1.

A védelemhez való jog tiszteletben tartása, ideértve a közigazgatási határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz való jogot is, a belső jog közrendi szabályaihoz hasonló helyet tölt‑e be, így az egyenértékűség elve alapján a végső fokon ítélkező közigazgatási bíróságnak döntenie kell‑e a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapuló, először előtte hivatkozott jogalapról, hasonlóan ahhoz, ahogy azt a belső jog az imperatív jogalapok esetén megengedi?

2.

Érdemileg ez a belga Conseil d’État (államtanács) által az A. Bensada Benallal, spanyol állampolgár és a belga idegenrendészeti hatóság között az e szerv 2013. szeptember 26‑i, az alapeljárás felperesének tartózkodási engedélyét visszavonó, és őt az ország területéről kiutasító határozata kapcsán folyamatban lévő jogvitával összefüggésben előterjesztett kérdés.

3.

Konkrétabban, egy évvel azután, hogy munkavállalói tartózkodási engedélyt adott ki számára, a belga idegenrendészeti hatóság azzal az indokkal fogadta el az említett határozatot, hogy úgy tűnt, hogy „az érintett olyan megtévesztő információkat közölt, amelyek tartózkodási jogának Berchem‑Sainte‑Agathe [Belgium] községi önkormányzat általi elismerése szempontjából meghatározóak. Ugyanis [a nemzeti társadalombiztosítási hivatal] a 2013. szeptember 4‑i jelentésében megállapította, hogy a […] társaság által bejelentett személyek nem tartoznak a munkavállalók általános társadalombiztosítási rendszerének hatálya alá: »Több pontos és egybehangzó bizonyíték jogilag megkövetelt módon azt támasztja alá, hogy [az említett társaság] [...] munkavállalói foglalkoztatásával tevékenységet nem végez, és ebből kifolyólag [a] bejelentett személyek és a társaság között munkaszerződés nem áll fenn«”.

4.

2014. január 2‑án az alapeljárás felperese megsemmisítés iránti keresetet nyújtott be a Conseil du contentieux des étrangers‑hez (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) az említett határozattal szemben. Keresete alátámasztása érdekében az alapeljárás felperese egyetlen jogalapra hivatkozott, amelynek alapja egy, a közigazgatási aktusok formális indokolására vonatkozó jogszabályi rendelkezés megsértése, a megfelelő ügyintézés elvének, a jogbiztonság elvének, az arányosság elvének, az óvatosság és a gondosság elvének, a lelkiismeretes kezelés elvének megsértése, azon elv megsértése, amely szerint a közigazgatási szerv köteles az ügy valamennyi körülményét figyelembe véve meghozni döntését, valamint az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) 35. cikkének megsértése.

5.

Ezen egyetlen jogalap egyértelművé tételét célzó érvelésében az alapeljárás felperese többek között előadta, hogy a vitatott határozat indokolása hiányos volt. E tekintetben előadta, hogy a nemzeti társadalombiztosítási hivatal jelentését, amely alapján a vitatott határozatot meghozták, nem csatolták az említett határozathoz, illetve abban nem ismételték meg a lényegét tekintve, és nem is küldték meg részére e határozat kézbesítését megelőzően, így az alapeljárás felperese nem volt abban a helyzetben, hogy megérthesse a fele szemben hozott határozat indokait.

6.

E keresetet a Conseil du contentieux des étrangers (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) 2014. április 30‑án elutasította. Ebben az ítéletben az utóbbi rámutatott többek között a következőkre:

„Mindenesetre a Conseil du contentieux des étrangers azt állítja, hogy majdnem egy év telt el a felperes és a […] társaság közötti munkaszerződés létrejötte és [a nemzeti társadalombiztosítási hivatal] társadalombiztosítási ellenőrének a [vitatott] határozat meghozatalát eredményező jelentése között, amely időszak alatt a felperes egyetlen olyan információt sem közölt az alperessel, amely a keresetben előadott és az említett társasággal kötött munkaszerződésének keretében felmerült problémára vonatkozna.

Márpedig, ha a felperes úgy véli, hogy olyan bizonyítékokra tud hivatkozni, amelyek tartózkodási engedélye visszavonásának akadályát képezhetik, akkor neki kell azokat az alperes tudomására hoznia és nem pedig ez utóbbinak kell felhívnia a felperest, hogy adja elő erre vonatkozó észrevételeit. A Conseil du contentieux des étrangers ugyanis emlékeztet arra, hogy a felperesnek kell bizonyítania, hogy az érvényesíteni kívánt joggal, valamint e jog megtartásával kapcsolatos feltételeket teljesíti. Mivel a felperes – mint munkavállaló – nyilvántartásba vételi igazolás iránti kérelmet nyújtott be Belgiumban, jogosan számíthatott/kellett számítania arra, hogy munkaszerződésének nem teljesítése (még tőle függetlenül is) hatással van a tartózkodására, és tudhatta/tudnia kellett, hogy ezeket az információkat önként közölnie kell az alperessel, ami azonban a közigazgatási iratok szerint nem történt meg.

Az a körülmény, mely szerint a felperes »– amint az a vizsgálat során megállapítást nyert – semmilyen ajánlott küldeményt sem kapott, és így nem kapott lehetőséget a meghallgatásra«, nem kérdőjelezheti meg e megállapítást, mivel a felperes által felhozott kifogás [a nemzeti társadalombiztosítási hivatal] 2013. szeptember 4‑i jelentésével megbízott társadalombiztosítási ellenőr általi szóbeli meghallgatására vonatkozik (amely szóbeli meghallgatás végül nemcsak nyilatkozatokon, hanem objektív megállapításokon is alapul, amelyek közül egyet sem vitat a felperes), és közvetlenül nem a [vitatott] határozatra irányul.”

7.

2014. május 10‑én az alapeljárás felperese felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Conseil d’État (államtanács) előtt, amelyben többek között egy olyan jogalap is szerepel, amely révén az alapeljárás felperese előadja, hogy a belga idegenrendészeti hatóságnak meg kellett volna hallgatnia a vitatott határozat meghozatalát megelőzően. E tekintetben az alapeljárás felperese az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: a Charta) 41. és 51. cikkének, a védelemhez való jog, illetve a kontradiktórius eljárás elvének, valamint az audi alteram partem elvének megsértésére hivatkozik.

8.

A belga idegenrendészeti hatóság erre többek között azt a választ adja, hogy a jogalap elfogadhatatlan, mivel arra először a felülvizsgálat szakaszában hivatkoztak, és az nem kapcsolódik a közrendhez.

9.

A Conseil d’État (államtanács) megjegyzi, hogy az alapeljárás felperese olyan jogalapot terjeszt elő, amelyre a Conseil du contentieux des étrangers (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) előtt nem hivatkoztak. Márpedig a belga jog szerint a Conseil d’État (államtanács) csak akkor ismerheti el az ilyen jogalap elfogadhatóságát, ha az imperatív jellegű. A Conseil d’État (államtanács) kiemeli, hogy a belső jogban azok a közrendi szabályok, amelyeknek a belga jogrendben alapvető jelentőségük van, így a közigazgatási hatóságok hatáskörére, a bíróságok hatáskörére, a védelemhez való jog tiszteletben tartására vagy bizonyos alapjogokra vonatkozó szabályok.

10.

Hivatkozva többek között a van der Weerd és társai ítéletre (C‑222/05–C‑225/05, EU:C:2007:318) és az Asturcom Telecomunicaciones ítéletre (C‑40/08, EU:C:2009:615), a Conseil d’État (államtanács) felveti, hogy a védelemhez való jog tiszteletben tartása, beleértve a meghallgatáshoz való jogot is, amely az uniós jog általános elve, hasonló helyet foglal‑e el az uniós jogrendben, valamint, hogy az egyenértékűség elve megköveteli‑e, hogy megvizsgáljon egy olyan, először a felülvizsgálati eljárásban hivatkozott jogalapot, amely a védelemhez való jog megsértésén alapul, miként azt a belső jog megengedi az imperatív jogalapok esetén.

11.

E körülményekre tekintettel a Conseil d’État (államtanács) felfüggesztette az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Az uniós jog alapelvének minősülő védelemhez való jog, amelynek része valamely személynek minden olyan határozat nemzeti hatóság általi meghozatala előtti, e hatóság által történő meghallgatásához való joga, amely határozat az érintett személy érdekeit hátrányosan érintheti – például a tartózkodási engedélyt visszavonó határozat –, ugyanolyan helyet foglal‑e el az uniós jogrendben, mint a belga jogi közrendi normák a belső jogban, és az egyenértékűség elve megköveteli‑e, hogy az uniós jogi alapelvnek minősülő védelemhez való jog megsértésére alapított jogalapra lehessen a felülvizsgálati bíróságként eljáró Conseil d’État (államtanács) előtt először hivatkozni, miként azt a belső jog megengedi az imperatív jogalapok esetén?”

12.

E kérdéssel kapcsolatos írásbeli észrevételeket terjesztett elő az alapeljárás felperese, a belga és a francia kormány, valamint az Európai Bizottság. E felek, az alapeljárás felperesét kivéve, szóbeli észrevételeiket is előadták a 2015. november 19‑én tartott tárgyaláson.

13.

A jelen ügy lehetőséget kínál a Bíróság számára, hogy néhány pontosítást tegyen a bíróság által közigazgatási perekben ellátott feladatot illetően, különösen azon lehetősége kapcsán, hogy elfogadhatónak nyilvánítson, vagy hivatalból figyelembe vegyen egy, a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapuló, először a felülvizsgálat szakaszában hivatkozott jogalapot.

14.

A kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés két része vizsgálatának megkezdése előtt négy előzetes észrevételt kell megfogalmazni.

15.

Ezek közül az első az alapeljárás jogi és ténybeli hátterének értelmezéséhez kapcsolódik, konkrétabban a Conseil d’État (államtanács) azon megállapításához, amely szerint a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított jogalapot először a felülvizsgálat szakaszában terjesztették elő. A Conseil du contentieux des étrangers (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) által 2014. április 30‑án hozott ítélet – amelynek releváns szakaszait a fenti 6. pontban idéztük – tanulmányozása alapján úgy tűnik, hogy e bíróság az elé terjesztett egyetlen jogalapot úgy értelmezte, hogy az legalábbis hallgatólagosan kiterjed arra, hogy a belga idegenrendészeti hatóság megsértette az alapeljárás felperesének a vitatott határozat meghozatala előtti meghallgatáshoz való jogát. A Conseil du contentieux des étrangers (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) ugyanis azt állította, hogy ha az alapeljárás felperese „úgy véli, hogy képes olyan körülményekre hivatkozni, amelyek alkalmasak arra, hogy megakadályozzák tartózkodási engedélye visszavonását, ezt az alperes tudomására kell hoznia, nem pedig az utóbbinak kell felhívnia arra, hogy e tekintetben ismertesse észrevételeit”. Első ránézésre tehát az e kifogás megalapozottságára vonatkozó állásfoglalásról van szó, amely alapján a felülvizsgálat keretében a Conseil d’État (államtanács) egyszerűen megvizsgálhatta volna az első bíróság által elfogadott értékelés megalapozottságát, és adott esetben hatályon kívül helyezhette volna azt. ( 3 )

16.

Ezzel együtt egyértelmű, hogy a Bíróság és a nemzeti bíróságok közötti, az EUMSZ 267. cikken alapuló hatáskörmegosztás keretében a Conseil d’État (államtanács) által az alapeljárás felperes elsőfokú keresete tartalmának tulajdonított értelmezés kizárólag a kérdést előterjesztő bíróság értékelési jogkörébe tartozik, anélkül, hogy abba a Bíróság beavatkozhatna. Ennélfogva a Bíróságnak véglegesen rögzítettnek kell tekintenie azt a megállapítást, amely szerint a meghallgatáshoz való jog megsértésére vonatkozó, az uniós jogra alapított jogalapra csak a felülvizsgálat szakaszában hivatkoztak a kérdést előterjesztő bíróság előtt.

17.

Ugyanez a helyzet (és ez a második megjegyzésem) e jogalap belső jogi minősítését illetően, noha azt a belga kormány írásbeli észrevételeiben vitatta. Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel összefüggésben ugyanis a Bíróságnak nem feladata, hogy döntsön az e kormány által hivatkozott állítólagos különbségről, amely a belső jogban egyrészt a védelemhez való jog fegyelmi és büntetőjogi megsértése – amely a hivatalból figyelembe vehető imperatív jogalapok kategóriájába tartozik –, másrészt pedig a hátrányos határozat meghozatala előtt a közigazgatatási hatóság általi meghallgatáshoz való jog megsértése – amely nem imperatív jellegű, és így hivatalból figyelembe nem vehető – között áll fenn. ( 4 )

18.

E tekintetben elegendő annyit megállapítani, hogy előzetes döntéshozatal iránti kérelmében a Conseil d’État (államtanács) a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartását a védelemhez való jog tiszteletben tartása keretében szerepelteti, és abból az előfeltevésből indul ki, hogy e jog a belső jogban hivatalból vizsgálható, ami mindent összevetve éppen hogy igazolja az egyenértékűség elvének tiszteletben tartásából következő követelményekre fókuszáló előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tárgyát.

19.

Harmadik észrevételem az uniós jog hatályára vonatkozik, valamint a belga idegenrendészeti hatóság Conseil du contentieux des étrangers (külföldiekkel kapcsolatos jogi ügyekben eljáró bíróság) által is helyben hagyott értékelésére, amely szerint lényegében az alapeljárás felperese tartózkodási engedélyének visszavonását az uniós jog rendelkezéseinek visszaélésszerű vagy csalárd alkalmazása indokolta.

20.

Az alapeljárás felperese vitatta a belga idegenrendészeti hatóság e minősítését, előadva, hogy e szerv megsértette a 2004/38 irányelv „A joggal való visszaélés” című 35. cikkét, amely szerint többek között a tagállamok „elfogadhatják a szükséges intézkedéseket, hogy megtagadják, megszüntessék vagy visszavonják az ezen irányelv által juttatott bármely jogot, joggal való visszaélés vagy csalás […] esetében”, az arányosság elvének tiszteletben tartása mellett.

21.

Fel lehet tenni a kérdést, hogy ha bizonyítottnak tekintjük, az ilyen visszaélésszerű vagy csalárd joggyakorlás nem eredményezi‑e azt, hogy nem tartozik az uniós jog hatálya alá az olyan tagállami állampolgár helyzete, aki gyakorolta az EUM‑Szerződés által garantált valamelyik mozgási szabadságot, aminek folytán az előterjesztett kérdés elvesztené relevanciáját.

22.

Ahogy ugyanis már volt alkalmam hangsúlyozni a Fonnship és Svenska Transportarbetareförbundet ügyre vonatkozó indítványomban (C‑83/13, EU:C:2014:201, 62. és 66. pont), a Bíróság ítélkezési gyakorlata nem adott egyértelmű választ arra, hogy a joggal való visszaélés fogalma olyan szabályt jelent‑e, amely alkalmas az uniós jog rendelkezései hatályának körülhatárolására, amely esetben a Bíróság nem rendelkezik hatáskörrel a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdés megválaszolására, vagy éppen ellenkezőleg, azt olyan szabályként vagy elvként fogjuk fel, amely lehetővé teszi az említett rendelkezések által biztosított (alanyi) jog gyakorlásának korlátozását, aminek alapján úgy lehet tekinteni, hogy az alapeljárásban szereplő helyzet e jog hatálya alá tartozik, és helye van a Bíróság elé terjesztett kérdés megválaszolásának. ( 5 )

23.

Anélkül, hogy itt szükség lenne a második állítás mellett szóló érvek megismétlésére, hajlok arra, hogy úgy véljem, hogy ha a joggal való visszaélést úgy fogjuk fel, mint az uniós jog rendelkezéseinek hatályát körülhatároló elvet, az azt eredményezi, hogy annak az alapvető mozgási szabadságok tekintetében a józan mérlegelés elvével (rule of reason) azonos jogállást biztosítunk, ami véleményem szerint hibás és célszerűtlen lenne. Az ilyen elismerés ugyanis azt eredményezné, hogy minden esetben meg kellene vizsgálni, hogy egy adott helyzet nem jár‑e joggal való visszaéléssel, még azt megelőzően, hogy e helyzetet az uniós jog hatálya alá tartozónak minősítenénk. A visszaélés és a jog közötti ilyen tagozódás, amely a visszaélés vizsgálatát részesíti előnyben a jog vizsgálatával szemben, álláspontom szerint sérti az EUM‑Szerződés által biztosított mozgási szabadságok hatékony érvényesülését. ( 6 )

24.

Végül a 2004/38 irányelv 35. cikke álláspontom szerint megerősíti, hogy a joggal való visszaélés tilalma az uniós jog által a magánszemélyeknek biztosított alanyi jogokat korlátozó elvet jelent. E rendelkezés ugyanis csak azt engedélyezi a tagállamok számára, hogy olyan intézkedéseket fogadjanak el, amelyek szankcionálják egy, az irányelv által előzetesen az uniós polgárok és családtagjaik számára biztosított jog visszaélésszerű gyakorlását.

25.

Következésképpen az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzet álláspontom szerint az uniós jog hatálya alá tartozik. A Bíróságnak tehát érdemben meg kell válaszolnia a kérdést előterjesztő bíróság által feltett kérdést.

26.

Végül, negyedik előzetes észrevételem a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdés körülhatárolására vonatkozik.

27.

A kérdést előterjesztő bíróság a védelemhez való jog tiszteletben tartásával mint az uniós jog általános elvével kapcsolatban tesz fel kérdést a Bíróságnak – beleértve az érintett ahhoz való jogát, hogy a közigazgatási szerv meghallgassa a számára hátrányos határozat meghozatala előtt –, nem pedig e jognak a Charta 41. és 47. cikkében rögzített formája vonatkozásában, az első rendelkezésre egyébként az alapeljárás felperese is hivatkozott a Conseil d’État (államtanács) elé terjesztett felülvizsgálati kérelmében.

28.

A Charta 41. cikkének a tagállamokra való alkalmazhatósága, ha azok az Unió jogát hajtják végre, vagyis amikor az általuk elfogadott nemzeti intézkedések e jog hatálya alá tartoznak, ( 7 ) továbbra is vita tárgya.

29.

Bár az e cikkben hivatkozott „megfelelő ügyintézéshez való jog” a (2) bekezdés a) pontjában magában foglalja „mindenkinek a jogát arra, hogy az őt hátrányosan érintő egyedi intézkedések meghozatala előtt meghallgassák”, a cikk rendelkezéseinek címzettjei az (1) bekezdés szerint kizárólag „az Unió intézményei, szervei és hivatalai”.

30.

A Bíróság e szövegezésből több ítéletben azt vezette le, hogy a Charta 41. cikkének (2) bekezdése nem alkalmazandó a tagállamokra, ( 8 ) és ennek alapján egyes ilyen ítéletekben a feltett kérdéseket a védelemhez való jog tiszteletben tartásának uniós jogi általános elve alapján vizsgálta meg, amelynek a meghallgatáshoz való jog is szerves részét képezi. ( 9 )

31.

Ugyanakkor az ítélkezési gyakorlat egy másik áramlata szerint a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a Charta 41. cikke alkalmazható a tagállamokra, ha azok az Unió jogát hajtják végre, ( 10 ) amelyről megállapította, hogy az „általános hatályú”. ( 11 )

32.

Ahogyan arra a CO Sociedad de Gestion y Participación és társai ügyre vonatkozó indítványomban (C‑18/14, EU:C:2015:95, 48. lábjegyzet) emlékeztettem, a Charta 51. cikkének (1) bekezdése kötelezi a tagállamokat, hogy alkalmazzák a Charta rendelkezéseit, „amennyiben az Unió jogát hajtják végre”. Ilyen körülmények között tehát a tagállamoknak tiszteletben kell tartaniuk a Charta rendelkezéseit, beleértve a közigazgatási eljárásban érintett személynek a 41. cikk (2) bekezdésének a) pontjában előírt meghallgatáshoz való jogát. Márpedig a Charta 41. cikkének olyan szó szerinti értelmezése, amely kizárja a tagállamokra való alkalmazhatóságát, annak elismeréséhez vezetne, hogy e 41. cikk szerinti meghallgatáshoz való jog kivételt jelent a Charta 51. cikke alól, amely a „Charta valamennyi rendelkezésének” alkalmazhatóságát írja elő a tagállamokra, ha az Unió jogát hajtják végre. Ahogyan azt Wathelet főtanácsnok kiemelte a Mukarubega‑ügyre vonatkozó indítványában (C‑166/13, EU:C:2014:2031, 56. pont), „nem következetes [...], ha a Charta 41. cikkének szövegezése ilyen módon olyan kivételt rögzíthetne az 51. cikkében előírt szabály alól, amely lehetővé tenné a tagállamok számára, hogy ne alkalmazzák a Charta valamely cikkét, még akkor sem, amikor az Unió jogát hajtják végre”.

33.

Az alapeljárásban a vitatott határozat, amellyel a belga idegenrendészeti hatóság visszavonta egy uniós polgár tartózkodási engedélyét, és kötelezte arra, hogy hagyja el a Belga Királyság területét, vitathatatlanul olyan intézkedést alkot, amely az uniós jog hatálya alá tartozik, mivel annak tárgya konkrétabban a 2004/38 irányelv 35. cikke által adott felhatalmazás végrehajtása.

34.

A Bíróság tehát átfogalmazhatja a feltett kérdést, oly módon, hogy arra a Charta 41. cikkének (2) bekezdése alapján válaszoljon, nem pedig a meghallgatáshoz való jogot is magában foglaló védelemhez való jog uniós jogi általános elvét alkalmazva, ami véleményem szerint a fenti megfontolásokra figyelemmel a legmegfelelőbb megoldás.

35.

E pontosítások mellett a feltett kérdésre adandó válasz álláspontom szerint két részre oszlik. Először meg kell vizsgálni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság feltételezésének megfelelően az egyenértékűség elve alkalmazhatóságának feltétele‑e, hogy a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása hasonló helyet töltsön be az Unió jogrendjében, mint a belső jogban ahhoz, hogy arra hivatalból lehessen hivatkozni. Másodszor, amennyiben ez a helyzet, azt kell megvizsgálni, hogy a meghallgatáshoz való jog olyan közrendi szabálynak minősül‑e, amelyet az uniós bíróság hivatalból vizsgálhat, ami felveti azt a vitatott kérdést, hogy e jog megsértését lényeges eljárási szabály megsértésének kell‑e tekinteni.

36.

A Bíróság több alkalommal is megerősítette, hogy a meghallgatáshoz való jog mindenki számára biztosítja azt a lehetőséget, hogy hasznos és hatékony módon ismertethesse álláspontját a közigazgatási eljárásban és minden olyan határozat elfogadása előtt, amely az érdekeit hátrányosan érintheti. ( 12 )

37.

A Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása akkor is kötelező, ha az alkalmazandó szabályozás nem ír elő kifejezetten ilyen alakszerűséget, ( 13 ) és főszabály szerint a tagállamok hatóságaira hárul akkor, amikor az uniós jog hatálya alá tartozó intézkedéseket hoznak. ( 14 )

38.

Amennyiben az uniós jog nem határozza meg sem azokat a feltételeket, amelyek mellett a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartását biztosítani kell, sem e jog megsértésének következményeit, e feltételek és következmények a nemzeti jog hatálya alá tartoznak, amennyiben egyrészt az ebben az értelemben megállapított intézkedések azonosak azokkal, amelyek a magánszemélyekre vonatkoznak a hasonló belső jogi tényállások esetén (az egyenértékűség elve), és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve). ( 15 )

39.

A jelen esetben, ahogy arra a Bizottság megalapozottan mutatott rá, noha a 2004/38 irányelv 31. cikke előírja azt, hogy a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az érintett személyek bírósági jogorvoslatot kezdeményezhessenek az ország területéről őket kiutasító határozatokkal szemben, ( 16 ) ezzel szemben nem rögzíti e személyek ahhoz való jogát, hogy a fogadó tagállam illetékes hatósága az ilyen határozat meghozatala előtt meghallgassa őket.

40.

Következésképpen, ahogy azt a kérdést előterjesztő bíróság is helyesen megállapította, azokat a feltételeket, amelyek mellett a meghallgatáshoz való jogot gyakorolni kell, a nemzeti jog szabályozza, a tagállamok eljárási autonómiája alapján, ugyanakkor az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének tiszteletben tartása mellett.

41.

Az, hogy a kérdést előterjesztő bíróság nem tesz fel kérdést a Bíróságnak a tényleges érvényesülés elvét illetően, könnyen megérthető.

42.

Az a körülmény ugyanis, hogy a végső fokon eljáró közigazgatási bíróság nem vizsgálhatja meg hivatalból a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapuló, először előtte hivatkozott jogalapot, illetve elfogadhatatlannak kell nyilvánítania azt, semmiképpen sem jelenti azt, hogy a belső eljárási szabályok lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé teszik az ilyen jog megsértésére való hivatkozást a nemzeti bíróságok előtt. A tényleges érvényesülés elve szempontjából a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint az számít, hogy a feleknek valóban volt‑e lehetőségük arra, hogy nemzeti bíróság előtt hivatkozzanak az uniós jogra alapított jogalapra. ( 17 ) Másként fogalmazva, ez az elv nem írja elő a nemzeti bíróság számára, hogy orvosolja a felek hanyagságát vagy mulasztását, amennyiben az utóbbiaknak a belső eljárási szabályok alapján valóban lehetőségük volt arra, hogy az uniós jog megsértésére alapított jogalapra hivatkozzanak. Mivel a jelen ügyben bizonyosan ez a helyzet, minthogy végeredményben az alapeljárás felperesét az elsőfokú kereset benyújtásától kezdődően ügyvéd képviselte, a hatékony érvényesülés elvének alkalmazása nem eredményezi azt, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak hivatalból meg kellene vizsgálnia egy, a meghallgatáshoz való jog megsértésére alapított jogalapot, függetlenül attól, hogy e jog milyen jelentőséggel bír az uniós jogrend szempontjából. ( 18 )

43.

Egyértelműen kényesebb kérdés az, hogy az egyenértékűség elve ilyen következménnyel jár‑e a kérdést előterjesztő bíróságot illetően.

44.

Ezen elv szerint a bírósághoz fordulás azon eljárási szabályai, amelyek célja, hogy biztosítsák azoknak a jogoknak a védelmét, amelyeket az uniós jog az érintetteknek biztosít, nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló, belső jellegű keresetekre vonatkozóak. ( 19 )

45.

Ebből tehát logikusan levezethető, hogy amennyiben a belső jogi szabályok a nemzeti bíróság számára biztosítják annak lehetőségét, hogy hivatalból figyelembe vegyen egy nemzeti jogon alapuló jogalapot, vagy előírják számára ezt, az egyenértékűség elve bizonyos értelemben automatikusan megköveteli, hogy e lehetőség vagy kötelezettség terjedjen ki az uniós jogon alapuló jogalapokra is.

46.

E megközelítést képviseli a jelen ügyben a francia kormány. E kormány lényegében rámutat, hogy mivel a kérdést előterjesztő bíróság a meghallgatáshoz való jog megsértésén alapuló jogalapot olyan imperatív jogalapnak tekinti, amelyre lehet első alkalommal az előtte folyamatban lévő felülvizsgálati eljárásban hivatkozni a belső jog alkalmazásával összefüggésben, az egyenértékűség elve azt követeli meg, hogy a meghallgatáshoz való jog uniós jogi általános elvének megsértésére alapított jogalapra is vonatkozhasson ugyanezen szabályozás ugyanezen bíróság előtt. A tárgyalás során e kormány kiemelte, hogy a tagállamok eljárási autonómiája értelmében, ellentétben a kérdést előterjesztő bíróság előfeltevésével, egyáltalán nem szükséges a meghallgatáshoz való jog megsértése közrendi jellegének vizsgálata az uniós jogban.

47.

Ha egyetértenénk ezzel a végeredményben vonzó javaslattal, a kérdést előterjesztő bíróság által előterjesztett kérdésre adott válasz végül is eléggé egyszerű lenne.

48.

E javaslat – és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés abból következő, ugyanezen kormány által a tárgyaláson javasolt átfogalmazása – azonban figyelmen kívül hagyja a Bíróság ítélkezési gyakorlatát, ( 20 ) amely érzékelhetően összetettebbé teszi a kérdést előterjesztő bíróságnak adandó választ.

49.

Ez az ítélkezési gyakorlat ugyanis annak vizsgálatát követeli meg, hogy a szóban forgó szabály az uniós jogrendben többé‑kevésbé egyenértékű „helyet” foglal‑e el, mint azok a szabályok, amelyeket a belső jogban a nemzeti bíróság hivatalból figyelembe vehet, vagy figyelembe kell vennie.

50.

Így tehát a van der Weerd és társai ítéletben (C‑222/05–C‑225/05, EU:C:2007:318, 29–31. pont) a Bíróság kizárta, hogy egy, a ragadós száj‑ és körömfájás elleni védekezéssel kapcsolatos intézkedéseket bevezető irányelv rendelkezései „hasonló helyet [foglalhassanak el az uniós] jogrendben”, mint a holland jog közrendi szabályainak megsértésén alapuló jogalapok, amelyek lényegében a közigazgatási hatóságok hatásköreire és a kereset elfogadhatóságára vonatkozó szabályokként voltak értelmezhetők. A Bíróság tehát úgy döntött, hogy az egyenértékűség elve ebben az ügyben nem jelenti azt, hogy a nemzeti bíróság köteles volna a szóban forgó irányelvre alapított kritériumok alapján hivatalból vizsgálni az előtte megtámadott igazgatási aktusok jogszerűségét. Ugyanezen ítélet 32. pontjában a Bíróság hozzátette, hogy bár az irányelv rendelkezései a közegészségügyi politika területére tartoznak, „elsősorban” a ragadós száj‑ és körömfájás elleni intézkedésekkel „érintett jogalanyok magánérdekeinek figyelembevétele érdekében” hivatkoztak rájuk.

51.

Újabban a Bíróság úgy foglalta össze ezt az ítélkezési gyakorlatot, hogy az azt jelenti, hogy „az egyenértékűség [elve] azt követeli meg, hogy a nemzeti jog által [az uniós] jogi szabály hivatalból történő figyelembevétele tekintetében előírt feltételek ne legyenek kevésbé kedvezőek, mint az azonos rangú nemzeti jogi szabályok hivatalból történő alkalmazását szabályozó feltételek”. ( 21 )

52.

Ennélfogva, ezen ítélkezési gyakorlat szerint a valamely uniós jogi szabály megsértésére alapított jogalap hivatalból való vizsgálatának köre attól függ, hogy az ezen uniós jogi szabály által elfoglalt hely egyenértékű vagy azonos‑e azon szabályok helyével, amelyek hivatalból való figyelembevételére a nemzeti bíróság a belső jogrendben jogosult.

53.

Másként fogalmazva, ha a belső jogi eljárási szabályok arra hatalmazzák fel a nemzeti bíróságot, hogy hivatalból vegye figyelembe a „kötelező” nemzeti szabályokat, mint a van Schijndel et van Veen ítélet (C‑430/93 és C‑431/93, EU:C:1995:441, 13., 14. és 22. pont) és a Kraaijeveld és társai ítélet (C‑72/95, EU:C:1996:404, 57., 58. és 60. pont) alapjául szolgáló ügyekben, e bíróság köteles hivatalból figyelembe venni a Bíróság által kidolgozandó, egyenértékű, kötelező erővel bíró uniós jogi szabályokat.

54.

Ha a belső jogi eljárási szabályok szigorúbbak, és valamely jogalap hivatalból való figyelembevételét a megsértett nemzeti jogi szabály közrendi szabálynak minősítéséhez kötik, akkor ahhoz, hogy a nemzeti bíróságok egyenértékű elbánásban részesítsék, az uniós jog megsértésére alapított jogalapnak egy olyan szabály megsértésén kell alapulnia, amely az uniós jogban „hasonló” vagy „azonos” helyet foglal el.

55.

Ezzel szemben a francia kormány által képviselt álláspont túl nagy terjedelmet biztosít a tagállamok eljárási autonómiájának, holott az egyenértékűség elvének értelmezéséről van szó, amely ezen autonómia mérséklésére irányul, és amelynek tartalmát az uniós jognak kell meghatároznia.

56.

Márpedig a Bíróság ítélkezési gyakorlatának érdeme éppen az, hogy oly módon rögzíti az imperatív jogalap meghatározásának alapjait az uniós jogban, hogy elkerüljék, hogy az érintett uniós szabály alkalmazása kizárólag a belső jogi minősítésétől függően változzon.

57.

A francia kormány véleményétől függetlenül ez az irány álláspontom szerint összhangban áll az Eco Swiss ítéletben (C‑126/97, EU:C:1999:269, 24., 31., 37. és 41. pont) szereplő döntéssel. Ebben az ítéletben ugyanis a Bíróság úgy ítélte meg, hogy az EK 81. cikk (jelenleg EUMSZ 101. cikk) ugyanolyan értékkel bír, mint az érintett tagállam belső jogi közrendi szabályai, és ennélfogva, hogy az egyenértékűség elve azt követeli meg a nemzeti bíróságtól, hogy adjon helyt az általa e cikkel ellentétesnek tekintett választottbírósági ítélet megsemmisítése iránti kérelemnek, mivel e bíróságnak a belső jogi eljárási szabályok alapján helyt kellett adnia a nemzeti közrendi szabályok megsértésén alapuló megsemmisítés iránti kérelemnek, annak ellenére, hogy a belső jog értelmében a választottbírósági ítélet nemzeti versenyjogi szabályokkal ellentétes voltát általánosságban nem tekintették a közrend körébe tartozó kérdésnek.

58.

Másként fogalmazva, noha elfogadott a tagállamok eljárási autonómiája, ez az autonómia nem terjedhet ki azon uniós jogi szabályok meghatározására vagy minősítésére, amelyek a közrendi szabályok kategóriájába tartoznak.

59.

Úgy vélem tehát – miként azt az alapeljárás felperese és a belga kormány állította, illetve ahogyan azt konkrétan meg is vizsgálták írásbeli észrevételeikben –, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata alapján fel kell tenni a kérdést, hogy a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása az uniós jogban azonos vagy hasonló helyet foglal‑e el, mint a belső jogi közrendi szabályok.

60.

Az uniós bíróság előtt az eljárás további részében semmilyen új jogalapot nem lehet felhozni, kivéve az alábbi esetek valamelyikét: ha a jogalap olyan jogi vagy ténybeli helyzetből származik, amely az eljárás során merült fel, ( 22 ) ha az valójában egy korábban már előterjesztett jogalap kiegészítését jelenti, illetve ha az egy közrendi szabály megsértésén alapul. ( 23 )

61.

Az utóbbi pontot illetően az eljárási szabályzat 150. cikke kimondja, hogy a Bíróság bármikor hivatalból határozhat arról, hogy a kereset eljárásgátló okok fennállása miatt nem elfogadhatatlan‑e. Egyébként az azóta rögzült ítélkezési gyakorlat szerint a Bíróság kimondta, hogy az uniós bíróságnak hivatalból kell megvizsgálnia az imperatív jogalapokat. ( 24 )

62.

A teljesség igénye nélkül, a Bíróság így hivatalból vizsgálja meg a fellebbezés szakaszában egy bírósági kereset elfogadhatatlansági indokait ( 25 ), okafogyottságát ( 26 ), az uniós aktus kibocsátójának hatáskörét ( 27 ), az eljáró bíróság hatáskörét ( 28 ), a Törvényszék összetételének szabálytalanságát ( 29 ), valamint az ilyen aktus indokolásának hiányát vagy hiányosságát. ( 30 ) A jogi aktusok alaki jogszerűségéhez kapcsolódó jogalapokról van tehát szó.

63.

Ezzel szemben fellebbezési bíróságként eljárva a Bíróság megtagadta a Szerződés vagy az uniós jogi aktusok anyagi jogi rendelkezéseinek megsértésén alapuló ( 31 ), első alkalommal előtte hivatkozott érdemi jogalapok hivatalból való vizsgálatát. Úgy tűnik tehát, hogy a Bíróság kevéssé nyitott a jogi aktus anyagi jogszerűségén alapuló jogalapok hivatalból való vizsgálatára. ( 32 )

64.

Mindazonáltal a Bíróság soha nem jelölte meg absztrakt módon azokat a szempontokat, amelyek lehetővé teszik annak megállapítását, hogy egy jogalap imperatív, vagy nem.

65.

Az igaz, hogy nem könnyű meghatározni egy ilyen jogalapot, mivel az végső soron az érintett jogrend alapvető értékeitől, a felek által játszott szerepektől, az alkalmazandó eljárási szabályoktól, valamint az eljáró bíróság típusától (például polgári vagy közigazgatási) és fokától (érdemben eljáró bíróság vagy felülvizsgálati bíróság) függ. ( 33 )

66.

Mindazonáltal az Unió jogrendjét és bírósági rendszerét illetően az ítélkezési gyakorlaton alapuló elemek lehetővé teszik e szempontok bizonyos pontosságú körülhatárolását.

67.

Mint ahogy már volt alkalmam hangsúlyozni korábbi indítványokban, ( 34 ) e tekintetben egyetértek a Jacobs főtanácsnok által a Salzgitter kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványa (C‑210/98 P, EU:C:2000:172) 141. és 142. pontjában kialakított két szemponttal.

68.

Egyrészt tehát azt kell értékelni, hogy a megsértett szabály az uniós jogrend valamely alapvető célkitűzésének vagy értékének szolgálatában áll‑e, és hogy jelentős szerepet játszik‑e e célkitűzés vagy érték megvalósításában, másrészt pedig, hogy e szabályt nem csupán a közvetlenül érintett személyek érdekében, hanem harmadik személyek érdekében, illetve általánosságban közösségi érdekek céljából alkották‑e meg. ( 35 )

69.

Teljesen egyértelmű, hogy az első feltételt teljesítettnek kell tekinteni. Ugyanis a bármely közigazgatási eljárásban történő meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása szerves részét képezi a védelemhez való jog tiszteletben tartásának, amely az uniós jog általános (és alapvető) elvének minősül. ( 36 ) Az EUSZ 2. cikk szerint az Unió többek között a jogállamiság, valamint az emberi jogok tiszteletben tartásának értékein alapul, az utóbbiak tiszteletben tartása pedig a Bíróság szerint az uniós jogi aktusok jogszerűségének feltétele, ( 37 ) továbbá a Szerződés „alkotmányos elve”. ( 38 ) Ezenfelül, míg az EUSZ 6. cikk kimondja, hogy az Unió elismeri a Charta szövegében foglalt jogokat és elveket, ami így kiterjed a Charta 41. cikkében szereplő jogra is, e cikk (3) bekezdése hozzáteszi, hogy az alapvető jogok, ahogyan azokat az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezmény biztosítja, továbbá ahogyan azok a tagállamok közös alkotmányos hagyományaiból következnek, az uniós jogrend részét képezik mint annak általános elvei.

70.

A meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása tehát az uniós jogrend egy lényeges értékét szolgálja, mégpedig azt az alkotmányos értéket, hogy az Uniót összekapcsolják az egyének jogainak és szabadságainak többek között a Chartában rögzített tiszteletben tartásával.

71.

Ezzel szemben annak eldöntése, hogy a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása megfelel‑e a második feltételnek, vagyis, hogy azt nem csupán a közvetlenül érintett személyek érdekében, hanem a közérdek céljából alkották‑e meg, kényesebb kérdés.

72.

Figyelemmel a Bíróság ítélkezési gyakorlatában az alaki jogszerűségre vonatkozó, hivatalból figyelembe vehető jogalapok, illetve az anyagi jogszerűségre vonatkozó jogalapok (amelyek hivatalból való figyelembevétele kizártnak tűnik) között alkalmazott megkülönböztetésre, azt kell megvizsgálni, hogy a meghallgatáshoz való jog megsértése alkalmas‑e arra, hogy az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabály megsértésének minősüljön, vagyis álláspontom szerint olyan lényeges eljárási feltétel megsértésének, amely elválaszthatatlanul kapcsolódik a szóban forgó jogi aktust elfogadó hatóság akaratának kialakításához vagy kinyilvánításához, így ipso iure alkalmas az aktus lényegének megváltoztatására. ( 39 )

73.

A meghallgatáshoz való jog megsértésének e minősítését, amely az ilyen kifogás hivatalból való vizsgálatát vonja maga után, a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék is alkalmazta néhányszor.

74.

A Törvényszék így hivatalból megvizsgálta azt, hogy a Bizottság elmulasztotta felhívni a kartellben részt vevő vállalkozások társulásait arra, hogy észrevételeket tegyenek a közigazgatási eljárás során a velük szembeni bírságok kiszabására irányuló hatáskör esetleges gyakorlását illetően, ( 40 ) valamint, hogy elmulasztotta meghallgatni a vállalkozásokat, mielőtt elfogadta az importvámok elengedésére vagy vissza nem téríttetésére vonatkozó határozatokat. ( 41 ) A Közszolgálati Törvényszék pedig többek között elfogadta, hogy hivatalból vizsgálhatja azt, hogy a közigazgatási szerv elmulasztott felhívni egy tisztviselőt arra, hogy az érintett besorolásának megváltoztatására vonatkozó határozat meghozatala előtt ismertesse álláspontját, ( 42 ) azt, hogy elmulasztották biztosítani egy alkalmazott számára a lehetőséget, hogy észrevételeket tegyen egy olyan értékelési dokumentumra, amelyre a közigazgatási szerv annak érdekében kíván hivatkozni, hogy megtagadja az említett alkalmazottal a határozatlan időre szóló szerződés megkötését, ( 43 ) vagy azt, amikor nem hallgattak meg egy alkalmazottat azt megelőzően, hogy a közigazgatási szerv megtagadta határozott idejű szerződésének meghosszabbítását. ( 44 )

75.

Az ítélkezési gyakorlat ezen áramlata egyáltalán nem ismerteti azokat az indokokat, amelyek alapján a védelemhez való jog – amely magában foglalja a meghallgatáshoz való jogot – tiszteletben tartásának megsértését az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabályok megsértésének minősítik.

76.

Ezzel szemben az ítélkezési gyakorlat ezen áramlata szinte rendszeresen hivatkozik a Bíróság két ítéletére, az Interhotel kontra Bizottság ítéletre (C‑291/89, EU:C:1991:189, 14. pont) és a Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítéletre (C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 67. pont).

77.

Ugyanakkor e két ítélet véleményem szerint nem támasztja alá a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék által elfogadott megközelítést.

78.

Ez teljesen egyértelmű a Bizottság kontra Sytraval és Brink’s France ítéletet (C‑367/95 P, EU:C:1998:154, 67. pont) illetően. Ez ugyanis nem a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartására, hanem az indokolási kötelezettség megsértésére vonatkozott, amely tekintetében nem vitatott, hogy az valóban az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabályok kategóriájába tartozik. ( 45 )

79.

Az Interhotel kontra Bizottság ítélet (C‑291/89, EU:C:1991:189) a Bizottság egy olyan határozatának megsemmisítése iránti keresettel volt kapcsolatos, amely csökkentette az Európai Szociális Alap által a Portugáliában folytatott egyes képzési és pályaorientációs intézkedések pénzügyi támogatását, amelyből az Interhotel társaság is részesült. Az alkalmazandó közösségi szabályozás kifejezetten azt írta elő, hogy az ezen ügyhöz hasonló helyzetekben a Bizottság konkrétan csak azután csökkentheti a pénzügyi támogatást, hogy lehetőséget biztosított az érintett tagállam számára észrevételei ismertetésére. Miután emlékeztetett arra, hogy jogosult hivatalból megvizsgálni a lényeges eljárási szabályok megsértését, a Bíróság megsemmisítette a Bizottság határozatát, mivel az előzetesen nem szerezte be a Portugál Köztársaság észrevételeit.

80.

E következtetés alapján először úgy lehetne vélni, hogy az megerősíti a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék ítélkezési gyakorlatának fent megvizsgált áramlatát.

81.

Az Interhotel kontra Bizottság ítélet (C‑291/89, EU:C:1991:189) 15–17. pontja ugyanakkor nem csupán arra emlékeztet, hogy az érintett tagállam meghallgatására irányuló kötelezettség egyértelműen következett a szóban forgó közösségi rendelet rendelkezéseiből, hanem mindenekelőtt kiemeli a „központi szerepet”, valamint azon „feladatkörök jelentőségét, amelyeket [a tagállam] vállal a képzési intézkedések ismertetésében és finanszírozásának ellenőrzésében”, ami azzal jár, hogy a tagállam azon lehetősége, hogy ismertesse észrevételeit a pénzügyi támogatások csökkentésére irányuló végleges határozat meghozatalát megelőzően, olyan „lényeges eljárási szabályt” jelent, amelynek megsértése az említett határozat érvénytelenségét vonja maga után.

82.

Álláspontom szerint a Bíróság a tagállam által a meghatározott területen betöltött feladatok központi jellege és jelentősége alapján minősítette az érintett tagállammal való, a közösségi szabályozásban egyébként kifejezetten előírt konzultációs kötelezettség megsértését lényeges eljárási szabály megsértésének. E konzultáció végső soron az intézmények és a tagállamok közötti hatáskörmegosztás, vagy másként fogalmazva az Unión belüli intézményi egyensúly sajátos kifejeződésének is tekinthető. Következésképpen teljes mértékben érthető, hogy egy ilyen előzetes konzultációs kötelezettség megsértése úgy tekinthető, hogy az egy, az Unió alapvető célkitűzésének vagy értékének szolgálatában álló, a közérdek érdekében kialakított szabályt sért, és hogy ebből következően a Bíróságnak azt hivatalból meg kell vizsgálnia.

83.

Egyébként a Bíróság ezért ismeri el, hogy valamely jogi személy hivatkozhat a tagállam jogainak olyan megsértésére, amely túlmegy az utóbbi alanyi jogainak puszta megsértésén, és amely a Bizottság határozatának ipso iure érvénytelenségét vonja maga után. ( 46 )

84.

E körülmények között véleményem szerint kockázatos lenne, ha egy olyan általános állítást akarnánk levezetni az Interhotel kontra Bizottság ítéletből (C‑291/89, EU:C:1991:189), amely szerint a védelemhez való jog, és különösen a jogi személyek és természetes személyek bármely közigazgatási eljárásban történő meghallgatáshoz való joga tiszteletben tartásának megsértése lényeges eljárási szabály olyan megsértését jelenti az uniós jogrendben, amelyet az uniós bíróságnak hivatalból meg kell vizsgálnia.

85.

Ezt az óvatosságot véleményem szerint három másik döntő tényező is alátámasztja.

86.

Mindenekelőtt a Bíróság mindeddig soha nem terjesztette ki az Interhotel kontra Bizottság ítéletben (C‑291/89, EU:C:1991:189) kialakított ítélkezési gyakorlat alkalmazását az uniós jog által a tagállamok részére elismert eljárási garanciák tiszteletben tartását érintő helyzetek körén túlra. ( 47 )

87.

Ezt követően, fellebbezés alapján eljárva, a Bíróság elutasította – mint újakat és így elfogadhatatlanokat – azokat a Törvényszék előtti válasz szakaszában, illetve elsőként a Bíróság előtt hivatkozott jogalapokat, amelyek a Bizottság által a versenyjogi szabályok alkalmazásával kapcsolatban folytatott közigazgatási eljárás során vagy a jogi személyek meghallgatáshoz való jogának sérelmén, vagy a tisztességes eljáráshoz való jog sérelmén alapultak. ( 48 )

88.

Ez szükségképpen azt jelenti, hogy a Bíróság úgy ítéli meg, hogy az ilyen jogalapok, noha az uniós jogrendben védett alapvető jogok sérelmén alapulnak, nem tartoznak azon imperatív jogalapok kategóriájába, amelyeket az uniós bíróságnak hivatalból figyelembe kell vennie.

89.

Végül, a lényeges eljárási szabály megsértésének következménye, vagyis az érintett jogi aktus ipso iure megsemmisítése nehezen egyeztethető össze a Bíróság azon ítélkezési gyakorlatával, amely szerint a meghallgatáshoz való jog megsértése csak akkor vonja maga után a szóban forgó közigazgatási eljárás végén hozott határozat megsemmisítését, ha e szabálytalanság hiányában az eljárás eltérő eredményre vezethetett volna. ( 49 )

90.

Ahogy azt a G. és R. ítélet (C‑383/13 PPU, EU:C:2013:533, 38. pont) mutatja, ez az ítélkezési gyakorlat teljes mértékben alkalmazandó a harmadik országok illegálisan [helyesen: jogellenesen] tartózkodó állampolgárainak visszatérésével kapcsolatban a tagállamokban használt közös normákról és eljárásokról szóló, 2008. december 16‑i 2008/115/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 50 ) alapján a meghallgatáshoz való jog valamely harmadik országbeli állampolgár kitoloncolási célú őrizetének meghosszabbítására irányuló közigazgatási eljárás során történő megsértésével összefüggésben. Ugyanis bár ez az irányelv hallgat az ilyen jog megsértéséből eredő következményekről, ennélfogva főszabály szerint eljárási autonómiájuk keretében a tagállamokra tartozik e következmények szabályozása, az egyenértékűség és a hatékony érvényesülés elveinek tiszteletben tartása mellett, a Bíróság, valószínűleg az utóbbi elv alapján, úgy ítéli meg, hogy a meghallgatáshoz való jog megsértésének az őrizet meghosszabbítására irányuló határozat automatikus megsemmisítésével való szankcionálása az irányelv hatékony érvényesülése megsértésének kockázatával járna. ( 51 )

91.

Úgy tűnik tehát, hogy az „uniós jog”, amelyre a Bíróság ebben az ítéletben támaszkodott, kizárja, hogy a meghallgatáshoz való jog megsértése a vitatott közigazgatási eljárás végén elfogadott jogi aktus automatikus megsemmisítését eredményezze, ami ugyanakkor logikus következmény lenne abban az esetben, ha az ilyen jog megsértését a lényeges eljárási szabályok megsértésnek kellene tekinteni.

92.

Mindazonáltal a Törvényszék és a Közszolgálati Törvényszék ítélkezési gyakorlata által követett áramlat maga sem egyértelmű ebben a tekintetben. Noha e két bíróság ezekben az ítéletekben elfogadta a meghallgatáshoz való jog lényeges eljárási szabálynak minősítését, mindazonáltal egyes ilyen ügyekben, arra törekedve, hogy kövessék a Bíróság fent hivatkozott ítélkezési gyakorlatát, megpróbálták megállapítani, hogy ilyen jogsértés hiányában a közigazgatási eljárás eltérő eredményre vezethetett volna‑e. ( 52 ) Márpedig, ahogy már jeleztük, ha az uniós bíróság (valódi) lényeges eljárási szabály megsértését állapítja meg, az semmiképpen nem igényel ilyen értékelést, mivel a szóban forgó közigazgatási aktus a törvény erejénél fogva semmis.

93.

A Bíróság ítélkezési gyakorlatának jelenlegi állása szerint tehát úgy tűnik számomra, hogy a meghallgatáshoz való jog megsértése a közigazgatási eljárás során nem jelenti az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabály megsértését, amelyet az uniós bíróság hivatalból figyelembe vehet. ( 53 )

94.

Ez az értékelés álláspontom szerint kizárólag akkor lenne megkérdőjelezhető, ha a Bíróság fokozott értéket kívánna tulajdonítani annak az „átjárhatóságnak”, amely láthatóan a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartása és a közigazgatási szervet terhelő indokolási kötelezettség között fennáll, és ennélfogva e jogot egyértelműbben és határozottabban a közérdek körébe tartozó megfelelő ügyintézés elvéhez akarná kötni. ( 54 )

95.

E megközelítést, amelyet lényegében a Bizottság képviselt a tárgyaláson, a Bíróság ítélkezési gyakorlata bizonyos mértékben valóban alátámasztja.

96.

A Mukarubega‑ítéletben (C‑166/13, EU:C:2014:2336, 47. és 48. pont) és a Boudjlida‑ítéletben (C‑249/13, EU:C:2014:2431, 37. és 38. pont) ugyanis a Bíróság a meghallgatáshoz való jogot az annak biztosítására irányuló célhoz kapcsolta, hogy az illetékes hatóság gondosan és pártatlan módon megfelelően figyelembe vehesse az ügy összes releváns körülményét, annak érdekében, hogy lehetővé tegyék e hatóság számára, hogy részletesen megindokolja határozatát. Ennek alapján a Bíróság úgy ítéli meg, hogy a közigazgatási aktus indokolása „a védelemhez való jog tiszteletben tartása elvének szerves részét” képezi.

97.

Ezenfelül, a Bizottság által a tárgyaláson kifejtett érvelés eléggé koherensnek is tűnik a meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartásának a közigazgatási szerv határozatainak indokolására irányuló kötelezettség mellett, a Charta 41. cikkében szereplő „megfelelő ügyintézéshez való jog” körébe tartozó jogok felsorolásában történő kifejezett szerepeltetésével.

98.

Úgy vélem ugyanakkor, hogy a Bíróságnak óvakodnia kell a szinkretizmus minden formájától, amely összekeveri a magánszemélyek meghallgatáshoz való jogának jellegét és tartalmát a közigazgatási szervet terhelő indokolási kötelezettség jellegével és tartalmával.

99.

Pontosabban, a közigazgatási szervet terhelő indokolási kötelezettség bizonyosan nem korlátozódik arra, hogy e szerv tiszteletben tartja, hogy a magánszemélyek észrevételeit figyelembe kell venni a számukra hátrányos bármilyen határozat meghozatala előtt. Ahogyan az lényegében kitűnik az ítélkezési gyakorlatból, e kötelezettség főként egy általánosabb cél elérésének része, amely annak garantálását jelenti, hogy az uniós bíróság gyakorolni tudja az előtte megtámadott jogi aktus jogszerűségének felülvizsgálatára irányuló jogkörét. ( 55 ) Álláspontom szerint akkor indokolt, hogy az uniós bíróság hivatalból megvizsgálja az ilyen kötelezettség megsértését, ha e bíróság számára lehetetlen, hogy teljes körben gyakorolja az említett felülvizsgálatot. Az a körülmény, hogy egy magánszemély nem volt képes hasznosan kifejteni észrevételeit a számára hátrányos határozat elfogadását eredményező közigazgatási eljárás során, természetesen kihathat ezen indokolás kellő kidolgozottságára, sőt megalapozottságára is. ( 56 ) Nem akadályozza meg ugyanakkor következetesen, hogy az uniós bíróság gyakorolhassa az indokolás jogszerűségével kapcsolatos felülvizsgálati jogkörét. ( 57 )

100.

Ennélfogva úgy vélem, hogy a Bizottság érvei nem kellően meggyőzőek a Bíróság azon jelenlegi ítélkezési gyakorlatától való eltérés alátámasztásához, amely szerint a közigazgatási eljárás során a meghallgatáshoz való jog megsértése nem jelenti az EUMSZ 263. cikk értelmében vett lényeges eljárási szabály megsértését, amely azon imperatív jogalapok körébe tartozik, amelyeket az uniós bíróság hivatalból figyelembe vehet. Az állítólagosan sérelmet szenvedett félnek tehát hivatkoznia kell e jog megsértésére az uniós bíróság előtt anélkül, hogy annak orvosolnia kellene e fél mulasztását vagy gondatlanságát.

101.

A fenti megfontolások fényében azt javaslom, hogy a Bíróság az alábbi választ adja a belga Conseil d’État (államtanács) által előterjesztett kérdésre:

A valamely személy nemzeti hatóság részéről történő, az e hatóság által hozott, az érintett személynek esetleges hátrányt okozó bármilyen határozat meghozatala előtti meghallgatásához való jogának tiszteletben tartása az Európai Unió jogrendjében nem foglal el olyan helyet, amely egyenértékű a kérdést előterjesztő bíróság által ismertetett belga jogi közrendi szabályok által a belső jogban elfoglalt hellyel.

Az egyenértékűség elve nem követeli meg, hogy az Európai Unió Alapjogi Chartája 41. cikkének (2) bekezdésében szereplő meghallgatáshoz való jog tiszteletben tartásának megsértésén alapuló, először a végső fokon döntő, felülvizsgálati eljárást folytató, a kérdést előterjesztő bírósághoz hasonló közigazgatási bíróság előtt hivatkozott jogalapot elfogadhatónak nyilvánítsanak, és azt érdemben megvizsgálják.