—

J. Petersen képviseletében U. Seamus Hiob Rechtsanwalt,

—

az osztrák kormány képviseletében E. Riedl és M. Winkler, meghatalmazotti minőségben,

—

a német kormány képviseletében M. Lumma és J. Möller, meghatalmazotti minőségben,

—

a spanyol kormány képviseletében J. Rodríguez Cárcamo, meghatalmazotti minőségben,

—

az olasz kormány képviseletében I. M. Braguglia, meghatalmazotti minőségben, segítője: W. Ferrante avvocato dello Stato,

—

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében V. Kreuschitz és G. Braun, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az 1996. december 2-i 118/97/EK tanácsi rendelettel (HL 1997. L 28., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 3. o.) módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14-i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (HL L 149., 2. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 35. o.; a továbbiakban: 1408/71 rendelet) 4. cikke (1) bekezdésének és 10. cikke (1) bekezdésének, valamint az EK 39. cikknek az értelmezésére irányul.

2

Ezt a kérelmet a J. Petersen és a Landesgeschäftsstelle des Arbeitsmarktservice Niederösterreich (az alsó-ausztriai foglalkoztatás- és munkaügyi hivatal regionális ügynöksége, a továbbiakban: Arbeitsmarktservice) közötti jogvita keretében terjesztették elő, melynek tárgya a kötelező nyugdíj- vagy baleset-biztosítási rendszer alapján munkaképesség-csökkenés vagy rokkantság miatt biztosítási ellátást kérelmező munkanélküliek számára biztosított előleg ez utóbbi részére történő további fizetésének megtagadása a lakóhely Németországba történő áthelyezését követően.

3

Az 1408/71 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„E rendelet alkalmazandó a következő szociális biztonsági ágakat érintő valamennyi jogszabályra:

[…]

[…].”

4

Ugyanezen rendelet 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdése szerint:

„A rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában az egy vagy több tagállam jogszabályai szerint megszerzett rokkantsági, öregségi vagy túlélő hozzátartozókat megillető pénzbeli ellátás, munkahelyi balesetek vagy foglalkozási megbetegedések esetén fizetett nyugdíj és haláleseti juttatás nem csökkenthető, nem módosítható, nem függeszthető fel, nem vonható vissza vagy foglalható le azzal az indoklással, hogy a jogosult egy másik tagállam területén rendelkezik lakóhellyel, mint amely tagállam területén a fizetésre kötelezett intézmény található.”

5

Az említett rendelet 69. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„Az a teljes munkanélküli, aki egy tagállam jogszabályai szerint kielégíti az ellátásra való jogosultság feltételeit, és aki munkakeresés céljából egy vagy több tagállam területére távozik, ezekre az ellátásokra való jogosultságát fenntartja az alábbi feltételek és korlátozások mellett:

6

Ugyanezen rendelet 71. cikke szabályozza azon munkanélküliek munkanélküli-ellátásban való részesülését, akik legutolsó munkaviszonyuk időtartama alatt az illetékes államon kívüli tagállamban rendelkeztek lakóhellyel.

7

A munkanélküli-biztosításról szóló 1977. évi törvény (Arbeitslosenversicherungsge-setz 1977., BGBl. 609/1977. szám, BGBl. I., 71/2003. szám szerinti változata, a továbbiakban: AlVG) „Munkanélküli-járadék – Az ellátásokra való jogosultság megnyílásának feltételei” című 7. §-a értelmében:

„1.   Munkanélküli-járadékra jogosult, aki

2.   A munkaközvetítő rendelkezésére áll, aki munkavégzésre képes, és arra jogosult ((3) bekezdés), munkaképes (8. §), munkavégzésre hajlandó (9. §), és munkanélküli (12. §).

[…]

4.   A munkaképesség előfeltételétől el kell tekinteni azon munkanélküliek esetében, akik részére újrabeilleszkedést szolgáló intézkedéseket engedélyeztek, ezen intézkedések célját (az Allgemeines Sozialversicherungsgesetz [az általános társadalombiztosításról szóló törvény, a továbbiakban: ASVG] 300. §-ának (1) és (3) bekezdése) elérték, és az intézkedés szerinti szükséges biztosítotti időszakot megszerezték.

[…]”

8

Az AlVG-nek „A munkanélküli-járadék szünetelése” című 16. §-a értelmében:

„1.   A munkanélküli-járadékra való jogosultság szünetel az alábbiak tartama alatt:

[…]

[…]

3.   A munkanélküli kérelme alapján a munkanélküli-járadéknak az (1) bekezdés g) pontjában foglaltak alapján való szünetelésétől különleges méltánylásra okot adó körülmények fennállása esetén, a Regionalbeirat meghallgatását követően, az ellátásra való jogosultság tartama alatt (18. §) legfeljebb három hónapig el lehet tekinteni. Ilyen körülmények a munkanélküliség megszüntetése érdekében fellépő körülmények, így különösen, ha a munkanélküli igazolhatóan munkahely keresése, munkáltatónak való bemutatkozás vagy képzésen való részvétel céljából utazik külföldre, valamint a kényszerítő családi okokon alapuló körülmények.

