1.

A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti keresettel az Európai Bizottság annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy Magyarország – azáltal, hogy különös tekintettel a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény (a továbbiakban: a termőföldről szóló 1994. évi törvény) 2013. január 1‑je óta hatályos rendelkezéseire, a mező‑ és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvény (a továbbiakban: a mezőgazdasági földekről szóló 2013. évi törvény) releváns rendelkezéseire, valamint a mező‑ és erdőgazdasági földek forgalmáról szóló 2013. évi CXXII. törvénnyel összefüggő egyes rendelkezésekről és átmeneti szabályokról szóló 2013. évi CCXII. törvény (a továbbiakban: az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény) bizonyos rendelkezéseire és végül az ingatlan‑nyilvántartásról szóló 1997. évi CXLI. törvény (a továbbiakban: az ingatlan‑nyilvántartásról szóló törvény) 94. §‑ának (5) bekezdésére, nyilvánvalóan aránytalanul korlátozta a mező‑ és erdőgazdasági földterületekre létesített haszonélvezeti és használati jogokat ( 2 ) – nem teljesítette a letelepedés szabadságából (EUMSZ 49. cikk), a tőke szabad mozgásából (EUMSZ 63. cikk) és a tulajdonhoz való alapvető jogból (az Európai Unió alapjogi chartája, a továbbiakban: Charta 17. cikke) eredő kötelezettségeit.

2.

A vitatott szabályozásnak az EUMSZ 63. cikkben biztosított szabad tőkemozgással való összeegyeztethetetlensége már alapot adott a 2018. március 6‑i SEGRO és Horváth ítéletnek, ( 3 ) és e kérdést már megvizsgáltam az e két egyesített ügyre vonatkozó indítványomban. ( 4 ) Ezt a kérdéskört tehát nem fejtem ki ismét, mivel a Bíróság ezen ítélettel összhangban nem tehet mást, mint hogy megállapítja az uniós jog e ponton való megsértését.

3.

Mindazonáltal a jelen ügy jelentősége másban rejlik. Emlékeztetek, hogy ezen ítéletben a Bírósághoz kérdést intéztek e szabályozásnak a Charta 17. cikkével való összhangjával kapcsolatban is. A Bíróság azonban nem tartotta szükségesnek megvizsgálni e kérdést. Márpedig a Bizottság szerint a Bíróságnak ez alkalommal nyilatkoznia kell e rendelkezésről, mégpedig a szabad mozgáshoz való jogok vizsgálatától függetlenül.

4.

A jelen indítványban kifejtem azon okokat, amelyek alapján véleményem szerint a Bíróságnak nincs hatásköre arra, hogy a Bizottság által kért módon nyilatkozzon a Charta 17. cikkéről. Másodlagosan kifejtem azon indokokat, amelyek alapján álláspontom szerint a vitatott szabályozás e rendelkezés fényében való vizsgálata mindenképpen felesleges. Végül harmadlagosan megvizsgálom e szabályozást az említett 17. cikk alapján, amely vizsgálat azon következtetés levonására késztet, hogy a vitatott szabályozás nem egyeztethető össze az e cikkben biztosított, a tulajdonhoz való alapvető joggal.

5.

A termőföldről szóló 1994. évi törvény a magyar állampolgársággal nem rendelkező természetes személyek – kivéve az állandó tartózkodásra jogosító személyi igazolvánnyal rendelkező személyt és a menekültként elismert személyt – és mind a magyar, mind a külföldi jogi személyek tekintetében a mezőgazdasági földterületek tulajdonjogának megszerzésére vonatkozó tilalmat ír elő.

6.

E törvényt 2002. január 1‑jei hatállyal módosította a termőföldről szóló 1994. évi LV. törvény módosításáról szóló 2001. évi CXVII. törvény, annak kizárása érdekében, hogy szerződéssel magyar állampolgársággal nem rendelkező természetes személyek és jogi személyek számára mezőgazdasági földterületen haszonélvezeti jogot lehessen létesíteni. A termőföldről szóló 1994. évi törvény 11. §‑ának (1) bekezdése e módosításokat követően az írta elő, hogy „[a] haszonélvezeti jog és a használat jogának szerződéssel való alapítására a II. fejezet tulajdonszerzést korlátozó rendelkezéseit kell megfelelően alkalmazni […]”.

7.

Ezt követően a termőföldről szóló 1994. évi törvény 11. §‑ának (1) bekezdését az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXIII. törvény módosította. Az említett 11. § e módosítást magában foglaló és 2013. január 1‑jén hatályba lépett új változatának (1) bekezdése értelmében „[s]emmis a haszonélvezeti jog szerződéssel történő alapítása, kivéve ha a szerződés közeli hozzátartozó javára alapít haszonélvezeti jogot”.

8.

Az egyes agrár tárgyú törvények módosításáról szóló 2012. évi CCXIII. törvény a 91. § (1) bekezdésének új változatát illesztette a termőföldről szóló 1994. évi törvénybe, amely rendelkezés értelmében „[a] 2013. január 1‑jén fennálló, határozatlan időre vagy 2032. december 30‑a után lejáró, határozott időtartamra nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított haszonélvezeti jog 2033. január 1‑jén a törvény erejénél fogva megszűnik.”

9.

A mezőgazdasági földekről szóló 2013. évi törvényt 2013. június 21‑én fogadták el, és 2013. december 15‑én lépett hatályba. E törvény 37. §‑ának (1) bekezdése fenntartja azon szabályt, amely szerint semmis az ilyen földekre vonatkozó haszonélvezeti jog szerződéssel történő alapítása, kivéve ha a szerződés közeli hozzátartozó javára alapít haszonélvezeti jogot.

10.

Az említett törvény 5. §‑ának 13. pontja a „közeli hozzátartozó” fogalmát a következőképpen határozza meg: „a házastárs, az egyenes ágbeli rokon, az örökbe fogadott, a mostoha‑ és a nevelt gyermek, az örökbe fogadó, a mostoha‑ és a nevelőszülő és a testvér.”

11.

Az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvényt 2013. december 12‑én fogadták el, és 2013. december 15‑én lépett hatályba. E törvény 108. §‑ának (1) bekezdése, amely hatályon kívül helyezte a termőföldről szóló 1994. évi törvény 91. §‑ának (1) bekezdését, kimondja, hogy „[a] 2014. április 30‑án fennálló, határozatlan időre vagy 2014. április 30‑a után lejáró, határozott időtartamra nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított haszonélvezeti jog továbbá használat joga 2014. május 1‑jén a törvény erejénél fogva megszűnik.”

12.

Az ingatlan‑nyilvántartásról szóló törvény 94. §‑a kimondja:

„(1)   A[z] [átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény] 108. § (1) bekezdésében foglaltak alapján megszűnő haszonélvezeti jog és használat joga (e §‑ban a továbbiakban együtt: haszonélvezeti jog) ingatlan‑nyilvántartásból történő törlése érdekében az ingatlanügyi hatóság által legkésőbb 2014. október 31. napjáig kiküldött felhívásra a haszonélvezeti jog természetes személy jogosultjának a felhívás kézbesítését követő 15 napon belül a miniszter által rendszeresített formanyomtatványon nyilatkoznia kell a közte és a haszonélvezeti jogot alapító, a bejegyzés alapjául szolgáló okirat szerinti ingatlantulajdonos közötti közeli hozzátartozói viszony fennállásáról. A határidő elmulasztása miatt 2014. december 31. napját követően igazolási kérelemnek nincs helye.

[…]

(3)   Ha a nyilatkozat alapján közeli hozzátartozói jogviszony nem áll fenn, vagy ha a jogosult határidőben nem tesz nyilatkozatot, az ingatlanügyi hatóság a bejegyzett haszonélvezeti jogot a nyilatkozattételre nyitva álló határidő elteltét követő hat hónapon belül, legkésőbb 2015. július 31. napjáig hivatalból törli az ingatlan‑nyilvántartásból.

[…]”

13.

A polgári törvénykönyvről szóló 1959. évi IV. törvény (a továbbiakban: régi Ptk.) rendelkezései 2014. március 14‑ig voltak hatályban.

14.

A régi Ptk. 215. §‑a értelmében:

„(1)   Ha a szerződés létrejöttéhez harmadik személy beleegyezése vagy hatósági jóváhagyás szükséges, ennek megtörténtéig a szerződés nem jön létre, de a felek nyilatkozatukhoz kötve vannak. Kötöttségétől bármelyik fél szabadul, ha az általa a másik féllel közölt megfelelő határidőn belül a harmadik személy a beleegyezés, illetőleg a hatóság a jóváhagyás felől nem nyilatkozik.

[…]

(3)   Beleegyezés, illetőleg jóváhagyás hiányában a szerződésre az érvénytelenség jogkövetkezményeit kell alkalmazni.

[…]”

15.

A régi Ptk. 237. §‑a előírta:

„(1)   Érvénytelen szerződés esetében a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet kell visszaállítani.

(2)   Ha a szerződéskötés előtt fennállott helyzetet nem lehet visszaállítani, a bíróság a szerződést a határozathozatalig terjedő időre hatályossá nyilvánítja. Az érvénytelen szerződést érvényessé lehet nyilvánítani, ha az érvénytelenség oka – különösen uzsorás szerződés, a felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén az aránytalan előny kiküszöbölésével – megszüntethető. Ezekben az esetekben rendelkezni kell az esetleg ellenszolgáltatás nélkül maradó szolgáltatás visszatérítéséről.”

16.

A polgári törvénykönyvről szóló 2013. évi V. törvény (a továbbiakban: új Ptk.) rendelkezései 2014. március 15‑én léptek hatályba.

17.

Az új Ptk.‑nak „Az érvénytelenség jogkövetkezményei” címet viselő XIX. fejezetében szereplő 6:110. és 6:111. §‑a a következőképpen fogalmaznak:

„6:110. § [Bírósági érvényessé nyilvánítás visszamenő hatállyal]

(1)   Az érvénytelen szerződést a bíróság a szerződés megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé nyilváníthatja, ha

(2)   Az érvénytelen szerződés érvényessé nyilvánítása esetén a szerződő felek úgy kötelesek egymásnak teljesíteni, és az érvényessé nyilvánítást követő szerződésszegésért úgy felelnek, mintha a szerződés megkötésétől fogva érvényes lett volna.

6:111. § [A szerződés érvényessé válása a felek akaratából]

(1)   A szerződés a megkötésének időpontjára visszamenő hatállyal érvényessé válik, ha az érvénytelenségi okot a felek utólag kiküszöbölik, vagy annak más okból való megszűnése esetén a szerződési akaratukat megerősítik.

(2)   Az érvénytelen szerződés érvényessé válása esetén a szerződő felek úgy kötelesek egymásnak teljesíteni, és az érvényessé válást követő szerződésszegésért úgy felelnek, mintha a szerződés megkötésétől fogva érvényes lett volna.

(3)   Ha a felek az érvénytelenségi okot utólag kiküszöbölik, és abban állapodnak meg, hogy a szerződés a jövőre nézve válik érvényessé, az addigi teljesítéseket az érvénytelenség jogkövetkezményeinek alkalmazásával kell rendezni.”

18.

Magyarországon a mezőgazdasági földterületek külföldiek általi tulajdonszerzése hosszú ideje korlátozásoknak van alávetve. A földről szóló 1987. évi I. törvény ( 5 ) kimondta, hogy külföldi jogi és természetes személyek mezőgazdasági földterület tulajdonjogát adásvétel, csere vagy ajándékozás útján kizárólag a magyar kormány előzetes engedélyével szerezhetik meg.

19.

Ezt követően egy 1992. január 1‑jén hatályba lépett Korm. rendelet ( 6 ) teljes mértékben kizárta a magyar állampolgársággal nem rendelkező személyek azon lehetőségét, hogy mezőgazdasági földterületen tulajdonjogot szerezzenek, az állandó tartózkodásra jogosító személyi igazolvánnyal rendelkező személyek és a menekültként elismert személyek kivételével. A termőföldről szóló 1994. évi törvény ezt követően e tilalmat kiterjesztette mind a magyar, mind a külföldi jogi személyekre.

20.

E jogszabályi környezet azonban nem írt elő rendkívüli korlátozásokat a mezőgazdasági földterületekre vonatkozó haszonélvezeti és használati jogok létesítését illetően.

21.

Mindazonáltal a termőföldről szóló 1994. évi törvény módosítását követően, ( 7 ) amely 2002. január 1‑jén lepett hatályba, a mezőgazdasági földterületek megszerzésére vonatkozó korlátozást kiterjesztették a haszonélvezeti jogok e földekre való létesítésére is. Következésképpen sem külföldi állampolgárok, sem külföldi jogi személyek nem szerezhettek ilyen jogosultságokat.

22.

Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozása keretében e tagállam a csatlakozástól számított tízéves átmeneti időszakra, vagyis 2014. április 30‑ig engedélyt kapott arra, hogy fenntartsa a mezőgazdasági földterületek megszerzésére vonatkozó korlátozásokat. Mindazonáltal e tagállamnak 2004. május 1‑től engedélyeznie kellett, hogy a legalább három éve folyamatosan Magyarországon lakó és ott mezőgazdasági tevékenységet folytató uniós polgárok a magyar állampolgárokkal azonos feltételek mellett szerezhessenek mezőgazdasági földterületet. ( 8 )

23.

Ezen átmeneti időszak lejártának közeledtével a magyar jogalkotó ismét módosította a termőföldről szóló 1994. évi törvényt, ( 9 )2013. január 1‑től a közeli hozzátartozókat kivéve általános hatállyal megtiltva haszonélvezeti jog létesítését mezőgazdasági földterületeken. A 2013. év végén elfogadott és 2014. január 1‑jén hatályba lépett mezőgazdasági földekről szóló 2013. évi törvény fenntartotta e tilalmat. ( 10 )

24.

A 2013. január 1‑jén hatályba lépett szabályok előírták, hogy az ezen időpontban fennálló, határozatlan időre vagy 2032. december 30‑a után lejáró, határozott időtartamra nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított haszonélvezeti jog húszéves átmeneti időszakot követően a törvény erejénél fogva megszűnik. E jogosultságok ezáltal legkésőbb 2033. január 1‑jén a törvény erejénél fogva megszűnnek.

25.

Azonban a 2013. december 15‑én hatályba lépett, az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése jelentősen lerövidítette a fent említett átmeneti időszakot. Ez utóbbi rendelkezés értelmében a 2014. április 30‑án fennálló haszonélvezeti jogok tehát 2014. május 1‑jén a törvény erejénél fogva megszűnnek, kivéve a közeli hozzátartozók közötti szerződéseket.

26.

2014. október 17‑én a Bizottság felszólító levelet intézett Magyarországhoz, mivel úgy ítélte meg többek között, ( 11 ) hogy a mezőgazdasági földterületeken korábban létesített bizonyos haszonélvezeti jogok ilyen megszüntetése sérti az EUMSZ 49. cikket és az EUMSZ 63. cikket, valamint a Charta 17. cikkét. E tagállam 2014. december 18‑án levélben válaszolt, melyben vitatta az említett jogsértéseket.

27.

Mivel nem találta e választ kielégítőnek, a Bizottság 2015. június 19‑én indokolással ellátott véleményt bocsátott ki, amelyben fenntartotta, hogy mivel Magyarország az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdésével 2014. május 1‑jei hatállyal a törvény erejénél fogva megszüntetett bizonyos haszonélvezeti jogosultságokat, megsértette a fent említett uniós rendelkezéseket. 2015. október 9‑i és 2016. április 18‑i válaszleveleiben e tagállam azt állította, hogy nem áll fenn az állítólagos kötelezettségszegés.

28.

Ezzel egyidejűleg a SEGRO és Horváth ügyekben a Bírósághoz előzetes döntéshozatal iránti kérelmet terjesztő magyar bíróság az Alkotmánybírósághoz fordult, többek között az említett 108. § (1) bekezdésének a magyar Alaptörvénnyel való összeegyeztethetőségét érintő kérdéssel.

29.

Az Alkotmánybíróság a 25/2015. (VII. 21.) AB határozatban kimondta, hogy e rendelkezés részlegesen sérti az említett Alaptörvényt, mivel a nemzeti jogalkotó nem alkotta meg a megszüntetett haszonélvezeti joggal érintett földterületek tulajdonosainak kártalanítására vonatkozó szabályokat, és felhívta a jogalkotót, hogy 2015. december 1‑jéig orvosolja e helyzetet. Az Alkotmánybíróság az indítványt ezt meghaladóan elutasította. Az Alkotmánybíróság által a jogalkotó számára előírt határidő anélkül telt el, hogy ez utóbbi meghozta volna a megkövetelt intézkedéseket.

30.

A jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset benyújtására 2017. május 5‑én került sor.

31.

Keresetében a Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

32.

Magyarország azt kéri, hogy a Bíróság:

33.

2018. július 9‑én sor került a tárgyalásra, amelyen a Bizottság és Magyarország képviseltette magát.

34.

A magyar kormány sem ellenkérelmében, sem viszonválaszában nem hivatkozott a jelen kötelezettségszegés megállapítása iránti kereset elfogadhatatlanságára. Mindazonáltal az Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az ilyen kereset elfogadhatósági feltételei közrendi jellegűek, így azokat a Bíróságnak hivatalból kell vizsgálnia. ( 12 )

35.

Márpedig az indokolással ellátott véleménynek és a Bizottság keresetlevelének együttes olvasatából kitűnik, hogy a Bizottság látszólag a második dokumentumban kibővíti a jogvita tárgyát az első dokumentum tartalmához képest, megsértve a Bíróságnak az ilyen kiterjesztést tiltó ítélkezési gyakorlatát. ( 13 )

36.

E tekintetben megjegyzem, hogy a Bizottság ezen indokolással ellátott véleményben azt rótta fel Magyarországnak, hogy az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése alapján a törvény erejénél fogva szüntette meg a mezőgazdasági földterületekre vonatkozóan nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított és 2014. április 30‑án fennálló haszonélvezeti jogokat.

37.

Ezzel szemben a keresetlevél bevezető részében szereplő kérelemből, amelyet a jelen indítvány 1. pontja felidéz, kitűnik, hogy a Bizottság keresete több nemzeti rendelkezésre vonatkozik, mint az indokolással ellátott véleményben szereplők, és ezek némelyike nem a mezőgazdasági földterületre vonatkozóan már fennálló haszonélvezeti jogok megszüntetésére, hanem e földterületek feletti jogok alapítására vonatkozik. ( 14 ) Továbbá a Bizottság kereseti kérelmében nem azt kifogásolja, hogy Magyarország „megszüntette” a korábban fennálló haszonélvezeti jogokat, hanem általánosabban az említett földterületeken fennálló haszonélvezeti jogok „korlátozását”.

38.

Ezek a tényezők abba az irányba mutatnak, hogy a mezőgazdasági földterületeken fennálló bizonyos haszonélvezeti jogoknak az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése alapján történő ex lege megszüntetésén túlmenően a Bizottság amiatt is kéri Magyarország elmarasztalását, hogy a jövőre nézve az ilyen jogok létesítésének lehetőségét a földtulajdonos közeli hozzátartozói számára korlátozta.

39.

A tárgyaláson feltett kérdésre válaszolva Magyarország jelezte, hogy a Bizottság keresetét úgy értelmezi, mint amely lényegében a korábban létesített haszonélvezeti jogok törvény erejénél fogva történő megszüntetésére vonatkozik. E tagállam azonban úgy véli, hogy a Bizottság keresetlevele a jelen indítvány fenti három pontjában kifejtett félreérthetőség miatt nem koherens és érthető. Ezen intézmény a maga részéről azzal érvel, hogy nem kívánta módosítani a jogvitának az indokolással ellátott véleményben vázolt tárgyát: az kizárólag a fennálló haszonélvezeti jogok megszüntetésére vonatkozik.

40.

Véleményem szerint a Bizottság keresetlevelének félreérthetősége nem olyan mértékű, hogy emiatt a keresetet teljes egészében elfogadhatatlannak kelljen tekinteni. Magyarország érvényesíthette védelemhez való jogát, és el is ismerte, hogy megértette e kereset lényegét, vagyis hogy az az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése alapján a mezőgazdasági földterületekre vonatkozóan nem közeli hozzátartozók között szerződéssel alapított és 2014. április 30‑án fennálló haszonélvezeti jogok törvény erején fogva történő megszüntetésére irányul. Következésképpen véleményem szerint az említett keresetet elfogadhatónak kell tekinteni annyiban, amennyiben kizárólag e kérdéskörre vonatkozik, ezt meghaladóan pedig elfogadhatatlan.

41.

Első kifogásával a Bizottság lényegében annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése összeegyeztethetetlen az EUMSZ 49. cikkben előírt letelepedés szabadságával és az EUMSZ 63. cikkben előírt tőke szabad mozgásával.

42.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a SEGRO és Horváth ítéletben a Bíróságot a vitatott szabályozás e két alapszabadsággal való összeegyeztethetőségéről kérdezték. A Bíróság mindazonáltal kimondta, hogy e szabályozást kizárólag a tőke szabad mozgására tekintettel kell vizsgálni. ( 15 )

43.

A jelen ügyben a Bizottság azt állítja, hogy a Bíróságnak ez alkalommal a vitatott szabályozást mindkét hivatkozott alapszabadságra tekintettel meg kell vizsgálnia.

44.

Ugyanis e szabályozás a helyzettől függően sértheti akár az egyik, akár a másik szabadságjogot. E tekintetben az érintett magánszemélyek közül egyesek haszonélvezeti jogot szerezhettek spekulatív célból magyarországi mezőgazdasági földterületen, míg mások gazdasági tevékenységet végeztek e jog révén. Márpedig miközben az első eset a tőke szabad mozgása körébe tartozik, addig a második a letelepedés szabadságához kapcsolódik. Ezen összefüggésben, noha a SEGRO és Horváth ítéletben a Bíróság arra szorítkozhatott, hogy az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyek körülményeire tekintettel az említett szabályozást csupán a tőke szabad mozgása szempontjából vizsgálja, a jelen ügyben nem járhat el ugyanígy. A kötelezettségszegés megállapítása iránti jelen kereset keretében, amely objektív jellegű, ( 16 ) ugyanezen szabályozást meg kell vizsgálni általánosabban is, figyelembe véve a különböző helyzetekre esetlegesen alkalmazandó összes alapszabadságot.

45.

Ezzel szemben a magyar kormány álláspontja szerint a jelen ügyben e tekintetben nincs helye más megközelítést alkalmazni, mint a SEGRO és Horváth ítéletben használtat.

46.

A második álláspontot osztom. Véleményem szerint a jelen ügyben a vitatott szabályozást kizárólag a tőkének az EUMSZ 63. cikkben biztosított szabad mozgására tekintettel kell megvizsgálni.

47.

Igaz, hogy e szabályozás teret enged az alkalmazandó alapszabadságok lehetséges halmozódásának ( 17 ): egyrészt a mezőgazdasági földterületen gazdasági tevékenység végzése céljából haszonélvezeti jogot szerző magánszemély hivatkozhat az EUMSZ 49. cikkben előírt letelepedés szabadságára, mivel „a más tagállam területén található ingatlanok megszerzéséhez, hasznosításához és elidegenítéséhez fűződő jog [e szabadság] szükséges kiegészítését képezi” ( 18 ); másrészt a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően az ingatlanbefektetéseket érintő nemzeti intézkedések az EUMSZ 63. cikkben biztosított szabad tőkemozgás hatálya alá tartoznak, még akkor is, ha e befektetések célja gazdasági tevékenység végzése. ( 19 )

48.

Mindazonáltal az alkalmazandó alapszabadságok halmozódásának ilyen esetében a Bíróság, legalábbis a legutóbbi ítélkezési gyakorlatában, ellenőrzi, hogy ezen alapszabadságok egyike másodlagos‑e a másikhoz képest, és ahhoz kapcsolódhat‑e. Ilyen esetben a Bíróság „a járulékos osztja az elsődleges sorsát” elv alapján jár el, és kizárólag az elsődleges alapszabadságra tekintettel végzi el a vitatott szabályozás vizsgálatát. ( 20 ) Ennek keretében a szóban forgó alapszabadságok közötti „elsődleges/járulékos” viszony fennállását nem az érintett személyek helyzetére tekintettel kell értékelni, hanem a szóban forgó nemzeti szabályozás tárgyát tekintve ( 21 ).

49.

Márpedig az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdéséhez hasonló szabályozás esetén a tőke szabad mozgására vonatkozó vetület elsőbbséget élvez a letelepedés szabadságához kapcsolódóhoz képest. Ugyanis az említett szabályozás a földszerzésre vonatkozik, és általánosan alkalmazandó a mezőgazdasági földterületek haszonélvezetére, anélkül tehát, hogy azon helyzetekre korlátozódna, amelyekben az ilyen jogot gazdasági tevékenység végzése céljából alapították. ( 22 ) Ezen összefüggésben a letelepedés szabadságának az e szabályozásból eredő esetleges korlátozása a tőke szabad mozgása korlátozásának elkerülhetetlen következménye volna. Másként fogalmazva a letelepedés szabadságának esetleges korlátozása elválaszthatatlan a tőke szabad mozgásának korlátozásától. ( 23 )

50.

Következésképpen nem szükséges elvégezni a vitatott szabályozásnak az EUMSZ 49. cikkre tekintettel történő önálló vizsgálatát. ( 24 ) A Bizottság állításával ellentétben a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás objektív jellege nem igazolja azt, hogy a Bíróság eltérjen az alkalmazandó alapszabadságok halmozódására vonatkozó ítélkezési gyakorlatától. Azon túlmenően, hogy ez nehezen volna összeegyeztethető az erőforrásaival való megfelelő gazdálkodás követelményével, emlékeztetek arra, hogy a Bíróság nem szubjektív módon határozza meg az „elsődleges/járulékos” viszonyt jogvitával érintett személyek helyzete fényében, hanem objektív módon, a vitatott szabályozásra tekintettel. Végezetül megállapítom, hogy a Bíróság ezen ítélkezési gyakorlatot jelentős számban használta kötelezettségszegés megállapítására vonatkozó ítéleteiben. ( 25 )

51.

Ennek pontosítását követően, emlékeztetek arra, hogy a SEGRO és Horváth ítéletben a Bíróság kimondta, hogy az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdéséhez hasonló szabályozás nem csupán korlátozza a tőke szabad mozgását, hanem az állampolgárságon vagy a tőke eredetén alapuló burkolt hátrányos megkülönböztetést is magában rejthet.

52.

A Bíróság emellett ezen ítéletben kizárta, hogy e szabályozást igazolhatnák a magyar kormány által annak védelmében felhozott indokok, ( 26 ) figyelemmel többek között e szabályozás aránytalan jellegére.

53.

A jelen indítványban tehát nem szükséges kitérni az említett szabályozásnak az EUMSZ 63. cikkben biztosított szabad tőkemozgással való összhangjára. E ponton a Bizottság kifogása vitathatatlanul megalapozott a SEGRO és Horváth ítéletben szereplő indokok miatt, és az olvasó figyelmébe ajánlom az említett indokokat, valamint az ezen ügyekre vonatkozó indítványomat. ( 27 )

54.

Igaz, hogy keresetlevelében a Bizottság a jogbiztonság és a bizalomvédelem uniós jogi alapelvének megsértésére hivatkozott, azon az alapon, hogy a vitatott szabályozás a szóban forgó haszonélvezeti jogok megszüntetése kapcsán sem átmeneti időszakot, sem ellentételezést nem írt elő. ( 28 ) Mindazonáltal e keresetlevélből kitűnik, hogy a Bizottság az említett elvekre „a teljesség kedvéért” hivatkozik, egyszerű további érvként a vitatott szabályozásnak a hivatkozott alapszabadságokkal való összeegyeztethetőségének elemzése során. Mivel az első kifogás más indokok alapján megalapozott, a Bíróságnak nem kell nyilatkoznia a szóban forgó elvekről. ( 29 ) A tárgyaláson a Bizottság végezetül megerősítette, hogy nem kívánja az említett elvek önálló vizsgálatát, és azzal érvelt, hogy ráadásul ezen elvek tiszteletben tartását nem lehet az alapszabadságok alapján történő vizsgálattól függetlenül értékelni. Teljes mértékben egyetértek ezen elemzéssel, ahogyan azt a jelen indítványban az alábbiakban kifejtem. ( 30 )

55.

Második kifogásával a Bizottság lényegében annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése ellentétes a Charta 17. cikkének (1) bekezdésében biztosított tulajdonhoz való joggal.

56.

A Bizottság azzal érvel, hogy a Chartában biztosított alapvető jogokat alkalmazni kell, ha valamely nemzeti szabályozás az uniós jog hatálya alá tartozik. Márpedig ez az eset áll fenn akkor, amikor e szabályozás akadályozhatja az EUM‑Szerződés által biztosított egy vagy több alapszabadság gyakorlását, és az érintett tagállam közérdeken alapuló kényszerítő okokra hivatkozik ezen akadályozás igazolásául.

57.

Egyébiránt, noha a Bíróság a SEGRO és Horváth ítéletben nem foglalkozott az alapvető jogok tiszteletben tartásának kérdésével, a jelen kereset keretében el kell döntenie e kérdést.

58.

E tekintetben a Bizottság azzal érvel, hogy a Charta 17. cikkében biztosított tulajdonhoz való jog kiterjed a vitatott szabályozás által megszüntetett haszonélvezeti jogokra. E cikk ugyanis tágabb módon minden olyan vagyoni értékű jogra kiterjed, amelyből a jogrendre tekintettel olyan megszerzett jogi helyzet következik, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult e jogot saját maga javára önállóan gyakorolja.

59.

Ami az e jogba való beavatkozást illeti, arra a kisajátításhoz hasonlóan e jog megszüntetése, visszavonása vagy a tulajdontól való de facto megfosztás esetén kerül sor, ideértve, amikor az ilyen megszüntetés – ahogyan a jelen ügyben is – a tulajdonjog három alkotóeleme közül csupán kettőre, vagyis a használatra és a birtoklásra terjed ki.

60.

Márpedig a jelen ügyben szóban forgó megszüntetés nem igazolható. E megszüntetés egyrészt azon a téves előfeltevésen alapul, hogy a nem közeli hozzátartozók közötti összes haszonélvezeti szerződést a mezőgazdasági földterületek tulajdonjogának megszerzését korlátozó szabályok kijátszása céljából kötötték. Másrészt az említett megszüntetés váratlan és előre nem látható volt, mellőzve a szükséges átmeneti időszak előírását azáltal, hogy a korábban a befektetők számára biztosított húszéves átmeneti időszakot jelentősen lerövidítette. Továbbá, még ha igazolhatónak is tekintenénk, e megszüntetés nem arányos.

61.

A magyar kormány a maga részéről azzal érvel, hogy nem szükséges a vitatott rendelkezéseket külön a Charta fényében megvizsgálni.

62.

Mindenesetre először is az Alkotmánybíróság 25/2015. (VII. 21.) AB határozatából kitűnik, hogy a kérdéses haszonélvezeti jogok törvény általi megszüntetése nem hasonlítható össze a kisajátítással. Ráadásul e megszüntetést a közérdek igazolja. Egyébiránt a polgári jog szabályai előírják a tulajdonos számára a haszonélvezővel való elszámolás kötelezettségét, amely a haszonélvezeti jog megszűnésekor azonnal esedékes, lehetővé téve ez utóbbi számára, hogy az elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett, mindenre kiterjedő és méltányos összegű ellentételezésben részesüljön.

63.

Másodszor a jelen ügyben szereplő haszonélvezeti jogokra nem terjed ki a Charta 17. cikke (1) bekezdésének hatálya, mivel azokat jogellenesen és rosszhiszeműen szerezték.

64.

A Bizottság második kifogása figyelemreméltó. Ugyanis tudomásom szerint ez az első eset, hogy ezen intézmény annak megállapítását kéri a Bíróságtól, hogy valamely tagállam megsértette a Charta valamely rendelkezését. ( 31 ) Ilyen kifogás bejelentésére azonban került már sor. A Bizottság már a Charta végrehajtásáról szóló 2010. évi közleményében ( 32 ) jelezte, hogy „szükség szerint minden esetben meg fogjuk indítani a jogsértési eljárást azon tagállamokkal szemben, akik az uniós jog végrehajtása során nem tartják tiszteletben a Chartát”. Mindazonáltal ezen intézmény mindeddig nyilvánvaló visszafogottságról tett tanúbizonyságot. ( 33 )

65.

A jelen ügy egy sor olyan kereset első darabja, ( 34 ) amelyekben a Bizottság azt kéri a Bíróságtól, hogy az első kifogás kapcsán nyilatkozzon valamely tagállami szabályozásnak az EUM‑Szerződésben biztosított alapszabadságokkal való összeegyeztethetőségéről, majd egy külön kifogás keretében ugyanezen szabályozásnak a Charta alapján történő vizsgálatáról.

66.

Az ilyen kereset elfogadhatósága nem vet fel kérdést az EUMSZ 258. cikk alapján. ( 35 ) E cikk értelmében a Bizottság keresetet indíthat annak megállapítása érdekében, hogy „egy tagállam a Szerződésekből eredő valamely kötelezettségét nem teljesítette”. A szóban forgó kötelezettségek vitathatatlanul magukban foglalják a Chartában biztosított jogokat, amelynek kötelező ereje az EUSZ 6. cikk (1) bekezdésének első albekezdésében szereplő hivatkozásból fakad, amely szerint a Charta „ugyanolyan jogi kötőerővel bír, mint a Szerződések”.

67.

Így a Bíróság kizárólag akkor rendelkezik hatáskörrel a Chartában biztosított jogok megsértésének megállapítására, ha annak rendelkezései a szóban forgó helyzetben kötik e tagállamot. ( 36 ) A jelen ügy tehát ismét a Bíróság arra vonatkozó hatáskörének kérdését veti fel, hogy elbírálja az uniós jogrendben biztosított alapvető jogok tagállamok általi tiszteletben tartását.

68.

Nem szabad szem elől téveszteni e kérdés összefüggéseit sem. Lényegében, annak mértéke, hogy a tagállamokat mennyire kötik az uniós jog alapján az alapvető jogok védelmére vonatkozó követelmények, olyan alkotmányos jellegű, érzékeny és alapvető problémakör, amely az Unión belüli hatáskörmegosztással függ össze. A tagállamok számára annak előírása, hogy fellépéseik során tartsák tiszteletben az uniós jog által előírt alapvető jogokat, korlátozza az e tagállamok rendelkezésre álló politikai és szabályozási mozgásteret, miközben az Uniónak a lehetőségek meghatározására vonatkozó jogköre ezzel arányosan növekszik. Az alapvető jogok ezáltal központosítási potenciállal bírnak. ( 37 ) Másfelől intézményi szinten az forog kockán, hogy a Bíróságnak végső igazságszolgáltatási szervként milyen mértékben van jogköre a nemzeti alkotmánybíróságok és az Emberi Jogok Európai Bírósága ( 38 ) helyébe lépni a tagállamok szabályozásainak és fellépéseinek az alapvető jogokra figyelemmel történő ellenőrzése tekintetében.

69.

A Charta szerkesztői, akiket nyilván foglalkoztatott ugyanezen problémakör, gondoskodtak arról, hogy kifejezetten korlátozzák azon körülményeket, amelyek között a Charta alkalmazandó a nemzeti jogszabályokra. A tagállamok – a Charta 51. cikke (1) bekezdésének értelmében – „kizárólag [annyiban címzettjei a Charta rendelkezéseinek,] amennyiben az Unió jogát hajtják végre”. Egyébiránt a Charta és a Szerződések pontosítják, hogy a Charta az uniós jog alkalmazási körét nem terjeszti ki az Unió hatáskörein túl, továbbá nem hoz létre új hatásköröket vagy feladatokat az Unió számára, és nem módosítja a Szerződésekben meghatározott hatásköröket és feladatokat. ( 39 )

70.

A Bíróság az Åkerberg Fransson ítéletben ( 40 ) kimondta, hogy „[h]a valamely nemzeti szabályozás az uniós jog alkalmazási körébe tartozik, a Charta által biztosított alapvető jogokat tiszteletben [kell] tartani”, és hogy „nem állhat fenn olyan tényállás, amelyre anélkül vonatkozna az uniós jog, hogy az említett alapvető jogokat alkalmazni kellene”, így „[a]z uniós jog alkalmazhatósága magában foglalja a Charta által biztosított alapvető jogok alkalmazhatóságát.” Ezáltal a Bíróság kinyilvánította egy „történelmi folytonosság” ( 41 ) fennállását az uniós jogrend részét képező általános elvként elismert alapvető jogok felhívhatósága és a Charta hatálya között.

71.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően rendszerint legalább két csoportba lehet sorolni azon helyzeteket, amelyekben a tagállamokat kötik az uniós jogrendben biztosított alapvető jogok.

72.

Egyrészt az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a Wachauf ítélet ( 42 ) óta ezen alapvető jogok akkor kötik a tagállamokat, amikor azok uniós szabályozásokat hajtanak végre, ezért kötelesek lehetőleg olyan feltételekkel alkalmazni e szabályozásokat, amelyek nem sértik az említett jogokat. ( 43 )

73.

Másrészt az ERT‑ítéletből ( 44 ) eredő ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, amikor egy tagállam valamely nemzeti szabályozással eltér az uniós jogtól és az e jog által elismert igazolásra hivatkozik e szabályozás védelmében, kizárólag akkor érvényesítheti ezen igazolást, ha az említett szabályozás összhangban áll ezen alapvető jogokkal.

74.

A Bizottság második jogalapját az ítélkezési gyakorlat ezen utolsó fejleményeire alapozza. A Bizottság szerint a Charta 17. cikkének (1) bekezdése alkalmazandó a jelen ügyben, mivel Magyarország a vitatott szabályozással eltért a letelepedés szabadságától és a tőke szabad mozgásától.

75.

Mindazonáltal a Bizottság azt kéri a Bíróságtól, hogy a Charta esetleges megsértésének kérdését ne a vitatott szabályozásnak a hivatkozott alapszabadságokon alapuló lehetséges igazolásának keretében vizsgálja meg, hanem e kérdéstől függetlenül, annak érdekében, hogy a Charta megsértésének önálló megállapítását érje el. Ugyanis ezen intézmény lényegében azon az állásponton van, hogy ha a valamely alapszabadságtól eltérő nemzeti szabályozás egyaránt korlátozhatja a Chartában biztosított alapvető jogokat is, akkor a Charta esetleges megsértését önállóan kell megvizsgálni.

76.

Nem osztom ezt az álláspontot. Ahogyan azt a SEGRO és Horváth egyesített ügyekben ( 45 ) az ERT ítélkezési gyakorlattal összhangban megállapítottam, a Chartában biztosított valamely alapvető jog esetleges megsértésének kérdését – ahogyan a Bizottság által első jogalapjában hivatkozott bizalomvédelem és jogbiztonság elve tiszteletben tartásának kérdését ( 46 ) –, a Bíróság nem vizsgálhatja az alapszabadságok megsértésének kérdésétől függetlenül. A jelen indítványban ezért szükségesnek tartom részletesebben kifejteni álláspontom indokait.

77.

Emlékeztetni kell arra, hogy az ERT‑ítélet alapjául szolgáló ügy egy olyan görög szabályozásra vonatkozott, amely a rádió és a televízió feletti monopóliumot biztosított valamely nemzeti szolgáltatónak. Ezzel összefüggésben egy sor kérdést intéztek a Bírósághoz az ilyen monopólium uniós joggal, valamint az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló egyezménynek ( 47 ) a véleménynyilvánítás szabadságát garantáló 10. cikkével való összeegyeztethetőségét illetően.

78.

A szóban forgó szabályozás hátrányos megkülönböztetéssel járt a más tagállamokból származó műsorsugárzás hátrányára. Így e szabályozás összeegyeztethetetlen volt a szolgáltatásnyújtásnak az EK 59. cikkben (jelenleg EUMSZ 56. cikk) biztosított szabadságával, hacsak nem tartozhatott az EK 56. és EK 66. cikkben kifejezetten előírt, ( 48 ) a közrendre, a közbiztonságra és a közegészségre vonatkozó valamely igazolás hatálya alá. ( 49 )

79.

Ebben a szakaszban az EJEE 10. cikke jelentőséggel bírt a Bíróság számára. Emlékeztetve arra, hogy nem feladata, hogy ezen egyezményre tekintettel értékelje az uniós jog ( 50 ) hatálya alá nem tartozó nemzeti szabályozásokat, a Bíróság kimondta, hogy a jelen ügyben foglalkoznia kellett az alapvető jogok kérdésével. ( 51 )

80.

Pontosabban, mivel a Görög Köztársaság az EK 56. és EK 66. cikk együttesen értelmezett rendelkezéseire kívánt hivatkozni a vitatott szabályozás igazolására, a Bíróság kimondta, hogy „a közösségi jogban előírt ezen igazolást”„az általános jogelvek, és különösen az alapvető jogok fényében kell értelmezni”. Következésképpen e szabályozás csak akkor tartozhat az e rendelkezésekben előírt kivételek közé, „ha összhangban van a Bíróság által védelemben részesített alapvető jogokkal” ( 52 ), ideértve az EJEE 10. cikkében előírt véleménynyilvánítás szabadságát, amely általános jogelvként az uniós jog részét képezi. ( 53 ) Másként fogalmazva az alapvető jogok tiszteletben tartása azon feltételek közé tartozik, amelyeknek meg kell felelni ahhoz, hogy alkalmazni lehessen a közrendre, a közbiztonságra és a közegészségre vonatkozó igazolásokat. ( 54 )

81.

Első megközelítésben az ERT ítélkezési gyakorlat nem alkalmaz olyan egyértelmű logikai megközelítést, mint a Wachauf ítélet ( 55 ) alapjául szolgáló, az uniós jog tagállamok általi végrehajtásának eseteire vonatkozó ítélkezési gyakorlat.

82.

A Wachauf ítélkezési gyakorlat ugyanis teljes mértékben azon logikát követi, amely arra ösztönözte a Bíróságot, hogy az alapvető jogokat az uniós jog szerves részeként ismerje el ( 56 ): egyrészt a jogalanyok számára eszközt kell biztosítani az Unió jogaikba való jogsértő beavatkozásával szemben, másrészt a tagállamok nem vizsgálhatják felül az Unió fellépését a saját alkotmányos védelmi szintjük fényében anélkül, hogy ne sérülne az uniós jog egységessége, elsőbbsége és hatékonysága. A nemzeti védelmi szintek tehát mellőzendők, de cserébe a Bíróság „a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból” eredő alapvető jogokat beemeli az általa védett uniós jogelvek közé. ( 57 ) Márpedig, mivel az uniós politikák végrehajtása a tagállamok feladata, elengedhetetlen kiterjeszteni az uniós jogrendben elismert alapvető jogok alkalmazását e tagállamokra, amikor azok az Unió „ügynökeiként” járnak el. Amint valamely uniós politika végrehajtásáról van szó, az Unió felelőssége annak biztosítása, hogy a tagállamok nem sértik meg az alapvető jogokat az ő nevében. ( 58 )

83.

Ezzel szemben az ERT‑ítéletben szereplőhöz hasonló helyzetben a szóban forgó nemzeti szabályozással az érintett tagállam nem az Unió valamely politikáját hajtja végre, hanem a saját hatáskörébe tartozó, saját politikáját. ( 59 ) Egyszerűen arról van szó, hogy ezen eljárással a tagállam – szándékosan, vagy sem – közvetve olyan uniós jogi szabályba „ütközik”, mint az EUM‑Szerződésben biztosított alapszabadságok, ezért igazolást keres. ( 60 )

84.

Így számomra az ERT ítélkezési gyakorlat alapjául három normatív, egymással összefüggő, mégis különálló igazolás szolgál, és ezek alkotják annak fő okát.

85.

Először is, annak mértéke, hogy a tagállamok mennyiben térhetnek el érvényesen az alapszabadságoktól, vitathatatlanul uniós jogi kérdés. ( 61 ) E lehetőség mértéke a Szerződés ezen alapszabadságokra vonatkozó rendelkezéseinek értelmezésétől függ, és azt nem határozhatják meg az egyes tagállamok a saját értékeik alapján anélkül, hogy ne sérülne az említett alapszabadságok hatékonysága és az összes tagállamban való egységes alkalmazása. Ugyanezen lehetőséget az Unió elveire és értékeire tekintettel kell korlátozni. ( 62 )

86.

Továbbá az ERT‑ítélet azon elvet tükrözi, amely szerint az uniós jogot, ideértve a Szerződéseknek az alapszabadságokra vonatkozó rendelkezéseit, mindig a Bíróság által védelemben részesített alapvető jogokkal összhangban kell értelmezni. Ugyanis, ha a Bíróság ezen alapszabadságokra tekintettel elfogadhatónak tekintene egy olyan nemzeti szabályozást, amely sérti ugyanezen alapvető jogokat, az annak elfogadását jelentené, hogy a fent hivatkozott értelmezési elvtől eltérően a szóban forgó alapszabadságoknak olyan jelentése is létezhet, amely eltűri az ilyen jogsértéseket. ( 63 )

87.

Végül, az alapvető jogokon alapuló elemzés bizonyos körülmények között elengedhetetlen az alapszabadságokra vonatkozó jogvita megoldásához. Ugyanis bizonyos igazolások elválaszthatatlanul összekapcsolódnak az alapvető jogok kérdésével. Ez a helyzet többek között, amikor valamely tagállam a maga igazolása érdekében a közbiztonságra vagy a saját nemzeti jogrendjének valamely alapvető jogára hivatkozik. ( 64 ) Vegyük például szemügyre a Society for the Protection of Unborn Children Ireland (SPUC) ítélet alapjául szolgáló ügyet. ( 65 ) Emlékeztetek arra, hogy ebben az ügyben egy olyan ír szabályozásról volt szó, amely megtiltotta, hogy bármilyen felvilágosítást adjanak – a közelmúltig Írországban még alkotmányosan tiltott – terhességmegszakítás más tagállamokban elérhető lehetőségeiről. Feltételezve, hogy ezen ítéletben a Bíróság – ellentétben azzal, amit megállapított – azt mondta volna ki, hogy e szabályozás sérti a szolgáltatásnyújtás szabadságát, a Bíróságnak foglalkoznia kellett volna Írországnak az ír alkotmányban biztosított élethez való jogon alapuló igazolásával. Ennek keretében mind módszertani, mind jogszabályi szinten rendkívül nehéz lett volna elkerülni e jognak a véleménynyilvánítás szabadságával való mérlegelését. ( 66 )

88.

Az ezt követő ítéletekben, többek között a Familiapress ítéletben, ( 67 ) a Bíróság kiterjesztette az ERT ítélkezési gyakorlatot azon helyzetekre, amikor a tagállam az alapszabadságoktól való eltérést nem az EUM‑Szerződésben kifejezetten előírt – közrendre, közbiztonságra vagy közegészségügyre vonatkozó – kivételre alapoz, hanem a Bíróság által elismert egyik, íratlan igazolásra, amelyeket „abszolút követelménynek”, „közérdeken alapuló kényszerítő oknak” vagy „közérdekű célkitűzésnek” neveznek.

89.

Jelentős, de véleményem szerint indokolt kiterjesztésről volt szó. Ugyanis nem tehető különbség aszerint, hogy a tagállam az EUM‑Szerződésben kifejezetten előírt kivételre vagy íratlan igazolásra hivatkozik ( 68 ). A tagállam mindkét esetben az EUM‑Szerződés ezen eltérést megengedő rendelkezésére támaszkodik – az íratlan igazolások terén ez maga az alapszabadság – és a logika is ugyanaz: e rendelkezést „az általános jogelvek és különösen az alapvető jogok fényében kell értelmezni” ( 69 ).

90.

A fenti megfontolásokból következően az ERT ítélkezési gyakorlat a Szerződések alapszabadságokra vonatkozó rendelkezéseinek az alapvető jogokra tekintettel történő értelmezésén alapul. Az alapvető jogok vizsgálatának szerepe ezen alapszabadságok tiszteletben tartása kérdésének eldöntése. ( 70 ) Ezen ítélkezési gyakorlat lehetővé teszi a tagállam által hivatkozott igazolás elutasítását az uniós jogrend által elismert valamely alapvető jog sérelme miatt. ( 71 )

91.

Így az ERT ítélkezési gyakorlat keretében az alapvető jogok kérdése és az alapszabadságok kérdése elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Ebből következik, hogy álláspontom szerint sem módszertani, sem jogszabályi szinten nem választható szét e két kérdés, ahogyan azt a Bizottság a jelen ügyben javasolja.

92.

A Charta hatálybalépése a Bíróság eddig hozott ítéleteiben nem bolygatta fel ezen elemzést. E tekintetben emlékeztetek arra, hogy a Bíróság a Pfleger és társai ( 72 ) ítéletben kimondta, hogy az ERT ítélkezési gyakorlat a Charta keretében is alkalmazandó. Pontosabban ezen ítéletben a Bíróság kimondta, hogy „[h]a valamely tagállam az uniós jog szerinti kivételeket vezet be a Szerződés által biztosított valamely alapvető szabadság akadályozásának igazolása céljából, azt úgy kell tekinteni […], hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében »végrehajtja az uniós jogot«”. ( 73 )

93.

A Chartával összefüggésben hozott Berlington Hungary és társai ítéletben, ( 74 ) az AGET Iraklis ítéletben, ( 75 ) valamint a Global Starnet ítéletben ( 76 ) a Bíróság teljesen hagyományos módon alkalmazta az ERT ítélkezési gyakorlatot a kérdéses nemzeti szabályozásnak az alkalmazandó alapszabadságokra tekintettel történő lehetséges igazolásával összefüggésben.

94.

Igaz, a Pfleger és társai ítéletben ( 77 ) a Bíróság formálisan különválasztotta a szóban forgó nemzeti szabályozásnak a Charta 15–17. cikkel való összeegyeztethetőségének kérdését az alapszabadságok kérdésétől. Mindazonáltal véleményem szerint ezen ítéletből nem vonhatók le egyértelmű következtetések. Egyrészt a szóban forgó nemzeti szabályozás igazolható volt az alapszabadságokra tekintettel, ezért a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróságra bízta az arányosság vizsgálatának elvégzését ( 78 ). Ezzel összefüggésben az említett szabályozás további, a Charta rendelkezéseire tekintettel történő vizsgálata az ERT ítélkezési gyakorlat fényében vált szükségessé. Másrészt a Bíróság nem tartotta szükségesnek a Charta rendelkezéseinek in concreto vizsgálatát, jelezve, hogy amennyiben a nemzeti szabályozás aránytalanul korlátozza a szolgáltatásnyújtás szabadságát, az automatikusan összeegyeztethetetlen e rendelkezésekkel, így e vizsgálat nem szükséges. ( 79 ) Tehát ahogyan a SEGRO és Horváth ( 80 ) egyesített ügyekre vonatkozó indítványomban jeleztem, a Pfleger és társai ítélet ( 81 ) kétséget hagy annak lehetőségét illetően, hogy a Charta állítólagos megsértése vizsgálható‑e az alapszabadságok megsértésének kérdésétől függetlenül.

95.

Számomra a Bizottság második kifogása nem vezethető le csupán az ERT ítélkezési gyakorlat logikájából. Álláspontom szerint ezen ítélkezési gyakorlat újabb kiterjesztéséről – vagy akár elferdítéséről – van szó.

96.

A Bizottság nem kevesebbet kér a Bíróságtól, mint azt, hogy nyilatkozzon az elsődleges uniós joggal már ellentétesnek talált nemzeti szabályozás kapcsán a Chartában biztosított egyik alapvető jogról. A Bizottság második kifogására való válaszadásra vonatkozó hatáskörének megállapításával, vagy ellenkezőleg, e hatáskör hiányának megállapításával a Bíróság két különböző filozófia közül választana az alapvető jogoknak az „eltéréssel járó” helyzetekben betöltött szerepét illetően.

97.

Az első, az ERT‑ítéletből eredő filozófia szerint a Bíróság az „eltéréssel járó” helyzetekben nem alapvető jogokkal kapcsolatos problémát old meg az alkotmánybíróságokhoz hasonlóan. A Bíróság e problémát annyiban érinti, amennyiben ez annak megvizsgálásához szükséges, hogy a tagállam eltérhet‑e különösen valamely alapszabadságtól. Másként fogalmazva, a Bíróság akkor nyilatkozik az alapvető jogok kérdéseiről, amikor azok az uniós jog hatálya alá tartoznak, annak funkcionális vetületét értve.

98.

A második filozófia szerint, amelyet a jelen ügyben a Bizottság sugall, az alapvető jogok tiszteletben tartásának ellenőrzése elkülönül az alapszabadságokkal való összhang kérdésétől. Az említett alapszabadságok korlátozása a Charta hatályának kapujaként működik. E kaput kinyitva a tagállam kötelezettséget vállal arra, hogy tiszteletben tartja az abban elismert alapvető jogokat, és a Bíróságnak hatásköre van önállóan nyilatkozni a szóban forgó nemzeti szabályozásnak az egyes alapvető jogokkal való összeegyeztethetőségéről.

99.

A Bizottság számára a tagállamok jogi szabályozásainak a Chartára tekintettel való vizsgálata a jelenlegihez hasonló ügyekben a jogállamiság ezen államokban való tiszteletben tartásának biztosításához szükséges. Ezekben az ügyekben a Charta megsértésének megállapítása a kérdéses jogi szabályozással érintett jogalanyok számára e jogállamiság konkretizálódásának minősülne. Emellett a Charta ilyen alkalmazása növelné annak láthatóságát, és az uniós polgárok összessége számára az uniós jog legitimációjával járna.

100.

Véleményem szerint a Bíróságnak az első filozófiához kellene ragaszkodnia, és nem lépni arra a területre, amelyre a Bizottság vinni szándékozik.

101.

Először is fontos emlékeztetni arra, hogy az uniós jogrendben a jogállamiság dimenziója, amely ugyanolyan fontos, mint az alapvető jogok politikájának előmozdítása, az Unió és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás tiszteletben tartásában áll ( 82 ). A tét a Bíróságnak az általa védelemben részesített alapvető jogok címén valamely tagállami politikába történő beavatkozásának jogszerűsége.

102.

Álláspontom szerint a hatáskörök helyes megosztása szempontjából minél inkább az Unió rendelkezik – a hatásköreinek megfelelően – valamely politika és az adott területre vonatkozó közös szabályok kidolgozásának eszközei felett, annál jogszerűbb, hogy e téren az uniós jogban előírt alapvető jogok tiszteletben tartását érvényesíti. Márpedig emlékeztetek arra, hogy az eltéréssel járó valamely helyzetben a tagállam esetleg olyan területen lép fel, ahol nincs a kérdést egységesítő, harmonizáló vagy akár koordináló uniós eszköz. E tagállam a saját hatáskörébe tartozó nemzeti politikát hajt végre. E téren csupán valamely alapszabadság vagy akár egy negatív harmonizációs norma alkalmazandó, bármilyen jelentős legyen is. Másként fogalmazva az uniós jog keretet szab a tagállamok azon hatáskörének, hogy végrehajtsák nemzeti politikájukra vonatkozó döntéseiket, azonban e hatáskörük nem az uniós jogból ered, ( 83 )és az uniós jog nem határozza meg e hatáskör gyakorlását. ( 84 )

103.

Ennek ellenére, ahogyan az a jelen indítvány 85–87. pontjában szerepel, az ERT ítélkezési gyakorlatnak normatív indokai vannak: (1) biztosítani kell az alapszabadságok egységességét és hatékony érvényesülését, (2) az EUM‑Szerződést mindenféleképpen úgy kell értelmezni, hogy az tiszteletben tartsa az alapvető jogokat, (3) nyilatkozni kell ezen alapvető jogokról az alapszabadságokra vonatkozó jogvita eldöntése érdekében.

104.

Mindazonáltal a jelen ügyben a Bizottság által javasolt filozófiát követve ezen igazolások már nem állnak fenn: (1) nehezen állítható, hogy az alapszabadságok egységességét és hatékony érvényesülését fenyegető kockázat áll fenn, melyet orvosolni kell, ugyanis a nemzeti szabályozás semmi esetre sem egyeztethető össze ezen alapszabadságokkal, (2) már nem az EUM‑Szerződés alapvető jogok fényében való értelmezéséről van szó, hanem valamely alapvető jog önálló alkalmazásáról, és (3) nincs szükség az alapvető jogok terén történő beavatkozásra az alapszabadságokra vonatkozó jogvita eldöntéséhez. Nem marad más, mint az „uniós jog hatályára” vonatkozó érv, nem a funkcionális, hanem pusztán formális dimenziójában értve: az uniós jogtól való eltérésről van szó, így a Charta alkalmazandó. Azonban nem vagyok biztos abban, hogy ezen érv kellő normatív igazolást nyújt a Bíróság részéről valamely nemzeti politika alapvető jogokra tekintettel történő felülvizsgálatának igazolására. ( 85 )

105.

Másodszor a Charta hatálybalépése nem igazolhatja a Bíróság alapvető jogokra vonatkozó hatáskörének az „eltéréssel járó” helyzetekre való kiterjesztését. E tekintetben csupán arra emlékeztethetek, hogy a Charta hatálybalépése nem járhat az Unió hatásköreinek kiterjesztésével. ( 86 ) Ráadásul az ERT ítélkezési gyakorlat kiterjesztése szembemenne a történelmi fejlődéssel, tekintettel e jogi eszköz elfogadásának eljárására.

106.

Ugyanis emlékeztetni kell arra, hogy a Charta 51. cikkének (1) bekezdése, melynek értelmében a Charta kizárólag annyiban köti a tagállamokat, amennyiben azok az uniós jogot „hajtják végre”, legalábbis heves vitát kiváltó szerkesztési eljárásban született, melynek során felszínre került azon félelem, hogy a Bíróság a Chartát széles körben alkalmazza a nemzeti jogszabályok felülvizsgálatára. ( 87 ) Az eredmény, mint ismeretes, kétértelmű: egyrészt e rendelkezés szövegének végleges változata kizárni látszik az „eltéréssel járó” helyzeteket, másrészt a Chartához fűzött magyarázatok ( 88 ) említést tesznek az ERT‑ítéletről. Mindazonáltal ezen eljárásból világosan kitűnik a Charta nemzeti politikákra való elővigyázatos alkalmazásának óhaja: a Charta címzettjei mindenekelőtt az Unió intézményei, szervei és hivatalai, és „kizárólag” korlátozott esetekben a tagállamok. Tekintettel az említett 51. cikk (1) bekezdésének a Charta szerkesztői által választott szövegére és a Chartához fűzött magyarázatok ellenére ezen elővigyázatosság különösen az „eltéréssel járó” helyzetekkel kapcsolatban egyértelmű.

107.

Ebben az összefüggésben a Bíróság az Åkerberg Fransson ítéletben ( 89 ) jogszerűen mondta ki az alapvető jogokra vonatkozó hatáskörének folytonosságát, ( 90 ) és biztosította ezáltal a Charta alkalmazási köre és az unió általános jogelveinek alkalmazási köre közötti üdvözlendő koherenciát. Azonban aligha volna összhangban a Charta szerkesztőinek akaratával a Chartát megelőzően fennálló helyzet meghaladása az eltéréssel járó helyzetek esetében. Közelebbről nem vagyok biztos abban, hogy valamely nemzeti szabályozásnak a Charta által biztosított alapvető jogok fényében való vizsgálata – olyan esetben, amikor ez nem szükséges az alapszabadságok kérdésének megoldásához – összhangban állna ugyanezen szerkesztők által a Charta 51. cikkének (1) bekezdésében előírt korlátok alátámasztására használt logikával. Még kevésbé állna összhangban e logikával például az áruk szabad mozgásának akadályozásából adódó lehetőség felhasználása a nemzeti jogszabálynak a munkavállalók számára elismert alapvető jog – mint amilyen a Charta 31. cikke (Tisztességes és igazságos munkafeltételek) – szempontjából való elkülönült és önálló felülvizsgálatára.

108.

Harmadszor emlékeztetni kell arra, hogy az Unióban az alapvető jogok többszintű védelmi rendszert alkotnak, amelynek részei a nemzeti alkotmányok és az EJEE, amelyhez az összes tagállam csatlakozott. ( 91 )

109.

Így a Bíróság számára az a tény, hogy valamely „eltéréssel járó” helyzetben nem nyilatkozik az alapvető jogokkal kapcsolatos valamely kérdésről, nem jelenti azt, hogy rendszerszinten hiányosságok vannak az uniós polgárokat megillető alapvető jogok védelmében. Az uniós polgárok számára rendelkezésre állnak nemzeti jogorvoslati eljárások, és azok kimerítése esetén keresetet indíthatnak az EJEB előtt.

110.

A Bíróság alapvető jogok terén történő beavatkozásának tehát azon területekre kellene összpontosulnia, amelyek valóban a felelősségi körébe tartoznak, vagyis elsősorban magának az Uniónak a fellépésére és a tagállamokéra, amikor az Unió politikáit hajtják végre. ( 92 ) E téren a Bíróságnak a lehető legnagyobb eréllyel kell ellátnia feladatát ( 93 ). Az „eltéréssel járó” helyzetekben azonban valóban az Unió és a Bíróság felelőssége‑e beavatkozni, amikor ez nem szükséges az alapszabadságok kérdésének rendezése és az uniós jog egységességének vagy hatékony érvényesülésének biztosítása érdekében?

111.

Az uniós jog legfelsőbb szintű értelmezőjeként azonban a Bíróság feladata biztosítani az Unió hatáskörén belül e jogok tiszteletben tartását. ( 94 ) A Bíróságnak a nemzeti alkotmánybíróságoktól és az EJEB‑től eltérően nincs különös felhatalmazása az alapvető jogok tagállamok általi esetleges megsértésének szankcionálására. Így csupán azt tanácsolhatom, hogy az „eltéréssel járó” helyzetekben szigorúan értelmezze az e téren fennálló hatáskörét.

112.

E megfontolások összessége arra ösztönöz, hogy a Bíróságnak elsődlegesen azt javasoljam, hogy utasítsa el a Bizottság második kifogását.

113.

Feltételezve, hogy a Bíróság megállapítja hatáskörének fennállását arra, hogy nyilatkozzon a Bizottság második kifogásáról, másodlagosan úgy vélem, hogy az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑a (1) bekezdésének a Charta 17. cikkére tekintettel történő önálló vizsgálata mindenképpen járulékos jellegű.

114.

Ugyanis a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az alapszabadságokat korlátozó valamely nemzeti szabályozás egyben korlátozza a Charta 15. cikkében (A foglalkozás megválasztásának szabadsága és a munkavállaláshoz való jog), 16. cikkében (A vállalkozás szabadsága) és 17. cikkében (A tulajdonhoz való jog) biztosított jogokat is. Másfelől, amennyiben e korlátozás nem igazolható ezen alapszabadságok keretében, az nem engedhető meg a Charta 52. cikkének (1) bekezdése alapján sem, ( 95 ) az említett 15., 16. és 17. cikkek tekintetében. ( 96 )

115.

A Bizottság azonban azt adja elő, hogy noha a Charta 15. és 16. cikkén alapuló külön vizsgálat főszabály szerint nem indokolt – mivel e cikkek tartalma megegyezik az EUM‑Szerződésben biztosított alapszabadságok tartalmával –, a jelen ügyben szükség van e vizsgálatra, mivel a Charta 17. cikkének tartalma tágabb, mint a tőke szabad mozgásáé vagy a letelepedés szabadságáé.

116.

Ez az érvelés aligha meggyőző számomra. Mindenekelőtt megjegyzem, hogy a jelen indítvány 114. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatban a Bíróság nem tett különbséget a Charta 15., 16. és 17. cikke között, véleményem szerint egyszerű okból: a foglalkozás megválasztásának szabadságához és a munkavállaláshoz való joghoz hasonlóan a tulajdonhoz való jog is az alapszabadságok címén védett gazdasági jog, így ezek tartalma, ha nem is teljes mértékben, de nagyrészt átfedésben van. ( 97 ) Közelebbről, ahogyan az első kifogás elemzése során emlékeztettem rá, ( 98 ) a tulajdonhoz, különösen az ingatlantulajdonhoz való hozzáférést korlátozó vagy annak használatát szabályozó nemzeti jogszabályok (elsődlegesen) a tőke szabad mozgását és (járulékosan) a letelepedés szabadságát korlátozzák.

117.

Márpedig mivel olyan jogi szabályozásról lévén szó, mint az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése, a tulajdonhoz való jog és a tőke szabad mozgása között teljes átfedés van.

118.

Ugyanis a SEGRO és Horváth ítéletben a Bíróság kimondta, hogy az olyan szabályozás, amely előírja a mezőgazdasági földterületre vonatkozó, szerződésen alapuló haszonélvezeti jogok megszűnését, „maga a célja alapján” korlátozza a tőke szabad mozgását, mivel az említett szabályozás „[megfosztja] az érdekeltet [mind] azon lehetőségtől, hogy továbbra is élvezhesse az általa megszerzett jogokat, […] [mind] e jog elidegenítésének lehetőségétől is” ( 99 ). Márpedig ugyanezen indokok arra a következtetésre vezetnek, hogy a vitatott szabályozás a Charta 17. cikke (1) bekezdésének második mondatában tiltott „tulajdontól való megfosztással” jár. ( 100 )

119.

Továbbá ezen ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a vitatott szabályozás nem igazolható az EUMSZ 63. és EUMSZ 65. cikk alapján, tekintettel többek között azon tényezőkre, amelyek e szabályozásnak a Charta 17. cikkével és 52. cikkének (1) bekezdésével való összeegyeztethetetlenségét bizonyítják, vagyis egyrészt azt, hogy az érintett haszonélvezeti jogokat kevésbé korlátozó intézkedések elfogadására is lehetőség lett volna a Magyarország által követett célok elérésére, ( 101 ) másrészt a haszonélvezeti jogok érintett jogosultjainak nyújtandó megfelelő ellentételezés rendszerének hiánya. ( 102 )

120.

Másként fogalmazva mind az EUMSZ 63. cikkben és a Charta 17. cikkében biztosított jogokba való beavatkozás megállapítása érdekében elvégzendő elemzés, mind e beavatkozás igazolásának lehetősége ugyanazon tényezőkön alapul, így lényegében azonos eredményre vezet.

121.

Ebben az összefüggésben a vitatott szabályozásnak a Charta 17. cikke alapján történő, az EUMSZ 63. cikk alapján végzett vizsgálaton felüli önálló vizsgálatának mesterkélt volta kitűnik abból is, hogy a felek a második kifogás keretében lényegében ugyanazon érveket adják elő, mint az első kifogás keretében, vagy akár csupán visszautalnak azon érveikre.

122.

Nem győz meg a Bizottság azon érve sem, amely szerint a vitatott szabályozásnak a Charta 17. cikkén alapuló önálló vizsgálata elengedhetetlen volna a jogalanyok nemzeti bíróságok előtti kedvezőbb helyzetének biztosítása céljából, különösen a magyar állam elleni, felelősség megállapítása iránti esetleges keresetek keretében.

123.

Ugyanis erősen kétséges, hogy milyen hozzáadott értéket képviselne az érintett jogalanyok számára a Bíróságnak a Charta 17. cikke megsértését megállapító esetleges ítélete. Az érdekeiket már védi az EUMSZ 63. cikke, ami a nemzeti bíróság előtt hivatkozható, közvetlen hatályú jogi norma. Ez utóbbi cikk ugyanazon buktatóit „rója fel” a vitatott szabályozásnak, mint amelyeket az említett 17. cikk szankcionál – a tulajdontól való ellentételezés nélküli megfosztást –, és ezzel összefüggésben megnyitja számukra a megfosztás megfelelő ellentételezéséhez való jogot. Összefoglalva a Bíróság nem mulasztja el a jogalanyok uniós jogból fakadó jogainak védelmére vonatkozó feladatát, ha nem nyilatkozik ez utóbbi cikkről. Közelebbről, ami az állam felelősségének megállapítására irányuló kereseteket illeti, az uniós jogban e téren előírt feltételek ( 103 ) már teljesülhetnek a vitatott szabályozásnak az EUMSZ 63. cikkel való összeegyeztethetetlenségére tekintettel. Ebben az összefüggésben a hivatkozott uniós jogi normák halmozása nem tesz lehetővé az említett jogalanyok számára jelentősebb kárra való hivatkozást.

124.

A vitatott szabályozásnak a Charta 17. cikkére tekintettel történő e vizsgálatát véleményem szerint nem igazolja azon egyedüli cél sem, hogy a Bizottság számára lehetővé tegye, hogy egy esetleges ismételt kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban nagyobb mértékű bírság vagy kényszerítő bírság kiszabását kérje. Mivel az EUM‑Szerződésben biztosított alapszabadságok az elsődleges uniós jog alapvető normáinak minősülnek, ezek egyikének megsértése már önmagában „súlyos” jogsértésnek tekintendő a pénzügyi szankciók kiszabása során. ( 104 ) Nem látom tehát, hogy a tulajdonhoz való jog megsértésének megállapítása mit tenne hozzá az egyenlethez a jelen ügyben.

125.

Végül, a Charta 17. cikke (1) bekezdésének önálló vizsgálata nem válik elkerülhetetlenné kizárólag amiatt, hogy a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárás egy objektív eljárás, így a Bizottság feladata meghatározni a tagállam által állítólagosan megsértett szabályokat, a Bíróság feladata pedig megvizsgálni, hogy a kötelezettségszegés fennáll‑e, vagy sem. ( 105 )

126.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az EUMSZ 258. cikk által létrehozott eljárás valamely tagállam uniós jogot sértő magatartásának megállapítására irányul. Ezen eljárás célja az ilyen kötelezettségszegések és azok következményeinek hatékony megszüntetése. ( 106 ) Márpedig a jelen ügyben, ahogyan azt bemutattam, az EUMSZ 63. cikk és a Charta 17. cikke ugyanazokat az érdekeket védi, és a nemzeti jogi szabályozás ugyanazon buktatóit szankcionálja. Következésképpen e célkitűzés eléréséhez elegendő az első cikk alapján választ adni.

127.

Ráadásul tudomásom szerint az előzetes döntéshozatali eljárásban a Bíróság nem vizsgálja meg járulékos jelleggel a nemzeti szabályozást a Chartára tekintettel, ha e szabályozás az uniós anyagi jog valamely szabályával már ellentétes. ( 107 ) A SEGRO és Horváth ítélet e megközelítésre szolgál példával. Véleményem szerint ez a helyes igazságszolgáltatási politika ( 108 ), és sajnálatos volna erről lemondani a kötelezettségszegés megállapítása iránti eljárásban.

128.

Arra az esetre, ha a Bíróság nem osztaná álláspontomat, és úgy döntene, hogy megvizsgálja a vitatott szabályozást a Charta 17. cikkére tekintettel, harmadlagosan az alábbi észrevételeket teszem.

129.

A tulajdonhoz való alapvető jog régóta a Bíróság által védett általános uniós jogelvek között szerepel. ( 109 ) E jog a Charta 17. cikkében is szerepel, amelynek (1) bekezdése ( 110 ) értelmében „[m]indenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát birtokolja, használja, azzal rendelkezzen, és azt örökül hagyja. Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani, kivéve, ha ez közérdekből, a törvényben meghatározott esetekben és feltételekkel, valamint az ezáltal elszenvedett veszteségekért kellő időben fizetett méltányos összegű kártalanítás mellett történik. A tulajdon használatát, az általános érdek által szükségessé tett mértékben, törvénnyel lehet szabályozni.”

130.

A Chartához fűzött magyarázatok pontosítják, hogy a Charta 52. cikke (3) bekezdésének megfelelően a 17. cikk (1) bekezdésében elismert tulajdonhoz való jog tartalma és terjedelme azonos az EJEE első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkében biztosított jogéval. ( 111 ) Az előbbi értelmezéséhez tehát azon jelentéshez kell fordulni, amelyet az EJEB a másodiknak tulajdonít. ( 112 )

131.

E két szövegre tekintettel a jelen indítványban kifejtem azon indokokat, amelyek alapján álláspontom szerint az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdésével megszüntetett haszonélvezeti jogosultságok „javaknak” minősülnek (2), amelyeket „jogszerűen szereztek meg” (3), a vitatott szabályozás e jogokba való beavatkozása pedig „tulajdontól való megfosztásnak” minősül (4), amely nem igazolható (5).

132.

Az EJEB‑nek az EJEE első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkére vonatkozó ítélkezési gyakorlata és a Bíróságnak a Charta 17. cikkének (1) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata a „javaknak” a tulajdonhoz való alapvető jog által védett fogalma önálló hatállyal rendelkezik, vagyis független a belső jogban elfogadott minősítéstől, és nem korlátozódik a szigorú értelemben vett tulajdonra. ( 113 )

133.

Az EJEB szerint annak meghatározásához, hogy valamely személy „javakkal” rendelkezik‑e, fontos megvizsgálni, hogy az összességükben vett körülmények e személyt az EJEE első kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke által védett „lényeges érdek” jogosultjává teszik‑e. Így nem csupán a „tényleges vagyontárgyak” élveznek védelmet, hanem minden „vagyoni értékű jog” is, ideértve a követeléseket, amelyek alapján e személy a belső jog alapján legalábbis jogszerűen és észszerűen elvárhatja a tulajdonhoz való jog tényleges élvezetének megszerzését. ( 114 )

134.

A Bíróság a maga részéről kimondta, hogy a Charta 17. cikkének (1) bekezdésében szereplő „tulajdon” körébe tartoznak az olyan „vagyoni értékű jogok”, amelyekből a jogrendre tekintettel olyan megszerzett jogi helyzet következik, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult e jogait saját maga javára önállóan gyakorolja. ( 115 ) Noha ez a teszt megfogalmazását tekintve különbözik az EJEB által használttól, a biztosított érdekek lényegében azonosak.

135.

A Bíróság által alkalmazott teszttel összhangban annak meghatározása érdekében, hogy a jelen ügyben szereplő haszonélvezeti jogok védett „javak”‑e, meg kell vizsgálni, hogy teljesül‑e két feltétel, vagyis egyrészt e jogok vagyoni értéket képviselnek‑e, másrészt azokból olyan megszerzett jogi helyzet következik‑e, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult e jogait saját maga javára önállóan gyakorolja.

136.

Márpedig az első feltételt illetően a Bizottsághoz hasonlóan megjegyzem, hogy a haszonélvezeti jog a jogosultjának részleges uralmat biztosít más dolga felett. E jog ugyanis lehetővé teszi a dolog használatát (usus) és hasznainak szedését (fructus), míg a dolog feletti rendelkezés joga (abusus) a tulajdonosnál marad, akit csökkentett jogosultságaira tekintettel „meztelen tulajdonosnak” neveznek. ( 116 ) Így a haszonélvezeti jog hagyományosan a tulajdonjog feldarabolásának minősül, vagy korlátozott dologi jognak, amelyet személyes szolgalomnak kell minősíteni. ( 117 )

137.

Az olyan jog, amely a dolog élvezetét teszi lehetővé, a jogosultja számára vitathatatlanul vagyoni előnyt jelent, így vagyoni értéknek minősül. Ráadásul emlékeztetek arra, hogy a jelen ügyben szereplő haszonélvezeti jogok e földterületek hasznosítását teszik lehetővé. Az ilyen jogok így jelentős vagyoni értékkel bírnak. E tekintetben, ellentétben azzal, amit a magyar kormány sugall, azon körülménynek, hogy a szóban forgó haszonélvezeti jogokat szerződésben alapították, és jogosultjaiknak fogalmilag csupán részleges uralmat biztosítanak az érintett földterületek felett, nincs jelentősége. ( 118 )

138.

Ezen értelmezést nem kérdőjelezi meg a magyar kormány által a tárgyaláson előadott azon érv sem, amely szerint az ilyen haszonélvezeti jogok nem ruházhatók át, ebből következően nem rendelkeznek piaci értékkel.

139.

Ugyanis az e haszonélvezeti jogok átruházhatóságát érintő esetleges törvényi vagy szerződéses korlátozások ( 119 ) nem érintik e jogok vagyoni természetét. E tekintetben elegendő rámutatni, hogy a kérdéses jogokat szerződéses jogviszony keretében a földtulajdonosok átengedték a haszonélvezetre jogosultaknak. Így, ahogyan a tárgyaláson a magyar kormány is elismerte, az említett jogok alapítására pénzügyi ellenérték fejében került sor. E körülmények önmagukban bizonyítják a vagyoni jelleget. ( 120 )

140.

A második feltételt illetően szükségtelen emlékeztetni arra, hogy mivel a haszonélvezeti jog dologi jog, a jogosult számára biztosított jogok kizárólagosak, vagyis mindenkivel szemben érvényesíthetők. ( 121 ) Következésképpen a jelen ügyben szereplő haszonélvezeti jogokból egyértelműen olyan megszerzett jogi helyzet következik, amely lehetővé teszi, hogy a jogosult e jogait saját maga javára önállóan gyakorolja.

141.

Emlékeztetek arra, hogy a magyar kormány szerint a vitatott szabályozással megszüntetett haszonélvezeti jogok nem részesülnek a Charta 17. cikkének (1) bekezdésében előírt védelemben, mivel azok megszerzése az alkalmazandó polgári jogi szabályokra tekintettel jogellenes volt, és ab initio érvénytelen.

142.

Ugyanis egyrészt amiatt, hogy a kérdéses jogokat 2002. január 1‑je előtt alapították külföldiek javára, azok e személyek általi megszerzése a devizagazdálkodásra vonatkozó nemzeti szabályozás értelmében a devizahatóság, vagyis a Magyar Nemzeti Bank által kibocsátott engedély megszerzéséhez volt kötve. Mindazonáltal az ez utóbbi intézmény által adott tájékoztatás szerint termőföldön létesítendő haszonélvezeti jog megszerzésére egyetlen esetben sem kértek devizahatósági engedélyt. Ilyen engedély hiányában pedig a szóban forgó haszonélvezeti jogokat nem lehetett volna érvényesen létrehozni.

143.

Másrészt az említett haszonélvezeti jogokat létesítő szerződések megkötésére a törvény megsértésével, a magyar állampolgársággal nem rendelkező természetes személyek és jogi személyek tekintetében előírt törvényes tulajdonszerzési tilalom megkerülése céljából került sor.

144.

E tekintetben, ahogyan azt a Charta 17. cikkének (1) bekezdése előírja, e rendelkezés kizárólag a „jogszerűen szerzett” tulajdont védi. E feltétel nem szerepel az EJEE első kiegészítő jegyzőkönyve 1. cikkének szövegében. Következésképpen álláspontom szerint e feltételt nem szabad túl tágan értelmezni – hacsak nem akarunk az e rendelkezés által biztosított védelem szintje alá menni. Ennélfogva véleményem szerint e feltételt teljesültnek kell tekinteni, ha a szóban forgó javak megszerzése észszerűen érvényesnek és jogszerűnek tekinthető a vitatott, beavatkozással járó intézkedések elfogadásáig, tekintettel e javak jogosultjainak jogszerű várakozására.

145.

A jelen ügyben a vitatott szabályozással megszüntetett haszonélvezeti jogok megszerzésének állítólagos ab initio jogellenességét illetően először is nem vagyok meggyőződve arról, hogy a magyar kormány valóban bizonyította a polgári jogi szabályok általa javasolt értelmezését.

146.

Ugyanis azon tényt illetően, hogy a megszüntetett haszonélvezeti jogok jogosultjai nem rendelkeztek devizahatósági engedéllyel, a régi Ptk. 215. §‑ának (1) és (3) bekezdéséből valóban kitűnik, hogy amennyiben hatósági jóváhagyás szükséges a szerződés hatálybalépéséhez, ha az engedélyt nem adják meg, az érvénytelenség jogkövetkezményei alkalmazandók e szerződésre.

147.

Mindazonáltal, egyrészt ahogyan azt a Bizottság állítja, és ahogyan a magyar kormány maga is elismerte az indokolással ellátott véleményre adott válaszában, egyetlen magyar bírósági ítélet sem minősítette a devizahatósági engedély hiányát olyan hibának, amely igazolta volna, hogy a haszonélvezeti szerződést ab initio semmisnek tekintsék.

148.

Másrészt a Bizottság azzal érvel, hogy a magyar bíróságoknak a régi Ptk. 237. §‑ának (1) és (2) bekezdésére vonatkozó ítélkezési gyakorlata szerint mielőtt megállapítanák valamely szerződés érvénytelenségét, a bíróságnak meg kell vizsgálnia, hogy érvényessé lehet‑e tenni a kérdéses szerződést, amely eset fennáll, ha az érvénytelenségi ok a szerződéskötést követően megszűnt, többek között az alkalmazandó jogszabályok módosítása folytán. Márpedig a devizahatósági engedély beszerzésének kötelezettségét 2001. június 16‑án hatályon kívül helyezték a vagyoni értékű jogok tekintetében. ( 122 ) Következésképpen, még ha feltételezzük is, hogy a szóban forgó haszonélvezeti jogokat létesítő szerződések egy adott időpontban érvénytelenek voltak az ilyen engedély hiánya miatt, e szerződések ezen időpontra visszamenőleges hatállyal érvényessé válhattak. ( 123 ) A nemzeti jog ezen értelmezése teljesen észszerűnek tűnik számomra.

149.

Ami a mezőgazdasági földterületeket érintő korlátozások megkerülésére vonatkozó állítólagos semmisségi okot illeti, a magyar kormány ugyancsak nem bizonyította olyan nemzeti bírósági döntés létezését, amely ezen az alapon jogellenessé nyilvánított volna valamely haszonélvezeti jogot. Ezzel szemben a Bizottság a Kúria azon ítéletére támaszkodik, amelyben e bíróság lényegében megállapította, hogy a haszonélvezeti jog mezőgazdasági földterületen való egyszerű alapítása önmagában nem tekinthető ilyen megkerülésnek.

150.

Másodszor, még ha feltételezzük is, hogy a nemzeti polgári jogi szabályok magyar kormány általi értelmezése helyes, ez nem akadályozná meg, hogy a szóban forgó haszonélvezeti jogokat „jogszerűen szerzett” javaknak lehessen tekinteni, tekintettel azon jogszerű várakozásra, amelyet a körülmények e jogok jogosultjainál keletkeztethettek.

151.

E tekintetben emlékeztetek arra, hogy az 1991‑ben és 1994‑ben a mezőgazdasági földterületek magyar állampolgársággal nem rendelkező természetes személyek és jogi személyek általi megszerzésének megtiltása érdekében bevezetett jogszabály‑módosításokat követően valószínűleg mindenki továbbra is szabadon szerezhetett haszonélvezeti jogot ilyen földterületeken. A termőföldről szóló 1994. évi törvényt csupán 2002. január 1‑jétől módosították annak érdekében, hogy kizárják a külföldi természetes vagy magánszemély esetében a mezőgazdasági földterületek tekintetében haszonélvezeti jog szerződéssel való létesítésének lehetőségét is. Márpedig a jelen keresettel érintett jogokat ezen időpont előtt létesítették.

152.

Ahogyan arra a Bizottság hivatkozik, a szóban forgó haszonélvezeti jogokat – legalábbis látszólag – jogszerűen létesítették, és azokat a hatáskörrel rendelkező hatóságok fenntartás nélkül bejegyezték az ingatlan‑nyilvántartásba. E bejegyzés döntő körülménynek minősül, ( 124 ) tekintettel a bizonyítás terén való jelentőségére ( 125 ) és a szóban forgó jogok harmadik személyekkel szembeni hivatkozhatóságára. ( 126 ) Továbbá senki sem kérdőjelezte meg e jogok jogszerűségét a vitatott szabályozás elfogadásáig, vagyis adott esetben számos éven át. ( 127 )

153.

A magyar kormány ezzel kapcsolatban nem cáfolhatja a jogos várakozás fennállását az érintett haszonélvezeti jogok jogosultjainak rosszhiszeműségére hivatkozva. Ugyanis a rosszhiszeműség nem vélelmezhető, azt bizonyítani kell. ( 128 ) Ahogyan azzal a Bizottság érvel, a magyar kormány nem szorítkozhat in abstracto, az esetről esetre történő vizsgálatot mellőzve annak állítására, hogy minden haszonélvező, aki nem a földtulajdonos közeli hozzátartozója, és aki csupán élt a fennálló jogi háttér nyújtotta lehetőségekkel, rosszhiszeműen járt el.

154.

Az EJEE 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkéhez hasonlóan ( 129 ) a Charta 17. cikkének (1) bekezdése is három különálló normát tartalmaz, vagyis egy főszabályt (első mondat: „Mindenkinek joga van ahhoz, hogy jogszerűen szerzett tulajdonát [élvezze] […]”), a tulajdontól való megfosztásra vonatkozó szabályt (második mondat: „Tulajdonától senkit sem lehet megfosztani […]”) és a tulajdon használatára vonatkozó szabályt (harmadik mondat: „A tulajdon használatát […] törvénnyel lehet szabályozni”).

155.

Ahogyan jeleztem, a vitatott szabályozás véleményem szerint az általa érintett haszonélvezeti jogok jogosultjainak tulajdonhoz való alapvető jogába való beavatkozást jelent, amely tulajdontól való megfosztásnak tekintendő (az említett 17. cikk (1) bekezdésének második mondata).

156.

Ugyanis az EJEB ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy ilyen megfosztás áll fenn a tulajdonjognak a javak formális elvonásával megvalósuló átruházása esetén. ( 130 )

157.

Márpedig egyrészt a vitatott szabályozás a mezőgazdasági földterületeken fennálló haszonélvezeti jogok törvény erejénél fogva történő megszüntetésével elvonta a kérdéses jogokat azok jogosultjaitól. E személyeket ténylegesen megfosztották az érintett földterületek használatának (usus) és hasznai szedésének jogától (fructus). ( 131 )

158.

Másrészt a szóban forgó haszonélvezeti jogok megszüntetése következtében az ugyanezen személyeket a szóban forgó mezőgazdasági földterületek felett megillető részjogosítványok (usus és fructus) átszálltak, pontosabban visszaszálltak a földterületek tulajdonosaira. Ahogyan azt a Bizottság helyesen állítja, irreleváns az a tény, hogy a jogosítványok átszállásának nem maga az állam, hanem magánszemélyek – az említett tulajdonosok – a kedvezményezettjei. ( 132 )

159.

Így a tulajdontól való megfosztás mindkét összetevője – az elvonás és az átruházás – véleményem szerint a jelen ügyben megjelenik.

160.

A vitatott szabályozás lehetséges igazolásának kérdése előzetesen az alkalmazandó módszertan tisztázását igényli.

161.

E tekintetben az EJEE 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke keretében a tulajdontól való megfosztással járó valamely intézkedés igazolásának tesztje abból áll, hogy először is e szöveg előírásainak megfelelően megvizsgálják, hogy e megfosztásra „közérdekből” és „a törvényben meghatározott feltételek, valamint a nemzetközi jog általános elvei szerint” került‑e sor.

162.

Ezt követően az EJEB ítélkezési gyakorlatának megfelelően meg kell határozni, hogy a nemzeti jogalkotó megfelelő egyensúlyt alakított‑e ki „a közérdek és az egyén alapjogainak védelmére vonatkozó követelmények között”, ami magában foglalja annak vizsgálatát, hogy „észszerű arányosság áll‑e fenn az alkalmazott eszközök és a valamely személyt a tulajdonától való megfosztással járó intézkedéssel elérni kívánt cél között” ( 133 ).

163.

Annak meghatározása érdekében, hogy a szóban forgó tulajdontól való megfosztás tiszteletben tartja‑e a kívánt egyensúlyt, a Bíróságnak többek között azt kell kutatnia, hogy e megfosztás nem ró‑e az érintett magánszemélyre „aránytalan terhet” ( 134 ). Annak értékeléséhez, hogy ez az eset áll‑e fenn, az EJEB a kártalanítás feltételeit veszi figyelembe. ( 135 ) E bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint „a javak értékével észszerű arányban álló összeg” megfizetése nélkül, ( 136 ) a tulajdontól való megfosztás rendszerint túlzott sérelmet jelent, és a kártalanítás teljes hiánya az 1. cikk talaján kizárólag rendkívüli körülmények között igazolható. ( 137 ) Továbbá az arányosság elvének való megfelelés érdekében a kártalanításnak észszerű időn belül kell megtörténnie. ( 138 )

164.

A Charta rendszerében a dolgok bonyolódnak. Egyrészt a Charta 17. cikkének (1) bekezdése szerint a tulajdontól való megfosztással járó intézkedésre kizárólag (1) közérdekből, (2) a törvényben meghatározott esetekben, (3) „kellő időben” fizetett „méltányos összegű” kártalanítás mellett kerülhet sor – ahol ez utóbbi két elem az EJEB ítélkezési gyakorlatából fakadó követelmények kodifikációja.

165.

Másrészt a Charta 52. cikkének (1) bekezdése „eltérést engedő általános szabályként” alkalmazandó. Márpedig e rendelkezés értelmében a tulajdonhoz való jog gyakorlásának korlátozásához az szükséges, hogy ezt (4) törvény írja elő, (5) tiszteletben tartsák e jogok „lényeges tartalmát”, és meg kell felelnie (6) az arányosság elvének, amely megköveteli, hogy e korlátozás (a) szükséges legyen, és (b) ténylegesen az Unió által elismert általános érdekű célkitűzéseket vagy mások jogainak és szabadságainak védelmét szolgálja.

166.

Mindazonáltal a Charta 52. cikkének (3) bekezdéséből fakadó azon követelményre tekintettel, hogy a védelem szintje ne legyen alacsonyabb az EJEE‑ben előírtnál, a következőképpen tűnik lehetségesnek e számos feltétel csoportosítása:

167.

A jelen ügyben tehát e négy feltétel fényében kell megvizsgálni a vitatott szabályozást.

168.

Az EJEB ítélkezési gyakorlatának megfelelően a „törvény által” kifejezés magában foglalja, hogy a tulajdontól való szóban forgó megfosztás feltételeit és módját kellően hozzáférhető, pontos és előre látható belső jogi norma határozza meg. ( 140 )

169.

A jelen ügyben a vitatott szabályozás hozzáférhető, pontos és előre látható módon mondja ki a szóban forgó mezőgazdasági földterületekre vonatkozóan nem közeli hozzátartozók között alapított haszonélvezeti jogok megszüntetését. Emellett a magyar törvény pontosan meghatározza a közeli hozzátartozók körét. ( 141 ) Úgy vélem tehát, hogy az első feltétel teljesül.

170.

Ami a szóban forgó megfosztást igazoló „közérdekű” cél fennállását illeti, az EJEB széles mérlegelési mozgásteret ismer el az EJEE részes államai számára. E bíróság tehát tiszteletben tartja azt a módot, ahogyan a nemzeti jogalkotó elképzeli a „közérdek” követelményét, kivéve ha a jogalkotó értékelése „nyilvánvalóan minden észszerű alapot nélkülöz” ( 142 ).

171.

Emlékeztetek arra, hogy a magyar kormány három különböző célkitűzésre hivatkozott a vitatott szabályozás igazolása érdekében, vagyis az agrárpolitika célkitűzésére, a devizagazdálkodásra vonatkozó nemzeti szabályozás megsértése szankcionálásának szándékára és a visszaélések elleni közérdekű küzdelem célkitűzésére. ( 143 )

172.

Tekintettel az e területen a tagállamok rendelkezésére álló mérlegelési mozgástérre, az ilyen célkitűzések véleményem szerint az Unió által elismert, a Charta 17. cikke (1) bekezdésének és 52. cikke (1) bekezdésének értelmében vett közérdekű céloknak tekinthetők.

173.

Főszabály szerint a Bíróságnak az EJEB‑hez hasonlóan széles mérlegelési mozgásteret kellene elismernie a nemzeti jogalkotó számára a tulajdontól való megfosztás arányosságát illetően. ( 144 )

174.

Így még e mérlegelési mozgásteret figyelembe véve is úgy vélem, hogy a tulajdontól való vitatott megfosztás nem tekinthető arányosnak a Magyarország által követett célokra tekintettel.

175.

Egyrészt az érintett haszonélvezeti jogok ex lege megszüntetésének arányosságára vonatkozó bizonyítási teher álláspontom szerint e tagállamot terheli. Márpedig e tagállam nem igazán mutatott be erre vonatkozó bizonyítékot; lényegében a kérdéses haszonélvezeti jogok jogellenességének hangsúlyozására szorítkozott.

176.

Másrészt és mindenesetre a Bizottság jelezte, hogy bizonyos, az ilyen ex lege megszüntetésnél kevésbé drámai intézkedések is lehetővé tették volna a Magyarország által követett célok elérését. Az agrárpolitika célkitűzését illetően lehetséges lett volna például azt megkövetelni, hogy a haszonélvezeti jog jogosultja tartsa fenn az érintett földterület mezőgazdasági rendeltetését, adott esetben saját maga hatékonyan biztosítva annak hasznosítását olyan feltételek mellett, melyek biztosítják annak fenntarthatóságát. Ami a devizagazdálkodásra vonatkozó nemzeti szabályozás megsértése szankcionálásának célját illeti, egyszerűen bírságot lehetett volna kiszabni. A visszaélések elleni közérdekű küzdelem célkitűzésével kapcsolatban az érintett haszonélvezeti jogok megszüntetése nem igazolható azok csalárd jellegének esetről esetre történő vizsgálata nélkül. ( 145 ) Ráadásul számomra e célkitűzések nem igazolják a kérdéses haszonélvezeti jogok megszüntetését ilyen rövid átmeneti időszak mellett. ( 146 )

177.

Emlékeztetek arra, hogy a vitatott szabályozás nem ír elő a megszűnt haszonélvezeti jogok jogosultjai számára sajátos kártalanítási rendszert. E jogosultak kizárólag a földtulajdonosoktól kaphatnak kártalanítást a magyar polgári jogon alapuló elszámolás keretében a haszonélvezeti jog megszűnésekor. ( 147 )

178.

A Bizottság és a magyar kormány nem ért egyet az alkalmazandó speciális szabályokat és a haszonélvezeti jog jogosultjának a tulajdonos általi kártalanítási lehetőségének terjedelmét illetően. A Bizottság szerint az új Ptk. 5:150. §‑ának (2) bekezdéséről ( 148 ) van szó, amely a haszonélvezeti jog megszűnésekor a haszonélvező által elvégzett és főszabály szerint a tulajdonost terhelő rendkívüli javítási vagy helyreállítási munkálatok költségének megtérítésére korlátozódik. Ezzel szemben a magyar kormány szerint elsősorban a Ptk. 6:180. §‑ának a szerződés teljesítése lehetetlenné válásának következményeire vonatkozó (1) bekezdésének ( 149 ) rendelkezései alkalmazandók, esetlegesen kiegészítve az 5:150. § (2) bekezdése szerinti elszámolással. Összességében e kormány szerint a haszonélvező olyan összegű kártalanításban részesülhet, amely megfelel az eredetileg a haszonélvezetért fizetett pénzügyi ellenérték időarányos részének és az általa eszközölt beruházásoknak – berendezések, ültetvények stb. – amelyek növelték a föld értékét. A Bizottság válasza az, hogy e kártalanítás nem fedezné sem a közvetlenül nem számszerűsíthető beruházásokat, amelyeket a haszonélvező abban a tudatban eszközölt, hogy a földön még huzamosabb ideig haszonélvezettel rendelkezik, sem az elmaradt hasznot.

179.

Véleményem szerint bármelyik legyen is az alkalmazandó magyar polgári jogi szabály, a kártalanítás előírt módjai nem felelnek meg a Charta 17. cikkének (1) bekezdésében előírt követelményeknek, mégpedig a tagállamok számára e területen elismert széles mérlegelési mozgástér ellenére sem.

180.

Ugyanis először is a polgári jog hivatkozott szabályai az érintett haszonélvezőre hárítják a neki járó kártalanítás behajtásának terhét, ami hosszadalmas és költséges eljárással járhat. ( 150 ) Márpedig az EJEB ítélkezési gyakorlata arra mutat, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely nem folyósítja automatikusan a szükséges kártalanítást, és amely az érintett magánszemélyt arra kötelezi, hogy jogait ilyen bírósági eljárásban érvényesítse, nem felel meg az EJEE 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikkében foglalt követelményeknek. ( 151 )

181.

Továbbá ugyanezen polgári jogi szabályok nem garantálják, hogy a haszonélvező a javak értékével észszerű arányban álló kártalanítást fog kapni. ( 152 ) Legfeljebb azt teszik lehetővé, hogy a kezdetben kifizetett ellenérték időarányos részét visszaszerezze, ami tehát nem veszi számításba a haszonélvezetnek az ex lege megszűnés napján fennálló valós értékét és a földterülettel kapcsolatban eszközölt bizonyos beruházásokat. Ráadásul, mivel a jelen ügyben azon javak, amelyektől a haszonélvezőt megfosztották, a „munkaeszközét” jelentették, a kártalanításnak szükségszerűen fedeznie kell e speciális veszteséget is, ami magában foglalja nem csupán az addigi veszteségeket, hanem a jövőbeni jövedelmek további részének elvesztését is, amelyre e haszonélvezők a föld hasznosítása révén szert tettek volna, ha haszonélvezeti jogukat nem szüntetik meg. ( 153 )

182.

Végül az ilyen kártalanítási módok a haszonélvező számára azon kockázattal járnak, hogy a tulajdonos fizetésképtelen, és nem tudja kifizetni e kártalanítást. ( 154 )

183.

A fentiekre tekintettel álláspontom szerint az átmeneti szabályokról szóló 2013. évi törvény 108. §‑ának (1) bekezdése összeegyeztethetetlen a Charta 17. cikkének (1) bekezdésével.

184.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy állapítsa meg: