–

a Hauptzollamt Hamburg képviseletében C. Schaade, meghatalmazotti minőségben,

–

a Shell Deutschland Oil GmbH képviseletében J. Dengler, L. Freiherr von Rummel és R. Stein Rechtsanwälte,

–

az Európai Bizottság képviseletében A. Armenia és R. Pethke, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az arányosság elvének mint az uniós jog általános elvének az energiatermékek és a villamos energia közösségi adóztatási keretének átszervezéséről szóló, 2003. október 27‑i 2003/96/EK tanácsi irányelv (HL 2003. L 283., 51. o.; magyar nyelvű különkiadás 9. fejezet, 1. kötet, 405. o.; helyesbítés: HL 2017. L 5., 23. o.) 5. cikkének negyedik franciabekezdésével összefüggésben történő értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Hauptzollamt Hamburg (hamburgi fővámhivatal, Németország; a továbbiakban: vámhivatal) és a Shell Deutschland Oil GmbH (a továbbiakban: Shell) között annak tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, hogy a vámhivatal megtagadta e társaságnak az általa üzleti célra tüzelőanyagként felhasznált energiatermékeket terhelő energiaadó alóli mentességét.

3

A 2003/96 irányelv (3), (17) és (21) preambulumbekezdése a következőket mondja ki:

[…]

[…]

4

Ezen irányelv 5. cikke a következőképpen szól:

„A tagállamok adóügyi felügyelet mellett alkalmazhatnak eltérő adómértékeket, feltéve hogy tiszteletben tartják az ezen irányelvben előírt minimum adómértékeket, és hogy azok összeegyeztethetők a közösségi joggal, mégpedig a következő esetekben:

[…]

5

Az említett irányelv 6. cikke szerint:

„A tagállamok az ezen irányelvben előírt adómértékek alóli mentességet vagy kedvezményt szabadon megadhatják vagy

[…]

6

A 2006. július 15‑i Energiesteuergesetz (az energiaadóról szóló törvény; BGBl. 2006. I, 1534. o.) alapügyre alkalmazandó változata (a továbbiakban: EnergieStG) 54. §‑ának (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Az adómentességet kérelemre azon energiatermékek tekintetében nyújtják, amelyeket a 2. § (3) bekezdése első mondatának 1. vagy 3–5. pontja alapján bizonyíthatóan megadóztattak, és amelyeket az [1999. március 24‑i] Stromsteuergesetz [(a villamosenergia‑adóról szóló törvény; BGBl. 1999 I, 378. o.)] 2. §‑ának 3. pontja értelmében vett gyáripari vállalkozás […] üzleti célból fűtőanyagként vagy a 3. § szerinti kedvezményezett létesítményben használt fel. A hőtermelésre használt energiatermékekre vonatkozóan azonban csak akkor adható adómentesség, ha a termelt hőt bizonyíthatóan gyáripari vállalkozás […] használta fel.”

7

A 2006. július 31‑i Verordnung zur Durchführung des Energiesteuergesetzes‑nek (az energiaadóról szóló törvény végrehajtási rendelete; BGBl. 2006. I, 1753. o.; a továbbiakban: EnergieStV) „A vállalkozások számára biztosított adómentesség” című 100. §‑ának (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az EnergieStG 54. §‑a szerinti adómentességet a kérelmező tekintetében illetékes [vámhivatalnál] kell kérni a mentességi szakaszon belül felhasznált valamennyi energiatermékre vonatkozó bejelentéssel a hivatalos formanyomtatvány alkalmazásával. A kérelmezőnek a bejelentésben meg kell adnia az adómentesség kiszámításához szükséges valamennyi adatot, és magának kell kiszámítania az adómentességet. Az adómentesség csak akkor adható meg, ha a kérelmet legkésőbb az energiatermékek felhasználásának naptári évét követő év december 31. napjáig benyújtják a [vámhivatalhoz].”

8

Az Abgabenordnungnak (az adózás rendjéről szóló törvény) az „Adómegállapítási határidő” című 169. §‑a a következőképpen szól:

„(1)   Az adómegállapítási határidő lejártát követően az adó nem állapítható meg, és az adómegállapítás nem vonható vissza vagy módosítható. […]

(2)   Az adómegállapítási határidő:

[…]”

9

E törvény 170. §‑a értelmében az adómegállapítási határidő azon naptári év végétől kezdődik, amelyben az adófizetési kötelezettség keletkezett.

10

Az említett törvénynek „A határidő meghosszabbítása” című 171. §‑ának (4) bekezdése úgy rendelkezik, hogy amennyiben azon adó megállapítása határidejének lejárta előtt adóellenőrzés kezdődött, amelyre az ellenőrzés vonatkozik, az ilyen határidő nem jár le az említett adóellenőrzés alapján hozandó adómegállapítási határozatok jogerőre emelkedése előtt; ugyanezen határidő más rendelkezéseken alapuló meghosszabbítása változatlan marad.

11

A Shell az e célból előírt hivatalos formanyomtatványon az EnergieStG 54. §‑ának (1) bekezdése alapján adómentesség iránti kérelmet nyújtott be a vámhivatalhoz az általa a 2010 augusztusa és novembere közötti időszakban üzleti célból felhasznált energiatermékekre vonatkozóan a megfizetett adó egy részének a visszatérítése formájában, amint azt a 2003/96 irányelv 6. cikkének c) pontja előírja.

12

Nem vitatott, hogy ezen időszak tekintetében teljesült az ahhoz szükséges valamennyi feltétel, hogy a Shell az EnergieStG 54. §‑ának (1) bekezdése alapján ilyen adókedvezményben részesüljön, azon kérelem EnergieStV 100. §‑ában meghatározott határidőn belül e célból való benyújtásának kivételével, amely 2012 májusában érkezett meg a vámhivatalhoz. Az sem vitatott, hogy 2011‑ben e társaság a 2010. év vonatkozásában adóellenőrzés alatt állt.

13

A vámhivatal azzal az indokkal utasította el a Shell által előterjesztett kérelmet, valamint az ezen elutasító határozattal szemben 2012. augusztus 13‑án, illetve 2015. február 27‑én benyújtott panaszt, hogy e társaság nem az EnergieStV 100. §‑ának (1) bekezdésében előírt határidőn belül nyújtotta be az adókedvezmény iránti kérelmét.

14

2019. február 1‑jei ítéletében a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság, Németország) helyt adott a Shell által indított keresetnek, és kimondta, hogy ez utóbbi rendelkezést a jelen ügy körülményeire tekintettel tiszteletben tartották, és hogy mindenesetre az uniós jogra, és különösen az arányosság elvére tekintettel a vámhivatalnak helyt kellett volna adnia a Shell kérelmének.

15

A vámhivatal felülvizsgálati kérelmet nyújtott be ezen ítélettel szemben a Bundesfinanzhofhoz (szövetségi pénzügyi bíróság, Németország), a kérdést előterjesztő bírósághoz.

16

E bíróság rámutat arra, hogy az alapügy megoldása attól függ, hogy amennyiben az EnergieStG 54. §‑ának (1) bekezdése – amely a 2003/96 irányelv 5. cikkének negyedik franciabekezdésén alapul – alapján benyújtott adókedvezmény iránti kérelem az ilyen kérelem benyújtására nyitva álló határidő lejártát követően, azonban – a kérelmezőnél az adózás rendjéről szóló törvény 171. §‑ának (4) bekezdése alapján indított adóellenőrzés miatt elhalasztott – adómegállapítási határidő tiszteletben tartásával érkezik meg az illetékes vámhivatalhoz, ki van‑e zárva a kérelmezőnek ezen, az EnergieStV 100. §‑ának (1) bekezdése szerinti adókedvezményhez való joga, vagy az arányosság elvével mint az uniós jog alapelvével ellentétes‑e az, hogy az illetékes nemzeti hatóságok csupán azon oknál fogva tagadják meg az ilyen jogot, hogy az első határidőt nem tartották be.

17

Az említett bíróság megjegyzi, hogy abban az időpontban, amikor az adókedvezmény iránti kérelem 2012 májusában megérkezett a vámhivatalhoz, az adómegállapítási határidő a 2011. év folyamán a Shellnél végzett adóellenőrzés miatt még nem járt le. Emlékeztet arra, hogy jogvesztő határidőről van szó, amely a jogbiztonságot és a jogbékét szolgálja, amint azt a Bíróság már kimondta.

18

Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja egyrészt, hogy a Bíróságnak a 2016. június 2‑iPolihim‑SS ítéletből (C‑355/14, EU:C:2016:403) és a 2019. november 7‑iPetrotel‑Lukoil ítéletből (C‑68/18, EU:C:2019:933) eredő ítélkezési gyakorlata szerint az uniós joggal, és különösen az arányosság elvével ellentétes, hogy a nemzeti jogban előírt alaki követelmények megsértését a 2003/96 irányelvben előírt adókedvezmény megtagadásával szankcionálják, másrészt pedig, hogy a saját ítélkezési gyakorlata szerint az energiaadó alóli mentesség kérelmezése „nem anyagi, hanem csupán formai feltétele az adómentességhez való jognak”. E bíróság szerint ez amellett szólhat, hogy a határidőn túl benyújtott kérelem nem zárja ki valamely energiaterméknek a tényleges felhasználása – a jelen esetben üzleti célú tüzelőanyagként való felhasználás – alapján történő adóztatását. Ilyen esetben az említett bíróság arra a megállapításra hajlik, hogy amíg az adózás rendjéről szóló törvény 169. §‑ában előírt határidő nem járt le, az energiaadó alóli mentességhez vagy az energiaadó‑kedvezményhez való jogot az illetékes hatóság nem tagadhatja meg, amennyiben az e célból előírt anyagi jogi feltételek teljesülnek.

19

A kérdést előterjesztő bíróság ugyanakkor arra keresi a választ, hogy a 2003/96 irányelvben előírt kötelező adómentességekre vonatkozó hivatkozott ítélkezési gyakorlat alkalmazandó‑e az ezen irányelvben előírt olyan fakultatív adómentességekre is, amelyek az alapügy tárgyát képezik.

20

E körülmények között a Bundesfinanzhof (szövetségi pénzügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Alkalmazandó‑e az arányosság uniós jogi elve a [2003/96 irányelv] 5. cikke (1) bekezdésének negyedik franciabekezdése szerinti fakultatív adókedvezményre is, és így a tagállam a nemzeti jogában előírt, a kérelem benyújtására vonatkozó határidő lejártát követően nem tagadhatja meg az adókedvezményt, ha a kérelemnek az illetékes hatósághoz történő beérkezésének időpontjában még nem következett be a megállapíthatóság elévülése?”

21

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a hatékony érvényesülés elvét és az arányosság elvét mint az uniós jog általános elvét úgy kell‑e értelmezni, hogy egy olyan rendelkezés végrehajtása során, mint a 2003/96 irányelv 5. cikkének negyedik franciabekezdése, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy bizonyos feltételek mellett az ezen irányelvben említett energiatermékek és villamos energia üzleti célú felhasználására és nem üzleti célú felhasználására eltérő adómértékeket alkalmazzanak, azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján valamely tagállam illetékes hatóságai automatikusan és kivétel nélkül kötelesek elutasítani az adómentesség iránti olyan kérelmet, amelyet a nemzeti jogban a szóban forgó adó megállapítására előírt határidőn belül nyújtottak be, kizárólag azzal az indokkal, hogy a kérelmező nem tartotta tiszteletben az e jogban az ilyen kérelem benyújtására előírt határidőt.

22

Ami először is a 2003/96 irányelvben szereplő energiatermékek és villamos energia jövedéki adó alóli mentességének anyagi jogi feltételeit illeti, emlékeztetni kell arra, hogy ezen irányelvnek – amint annak (3) preambulumbekezdéséből kitűnik – a célja, hogy uniós szinten minimum adómértékeket határozzon meg az energiatermékek többsége és a villamos energia tekintetében. Az említett irányelv (17) és (21) preambulumbekezdésével összefüggésben értelmezett 5. és 6. cikke értelmében a tagállamok eltérő adómértékeket, adómentességeket vagy jövedékiadó‑kedvezményeket vezethetnek be, amely lehetőségek az ugyanezen irányelv által létrehozott harmonizált adóztatási rendszer szerves részét képezik (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 30. pont).

23

A 2003/96 irányelv 5. cikke ily módon lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy az ezen irányelvben előírt minimum adómértékek tiszteletben tartása mellett, valamint az uniós jog tiszteletben tartása mellett eltérő adómértékeket alkalmazzanak az e cikkben felsorolt bizonyos esetekben, köztük a negyedik franciabekezdésében előírt, az említett irányelv 9. és 10. cikkében említett energiatermékek és villamos energia üzleti célú vagy nem üzleti célú felhasználása esetében. E lehetőség az ugyanezen irányelv által létrehozott harmonizált adóztatási rendszer szerves részét képezi (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 30. pont).

24

Ebből következik, hogy az említett lehetőséget végrehajtó nemzeti jogi rendelkezés alapján az érintett adó kedvezményes mértékének hatálya alá tartozó gazdasági szereplőket, amennyiben a 2003/96 irányelv valamely kötelező rendelkezése alapján ezen adó általános mértékének hatálya alá tartozó gazdasági szereplőkével összehasonlítható helyzetben vannak, az egyenlő bánásmód elvének megfelelően nem lehet ez utóbbiaktól eltérően kezelni, hacsak az ilyen bánásmód objektíve nem igazolt (lásd ebben az értelemben: 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 31. és 32. pont).

25

Másodszor, mivel a 2003/96 irányelv 5. cikkének negyedik franciabekezdésében előírt lehetőséget végrehajtó nemzeti szabályozáson alapuló, az energiatermékeket vagy a villamos energiát terhelő adó alóli mentesség iránti kérelem benyújtására vonatkozó alaki és eljárási feltételeket sem ezen irányelv, sem más uniós jogi aktus nem határozza meg, e feltételek meghatározása az eljárási autonómia elve alapján az egyes tagállamok belső jogrendjébe tartozik, feltéve azonban, hogy azok nem kedvezőtlenebbek, mint a hasonló jellegű belső helyzetekre vonatkozó feltételek (egyenértékűség elve), és nem teszik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (lásd analógia útján: 2021. szeptember 9‑iGE Auto Service Leasing ítélet, C‑294/20, EU:C:2021:723, 59. pont).

26

Ugyanez vonatkozik különösen az e jogok, elsősorban az elévülési és a jogvesztő határidők gyakorlására vonatkozó határidők megállapítására. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis a jogvesztő jellegű, észszerű határidők megállapítása a jogbiztonság alapelvének az alkalmazását jelenti, amelynek a célja a helyzetek és a jogviszonyok előreláthatóságának biztosítása, és amely különösen megköveteli, hogy az adóalany helyzete az adóhatósággal szembeni jogai és kötelezettségei tekintetében ne legyen meghatározhatatlan ideig vitatható (lásd ebben az értelemben: 2012. június 21‑iElsacom ítélet, C‑294/11, EU:C:2012:382, 29. pont; 2021. október 14‑iFinanzamt N és Finanzamt G [A felhasználás közlése] ítélet, C‑45/20 és C‑46/20, EU:C:2021:852, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

27

Ugyanakkor az ilyen határidők ugyanúgy alkalmazandók a belső jogon alapuló adójogi jogokra és az uniós jogon alapuló hasonló adójogi jogokra, azon túl, hogy nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az érintett jog gyakorlását (lásd ebben az értelemben: 2020. április 30‑iCTT – Correios de Portugal ítélet, C‑661/18, EU:C:2020:335, 59. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

28

Az egyenértékűség elvéből és a tényleges érvényesülés elvéből eredő követelményeknek különösen az elévülési és jogvesztő határidők tekintetében való tiszteletben tartását az e határidőket megállapító nemzeti szabályoknak az eljárás egésze során betöltött helyének, ezen eljárás lefolytatásának és e szabályok különböző nemzeti hatóságok előtti sajátosságainak a figyelembevételével kell megvizsgálni (lásd ebben az értelemben: 2020. október 14‑iValoris ítélet, C‑677/19, EU:C:2020:825, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

29

Ilyen körülmények között az ilyen határidők nem olyan jellegűek, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tennék az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását, még akkor sem, ha ezen időszakok eltelte – per definitionem – az érvényesített igény teljes vagy részleges elutasítását eredményezi (2021. október 21‑iWilo Salmson France ítélet, C‑80/20, EU:C:2021:870, 95. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

30

A jelen ügyben az alapügyben szóban forgó szabályozás egyrészt egyéves határidőt ír elő az energiaadó megfizetésére, amelyet azon naptári év végétől számítanak ki, amelyben az adófizetési kötelezettség keletkezett. Adóellenőrzés esetén e határidő nem jár le addig az időpontig, amíg az ezen ellenőrzést követően kibocsátott adómegállapító határozatok jogerőssé nem válnak. Másrészt e szabályozás az adómentesség iránti kérelem illetékes nemzeti hatóságokhoz való benyújtásának határidejét az adómegállapítási határidőével megegyező időtartammal, és – prima facie – megegyező kiindulási időponttal írja elő. Az e kérelem benyújtására rendelkezésre álló határidő lejárta automatikusan és kivétel nélkül az említett kérelem elutasítását vonja maga után, még akkor is, ha az adómegállapítási határidő még nem járt le felfüggesztés, megszakítás vagy meghosszabbítás miatt, amelyeknek tárgyát képezheti.

31

Márpedig a tényleges érvényesülés elvével ellentétes az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás, ha azt úgy kell értelmezni, hogy az adómentesség iránti kérelem benyújtására nyitva álló határidő be nem tartása automatikusan és kivétel nélkül e kérelem elutasítását vonja maga után, ideértve azt az esetet is, amikor az érintett adó megállapítására nyitva álló határidő – amelynek az időtartama és kezdő időpontja megegyezik a kérelem benyújtásának időtartamával és kezdő időpontjával, és amely megszakadhat, felfüggeszthető vagy meghosszabbítható – többek között még amiatt nem járt le, hogy a kérelmező tekintetében adóellenőrzés van folyamatban. Ebben az esetben ugyanis az ilyen szabályozás a szóban forgó ügy körülményeitől függetlenül megfoszthatja az adóalanyt az adómentességhez való jogától, holott az érintett tagállam úgy döntött, hogy e jogot biztosítja a területén működő gazdasági szereplők számára.

32

E megállapításokat megerősíti az arányosság elve mint az uniós jog alapelve, amelynek az értelmezését a kérdést előterjesztő bíróság kéri, és amelyet az uniós jogot végrehajtó nemzeti rendelkezéseknek szintén tiszteletben kell tartaniuk (lásd ebben az értelemben: 2017. július 13‑iVakarų Baltijos laivų statykla ítélet, C‑151/16, EU:C:2017:537, 45. pont; 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 31. pont; 2022. június 30‑iARVI ir ko ítélet, C‑56/21, EU:C:2022:509, 34. pont). Ezen elv megköveteli a tagállamoktól, hogy olyan eszközöket vegyenek igénybe, amelyek lehetővé teszik a nemzeti szabályozásban előírt cél tényleges elérését, ugyanakkor a legkevésbé sértik az uniós jogszabályok elveit (lásd ebben az értelemben: 2021. október 14‑iFinanzamt N és Finanzamt G [A felhasználás közlése] ítélet, C‑45/20 és C‑46/20, EU:C:2021:852, 62. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

A Bíróság már kimondta, hogy az olyan nemzeti szabályozás, amely az ötéves általános elévülési idő alatt megakadályozza az előzetesen megfizetett héa levonását elmulasztó adóalanyt abban, hogy az adóellenőrzéssel már érintett időszakok tekintetében kijavítsa a héabevallásait, és így elveszíti levonási jogát, úgy tűnik, hogy – tekintettel a levonási jognak a héarendszerben elfoglalt döntő jelentőségére – aránytalannak tűnik a nemzeti szabályozásban említett célkitűzéshez képest abban az esetben, amennyiben sem adócsalás, sem az állami költségvetés sérelme nem bizonyítható (2018. április 26‑iZabrus Siret ítélet, C‑81/17, EU:C:2018:283, 51. pont). E megállapítás értelemszerűen érvényes az olyan szabályozásra, mint amelyről az alapügyben szó van.

34

Mivel nem tűnik úgy, hogy a jelen ítélet 30. pontjában említettekhez hasonló körülmények között az adómentesség vagy adókedvezmény iránti kérelem benyújtására nyitva álló határidő lejártát követően, de a szóban forgó adó megállapítására nyitva álló határidő tiszteletben tartásával benyújtott ilyen kérelem elfogadása összeegyeztethetetlen lenne a jogbiztonság elvével, és figyelemmel a 2003/96 irányelv általános rendszerére és céljára, amely irányelv azon az elven alapul, miszerint az energiatermékeket a valódi felhasználásuk szerint kell megadóztatni (2016. június 2‑iROZ‑SWIT ítélet, C‑418/14, EU:C:2016:400, 33. pont), meg kell állapítani, hogy az arányosság elvével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás is, mint amelyről az alapügyben szó van, amennyiben az energiatermékek valódi felhasználása nem kétséges.

35

A fentiek összességére tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy a hatékony érvényesülés elvét és az arányosság elvét mint az uniós jog általános elvét úgy kell értelmezni, hogy egy olyan rendelkezés végrehajtása során, mint a 2003/96 irányelv 5. cikkének negyedik franciabekezdése, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy bizonyos feltételek mellett az ezen irányelvben említett energiatermékek és villamos energia üzleti célú felhasználására és nem üzleti célú felhasználására eltérő adómértékeket alkalmazzanak, azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján valamely tagállam illetékes hatóságai automatikusan és kivétel nélkül kötelesek elutasítani az adómentesség iránti olyan kérelmet, amelyet a nemzeti jogban a szóban forgó adó megállapítására előírt határidőn belül nyújtottak be, kizárólag azzal az indokkal, hogy a kérelmező nem tartotta tiszteletben az e jogban az ilyen kérelem benyújtására előírt határidőt.

36

Mivel ez az eljárás az alapügyben részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott:

A hatékony érvényesülés elvét és az arányosság elvét mint az uniós jog általános elvét úgy kell értelmezni, hogy egy olyan rendelkezés végrehajtása során, mint az energiatermékek és a villamos energia közösségi adóztatási keretének átszervezéséről szóló, 2003. október 27‑i 2003/96/EK tanácsi irányelv 5. cikkének negyedik franciabekezdése, amely lehetővé teszi a tagállamok számára, hogy bizonyos feltételek mellett az ezen irányelvben említett energiatermékek és villamos energia üzleti célú felhasználására és nem üzleti célú felhasználására eltérő adómértékeket alkalmazzanak, azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely alapján valamely tagállam illetékes hatóságai automatikusan és kivétel nélkül kötelesek elutasítani az adómentesség iránti olyan kérelmet, amelyet a nemzeti jogban a szóban forgó adó megállapítására előírt határidőn belül nyújtottak be, kizárólag azzal az indokkal, hogy a kérelmező nem tartotta tiszteletben az e jogban az ilyen kérelem benyújtására előírt határidőt.