[…]”

9

Az AlVG-nek „A nyugdíjbiztosítási ellátások előlegezése” című 23. §-a értelmében:

„1.   Azon munkanélküliek részére, akik

megállapítását kérelmezték, az ellátás iránti kérelmükről való döntés meghozataláig előleg jelleggel megállapítható munkanélküli-járadék vagy rendkívüli segély.

2.   A munkanélküli-járadék vagy rendkívüli segély előleg jelleggel való megállapításához szükséges, hogy

3.   Az (1) bekezdés 1) pontja szerinti ellátás igénylése esetén a munkanélküliséget vélelmezni kell, ha a fennálló munkaviszony alapján már nem áll fenn díjazásra való jogosultság, és az egészségbiztosítás pénzbeli ellátásaira való jogosultságot kimerítették.

4.   Az előleget a kérelmezőt megillető munkanélküli-járadék (rendkívüli segély) mértékének megfelelően, az ellátások átlagos, gyermekekre tekintettel járó kiegészítésekkel együtt számított mértékének egyharmincada – mint felső határ – figyelembevételével az (1) bekezdés 1) pontja, illetve az (1) bekezdés 2) pontja alapján kell megállapítani. Ha az Arbeitsmarktservice regionális hivatala a társadalombiztosítási intézmény írásbeli közlése alapján tudomással bír arról, hogy a várható ellátás mértéke ennél alacsonyabb lesz, úgy az előleget megfelelően csökkenteni kell. Az előleget az (1) bekezdés 2) pontja esetében a nyugdíjjogosultság megnyíltának napjára visszamenőlegesen kell folyósítani, amennyiben a nyugdíjat kérelmező a kérelmet a (2) bekezdés 3) pontja szerinti igazolás kiállításától számított 14 napon belül nyújtotta be.

5.   Ha a regionális hivatal az (1) bekezdésnek megfelelően a munkanélküli-járadékra vagy rendkívüli segélyre előleget folyósított, úgy a munkanélkülinek az (1) bekezdés 1) vagy 2) pontja szerinti ellátásra vonatkozó jogosultsága ugyanezen időszak tekintetében átszáll a szövetségi államra, a munkaerőpiaci politika költségvetése javára, a regionális hivatal által nyújtott ellátás mértékében, az egészségbiztosítási járulékok kivételével, amint a regionális hivatal a társadalombiztosítási intézménynél a jogosultság átszállását bejelenti (törvény erejénél fogva bekövetkező engedményezés). A jogosultság átszállása csak a később fizetendő összegek erejéig hatályosul, és kielégítése elsőbbséget élvez.

6.   Az egészségbiztosítási járulékokat, amelyeket az (5) bekezdésben meghatározott időszakban a munkanélküli-biztosítás forrásaiból fedeztek (a 42. § (3) bekezdése), a kötelező egészségbiztosítás intézményei a Hauptverband der österreichischen Sozialversicherungsträger (Osztrák Társadalombiztosítási Intézmények Szövetsége) útján térítik meg, mégpedig az (5) bekezdés alapján a nyugdíj-biztosítási intézmények által visszatérített összegeknek az ASVG 73. §-ának (2) bekezdésében rögzített százalékos mértéke szerint.

7.   Amennyiben az (1) bekezdés szerinti nyugdíjat nem állapítják meg, úgy az előleg a folyósított időszakra és összegben munkanélküli-járadéknak, illetve rendkívüli segélynek minősül, azaz különösen nem kerül sor az esetleges különbözet megfizetésére és a folyósítás időtartamát a 18. §-nak megfelelően lerövidítik.”

10

A német állampolgár J. Petersen Ausztriában állt munkaviszonyban. 2000. április 14-én kérelmet nyújtott be az osztrák nyugdíjbiztosítóhoz a kötelező nyugdíj-biztosítási rendszer alapján fizetendő rokkantsági nyugdíj iránt. Mivel kérelmét elutasították, keresetet nyújtott be a határozat ellen.

11

E bírósági eljárás ideje alatt az Arbeitsmarktservice az AIVG 23. §-a alapján előleget biztosított J. Petersen számára. J. Petersen, aki ezidőtájt még Ausztriában lakott, de már tervezte lakóhelye Németországba történő áthelyezését, kérte az Arbeitsmarktservice-től, hogy e juttatást e költözést követően is folyósítsák.

12

2003. október 28-án az Arbeitsmarktservice e kérelmet elutasította. J. Petersen keresetet nyújtott be e határozat ellen a Verwaltungsgerichtshofhoz.

13

Határozatában a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy az alapeljárásban kérdéses ellátás exportálhatósága attól függ, hogy az az 1408/71 rendelet 4. cikkének (1) bekezdése értelmében „munkanélküli-ellátásnak” vagy „rokkantsági ellátásnak” minősül-e, mivel e rendelet 10. cikkének (1) bekezdése ez utóbbi exportálhatóságát írja elő, míg ugyanezen rendelet 69. cikke az előbbi exportálhatóságát olyan egyedi esetre korlátozza, amely az alapesetben nem releváns.

14

Márpedig e bíróság szerint az alapeljárásban kérdéses ellátás mindkét ellátásra jellemző elemeket hordoz magában. Ugyanis egyrészt azt a munkanélküli-biztosítás forrásaiból fedezik, valamint feltétele, hogy a kérelmező munkanélküli legyen, és eleget tegyen a munkanélküli-biztosításhoz szükséges biztosítotti időszak feltételeinek. Másrészt az ellátás a kötelező nyugdíj- vagy baleset-biztosítási rendszer ellátásai közé tartozik, és nyújtását nem lehet attól a feltételtől függővé tenni, hogy a kérelmező munkaképes, hajlandó a munkavégzésre és arra készen áll. E két utóbbi elem különbözteti meg az alapügyet a C-66/92. sz. Acciardi-ügytől, amelyben 1993. augusztus 2-án hoztak ítéletet (EBHT 1993., I-4567. o.), és amelyben a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a munkanélküli-járadékot felváltó, a részlegesen munkaképtelen munkanélkülieknek szánt ellátás az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének g) pontja szerinti „munkanélküli-ellátásnak” minősül.

15

A kérdést előterjesztő bíróság szerint, ha az alapeljárásban vitatott ellátást e rendelkezés értelmében „munkanélküli-ellátásnak” kellene tekinteni, felmerül a kérdés, hogy az ellátásra való jogosultág felfüggesztése a külföldi tartózkodás ideje alatt összeegyeztethető-e az EK 39. cikkel, annál is inkább, mivel – ellentétben az 1408/71 rendelet 69. cikke szerinti esettel – az Arbeitsmarktservice-nek sem Ausztriában, sem más tagállamban nem kell semmilyen, a munkavégzési hajlandóságra vonatkozó ellenőrzést végeznie.

16

Ilyen körülmények között a Verwaltungsgerichtshof úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

17

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság az alapügyben felmerült ellátás természetét kívánja meghatározni. Alapvetően azt kérdezi, hogy az ilyen ellátást az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontja értelmében vett „rokkantsági ellátásnak” vagy az ugyanezen cikk (1) bekezdésének g) pontja értelmében vett „munkanélküli-ellátásnak” kell-e tekinteni.

18

Emlékeztetni kell arra, hogy az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) és g) pontja értelmében a rendelet azon szociális biztonsági ágakat érintő valamennyi jogszabályra alkalmazandó, amelyek a rokkantsági ellátásokra, beleértve a rokkantak keresőképességének fenntartását vagy javítását célzó ellátásokat is, illetve a munkanélküli-ellátásokra vonatkoznak.

19

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint valamely ellátás akkor tekinthető szociális biztonsági ellátásnak, ha a jogosult személyes szükségletének bárminemű egyedi és diszkrecionális mérlegelése nélkül, jogilag meghatározott helyzetben nyújtják, és az 1408/71 rendelet 4. cikkének (1) bekezdésében kifejezetten felsorolt kockázatok valamelyikét fedezi (lásd különösen a C-286/03. sz. Hosse-ügyben 2006. február 21-én hozott ítélet [EBHT 2006., I-1771. o.] 37. pontját és a C-396/05., C-419/05. és C-450/05. sz., Habelt és társai egyesített ügyekben 2007. december 18-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-11895. o.] 63. pontját).

20

A jelen esetben nem vitatott, hogy az alapügyben felmerült ellátás esetében ez a helyzet, mivel annak nyújtása az AIVG 23. §-ában jogilag meghatározott objektív feltételek esetén történik, az illetékes hatóságok nem jogosultak a kérelmező személyes szükségleteinek egyedi mérlegelésére, és ennek az ellátásnak a célja az adott esettől függően az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) és g) pontjában szereplő rokkantság vagy munkanélküliség kockázatának fedezése.

21

Az alapügyben szereplő juttatás pontos természetének meghatározását illetően a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a szociális biztonsági ellátásokat a különböző nemzeti jogszabályokra jellemző sajátságoktól függetlenül ugyanolyan természetűnek kell tekinteni, amennyiben tárgyuk és céljuk, valamint kiszámításuk alapja és nyújtásuk feltételei azonosak. Ellenben csupán formális jellemzők nem tekinthetők az ellátások osztályozásához alkalmazandó tényezőknek (lásd ebben az értelemben a 171/82. sz. Valentini-ügyben 1983. július 5-én hozott ítélet [EBHT 1983., 2157. o.] 13. pontját és a C-406/04. sz. De Cuyper-ügyben 2006. július 18-án hozott ítélet [EBHT 2006., I-6947. o.] 25. pontját).

22

Ezen alapelvek fényében kell vizsgálni, hogy az alapügyben szereplőhöz hasonló ellátást az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) és g) pontja értelmében „rokkantsági ellátásnak” vagy „munkanélküli-ellátásnak” kell-e tekinteni.

23

Ami először is az alapügyben szereplő ellátás tárgyát és célját illeti, amint azt a főtanácsnok indítványa 58. és 59. pontjában megállapította, az AIVG 23. §-ának rendelkezéseiből, különösen annak (1) és (3) bekezdéséből következik, hogy ezen ellátás célja, hogy a rokkantsági nyugdíjért folyamodó számára, amennyiben mukanélküli vagy nem rendelkezik jövedelemmel és a körülmények alapján várható az ellátás megállapítása, pénzügyi eszközöket biztosítson, amely lehetővé teszi számára szükségletei fedezését mialatt kérelmének végleges elbírálására várakozik és következésképpen azon időszak alatt, amíg bizonytalan e kérelmező alkalmassága a szakmai életbe való visszailleszkedésre.

24

Amint azt a német kormány az észrevételeiben jelezte, az alapügyben szereplő ellátás célja, hogy lehetővé tegye a rokkantsági nyugdíjat kérelmező számára a munkaerőpiacon maradást ezen bizonytalan időszak alatt, annak elkerülése céljából, hogy a későbbi visszatérés számára még nehezebb legyen, ha kérelmét el kell utasítani.

25

Ebből következik, hogy a munkanélküli-ellátásokhoz hasonlóan az alapügyben szereplő ellátás, amelyet az illetékes hatóságok szintén munkanélküliség esetén nyújtanak, alapvetően a munkanélküliség miatt kiesett munkabér helyettesítését szolgálja abból a célból, hogy fedezze a munkanélküli munkavállaló szükségleteit (a C-102/91. sz. Knoch-ügyben 1992. július 8-án hozott ítélet [EBHT 1992., I-4341. o.] 44. és 45. pontja, a fent hivatkozott Acciardi-ügy 16. és 17. pontja, valamint a C-57/96. sz. Meints-ügyben 1997. november 27-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-6689. o.] 27. pontja). Egyébként amennyiben a rokkantsági nyugdíjat visszautasítják, a vitatott ellátást a megítélt időszak és összeg erejéig az AIVG 23. §-ának (7) bekezdése értelmében munkanélküli-ellátásnak tekintik.

26

Igaz, hogy az alapügyben szereplő ellátás biztosítása a rokkantsági nyugdíj iránti kérelemhez is kapcsolódik, és amennyiben utóbb e nyugdíjat megítélik, a rokkantsági nyugdíj tekintetében illetékes hatóságoknak az említett ellátás címén biztosított összegeket meg kell téríteniük a munkanélküli-ellátások tekintetében illetékes hatóságok számára.

27

Ugyanakkor meg kell állapítani, amint arra az osztrák kormány is rámutatott, hogy ugyan az alapeljárásban szereplő ellátás nyújtásához a rokkantsági nyugdíjra való jogosultságnak az AIVG 23. §-a (2) bekezdésének 2) pontja értelmében valószínűsíthetőnek kell lennie, a fizetett munkaviszony hiányát ezzel szemben meg kell állapítani, mivel a munkanélküli helyzet ezen ellátás biztosításának elengedhetetlen feltétele.

28

Ebből különösen az következik, hogy ha az alapügyben szereplő ellátás kedvezményezettje munkaviszonyt létesít, elveszíti ezen ellátáshoz való jogát. Márpedig a Bíróság már korábban megállapította, hogy a munkaviszony elvesztése kockázatának bekövetkeztét követően biztosított ellátás, amely az említett helyzet megszűnését – vagyis az érdekelt által folytatott kereső tevékenység megkezdését – követően már nem jár, munkanélküli-ellátásnak tekintendő (a fent hivatkozott De Cuyper-ügyben hozott ítélet 27. pontja).

29

Továbbá, ami az alapügyben szereplő ellátás számításának alapját illeti, rá kell mutatni, hogy összegét az AIVG 23. §-ának (4) bekezdése értelmében ugyanúgy kell meghatározni, mint a munkanélküli-járadékét. Igaz, hogy e rendelkezés értelmében ezen ellátás összege nem haladhatja meg a kért rokkantsági nyugdíj összegét. Ugyanakkor, amint arra a német kormány rámutatott, ezen felső határ meghatározásának célja kizárólag annak elkerülése, hogy a kedvezményezettnek vissza kelljen fizetnie a jogalap nélkül kapott összeget, amennyiben a rokkantsági nyugdíjat megítélik számára.

30

Végül az említett ellátás nyújtásának feltételei tekintetében meg kell állapítani, hogy – amellett, hogy az arra alkalmazandó rendelkezéseket a munkanélküli-biztosításra vonatkozó jogszabályok írják elő, és ezt az ellátást a munkanélküliség tekintetében illetékes hatóságok nyújtják – a rokkantsági ellátás kérelmezőjének a biztosítási idő és az ellátás időtartama kimerítésének hiánya tekintetében eleget kell tennie a munkanélküli-ellátáshoz való jog megnyíltához szükséges feltételeknek.

31

Így megállapítható, hogy amennyiben a munkanélküli-ellátáshoz való jog kimerül az alapügyben szereplő ellátás nyújtásának ideje alatt, akkor ettől az időponttól kezdve az ehhez való jog a rokkantsági nyugdíj iránti kérelemre vonatkozó végleges határozat hiányának ellenére ugyancsak megszűnik.

32

J. Petersen és a spanyol kormány megjegyzik ugyanakkor, hogy az alapeljárásban szereplő ellátáshoz – ellentétben a nemzeti jogszabályok által a munkanélküli-ellátáshoz való jog megnyílása tekintetében előírtakkal – nem szükséges, hogy a kérelmező bizonyítsa munkaképességét és a munkavégzésre való hajlandóságát, vagy azt, hogy a munkaerőpiacon rendelkezésre áll.

33

Ugyanakkor, még ha igaz is, hogy ezek a követelmények a munkanélküli-ellátásra való jogosultság feltételeinek lényeges jellemzőjét képezhetik (lásd ebben az értelemben 79/81. sz. Baccini-ügyben 1982. március 23-án hozott ítélet [EBHT 1982., 1063. o.] 15. és 16. pontját, a C-25/95. sz. Otte-ügyben 1996. július 11-én hozott ítélet [EBHT 1996., I-3745. o.] 36. pontját, valamint a fent hivatkozott De Cuyper-ügyben hozott ítélet 27. pontját), a nekik való megfelelés alól adott esetben biztosított mentesség önmagában akkor sem érintheti az alapügyben szereplő ellátásnak magát a természetét.

34

Ugyanis az adott esetben az ilyen mentesség célja kizárólag ezen ellátás nyújtása feltételeinek hozzáigazítása a rokkantsági nyugdíj kérelmezőjének helyzetéhez, akinek éppen a munkaképessége és a rendelkezésre állása bizonytalan mialatt e tekintetben a végleges határozatra vár (lásd analógia útján a De Cuyper-ügyben hozott ítélet 30. és 34. pontját).

35

Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy mind az alapügyben szereplő ellátás tárgya és célja, mind kiszámításának alapja és nyújtásának feltételei alapján, függetlenül attól, hogy rokkantsági nyugdíj iránti kérelemhez kötött, az ilyen ellátás közvetlenül az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének g) pontja szerinti munkanélküliség kockázatához kapcsolódik.

36

Következésképpen az első kérdésre az a válasz adandó, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló ellátást az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében vett „munkanélküli-ellátásnak” kell tekinteni.

37

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy az EK 39. cikk úgy értelmezendő-e, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam az alapeljárásban szereplőhöz hasonló ellátás nyújtását – amely ellátást az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében „munkanélküli-ellátásnak” kell tekinteni – attól a feltételtől teszi függővé, hogy a kedvezményezettek lakóhelye e tagállam területén található, és következésképpen tiltja az ilyen ellátás exportálhatóságát egy másik tagállamba.

38

Előzetesen rá kell mutatni, hogy az 1408/71 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése – amely „a rendelet eltérő rendelkezéseinek hiányában” előírja az ott felsorolt ellátások tekintetében a lakóhelyre vonatkozó kikötések eltörlését – kifejezetten megemlíti a rokkantsági ellátásokat, amelyek tehát főszabály szerint exportálhatók másik tagállamba (lásd a C-20/96. sz. Snares-ügyben 1997. november 4-én hozott ítélet [EBHT 1997., I-6057. o.] 40. pontját), ezzel szemben nem sorolja fel a munkanélküli-ellátásokat. Ez a rendelkezés nem tiltja tehát, hogy valamely tagállam jogszabályai az ilyen ellátásban való részesülést a tagállam területén található lakóhely feltételétől tegyék függővé (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott De Cuyper-ügyben hozott ítélet 37. pontját).

39

E tekintetben az 1408/71 rendelet előír ugyanakkor két olyan esetet, amelyekben az illetékes tagállam köteles megengedni a munkanélküli-járadék kedvezményezettjének, hogy az említett járadékra való jogosultságának fenntartása mellett más tagállamban rendelkezzen lakóhellyel. Egyrészt az említett rendelet 69. cikkében foglalt esetben, amelynek értelmében a „munkakeresés céljából” az illetékes tagállamtól eltérő tagállamba távozó munkanélküli megtartja jogosultságát a munkanélküli-ellátásra. Másrészt az említett rendelet 71. cikkében meghatározott eset azokra a munkanélküliekre vonatkozik, akik legutolsó munkaviszonyuk időtartama alatt az illetékes államon kívüli tagállamban rendelkeztek lakóhellyel (a fent hivatkozott De Cuyper-ügyben hozott ítélet 38. pontja).

40

Ugyanakkor egyértelműen következik az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, hogy egy J. Petersenéhez hasonló helyzet – és ez egyébként nem is vitatott – nem tartozik egyik cikk hatálya alá sem, és hogy az 1408/71 rendelet következésképpen nem tartalmaz az alapeljárásban szereplőhöz hasonló esetre vonatkozó rendelkezéseket.

41

E tekintetben egyébként emlékeztetni kell arra, hogy az 1408/71 rendelet nem alakítja ki a szociális biztonság egységes rendszerét, hanem fenntartja a különböző nemzeti rendszereket, és egyetlen célja e rendszerek összehangolása (a 21/87. sz. Borowitz-ügyben 1988. július 5-én hozott ítélet [EBHT 1988., 3715. o.] 23. pontja és a C-331/06. sz. Chuck-ügyben 2008. április 3-án hozott ítélet [EBHT 2008., I-1957. o.] 27. pontja).

42

Ugyanakkor, bár a tagállamok továbbra is megtartják szociális biztonsági rendszereik kialakítására vonatkozó hatáskörüket, ennek gyakorlása során kötelesek tiszteletben tartani a közösségi jogot, különös tekintettel az EK-Szerződésnek a munkavállalók szabad mozgására vonatkozó rendelkezéseit (lásd ebben az értelemben a C-135/99. sz. Elsen-ügyben 2000. november 23-án hozott ítélet [EBHT 2000., I-10409. o.] 33. pontját és a C-227/03. sz. van Pommeren-Bourgondiën-ügyben 2005. július 7-én hozott ítélet (EBHT 2005., I-6101. o.) 39. pontját).

43

Márpedig az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 39–EK 42. cikk célja nem valósulna meg, ha a munkavállaló a szabad mozgáshoz való jog gyakorlása miatt elveszítené a neki valamely tagállam jogszabályaiban biztosított szociális előnyöket, különösen ha ezen előnyök az általa fizetett járulék ellenszolgáltatását jelentik. Az ilyen következmény ugyanis visszatarthatná a közösségi munkavállalókat attól, hogy éljenek a szabad mozgáshoz való jogukkal, és így e szabadság érvényesülésének gátját jelentené (lásd ebben az értelemben az C-349/87. sz. Paraschi-ügyben 1991. október 4-én hozott ítélet [EBHT 1991., I-4501. o.] 22. pontját, a C-215/99. sz. Jauch-ügyben 2001. március 8-án hozott ítélet [EBHT 2001., I-1901. o.] 20. pontját és a fent hivatkozott Hosse-ügyben hozott ítélet 24. pontját).

44

Ebből következik, hogy – az osztrák és a német kormány állításával ellentétben – szükséges megvizsgálni, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló ellátás összeegyeztethető-e az EK 39. cikk rendelkezéseivel.

45

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK-Szerződés 39. cikke szerinti munkavállaló fogalma közösségi tartalommal bír, és azt nem lehet megszorító módon értelmezni. „Munkavállalónak” kell tekinteni minden olyan személyt, aki valóságos és tényleges tevékenységet végez, kivéve az olyan mértékben jelentéktelen tevékenységeket, amelyek pusztán kiegészítőnek és járulékosnak tekinthetők. Ezen ítélkezési gyakorlat szerint a munkaviszony jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt (lásd különösen a 66/85. sz. Lawrie-Blum-ügyben 1986. július 3-án hozott ítélet [EBHT 1986., 2121. o.] 16. és 17. pontját, a C-456/02. sz. Trojani-ügyben 2004. szeptember 7-én hozott ítélet [EBHT 2004., I-7573. o.] 15. pontját és a C-109/04. sz. Kranemann-ügyben 2005. március 17-én hozott ítélet [EBHT 2005., I-2421. o.] 12. pontját).

46

Jelen esetben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból következik, hogy az alapeljárás tényállását képező események bekövetkeztét megelőzően J. Petersen munkaviszonyban állt az egyik tagállamban, és így ebben az időszakban „munkavállalónak” minősült az EK 39. cikk értelmében. Márpedig valamely tagállam állampolgára, aki J. Petersenhez hasonlóan elhagyja a származási országát, hogy munkaviszonyt létesítsen egy másik tagállamban, úgy tekintendő, mint aki a munkavállalóknak az EK 39. cikk szerinti szabad mozgásához való jogával élt.

47

Ezt a megállapítást nem kérdőjelezi meg az a tény, hogy az alapügyben szereplő ellátásnak az illetékes hatóságok által történő megítélését követően lakóhelyének a származási országába történő későbbi áthelyezésekor J. Petersen munkanélküli volt, és rokkantsági nyugdíjért folyamodott.

48

Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanis a munkavállalói minőséghez fűződő bizonyos jogok biztosítottak a migráns munkavállalók számára még akkor is, ha azok már nem állnak munkaviszonyban (lásd ebben az értelemben a 39/86. sz. Lair-ügyben 1988. június 21-én hozott ítélet [EBHT 1988., 3161. o.] 36. pontját; a C-85/96. sz. Martínez Sala-ügyben 1998. május 12-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-2691. o.] 32. pontját; a C-35/97. sz. Bizottság kontra Franciaország ügyben 1998. szeptember 24-én hozott ítélet [EBHT 1998., I-5325. o.] 41. pontját; a C-413/01. sz. Ninni-Orasche-ügyben 2003. november 6-án hozott ítélet [EBHT 2003., I-13187. o.] 34. pontját és a C-138/02. sz. Collins-ügyben 2004. március 23-án hozott ítélet [EBHT 2004., I-2703. o.] 27. pontját).

49

Ugyanez a helyzet azon ellátások esetében, amelyek biztosításának feltétele egy korábbi, már megszűnt munkaviszony, amely szorosan kapcsolódik a kedvezményezettek objektív munkavállalói minőségéhez (lásd a fent hivatkozott Meints-ügyben hozott ítélet 41. pontját és a C-43/99. sz., Leclere és Deaconescu ügyben 2001. május 31-én hozott ítélet [EBHT 2001., I-4265. o.] 57. pontját).

50

Márpedig az alapeljárásban felmerülthöz hasonló esetben, mivel a kérdéses ellátás célja, hogy jövedelmet biztosítson rokkantsági nyugdíjért folyamodó olyan munkanélkülinek, aki az érintett tagállamban állt munkaviszonyban, meg kell állapítani, hogy az ilyen ellátás – mivel, amint arra főtanácsnok indítványának 72. pontjában rámutatott, egyszerre kapcsolódik a munkanélküliség és a rokkantság kockázatához – közvetlenül következik a munkaviszonyból az EK 39. cikk értelmében.

51

Következésképpen úgy kell tekinteni, hogy a J. Petersenéhez hasonló helyzetben lévő tagállami állampolgár a kérdéses ellátás biztosítása céljából megőrzi az EK 39. cikk értelmében vett „munkavállalói” jogállását, és következésképpen az ilyen állampolgár e cikk hatálya alá tartozik.

52

Ennélfogva meg kell vizsgálni, hogy az alapeljárásban szereplő ellátás biztosításához szükségeshez hasonló, lakóhelyre vonatkozó feltétel a munkavállalók szabad mozgása akadályának minősül-e az EK 39. cikk értelmében.

53

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 39. cikk (2) bekezdésében szereplő egyenlő bánásmód követelménye nemcsak az állampolgárság alapján történő nyilvánvaló hátrányos megkülönböztetést tiltja, hanem minden rejtett módon való hátrányos megkülönböztetést is, amely egyéb megkülönböztető kritériumok alkalmazása által ténylegesen ugyanarra az eredményre vezet (lásd a fent hivatkozott Meints-ügyben hozott ítélet 44. pontját, a C-212/05. sz. Hartmann-ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-6303. o.] 29. pontját és a C-213/05. sz. Geven-ügyben 2007. július 18-án hozott ítélet [EBHT 2007., I-6347. o.] 18. pontját).

54

A nemzeti jog valamely rendelkezése – kivéve, ha azt objektív okok igazolják, és arányos az elérni kívánt céllal – közvetetten hátrányosan megkülönböztetőnek tekintendő, amennyiben jellegénél fogva inkább a migráns munkavállalókat érintheti, mint az adott tagállam munkavállalóit, következésképpen azzal a kockázattal jár, hogy különösen az előbbieket hozza hátrányosabb helyzetbe (lásd a fent hivatkozott Meints-ügyben hozott ítélet 44. pontját, a fent hivatkozott Hartmann-ügyben hozott ítélet 30. pontját és a fent hivatkozott Geven-ügyben hozott ítélet 19. pontját).

55

Ez a helyzet az olyan lakóhelyre vonatkozó feltétel esetében, amely az alapeljárásban szereplő ellátás nyújtásának feltétele, és amelynek a nemzeti munkavállalók könnyebben eleget tesznek, mint más tagállamok munkavállalói, mivel elsősorban ez utóbbi munkavállalók azok, akik különösen munkanélküliség vagy rokkantság esetén hajlamosak elhagyni a korábbi munkavállalásuk szerinti országot és visszatérni a származásuk szerinti országba (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Paraschi-ügyben hozott ítélet 24. pontját és a C-290/00. sz. Duchon-ügyben 2002. április 18-án hozott ítélet [EBHT 2002., I-3567. o.] 38. pontját).

56

Márpedig meg kell állapítani, hogy az osztrák kormány nem kísérelte meg bemutatni a nemzeti jogszabályok által az alapügyben szereplő ellátásban való részesülés feltételeként előírt, lakóhelyre vonatkozó feltétel által követett célt, és következésképpen egyáltalán nem terjesztett elő az említett feltételnek az EK 39. cikk által védett közérdeken alapuló kényszerítő okkal történő igazolására szolgáló érvet.

57

Annak érdekében, hogy teljes választ biztosíthassunk a kérdést előterjesztő bíróság számára, pontosítani szükséges ugyanakkor, hogy a társadalombiztosítási rendszer pénzügyi egyensúlya súlyos sérelmének veszélye különösen ilyen közérdeken alapuló kényszerítő okot jelenthet (lásd különösen a C-158/96. sz. Kohll-ügyben 1998. április 28-án hozott ítélet [EBHT 1998., I-1931. o.] 41. pontját és a C-208/05. sz. ITC-ügyben 2007. január 11-én hozott ítélet [EBHT 2007., I-181. o.] 43. pontját), azonban az ilyen veszélyt nehezen lehetne bizonyítani, mivel – amint arra a főtanácsnok indítványának 81. pontjában rámutatott – azáltal, hogy az alapeljárásban szereplő ellátást nyújtották a rokkantsági nyugdíjat kérelmező számára, aki kérelmének benyújtásakor a nemzeti területen rendelkezett lakóhellyel, az illetékes hatóságok éppen azt bizonyították, hogy képesek a vonatkozó végleges határozat meghozatalára várva viselni annak pénzügyi terheit.

58

Emellett rá kell mutatni, hogy az alapeljárásban vitatott lakóhelyre vonatkozó feltétel aránytalannak tűnik, mivel olyan társadalombiztosítási ellátással kapcsolatban határozták meg, amelynek célja – mint az alapeljárásban szereplőé is –, hogy azt a rokkantsági nyugdíjat kérelmezők számára biztosítsák olyan korlátozott időszak alatt, amely az osztrák kormány szerint átlagban nem haladja meg a három vagy négy hónapot, és amely alatt e nyugdíj biztosítására vonatkozó végleges határozat meghozatalára várakozva nem kötelező sem az, hogy munkaképesek legyenek, és hajlandóak legyenek a munkavégzésre, sem az, hogy a munkaerőpiacon rendelkezésre álljanak (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Collins-ügyben hozott ítélet 68. és 69. pontját).

59

Márpedig, amennyiben ezen várakozási időszak végén a rokkantsági nyugdíjat biztosítják az érintett tagállam illetékes hatóságai, akiknek abból le kell vonniuk az alapeljárásban szereplő ellátás címén kifizetett összegeket, az 1408/71 rendelet 10. cikkének (1) bekezdése értelmében mindenképpen kötelesek lesznek kifizetni az említett nyugdíjat, függetlenül a kedvezményezett lakóhelyének egy másik tagállamba történő áthelyezésétől.

60

Ezzel szemben, amennyiben az említett időszak végén a rokkantsági nyugdíj iránti kérelmet elutasítják, amely esetben a kérdéses ellátást annak összege és folyósításának időtartama szempontjából be kell tudni a munkanélküli-ellátásra való jogosultságba, az említett állam illetékes hatóságai nem lesznek többé kötelesek ezen ellátások kedvezményezettnek történő kifizetésére, kivéve ha e kedvezményezett bizonyítja, hogy eleget tesz az 1408/71 rendelet 69. cikkében a jogosultság másik tagállamban munkát kereső munkavállalóként történő megtartásához előírt feltételeknek, ami maga után vonja, hogy eleget kell tennie a származás szerinti tagállam nemzeti joga által a munkanélküli-ellátásokhoz való jog fennállásához előírt valamennyi feltételnek.

61

Egyébként az alapeljárásban szereplő lakóhelyre vonatkozó feltétel azért is aránytalannak tűnik, mert az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy a rokkantsági nyugdíj iránti kérelemre vonatkozó határozatra való várakozási időszak alatt az alapeljárásban szereplő ellátás kérelmezői, hasonlóan az 1408/71 rendelet 69. cikkének hatálya alá tartozó másik tagállamban munkát kereső munkanélküliekhez (a 139/78. sz. Coccioli-ügyben 1979. március 20-án hozott ítélet [EBHT 1979., 991. o.] 7. pontja), nem tartoznak az érintett tagállam munkaügyi hatóságainak ellenőrzése alá, mivel mentesek a munkaképességre, a munkavégzésre való hajlandóságra, valamint a munkaerőpiacon való rendelkezésre állásra vonatkozó kötelezettségek alól.

62

Mindenesetre, még ha elő is lennének írva ilyen ellenőrzések, akkor is meg kellene vizsgálni, hogy nem elegendő-e a jogosult felszólítása arra, hogy utazzon az érintett tagállamba az ellenőrzésen történő megjelenés céljából, adott esetben az ellátás folyósítása szüneteltetésének terhe mellett, amennyiben a megjelenést az említett jogosult igazolatlanul elmulasztja (lásd ebben az értelemben a C-499/06. sz. Nerkowska-ügyben 2008. május 22-én hozott ítélet [EBHT 2008., I-3993. o.] 45. pontját).

63

A fentiekből következik, hogy az alapeljárásban szereplőhöz hasonló ellátás tekintetében, mivel a Bírósághoz benyújtott iratok nem tartalmaznak egyetlen olyan tényezőt sem, amely objektív módon igazolná a lakóhelyre vonatkozó feltételt, e feltételt az EK 39. cikkel összeegyeztethetelennek kell tekinteni.

64

Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EK 39. cikket úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes, ha valamely tagállam – amennyiben nem hoz fel egyetlen olyan tényezőt sem, amely bizonyítaná, hogy az ilyen feltétel objektív módon igazolható és arányos – az alapeljárásban szereplőhöz hasonló ellátás nyújtását, amely ellátást az 1408/71 rendelet 4. cikke (1) bekezdésének g) pontja értelmében „munkanélküli-ellátásnak” kell tekinteni, attól a feltételtől teszi függővé, hogy a kedvezményezett e tagállam területén lakik.

65

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (harmadik tanács) a következőképpen határozott: