1.

Egy személy bűncselekményt követett el, és tisztességes eljárást követően bűnösnek találták. A bűnösség megállapítása felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetés kiszabását eredményezte. Ezt követően ugyanezt a személyt egy második, az első bűncselekményhez kapcsolódó próbaidő alatt elkövetett bűncselekménnyel vádolták meg. A második tárgyalást az érintett személy távollétében folytatták le, és az bűnösség megállapításához, valamint szabadságvesztés‑büntetés kiszabásához vezetett. Következésképpen az első bűncselekmény tekintetében a szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának felfüggesztését visszavonták. Mivel az érintett személy az országon kívül tartózkodott, európai elfogatóparancsot bocsátottak ki az első bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából.

2.

Megtagadhatja‑e a végrehajtó hatóság az érintett személynek – az első bűncselekményre vonatkozó ítélet végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs alapján történő – átadását azon az alapon, hogy a második tárgyalásra a távollétében került sor? Az e kérdésre adandó válaszhoz a 2002/584/IB kerethatározat ( 2 ) 4a. cikke (1) bekezdésének értelmezése szükséges. Pontosabban azt a kérdést kell megválaszolni, hogy az e rendelkezésben alkalmazott „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” kifejezés e második tárgyalást is magában foglalja‑e.

3.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének értelmezésén túlmenően ezek a kérdések az európai elfogatóparancs rendszerére vonatkozó mélyebb kihívást jelentenek. Azt a kérdést vetik fel, hogy a végrehajtó hatóság az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatban szereplő eseteken kívül jogosult‑e (vagy akár köteles‑e) megtagadni az átadást, ha megállapítja, hogy a kibocsátó állam megsértené az átadni kért személy alapvető jogát (vagy legalábbis e jogának lényeges tartalmát).

4.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat kimerítő jelleggel felsorolja azokat az eseteket, amelyekben a végrehajtó hatóság megtagadhatja vagy köteles megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását. ( 3 ) Ezen eseteken kívül a Bíróság az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatba értelmezés útján egy további lehetőséget is belefoglalt. Az ítélkezési gyakorlat alapján a végrehajtó hatóság akkor is megtagadhatja az átadást, ha a kibocsátó államban a személyek bizonyos csoportját vagy bizonyos büntetés‑végrehajtási intézeteket érintő rendszerszerű vagy általános hiányosságok, ( 4 ) illetve a jogállamiságot érintő általános vagy rendszerszintű hiányosságok állnak fenn. ( 5 ) Az ilyen rendszerszintű problémák fennállása esetén az átadás megtagadásáról szóló döntés meghozatala előtt a végrehajtó hatóságnak emellett meg kell vizsgálnia, hogy az átadni kért személy esetében fennáll‑e annak valós kockázata, hogy az illető alapvető jogai a kibocsátó államban sérülnének. ( 6 )

5.

A jelen ügyben azonban, és ugyanez a helyzet a jelen indítvány ismertetésének időpontjában a Bíróság előtt folyamatban lévő több más ügyben is, ( 7 ) a kibocsátó állam rendszerszintű hiányosságaira nem hivatkoztak. Ez egy új kérdést vet fel: elegendő‑e az átadni kért személy alapvető jogainak esetleges egyszeri megsértése ahhoz, hogy a végrehajtó hatóság megtagadhassa az átadást? Ez egyúttal (újra)felveti azt a kérdést is, hogy a végrehajtó hatóság egyáltalán jogosult‑e ellenőrizni, hogy a kibocsátó állam tiszteletben tartaná‑e az átadni kért személy alapvető jogait. Mindezen ügyek, beleértve a jelen előzetes döntéshozatali eljárás alapjául szolgáló ügyet is, felszínre hozzák azokat a problémákat, amelyekkel a végrehajtó igazságügyi hatóságok szembesülnek az automatikus kölcsönös elismerés elfogadásával, amely elv az európai elfogatóparancs rendszerének alapját képezi. ( 8 )

6.

A kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos válasz adható a feltett kérdésekre anélkül, hogy általános jelleggel álláspontot kellene foglalni az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására vonatkozó további lehetőségekről. Ennek az az oka, amint látni fogjuk, hogy az előterjesztett kérdések olyan összefüggésben merülnek fel, ahol valamely alapvető jog esetleges megsértése az érintett személy távollétében lefolytatott tárgyalásból ered. Ezzel a helyzettel kapcsolatban az uniós jogalkotó közös értelmezést fogadott el arra vonatkozóan, hogy mely esetekben kell a nemzeti bíróságoknak elismerniük az érintett személy távollétében hozott bírósági határozatokat. ( 9 ) Mindazonáltal ismertetek néhány érvet arra vonatkozóan, hogy miért kell az átadás megtagadásának további okait minimálisra csökkenteni. ( 10 )

7.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„E kerethatározat nem érinti az Európai Unióról szóló szerződés 6. cikkében biztosított alapvető jogok és alapvető jogelvek tiszteletben tartásának a kötelezettségét.”

8.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának okát a következőképpen határozza meg:

„(1)   A végrehajtó igazságügyi hatóság abban az esetben is megtagadhatja a szabadságvesztés‑büntetés vagy szabadságelvonással járó intézkedés végrehajtása céljából kibocsátott európai elfogatóparancs végrehajtását, ha az érintett személy személyesen nem volt jelen a határozat meghozatalát eredményező tárgyaláson, kivéve, ha az európai elfogatóparancs szerint a kibocsátó tagállam nemzeti jogában meghatározott további eljárási követelményekkel összhangban:

[…]”

9.

A 4a. cikket – az európai elfogatóparancs végrehajtása mérlegelhető megtagadásának további okaként – a 2009/299 kerethatározat emelte be az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatba. E tekintetben az említett kerethatározat következő preambulumbekezdései relevánsak:

[…]

10.

A két egyesített ügy alapvetően közös tartalmát a jelen indítvány nyitópontjai összefoglalták. Elöljáróban részletesebben bemutatom a két egyesített ügy tényállásait.

11.

A magyar igazságügyi hatóság LU – az alapeljárás fellebbezője – átadását kéri szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából, és e célból európai elfogatóparancsot bocsátott ki. Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság, a Court of Appel (fellebbviteli bíróság, Írország) a végrehajtó igazságügyi hatóság. ( 11 )

12.

A releváns információk összegyűjtése során az európai elfogatóparancs végrehajtásáról első fokon döntő High Court (felsőbíróság, Írország) az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 15. cikkének (2) bekezdése alapján összesen hét alkalommal kért kiegészítő információt a kibocsátó igazságügyi hatóságtól.

13.

LU 2005 augusztusában több bűncselekményt is elkövetett, nevezetesen a volt házastársa, közös gyermekük és anyósa ellen irányuló családon belüli erőszakot, beleértve a volt házastársa bántalmazását, valamint a házastársa és a közös gyermekük személyi szabadságának megsértését. Ezekre a bűncselekményekre a továbbiakban „első bűncselekményekként” hivatkozom.

14.

LU‑t 2006 októberében az első bűncselekmények miatt elítélték, majd az ítéletet a fellebbezési eljárás eredményeképp, 2007 áprilisában helybenhagyták. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a kibocsátó igazságügyi hatóság megerősítette, hogy LU mindkét tárgyaláson jelen volt, vagy választott védője képviselte. LU‑t az első bűncselekmények miatt egy év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, amelynek végrehajtását két év próbaidőre felfüggesztették. ( 12 )

15.

2010 decemberében LU‑t első fokon elítélték tartási kötelezettség elmulasztása miatt, amelyet a továbbiakban „kiváltó bűncselekménynek” nevezek. LU két tárgyaláson jelen volt, de a határozat kihirdetésénél nem. Következésképpen az elsőfokú bíróság pénzbírságot szabott ki, de nem határozott az első bűncselekmények miatt kiszabott, próbaidőre felfüggesztett büntetéssel kapcsolatban. ( 13 )

16.

Az ítélet ellen fellebbezést nyújtottak be, bár az ügy iratai nem tartalmaznak információt arról, hogy ki kezdeményezte ezt a fellebbezést. ( 14 ) LU‑t idézték a tárgyalásra, de az idézést nem vette át, ami a magyar jog szerint szabályszerű kézbesítésnek minősült. Mivel LU nem volt jelen ezen a tárgyaláson, a fellebbviteli bíróság védőügyvédet rendelt ki számára, aki őt a tárgyaláson képviselte.

17.

2012 júniusában a fellebbviteli bíróság megváltoztatta az eredeti ítéletet (a pénzbüntetést), és LU‑t öt hónap szabadságvesztés‑büntetésre és egy év közügyektől eltiltásra ítélte. Ezzel egyidejűleg a fellebbviteli bíróság elrendelte az első bűncselekmények miatt kiszabott büntetés végrehajtását, visszavonva annak próbaidőre való felfüggesztését. ( 15 )

18.

Ezt követően, 2012 szeptemberében a magyar igazságügyi hatóság az első bűncselekmények és a kiváltó bűncselekmények miatt kiszabott büntetések végrehajtása céljából európai elfogatóparancsot bocsátott ki. LU a High Court (felsőbíróság) előtt nem egyezett bele az átadásba, és ez utóbbi megtagadta az átadásának elrendelését.

19.

Végül LU az első bűncselekmények tekintetében perújítási kérelmet nyújtott be, amelyet 2016 októberében első fokon elutasítottak, amely elutasítást 2017 márciusában a fellebbezési eljárás során helybenhagytak. LU e két alkalommal nem volt jelen személyesen, hanem az általa megbízott védőügyvéd képviselte. A perújítási kérelem jogerős elutasításának eredményeként az első bűncselekmények miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés a magyar jog alapján ismét végrehajtható vált. A magyar igazságügyi hatóság így 2017 júliusában egy második európai elfogatóparancsot bocsátott ki, kizárólag az első bűncselekményekre vonatkozó büntetés tekintetében. ( 16 ) Jelenleg ez a második európai elfogatóparancs van a kérdést előterjesztő bíróság, mint végrehajtó igazságügyi hatóság előtt.

20.

A kérdést előterjesztő bíróság előzetes álláspontja szerint a kiváltó bűncselekmény miatt indított eljárás nem felelt meg az emberi jogok európai egyezménye (EJEE) 6. cikkének. Következésképpen, ha ezt a tárgyalást a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” tekintjük, akkor az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése alapján meg lehetne tagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását.

21.

LU azzal érvelt, hogy az első bűncselekmények miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés kizárólag a kiváltó bűncselekményre vonatkozó tárgyalás miatt végrehajtható. Ebből következik, hogy a kiváltó bűncselekményre vonatkozó tárgyalást kell a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” tekinteni. Mivel a tárgyalást az érintett személy távollétében folytatták le, ez a tárgyalás nem felel meg az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében foglalt azon feltételek egyikének sem, amelyek lehetővé tennék az átadást. LU hozzátette azt is, hogy mivel a kiváltó bűncselekmény tekintetében nincs lehetőség a perújítási eljárásra, az átadása az EJEE 6. cikke, valamint az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 47. és 48. cikke szerinti jogainak „nyilvánvaló megsértését” jelentené.

22.

Ezzel szemben az alapeljárásban ellenérdekű félként eljáró Minister for Justice and Equality (igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter, Írország) arra hivatkozott, hogy a kiváltó bűncselekménnyel kapcsolatos tárgyalás csupán „a büntetés végrehajtásának módjára vonatkozó intézkedés”, és így a Bíróság jelenlegi ítélkezési gyakorlata alapján kívül esik az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatályán. Így, az igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter szerint az európai elfogatóparancsot végre kell hajtani, és az EJEE 6. cikkének állítólagos megsértése a kibocsátó tagállam bíróságainak hatáskörébe tartozó kérdés.

23.

A kérdést előterjesztő bíróság kétségbe vonja, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata egyértelműen alkalmazható lenne a szóban forgó ügyre.

24.

E körülmények között a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság. Írország) előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

25.

A lengyel igazságügyi hatóság PH – az alapeljárás fellebbezője – átadását kéri szabadságvesztés‑büntetés végrehajtása céljából, és e célból európai elfogatóparancsot bocsátott ki. Ebben az összefüggésben a High Court (felsőbíróság) határozata elleni fellebbezésről határozó, Court of Appel (fellebbviteli bíróság) a végrehajtó igazságügyi hatóság.

26.

2015 májusában PH‑t azért marasztalták el, mert ugyanezen év januárjában egy kereskedelmi vállalkozással szemben szolgáltatás‑megtagadásos támadás bűncselekményét ( 17 ) követte el, azzal fenyegetve meg a vállalkozást, hogy addig folytatja a támadást, amíg nem fizetnek neki egy bizonyos összeget. Erre a bűncselekményre a továbbiakban „első bűncselekményként” hivatkozom.

27.

PH‑t szabályszerűen értesítették az eljárásról, és jelen volt a tárgyaláson. Egy év szabadságvesztés‑büntetésre ítélték, amelyet öt év próbaidőre felfüggesztettek. PH sem a bűnösség megállapítása, sem a büntetés kiszabása ellen nem fellebbezett.

28.

2017 februárjában PH‑t újra elítélték, amire ismét „kiváltó bűncselekményként” utalok. Konkrétan PH‑t bűnösnek találták egy lakóautó feltörése és az abban található dolgok eltulajdonításában megnyilvánuló bűncselekmény elkövetése miatt, és 14 hónap szabadságvesztés‑büntetésre ítélték. PH nem tudott a tárgyalásról, és így a tárgyaláson sem személyesen, sem jogi képviselő útján nem vett részt.

29.

2017 májusában – tekintettel arra, hogy a kiváltó bűncselekményt az első bűncselekménnyel kapcsolatos próbaidő alatt követte el – az első bűncselekményre vonatkozó ítéletet meghozó bíróság elrendelte az első bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtását. ( 18 ) PH nem tudott erről az eljárásról, és sem személyesen, sem jogi képviselője útján nem jelent meg azon a tárgyaláson, amelyen az első bűncselekményé miatt kiszabott büntetés végrehajtását elrendelő határozatot hozták.

30.

2019 februárjában európai elfogatóparancsot bocsátottak ki, amelyben PH átadását kérték kizárólag az első bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés tekintetében. A kiváltó bűncselekmény miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés tekintetében nem bocsátottak ki európai elfogatóparancsot.

31.

A lengyel igazságügyi hatóság a High Court (felsőbíróság, elsőfokú végrehajtó igazságügyi hatóság) kérésére kifejtette továbbá, hogy a kiváltó bűncselekmény miatt hozott ítélet elleni fellebbezésre nyitva álló határidő lejárt. A kibocsátó hatóság hozzátette, hogy a lengyel jog szerint bármelyik félnek lehetősége van „rendkívüli jogorvoslat iránti kérelmet (felülvizsgálati kérelmet, perújítási kérelmet) benyújtani”. Ezen eljárásra vonatkozóan azonban nem szolgáltatott további információkat.

32.

PH a High Court (felsőbíróság) előtt – sikertelenül – nem egyezett bele az átadásba. A kérdést előterjesztő bíróság határoz a High Court (felsőbíróság) által hozott, az európai elfogatóparancs végrehajtására vonatkozó határozattal szembeni fellebbezésről.

33.

A jelen eljárás keretében a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

34.

Írásbeli észrevételeket a két alapeljárás felei, Írország és a lengyel kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be. A 2022. július 13‑án tartott tárgyaláson LU, PH, Írország és a Bizottság terjesztett elő szóbeli észrevételeket.

35.

A jelen egyesített ügyek több olyan eljárásra vonatkoznak, amelyek az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” minősülhetnek. Az első eljárások az első bűncselekmény(ek) miatt kiszabott, próbaidőre felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetést eredményezték; az átadni kért személyek jelen voltak ezeken eljárásokon. A második eljárások a kiváltó bűncselekmény miatti elítélést eredményezték; az átadni kért személyek nem voltak jelen ezeken az eljárásokon. Végül a harmadik eljárásokban döntöttek úgy, hogy az első bűncselekmény(ek) tekintetében visszavonják a szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztését. A C‑514/21. sz. ügyben a szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztését megszüntető határozatot ugyanaz a bíróság ugyanazon a tárgyaláson fogadta el, amelyen a kiváltó bűncselekmény tekintetében a bűnösség megállapításáról és a büntetés kiszabásáról döntött. Ezzel szemben a C‑515/21. sz. ügyben a felfüggesztést megszüntető határozatot egy másik bíróság hozta meg, a kiváltó bűncselekmény tárgyalásától különböző eljárásban.

36.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az átadni kért személyeknek a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos egyes tárgyalásoktól való távolléte a tisztességes eljáráshoz való joguk sérelmét eredményezte. A kérdést előterjesztő bíróság tehát lényegében azt kérdezi, hogy megtagadhatja‑e a szóban forgó európai elfogatóparancs végrehajtását, akár közvetlenül az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése alapján (első kérdés), akár az EJEE 6. cikke, valamint a Charta 47. és 48. cikke alapján (második és harmadik kérdés).

37.

Ahhoz, hogy a Bíróság számára az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések megválaszolására javaslatot tegyek, az alábbiak szerint fogok eljárni. Az A. szakaszban kifejtem, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében szereplő „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” kifejezést miért kell úgy értelmezni, hogy az magában foglalja a jelen két ügyben a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalások típusát. Ez azt jelenti, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése mindkét ügyben felmerült helyzetre alkalmazandó, és hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak – amennyiben a 4a. cikk (1) bekezdésének a)–d) pontjában foglalt feltételek egyike sem teljesül – lehetősége van arra, hogy ne adja át a fellebbezőket Lengyelországnak, illetve Magyarországnak. Tekintettel arra, hogy az írásbeli észrevételekben, valamint a tárgyaláson a viták nagy része a három korábbi releváns ügy – a Tupikas, ( 19 ) a Zdziaszek ( 20 ) és az Ardic ( 21 ) ügy – körül forgott, ebben a szakaszban kifejtem álláspontomat ezeknek az ügyeknek a jelen ügyek tekintetében fennálló jelentőségéről.

38.

A B. szakaszban a két üggyel kapcsolatos második és harmadik kérdésre összpontosítok, amelyek véleményem szerint fontos kérdéseket vetnek fel az európai elfogatóparancsra vonatkozóan az uniós jogalkotó által kialakított és a Bíróság által értelmezett egész rendszere szempontjából. A kérdést előterjesztő bíróság e kérdéseket nem úgy fogalmazta meg, mint amelyek az első kérdésre adott igenlő vagy nemleges választól függnének. Ezt figyelembe véve a második és harmadik kérdésre adott válaszaimat mindkét lehetséges forgatókönyv tekintetében megadom: arra az esetre, ha a Bíróság megállapítja, hogy az egyesített ügyek az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alá tartoznak, ahogyan azt én javaslom, valamint arra az esetre, ha a Bíróság megállapítja, hogy azok nem tartoznak e rendelkezés hatálya alá.

39.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat taxatíve felsorolja az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező (3. cikk) és mérlegelhető megtagadásának (4. és 4a. cikk) okait. Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat értelmezni kért 4a. cikke csak akkor alkalmazható, ha az átadni kért személy nem volt jelen az azon „határozat meghozatalát eredményező tárgyaláson”, amelynek végrehajtása céljából az átadást kérték.

40.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének bevezető mondatában használt „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmának értelmezését kéri. Pontosabban, a kérdést előterjesztő bíróság e fogalom alkalmazási körének és annak tisztázását kéri, hogy az magában foglalja‑e a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalásokat. Lényeges annak eldöntése is, hogy az első bűncselekményekre vonatkozó szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztésének megszüntetésére, illetve annak végrehajtására irányuló külön eljárás a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalma alá tartoznak‑e.

41.

Ha e kérdésekre igenlő válasz adandó, akkor mindkét ügy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének tárgyi hatálya alá tartozik. A Bíróság válasza fogja tehát meghatározni, hogy a végrehajtó igazságügyi hatóságnak lehetősége van‑e arra, hogy ne hajtsa végre a szóban forgó európai elfogatóparancsokat, amennyiben azt állapítja meg, hogy az említett kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–d) pontjában felsorolt helyzetek egyike sem áll fenn.

42.

E kérdés megválaszolásához az alábbiak szerint fogok eljárni. Először röviden bemutatom azokat a korábbi ügyeket, amelyekben a Bíróság a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmát értelmezte. Ezt követően javaslatot teszek e kifejezés általánosan alkalmazható értelmezésére, amely összhangban van a tárgyaláson való jelenléthez fűződő jog céljával. Ez az értelmezés, amint azt bemutatom, megfelel a korábbi ítélkezési gyakorlatnak. Annak érdekében, hogy megválaszoljam a C‑514/21. sz. ügyben előterjesztett első kérdés b) pontját, foglalkozni fogok annak a mérlegelési mozgástérnek a szerepével is, amellyel a kibocsátó állam hatóságai a végrehajtást elrendelő határozat meghozatalakor rendelkeznek. Végül kitérek néhány további, az eljárás során felmerült aggályra, mint például az európai elfogatóparancs rendszerének hatékonysága és a büntetlenség kockázata.

43.

Mivel a Bíróság az uniós jog önálló fogalmának tekinti, már több alkalommal értelmezte – többek között a Tupikas, ( 22 ) a Zdziaszek ( 23 ) és az Ardic ( 24 ) ügyekben – az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében szereplő „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmát. A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy ezen ítéletek – amelyeket a jelen eljárásban részt vevő felek is megvitattak – milyen hatással vannak a szóban forgó ügyekre.

44.

A Bíróság mind a fellebbezési eljárást (a Tupikas ügyben), mind pedig a különböző szabadságvesztés‑büntetések összebüntetésbe foglalására irányuló eljárást (a Zdziaszek ügyben) a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmába tartozónak tekintette. Ezzel szemben a fogalom értelmezése során a Bíróság úgy határozott, hogy az nem terjed ki a börtönből való, előrehozott feltételes szabadságra bocsátásról szóló határozat visszavonására irányuló eljárásra (az Ardic ügyben).

45.

A jelen ügyekben fennálló helyzet hasonló a fent említett három ítélethez abban az értelemben, hogy az eredeti szabadságvesztés‑büntetést a bűnösséget megállapító tárgyaláson szabták ki először, és azt egy későbbi eljárás során megváltoztatták, amely nem vizsgálta felül a bűnösség megállapítását, hanem csupán a szabadságelvonás időtartamát. A büntetésről szóló jogerős határozat tehát – mint a jelen ügyekben is – több eljárás eredménye volt.

46.

E hasonlóságok ellenére a három ítélet különbözik attól a helyzettől, amelyben a jelen kérdések felmerültek. A legfontosabb, hogy az eredetileg kiszabott szabadságvesztés‑büntetés megváltoztatása a három ügy egyikében sem függött attól, hogy vajon a bűnösséget és a büntetést egy másik bűncselekmény miatt megállapították‑e. Ezenkívül ezekben az ügyekben a Bíróság a sajátos körülményekre való tekintettel hozott döntést, anélkül, hogy egyértelmű vagy részletes általános kritériumokat adott volna arra vonatkozóan, hogy mi minősül az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat értelmében „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak”. ( 25 ) Ezért az ezen ügyekben levont következtetések nem alkalmazhatók automatikusan a jelen ügyekre.

47.

A következőkben először a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” kifejezés általánosan érvényes értelmezését adom meg, majd bemutatom, hogy ez az értelmezés, még ha közvetlenül nem is következik a korábbi ügyekből, nem mond ellent azoknak.

48.

Álláspontom szerint az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében szereplő „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmának értelmezése érdekében fontos arra összpontosítani, hogy az uniós jogrend miért védi alapvető jogként valamely személynek a tárgyaláson való jelenléthez való jogát.

49.

A Tupikas ügyben a Bíróság kifejtette, hogy „[…] az érintett személynek képesnek [kell] lennie arra, hogy álláspontjának hatékony kifejtése, és azon végleges határozat befolyásolása érdekében teljeskörűen gyakorolhassa a védelemhez való jogát, amely a személyes szabadságától való megfosztáshoz vezethet”. ( 26 ) A Bíróság a Zdziaszek ítéletben hozzátette, hogy az érintett személynek képesnek kell lennie arra, hogy ténylegesen gyakorolja a védelemhez való jogát a vele szemben meghozandó határozat kedvező befolyásolása érdekében, tekintettel az érintett személyre gyakorolt jelentős következményekre. ( 27 )

50.

Véleményem szerint – és ezt a hivatkozott ítélkezési gyakorlat is alátámasztja – a tárgyaláson való jelenlét jogának lényege az, hogy egy személy befolyásolni tudja a bűnösségének megállapítására és a büntetés kiszabására hatáskörrel rendelkező bírót. Így különösen, ha egy határozat valamely személy szabadságának elvonásával jár, e személynek lehetőséget kell adni arra, hogy személyesen befolyásolhassa ezt a végleges határozatot. Ha a végleges határozat több eljárás eredménye, az érintett személynek lehetőséget kell adni arra, hogy valamennyi eljárásban részt vegyen.

51.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének célja, hogy a szabadságelvonással járó büntetés végrehajtására irányuló átadási eljárás keretében biztosítsa a tárgyaláson való jelenlét jogát. Ennélfogva a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” úgy értendő, mint amely magában foglal minden olyan eljárási cselekményt, amely hozzájárult a kibocsátó államban végrehajtandó szabadságelvonásra irányuló végleges határozathoz.

52.

Az eredetileg felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának felfüggesztését visszavonó határozat az, amely a szóban forgó személyt megfosztja a szabadságától. Véleményem szerint döntő fontosságú, hogy az érintett személy jelen legyen az e határozat meghozatala szempontjából meghatározó valamennyi eljárási szakaszban.

53.

A fentiekre tekintettel azt javaslom, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében szereplő „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalma úgy értelmezendő, hogy az magában foglalja az eljárás minden olyan szakaszát, amely döntő hatással van a személy szabadságelvonására vonatkozó végleges határozatra.

54.

Ez azt jelenti, hogy – amint azt a Bizottság javasolja – az ezen ügyek részét képező valamennyi eljárás, nevezetesen az eredeti, felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetést megállapító tárgyalások, az ugyanazon személyeket a kiváltó bűncselekmények miatt elmarasztaló tárgyalások, valamint az eredetileg felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetést megváltoztató eljárások (amennyiben különállóak), „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásoknak” minősülnek. Ezek mindegyike döntő jelentőségű a szabadságelvonás szempontjából, amely miatt a szóban forgó személyek átadását kérik.

55.

A Bíróságnak a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlata lehetővé teszi, sőt alátámasztja a javasolt értelmezést.

56.

A Tupikas ügyben a Bíróság a következőképpen határozott: „[…] abban az esetben, amikor az egymást követő határozatokhoz vezető eljárás több fokon zajlott, amelyek közül legalább az egyiket az érintett személy távollétében hozták, a »határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak« a 2002/584 kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése szerinti fogalma alatt azon eljárást kell érteni, amely e határozatok közül az utolsóhoz vezetett […]” ( 28 ).

57.

Ez a mondat arra enged következtetni, hogy kizárólag az utolsó eljárás releváns annak meghatározása szempontjából, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó‑e.

58.

A Tupikas ítélettel egy napon hozott Zdziaszek ítéletben azonban a Bíróság a következőket fejtette ki: „[…]meg kell állapítani, hogy az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló, olyan esetben, amikor a fellebbezési eljárást követően, amelynek során az ügyet érdemben újból megvizsgálták, a határozat jogerősen határozott az érintett személy bűnösségéről, és ezért szabadságvesztés‑büntetést is szabott ki rá, amelynek mértékét ugyanakkor az illetékes hatóság által hozott határozat azt követően módosította, hogy e hatóság az e területre vonatkozó mérlegelési jogkörét gyakorolta, és e határozat jogerősen megállapítja a büntetést, mindkét ezen határozatot figyelembe kell venni [az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat] 4a. cikke (1) bekezdésének alkalmazása során”. ( 29 )

59.

Ez arra utal, hogy a Bíróság álláspontja szerint az eljárás több szakasza is releváns az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének alkalmazása szempontjából, amennyiben azok meghatározóak a szabadságvesztés‑büntetés kiszabása szempontjából. A Tupikas ítélet idézett mondatát ezért az adott ügy összefüggésében kell értelmezni: a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság azon kérdésére válaszolt, hogy a fellebbezési eljárás „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” minősül‑e, ha az érintett személy az elsőfokú eljárásban megjelent, de a fellebbezési szakaszban nem. Ez az állítás nem zárja ki a javasolt értelmezést, amely szerint a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” kifejezés minden olyan eljárásra vonatkozik, amely hozzájárul a szabadságelvonást elrendelő határozathoz. ( 30 )

60.

A jelen ügyek különböznek a korábbiaktól, mivel a kiváltó bűncselekményekre vonatkozó, az érintett személy távollétében lefolytatott tárgyalásokat nem azon felfüggesztett szabadságvesztés‑büntetés tekintetében folytatták le, amely miatt az európai elfogatóparancsot kibocsátották. Ezeknek a tárgyalásoknak az első bűncselekmény(ek) miatt kiszabott büntetésekről szóló végleges határozatra kifejtett hatása csak járulékos jellegű volt. Ugyanakkor döntő jelentőségű is volt.

61.

Noha nem dönti el közvetlenül, hogy az ilyen tárgyalás „a határozat meghozatalát eredményezte‑e”, a korábbi ítélkezési gyakorlattal nem ellentétes az olyan értelmezés, amely szerint az ilyen tárgyalás, amennyiben a büntetésről szóló végleges határozat szempontjából meghatározó, e fogalom hatálya alá tartozik.

62.

Az első bűncselekmény(ek) miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztését megszüntető határozatok attól függtek, hogy a második tárgyaláson megállapították‑e a bűnösséget a kiváltó bűncselekmények tekintetében, valamint az e bűncselekmények miatt kiszabott büntetés jellegétől és időtartamától. Tekintettel arra, hogy a kiváltó bűncselekményekre vonatkozó tárgyalások meghatározó hatással voltak az első bűncselekmény(ek) miatt kiszabott szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztésének megszüntetésére, ezek a tárgyalások az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése értelmében a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” részét képezik.

63.

A Zdziaszek ügyben ( 31 ) az Emberi Jogok Európai Bíróságának (a továbbiakban: EJEB) ( 32 ) ítélkezési gyakorlatára hivatkozva a Bíróság különbséget tett egyrészt a kiszabott büntetés jellegét és mértékét meghatározó végleges határozat, másrészt pedig a kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtásának részletes szabályai között. Ebből azt a következtetést vonta le, hogy a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” az eljárások első csoportját fedi le, a másodikat azonban nem. ( 33 )

64.

Ez a megkülönböztetés döntő szerepet játszott az Ardic ügyben. A kérdést előterjesztő bíróság, csakúgy, mint a Bíróság előtti eljárás valamennyi résztvevője, elsősorban az említett ítéletnek a szóban forgó két egyesített ügy megoldására gyakorolt hatására összpontosított.

65.

Az Ardic ügyben a szabadságvesztés‑büntetés vége előtti feltételes szabadságra bocsátás visszavonásáról volt szó. A német állampolgárságú S. Ardicot Németországban két ítéletben kiszabott szabadságvesztés‑büntetésre ítélték. Mivel e büntetések egy részét letöltötte, a fennmaradó részben elrendelték a végrehajtás felfüggesztését. Pontosabban, a német jog szerint a szabadságvesztés‑büntetés egy bizonyos részének letöltését követően, valamint további feltételek teljesülése esetén a szabadságvesztés‑büntetés fennmaradó része feltételesen felfüggeszthető és az elítélt ideiglenes szabadlábra helyezhető. ( 34 )

66.

S. Ardic azonban nem tartotta be a feltételes szabadságra bocsátásra vonatkozó feltételeket. Következésképpen a német bíróság visszavonta a feltételes szabadságra bocsátást egy olyan eljárásban, amelyben S. Ardic nem volt jelen. A Bíróságnak az Ardic ügyben arra – az európai elfogatóparancs végrehajtásáról határozó Rechtbank Amsterdam (amszterdami elsőfokú bíróság, Hollandia) előtt felmerülő – kérdésre kellett választ adnia, hogy a feltételes szabadságra bocsátás visszavonására irányuló eljárás az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdése értelmében vett „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” minősül‑e.

67.

Az Ardic ügyben a Bíróság kétségtelenül megismételte, hogy az EJEB ítélkezési gyakorlata szerint a szabadságvesztés‑büntetések végrehajtásának vagy alkalmazásának részletes szabályai nem tartoznak az EJEE 6. cikke (1) bekezdésének hatálya alá, és így nem tartoznak az európai elfogatóparancs 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá sem. ( 35 ) Ezt a logikát S. Ardic helyzetére alkalmazva a Bíróság megállapította, hogy az ebben az ügyben szóban forgó határozat nem tartozik az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá.

68.

Az Ardic ítélet néhány kritikát érdemel. Például korántsem egyértelmű, hogy az EJEB‑nek (az EJEE 6. cikkének alkalmazása szempontjából releváns) a „büntetőjogi vádak” kifejezést értelmező ítélkezési gyakorlatát miért kellene automatikusan alkalmazni az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének értelmezésére. ( 36 ) Az is nehezen tűnik védhetőnek, hogy a Bíróság szinte kizárólag a Boulois kontra Luxemburg ügyre ( 37 ) hivatkozik, amely egy egynapos ideiglenes eltávozás iránti kérelem elutasítására vonatkozott, ( 38 ) annak igazolására, hogy a feltételes szabadságra bocsátást visszavonó határozat a büntetés végrehajtása részletes szabályának minősül. Mindazonáltal az Ardic ügynek a formalista értelmezése, amely szerint a határozatok vagy a „büntetés végrehajtása részletes szabályainak”, vagy a „büntetés jellegére és mértékére vonatkozó döntésnek” minősülnek, nem felel meg a Bíróság érvelésének.

69.

A Bíróságnak az Ardic ügyben tett legfontosabb megállapítása véleményem szerint a következő: „A fenti tényezőkre tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy az [európai elfogatóparancsról szóló] kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének az alkalmazásában a »határozatnak« az e rendelkezésben szereplő fogalma nem terjed ki a korábban kiszabott szabadságvesztés‑büntetés végrehajtására vagy alkalmazására vonatkozó határozatokra, kivéve, ha e határozatnak az a célja, hogy megváltoztassa az említett büntetés nemét vagy mértékét, vagy ezzel a hatással jár, és az említett határozatot meghozó hatóság e tekintetben mérlegelési mozgástérrel rendelkezett.” ( 39 )

70.

Úgy tűnik, hogy egyrészről a büntetés végrehajtásáról, másrészről a büntetés jellegéről és mértékéről szóló határozatok közötti formális különbségtétel nem játszik döntő szerepet annak meghatározásában, hogy a szóban forgó határozat az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „határozatnak” minősül‑e. Ami fontos volt, az az, hogy a határozat célja vagy hatása a korábban kiszabott büntetés megváltoztatása legyen. Fontos volt továbbá, hogy a büntetés megváltoztatása nem automatikus, hanem a döntéshozó hatóság mérlegelési mozgásterén múlik, és erre a tényezőre a következő szakaszban még visszatérek.

71.

Függetlenül attól, hogy egyetértünk‑e ennek az értelmezésnek az Ardic ügyre való alkalmazásával, úgy tűnik, hogy ebben az ügyben a Bíróságot befolyásolta az a tény, hogy S. Ardic elhagyta Németországot, és ezzel egyértelműen megszegte a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit. ( 40 ) Nem egy bírósági határozat volt tehát az, ami kiváltotta a feltételes szabadságra bocsátás felfüggesztésének visszavonását, hanem az a tény, hogy S. Ardic nyilvánvalóan megsértette a feltételes szabadságra bocsátás feltételeit.

72.

Ez a megállapítás az Ardic ügy sajátos körülményei miatt nem jelenti azt, hogy a jelen ügyekben – mind a kiváltó bűncselekmények, mind a szabadságvesztés‑büntetések felfüggesztésének az e bűncselekmények miatt hozott ítéleteket követő visszavonása tekintetében – folyó eljárások ne tartoznának az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alá.

73.

A kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatban lefolytatott tárgyalások hatására az első tárgyalásokon kiszabott büntetések megváltoztatása elkerülhetetlenné vagy legalábbis lehetővé vált. Ezért az érintett személyeknek lehetőséget kellett volna kapniuk arra, hogy a kiváltó bűncselekmények tárgyalásán védekezhessenek. ( 41 ) E tárgyalásokon való jelenlétük – a védelemhez való joguk szempontjából – természetesen a kiváltó bűncselekmények vonatkozásában is fontos volt; ez azonban az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése szempontjából nem lényeges. Ami jelentőséggel bír, az az, hogy a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalásokon való védelmük hatással lehetett volna az első bűncselekményekkel kapcsolatos, az európai elfogatóparancsok kibocsátásának alapjául szolgáló büntetések megváltoztatására. ( 42 )

74.

Ami a felfüggesztés visszavonására vonatkozó eljárást illeti, amennyiben az a kiváltó bűncselekmények miatt folytatott tárgyalástól különálló eljárás, akkor annak célja maga a büntetésről szóló korábbi határozat lehetséges módosítása. Ezért, ha az eljáró hatóság bármilyen mérlegelési mozgástérrel rendelkezik a felfüggesztés megszüntetésére vonatkozó határozattal kapcsolatban, akkor az eljárásra a Bíróságnak az Ardic ügyben tett, a jelen indítvány 69. pontjában felidézett megállapításai vonatkoznak.

75.

Összefoglalva, a korábbi ítélkezési gyakorlat nem zárja ki, hanem inkább megerősíti azt a következtetést, amely szerint a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” minden olyan eljárás, amely (hatása vagy célja révén) döntő befolyással van arra a szabadságvesztés‑büntetést kiszabó végleges határozatra, amely miatt az európai elfogató parancsot kibocsátották.

76.

Ezért nem fogadhatók el az igazságügyi és esélyegyenlőségi miniszter és Írország érvei, amelyek az Ardic ügyre hivatkozva arra a következtetésre jutottak, hogy a jelen egyesített ügyek csupán a végrehajtás részletes szabályaira vonatkoznak, és ezért nem tartoznak az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá.

77.

Ezért az, hogy LU‑t és PH‑t megfosztották attól, hogy a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalásokon védekezhessenek, az európai elfogatóparancs végrehajtása megtagadásának oka lehet, amennyiben nem teljesül az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–d) pontjában foglalt feltételek egyike sem.

78.

A C‑514/21. sz. ügyben feltett 1. b) kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy jelentőséggel bír‑e az, hogy a felfüggesztés visszavonásáról való döntés során a kibocsátó állam bírósága mérlegelési mozgástérrel rendelkezett‑e.

79.

Amint azt az Ardic ügynek a jelen ügyekre gyakorolt hatásával kapcsolatban korábban kifejtettem, a döntéshozó szerv mérlegelési mozgástere abból a szempontból releváns, hogy egy határozat az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alá tartozónak minősül‑e. A felfüggesztés visszavonásáról döntő hatóság mérlegelési mozgástere azonban – ahogyan az a C‑514/21. sz. ügyben is láthatóan történt – nem zárja ki a kiváltó bűncselekmények miatti tárgyalást az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alól.

80.

Hadd tisztázzam ezt.

81.

A felfüggesztést megszüntető – akár automatikus (mint a C‑515/21. sz. ügyben), akár a döntéshozó szerv mérlegelési mozgásterébe tartozó (mint a C‑514/21. sz. ügyben) – határozatokat nem lehetett volna elfogadni, ha a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatban a bűnösség megállapítása és a szabadságvesztés‑büntetések kiszabása nem történt volna meg. Ha az átadni kért személyek megjelentek volna a kiváltó bűncselekmények tárgyalásán, akkor talán meg tudták volna cáfolni bűnösségüket, vagy befolyásolni tudták volna a büntetést. Ez azért van így, mert a kiváltó bűncselekményekről döntő bíróság bizonyos mérlegelési mozgástérrel rendelkezett a büntetés jellege és mértéke tekintetében. ( 43 )

82.

Ha nem állapították volna meg a bűnösséget a kiváltó bűncselekményekben, vagy a büntetés csak pénzügyi jellegű maradt volna, a felfüggesztés visszavonására irányuló eljárásra nem is került volna sor. A kiváltó bűncselekmények miatt lefolytatott tárgyalások voltak azok, amelyek az első bűncselekményekre kiszabott büntetések megváltoztatását kiváltották (ezért az elnevezésük).

83.

Ez nyilvánvalóan igaz egy olyan helyzetben, amelyben a felfüggesztés visszavonása automatikus. Ugyanígy igaz azonban olyan helyzetben is, amikor a felfüggesztés megszüntetése tekintetében a döntéshozó hatóság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik. A mérlegelési mozgástér lehetősége ugyanis nem merült volna fel, ha nem szabtak volna ki büntetést a kiváltó bűncselekmények miatt. Ezért a védelemhez való joguk megfelelő biztosítása érdekében az érintett személyeknek lehetőséget kellett volna biztosítani arra, hogy jelen lehessenek mind a kiváltó bűncselekmények miatt lefolytatott tárgyaláson, mind pedig az első szabadságvesztés‑büntetést megváltoztató külön eljárásban, amennyiben a hatóságok ez utóbbi eljárásban mérlegelési mozgástérrel rendelkeztek.

84.

A felfüggesztés visszavonásáról döntő szerv mérlegelési mozgástere tehát nem befolyásolja azt a megállapítást, hogy a kiváltó bűncselekményekre vonatkozó tárgyalások az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alá tartoznak. Fontos azonban annak eldöntése szempontjából, hogy az ilyen eljárás, amennyiben külön zajlik – ahogyan az a C‑515/21. sz. ügyben láthatóan történt – szintén a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmába tartozik‑e. ( 44 )

85.

Annak a személynek, akinek a szabadsága forog kockán, lehetővé kell tenni, hogy személyesen jelenjen meg az ilyen eljárásban, amennyiben az eljáró hatóság mérlegelési mozgástérrel rendelkezik arra vonatkozóan, hogy – a kiváltó bűncselekménnyel kapcsolatos bűnösség megállapítását követően – a szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztését nem vagy csak részben vonja vissza. Az ilyen eljárás tehát – a kiváltó bűncselekmény miatt lefolytatott tárgyalások mellett – szintén „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” minősül, és az átadni kért személynek lehetőséget kell biztosítani arra, hogy mindkét eljárás során jelen lehessen.

86.

Ezzel szemben, ha a szabadságvesztés‑büntetés felfüggesztésének visszavonására vonatkozó határozat csak deklaratív jellegű, és a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatban a bűnösség megállapításából és a büntetés kiszabásából automatikusan következik, akkor csak ez utóbbi tárgyalás (és nem a visszavonási eljárás, ha az különálló) minősül az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak”. Úgy tűnik, hogy ez a helyzet a C‑515/21. sz. ügyben.

87.

A Bíróság az Ardic ügyben arra figyelmeztetett, hogy a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmának túlzott kiterjesztése veszélyeztetheti az európai elfogatóparancs mechanizmusának hatékonyságát. ( 45 )

88.

Egyetértek azzal, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatályát nem szabad kiterjesztően értelmezni, mivel ez a cikk kivételt képez azon általános szabály alól, hogy a végrehajtó hatóságnak bíznia kell a kibocsátó hatóságban, és automatikusan végre kell hajtania az európai elfogatóparancsot. ( 46 ) A 4a. cikknek az említett kerethatározatba történő beillesztésének célja azonban nemcsak az volt, hogy hatékonyabbá tegye az európai elfogatóparancs mechanizmusát, hanem az is, hogy fokozza a tárgyaláson való jelenléthez való jog védelmének szintjét. ( 47 )

89.

E tekintetben érdemes megjegyezni, hogy a 4a. cikk (1) bekezdése nem szerepelt az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat eredeti változatában, hanem azt a 2009/299 módosító kerethatározat illesztett be. A 2009. évi módosítás célja az volt, hogy „egyértelmű és közös okokat […] [határozzon meg] olyan határozatok elismerésének megtagadására, amelyeket olyan tárgyalást követően hoztak, amelyen a személy nem volt személyesen jelen”, ( 48 ) amely a büntetőügyekben folytatott igazságügyi együttműködésre vonatkozó különböző uniós jogszabályokban alkalmazandó. ( 49 )

90.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése, amely a fent említett módosítások eredményeként született, harmonizálja azokat a feltételeket, amelyek mellett az európai elfogatóparancsot végrehajtó hatóságnak bármely tagállamban jogában áll nem elismerni a kibocsátó állam bíróságának az érintett személy távollétében lefolytatott tárgyaláson hozott határozatát. A módosítás figyelembe veszi, hogy a tárgyaláson való jelenlét joga az EJEB értelmezése szerint az EJEE 6. cikkének részét képezi, de azt is, hogy ez a jog nem abszolút. ( 50 )

91.

Konkrétan a vádlott önszántából – kifejezetten vagy hallgatólagosan, de egyértelműen – lemondhat a tárgyaláson való jelenlét jogáról. ( 51 )

92.

Ennek megállapítása érdekében az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése rendelkezik azokról a helyzetekről, amikor a végrehajtó hatóságnak meg kell állapítania, hogy az a személy, akinek átadását az európai elfogatóparancs kéri, lemondott‑e arról a jogáról, hogy személyesen jelenjen meg a kibocsátó államban a tárgyaláson (vagy a megismételt eljárásban) (az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–c) pontjai). Ha e feltételek valamelyike fennáll, vagy ha az átadást követően a kibocsátó államban lehetőség van a perújításra (az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének d) pontja), a végrehajtó hatóságnak át kell adnia az európai elfogatóparanccsal keresett személyt. ( 52 ) Ez azért van így, mert ha e feltételek valamelyike teljesül, akkor az érintett személynek lehetősége volt (vagy lesz) arra, hogy jelen legyen a tárgyaláson, és befolyásolja a végleges határozatot. Ezzel szemben, ha e feltételek egyike sem teljesül, akkor, és csakis akkor, az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat felhatalmazza a végrehajtó hatóságot az átadás megtagadására.

93.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése tehát lehetővé teszi a harmonizált és egyszerű átadást, ugyanakkor tiszteletben tartja a bűncselekményekkel vádolt személyek magas szintű védelmét, akiknek lehetőségük van arra, hogy a tárgyaláson védekezhessenek.

94.

Ennélfogva az európai elfogatóparancs mechanizmusának hatékonysága nem valósulhat meg azon alapvető jogok rovására, amelyeket a magánszemélyek az Unió alkotmányos rendje alapján élveznek.

95.

Az Európai Unió felfogása a tárgyaláson való jelenlét jogának elfogadható korlátairól egyértelműen megjelenik az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–d) pontjában. Ezek a korlátok az EJEE 6. cikke által biztosított védelemnél magasabb szintű védelmet biztosítanak. ( 53 ) Az uniós jogalkotó e döntését a 2016/343 irányelv megerősítette. ( 54 )

96.

Annak a személynek, akit esetleg megfoszthatnak a szabadságától, valódi lehetőséget kell adni arra, hogy befolyásolhassa a döntést. Ehhez, amint azt már kifejtettem, szükséges, hogy az érintett személynek lehetősége legyen arra, hogy jelen legyen a szabadságelvonásra vonatkozó határozatot döntően befolyásoló valamennyi eljárásban.

97.

Így, még ha azt is állítanánk, hogy az európai elfogató parancs rendszere hatékonyabb lenne, ha a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalások nem képeznék részét a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak”, egy ilyen értelmezés ellentétes lenne a tárgyaláson való jelenlét jogának uniós szinten harmonizált védelmi szintjével.

98.

Az uniós jogalkotó által megállapított és valamennyi tagállamban érvényes védelmi szint nem csökkenthető az európai elfogatóparancs mechanizmusa hatékony működésével kapcsolatos aggályok miatt.

99.

Ezért nem fogadható el az az érv, hogy az az értelmezés, amely a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” tekint minden olyan eljárást, amely befolyásolhatja a szabadságelvonásra vonatkozó határozatot, veszélyezteti az európai elfogatóparancs mechanizmusát.

100.

Mi a helyzet a büntetlenséggel? Elkerülheti‑e LU és PH a kibocsátó tagállamban letöltendő szabadságvesztés‑büntetést, ha a kiváltó bűncselekmények miatt lefolytatott tárgyalásokat a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmába soroljuk? Véleményem szerint nem.

101.

Az első bűncselekményekkel kapcsolatban lefolytatott tárgyalások eredményeképp kiszabott büntetés nem járt szabadságelvonással. Ha a szabadságelvonást kiváltó későbbi eljárás szabálytalan, akkor maga a szabadságelvonás is szabálytalan lenne. Ebben az értelemben a Bizottság joggal mutat rá, hogy a két ügyben nem lehetett volna európai elfogatóparancsot kibocsátani a kiváltó bűncselekmény miatt lefolytatott tárgyalások nélkül. A későbbi tárgyalások kizárása az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alól ezért jogellenes szabadságelvonáshoz vezethet.

102.

Úgy vélem tehát, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „határozat meghozatalát eredményező tárgyalás” fogalmát úgy kell értelmezni, hogy az magában foglalja az eljárás minden olyan szakaszát, amely döntő hatással van a személy szabadságelvonására vonatkozó végleges határozatra. Ennek oka az, hogy az érintett személy számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy befolyásolhassa a szabadságát érintő végleges határozatot.

103.

Következésképpen megállapítom, hogy mindkét tárgyalás (az első bűncselekmény(ek) és a kiváltó bűncselekmény(ek) miatti is) az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése hatálya alá tartozik.

104.

A kérdést előterjesztő bíróság mindkét ügyben feltett második és harmadik kérdésével, amelyeket együttesen vizsgálok meg, a következőket kérdezi: jogosult‑e (vagy akár köteles‑e) megvizsgálni, hogy a kibocsátó államban a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos eljárások és az azokból következő végrehajtást elrendelő határozatok sértették‑e az EJEE 6. cikkében biztosított tisztességes eljáráshoz való jogot? Amennyiben megállapítást nyer az EJEE 6. cikkének megsértése, a végrehajtó hatóság jogosult vagy akár köteles‑e megtagadni az európai elfogatóparancs végrehajtását, vagy feltételekhez kötni a kibocsátó állam részére történő átadást? Az ilyen vizsgálat során értékelni kell‑e az EJEE 6. cikke által biztosított alapvető jog lényeges tartalmának megsértését, és mi a lényeges tartalma ennek a jognak egy olyan helyzetben, amikor az eljárást az érintett személy távollétében folytatták le?

105.

Ezek a kérdések az első kérdésre adott választól függően eltérő elemzést érdemelnek. Más szóval, a válaszok attól függnek, hogy a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalások és az azokból következő végrehajtást elrendelő határozatok az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak‑e vagy sem. Annak érdekében, hogy a Bíróság számára a lehető legtöbb segítséget nyújtsam, véleményemet – függetlenül attól, hogy a Bíróság végül hogyan dönt – mindkét lehetőség tekintetében ismertetem.

106.

Elöljáróban fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a kérdések egyrészt a nemzeti bíróságoknak az EJEE 6. cikke tiszteletben tartásának ellenőrzésére és garantálására irányuló kötelezettsége, másrészt az európai elfogatóparancs mechanizmusának alapjául szolgáló kölcsönös bizalom eszméje közötti konfliktusból erednek, ez utóbbi szerint ugyanis a végrehajtó hatóságnak főszabály szerint automatikusan végre kell hajtania az európai elfogatóparancsot anélkül, hogy megkérdőjelezné a kibocsátó állam eljárásait.

107.

Amennyiben a Bíróság az általam javasolt módon úgy találja, hogy a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos mindkét tárgyalás „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak” minősül, ez azt jelentené, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó. Ebben az esetben az átadási kötelezettség vagy a megtagadás lehetősége teljes mértékben az e rendelkezésben meghatározott feltételektől függ.

108.

Ha a végrehajtó hatóság megállapítja, hogy e feltételek valamelyike teljesül, például, hogy az átadást követően a kibocsátó államban lehetőség van az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének d) pontja szerinti perújításra, a végrehajtó hatóságnak végre kell hajtania az európai elfogatóparancsot. ( 55 ) Ha az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–d) pontjában foglalt feltételek valamelyike teljesül, akkor az EJEE 6. cikke nem sérül. Következésképpen nincs szükség az említett rendelkezés esetleges megsértésének további vizsgálatára.

109.

Ez a következtetés az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének céljából adódik. Ezt a rendelkezést – amint azt az indítvány 89. pontja részletezi – azért vezették be, hogy harmonizálják azokat a feltételeket, amelyek mellett a tárgyaláson való jelenlét joga korlátozható. Ezek a feltételek teljes mértékben megfelelnek az EJEE 6. cikkében és annak értelmezésében foglalt követelményeknek, ( 56 ) sőt, az EJEE‑hez képest magasabb szintű védelmet biztosítanak ezen alapvető jog számára. ( 57 )

110.

Ezért az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése szerinti átadási kötelezettség teljesítése során a végrehajtó hatóság szükségszerűen eleget tesz az EJEE 6. cikke szerinti kötelezettségeinek is.

111.

Ezzel szemben, ha az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének a)–d) pontjában meghatározott feltételek egyike sem teljesül, a végrehajtó hatóságnak lehetősége van arra, hogy ne hajtsa végre az európai elfogatóparancsot. Ez azt jelenti, hogy a végrehajtó hatóság eldöntheti, hogy végrehajtja‑e az európai elfogatóparancsot vagy sem.

112.

További kérdés, hogy a végrehajtó hatóságnak milyen módon kell gyakorolnia ezt a mérlegelési jogkört. Az uniós jog, ideértve magát az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatot is, szabályozza‑e vajon e mérlegelési jogkör gyakorlását?

113.

Véleményem szerint az átadás megtagadásának lehetőségét illetően az uniós jog alapján nem szükséges más, mint annak megállapítása, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételek egyike sem teljesül.

114.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése szerinti védelem szintje azonban bizonyos körülmények között magasabb lehet, mint az EJEE 6. cikke szerinti védelem szintje. ( 58 ) Következésképpen fennáll a lehetősége annak, hogy az EJEE 6. cikkét nem sértették ugyan meg, de a tárgyaláson való jelenlét joga az uniós jogrend értelmében nem érvényesült. Meg kell‑e tehát a végrehajtó hatóságnak egy ilyen esetben győződnie arról, hogy az EJEE 6. cikke nem sérült, mielőtt az átadásról döntene? Véleményem szerint e kérdés megválaszolása nem uniós jogi kérdés.

115.

A végrehajtó hatóságnak – azt követően, hogy megállapítja, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek – jogában áll, de nem köteles figyelembe venni más olyan körülményeket, amelyek meggyőzhetik arról, hogy az érintett személy átadása nem jelenti e személynek az EJEE 6. cikke szerinti védelemhez való jogának megsértését, és át is adhatja a személyt. ( 59 )

116.

Nehezebb kérdés: dönthet‑e úgy a végrehajtó hatóság, hogy átadja a személyt akkor is, ha az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételek nem teljesülnek, és az átadás ugyanakkor az EJEE 6. cikkének esetleges megsértéséhez is vezethet?

117.

Véleményem szerint ilyen esetben az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat továbbra is döntési lehetőséget biztosít a végrehajtó hatóságnak, és nem akadályozza meg az átadás mellett szóló határozat meghozatalát. Ezzel a következtetéssel szemben nyilvánvalóan az a kifogás, hogy ez az érintett személy tisztességes eljáráshoz való alapvető joga megsértésének lehetőségét hordozza. Megengedhető‑e ez a Charta, illetve az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján? Természetesen nem. Az alapvető jogok védelméért való felelősség azonban ilyen esetben a kibocsátó államot terheli (amint azt részletesebben kifejtem annak a forgatókönyvnek az elemzésekor, amely szerint az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése nem alkalmazható a jelen ügyekre).

118.

Ebből következik, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatnak már nem a 4a. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó, amint a végrehajtó hatóság számára megteremtődik annak lehetősége, hogy ne adja át a személyt.

119.

Végezetül, amikor a végrehajtó igazságügyi hatóság az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdése szerinti mérlegelési mozgásterén belül az európai elfogatóparancs végrehajtása mellett dönt, véleményem szerint nem támaszthat feltételeket a kibocsátó igazságügyi hatósággal szemben. Ez ellentétes lenne az európai elfogatóparancs rendszerének gyors működésével, és valóban aláásná a két igazságügyi hatóság közötti kölcsönös bizalmat. Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikkének (1) bekezdésében foglalt választási lehetőség a végrehajtás és a végrehajtás megtagadása közötti választást jelenti, de nem ad felhatalmazást a végrehajtó igazságügyi hatóságnak arra, hogy a végrehajtás módját megváltoztassa. ( 60 )

120.

Amennyiben egy helyzet az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozik, a végrehajtó hatóságnak csupán azt kell megvizsgálnia, hogy teljesülnek‑e az ebben a cikkben meghatározott feltételek. Ezáltal szükségszerűen eleget tesz az EJEE 6. cikkének tiszteletben tartására vonatkozó kötelezettségének is.

121.

A második és a harmadik kérdésnek mindkét esetben több értelme van, ha a Bíróság azt állapítja meg, hogy a kiváltó bűncselekményekkel kapcsolatos tárgyalások (vagy a végrehajtást elrendelő tárgyalás) nem képezik részét a „határozat meghozatalát eredményező tárgyalásnak”. Ebben az esetben a végrehajtó hatóság számára az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat értelmében nem áll fenn a lehetősége arra, hogy megtagadja az európai elfogatóparancsok végrehajtását.

122.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat jelenlegi értelmezésének fényében egyszerűnek tűnik annak megválaszolása, hogy vajon a végrehajtó hatóság vizsgálhatja‑e az EJEE 6. cikkének esetleges megsértését, és ha megállapítja a jogsértést, akkor dönthet‑e úgy, hogy nem hajtja végre az európai elfogatóparancsot: nem, a végrehajtó hatóság ezt nem teheti meg. Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat taxatíve felsorolja az európai elfogatóparancs végrehajtásának megtagadására vonatkozó okokat, és a tagállamok nem adhatnak hozzá olyan okokat, amelyek nem szerepelnek a kerethatározatban. ( 61 )

123.

Úgy tűnik azonban, hogy ez az európai elfogatóparancs végrehajtásával szembesülő, egyre növekvő számú nemzeti bíróság számára problémát jelent, miután e bíróságok kötelesek az EJEE 6. cikkét is tiszteletben tartani. ( 62 ) Úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azon a véleményen van, hogy a szóban forgó két ügyben az átadás „az igazságszolgáltatás nyilvánvaló megtagadását” ( 63 ) eredményezné, és ezáltal olyan helyzetbe kerülne, hogy megszegné az EJEE szerint rá háruló kötelezettségeket. A nemzeti végrehajtó hatóságok ezen aggályait nem szabad figyelmen kívül hagyni.

124.

Ezekben az ügyekben implicit módon felmerül tehát az a kérdés, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése lehetővé tesz‑e további okokat az átadás megtagadására, különösen akkor, ha az átadás az „igazságszolgáltatás nyilvánvaló megtagadásához” vezetne, vagy – ahogyan a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseiben megfogalmazódik – a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog lényeges tartalmának megsértését eredményezné.

125.

Az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése egyértelműen kimondja, hogy e jogi aktus alkalmazása nem eredményezheti az uniós jogrend által elismert alapvető jogok és elvek megsértését. Ezért a kérdést előterjesztő bíróság kérdése arra irányuló kérdésként érthető, hogy jogosult‑e – még akkor is, ha az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatban felsorolt helyzetek egyike sem áll fenn – az átadás megtagadására, ha mindazonáltal úgy találja, hogy a kibocsátó államban az átadást követően fennáll a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog sérelmének lehetősége.

126.

A Bíróság eddig két esetben állapított meg ilyen lehetőséget az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 1. cikkének (3) bekezdése alapján. Először az Aranyosi és Căldăraru ügyben ( 64 ) a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az embertelen és megalázó bánásmód kockázata – amely abszolút alapjog ( 65 ) – indokolja az átadás megtagadását. Másodszor az LM ügyben ( 66 ) a Bíróság megállapította, hogy a tisztességes eljáráshoz való jog megsértésének kockázata szintén indokolhatja az átadás megtagadását. ( 67 )

127.

Ugyanakkor mindkét esetben az a kétség, hogy az átadni kért személy valamely alapvető jogát esetleg nem tartják tiszteletben, a végrehajtó hatóság azon előzetes megállapítása alapján merült fel, hogy a kibocsátó államban általános vagy rendszerszintű probléma áll fenn az alapvető jogok védelmével kapcsolatban. Az Aranyosi és Căldăraru ügyben ( 68 ) a végrehajtó hatóság azután tudta megítélni, hogy az átadni kért személyt embertelen vagy megalázó bánásmódnak vetik‑e alá, miután előzetesen megállapította, hogy bizonyos embercsoportokat vagy bizonyos fogva tartási helyeket érintő rendszerszintű vagy általános hiányosságok állnak fenn. Az LM ( 69 ) és az azt követő ügyekben, ( 70 ) mielőtt a végrehajtó hatóság megállapította volna, hogy az átadni kért személy tisztességes eljáráshoz való joga veszélyben van, először azt kellett megvizsgálnia, hogy a kibocsátó tagállamban a bíróságok függetlenségének hiánya rendszerszintű vagy általános jellegű‑e.

128.

A Bíróságnak a fenti ügyekben tett megállapításait az indokolja, hogy a kölcsönös elismerés alapjául szolgáló kölcsönös bizalom a rendszerszintű hiányosságok miatt hiányzik. Az ilyen hiányosságok ismerete tehát lehetővé teszi a végrehajtó hatóság számára, hogy kétségeket támasszon a kibocsátó állam eljárásával kapcsolatban, és ellenőrizze, hogy fennáll‑e az átadni kért személy jogai megsértésének veszélye.

129.

Ilyen általános és rendszerszintű hiányosságok nélkül azonban nem látom indokoltnak, hogy a végrehajtó hatóság az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatban foglalt helyzeteken túlmenően ellenőrizze, hogy a kibocsátó állam megsérti‑e az átadni kért személy jogait.

130.

Éppen ellenkezőleg, az ilyen ellenőrzések lehetővé tétele ellentétes lenne a kölcsönös bizalom eszméjével, amelyen az európai elfogatóparancs mechanizmusa alapul. Ez a mechanizmus azon az elképzelésen alapszik, hogy minden tagállam tiszteletben tartja az alapvető közös értékeket és törekszik azok védelmének biztosítására. ( 71 )

131.

Az európai elfogatóparancs mechanizmusát azért vezették be, hogy az átadás gyorsan megtörténhessen, a más államok intézményeibe vetett bizalomra alapozva. Amennyiben lehetővé tennénk, hogy az alapvető jogok tiszteletben tartását minden egyes esetben ellenőrizzék, ez azt jelentené, hogy az európai elfogatóparancs mechanizmusa a korábban létező kiadatási eljárásokhoz válna hasonlóvá.

132.

Amennyiben erre szükség lenne, véleményem szerint az európai elfogatóparancs mechanizmusának – ahogyan azt az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat létrehozta – ilyen jellegű módosítása nem a Bíróság, hanem az uniós jogalkotó feladata lenne.

133.

Nem zárhatom ki, hogy esetleg felmerülhetnek olyan helyzetek, amelyekben a kibocsátó állam rendszerszintű hiányosságainak hiányában is szükségesnek bizonyulna az átadni kért személy alapvető jogai esetleges egyedi megsértésének ellenőrzése. Mindazonáltal egy olyan területen, ahol uniós szintű harmonizációra került sor, mint például a tárgyaláson való jelenlét joga elfogadható szintű korlátozásának kérdése, ( 72 ) nem látom indokoltnak, hogy az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat alapján kialakított európai elfogatóparancs rendszerét kivételekkel egészítsük ki.

134.

A Bíróság már megállapította, hogy az átadni kért személy nem hivatkozhat a végrehajtó állam általi átadás ellen arra, hogy a kibocsátó állam nem ültette át a többek között a büntetőeljárás során a tárgyaláson való jelenléthez való jog egyes szempontjait harmonizáló 2016/343 irányelvet. A Bíróság kifejtette továbbá, hogy a kibocsátó tagállam azon kötelezettsége, hogy jogrendszerén belül megfeleljen az uniós jog valamennyi rendelkezésének, így a 2016/343 irányelvnek is, továbbra is fennáll. ( 73 ) Az említett irányelv tiszteletben tartása érdekében a kibocsátó államnak kell biztosítania a bíróságai előtt rendelkezésre álló jogorvoslatot.

135.

Ennélfogva az, hogy a végrehajtó hatóság köteles valamely személyt az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatban meghatározott helyzeteken kívül átadni, nem érinti az EUSZ 6. cikkében biztosított alapvető jogok és jogelvek tiszteletben tartásának kötelezettségét. ( 74 ) Az átadást követően – amint azt Írország is megjegyezte – a kibocsátó tagállam továbbra is felelős az alapvető jogok biztosításáért. ( 75 )

136.

Ezért, amennyiben a Bíróság úgy találja, hogy a kiváltó bűncselekmények miatt lefolytatott tárgyalások nem tartoznak az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá, úgy vélem, hogy a végrehajtó hatóság köteles végrehajtani az európai elfogatóparancsot. A kibocsátó tagállamban fennálló rendszerszintű hiányosságokkal kapcsolatos aggályok hiányában a végrehajtó hatóság nem ellenőrizheti, hogy ebben az államban tiszteletben tartják‑e az EJEE 6. cikkét az átadni kért személy tekintetében, hanem köteles végrehajtani az európai elfogatóparancsot.

137.

Végül a kérdést előterjesztő bíróság mindkét ügyben a 3. b) kérdésben azt kérdezte, hogy – az átadás megtagadását a végrehajtó hatóság számára lehetővé tévő – lehetséges jogsértések értékelését a tisztességes eljáráshoz való alapvető jog lényeges tartalmát érintő jogsértésekre kellene‑e korlátozni.

138.

Véleményem szerint az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározatban szereplő eseteken kívül és a kibocsátó tagállam igazságszolgáltatási rendszerének rendszerszintű hiányosságai hiányában az európai elfogatóparancs mechanizmusa nem ad lehetőséget a végrehajtó hatóság számára annak ellenőrzésére, hogy a keresett személyek tisztességes eljáráshoz való alapvető jogának lényeges tartalma sérül‑e, vagy sérülne‑e.

139.

Amennyiben egy helyzet nem tartozik az európai elfogatóparancsról szóló kerethatározat 4a. cikke (1) bekezdésének hatálya alá, és amennyiben a kibocsátó tagállam igazságszolgáltatási rendszerében nem állnak fenn rendszerszintű hiányosságok, a végrehajtó hatóság nem ellenőrizheti, hogy a keresett személyek tisztességes eljáráshoz való alapvető jogának lényeges tartalma sérül‑e vagy sérülne‑e, hanem az európai elfogatóparancsot végre kell hajtania.

140.

Az európai elfogatóparancs végrehajtását követően a kibocsátó állam továbbra is felelős az átadott személy alapvető jogainak biztosításáért.

141.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom, hogy a Bíróság a Court of Appeal (fellebbviteli bíróság, Írország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő válaszokat adja: