—

a Banco Español de Crédito SA képviseletében A. Herrador Muñoz, V. Betancor Sánchez és R. Rivero Sáez abogados,

—

a spanyol kormány képviseletében S. Centeno Huerta, meghatalmazotti minőségben,

—

a német kormány képviseletében J. Kemper és T. Henze, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében M. Owsiany-Homung és E. Gippini Fournier, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a következő rendelkezések értelmezésére vonatkozik:

2

A kérelmet a Banco Español de Crédito SA (a továbbiakban: Banesto) és Calderón Camino között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, melynek tárgya olyan összegek kifizetése, amelyek az e felek között kötött fogyasztói kölcsönszerződés teljesítése keretében esedékesek.

3

A fogyasztói hitelre vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezések közelítéséről szóló, 1986. december 22-i 87/102/EGK tanácsi irányelv (HL 1987. L 42., 48. o., magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 326. o.) a 6. cikkében a következőket írta elő:

„(1)   A 2. cikk (1) bekezdésének e) pontjában biztosított kivétel ellenére, egy hitelintézet vagy pénzintézet és a fogyasztó között folyószámlán – a hitelkártya számla kivételével – megadott kedvezmény formájában történő hitelnyújtásra létrejött szerződés esetén, a szerződés megkötésekor vagy azt megelőzően a fogyasztót tájékoztatni kell:

Ezeket az információkat írásban meg kell erősíteni.

(2)   Továbbá, a szerződés fennállása alatt a fogyasztót tájékoztatni kell az éves kamat vagy a díjak minden változásáról annak felmerülésekor. Az ilyen tájékoztatás történhet számlaegyenleg kiállítása formájában, vagy bármilyen más, a tagállamok által elfogadott módon.

(3)   Azokban a tagállamokban, ahol a hallgatólagosan elfogadott hiteltúllépés megengedett, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy a fogyasztó tájékoztatást kapjon a felszámítható éves kamatról és díjakról és ezek minden változásáról, ha a hiteltúllépés időtartama meghaladja a három hónapot.”

4

Az említett irányelv 7. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Áruhitelnyújtás esetén a tagállamok meghatározzák azokat a feltételeket, amelyek esetén az áruk tulajdonjoga visszaszáll a hitelnyújtóra, különösen abban az esetben, ha a fogyasztó ehhez nem járul hozzá. Biztosítják továbbá, hogy amikor a hitelező az áru tulajdonjogát visszavette, a felek közötti elszámolás olyan módon történjen, hogy a tulajdonjog visszavétele ne eredményezzen jogalap nélküli gazdagodást.”

5

A 93/13 irányelv tizenkettedik preambulumbekezdése a következőképpen rendelkezik:

„mivel ugyanakkor a tagállamok nemzeti jogszabályainak jelenlegi állapotában csak egy részleges harmonizáció tervezhető; mivel ez az irányelv csak a kifejezetten nem egyedi szerződési feltételekkel foglalkozik; mivel a tagállamok számára meg kell hagyni azt a lehetőséget, hogy a Szerződés rendelkezéseinek tiszteletben tartásával saját nemzeti jogszabályaikban az ebben az irányelvben előírtaknál szigorúbb rendelkezésekkel biztosítsanak magasabb szintű védelmet a fogyasztóknak”.

6

Az említett irányelv huszonegyedik preambulumbekezdésének szövege a következő:

„mivel a tagállamok kötelesek gondoskodni arról, hogy ne alkalmazzanak tisztességtelen feltételeket az eladó vagy a szolgáltató fogyasztóval kötött szerződéseiben, de ha a szerződés mégis tartalmaz ilyen feltételeket, akkor azok ne legyenek kötelező érvényűek a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is kötelezi a feleket”.

7

Ugyanezen irányelv huszonnegyedik preambulumbekezdése a következőket írja elő:

„mivel a tagállamok bíróságainak és közigazgatási szerveinek megfelelő és hatékony eszközökkel kell rendelkezniük ahhoz, hogy megszüntessék a fogyasztókkal kötött szerződésekben a tisztességtelen feltételek alkalmazását”.

8

A 93/13 irányelv 6. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok előírják, hogy fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.

(2)   A tagállamok a szükséges intézkedések megtételével gondoskodnak arról, hogy ha a szerződés szoros kapcsolatban áll a tagállamok területével, a fogyasztó ne veszítse el az ezen irányelv által biztosított védelmet annak következtében, hogy nem tagállam jogát jelölik ki a szerződésre alkalmazandó jogként.”

9

Az említett irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a szövege a következő:

„A tagállamok a fogyasztók és a szakmai versenytársak érdekében gondoskodnak arról, hogy megfelelő és hatékony eszközök álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.”

10

Ezen irányelv 8. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A tagállamok az ezen irányelv által szabályozott területen elfogadhatnak vagy hatályban tarthatnak a Szerződéssel összhangban lévő szigorúbb rendelkezéseket annak érdekében, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak.”

11

A 2005/29 irányelv 11. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok a fogyasztók érdekében biztosítják a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok leküzdésére, valamint az ezen irányelv rendelkezései betartásának kikényszerítésére alkalmas megfelelő és hatékony eszközöket.

[…]

(2)   Az (1) bekezdésben említett jogi rendelkezések szerint a tagállamok a bíróságokra vagy a közigazgatási hatóságokra ruházhatják azokat a hatásköröket, amelyek felhatalmazzák azokat arra, hogy olyan esetekben, amikor ezeket az intézkedéseket szükségesnek ítélik, figyelembe véve az összes felmerülő érdeket és különösen a közérdeket:

akár a tényleges veszteségre vagy kárra, illetve a kereskedő részéről felmerülő szándékra vagy gondatlanságra utaló bizonyíték hiányában is.

A tagállamok ezenfelül gondoskodnak arról is, hogy az első albekezdésben említett intézkedéseket gyorsított eljárás keretében hozzák meg:

[…]”

12

Az 1896/2006 rendelet (10) preambulumbekezdésének szövege a következő:

„Az e rendelet által megállapított eljárás kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, akinek továbbra is jogában áll a nemzeti jogban előírt eljárást igénybe venni. Ennek megfelelően ez a rendelet nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze.”

13

Az 1896/2006 rendelet 1. cikke a következőket írja elő:

„(1)   E rendelet célja:

(2)   E rendelet nem akadályozza a jogosultat abban, hogy a 4. cikk értelmében vett követelést valamely tagállam vagy a Közösség joga szerint rendelkezésre álló más eljárás útján érvényesítsen.”

14

A 2008/48 irányelv 1. cikkének szövege a következő:

„Ezen irányelv célja a tagállamok fogyasztóknak nyújtott hitelekkel kapcsolatos megállapodásokra vonatkozó törvényei, rendeletei és közigazgatási eljárásai [helyesen: törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezései] egyes aspektusainak összehangolása.”

15

Az említett irányelv 5. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Kellő időben azt megelőzően, hogy a fogyasztót bármilyen hitelmegállapodás vagy ajánlat kötelezné, a hitelező és adott esetben a hitelközvetítő – a hitelező által felajánlott hitelfeltételek, valamint adott esetben a fogyasztó által kifejezett kívánságok és az általa nyújtott információk alapján – a fogyasztó rendelkezésére bocsátja a különböző ajánlatok összehasonlításához szükséges információkat annak érdekében, hogy a fogyasztó megalapozott döntést hozhasson a hitelmegállapodás esetleges megkötéséről. […]

Az adott tájékoztatásnak a következőket kell tartalmaznia:

[…]

[…]”

16

Ugyanezen irányelv 10. cikkének (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A hitelmegállapodásnak világos és egyértelmű módon tartalmaznia kell a következőket:

[…]

[...]”

17

A 2009/22 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ennek az irányelvnek az a célja, hogy közelítse a fogyasztóknak az I. mellékletben felsorolt irányelvekben foglalt kollektív érdekeinek védelmét célzó, a 2. cikkben említett jogsértés megszüntetésére irányuló eljárásokra vonatkozó tagállami törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseket azért, hogy biztosítsa a belső piac zavartalan működését.”

18

Az említett irányelv 2. cikke a következőket írja elő:

„(1)   A tagállamok kijelölik azokat a bíróságokat vagy közigazgatási hatóságokat, amelyek hatáskörrel rendelkeznek arra, hogy döntsenek a 3. cikk értelmében feljogosított egységek által kezdeményezett olyan eljárásokban, amelyek a következőkre irányulnak:

[…]

(2)   Ez az irányelv nem érinti a nemzetközi magánjognak az alkalmazandó jogra vonatkozó szabályait, azaz rendesen vagy annak a tagállamnak a jogát, ahol a jogsértést elkövették, vagy annak a tagállamnak a jogát, ahol a jogsértés kifejti hatásait.”

19

A spanyol jogban a fogyasztók tisztességtelen feltételekkel szembeni védelmét elsőként a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló, 1984. július 19-i 26/1984. sz. általános törvény (Ley General 26/1984 para la Defensa de los Consumidores y Usuarios, a BOE 1984. július 24-i 176. száma, 21686. o., a továbbiakban: 26/1984. sz. törvény) biztosította.

20

A 26/1984. sz. törvényt az általános szerződési feltételekről szóló, 1998. április 13-i 7/1998. sz. törvény (Ley 7/1998 sobre condiciones generales de la contratación, a BOE 1998. április 14-i 89. száma, 12304. o., a továbbiakban: 7/1998. sz. törvény) módosította, amely a 93/13 irányelvet átültette a spanyol belső jogba.

21

Végezetül a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvényt és egyéb kapcsolódó törvényeket átdolgozó, 2007. november 16-i 1/2007. sz. királyi törvényerejű rendelet (Real Decreto Legislativo 1/2007 por el que se aprueba el texto refundido de la Ley General para la Defensa de los Consumidores y Usuarios y otras leyes complementarias, a BOE 2007. november 30-i 287. száma, 49181. o., a továbbiakban: 1/2007. sz. törvényerejű rendelet) keretében elfogadásra került a módosított 26/1984. sz. törvény egységes szerkezetbe foglalt szövege.

22

Az 1/2007. sz. törvényerejű rendelet 83. cikke értelmében:

„(1)   A tisztességtelen feltételek semmisek, és azok nem tekinthetők a szerződés részének.

(2)   A szerződés semmisnek minősülő részének tartalmát a polgári törvénykönyv [Código Civil] 1258. cikkében foglaltaknak és az objektív értelemben vett jóhiszeműség elvének megfelelően kell megállapítani.

Ennek érdekében az említett feltételek semmisségét kimondó bíróság állapítja meg a szerződés tartalmát és a szerződés fennmaradása esetén jogosult a felek jogainak és kötelezettségeinek kiigazítására, valamint a fogyasztó, illetve felhasználó érezhető megkárosítása esetén az érvénytelenség jogkövetkezményeinek megállapítására.

A bíróság kizárólag abban az esetben állapíthatja meg a szerződés érvénytelenségét, ha a fennmaradó feltételek olyan egyenlőtlen helyzetet teremtenek a felek között, amelyet nem lehet orvosolni.”

23

A polgári törvénykönyv 1258. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A szerződések a felek egyszerű megegyezése útján jönnek létre, és azok megkötésük időpontjától kezdve nemcsak a kifejezetten a megállapodásban foglaltak teljesítése tekintetében kötik a feleket, hanem minden olyan következmény tekintetében is, amely jellegénél fogva megfelel a jóhiszeműségnek, a forgalmi szokásoknak és a törvénynek”.

24

A polgári perrendtartásnak (Ley de Enjuiciamiento Civil) az alapügy tárgyát képező eljárás megindításának időpontjában hatályos változata a fizetési meghagyásos eljárást illetően a 812. cikkének (1) bekezdésében ezen eljárás alkalmazásának a feltételeit a következőképpen határozza meg:

„Fizetési meghagyásos eljárást indíthat bármely személy, aki mástól pénzbeli, lejárt és követelhető, 30000 eurót meg nem haladó értékű tartozás megfizetését követeli, amennyiben e tartozás összegét a következők tanúsítják:

[…].”

25

A polgári perrendtartás 815. cikkének (1) bekezdése, melynek címe „A kérelem elfogadhatósága és a fizetési meghagyás”, a következőképpen rendelkezik:

„Amennyiben a kérelemhez csatolt iratok a 812. cikk (2) bekezdésében említett dokumentumok részét képezik, vagy a kérelmező jogosultságát valószínűsítő, a kérelem tartalma által megerősített bizonyítékoknak minősülnek, a hivatalvezető az adóst arra kötelezi, hogy 20 napon belül fizessen a kérelmezőnek, és nyújtson be a bíróságnak a fizetést igazoló bizonyítékot, vagy jelenjen meg a bíróság előtt, és az ellentmondásban röviden ismertesse azokat az indokokat, amelyek miatt az az álláspontja, hogy a követelt összeg egésze vagy egy része tekintetében nem áll fenn tartozása […]”.

26

A polgári perrendtartás 818. cikkének az adós ellentmondására vonatkozó (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Amennyiben az adós időben ellentmondással él, a jogvita a megfelelő eljárás keretében jogerős határozatban kerül elbírálásra, és a kihirdetett ítélet jogerőre emelkedik”.

27

2007. május 28-án Calderón Camino a Banestóval 30000 eurós összegű kölcsönszerződést (a továbbiakban: vitatott szerződés) kötött egy olyan gépjármű megvétele céljából, amely „a háztartás szükségleteit” volt hivatott szolgálni. Az ügyleti kamat mértékét 7,950%-ban, a TÉHM-t (teljes éves hiteldíjmutató) 8,890%-ban, a késedelmi kamatot pedig 29%-ban határozták meg.

28

Bár a vitatott szerződés lejáratának időpontjaként 2014. június 5-ét rögzítették, a Banesto úgy vélte, hogy e szerződés ezen időpontot megelőzően lejárt, mivel 2008 szeptemberében a hét havi törlesztőrészlet még nem került megfizetésre. A Banesto ezért 2009. január 8-án a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Sabadell-hez a spanyol jog szerint fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet nyújtott be 29381,95 eurós összegre, amely a meg nem fizetett havi törlesztőrészleteknek a szerződéses kamatokkal és költségekkel növelt összegének felelt meg.

29

A Juzgado de Primera Instancia no 2 de Sabadell 2010. január 21-én végzést hozott, amelyben megállapította, hogy egyrészt a vitatott szerződés szabványszerződés, amelyet a tárgyalás valós lehetősége nélkül kötöttek meg, és másrészt a 29%-os késedelmi kamatot egy gépelt, a szöveg többi részétől sem a használt betűtípus vagy betűméret, sem pedig a kölcsönvevő általi külön elfogadás módja tekintetében el nem különülő rendelkezésben állapították meg.

30

E körülmények között – tekintettel különösen az Euriborra (európai irányadó bankközi kamatláb), valamint az Európai Központi Bank (EKB) által alkalmazott kamatlábakra, valamint arra, hogy az említett késedelmi kamatlábak az ügyleti kamatlábakat több mint 20 százalékponttal meghaladták – a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Sabadell a Bíróságnak a vonatkozó állandó ítélkezési gyakorlatára hivatkozva hivatalból megállapította a késedelmi kamatokra vonatkozó kikötés semmisségét azzal az indokkal, hogy az tisztességtelen jellegűnek minősül. E bíróság ezenfelül az 1990 és 2008 közötti költségvetési törvényekben szereplő törvényes és késedelmi kamatlábakra hivatkozva az említett kamatláb mértékét 19%-ban állapította meg, és a Banestót arra kötelezte, hogy az előtte folyamatban lévő jogvita által érintett időszak tekintetében számolja újra a kamatok összegét.

31

A Banesto az említett végzéssel szemben fellebbezést nyújtott be az Audiencia Provincial de Barcelonához, lényegében azzal érvelve, hogy a Juzgado de Primera Instancia no 2 de Sabadell az eljárás e szakaszában nem jogosult arra, hogy a késedelmi kamatokra vonatkozó, általa tisztességtelennek vélt szerződéses kikötés semmisségét hivatalból megállapítsa, és arra sem, hogy azt módosítsa.

32

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban az Audiencia Provincial de Barcelona először is megállapította, hogy a fogyasztók és a felhasználók érdekeinek védelmét érintő spanyol szabályozás nem jogosítja fel a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró bíróságot arra, hogy hivatalból és in limine litis megállapítsa a tisztességtelen kikötések semmisségét, mivel azok jogszerűségének a vizsgálata olyan általános jogi eljárás keretébe tartozik, amelynek megindítására csak az adós ellentmondása esetén kerül sor.

33

Másodszor az uniós jog tekintetében az említett bíróság megállapította, hogy el kell ismerni, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy értelmezte, hogy a nemzeti bíróságok kötelesek a tisztességtelen feltétel semmisségét és alkalmazhatatlanságát hivatalból értékelni, még a szerződéses felek erre vonatkozó kérelmének hiánya esetében is.

34

A kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint azonban az Európai Unió szintjén a fizetési meghagyás szabályait pontosan meghatározó 1896/2006 rendelet nem vezeti be a tisztességtelen feltételek hivatalból és in limine litis történő vizsgálatra vonatkozó eljárást, hanem egy sor olyan követelmény és információ rendelkezésre bocsátásának az előírására szorítkozik, amelyeket a fogyasztóknak kell nyújtani.

35

Ugyanígy sem a fogyasztói hitelmegállapodásokról szóló 2008/48 irányelv, sem pedig a fogyasztói érdekek védelme érdekében a jogsértés megszüntetésére irányuló eljárásokról szóló 2009/22 irányelv nem ír elő olyan eljárási mechanizmusokat, amelyek a nemzeti bíróságokat arra köteleznék, hogy a vitatott szerződésben foglalthoz hasonló feltételek semmisségét hivatalból állapítsák meg.

36

Végezetül, még ha a 2005/29 irányelv értelmében „tisztességtelennek” is kellene tekinteni azt a gyakorlatot, amelynek keretében az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésbe késedelmi kamatra vonatkozó kikötést foglalnak, tekintettel arra, hogy a tisztességtelen verseny és a reklámtevékenység szabályozási rendszerét a fogyasztók és felhasználók védelmének javítása érdekében módosító, 2009. december 30-i 29/2009. sz. törvény ((Ley 29/2009 por la que se modifica el régimen legal de la competencia desleal y de la publicidad para la mejora de la protección de los consumidores y usuarios, a BOE 2009. december 31-i 315. száma, 112039. o.) nem ültette át a spanyol jogba ezen irányelv 11. cikkének (2) bekezdését, a nemzeti bíróságok mindenesetre nem rendelkeznek hatáskörrel arra, hogy az említett gyakorlat tisztességtelen jellegét hivatalból vizsgálják.

37

Ilyen körülmények között az Audiencia Provincial de Barcelona – tekintettel arra, hogy kételyei merültek fel az uniós jog helyes értelmezését illetően – úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

38

A kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével lényegében arra vár választ, hogy a 93/13 irányelvet úgy kell-e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, mint amely az alapügy tárgyát képezi, amely a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró bíróság számára nem teszi lehetővé, hogy akár in limine litis, akár az eljárás bármely szakaszában hivatalból értékelje az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt, késedelmi kamatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegét abban az esetben, ha a fogyasztó nem élt ellentmondással.

39

E kérdés megválaszolásához elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon az elven alapszik, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest hátrányos helyzetben van, mind tárgyalási lehetőségei, mind pedig információs szintje tekintetében, amely helyzet az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételek anélkül való elfogadásához vezet, hogy a fogyasztó befolyásolni tudná ezek tartalmát (lásd a C-240/98-C-244/98. sz., Océano Grupo Editorial és Salvat Editores ügyben 2000 június 27-én hozott ítélet [EBHT 2000., I-4941. o.] 25. pontját, a C-168/05 sz. Mostaza Claro-ügyben 2006. október 26-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-10421. o.] 25. pontját, és a C-40/08. sz. Asturcom Telecomunicaciones ügyben 2009. október 6-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-9579. o.] 29. pontját).

40

E hátrányos helyzetre tekintettel az említett irányelv 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. Amint az az ítélkezési gyakorlatból következik, olyan kógens rendelkezésről van szó, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse (lásd a fent hivatkozott Mostaza Claro-ügyben hozott ítélet 36. pontját, a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 30. pontját, a C-137/08. sz. VB Pénzügyi Lízing ügyben 2010. november 9-én hozott ítélet [EBHT 2010., I-10847. o.] 47. pontját, valamint a C-453/10. sz., Pereničová és Perenič ügyben 2012. március 15-én hozott ítélet 28. pontját).

41

A 93/13 irányelv által előírt védelem biztosítása érdekében a Bíróság már több esetben hangsúlyozta, hogy a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet csak a szerződő feleken kívüli, pozitív beavatkozás egyenlítheti ki (lásd a fent hivatkozott Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyekben hozott ítélet 27. pontját, a fent hivatkozott Mostaza Claro-ügyben hozott ítélet 26. pontját, a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 31. pontját, valamint a fent hivatkozott VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet 48. pontját).

42

A Bíróság ezen elvek fényében állapította meg, hogy a nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni valamely, a 93/13 irányelv hatálya alá tartozó szerződéses feltétel tisztességtelen jellegét, és ez által köteles ellensúlyozni a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyensúlytalanságot (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Mostaza Claro-ügyben hozott ítélet 38. pontját, a C-243/08. sz. Pannon GSM ügyben 2009. június 4-én hozott ítélet [EBHT 2009., I-4713. o.] 31. pontját, a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 32. pontját, valamint a fent hivatkozott VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet 49. pontját.)

43

Következésképpen az uniós jog által az érintett területen ily módon a nemzeti bíróságokra ruházott feladat nem korlátozódik annak puszta lehetőségére, hogy valamely szerződési feltétel esetlegesen tisztességtelen jellegét értékeljék, hanem magában foglalja e kérdés hivatalból, akár saját illetékességük vizsgálata során történő vizsgálatának kötelezettségét is, amennyiben a nemzeti bíróságok rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges ténybeli és jogi elemek (lásd a fent hivatkozott Pannon GSM ügyben hozott ítélet 32. pontját).

44

E tekintetben a Bíróság egy olyan kontradiktórius eljárás keretében eljáró nemzeti bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelem elbírálása során, amely a fogyasztó által a fizetési meghagyással szemben előterjesztett ellentmondás nyomán indult meg, megállapította, hogy e bíróságnak hivatalból kell bizonyítást folytatnia annak megállapítása érdekében, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződés részét képező kizárólagos illetékességi kikötés a 93/13 irányelv hatálya alá tartozik-e, és amennyiben igen, hivatalból kell értékelnie az ilyen kikötés esetlegesen tisztességtelen jellegét (a fent hivatkozott VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet 56. pontja).

45

A jelen ügy azonban eltér a fent hivatkozott Pannon GSM és Pénzügyi Lízing VB ügyekben hozott ítéletektől abban, hogy ez az ügy annak meghatározását érinti, hogy mely kötelezettségek hárulnak a 93/13 irányelv alapján az olyan nemzeti bíróságra, amely a fizetési meghagyásos eljárás keretében jár el, a fogyasztó által előterjesztett ellentmondást megelőzően.

46

E tekintetben meg kell állapítani, hogy az elismert követelések behajtására vonatkozó nemzeti mechanizmusok harmonizációjának a hiányában a nemzeti fizetési meghagyásos eljárások alkalmazásának a részletes szabályai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján a tagállamok belső jogrendjébe tartoznak, azzal a feltétellel azonban, hogy azok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű belső esetekre vonatkozókhoz képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog által a fogyasztókra ruházott jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Mostaza Claro ügyben hozott ítélet 24. pontját és a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 38. pontját).

47

Az egyenértékűség elvét illetően meg kell állapítani, hogy a Bíróság nem rendelkezik olyan információval, amely kételyre adna okot azt illetően, hogy az alapügyben vitatott szabályozás ezen elvvel összhangban áll-e.

48

Az iratanyagból ugyanis kitűnik, hogy a spanyol eljárásjogi rendszer nem teszi lehetővé a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró nemzeti bíróság számára, hogy ellentmondás hiányában hivatalból, in limine litis, vagy az eljárás bármely szakaszában a 93/13 irányelv 6. cikkére tekintettel értékelje a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegét, és azt sem, hogy a feltételnek a nemzeti közrendi szabályokkal való ellentétes jellegét értékelje, amit mindenestre a kérdést előterjesztő bíróságnak kell ellenőriznie.

49

A tényleges érvényesülés elvét illetően emlékeztetni kell arra, hogy a bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében minden esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy egy nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi-e az uniós jog alkalmazását, meg kell vizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek a különböző nemzeti hatóságok előtti teljes eljárásban betöltött helye, valamint alkalmazása és sajátosságai (lásd a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 39. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

50

A jelen ügyben a bíróság előtti iratanyagból kitűnik, hogy a polgári perrendtartásnak a 812. cikke értelmében a fizetési meghagyásos eljárás alkalmazandó a lejárt, pénzbeli és esedékes tartozásokra, amelyeknek az összege nem halad meg egy meghatározott értékhatárt, amely az alapügy tényállásának időpontjában 30000 euró volt.

51

Annak érdekében, hogy a hitelezők egyszerűbben hozzáférhessenek az igazságszolgáltatáshoz, és az eljárás menete gyorsabb legyen, ugyanezen cikk a hitelezőkkel szemben csak azt a követelményt írja elő, hogy a kérelemhez csatoljanak olyan dokumentumokat, amelyek igazolják a tartozás fennállását, anélkül hogy a hitelezőket arra kötelezné, hogy egyértelműen jelöljék meg a késedelmi kamat mértékét, a kamatfizetés pontos időszakát, és azt, hogy hogyan viszonyul a kamatláb a belső jogi törvényes kamathoz, vagy az Európai Központi Bank kamatlábához.

52

A polgári perrendtartás 815. cikkének (1) bekezdése és 818. cikkének (1) bekezdése értelmében tehát a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró nemzeti bíróság hatásköre az eljárás megindítására vonatkozó alaki feltételek fennállásának az ellenőrzésére korlátozódik, mely feltételek fennállása esetén e bíróságnak a hozzá benyújtott kérelemnek helyt kell adnia, és végrehajtható fizetési meghagyást kell kibocsátania anélkül, hogy akár in limine litis, akár az eljárás bármely szakaszában vizsgálhatná a rendelkezésére bocsátott információkra tekintettel a kérelemnek a megalapozottságát, kivéve, ha az adós a tartozás kifizetését megtagadja, vagy az említett meghagyás közlésétől számított 20 napon belül ellentmondással él. Az ellentmondást a törvényben meghatározott pertárgyértéket meghaladó jogviták esetében kötelezően ügyvéd közreműködésével kell előterjeszteni, mely pertárgyérték az alapügy tényállásának időpontjában 900 euró volt.

53

Márpedig e kontextusban meg kell állapítani, hogy az ilyen eljárásjogi szabályozás, amely a fogyasztó ellentmondásának hiányában nem teszi lehetővé a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró bíróság számára, hogy hivatalból, in limine litis vagy az eljárás bármely szakaszában értékelje a fogyasztó és az eladó vagy a szolgáltató közötti szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegét, jóllehet az ehhez szükséges valamennyi jogi és ténybeli elem e bíróság rendelkezésére áll, csökkenti a 93/13 irányelv által elérni kívánt védelem hatékonyságát (lásd ebben az értelemben a C-473/00. sz. Cofidis ügyben 2002. november 21-én hozott ítélet [EBHT 2002., I-10875. o.] 35. pontját).

54

A jelen ítélet 50–52. pontjában leírt fizetési meghagyásos eljárásnak az egészére, a menetére és a sajátosságaira tekintettel ugyanis nem elhanyagolható annak a kockázata, hogy az érintett fogyasztók nem terjesztik elő a megkövetelt ellentmondást akár az erre vonatkozóan előírt különösen rövid határidő miatt, akár azért, mert a védekezéstől visszatartja őket a jogi lépésnek a vitatott összeghez viszonyított költsége, akár azért, mert nem ismerik a jogaikat vagy azok terjedelmét, vagy akár az eladó vagy a szolgáltató által előterjesztett, fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tartalmának korlátozottsága, és ezáltal a rendelkezésükre bocsátott információk hiányossága miatt.

55

Így az eladók vagy a szolgáltatók számára elég lenne a rendes polgári eljárás helyett fizetési meghagyásos eljárást indítani ahhoz, hogy a fogyasztókat megfosszák a 93/13 irányelv által elérni kívánt védelemtől, amely szintén ellentétesnek bizonyul a Bíróság ítélkezési gyakorlatával, amely szerint az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó között a nemzeti jogszabályok szerint zajló bírósági eljárás jellegzetességei nem jelenthetnek olyan tényezőt, amely érintheti a 93/13 irányelv rendelkezései alapján a fogyasztókat megillető jogi védelmet (a fent hivatkozott Pannon GSM ügyben hozott ítélet 34. pontja).

56

E körülmények között meg kell állapítani, hogy az alapügy tárgyát képező spanyol szabályozás nem tűnik összeegyeztethetőnek a tényleges érvényesülés elvével, mivel az eladók vagy szolgáltatók és a fogyasztók közötti jogvitákban, amelyekben a fogyasztók alperesek, lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé teszi annak a védelemnek az alkalmazását, amelyben a 93/13 irányelv e fogyasztókat részesíteni kívánja.

57

E megfontolások alapján az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelvet úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, mint amely az alapügy tárgyát képezi, amely a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tárgyában eljáró bíróság számára nem teszi lehetővé, hogy akár in limine litis, akár az eljárás bármely szakaszában hivatalból értékelje az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt, késedelmi kamatra vonatkozó kikötés tisztességtelen jellegét abban az esetben, ha a fogyasztó nem élt ellentmondással, jóllehet az ehhez szükséges valamennyi jogi és ténybeli elem e bíróság rendelkezésére áll.

58

Annak érdekében, hogy a kérdést előterjesztő bíróság számára hasznos értelmezést lehessen nyújtani az uniós jogra vonatkozóan (lásd ebben az értelemben a C-213/17. sz. Michaniki-ügyben 2008. december 16-án hozott ítélet [EBHT 2008., I-9999. o.] 50. és 51. pontját), a második kérdést úgy kell értelmezni, hogy az lényegében arra irányul, hogy a 2009/22 irányelv 2. cikkével és 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ellentétes-e az olyan tagállami szabályozás, mint amelyet az 1/2007. sz. törvényerejű rendelet 83. cikke ír elő, amely a nemzeti bíróság számára lehetővé teszi, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegének a megállapítása esetén az említett szerződést e feltétel tartalmának a módosítása útján kiegészítse.

59

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy az alapeljárás az egyik szerződő fél által kezdeményezett fizetési meghagyásos eljárás keretében folyik, nem pedig a 2009/22 irányelv 3. cikke értelmében vett „feljogosított egység” által indított jogsértés megszüntetésére irányuló eljárás keretében.

60

Következésképpen, mivel ezen utóbbi irányelv nem alkalmazható az alapeljárásra, a 2. cikkének értelmezéséről nem szükséges határozni.

61

Erre tekintettel a szerződéses feltétel tisztességtelen jellegének megállapításából fakadó következményeket érintően feltett kérdés megválaszolása érdekében a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a szövegére, valamint az irányelv céljaira és általános szerkezetére kell hivatkozni (lásd ebben az értelemben a C-482/07. sz. AHP Manufacturing ügyben 2009. szeptember 3-án hozott ítélet [EBHT 2009., I-7295. o.] 27. pontját, és a C-125/10. sz. Merck Sharp & Dohme Corp. ügyben 2011. december 8-án hozott ítélet [EBHT 2011., I-12987. o.] 29. pontját).

62

Az említett 6. cikk (1) bekezdésének a szövegét illetően meg kell állapítani, hogy egyrészt e rendelkezés első fele – bár elismeri, hogy a tagállamok bizonyos autonómiával rendelkeznek a tisztességtelen feltételekre alkalmazandó jogszabályok meghatározása tekintetében – kifejezetten annak előírásárát teszi kötelezővé, hogy az említett feltételek „nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve”.

63

E kontextusban a Bíróságnak volt már alkalma e rendelkezést értelmezni, oly módon, hogy a szerződéses feltétel tisztességtelen jellegét megállapító nemzeti bíróság feladata valamennyi, a nemzeti jog értelmében ebből eredő következményt meghatározni abból a célból, hogy a szóban forgó feltétel ne jelentsen kötelezettséget a fogyasztóra nézve (lásd a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 58. pontját, a C-76/10. sz. Pohotovosť-ügyben 2010. november 16-án hozott végzés [EBHT 2010., I-11557. o.] 62. pontját, valamint a fent hivatkozott Pereničová és Perenič ügyben hozott ítélet 30. pontját). Amint ugyanis a jelen ítélet 38. pontja arra emlékeztetett, olyan kógens rendelkezésről van szó, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt az e felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse.

64

Másrészt meg kell állapítani, hogy az uniós jogalkotó a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a második felében, valamint az irányelv huszonegyedik preambulumbekezdésében kifejezetten előírta, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződés „változatlan feltételekkel” továbbra is köti a feleket, ha a szerződés „a tisztességtelen feltételek kihagyásával” is teljesíthető.

65

Az említett 6. cikk (1) bekezdésének a szövegéből következik tehát, hogy a nemzeti bíróságok csak arra kötelesek, hogy a tisztességtelen feltétel alkalmazásától eltekintsenek annak érdekében, hogy az ne váltson ki kötelező joghatásokat a fogyasztó vonatkozásában, de nem jogosultak arra, hogy a feltétel tartalmát módosítsák. A szerződésnek ugyanis főszabály szerint úgy kell fennmaradnia, hogy csak a tisztességtelen feltételek elhagyása jelentsen módosulást, ha a belső jogszabályok értelmében a szerződés jogilag ilyen módon fennmaradhat.

66

Ezt az értelmezést megerősíti továbbá a 93/13 irányelv célkitűzése és általános szerkezete.

67

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata értelmében ugyanis ezen irányelv a maga egészében olyan intézkedésnek minősül, amely elengedhetetlen az Európai Unióra bízott feladatok megvalósításához és különösen az Unió egész területén az életszínvonal és életminőség javításának biztosításához (lásd a fent hivatkozott Mostaza Claro-ügyben hozott ítélet 37. pontját, a fent hivatkozott Pannon GSM ügyben hozott ítélet 26. pontját és a fent hivatkozott Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet 51. pontját).

68

Az eladókkal vagy szolgáltatókkal szemben kiszolgáltatott helyzetben lévő fogyasztók számára biztosított védelemhez fűződő közérdek jellegére és fontosságára tekintettel tehát a 93/13 irányelv – amint az 7. cikkének az irányelv huszonnegyedik preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett (1) bekezdéséből következik – arra kötelezi a tagállamokat, hogy rendelkezzenek megfelelő és hatékony eszközökről annak érdekében, „hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását”.

69

Márpedig e kontextusban meg kell állapítani, hogy – amint arra a főtanácsnok az indítványának a 86–88. pontjában szintén rámutatott – ha a nemzeti bíróság jogosult lenne arra, hogy az ilyen szerződésekben foglalt tisztességtelen feltételek tartalmát módosítsa, e lehetőség sérthetné a 93/13 irányelv 7. cikke által elérni kívánt hosszú távú célt. E lehetőség ugyanis hozzájárulna annak a visszatartó erőnek a megszüntetéséhez, amely az eladók vagy szolgáltatók tekintetében jelentkezik az ilyen tisztességtelen feltételeknek a fogyasztók vonatkozásában való puszta és egyszerű alkalmazhatatlansága következtében (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Pohotovost’-ügyben hozott végzés 41. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot), mivel az eladók vagy szolgáltatók továbbra is alkalmazni próbálnák az említett feltételeket annak tudatában, hogy még ha azok érvénytelenségét meg is állapítanák, a szerződést a nemzeti bíróság a szükséges mértékben továbbra is kiegészíthetné oly módon, hogy az említett eladók vagy szolgáltatók érdekei biztosítottak legyenek.

70

Emiatt e lehetőség, amennyiben a nemzeti bíróság rendelkezésére állna, nem tudna önmagában a fogyasztók számára olyan hatékony védelmet biztosítani, mint amelyet a tisztességtelen feltételek alkalmazhatatlansága eredményez. E lehetőség ezenfelül nem alapulhat a 93/13 irányelv 8. cikkén sem, amely a tagállamok számára lehetővé teszi, hogy az irányelv által szabályozott területen elfogadhatnak vagy hatályban tarthatnak az uniós joggal összhangban lévő szigorúbb rendelkezéseket annak érdekében, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak (lásd a C-484/08. sz. Caja de Ahorros y Monte de Piedad de Madrid ügyben 2010. június 3-án hozott ítélet [EBHT 2010., I-4785. o.] 28. és 29. pontját, valamint a fent hivatkozott Pereničová és Perenič ügyben hozott ítélet 34. pontját).

71

E megfontolásokból következik tehát, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése nem értelmezhető oly módon, hogy az lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára, hogy abban az esetben, ha az eladó vagy a szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel fennállását megállapítja, az említett feltétel tartalmát módosítsa ahelyett, hogy a fogyasztó vonatkozásában e feltétel alkalmazásától egyszerűen eltekintene.

72

E tekintetben a nemzeti bíróságnak ellenőriznie kell, hogy az előtte folyamatban lévő jogvitára mely nemzeti eljárási jogszabályok alkalmazandók, és a hatásköre keretei között mindent meg kell tennie annak érdekében, hogy a belső jog egészére tekintettel és az általa elfogadott értelmezési módszerek alkalmazásával biztosítsa a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének teljes érvényesülését, és annak céljával összhangban álló eredményre jusson (lásd a C-282/10. sz. Dominguez-ügyben 2012. január 24-én hozott ítélet 27. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

73

A fentiekre tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, mint amelyet az 1/2007. sz. törvényerejű rendelet 83. cikke ír elő, amely a nemzeti bíróság számára lehetővé teszi, hogy az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződésben foglalt feltétel tisztességtelen jellegének a megállapítása esetén az említett szerződést e feltétel tartalmának a módosítása útján kiegészítse.

74

A kérdést előterjesztő bíróság a harmadik, negyedik, ötödik és hatodik kérdésével lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy egyrészt milyen kötelezettségek hárulnak a nemzeti bíróságokra az 1896/2006 rendelet és a 2005/29 irányelv alapján abban az esetben, ha olyan késedelmi kamatra vonatkozó szerződéses feltételt vizsgálnak, mint a jelen ügy tárgyát képező, és másrészt milyen kötelezettségek hárulnak a 2008/48 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének l) és m) pontja, 6. és 7. cikke, és 10. cikke (2) bekezdésének l) pontja értelmében a pénzügyi intézményekre a késedelmi kamatoknak a hitelmegállapodásokban való alkalmazása tekintetében.

75

A Spanyol Királyság és az Európai Bizottság érvelése szerint e kérdések elfogadhatatlanok, mivel az azok által érintett uniós jogszabályok nem alkalmazandók az alapügyre, és következésképpen azok értelmezése nem lehet hasznos a kérdést előterjesztő bíróság számára ezen ügy elbírálásához.

76

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EUMSZ 267. cikkben említett eljárás keretében, amely a nemzeti bíróságok és a Bíróság feladatainak világos szétválasztásán alapul, az alapügy konkrét tényállásának a megállapítása és megítélése, valamint a nemzeti jog értelmezése és alkalmazása kizárólag a nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik. Ugyancsak kizárólag az ügyben eljáró és határozathozatalra hivatott nemzeti bíróság hatáskörébe tartozik annak megítélése is, hogy – tekintettel az ügy különleges jellemzőire – szükségesek és relevánsak-e a Bíróságnak feltett kérdései. Következésképpen, amennyiben a feltett kérdések az uniós jognak az értelmezésére vonatkoznak, a Bíróság – főszabály szerint – köteles határozatot hozni (a C-145/03. sz. Keller-ügyben 2005. április 12-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-2529. o.] 33. pontja, a C-119/05. sz. Lucchini-ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-6199. o.] 43. pontja, valamint a C-11/07. sz., Eckelkamp és társai ügyben 2008. szeptember 11-én hozott ítélet [EBHT 2008., I-6845. o.] 27. és 32. pontja).

77

Ebből következik, hogy a Bíróság csak akkor utasíthatja el a nemzeti bíróságok által előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmet, ha az uniós jog kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen összefüggésben nincs az alapügy tényállásával vagy tárgyával, ha a probléma hipotetikus jellegű, vagy ha nem állnak a Bíróság rendelkezésére azok a ténybeli vagy jogi elemek, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az elé terjesztett kérdésekre hasznos választ adhasson (lásd különösen a C-94/04. és C-202/04. sz., Cipolla és társai egyesített ügyekben 2006. december 5-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-11421. o.] 25. pontját, valamint a C-570/07. és C-571/07. sz., Blanco Pérez és Chao Gómez egyesített ügyekben 2010. június 1-jén hozott ítélet [EBHT 2010., I-4629. o.] 36. pontját).

78

Márpedig meg kell állapítani, hogy a jelen ügyben éppen ez a helyzet áll fenn.

79

Különösen a harmadik kérdés tekintetében meg kell állapítani, hogy az 1896/2006 rendelet értelmezése teljes mértékben irreleváns a kérdést előterjesztő bíróság által az előtte folyamatban lévő jogvita keretében meghozandó döntés tekintetében. Egyrészt ugyanis meg kell állapítani, hogy amint a Bíróság előtti iratanyagból kitűnik, az alapügy tényállása nem tartozik az 1. cikkének (1) bekezdése értelmében kizárólag a határokon átnyúló jogvitákra alkalmazandó ezen rendelet hatálya alá, hanem csupán a polgári perrendtartás rendelkezései alkalmazandók rá. Másrészt meg kell állapítani, hogy e rendelet – amint az kifejezetten a (10) preambulumbekezdéséből is következik – nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze.

80

A negyedik kérdést illetően nyilvánvalóan megállapítható, hogy a 2008/48 irányelv 5. cikke (1) bekezdésének l) és m) pontja, 6. cikke, valamint 10. cikke (2) bekezdésének l) pontja, amelyeknek értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság kéri, ratione temporis nem alkalmazható az alapügyre, mivel annak a tárgyát az képezi, hogy Calderón Camino az általa és a Banesto által 2007. május 28-án megkötött hitelmegállapodást állítólagosan nem teljesítette megfelelően.

81

E tekintetben elég azt megállapítani, hogy a 2008/48 irányelv a 27., 29. és 31. cikke értelmében 2008. június 11-én lépett hatályba, és a tagállamoknak 2010. június 11-ig kellett elfogadniuk azokat az intézkedéseket, amelyek az ezen irányelvnek való megfeleléshez szükségesek, mely időponttól a 87/102 irányelv hatályát vesztette. Ezenfelül ugyanezen irányelv 30. cikkének (1) bekezdése kifejezetten előírta, hogy az irányelvet nem kell alkalmazni azokra a hitelmegállapodásokra, amelyek a nemzeti átültető intézkedések hatálybalépésének időpontjában már léteztek.

82

Az ötödik kérdéssel kapcsolatban – mely egyrészt arra irányul, hogy a 2008/48 irányelv 6. cikkének (2) bekezdése kötelezi-e a hitelintézetet arra, hogy közölje a hitel vagy a kölcsön idő előtti lejáratát annak érdekében, hogy a késedelmi kamatokat felszámítsa, és másrészt arra, hogy a jogalap nélküli gazdagodás tilalmának az ugyanezen irányelv 7. cikkében előírt elvére lehet-e hivatkozni abban az esetben, ha az említett hitelintézet nemcsak a tőke visszafizetését kéri, hanem különösen magas késedelmi kamatok megfizetését is – először is meg kell állapítani, hogy amint a Bíróság előtti iratanyagból kitűnik, a kérdést előterjesztő bíróság valójában a 87/102 irányelv ennek megfelelő cikkeire kívánt hivatkozni, hiszen kizárólag ezek kapcsolódnak a kérdés tárgyához.

83

Annak elismerésével azonban, hogy az ötödik kérdésnek ez a valódi terjedelme (lásd ebben az értelemben a C-107/98. sz. Teckal-ügyben 1999. november 18-án hozott ítélet [EBHT 1999., I-8121. o.] 34. és 39. pontját), meg kell állapítani, hogy amint a főtanácsnok az indítványának a 99. és 100. pontjában rámutatott, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben semmi nem utal arra, hogy az alapügyben olyan probléma merült volna fel, amely akár a fogyasztónak az éves kamatlábak bármely módosításáról való előzetes tájékoztatására vonatkozó kötelezettséget, akár valamely árunak a hitelező számára történő, a hitelező részéről jogalap nélküli gazdagodást keletkeztető visszaadását érintené.

84

Nyilvánvalónak tűnik tehát, hogy az ötödik kérdés hipotetikus jellegű, mivel a 87/102 irányelv említett rendelkezéseinek az értelmezése semmilyen összefüggést nem mutat az alapügy tárgyával.

85

Végezetül a hatodik kérdést érintően – amely arra irányul, hogy a 2005/29 irányelv 11. cikke (2) bekezdésének az átültetése hiányában az irányelvet úgy kell-e értelmezni, hogy a nemzeti bíróság vizsgálhatja hivatalból annak a gyakorlatnak a tisztességtelen jellegét, amelynek alapján késedelmi kamatra vonatkozó feltételeket foglalnak a szerződés szövegébe – elég megállapítani, hogy amint azt a főtanácsnok az indítványának a 106. pontjában is megjegyezte, az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben semmi nem utal arra, hogy a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet elutasító végzést hozó Juzgado de Primera Instancia no 2 de Sabadell a fent említett irányelv értelmében tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősítette volna azt a tényt, hogy a Banesto az általa és Calderón Camino által kötött hitelszerződésbe olyan, késedelmi kamatra vonatkozó feltételt foglalt, mint amely az alapügy tárgyát képezi.

86

Azt is meg kell állapítani, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a határozatában az említett kérdésre vonatkozó magyarázó fejtegetések keretében kifejezetten „a bankintézet esetleges tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatára” hivatkozik.

87

Következésképpen nyilvánvalónak tűnik, hogy a 2005/29 irányelv értelmezése az alapügy tárgya tekintetében pusztán hipotetikus jellegű. E kontextusban az irányelv átültetésének hiánya szintén irrelevánsnak bizonyul az említett jogvita megoldása szempontjából.

88

Következésképpen a fenti megfontolásokra tekintettel a kérdést előterjesztő bíróság által feltett harmadik, negyedik, ötödik és hatodik kérdést elfogadhatatlannak kell nyilvánítani.

89

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: