—

a Spanyol Királyság képviseletében L. Banciella Rodríguez‑Miñón és A. Gavela Llopis, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében S. Pardo Quintillán, A. Szmytkowska és D. Martin, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a szociális biztonság területén történő fokozatos megvalósításáról szóló, 1978. december 19‑i 79/7/EGK tanácsi irányelv (HL 1979. L 6., 24. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet 215. o.) 4. cikke (1) bekezdésének az értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet az M. P. Plaza Bravo és a Servicio Público de Empleo Estatal Dirección Provincial de Álava (állami foglalkoztatási hivatal, Álava tartományi igazgatóság, a továbbiakban: SPE) között, az e személynek folyósított munkanélküli ellátások összege tárgyában létrejött jogvita keretében terjesztették elő.

3

A 79/7 irányelv 2. cikke értelmében ezen irányelv személyi hatálya alá tartoznak többek között azokat a munkavállalók, akiknek tevékenységét kényszerű munkanélküliség szakította meg. Ezenkívül, 3. cikke értelmében, az említett irányelvet kell alkalmazni többek között azokra a törvényileg szabályozott rendszerekre, amelyek a munkanélküliség ellen nyújtanak védelmet.

4

Ugyanezen irányelv 4. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„(1) Az egyenlő bánásmód elve azt jelenti, hogy semmilyen nemi megkülönböztetés [helyesen: nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés] nem állhat fenn, sem közvetlenül, sem közvetetten, különös tekintettel a családi állapotra és a családi jogállásra történő hivatkozással a következő területeken:

5

Az 1994. június 20‑i 1/94. sz. királyi rendelettörvénnyel (a BOE 1994. június 29‑i 154. száma, 20658. o.) elfogadott társadalombiztosításról szóló általános törvény (Ley General de la Seguridad Social, a továbbiakban: LGSS) tényállás tekintetében alkalmazandó változatának 211. cikke így rendelkezik:

„(1)   A munkanélküli‑ellátás számítási alapja az utolsó 180 [munka]nap alatt ezen eshetőségre tekintettel fizetett járulék alapjának átlaga.

[...]

(2)   A munkanélküli‑ellátás összegét a számítási alap tekintetében alkalmazott következő százalékok alkalmazásával kell meghatározni: 70% az első száznyolcvan nap alatt és 50% a száznyolcvanegyedik naptól kezdve.

(3)   A munkanélküli ellátás legmagasabb összege a többcélú állami jövedelemindex [indicador público de rentas de efectos múltiples, a továbbiakban: IPREM], 175%‑a, kivéve ha a munkavállalónak egy vagy több eltartásra szoruló gyermeke van; ilyen esetben az összeg egy gyermek esetén a[z IPREM] 200%‑a, több gyermek esetén pedig annak 225%‑a.

A munkanélküli‑ellátás legkisebb összege a [z IPREM] 107%‑a vagy 80%‑a, aszerint hogy a munkavállalónak vannak‑e eltartásra szoruló gyermekei, vagy sem.

Részmunkaidőben vagy teljes munkaidőben végzett munka elvesztése miatti munkanélküliség esetén, az ellátás – előző bekezdésekben megállapított – legmagasabb és legalacsonyabb összegét a[z IPREM‑et], figyelembe véve kell meghatározni, amelyet az e cikk (1) bekezdése szerinti 180 napos időszak alatt ledolgozott órák átlaga alapján kell kiszámítani, és amely átlagot valamennyi részmunkaidős és teljes munkaidős foglalkoztatás keretében ledolgozott napra tekintettel kell megállapítani.

A jelen bekezdés alkalmazásában a jog keletkezésének időpontjában érvényes [IPREM] egy hatoddal növelt értékét kell figyelembe venni.

[...]”

6

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a felperes 1977. március 30 óta dolgozott felszolgálóként egy szállodalánchoz tartozó szállodában. A felperest a teljes munkaidő 60%‑ának megfelelő részmunkaidőben, határozatlan idejű munkaszerződéssel alkalmazták. Az általános társadalombiztosítási rendszerbe járulékot fizetett.

7

2013. május 9‑én gazdasági, szervezeti és termelési okokra hivatkozással végrehajtott csoportos létszámcsökkentési eljárás folytán munkaviszonya megszűnt, amely eljárás a szállodalánc számos intézményét érintette, és összesen 359 munkavállalót, 317 nőt és 42 férfit.

8

A munkaviszony megszűnését követően az alapeljárás felperese kérte a járulékalapú munkanélküli‑ellátás folyósítását, amelyet 2013. május 15‑én az SPE 2013. május 10‑i hatállyal 720 napos időszakra biztosított számára. Ezen ellátás kezdeti összegét, napi 21,74 euró összeget, két szakaszban történő számítással állapították meg számára.

9

Először a napi munkanélküli‑ellátás mértékét a napi számítási alapnak az LGSS 211. cikkének (2) bekezdésében előírt 70%‑kal való szorzataként számították ki. E számítási alaphoz úgy jutottak, hogy az alapeljárás felperese havi jövedelmének az utolsó 180 munkanapra vonatkozó átlagát, vagyis 1554,52 euró összeget elosztották 30‑cal. A napi ellátás összege így 36,27 euró összeget ért el.

10

Ezt követően e napi ellátás összegét az LGSS 211. cikk (3) bekezdése szerint meghatározott legmagasabb ellátási összeghez igazították. Mindenekelőtt, tekintettel arra, hogy az alapeljárás felperesének nincs eltartásra szoruló gyermeke, a munkanélküli‑ellátás legmagasabb havi összegét úgy határozták meg, hogy 2013‑as havi IPREM, 532,51 euró, egyhatodával növelt értékét megszorozták 175%‑kal. Az így kapott összeg 1087,20 euró volt. Ezt követően ezt az összeget elosztották 30‑cal, hogy megkapják a munkanélküli‑ellátás legmagasabb napi összegét. Végül ezt a legmagasabb napi összeget, 36,24 eurót, kiigazították az alapeljárás felperese részmunkaideje szerinti – a teljes munkaidő 60%‑nak megfelelő – 60%‑os együttható alapján. E számítás 21,74 eurót eredményezett, amely megfelel a jelen végzés 8. pontjában említett összegnek.

11

Az alapeljárás felperese közigazgatási fellebbezési kérelmet nyújtott be az említett együttható alkalmazásának mellőzése iránt. Az SPE 2013. július 3‑i határozatával e panaszt elutasította. 2014. június 30‑i határozatával a Juzgado de lo social no 3 de los de Vitoria‑Gasteiz (Vitoria‑Gasteiz 3. sz. munkaügyi bírósága) az LGSS 211. cikk (3) bekezdése alapján megerősítette hatályában e határozatot.

12

A kérdést előterjesztő bíróság, amely előtt ezen ítélettel szemben fellebbezést nyújtottak be, kifejti elöljáróban, hogy Spanyolországban a részmunkaidő továbbra is alapvetően női jellegű foglalkoztatási forma. Ezt a közismert tényt alátámasztja többek között a Nemzeti Statisztikai Intézet (Instituto Nacional de Estadística) által kidolgozott, 2014. december hónapra vonatkozó munkaerő‑felmérés is, amely azt mutatja, hogy a Spanyolországban részmunkaidőben dolgozó nők száma eléri az összes női munkavállaló 25,3%‑át, tehát az arány négyből egy nő, amely arányszám a férfi munkavállalók esetében csak 7,8%, azaz tizenkettő és félből egy férfi.

13

Az említett bíróság szerint az LGSS 211. cikke (3) bekezdésének alkalmazása a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókat a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest hátrányosan érintő eltérő bánásmódhoz vezet, mivel e rendelkezés a munkanélküli‑ellátás legmagasabb összegét az utolsó 180 munkanap alatt ledolgozott órák átlagának függvényében számított IPREM értékét figyelembe véve határozza meg.

14

Ezen eltérő bánásmód szemléltetése céljából ugyanezen bíróság megjegyzi, hogy az alapeljárás felpereséhez hasonló, részmunkaidőben foglalkoztatott olyan munkavállaló, akinek nincs eltartásra szoruló gyermeke, a munkanélkülivé válását megelőző utolsó 180 napban a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállaló munkaideje 60%‑ának megfelelő munkaidőben dolgozik, átlagos havi bére 1552,52 euró, amelynek teljes összege után társadalombiztosítási járulékot fizet, és akinek megszüntetik a 36 évig fennálló egyetlen munkaviszonyát, járulékalapú munkanélküli‑ellátás címén havi 652,20 eurós (21,74 euró x 30 nap) összegben részesül, szemben azzal az 1087,20 eurós (36,24 euró x 30 nap) összeggel, amely a hasonló családi helyzetben lévő, teljes munkaidőben foglalkoztatott azon munkavállalót illetné meg, aki azonos mértékű fizetésben részesül és ugyanolyan mértékű társadalombiztosítási járulék fizetésével szerezne az ellátásra jogosultságot.

15

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli továbbá, hogy az LGSS 211. cikk (3) bekezdésében foglalt szabályt, amely az alapügy tárgyát képezi, nem igazolják objektív körülmények, és nyilvánvalóan sérti az egyenlő bánásmód elvét és a nemi alapon történő hátrányos megkülönböztetés tilalmát. E bíróság megállapítja különösen, hogy a teljes munkaidőben és részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók ugyanolyan mértékű – munkabérük összegén alapuló – ráfordítással járulnak hozzá a munkanélküliség kockázatával szembeni védelem finanszírozásához, ám az az ellátás, amelyre igényt tarthatnak, igen eltérő összegű. Ezen eltérő bánásmód többségében a nőket érinti. Ez az eltérés a részmunkaidő időtartama szerinti együttható mértékével arányosan emelkedik.

16

Ilyen körülmények között a Tribunal Superior de Justicia de la Comunidad Autónoma del País Vasco (Baszkföld autonóm közösségének legfelsőbb bírósága) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és az alábbi kérdést terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

17

A Bíróság eljárási szabályzatának 99. cikke értelmében ha a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdés azonos egy olyan kérdéssel, amelyről a Bíróság már határozatot hozott, vagy az ilyen kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, vagy ha az előzetes döntéshozatalra elé terjesztett kérdésre adandó válasz nem enged teret semmilyen ésszerű kétségnek, a Bíróság az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően az eljárás során bármikor indokolt végzéssel határozhat.

18

A jelen ügyben az említett eljárási rendelkezést kell alkalmazni.

19

Emlékeztetni kell arra, hogy még ha nem is vitatott, hogy az uniós jog tiszteletben tartja a tagállamoknak a szociális biztonsági rendszerük kialakítására vonatkozó hatáskörét, és európai uniós szintű harmonizáció hiányában az egyes tagállamok jogszabályainak feladata meghatározni a szociális biztonsági ellátások nyújtásának feltételeit, attól még e hatáskör gyakorlása során a tagállamok kötelesek tiszteletben tartani az uniós jogot (Cachaldora Fernández ítélet, C‑527/13, EU:C:2015:215, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

20

Ebből következően az uniós jogot főszabály szerint nem sérti, hogy a spanyol jogalkotó, olyan rendelkezés útján, mint amilyen az LGSS 211. cikkének (3) bekezdése, előírja a munkanélküli‑ellátás legmagasabb és legalacsonyabb összegét, és ezen összegek tekintetében csökkentő együtthatót alkalmazzon a részmunkaidős foglalkoztatás tekintetében. Ugyanakkor meg kell vizsgálni, hogy az alapügyben e választás összeegyeztethető‑e a 79/7 irányelvvel (lásd analógia útján: Cachaldora Fernández ítélet C‑527/13, EU:C:2015:215, 26. pont).

21

Elöljáróban meg kell állapítani, hogy az olyan nemzeti jogszabály, mint amilyen az alapügyben szerepel, nem tartalmaz közvetlenül a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetést, mivel különbségtétel nélkül alkalmazandó a férfi és a női munkavállalókra. Azt kell tehát vizsgálni, hogy megvalósít‑e közvetetten e szemponton alapuló hátrányos megkülönböztetést.

22

Azon kérdést illetően, hogy az olyan szabályozás, mint amilyen az alapügyben szerepel, tartalmaz‑e – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság sugallja – közvetett hátrányos megkülönböztetést, a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy közvetett hátrányos megkülönböztetés áll fenn, ha valamely, jóllehet semlegesen megfogalmazott nemzeti intézkedés alkalmazása ténylegesen sokkal több nőt érint hátrányosan, mint férfit (Cachaldora Fernández ítélet C‑527/13, EU:C:2015:215, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

23

A jelen ügyben hangsúlyozni kell, hogy a kérdést előterjesztő bíróság értékelése azon kettős előfeltevésen alapul, amely szerint az alapügy tárgyát képező nemzeti rendelkezés, vagyis az LGSS 211. cikkének (3) bekezdése a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportjára vonatkozik, amely nagy többségben női munkavállalókból áll.

24

E tekintetben meg kell állapítani, hogy – amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból is kitűnik, és amint azt a spanyol kormány is hangsúlyozza – az alapügy tárgyát képező nemzeti rendelkezés nem minden részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóra, hanem kizárólag azon munkavállalókra alkalmazandó, akik tekintetében, az utolsó 180 munkanapuk során kapott fizetésükre figyelemmel, a munkanélküli‑ellátás legalacsonyabb vagy legmagasabb összege alkalmazandó. Következésképpen a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalók csoportjára vonatkozó általános statisztikai adatok összességükben véve nem relevánsak annak megállapításához, hogy e rendelkezés sokkal több nőt érint‑e, mint férfit (lásd analógia útján: Cachaldora Fernández ítélet, C‑527/13, EU:C:2015:215, 30. pont).

25

A Bíróság rendelkezésére álló ügyiratokból az sem tűnik ki, hogy léteznének olyan, az alapügy tárgyát képező nemzeti rendelkezéssel kifejezetten érintett munkavállalói csoportra vonatkozó statisztikai adatok, amelyek lehetővé tennék annak megállapítását, hogy e rendelkezés sokkal nagyobb számú nőt érint, mint férfit.

26

Pontosítani kell továbbá, hogy, amint arra felhívja a figyelmet a spanyol kormány és a Bizottság, a munkanélküli‑ellátás LGSS 211. cikkének (3) bekezdésében előírt legmagasabb összegei, amelyek közelebbről az ügy tárgyát képezik, ugyanennyire, sőt még hátrányosabban érinthetik a teljes időben foglalkoztatott munkavállalókat, mivel ezek az összegek a – valamennyi munkavállaló vonatkozásában alkalmazott – IPREM figyelembevételével kerülnek meghatározásra.

27

Egyébként az a körülmény, hogy az említett legmagasabb összegeket pro rata temporis kiigazítják annak céljából, hogy a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalóknak a teljes munkaidőben foglalkoztatott munkavállalókhoz képest csökkentett munkaidejét figyelembe vegyék, önmagában nem tekinthető ellentétesnek az uniós joggal (lásd ebben az értelemben: Österreichischer Gewerkschaftsbund ítélet, C‑476/12, EU:C:2014:2332, 23. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Az említett pro rata temporis kiigazítás végső soron, amint arra a Bíróság helytállóan rámutat, alkalmas az ellátás munkaóránként azonos legmagasabb összegének biztosítására, és ezzel az egyenlő bánásmód elősegítésére.

29

Tekintettel a fenti megfontolásokra, az alapügy tárgyát képező nemzeti rendelkezés az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban ismertetett körülmények alapján nem tekinthető olyannak, mint amely döntően kedvezőtlen helyzetbe hozná a munkavállalók valamely meghatározott csoportját, a jelen esetben a részmunkaidőben foglalkoztatott munkavállalókat, különösen a nőket. E rendelkezés nem minősíthető tehát a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében vett közvetett módon hátrányosan megkülönböztető intézkedésnek.

30

Következésképpen az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 79/7 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével a jelen jogvitához hasonló körülmények között nem ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amelynek értelmében a munkavállalónak az egyetlen részmunkaidős munkaviszonya megszűnéséből eredő teljes munkanélküliség után járó ellátás összegének kiszámításához a törvény által megállapított legmagasabb összeg tekintetében a részmunkaidő szerinti olyan arányosítási együtthatót kell alkalmazni, amely megfelel az összehasonlítható teljes munkaidőben dolgozó munkavállaló által ledolgozott munkaidő mértékéhez viszonyítottan a részmunkaidő által képviselt százalékos aránynak.

31

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hetedik tanács) a következőképpen határozott:

A férfiak és a nők közötti egyenlő bánásmód elvének a szociális biztonság területén történő fokozatos megvalósításáról szóló, 1978. december 19‑i 79/7/EGK tanácsi irányelv 4. cikkének (1) bekezdésével a jelen jogvitához hasonló körülmények között nem ellentétes az olyan nemzeti rendelkezés, amelynek értelmében a munkavállalónak az egyetlen részmunkaidős munkaviszonya megszűnéséből eredő teljes munkanélküliség után járó ellátás összegének kiszámításához a törvény által, általános jelleggel megállapított legmagasabb összeg tekintetében a részmunkaidő szerinti olyan arányosítási együtthatót kell alkalmazni, amely megfelel az összehasonlítható teljes munkaidőben dolgozó munkavállaló által ledolgozott munkaidő mértékéhez viszonyítottan a részmunkaidő által képviselt százalékos aránynak.