1.

A jelen ügyben a Korkein hallinto‑oikeus (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Finnország) lényegében a 2009. szeptember 16‑i 988/2009/EK rendelettel ( 2 ) módosított, a szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 3 ) (a továbbiakban: 883/2004 rendelet) 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának és az EUMSZ 20. és 21. cikkének az értelmezését kéri a Bíróságtól.

2.

Lényegében egyfelől arról a kérésről van szó, hogy egy súlyos fogyatékossággal élő személy számára nyújtott személyes segítség a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „betegségi ellátásnak” minősül‑e, vagy épp ellenkezőleg, nem tartozik ez utóbbi hatálya alá. Másfelől a kérdést előterjesztő bíróság ez utóbbi esetre vonatkozóan felteszi a kérdést, hogy ellentétes‑e az EUMSZ 20. és 21. cikkel, ha a finn illetékes hatóság megtagadja egy ilyen segítség nyújtását olyan, finnországi lakóhellyel rendelkező súlyos fogyatékossággal élő személy számára, aki egy másik tagállamban, jelen ügyben Észtországban végzi felsőfokú tanulmányait.

3.

Az Európai Közösség nevében a Tanács 2009. november 26‑i 2010/48/EK határozatával ( 4 ) jóváhagyott, a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló ENSZ‑egyezmény 19. cikke kimondja:

„Az Egyezményben részes államok […] minden szükséges és hatékony intézkedést megtesznek annak érdekében, hogy a fogyatékossággal élő személyek teljes mértékben élvezhessék e jogaikat és a teljes közösségi befogadást és részvételt, beleértve a következők biztosítását:

[…]

[…]”

4.

A Finn Köztársaság 2016. május 11‑én ratifikálta a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezményt és az ahhoz kapcsolódó fakultatív jegyzőkönyvet. Ez az egyezmény és annak fakultatív jegyzőkönyve Finnországban 2016. június 10‑én lépett hatályba.

5.

A 883/2004 rendelet 1. cikke j), k) és l) pontja az alábbi meghatározásokat tartalmazza:

[…]”

6.

A 883/2004 rendeletnek „A rendelet alkalmazási köre” című 3. cikke ekképp rendelkezik:

„(1)   Ezt a rendeletet a következő szociális biztonsági ágakra vonatkozó valamennyi jogszabályra kell alkalmazni:

[…]

(2)   A XI. melléklet eltérő rendelkezései hiányában, ezt a rendeletet az általános és különleges, járulékalapú vagy nem járulékalapú szociális biztonsági rendszerekre, valamint a munkáltató vagy hajótulajdonos kötelezettségeihez kapcsolódó rendszerekre kell alkalmazni.

(3)   Ezt a rendeletet ugyancsak alkalmazni kell a 70. cikk alá tartozó különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra.

[…]

(5)   Ez a rendelet nem alkalmazandó:

[…]”

7.

A 883/2004 rendeletnek „A tagállamok nyilatkozatai e rendelet alkalmazási köréről” című 9. cikke előírja többek között, hogy a tagállamok minden évben írásban értesítik az Európai Bizottságot az e rendelet 3. cikkében említett jogszabályokról és rendszerekről.

8.

883/2004 rendelet 70. cikke értelmében:

„(1)   Ezt a cikket kell alkalmazni a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra is, amelyek olyan jogszabályokban kerülnek megállapításra, amelyek – személyi hatályuk, célkitűzéseik és/vagy a jogosultságra vonatkozó feltételeik miatt – a 3. cikk (1) bekezdésében említett szociális biztonsági jogszabályok, valamint a szociális segélyezés jellegzetességeit egyaránt magukban hordozzák.

(2)   E fejezet alkalmazásában a »különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás« az az ellátás, amelynek:

és

és

3.   A 7. cikk és e cím más fejezetei nem vonatkoznak az e cikk (2) bekezdésében említett ellátásokra.

4.   A (2) bekezdésben említett ellátások kizárólag abban a tagállamban nyújthatók, az ilyen tagállam jogszabályainak megfelelően, amelyben az érintett személy lakóhellyel rendelkezik. Az ilyen ellátásokat a lakóhely szerinti illetékes intézmény nyújtja, saját költségén”.

9.

A sosiaalihuoltolaki (szociális támogatásokról szóló törvény) (17.9.1982/710) 13. §‑ának (1) bekezdése így rendelkezik:

„13. §

A települési önkormányzatok a szociális támogatásokkal kapcsolatos kötelezettségeik keretében a jogszabályok tartalmának és terjedelmének tiszteletben tartása mellett gondoskodnak:

1)   a lakóik számára nyújtandó szociális szolgáltatások szervezéséről;

[…]”

10.

A szociális támogatásokról szóló törvény 14. §‑ának első albekezdése kimondja:

„E törvény alkalmazásában lakó az, akinek lakóhelye a väestökirjalaki (a népesség‑nyilvántartásról szóló törvény) (141/69) értelmében a településen található.

[…]”

11.

A laki vammaisuuden perusteella järjestettävistä palveluista ja tukitoimista (a fogyatékossággal élő személyek számára nyújtandó szolgáltatásokról és támogató intézkedésekről szóló törvény) (3.4.1987/380), a továbbiakban: a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény 1. és 3. §‑a, valamint a 8. §‑ának második albekezdése és a 8c. és 8d. §‑a következőképpen rendelkezik:

„1. §

A törvény célja

A jelen törvény célja azon lehetőségek előmozdítása, amelyek révén a fogyatékossággal élő személyek a társadalom egyenértékű tagjaiként másokkal együtt tudnak élni, és tevékenyek képesek lenni, valamint a fogyatékosság által okozott kellemetlenségek és akadályok kialakulásának megelőzése és azok megszüntetése.

[…]

3. §

A szolgáltatások és támogató intézkedések nyújtásával kapcsolatos felelősség

A települési önkormányzat gondoskodik arról, hogy a fogyatékossággal élő személyek számára nyújtandó szolgáltatások és támogató intézkedések úgy legyenek megszervezve, hogy azok tartalma és köre kielégítse a települési igényeket.

Az e törvény szerinti szolgáltatások és támogató intézkedések megszervezésekor figyelembe kell venni az igénylő egyéni segítségnyújtási igényét. (19.12.2008/981)

8. §

A fogyatékos személyeknek nyújtott szolgáltatások

[…]

A települési önkormányzat köteles kísérettel biztosított elfogadható szállítási, a napi tevékenységekhez kapcsolódó szolgáltatást, személyes segítséget, vagy támogatott lakhatást megszervezni valamely súlyos fogyatékossággal élő személy számára, ha e személy fogyatékossága vagy betegsége miatt az adott személynek feltétlenül szolgáltatásokra van szüksége ahhoz, hogy megbirkózzon a mindennapi élettevékenységekkel. Ugyanakkor nincs különleges kötelezettsége a települési önkormányzatnak támogatott lakhatást vagy személyes segítséget nyújtani akkor, ha a súlyos fogyatékkal élő személy számára szükséges ellátások nem biztosíthatóak a lakóhelye közelében. (19.2.2010/134)

8c § (19.12.2008/981)

Személyes segítség

E törvény alkalmazásában személyes segítség a súlyos fogyatékossággal élő személyek számára az alábbiakhoz nyújtott feltétlenül szükséges otthoni és nem otthoni segítség:

A személyes segítség célja segítséget nyújtani a súlyos fogyatékossággal élő személyek számára ahhoz, hogy az első bekezdésben említett tevékenységek végzése során megvalósíthassák saját döntéseiket. A személyes segítség megszervezése akkor lehetséges, ha a súlyos fogyatékkal élő személy képes meghatározni a segítség megvalósításának tartalmát és módját.

A személyes segítség megszervezése szempontjából az minősül súlyos fogyatékossággal élő személynek, aki hosszan tartó vagy súlyosbodó fogyatékosság vagy betegség miatt feltétlenül és visszatérően más személy segítségére szorul az első bekezdésben említett tevékenységek végzéséhez, ha ez a szükség nem kötődik közvetlenül az életkorának megfelelő betegséghez vagy képességvesztéshez.

Személyes segítség a mindennapi élet teendőinek ellátásához, valamint munkához és tanuláshoz a súlyos fogyatékossággal élő személy által feltétlenül igényelt mértékben nyújtható.

A fenti 3)–5) pontban meghatározott tevékenységek esetén a legalább havi 30 órás személyes segítség megszervezése szükséges, amennyiben alacsonyabb óraszámban nem biztosítható a súlyos fogyatékossággal élő személy számára elengedhetetlen segítség.

8d. § (19.12.2008/981)

A személyes segítség nyújtásának részletes szabályai

A személyes segítség nyújtásának részletes szabályai és a személyes segítség megszervezéséről való döntés során a települési önkormányzat figyelembe veszi a súlyos fogyatékossággal élő személy véleményét és kívánságait, valamint a szolgáltatási tervben meghatározott egyéni segítségnyújtásra való igényt és az életkörülmények összességét.

A települési önkormányzat az alábbi módokon szervezheti meg a személyes segítséget:

A fenti második bekezdés 1) pontjában meghatározott esetben a súlyos fogyatékossággal élő személyt adott esetben tanácsadással kell támogatni a segítő személy felvételével kapcsolatos kérdésekben.

Hacsak a súlyos fogyatékossággal élő személy érdeke azt jelentősen nem indokolja, nem lehet e személy rokona vagy más, hozzá közel álló személy a fenti második bekezdés 1) pontjában szereplő, őt segítő személy.”

12.

A, az alapeljárás felperese 1992‑ben született, lakóhelye a finnországi Espoo városában található. A cerebrális mozgászavarban szenved, továbbá súlyos mozgási nehézségekkel és kényszermozgásokkal küzd. A‑nak nyilvánvalóan már a mindennapi teendők ellátásához is jelentős segítségre van szüksége. Ennek megfelelően jogosult volt arra, hogy Espoo városa személyes segítőt biztosítson számára a Finnországban végzett középfokú tanulmányaihoz.

13.

2013 augusztusában A. személyes segítséget kért Espoo városától a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény alapján heti körülbelül öt óra házimunkához, többek között a bevásárlások, a takarítás és a mosások elvégzéséhez. Az alapeljárás irataiból kiderül, hogy a kérelem benyújtásakor A‑nak az észtországi Tallinnba kellett utaznia, hogy három éven át nappali képzés keretében jogi tanulmányokat folytasson, ami azzal járt, hogy három vagy négy napot az észt fővárosban kellett töltenie, miközben szándékai szerint a hétvégékre visszatért Espoo‑ba.

14.

A 2013. november 12‑i határozatban, amelyet a jogorvoslati kérelmet követő 2014. február 4‑i határozat is megerősített, A személyes segítség iránti kérelmét elutasították azzal az indokkal, hogy még ha A lakóhely szerinti települése változatlan marad is, külföldi tartózkodása akkor sem tekinthető alkalmi jellegűnek. Espoo városának véleménye szerint ez a települési önkormányzat nem köteles a szolgáltatásokat és támogató intézkedéseket külföldön nyújtani, mivel a külföldi tartózkodást annak jellege állandó tartózkodáshoz teszi hasonlatossá. Megállapította továbbá, hogy külföldön csak szabadság vagy üzleti utak idejére szervezhető meg a személyes segítség. Ezzel szemben nem biztosítható megtérítés, ha az érintett személy lakóhelye szerinti település külföldi tartózkodás miatt megváltozik, vagy ha az érintett személy egyébként huzamosan vagy állandó jelleggel külföldön lakik.

15.

2014. június 27‑i ítéletében a Helsingin hallinto‑oikeus (helsinki közigazgatási bíróság, Finnország) az A által benyújtott fellebbezés keretében lényegében jóváhagyta ezt az érvelést.

16.

Az ezen ítélettel szemben benyújtott fellebbezés ügyében eljáró Korkein hallinto‑oikeus (legfelsőbb közigazgatási bíróság) azonban úgy véli, hogy az ügy eldöntéséhez a Bíróság előzetes döntéshozatalára van szükség.

17.

A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény értelmében a személyes segítség a települési önkormányzat különös kötelezettségének körébe tartozó szolgáltatás, amelyhez a súlyos fogyatékossággal élő személyeknek alanyi joguk van. A személyes segítséget az említett törvényi fogalommeghatározás szerinti jellemzőknek megfelelő súlyos fogyatékossággal élő személyeknek kell nyújtani, ha a segítség az érintettnek egyéni segítségnyújtási igényére tekintettel feltétlenül szükséges. Ugyanakkor, bár nem vitatott, hogy A lakóhely szerinti települése a nemzeti jog alapján az észt fővárosban folytatott tanulmányai ellenére továbbra is Espoo, a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, hogy sem a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény szövege, sem annak előkészítő anyagai nem támasztják alá azt az elméletet, mely szerint a települési önkormányzat külföldi tartózkodás idején köteles a kért támogatást nyújtani.

18.

A Korkein hallinto‑oikeus ennélfogva úgy véli, hogy egyedül az uniós jog értelmezése útján bírálható el a fellebbezés. E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság mindenekelőtt arra kérdésre vár választ, hogy a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvényben bevezetett személyes segítség a jellemzői alapján betegségi ellátásnak minősül‑e, és így a 883/2004 rendelet alkalmazási körébe tartozik, vagy egy, a szociális támogatással összefüggő ellátásról van szó, mely esetben ez a személyes segítség nem tartozik az említett rendelet hatálya alá. A kérdést előterjesztő bíróság, amely a második esettel ért egyet, ezt követően felteszi a kérdést, hogy ellentétes‑e az EUM‑Szerződésnek az uniós polgárságra vonatkozó rendelkezéseivel az alapügyben kért személyes segítség nyújtásának megtagadása.

19.

A Korkein hallinto‑oikeus (legfelsőbb közigazgatási bíróság) az eljárást felfüggesztette, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

20.

E kérdésekkel kapcsolatban a finn, a cseh és a svéd kormány, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. A benyújtott észrevételekre figyelemmel a Bíróság úgy ítélte meg, hogy elegendő információval rendelkezik, és eljárási szabályzata 76. cikke (2) bekezdésének megfelelően úgy döntött, hogy nem tart tárgyalást.

21.

Első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi, hogy a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése a) pontjának értelmében vett betegségi ellátásnak kell‑e minősíteni egy olyan személyes segítséget, mint amilyen a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvényben szerepel, mely esetben ez utóbbi e rendelet alkalmazási körébe tartozik, vagy épp ellenkezőleg, az említett rendelet 3. cikke (5) bekezdése értelmében vett „szociális támogatások” körébe tartozó ellátásról van szó, amely ennek következtében kifejezetten nem tartozik az e jogi aktusban szabályozott, a szociális biztonságra vonatkozó nemzeti jogszabályokat koordináló rendszer hatálya alá.

22.

Ebben a második, a kérdést előterjesztő bíróság által előnyben részesített esetben a Bíróságnak lényegében arra a kérdésre kell választ adnia, hogy az uniós állampolgárságról és ez utóbbinak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló EUMSZ 20. és 21. cikkel ellentétes‑e, ha egy tagállam valamely települési önkormányzata azzal az indokkal tagadja meg egy súlyos fogyatékossággal élő lakosától az általa kért személyes segítséget, hogy ez a lakos felsőfokú tanulmányai elvégzése céljából időszakosan egy másik tagállamban tartózkodik.

23.

E kérdéseket ebben a sorrendben fogom megvizsgálni, miáltal az alábbiakban kifejtésre kerülő indokokból már most megállapíthatom, hogy a szóban forgó személyes segítségnyújtás a kérdést előterjesztő bíróság által sugalltakkal ellentétben nem minősíthető a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának értelmében vett „betegségi ellátásnak”, és hogy e szolgáltatásnak az olyan súlyos fogyatékossággal élő személytől a finn települési önkormányzat által történő megtagadása, mint A, ellentétes az EUMSZ 20. és 21. cikkel.

24.

A 883/2004 rendelet (valamint az azt megelőző jogi aktusok ( 5 )) által bevezetett rendszer megkülönbözteti egymástól egyfelől a 3. cikke (1) bekezdésében felsorolt, az alkalmazási körébe tartozó szociális biztonsági ellátásokat többek között az említett rendelet 3. cikke (5) bekezdése szerinti „szociális támogatásoktól”, amelyek nem tartoznak hatálya alá.

25.

A szociális biztonság és a szociális támogatás közötti határvonal kijelölése nem könnyű. A 883/2004 rendelet ugyanis nem tartalmazza e területek általános meghatározását, és e célból nem hivatkozik a tagállamok jogalkotására sem. Emellett nem vonja ki automatikusan az adott nemzeti rendszert a 883/2004 rendelet alkalmazási köréből, ha valamely tagállam elmulasztott e rendelet 9. cikkének megfelelően nyilatkozni arról, hogy ez a rendszer az említett rendelet alkalmazási körébe tartozik‑e. ( 6 )

26.

A Bíróság, mivel elég korán találkozott ezzel a problémával, két olyan feltételt állapított meg, amely általános szabályként lehetővé teszi a szociális biztonság körébe és a szociális támogatás területére tartozó ellátások közötti különbségtételt. Így, az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely ellátás akkor tekinthető szociális biztonsági ellátásnak:

27.

Az imént felsorolt két feltétel kumulatív jellegére tekintettel, ha e feltételek egyike nem teljesül, a szóban forgó ellátás nem tartozik a 883/2004 rendelet alkalmazási körébe.

28.

Olykor előfordul, hogy egy ellátási rendszer olyan jellemzőkkel bír, amelyek a szociális biztonság területéhez teszi hasonlatossá, miközben bizonyos tényezői miatt a szociális támogatások körébe tartozik, ami megbonyolítja a jelen indítvány 26. pontjában említett két feltétel elemzését.

29.

Az egyes nemzeti jogi szabályozásokat jellemző keveredéssel kapcsolatban a Bíróság rendszeresen rámutatott, hogy noha a rendelet alkalmazása szempontjából kívánatosnak tűnik egyértelműen elválasztani egymástól a szociális biztonság, illetve a szociális támogatás körébe tartozó jogszabályrendszereket, nem zárhatjuk ki annak a lehetőségét, hogy a személyi hatályuk, a célkitűzéseik és alkalmazásuk részletes szabályai alapján egyes jogi szabályozások egyidejűleg mindkét említett kategóriához hasonlítanak, és így nem lehet általánosságban osztályozni őket ( 8 ).

30.

Valóban, az 1408/71 rendelet 4. cikkének (2a) bekezdése és 10a. cikke, amelyet ez utóbbi rendelet szövegébe az 1992. április 30‑i 1247/92 tanácsi rendelet ( 9 ) illesztette be, és amelyet jelenleg a 883/2004 rendelet 3. cikkének (3) bekezdése, és a 70. cikke vesz részben figyelembe. Ami ez utóbbi rendeletet illeti, a 70. cikke állapítja meg „a különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátásokra” vonatkozó általános szabályokat, amelyek olyan jogszabályokra alkalmazandók, amelyek – személyi hatályuk, célkitűzéseik és/vagy a jogosultságra vonatkozó feltételeik miatt – a szociális biztonsági jogszabályok, valamint a szociális segélyezés jellegzetességeit egyaránt magukban hordozzák. E rendelkezés alkalmazási körébe nevezetesen azok az ellátások tartoznak, amelyek célja, hogy a „fogyatékossággal élők részére kifejezetten különös védelmet biztosítson, szoros kapcsolatban az érintett személy szociális környezetével az érintett tagállamban”, a 883/2004 irányelv 70. cikke (4) bekezdésének értelmében ez indokolja, hogy az ilyen ellátások kizárólag abban a tagállamban nyújthatók, az ilyen tagállam jogszabályainak megfelelően, amelyben az érintett személy lakóhellyel rendelkezik.

31.

Még ha a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „szociális biztonsági ellátás” és e rendelet 3. cikke (3) bekezdése és 70. cikke értelmében vett „különleges, nem járulékalapú pénzbeli ellátás” kölcsönösen kizárják is egymást, ( 10 ) ez utóbbi cikkek alkalmazása nem akkor sem feltételezi hogy a szóban forgó ellátások az említett rendelet alkalmazási körébe tartoznak, azaz hogy ugyanezen rendelet X. mellékletében szabályozott listában szereplő, tagállamonként felsorolt jogszabályokban található különleges, nem járulékalapú ellátásoknak minősülnek. Márpedig a Finn Köztársaság esetében a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény nem szerepel a 883/2004 rendelet említett X. mellékletében található listában. Úgy tűnik, ez a körülmény ad magyarázatot arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nyilvánvalóan elmulasztotta kérni a Bíróságtól az e rendelet 3. cikke (3) bekezdésének és a 70. cikkének értelmezését, és hogy az érdekelt felek ezzel kapcsolatosan nem tettek észrevételeket. ( 11 )

32.

Ennek fényében, a 883/2004 rendelet 3. cikke (2) bekezdésének és a 70. cikkének alkalmazási körén kívül, és ezáltal az e rendelet 3. cikke (1) és (5) bekezdésének különválasztását illetően, leginkább az a feltétel bír jelentőséggel a Bíróság által folytatott vizsgálat során, amely az említett rendelet 3. cikke (1) bekezdésében felsorolt kockázatokra vonatkozik. Ugyanis, noha egy nemzeti jogszabály a jogosultak részére a személyes szükségletek bármiféle egyéni és diszkrecionális mérlegelése nélkül jogilag meghatározott helyzetet biztosít, tekintettel arra, hogy a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése kimerítő jellegű felsorolást tartalmaz, egy olyan ellátás, amely nem az e cikkben megjelölt kockázatok egyikének kezeléséről szól, semmilyen esetben sem tartozik a 883/2004 rendelet alkalmazási körébe. ( 12 )

33.

Ugyan a Bíróságnak a jelen indítvány 26. pontjában felsorolt két feltétel meghatározására vonatkozó ítélkezési gyakorlata tehát kellően kidolgozott, e feltételeknek a Bíróság elé terjesztett helyzetekre történő alkalmazása azonban vitásabbnak látszik.

34.

A Bíróság által megállapított első feltétel szigorával kapcsolatban ugyanis joggal merülhet fel, hogy az érintett személyes szükségleteinek az illetékes nemzeti hatóság általi bármiféle egyéni és diszkrecionális mozgásterének mérlegelése a szociális biztonsági ellátássá minősítésének kizárásához vezethet. A Bíróság – véleményem szerint eléggé ellentmondásos módon – ugyanakkor megállapította, hogy e feltétel azon körülmény ellenére teljesült, hogy valamely támogatást kizárólag a kérelmező vagyonára, jövedelmeire, az általa eltartott gyermekei számára, ez utóbbiak életkorára tekintettel, az„egyéb személyes körülményeknek az illetékes hatóság általi figyelembevétele nélkül nyújtanak”, azon az alapon, hogy ezek a kritériumok objektívek és jogilag meghatározottak. ( 13 ) Ezzel szemben a közelmúltban a súlyos fogyatékosság társadalmi következményeinek ellensúlyozására szolgáló támogatásokra vonatkozóan a Bíróság a Bizottság által a Szlovák Köztársasággal szemben benyújtott kötelezettségszegés megállapítása iránt megindított eljárásban megállapította, hogy noha objektív és jogilag meghatározott szempontok alapján elkészült egy orvosi és szociális szakvélemény, valamint egy komplexnek mondott szakvélemény, – amelynek keretében a kompenzáció jogcímén nyújtandó támogatás fajtájával kapcsolatos javaslat megszületett –, a Bizottság nem bizonyította, hogy e feltételek anélkül alapozzák meg a szóban forgó ellátásokra való jogosultságot, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóság mérlegelési mozgástérrel rendelkezne azok nyújtását illetően. ( 14 )

35.

A Bíróság a második feltétel alkalmazását illetően, annak ellenére, hogy hivatkozott a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében kifejezetten felsorolt kockázatok vagy ellátások kizárólagos jellegére, elfogadta, hogy ugyan ez utóbbi nem szól az ápolásra való rászorultság kockázatáról, ( 15 ) az e kockázattal kapcsolatos ellátások az említett cikk értelmében vett „betegségi ellátások” körébe tartoznak és ezáltal a szociális biztonságra vonatkozó nemzeti szabályozások koordinációjára vonatkozó uniós szabályozás hatálya alá kerülnek. ( 16 ) Az ápolásra való rászorultság kockázata ugyanakkor csak meghatározott feltételek teljesülése esetén sorolható a betegségi kockázatok körébe, oly módon, amely nem terjeszti ki a 883/2004 rendelet alkalmazási körét, tekintettel arra, hogy ez utóbbi kifejezetten nem tartalmaz az említett kockázatra vonatkozó rendelkezést. Ennek megfelelően a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az ápolásra való rászorultság kockázatának kezelésére irányuló ellátásoknak nem csak a jelen indítvány 26. pontjában említett első feltételnek kell megfelelniük, hanem főleg „a más ápolására szoruló személyek egészségi állapotának és életkörülményeinek javítására [kell irányulniuk]” oly módon, hogy céljuk elsősorban „a betegségbiztosítási ellátások kiegészítése” ( 17 ). Az ápolásra való rászorultság kockázatára vonatkozó, általában hosszú időtartamú olyan ellátások tehát, mint ez utóbbi, legfeljebb kiegészítő jellegűek az említett rendelkezés hatálya alá tartozó, szigorúan vett „klasszikus” betegségi ellátásokhoz képest, amelyek inkább rövid ideig történő folyósításra szolgálnak, és szigorú értelemben a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdése a) pontjának hatálya alá tartoznak. ( 18 )

36.

E megfontolások fényében kell megvizsgálni, hogy a jelen indítvány 26. pontjában felsorolt két feltétel teljesül‑e az alapügyben, abból kiindulva, hogy, amint arra a kérdést előterjesztő bíróság helyesen rámutat, az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően az a körülmény, hogy a Finn Köztársaság nem nyilatkozott arról, hogy a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény a 883/2004 rendelet 3. cikkének hatálya alá tartozik, nem jelenti azt, hogy ez a törvény kívül esne ezen uniós jogi aktus alkalmazási körén.

37.

A kérdést előterjesztő bíróság bizonytalannak tűnik abban a kérdésben, hogy ez az első feltétel teljesült‑e. Ugyanis, noha megjegyzi, hogy a súlyos fogyatékossággal élő személyek személyes szükségleteit figyelembe vették a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvényben előírt személyes segítség nyújtása során – ami ezt az ellátást inkább a szociális támogatásokhoz teszi hasonlóvá –, e törvény az érintetteknek tudomására hozza, hogy ez a segítség jogilag meghatározott helyzetben, a jogosultak jövedelmi helyzetére tekintet nélkül, a személyes segítségnyújtáshoz való „alanyi jogot” jelent.

38.

A finn és a svéd kormány szerint a jogosult személyes szükségleteinek, valamint a települési önkormányzatot a személyes segítség nyújtására vonatkozó részletes szabályokkal és annak tartalmával kapcsolatban megillető mérlegelési mozgástér figyelembevétele tekintetében a szóban forgó helyzet hasonló lehet ahhoz, amelyhez az az ellátáshoz kapcsolódik, amely a 2015. szeptember 16‑iBizottság kontra Szlovákia ítélet (C‑433/13, EU:C:2015:602) alapját képezi. A Bizottság, és csekélyebb mértékben a cseh kormány ezzel szemben azon az állásponton van, hogy az első feltétel teljesült.

39.

A kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott tájékoztatást figyelembe véve hajlok arra, hogy ez utóbbi két érdekelt fél véleményével értsek egyet.

40.

Valóban tagadhatatlan, hogy az érintett személyes szükségletének figyelembevételét több alkalommal említi a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény, különösen annak 8c. és 8d. §‑a.

41.

Ugyanakkor megállapítható, hogy a személyes segítséget akkor kell nyújtania a települési önkormányzatnak, ha az érintett személy a területén lakik, és – jövedelmi helyzetére tekintet nélkül – megfelel a súlyos fogyatékossággal élő személy meghatározásának.

42.

Amint arra lényegében a cseh kormány rámutatott, a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény 8d. §‑a által a jogosult lakóhelye szerinti települési önkormányzat számára biztosított mérlegelési mozgástér nem a személyes segítséghez való jog megszerzésére vonatkozik, hanem az ilyen segítségnyújtás részletes szabályaira és terjedelmére. Éppen ez az a pont, amiben a jelen ügy eltér a 2015. szeptember 16‑iBizottság kontra Szlovákia ítélet (C‑433/13, EU:C:2015:602, 79. és 80. pont) alapját képező helyzettől. Ez utóbbi ügyben ugyanis a Bíróság megállapította, hogy egyfelől a Bizottság nem bizonyította, hogy a szlovák törvényben meghatározott, a különböző elvégzendő orvosi és szociális szakvéleményre vonatkozó feltételek „anélkül alapozták meg a szóban forgó ellátásokra való jogosultságot, hogy a hatáskörrel rendelkező hatóság mérlegelési mozgástérrel rendelkezne azok nyújtását illetően”, másfelől az említett törvény előírta, hogy „a kompenzáció jogcímén nyújtott támogatásra és annak folyósítására való jogosultság a hatáskörrel rendelkező hatóság e jogosultság elismerésére vonatkozó érvényes határozatával keletkezik”, amely a szlovák kormány azon álláspontját erősíti meg, amely szerint „a közigazgatási intézmények mérlegelési mozgástérrel rendelkeznek a szóban forgó ellátások nyújtása során” ( 19 ). A kérdést előterjesztő bíróság kétségeire tekintettel a Bíróság megalapozottan hivatkozhat arra, hogy a jelen indítvány 26. pontjában meghatározott első feltétel teljesülésének kizárásához a jogosult személyes szükségleteire vonatkozó diszkrecionális mérlegelésnek mindenekelőtt az adott ellátáshoz való jog megszerzésére kell irányulnia. ( 20 )

43.

Ennélfogva úgy vélem, meg kell állapítani, hogy a jelen indítvány 26. pontjában említett első feltétel teljesült.

44.

A második feltétel esetén azt kell megállapítani, hogy az alapügyben szereplő személyes segítség a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti „betegségi ellátásnak”minősül‑e, vagy annak kell‑e tekinteni.

45.

Mint már korábban hangsúlyoztam, a Bíróság számos alkalommal kimondta, hogy az ápolásra szoruló személy egészségi állapotának és életminőségének javítására szolgáló ellátásoknak lényegében az a céljuk, hogy kiegészítsék az egészségbiztosítás ellátásait, ennélfogva ezeket az említett cikk értelmében vett „betegségi ellátásnak” kell tekinteni. ( 21 )

46.

Véleményem szerint, amint azt a finn és a svéd kormány írásbeli észrevételeiben előadta, a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvényben szabályozott személyes segítség nem tekinthető úgy, mint amely a jogosult fogyatékosságának vagy egészségi állapotának a javítására irányul. A fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény 1. §‑a mindenekelőtt ugyanis azt mondja ki, hogy e törvény célja „azon lehetőségek előmozdítása, amelyek révén a fogyatékossággal élő személyek a társadalom egyenértékű tagjaiként másokkal együtt tudnak élni, és tevékenyek képesek lenni, valamint a fogyatékosság által okozott kellemetlenségek és akadályok kialakulásának megelőzése és azok megszüntetése”. Emellett, amint azt a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény 8c. §‑a kimondja, a személyes segítség célja segítséget nyújtani a súlyos fogyatékossággal élő személyek számára ahhoz, hogy az e §‑ban említett tevékenységek, vagyis a mindennapi élet teendőinek ellátása, a munka és tanulás, a szabadidős tevékenységek, a társadalmi életben való részvétel, vagy a társas érintkezés fenntartása során megvalósíthassák saját döntéseiket. Végezetül amit – amint azt a finn kormány megjegyezte – a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény előkészítő munkálatai is megerősítik, hogy kifejezetten nem tartoznak a személyes segítségnyújtás alkalmazási körébe az ellátásra, kezelésekre vagy felügyeletre vonatkozó segítségnyújtás iránti igények.

47.

A személyes segítség célja tehát nem orvosi jellegű, ellentétben a 2007. október 18‑iBizottság kontra Parlament és Tanács ítélet (C‑299/05, EU:C:2007:608, 57–59. pont) alapjául szolgáló ügy tárgyát képező, a (fogyatékossággal élő) gyermekek részére nyújtott gyermekgondozási segéllyel (lapsen hoitotuki), amelyet a Bíróság az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének a) pontja (jelenleg a 883/2004 rendelet3. cikke (1) bekezdésének a) pontja) értelmében vett betegségi ellátásnak minősített. Ugyanis ezen ellátás célja, hogy a fogyatékossággal élő gyermek szülei biztosíthassák az ápolását, a felügyeletét és esetleg rehabilitációját.

48.

Ezen a ponton tehát azt kell vizsgálni, hogy a személyes segítség, amely nem a súlyos fogyatékossággal élő személyek egészségi állapotának, hanem – elismerem – kizárólag „az ápolásra szoruló személy életminőségének”a jelen indítvány 45. pontjában hivatkozott ítélet értelmében vett javítására irányul, a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „betegségi ellátásnak” tekinthető‑e.

49.

Amint azt már kifejtettem, az ápolásra való rászorultság kockázatáról nem szól kifejezetten a 883/2004 rendelet 3. cikkének (1) bekezdése.

50.

A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában a betegségi ellátásokhoz hasonlónak tekintette az ápolási biztosítás rendszerek alapján nyújtott ellátásokat, mivel ez utóbbiak az ápolásra szoruló személyek egészségének és életminőségének javítására irányulnak. Ezek az ügyek az e rendszerek finanszírozásának módjától függetlenül az érintett személy ápolásra szorultságából adódó, az e személy számára végzett ápolás és a mindennapi életének javítására szolgáló, például a felszerelést, illetve a harmadik személyek általi segítséget biztosító ellátások együttes költségeinek viseléséről szóltak. ( 22 ) Ezt a megközelítést nem cáfolta meg a 2017. február 1‑jeiTolley ítélet (C‑430/15, EU:C:2017:74) sem, amelyre a Bizottság hivatkozik, megállapítva, hogy a Bíróság ezen ítélet 53. pontjában kiemelte, hogy a fogyatékossággal élők megélhetési támogatása „gondozási” elemének egyetlen célkitűzése az ápolásra szoruló személyek életminőségének javítása. Egyfelől ugyanis ezen ellátás „gondozási” elemének célja bizonyos gondozási formák igénybevétele, vagy a tényleges, illetve a gyakorlati járásképtelenség miatt fellépő többletköltségek fedezése, ( 23 ) ami véleményem szerint magyarázatot ad a „betegségi ellátásokkal” való kapcsolatra. Másfelől a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdések mindenekelőtt arra irányultak, hogy az említett ellátás „gondozási” eleme a 883/2004 rendeletben szereplő rokkantsági vagy öregségi kockázatot lefedő ellátásokhoz képest inkább „betegségi ellátásnak” tekinthető‑e.

51.

Mindenesetre úgy vélem, hogy a Bíróságnak tartózkodnia kell attól, hogy betegségi ellátásnak tekintsen olyan ellátásokat, mint a jelen ügyben szereplő személyes segítség, amelyek kizárólag a súlyos fogyatékossággal élő személyek mindennapi életének javítására irányulnak, anélkül, hogy legalább e személyek egészségi állapotának javítására szolgáló ellátások vagy felszerelések költségeinek viselésére kiterjednének. A Bíróság, mivel úgy határozott, hogy ezt a megközelítést választja, végül azt a következtetést vonta le, hogy az ápolásra való rászorultság kockázatát, mint olyat, bele kell foglalni a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésében foglalt kimerítő felsorolásba és így ez utóbbi alkalmazási körébe, amit az uniós jogalkotó a szociális biztonságra vonatkozó nemzeti szabályozások koordinációjára vonatkozó uniós szabályozást illetően az évek során elfogadott számos módosítás ellenére sem volt hajlandó megtenni. Nem bátorítanám a Bíróságot arra, hogy ezt a megközelítést kövesse, mivel ez magát a „betegségi ellátások” fogalmát foszthatja meg a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti értelmétől.

52.

Úgy gondolom tehát, hogy a súlyos fogyatékossággal élő személy mindennapi tevékenységeivel, így a bevásárlással, a takarítással és a mosással járó költségek megtérítéséből álló személyes segítségnyújtás, amelynek célja, hogy ez utóbbi, gazdaságilag nem aktív személy számára lehetővé tegye felsőfokú tanulmányai végzését, nem tekinthető a 883/2004 rendelet 3. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „betegségi ellátásnak”.

53.

Ilyen körülmények között, a cseh kormány és a Bizottság által javasoltakkal ellentétben, arra a kérdésre, hogy a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény által előírt személyes segítség a 883/2004 rendelet értelmében vett „pénzbeli” vagy „természetbeni”„betegségi ellátásnak” tekinthető‑e, nem adható válasz, mivel ez a segítség véleményem szerint nem tartozik e rendelet alkalmazási körébe.

54.

Ennélfogva a jelen szakaszban meg kell vizsgálni a kérdést előterjesztő bíróság által feltett második és harmadik kérdést, amelyet éppen arra az esetre fogalmazott meg, ha a személyes segítség nem tartozna a 883/2004 rendelet alkalmazási körébe.

55.

A második és harmadik előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy ellentétes‑e az EUMSZ‑nek az uniós polgároknak a többi tagállam területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról szóló 20. és 21. cikkével, ha a lakóhelye szerinti települési önkormányzat azzal az indokkal, hogy felsőfokú tanulmányi végzésének céljából másik tagállam területén tartózkodik, megtagad egy olyan finnországi lakostól, mint az alapeljárás felperes, egy olyan személyes segítséget, mint amelyet a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény előír.

56.

Ezek a kérdések két alapfeltevésen alapulnak.

57.

Egyrészről megállapítható, hogy az alapeljárás felperese a kotikuntalaki (11.3.1994/201) (a lakóhely szerinti településről szóló 1994. március 11‑i törvény, a továbbiakban: a lakóhely szerinti településről szóló törvény) értelmében továbbra is Finnországban rendelkezik lakóhellyel, és csak ideiglenesen, a tanulmányai idejére helyezte át a hét közbeni tartózkodási helyét Észtországba, mivel a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy az alapeljárás felperese minden hétvégén kénytelen volt visszatérni a lakóhelye szerinti településre.

58.

Másrészről a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy a tanulmányok végzésének indoka az üzleti és nyaralási célú utazásokkal ellentétben nem szerepel azon indokok között, amelyek alapján az érintett személy jogosulttá válik a személyes segítségnyújtás külföldi igénybevételére. Valójában a finn kormány mind a kérdést előterjesztő bíróság előtt, mind az írásbeli észrevételeiben vitatta a nemzeti jog ilyen értelmezését, azzal érvelve, hogy a fogyatékossági szolgáltatásokról szóló törvény nem zárja ki, hogy valamely települési önkormányzat mérlegelési jogkörében személyes segítséget nyújtson az olyan esetekben, mint az alapügyben szereplő eset. Ugyanakkor, e megjegyzés megalapozottságától függetlenül, az EUMSZ 267. cikken alapuló hatáskörmegosztásnak megfelelően nem a Bíróság feladata, hogy beavatkozzon a nemzeti jognak a kérdést előterjesztő bíróság általi értelmezésébe, amely kizárólag ez utóbbi bíróság felelőssége. ( 24 )

59.

E pontosításokat követően emlékeztetni kell arra, hogy finn állampolgárként az alapeljárás felperese az EUMSZ 20. cikk (1) bekezdésének értelmében vett uniós polgár jogállásával rendelkezik, és így akár még származási tagállamával szemben is hivatkozhat az e jogálláshoz kapcsolódó jogokra. ( 25 )

60.

Ezen intézmény célja, hogy biztosítsa a tagállamok állampolgárainak alapvető jogállását, amikor az EUM‑Szerződés tárgyi hatálya alá tartozó helyzetben vannak. ( 26 )

61.

Az uniós jog tárgyi hatálya alá tartoznak többek között az EUM‑Szerződés által biztosított alapvető szabadságok gyakorlásának, különösen az EUMSZ 21. cikkben rögzített, a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog gyakorlásának esetei. ( 27 )

62.

Az állandó ítélkezési gyakorlatból az is kitűnik, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely egyes állampolgárait pusztán azért hozza hátrányos helyzetbe, mert éltek a más tagállamban való szabad mozgás és tartózkodás jogával, az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében valamennyi uniós polgárnak elismert szabadságok korlátozását jelenti. ( 28 )

63.

Azok közül az ügyek közül, amelyekben a Bíróság az imént említett ítélkezési gyakorlatra hivatkozott, több olyan képzési vagy tanulmányi támogatásról szólt, amelyek az ezeket nyújtó tagállam területén található lakóhelyre vonatkozó minimális feltétel teljesülésétől függtek, amely feltételnek ez érintett hallgatók nem feleltek meg. ( 29 )

64.

E bírósági gyakorlathoz képest a jelen ügy két sajátossággal bír. Egyrészt a személyes segítséget nem kizárólagosan a tanulmányokra, hanem a súlyos fogyatékossággal élő személyek „saját döntéseinek” megvalósítását, ideértve tanulmányaik folytatását elősegítő társadalmi és gazdasági beilleszkedésére tekintettel nyújtják. ( 30 ) Másrészt Espoo település azzal az indokkal tagadta meg a személyes segítség nyújtását az alapeljárás felperesétől, hogy a Tallinnban végzett felsőfokú tanulmányai miatt a szokásos tartózkodási helyét Észtországba helyezte át. Márpedig, amint arra már rámutattam, a kérdést előterjesztő bíróság cáfolta ezt a megközelítést, amikor megállapította, hogy az alapeljárás felperese a lakóhely szerinti településről szóló törvény értelmében továbbra is Espoo‑ban rendelkezik lakóhellyel, amit egyébként a finn kormány is elismert az írásbeli észrevételeiben.

65.

Ennélfogva úgy tűnik, hogy a személyes segítség megtagadására kizárólag abból az okból került sor, hogy az alapeljárás felperese – aki egyébként az ilyen segítségnyújtásra feljogosító minden más feltételnek megfelel – az általa megkezdett felsőfokú tanulmányokat egy Finnországon kívüli tagállamban folytatja.

66.

Amint abban a finn és a svéd kormány egyetértett, egy ilyen elutasítás az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében a más tagállamban való szabad mozgás és tartózkodás valamennyi uniós állampolgár számára elismert jogának korlátozását valósítja meg. Amint ugyanis azt a Bíróság már megállapította, a Szerződés által az uniós polgárok számára a szabad mozgás terén nyújtott lehetőségek nem fejthetik ki teljes hatásukat, ha valamely tagállam állampolgárát eltántoríthatják e jog gyakorlásától egy másik tagállamban való tartózkodása elé a származási állam e lehetőség gyakorlását büntető szabályozása miatt állított akadályok. ( 31 )

67.

Egy ilyen szabályozás, amely a Szerződés által biztosított valamely alapvető szabadságot korlátoz, az uniós jog tekintetében csak akkor igazolható, ha közérdekű objektív megfontolásokon alapul, az érintett személyek állampolgárságától független, és a nemzeti jog által jogszerűen megállapított célkitűzéssel arányos. ( 32 )

68.

Ezzel kapcsolatban a kérdést előterjesztő bíróság kérelmében a 2011. július 21‑iStewart ítélet (C‑503/09, EU:C:2011:500) 89. és 90. pontjára hivatkozva két lehetséges indokot említ. Elsőként, a korlátozás akkor fogadható el, ha a települési önkormányzat köteles gondoskodni a személyes segítség nyújtásáról. Másodszor, ha a személyes segítség nyújtásának a finn területre történő korlátozása alkalmas a személyes segítség rendszere koherenciájának és hatékonyságának megőrzésére, ideértve a települési önkormányzat azon lehetőségét is, hogy döntsön e segítség megszervezésének és nyújtásának részletes szabályairól.

69.

Noha sem a cseh kormány, sem a Bizottság nem foglalt állást ebben a kérdésben, és a finn kormány szerint nincs olyan közérdekű indok, amely igazolhatná az alapeljárásban szereplő korlátozást, a svéd kormány úgy véli, hogy a települési önkormányzatot terhelő felügyeleti kötelezettségek és a szociális biztonsági rendszer pénzügyi egyensúlya indokolja a személyes segítségnyújtás finnországi területre történő korlátozását.

70.

Én magam mindenekelőtt megállapítom, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által előadott közérdeken alapuló indokok kissé zavarosak. Úgy tűnik ugyanis, hogy amikor a kérdést előterjesztő bíróság a 2011. július 21‑iStewart ítélet (C‑503/09, EU:C:2011:500) 89. és 90. pontjára hivatkozott, ezeket az indokokat úgy tekintette, mint amelyek alkalmasak a kérelmező és az illetékes tagállam közötti valós kapcsolat fenntartására, és a nemzeti szociális biztonsági rendszer pénzügyi egyensúlyának biztosítására, ezzel szemben kifejezetten a személyes segítség rendszere koherenciájának és hatékonyságának megőrzését említi indokként, amely megfelel a tagállamok által az adórendszerük végrehajtásának keretében gyakran hivatkozott indoknak, amely azonban egyáltalán nem szerepel az általa említett ítéletben.

71.

Ennek következtében a Bíróság a 2011. július 21‑iStewart ítélet (C‑503/09, EU:C:2011:500) 89. és 90. pontjában elismerte, hogy egy nemzeti szabályozás által követett célok, amelyek a fiatal rokkantak rövid távú munkaképtelenségi ellátását kérelmezők és az illetékes tagállam közötti valós kapcsolat fennállásának megállapítására, valamint a nemzeti társadalombiztosítási rendszer egyensúlyának megóvására irányulnak, főszabály szerint olyan objektív indoknak minősülnek, amelyek igazolhatják az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jog korlátozását.

72.

Ebben az ügyben a Bíróság arra a következtetésre jutott, hogy a kérelem benyújtását megelőzően, illetve benyújtásának időpontjában a kérelmezőnek az illetékes tagállam (az Egyesült Királyság) területén való tartózkodására vonatkozó feltételt nem indokolhatja a fentiekben kifejtett két célkitűzés. ( 33 ) A Bíróság ugyanis különösen azt állapította meg, hogy noha a munkaképtelenségi ellátást kérelmező személy az Egyesült Királyságon kívüli tagállamban (ez esetben Spanyolországban) rendelkezett lakóhellyel, az Egyesült Királyság területével fennálló „valós és elégséges kapcsolat” fennállását egyéb olyan, a kérelmezőnek e tagállam területén a kérelmét megelőzően fennálló korábbi tartózkodásán kívüli tényezők is bizonyíthatják, mint amilyen az ez utóbbi tagállam társadalombiztosítási rendszerével fenntartott kapcsolata, vagy családi háttere. ( 34 ) Másfelől a Bíróság úgy ítélte meg, hogy ez a megállapítás érvényes a társadalombiztosítási rendszer egyensúlyának fenntartására irányuló célkitűzéssel kapcsolatban is, mivel a kérelmező és az illetékes tagállam közötti valós és elégséges kapcsolat lehetővé teszi ez utóbbi számára annak biztosítását, hogy az alapügyben szereplő ellátás folyósításával járó gazdasági teher ne váljon észszerűtlenné. ( 35 )

73.

Véleményem szerint a Bíróság által ezen ítéletben levont következtetés még inkább alkalmazható az alapeljárásban. Noha ismétlem magam, meg kell állapítanom, hogy A megőrizte állandó lakóhelyét azon településen, amelytől kérte a személyes segítségnyújtást, és Észtországban folytatott tanulmányai idején heti rendszerességgel vissza is tért annak területére. Ennélfogva úgy vélem, érvényesen nem állítható, hogy különösebb nehézségeket okozott volna e település önkormányzata számára az e segítség feltételeinek, valamint a megszervezésére és a nyújtására vonatkozó részletszabályok betartásának ellenőrzése. Ezen túlmenően a kérdést előterjesztő bíróság nem szolgáltatott semmilyen tájékoztatást arról, hogy melyek voltak azok az akadályok, amelyek a települési önkormányzat által a személyes segítség igénybevételének feltételeire vonatkozóan végzett felülvizsgálat során az olyan helyzetben, mint az alapügybeli, inkább felmerültek a finn szabályozásban megengedett helyzetekhez képest, amikor egy finnországi lakos üzleti vagy üdülési célú utazása során hasonló személyes segítséget vehet igénybe külföldön. ( 36 )

74.

Egyébiránt megemlítem, hogy a finn kormány pontosítása szerint nincs olyan tény, amely jelenleg arra engedne következtetni, hogy az egyéni segítségnyújtás az olyan körülmények közötti helyzetben, mint az alapügyben, a nemzeti szociális biztonsági rendszer egyensúlyát fenyegeti. Mivel a kérdést előterjesztő bíróság nem adott az ilyen fenyegetés fennállására utaló pontos kiegészítő tájékoztatást, véleményem szerint ezt a megállapítást tudomásul kell venni.

75.

Következésképpen úgy vélem, hogy olyan körülmények között, mint az alapügyben szereplő körülmények, nincs olyan, a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett célkitűzés, amely indokolná egy olyan uniós állampolgár szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogának korlátozását, mint A.

76.

Ilyen körülmények között nem kell határozni a fogyatékossággal élő személyek jogairól szóló egyezmény 19. cikkének a kérdést előterjesztő bíróság által kért értelmezéséről, mivel ez nem változtathat a második és harmadik előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésre adandó, általam javasolt válaszon.

77.

A fentiekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a Korkein hallinto‑oikeus (legfelsőbb közigazgatási bíróság, Finnország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérelemre a következő választ adja: