikk 1. bekezdésének b) pontjában szereplő „jogsértések” és „szabálytalanságok” kifejezések, amelyekre a TUB 70. cikkének (1) bekezdése hivatkozik, mindig automatikusan „a bank helyzetének romlását” jelentik. Az irányelvvel összhangban lévő ilyen értelmezéssel különösen akkor lehetne ellentétes, ha igaz lenne – amint azt a Törvényszék megállapította ( 122 ) és F. Corneli észrevételezte –, hogy a komoly vagyoni veszteségek elvárhatóságára vonatkozó minősített feltétel az olasz jogalkotó szándéka szerint az arányosság elvének sajátos kifejeződése, és kifejezetten az ügyvivői vagyonfelügyelet elrendeléséhez kapcsolódó – az elsőbbséget élvező, enyhébb jogorvoslatokhoz képest – súlyosabb beavatkozás igazolására szolgál. Mindenesetre az EKB a vitatott határozatokban nem vizsgálta kifejezetten ezt a minősített feltételt a bank ügyvivői vagyonfelügyeletére vonatkozó elrendelés indokolásának érdekében. ( 123 )

140.

Az iratokból kitűnő tényállás fényében tehát a Törvényszéknek a megtámadott ítéletben tett azon megállapítása, hogy az EKB nem támaszkodott megfelelő jogalapra, nem függ össze a vonatkozó nemzeti rendelkezések nyilvánvalóan téves értelmezésével. Az sem nyilvánvaló, hogy a Törvényszék megsértette volna azt a kötelezettségét, hogy ezeket a rendelkezéseket a lehető legteljesebb mértékben az irányelvvel összhangban értelmezze.

141.

Következésképpen a fellebbezők és Olaszország kifogásait, amennyiben azok – az EKB második–ötödik jogalapjával és a Bizottság harmadik és negyedik jogalapjával összefüggésben – az olasz jog értelmezési módszereinek téves jogalkalmazáson alapuló alkalmazására és az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlatának figyelmen kívül hagyására hivatkoznak, elfogadhatatlanként el kell utasítani.

142.

A második jogalapjával a Bizottság nem hivatkozhat arra, hogy F. Corneli a negyedik jogalapjára, azaz a Törvényszékhez intézett válaszában, amely a Törvényszék eljárási szabályzata 84. cikkének (1) bekezdése alapján elfogadhatatlan, későn emelt kifogást a Törvényszéknek a TUB 70. cikke (1) bekezdésének értelmezése ellen. A Bizottság ezen érvelése a keresetlevél és válasz két pontja szövegének formális összehasonlításán alapul, amelyek mindegyike elsősorban a TUB 70. cikkének tartalmát adja vissza. Azonban, ahogyan F. Corneli érvelt, ezt a tartalmat a keresetlevélben csak pontatlanul mutatták be, ami nem érinti a negyedik jogalap hatályát. Még ha ez a jogalap csak homályosan fogalmazta is meg a TUB 70. cikke (1) bekezdésének megsértését, és a megtámadott ítéletben foglalt értelmezést ebben a formában nem tartalmazta, azt is figyelembe kell venni, hogy F. Corneli csak a kereset benyújtását követően kapta meg az első vitatott határozat teljes szövegét. Ezért nem a Törvényszék eljárási szabályzata 84. cikkének (1) bekezdése szerinti új jogalapról van szó, hanem legfeljebb a keresetlevélben már felhozott, a TUB 70. cikke (1) bekezdésének megsértésére vonatkozó (negyedik) jogalap elfogadható kiegészítéséről. ( 124 ) Az EKB ezután a nemzeti értelmezési módszerek és az olasz bíróságok ítélkezési gyakorlatának figyelembevétele nélkül védekezett ez ellen.

143.

A Bizottság második jogalapját, amely szerint a Törvényszék megsértette eljárási szabályzata 84. cikkének (1) bekezdését és a ne ultra petita elvét, ezért megalapozatlanként el kell utasítani.

144.

Mivel nézetem szerint egyik jogalapnak sem lehet helyt adni, javaslom, hogy a Bíróság utasítsa el a két fellebbezést.

145.

Mivel az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, összefüggésben a 184. cikk (1) bekezdésével, nem nyújtottak be költségtérítési kérelmet, nincs szükség F. Corneli költségeiről határozni. Mivel a fellebbezők pervesztesek, az eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése alapján, összefüggésben a 184. cikkének (2) bekezdésével, maguk viselik a fellebbezési eljárás költségeit. Beavatkozó félként Olaszországnak az eljárási szabályzat 140. cikke (1) bekezdése alapján, összefüggésben a 184. cikke (1) bekezdésével, a beavatkozó félként magának kell viselnie saját költségeit.

146.

Amennyiben azonban a Bíróság nem követi a határozatra vonatkozó általam javasolt megoldást, és a fellebbezéseket megalapozottnak tekinti, különösen azért, mert a Bizottság ötödik fellebbezési jogalapja megalapozott (fenti 81– 112. pont), a megtámadott ítéletet hatályon kívül kell helyezni, az ügyet új határozathozatal céljából vissza kell utalni a Törvényszék elé, és a költségekről szóló határozatot fenn kell tartani. Mivel a Törvényszék csak a TUB 70. cikke (1) bekezdésének megsértésére, illetve a jogalap hiányára alapított jogalapot vizsgálta, és nem vizsgálta a megtámadott ítélet 84. pontjában általa összefoglalt egyéb jogalapokat, ( 125 ) a per állása nem engedné az ügynek a Bíróság alapokmányának 61. cikke szerinti elbírálását. A Bíróság véleményem szerint nem rendelkezik az ahhoz szükséges információkkal, hogy véglegesen határozzon e jogalapok tárgyában. Ehhez a tények és bizonyítékok értékelésére is szükség lenne, amelyet a Törvényszék nem végzett el.

147.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a következőképpen határozzon: