–

A képviseletében U. Väänänen asianajaja,

–

a finn kormány képviseletében H. Leppo, meghatalmazotti minőségben,

–

a német kormány képviseletében J. Möller és R. Kanitz, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében E. Montaguti, G. Wils, J. Tomkin és I. Koskinen, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésének, az Unió polgárainak és családtagjaiknak a tagállamok területén történő szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogáról, valamint az 1612/68/EGK rendelet módosításáról, továbbá a 64/221/EGK, a 68/360/EGK, a 72/194/EGK, a 73/148/EGK, a 75/34/EGK, a 75/35/EGK, a 90/364/EGK, a 90/365/EGK és a 93/96/EGK irányelv hatályon kívül helyezéséről szóló, 2004. április 29‑i 2004/38/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2004. L 158., 77. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 5. kötet, 46. o.; helyesbítés: HL 2009. L 274., 47. o.) 4. cikke (1) bekezdésének, 5. cikke (1) bekezdésének és 27. cikke (2) bekezdésének, valamint a 2013. június 26‑i 610/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelettel (HL 2013. L 182., 1. o.) módosított, a személyek határátlépésére irányadó szabályok közösségi kódexének (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) létrehozásáról szóló, 2006. március 15 i 562/2006/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2006. L 105., 1. o.; helyesbítés HL 2015. L 57., 19. o.) 21. cikkének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet az A ellen amiatt indított büntetőeljárás keretében terjesztették elő, hogy A egy kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén anélkül lépte át a finn nemzeti határt, hogy személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartott volna magánál.

3

A 2004/38 irányelv (1), (7) és (31) preambulumbekezdése értelmében:

[…]

[…]

4

Ezen irányelv „Tárgy” című 1. cikke a következőket mondja ki:

„Ez az irányelv megállapítja:

5

Ezen irányelv „Kedvezményezettek” című 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Ezt az irányelvet kell alkalmazni mindazokra az uniós polgárokra, akik olyan tagállamba költöznek [helyesen: mennek], vagy olyan tagállamban tartózkodnak, amelynek nem állampolgárai, valamint az őket kísérő vagy hozzájuk csatlakozó, a 2. cikk 2. pontjában meghatározott családtagjaikra.”

6

Ugyanezen irányelvnek „A kiutazás joga” című 4. cikke szerint:

„(1)   A nemzeti határellenőrzéskor alkalmazandó, úti okmányokra vonatkozó rendelkezések sérelme nélkül, valamennyi uniós polgár érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel, és azok a családtagjaik, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai és érvényes útlevéllel rendelkeznek, jogosultak egy tagállam területét elhagyni egy másik tagállamba való utazás céljából.

[…]

(3)   A tagállamok jogszabályaikkal összhangban állampolgáraik részére az állampolgárságot feltüntető személyazonosító igazolványt vagy útlevelet állítanak ki és hosszabbítanak meg.

[…]”

7

A 2004/38 irányelv „A beutazás joga” című 5. cikkének szövege a következő:

„(1)   A nemzeti határellenőrzéskor alkalmazandó, úti okmányokra vonatkozó rendelkezések sérelme nélkül, a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az uniós polgárok érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel, és családtagjaik, akik nem valamelyik tagállam állampolgárai, érvényes útlevéllel beutazhassanak a területükre.

[…]

(4)   Ha egy uniós polgár, vagy olyan családtagja, aki nem valamelyik tagállam állampolgára, nem rendelkezik a szükséges úti okmánnyal, vagy ha szükséges, az előírt vízummal, az érintett tagállamnak a visszairányításukat megelőzően minden észszerű lehetőséget biztosítania kell számukra a szükséges dokumentumok beszerzéséhez, vagy azokat észszerű időn belül be kell szereznie részükre [helyesen: minden észszerű lehetőséget biztosítania kell számukra a szükséges dokumentumok észszerű időn belüli beszerzéséhez vagy beszereztetéséhez], vagy igazolnia, vagy más módon bizonyítania kell, hogy rendelkeznek a szabad mozgás és tartózkodás jogával.

(5)   A tagállam megkövetelheti az érintett személytől, hogy észszerű és megkülönböztetésmentes [helyesen: hátrányos megkülönböztetéstől mentes] határidőn belül jelentse be a területén való jelenlétét. E követelménynek való meg nem felelés esetén az érintett személy arányos és megkülönböztetésmentes [helyesen: hátrányos megkülönböztetéstől mentes] szankcióval sújtható.”

8

Ezen irányelv „Általános elvek” című 27. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   E fejezet rendelkezéseire is figyelemmel, a tagállamok korlátozhatják az uniós polgárok és családtagjaik szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz való jogát, állampolgárságra tekintet nélkül, közrendi, közbiztonsági vagy közegészségügyi okokból. Ezek az okok nem szolgálhatnak gazdasági célokat [helyesen: Ezen okokra gazdasági célok érdekében nem lehet hivatkozni].

(2)   A közrendi vagy közbiztonsági okokból hozott intézkedéseknek meg kell felelniük az arányosság elvének, és kizárólag az érintett egyén személyes magatartásán alapulhatnak. […]

[…]”

9

Az említett irányelv „Szankciók” című 36. cikke értelmében:

„A tagállamok rendelkezéseket állapítanak meg azokra a szankciókra vonatkozóan, amelyeket az ezen irányelv végrehajtására elfogadott nemzeti szabályok megsértésére kell alkalmazni, és meghozzák az alkalmazásukhoz szükséges intézkedéseket. A szankcióknak hatékonyaknak és arányosaknak kell lenniük. […]”

10

Az 562/2006 rendeletnek a „Tárgy és alapelvek” címet viselő 1. cikke a következőképpen rendelkezett:

„Ez a rendelet biztosítja az Európai Unió tagállamai közötti belső határokat átlépő személyek határellenőrzések alóli mentességét.

Ez a rendelet meghatározza az Európai Unió tagállamainak külső határait átlépő személyek ellenőrzésére irányadó szabályokat.”

11

E rendelet „Fogalommeghatározások” című 2. cikke a következőképpen rendelkezett:

„E rendelet alkalmazásában:

[…]”

12

Az említett rendeletnek „A külső határok átlépése” című 4. cikke a következőképpen rendelkezett:

„(1)   A külső határokat csak a határátkelőhelyeknél és azok hivatalos nyitvatartási ideje alatt lehet átlépni. A nyitvatartási időt egyértelműen fel kell tüntetni azokon a határátkelőhelyeken, amelyek nem napi 24 órában tartanak nyitva.

[…]

(2)   Az (1) bekezdéstől eltérően, a külső határok kizárólag határátkelőhelyeken és a hivatalos nyitvatartási időben történő átlépésére vonatkozó kötelezettség alól kivételek engedélyezhetők:

[…]

[…]”

13

Az 562/2006 rendeletnek „A személyek ellenőrzése a határátkelőhelyeken” című 7. cikke értelmében:

„(1)   A külső határok átlépését a határőrök ellenőrzik. […]

[…]

(2)   Minden személyt minimum‑ellenőrzésnek kell alávetni annak érdekében, hogy a be‑ vagy felmutatott úti okmányok alapján személyazonosságát megállapítsák. A minimum‑ellenőrzés a jogszerű birtokost határátlépésre jogosító okmányok gyors és egyszerű ellenőrzéséből áll – amennyiben célszerű, technikai eszközök segítségével és a megfelelő adatbázisban található, kizárólag a lopott, a jogellenesen használt, az elveszett vagy az érvénytelenített okmányokkal kapcsolatos információ felhasználásával – annak megállapítására, hogy azok érvényesek‑e, illetve találhatóak‑e rajtuk hamisításra utaló jelek.

[…]

(6)   A szabad mozgás uniós jogával rendelkező személyeket a [2004/38] irányelvnek megfelelően ellenőrzik.

[…]”

14

E rendeletnek „A különböző határátkelőhely‑típusokra és a külső határok átlépéséhez használt különböző közlekedési eszközökre vonatkozó különleges szabályok” című 18. cikke a következőképpen rendelkezett:

„A VI. mellékletben megállapított különleges szabályok a különböző határátkelőhely‑típusokon végrehajtott ellenőrzésekre és a határátkelőhelyek átlépéséhez használt különböző közlekedési eszközökre vonatkozó ellenőrzésekre alkalmazandóak.

Ezek a különleges szabályok tartalmazhatnak a 4. és 5. és a 7–13. cikktől való eltéréseket.”

15

Az említett rendeletnek „A belső határok átlépése” című 20. cikke a következőket írta elő:

„A belső határokat bármely ponton át lehet lépni anélkül, hogy személyellenőrzésre kerülne sor, függetlenül az adott személy állampolgárságától.”

16

Ugyanennek a rendeletnek az „Ellenőrzések a tagállamok területén” című 21. cikke az alábbiakat írta elő:

„A határellenőrzés megszüntetése a belső határokon nem érinti a következőket:

[…]”

17

Az 562/2006 rendeletnek „A különböző határátkelőhely‑típusokra és a tagállamok külső határainak átlépéséhez használt különböző közlekedési eszközökre vonatkozó különleges szabályok” című VI. melléklete magában foglalta a „Sétahajózás” című rovatot, amely a következőképpen szólt:

„3.2.5. A 4. és 7. cikktől eltérően, a valamely tagállam területén fekvő kikötőből érkező vagy oda induló sétahajón utazó személyeket nem kell határforgalom‑ellenőrzésnek alávetni, és az ilyen hajó olyan kikötőbe is befuthat, amely nem minősül határátkelőhelynek.

Azonban az illegális bevándorlással kapcsolatos kockázatok értékelésének megfelelően, és különösen ha valamely harmadik ország partvonala az érintett tagállam területének közvetlen közelében található, el kell végezni a személyek ellenőrzését és/vagy a sétahajó fizikai átkutatását.

[…]

3.2.7. Az említett ellenőrzések során a hajó valamennyi műszaki jellemzőjét és a fedélzeten tartózkodó személyek nevét tartalmazó dokumentumot át kell adni. E dokumentum egy példányát át kell adni a beutazási és indulási kikötő hatóságainak. Amíg a hajó a tagállamok egyikének felségvizein marad, e jegyzék egy példányát a hajó iratai között kell tartani.”

18

Az alapeljárás tényállásának idején alkalmazandó 562/2006 rendeletet a személyek határátlépésére irányadó szabályok uniós kódexéről (Schengeni határ‑ellenőrzési kódex) szóló, 2016. március 9‑i (EU) 2016/399 európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2016. L 77., 1. o.) hatályon kívül helyezte és felváltotta.

19

A passilaki (671/2006) (az útlevelekről szóló [671/2006] törvény) 1. §‑a értelmében:

„A finn állampolgárok az e törvényben előírt rendelkezésekkel összhangban jogosultak az országból kiutazni.

A finn állampolgárok nem akadályozhatók meg a beutazásban.”

20

Az útlevelekről szóló törvény 2. §‑a a következőket mondja ki:

„Amennyiben a jelen törvényből, az uniós jogból vagy a Finnország tekintetében kötelező nemzetközi szerződésekből más nem következik, finn állampolgárok a ki‑ és beutazáshoz való jogukat útlevéllel igazolják. A finn állampolgárok útlevél nélkül utazhatnak Izlandra, Norvégiába, Svédországba és Dániába. Kormányrendelet határozza meg azon más országokat, amelyekbe a finn állampolgárok útlevél helyett személyazonosító igazolvány mint úti okmány használatával utazhatnak. […]”

21

Az útlevelekről szóló törvény 28. §‑ának első bekezdése értelmében:

„Amennyiben egy finn állampolgárnak az utazás során útlevelet vagy személyazonosító igazolványt kell magánál tartania, úgy azt a határrendészeti hatóság felszólítására az országból való kilépéskor és az országba való belépéskor be kell mutatnia.”

22

A valtioneuvoston asetus matkustusoikeuden osoittamisesta eräissä tapauksissa (660/2013) (az utazási jogosultság meghatározott esetekben történő igazolásáról szóló [660/2013] kormányrendelet) 1. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A finn állampolgárok a következő országokba útlevél helyett személyazonosító igazolvány mint úti okmány használatával utazhatnak Finnországból […]: Hollandia, Belgium, Bulgária, Spanyolország, Írország, Egyesült Királyság, Olaszország, Ausztria, Görögország, Horvátország, Ciprus, Lettország, Liechtenstein, Litvánia, Luxemburg, Málta, Portugália, Lengyelország, Franciaország, Románia, Németország, San‑Marino, Szlovákia, Szlovénia, Svájc, Cseh Köztársaság, Magyarország és Észtország.”

23

A rikoslaki (39/1889) (büntető törvénykönyv [39/1889], a továbbiakban: büntető törvénykönyv) „Közrend elleni bűncselekmények” című 17. fejezetében szereplő „Határsértés” című 7. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„Aki

[…]

határsértést követ el, amely pénzbüntetéssel vagy egy évig terjedő szabadságvesztés‑büntetéssel büntetendő.”

24

E törvénykönyv ugyanezen fejezetének „Enyhébb súlyú határsértés” címet viselő 7a. §‑a a következőket mondja ki:

„Az elkövetőt enyhébb súlyú hatásértés miatt pénzbüntetésre kell ítélni, ha az engedély nélküli tartózkodás vagy mozgás rövid időtartamára vagy a tiltott cselekmény jellegére vagy a jogsértés egyéb körülményeire tekintettel a határsértés összességében csekély súlyúnak minősül.”

25

A büntető törvénykönyv 2a. fejezetének 1. §‑a értelmében:

„A pénzbüntetést legalább egy, legfeljebb 120 napi tételben szabják ki.”

26

A büntető törvénykönyv e 2a. fejezetének 2. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A pénzbüntetés összegét úgy kell meghatározni, hogy az arányban álljon az elítélt teljesítőképességével.

Az egynapi tétel megfelelő összegének az elítélt – a kormány rendeletében meghatározott adókkal és illetékekkel, valamint egy fix költségátalánnyal csökkentett – átlagos havi jövedelmének hatvanad része minősül. Az elítéltet terhelő tartási kötelezettség csökkentheti az egynapi tételt.

Az említett havi jövedelem kiszámításának elsődlegesen az elkövető által benyújtott utolsó adóbevallásban feltüntetett jövedelem az alapja. Ha az elkövető jövedelme az adóadatokból nem állapítható meg kellő megbízhatósággal, vagy az utolsó adóbevallás benyújtása óta jelentősen megváltozott, akkor az más rendelkezésre álló dokumentum alapján is meghatározható.

[…]

A kormányrendelet részletesebben szabályozza az átlagos havi jövedelem kiszámítását, az egynapi tétel összegének kerekítési módját, a folyóköltség‑átalány összegét, a tartási kötelezettség figyelembevételét, valamint az egynapi tétel minimális összegét.”

27

A valtioneuvoston asetus päiväsakon rahamäärästä (609/1999) (a napi tételek összegéről szóló [609/1999] kormányrendelet) 5. §‑a a következőket mondja ki:

„Az egynapi tétel nem határozható meg hat eurónál alacsonyabb összegben.”

28

2015. augusztus 25‑én a finn állampolgár A egy kedvtelési célú vízi járművel Finnországból Észtországba, majd onnan visszautazott. Ezen utazás indulási, valamint érkezési helye Finnországban volt. Az utazás során A áthaladt e két tagállam között található nemzetközi vizeken.

29

A ugyan rendelkezett érvényes finn útlevéllel, az utazás során azonban nem tartotta azt magánál. Következésképpen A a visszatérésekor Helsinkiben (Finnország) foganatosított határellenőrzés során nem tudta az útlevelét vagy egyéb úti okmányát bemutatni. Mindazonáltal A személyazonossága egy magánál tartott vezetői engedély alapján megállapítható volt.

30

A syyttäjä (ügyészség, Finnország) vádat emelt A ellen a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság, Finnország) előtt enyhébb súlyú határsértés miatt.

31

2016. december 5‑i határozatában a Helsingin käräjäoikeus (helsinki körzeti bíróság) megállapította, hogy A bűncselekményt követett el, amikor a finn államhatár átlépésekor nem tartott magánál úti okmányt, és pontosította, hogy e tekintetben nincs jelentősége annak a körülménynek, hogy az érintett személy érvényes útlevéllel rendelkezik.

32

E bíróság mindazonáltal eltekintett a büntetés kiszabásától, mivel úgy ítélte meg, hogy a cselekmény csekély súlyú volt, és pénzbüntetés kiszabása esetén a napi tételes pénzbüntetési rendszerrel összhangban, A átlagos havi jövedelme alapján kiszámított összege aránytalan eredményre vezetett volna.

33

Az ügyészség e határozattal szemben fellebbezést nyújtott be a Helsingin hovioikeushoz (helsinki fellebbviteli bíróság, Finnország). A pedig csatlakozó fellebbezést nyújtott be ugyanezen határozat ellen.

34

2018. június 15‑i ítéletében a Helsingin hovioikeus (helsinki fellebbviteli bíróság) bizonyítottnak tekintette, hogy A nem tartott magánál úti okmányt a finn államhatár átlépésekor, ugyanakkor elutasította a fellebbezést. E bíróság ugyanis úgy ítélte meg, hogy a jelen ügyben nem valósult meg az enyhébb súlyú határsértés tényállása.

35

Az ügyészség felülvizsgálati kérelmet nyújtott be a Korkein oikeushoz (legfelsőbb bíróság, Finnország).

36

E bíróság úgy véli, hogy az ügyet az uniós jog szempontjából kell vizsgálni.

37

A bíróság emlékeztet arra, hogy az 1999. szeptember 21‑iWijsenbeek ítélet (C‑378/97, EU:C:1999:439) 45. pontjában a Bíróság megállapította, hogy az uniós joggal nem ellentétes, hogy valamely tagállam büntetőjogi szankciók terhe mellett előírja, hogy valamely személy az Unió belső határán e tagállam területére belépve igazolja az állampolgárságát, feltéve, hogy a szankciók összehasonlíthatók a hasonló nemzeti bűncselekményekre alkalmazandó szankciókkal, és nem aránytalanok.

38

A kérdést előterjesztő bíróságban ugyanakkor felmerül a kérdés, hogy ez az ítélkezési gyakorlat az uniós jog ezen ítéletet követő módosításaira tekintettel továbbra is alkalmazandó‑e.

39

Ugyanis, bár a Schengeni határ‑ellenőrzési kódexből valóban az következik, hogy bármely tagállam előírhatja az uniós polgárok számára az érvényes úti okmány magánál tartására vonatkozó kötelezettséget, a kérdést előterjesztő bíróságban felmerül a kérdés, hogy e kötelezettség megszegése büntethető‑e, és ha igen, milyen feltételek mellett, mivel nem kizárt, hogy a büntetés kiszabása sérti az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt szabad mozgáshoz való jogot.

40

Annak meghatározásához, hogy sérül‑e ez a jog, figyelembe kell venni a 2004/38 irányelv 4. és 5. cikkét, valamint az 562/2006 rendelet 21. cikkét, mivel e rendelet volt az alapeljárás tényállásának idején alkalmazandó Schengeni határ‑ellenőrzési kódex.

41

Az 562/2006 rendelet 2., 4., 7., 20. és 21. cikkének, valamint a VI. melléklete 3.2.5. pontjának szempontjából azt is meg kell határozni, hogy releváns‑e az a tény, hogy az érintett személy kedvtelési célú vízi járművel nemzetközi vizeken áthaladva utazott egyik tagállamból egy másikba.

42

Feltételezve, hogy az uniós joggal nem ellentétes az érvényes úti okmány magánál tartásának büntetőjogi szankció terhe melletti kötelezettsége, a kérdést előterjesztő bíróság felveti azt a kérdést is, hogy a büntető törvénykönyv által előírthoz hasonló napi tételes pénzbüntetési rendszer összeegyeztethető‑e az arányosság elvével.

43

A kérdést előterjesztő bíróság utal arra, hogy 2014 során az egynapi tétel átlagos összege 16,70 euró volt havi nettó 1257 euró összegű átlagjövedelem esetén. A kérdést előterjesztő bíróság egyébiránt pontosítja, hogy az olyan enyhébb súlyú határsértés bűncselekménye, mint amely az alapügy tárgyát képezi, általában tizenöt napi tétellel büntetendő.

44

Márpedig A havi átlagos jövedelmére tekintettel, esetében az egynapi tételnek megfelelő összeg 6350 euró lenne, így a vele szemben kiszabható pénzbüntetés teljes összege 95250 eurónak felelne meg. Ezen összeg azzal magyarázható, hogy bár az alapügyben alkalmazandó szabályozás az egynapi tétel minimális összegét 6 euróban határozza meg, maximális összeget azonban nem ír elő.

45

E körülmények között a Korkein oikeus (legfelsőbb bíróság, Finnország) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

46

A nemzeti bíróságok és a Bíróság között az EUMSZ 267. cikkel bevezetett együttműködési eljárás keretében a Bíróság feladata, hogy a nemzeti bíróságnak az előtte folyamatban lévő ügy eldöntéséhez hasznos választ adjon. Ebből a szempontból adott esetben a Bíróságnak át kell fogalmaznia a neki feltett kérdéseket. E tekintetben a nemzeti bíróság által szolgáltatott információk összessége alapján kell meghatározni az uniós jog azon rendelkezéseit, amelyeknek az értelmezése a per tárgyára figyelemmel szükséges (lásd ebben az értelemben: 2021. április 29‑iGranarolo ítélet, C‑617/19, EU:C:2021:338, 32. és 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

A jelen ügyben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy az alapügy egy Finnország és Észtország közötti utazásra vonatkozik, amely során egy finn állampolgár egy kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén, Finnországból indulva és oda visszaérkezve, nemzetközi vizeken haladt át. E határozatból az is következik, hogy az érintett személlyel szemben büntetőeljárás van folyamatban a finn szabályozás megsértése miatt, amely arra kötelezi a finn állampolgárokat, hogy Finnország és más tagállamok, így az Észt Köztársaság közötti utazásuk során személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál.

48

E körülmények között meg kell állapítani, hogy első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy egyrészt az uniós polgároknak az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt és a 2004/38 irányelvben pontosított, szabad mozgáshoz való jogát az 562/2006 rendeletben előírt, határátlépésére irányadó rendelkezések tükrében úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amellyel a tagállam büntetőjogi szankciók terhe mellett arra kötelezi a saját állampolgárait, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál, amikor egy másik tagállamba utaznak, másrészt pedig, hogy releváns‑e az a tény, hogy egy ilyen utazásra egy kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén és nemzetközi vizeken áthaladva kerül sor.

49

Az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdése értelmében a Szerződésekben és a végrehajtásukra hozott intézkedésekben megállapított korlátozásokkal és feltételekkel minden uniós polgárnak joga van a tagállamok területén való szabad mozgáshoz és tartózkodáshoz.

50

Amint azt a 2004/38 irányelv 1. cikke kimondja, ezen irányelv célja többek között az e jog gyakorlására vonatkozó feltételek és korlátozások meghatározása.

51

E tekintetben a 2004/38 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy a határellenőrzéskor alkalmazandó, úti okmányokra vonatkozó rendelkezések sérelme nélkül, valamennyi uniós polgár érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel jogosult egy tagállam területét elhagyni egy másik tagállamba való utazás céljából.

52

Amint arra a főtanácsnok az indítványának 54–57. pontjában rámutatott, az e rendelkezésben szereplő, „érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel” fordulatból az következik, hogy valamely tagállam állampolgárának egy másik tagállamba történő utazáshoz való jogának gyakorlása az érvényes személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel rendelkezés feltételétől függ.

53

Így, bár a 2004/38 irányelv 4. cikkének (3) bekezdése értelmében a tagállamok feladata, hogy állampolgáraik számára személyazonosító igazolványt vagy útlevelet állítsanak ki vagy hosszabbítsanak meg, az uniós jogalkotó azáltal, hogy – ezen irányelv 4. cikke (1) bekezdésének megfelelően – az uniós polgárnak egy másik tagállamba történő utazáshoz való jogát az ilyen úti okmánnyal rendelkezés feltételéhez kötötte, a szabad mozgáshoz kapcsolódó, az említett irányelv (7) preambulumbekezdése értelmében vett formai követelményt kívánt meghatározni. Amint azt a főtanácsnok az indítványának 58. pontjában megjegyezte, e formai követelmény célja, hogy megkönnyítse a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását annak biztosítása révén, hogy a szabad mozgás jogával rendelkező valamennyi személyt a személyazonosságának esetleges ellenőrzése során nehézség nélkül azonosítani lehessen (lásd ebben az értelemben: 1999. szeptember 21‑iWijsenbeek ítélet, C‑378/97, EU:C:1999:439, 43. pont; 2005. február 17‑iOulane ítélet, C‑2015/03, EU:C:2005:95, 21. és 22. pont).

54

Ez a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásához kapcsolódó feltétel a 2004/38 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően mindazokra az uniós polgárokra vonatkozik, akik olyan tagállamba mennek, amelynek nem állampolgárai.

55

Ebből következik, hogy az a tagállam, amely az állampolgárait arra kötelezi, hogy a nemzeti határnak egy másik tagállamba való utazás céljából történő átlépésekor személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel rendelkezzenek, hozzájárul a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásához kapcsolódó, a 2004/38 irányelv értelmében vett formai követelmény betartásához. Az ilyen nemzeti jogi szabály ennélfogva ezen irányelv végrehajtásának körébe tartozik.

56

Az említett irányelv 36. cikkének megfelelően minden tagállam hatáskörrel rendelkezik arra, hogy rendelkezéseket állapítson meg az ezen irányelv végrehajtására elfogadott nemzeti szabályok megsértése esetén alkalmazandó szankciókra vonatkozóan.

57

E szankciók harmonizációjának hiányában a tagállamok továbbra is hatáskörrel rendelkeznek a számukra megfelelőnek tűnő szankciók kiválasztására, feltéve hogy e hatáskörüket az uniós jog és e jog általános elveinek tiszteletben tartásával gyakorolják (lásd analógia útján: 2021. február 11‑iK. M. [A hajóparancsnokkal szemben kiszabott szankciók] ítélet, C‑77/20, EU:C:2021:112, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

58

Következésképpen, és az 1999. szeptember 21‑iWijsenbeek ítélet (C‑378/97, EU:C:1999:439) kihirdetése óta bekövetkezett változások ellenére az uniós jog a jelenlegi állapotában továbbra is megőrzi a tagállamok autonómiáját a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásához kapcsolódó formai követelményt be nem tartó uniós polgárral szemben kiszabható szankciók tekintetében. Amint azt a Bíróság az említett ítélet 45. pontjában megjegyezte, ilyen esetben a tagállamok büntetőjogi szankciókat helyezhetnek kilátásba, feltéve hogy e szankciók tiszteletben tartják többek között az arányosság elvét. Ezt az elvet immár az Európai Unió Alapjogi Chartája (a továbbiakban: Charta) 49. cikkének (3) bekezdése rögzíti, amelynek értelmében a büntetések súlyossága nem lehet aránytalan a bűncselekményhez mérten.

59

Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy a nemzeti büntető jogszabályi rendelkezések ugyanis nem különböztethetik meg hátrányosan azokat a személyeket, akik számára az uniós jog biztosítja az egyenlő bánásmódhoz való jogot, és nem korlátozhatják az uniós jog által biztosított alapvető szabadságokat (2020. november 19‑iZW ítélet, C‑454/19, EU:C:2020:947, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

60

A tagállam által a saját állampolgárai számára – az uniós jog általános elveinek tiszteletben tartása mellett – előírt azon kötelezettség jogszerűségét, hogy büntetőjogi szankció terhe mellett érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet kell maguknál tartaniuk, amikor a nemzeti határt egy másik tagállamba történő utazás céljából átlépik, nem teszi kérdésessé a 2004/38 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésében szereplő azon pontosítás, amely szerint e rendelkezés „[nem érinti] a nemzeti határellenőrzéskor alkalmazandó, úti okmányokra vonatkozó rendelkezések[et]”.

61

Kétségtelen, hogy ebből a pontosításból az következik, hogy teljes mértékben alkalmazni kell minden olyan, a nemzeti határellenőrzésekre vonatkozó szabályt, mint amilyen az 562/2006 rendelet 20. cikkében szerepel, amely a schengeni térség belső határain a személyellenőrzés eltörlését írja elő. Ennélfogva az ellenőrzést e határok átlépésekor főszabály szerint nem lehet elvégezni.

62

Ugyanakkor a határellenőrzés belső határokon történő megszüntetése nem érinti az 562/2006 rendelet 21. cikkének megfelelően a tagállamok számára biztosított azon lehetőséget, hogy személyellenőrzéseket végezzenek e területen belül, és e célból előírják az iratok és okmányok birtoklására vagy magánál tartására vonatkozó kötelezettséget (lásd ebben az értelemben: 2012. július 19‑iAdil ítélet, C‑278/12 PPU, EU:C:2012:508, 63. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

63

Egyébiránt, noha az 562/2006 rendelet VI. melléklete 3.2.5. pontjának első bekezdése azt a szabályt írja elő, amely szerint a valamely tagállam területén fekvő kikötőből induló vagy oda érkező és a schengeni térség külső határát átlépő személyeket nem kell határforgalom‑ellenőrzésnek alávetni, ugyanezen pont második bekezdése kivételt fogalmaz meg e szabály alól, mégpedig hogy „az illegális bevándorlással kapcsolatos kockázatok értékelésének megfelelően” elvégezhető e személyek ellenőrzése.

64

Tekintettel a tagállamok számára fenntartott azon hatáskörre, hogy az 562/2006 rendeletben meghatározott különböző helyzetekben a személyellenőrzéseket végezzenek, meg kell állapítani, hogy egy tagállam nem sérti a szabad mozgáshoz való jogot, amikor – adott esetben – büntetőjogi jellegű, visszatartó erejű és az uniós jog általános elveinek megfelelő szankciók terhe mellett arra kötelezi állampolgárait, hogy maguknál tartsák személyazonosító igazolványukat vagy útlevelüket, ha másik tagállamba utazás céljából – bármely közlekedési eszközzel vagy útvonalon – elhagyják az állam területét. Az ilyen kötelezettség ugyanis biztosítja, hogy az állampolgárok igazolni tudják személyazonosságukat, állampolgárságukat, következésképpen pedig uniós polgári jogállásukat, amennyiben az 562/2006 rendeletben előírt helyzetek egyikében ellenőrzésre kerülne sor.

65

Következésképpen az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós polgároknak az EUMSZ 21. cikkben előírt és a 2004/38 irányelvben pontosított, szabad mozgáshoz való jogát az 562/2006 rendeletben előírt, határátlépésére irányadó rendelkezések tükrében úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amellyel a tagállam büntetőjogi szankciók terhe mellett arra kötelezi a saját állampolgárait, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál, amikor – bármely közlekedési eszközzel vagy útvonalon – egy másik tagállamba utaznak, feltéve, hogy e szankciók részletszabályai összhangban állnak az uniós jog általános elveivel, köztük az arányosság elvével és a hátrányos megkülönböztetés tilalmával. E tekintetben nincs jelentősége annak, hogy az utazás kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén, illetve nemzetközi vizeken áthaladva történik.

66

A jelen ítélet 47. pontjában kifejtettekre tekintettel a második kérdés lényegében annak meghatározására irányul, hogy egyrészt az uniós polgároknak az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt és a 2004/38 irányelv által pontosított, szabad mozgáshoz való jogát az 562/2006 rendeletben előírt, határátlépésére irányadó rendelkezések tükrében úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amellyel a tagállam büntetőjogi szankciók terhe mellett arra kötelezi a saját állampolgárait, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál, amikor másik tagállamból beutaznak az állam területére, másrészt pedig, hogy releváns‑e az a tény, hogy egy ilyen utazásra egy kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén és nemzetközi vizeken áthaladva kerül sor.

67

Elöljáróban meg kell állapítani, hogy a 2004/38 irányelv nem szabályozza azt a helyzetet, amikor az uniós polgár egy másik tagállamból érkezve átlépi az állampolgársága szerinti tagállam határát.

68

Ezen irányelv ugyanis a 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően kizárólag az uniós polgárnak az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamba való belépésének és tartózkodásának feltételeit szabályozza (2017. november 14‑iLounes ítélet, C‑165/16, EU:C:2017:862, 33. és 34. pont).

69

Figyelembe véve a 2004/38 irányelv hatályának ily módon történő körülhatárolását, és mivel a nemzetközi jog egyik, az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában, 1950. november 4‑én aláírt európai egyezményhez csatolt negyedik kiegészítő jegyzőkönyv 3. cikkében megerősített elvéből következik, hogy valamely tagállam nem tagadhatja meg saját állampolgáraitól a területére való belépés és ott tartózkodás jogát (lásd ebben az értelemben: 1974. december 4‑ivan Duyn ítélet, 41/74, EU:C:1974:133, 22. pont; 2011. május 5‑iMcCarthy ítélet, C‑434/09, EU:C:2011:277, 29. pont), valamely uniós polgárnak az állampolgársága szerinti tagállam területére való belépése nem tartozik a beutazás jogára vonatkozóan ezen irányelv 5. cikkében előírt feltételek hatálya alá.

70

Valójában valamely uniós polgárnak az állampolgársága szerinti tagállam területére való visszatérése az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartozik, amennyiben ez a polgár előzőleg a származási tagállamától eltérő tagállamban gyakorolta az e rendelkezésben előírt szabad mozgáshoz való jogát (lásd ebben az értelemben: 2018. június 5‑iComan és társai ítélet, C‑673/16, EU:C:2018:385, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

71

Ennélfogva azt kell megvizsgálni, hogy a valamely tagállam által az állampolgárai számára előírt azon kötelezettség, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet kell maguknál tartaniuk, amikor más tagállamból érkezve belépnek az állam területére, akadályozhatja‑e az EUMSZ 21. cikkben előírt szabad mozgáshoz való jog gyakorlását.

72

A Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik – a kérdést előterjesztő bíróság általi vizsgálatra is figyelemmel –, hogy azok a finn állampolgárok, akik a Finnországba való visszatérésükkor nem tartanak maguknál személyazonosító igazolványt vagy útlevelet, beléphetnek e tagállam területére, amint más módon tudják igazolni személyazonosságukat.

73

Úgy tűnik tehát, hogy a személyazonosító igazolvány vagy útlevél magánál tartásának kötelezettsége a beutazáshoz való jognak nem feltétele, hanem olyan formai követelménynek minősül, amely az 562/2006 rendelet által meghatározott esetekben elvégezhető személyazonosság‑ellenőrzések egységesítésére és ezáltal megkönnyítésére irányul.

74

Mivel minden uniós polgár rendelkezik személyazonosító igazolvánnyal vagy útlevéllel, és e dokumentumot magánál kell tartania, amikor az állampolgársága szerinti tagállamtól eltérő tagállamba utazik, a valamely nemzeti szabályozás által előírt azon kötelezettség, hogy a származási tagállamba való visszatéréskor ugyanezen dokumentumot a polgárnak magánál kell tartania, nem jelent terhet vagy kényelmetlenséget, ennélfogva nem tekinthető úgy, hogy visszatartó erővel bírna a szabad mozgáshoz való jog gyakorlására nézve, mindamellett hogy e kötelezettség nem feltétele a származási tagállamba történő beutazáshoz való jognak, feltéve mindazonáltal, hogy e kötelezettség megszegése esetén kilátásba helyezett szankciók összhangban állnak a Charta 49. cikkének (3) bekezdésében előírt arányosság elvével, valamint az uniós jog más általános elveivel, köztük a hátrányos megkülönböztetés tilalmával, mivel ezen elvek összessége alkalmazandó a valamely nemzeti szabályozás EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésének fényében történő értékelése során (lásd ez utóbbi tekintetben: 2017. június 8‑iFreitag ítélet, C‑541/15, EU:C:2017:432, 31. és 42. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

75

Egyébiránt az, hogy az érintett utazásra egy kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén kerül sor, és hogy a vízi jármű nemzetközi vizeken halad át, nem képezi akadályát annak, hogy elvégezzék a fedélzeten lévők személyazonosság‑ellenőrzését.

76

Ugyanis, amint arra a jelen ítélet 63. pontja emlékeztet, az 562/2006 rendelet VI. melléklete 3.2.5. pontjának második bekezdése „az illegális bevándorlással kapcsolatos kockázatok értékelésének megfelelően” lehetővé teszi a valamely tagállam területén fekvő kikötőből érkező vagy oda induló és a schengeni térség külső határát átlépő sétahajón utazó személyek ellenőrzését. Sértené e rendelkezés hatékony érvényesülését, ha azt úgy értelmeznénk, hogy az illetékes hatóságoknak ezen ellenőrzések során csupán az e melléklet 3.2.7. pontjában említett, a hajó összes műszaki jellemzőjét, valamint a fedélzeten tartózkodó személyek nevét tartalmazó dokumentumot kellene ellenőrizniük, anélkül hogy a személyazonosító okmányok ellenőrzésével megbizonyosodhatnának az e dokumentumban felsorolt nevek pontosságáról.

77

A jelen ügyben a Bíróság rendelkezésére álló iratokból kitűnik, hogy az alapügyben szóban forgó hajó az utazás során áthaladt a Finnország és Észtország felségvizei közötti nemzetközi vizeken, ezért úgy kell tekinteni, hogy átlépte az 562/2006 rendelet 2. cikkének 2. pontja értelmében vett külső határt. Ezenkívül az utazásra 2015 augusztusában került sor, amely időszak vonatkozásában az alapeljárás felei elismerték, hogy a jogellenes bevándorlás fokozott kockázatával kellett számolni. Így, a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálatra is figyelemmel, úgy tűnik, hogy az illetékes finn hatóságok olyan helyzet előtt álltak, amelyben jogszerűen ellenőrizhették az említett hajó fedélzetén tartózkodó személyek személyazonosságát a hajó finn felségvizekre való visszatérésekor.

78

Amint azt a jelen ítélet 73. és 74. pontja kiemeli, a szabad mozgáshoz való joggal nem ellentétes az, ha valamely tagállam az 562/2006 rendelet által meghatározott esetekben elvégezhető személyazonosság‑ellenőrzések egységesítése és ezáltal megkönnyítése érdekében arra kötelezi a saját állampolgárait, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál, amikor egy másik tagállamból érkezve belépnek az állam területére, feltéve hogy az ezen kötelezettség megszegésének esetére kilátásba helyezett szankciók összhangban állnak az uniós jog általános elveivel. Következésképpen e tagállam hatóságai az 562/2006 rendelet VI. mellékletének 3.2.5. pontja értelmében jogszerűen végzett ellenőrzés során felszólíthatják az érintett személyt a személyazonosító igazolvány vagy az útlevél felmutatására, és az ilyen úti okmány felmutatásának hiánya esetén büntetést szabhatnak ki vele szemben.

79

A fentiek összességére tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy az uniós polgároknak az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésében előírt szabad mozgáshoz való jogát az 562/2006 rendeletben foglalt, határátlépésre irányadó rendelkezések tükrében úgy kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amellyel a tagállam büntetőjogi szankciók terhe mellett arra kötelezi saját állampolgárait, hogy érvényes személyazonosító igazolványt vagy útlevelet tartsanak maguknál, amikor egy másik tagállamból érkezve belépnek az állam területére, feltéve, hogy e kötelezettség nem feltétele a beutazás jogának, és hogy az említett kötelezettség megszegésének esetére kilátásba helyezett szankciók részletszabályai összhangban állnak az uniós jog általános elveivel, így az arányosság elvével és a hátrányos megkülönböztetés tilalmával. Az érintett tagállamba egy másik tagállamból történő utazás, amelyre kedvtelési célú vízi jármű fedélzetén, nemzetközi vizeken áthaladva kerül sor, e rendelet VI. mellékletének 3.2.5. pontjában meghatározott azon esetek körébe tartozik, amelyekben ilyen okmányok felmutatása megkövetelhető.

80

Amint az a büntető törvénykönyvnek az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban hivatkozott rendelkezéseiből kitűnik, aki úti okmány vagy érvényes úti okmánnyal egyenértékű egyéb dokumentum nélkül lépi át vagy kísérli meg átlépni a finn államhatárt, határsértést követ el, amely pénzbüntetéssel vagy egy évig terjedő szabadságvesztés‑büntetéssel büntetendő, azzal, hogy amennyiben a bűncselekmény csekély súlyúnak minősül, a kilátásba helyezett büntetés napi tételekben meghatározott pénzbüntetés, ahol az egynapi tétel az elkövető – bizonyos adókkal, illetékekkel, és költségekkel csökkentett – átlagos havi jövedelmének hatvanad része.

81

Egyébiránt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból az is kitűnik, hogy az enyhébb súlyú határsértés esetén kiszabott pénzbüntetést rendszerint tizenöt napi tételben határozzák meg, és hogy a végeredményben kiszabott pénzbüntetés összege tipikusan az elkövető havi nettó jövedelmének hozzávetőleg 20%‑át teszi ki.

82

A jelen esetben az ügyész amiatt indított eljárást A ellen, hogy a finn államhatár átlépésekor nem tartott magánál érvényes útlevelet vagy egyéb úti okmányt, jóllehet személyazonosságát a magánál tartott vezetői engedélye alapján meg lehetett állapítani.

83

Következésképpen meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdés arra irányul, hogy az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével, valamint a 2004/38 irányelv 4. és 36. cikkével – a Charta 49. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben értelmezve – ellentétes‑e az olyan büntetőjogi szankciórendszer, amelynek révén valamely tagállam a nemzeti határának érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél nélkül történő átlépése esetére olyan pénzbüntetést helyez kilátásba, amelynek összege az elkövető havi nettó jövedelmének hozzávetőleg 20%‑át teszi ki.

84

A Charta 49. cikkének (3) bekezdésében kimondott szabály értelmében a büntetések súlyosságának összhangban kell állnia az általuk büntetett bűncselekmény súlyával, különösen a tényleges visszatartó erő biztosítása révén, ugyanakkor a szankciók nem léphetik túl azt a mértéket, amely szükséges a szóban forgó jogszabály által jogszerűen elérni kívánt cél megvalósításához (lásd ebben az értelemben: 2021. február 11‑iK. M. [A hajóparancsnokkal szemben kiszabott szankciók] ítélet, C‑77/20, EU:C:2021:112, 37. és 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

85

Bár a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak értékelése, hogy a jelen ügyben szóban forgó szankciórendszer arányban áll‑e az érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél magánál tartására vonatkozó kötelezettség révén elérni kívánt cél megvalósításával, mindazonáltal a Bíróság megadhatja számára az ennek eldöntéséhez szükséges uniós jogi értelmezési támpontokat (lásd analógia útján: 2016. január 28‑iLaezza ítélet, C‑375/14, EU:C:2016:60, 37. pont; 2021. február 11‑iK. M. [A hajóparancsnokkal szemben kiszabott szankciók] ítélet, C‑77/20, EU:C:2021:112, 39. pont).

86

Amint az a jelen ítélet 53. pontjában megállapításra került, az egyik tagállamból a másikba történő utazás során személyazonosító igazolvány vagy útlevél magánál tartására vonatkozó kötelezettség olyan formai követelmény, amelynek célja, hogy megkönnyítse a szabad mozgáshoz való jog gyakorlását annak biztosítása révén, hogy az e joggal rendelkező valamennyi személyt a személyazonosságának esetleges ellenőrzése során nehézség nélkül azonosítani lehessen.

87

Ami azt a pénzbüntetést illeti, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információk szerint abban az esetben szabnak ki, ha a nemzeti határnak a személyazonosító igazolvány vagy útlevél nélküli átlépése csekély súlyú bűncselekménynek minősül, meg kell állapítani, hogy ez a tipikusan az elkövető havi nettó jövedelmének hozzávetőleg 20%‑át kitevő büntetés, nem áll arányban a bűncselekmény súlyával, amint az konkrétan kitűnik az alapügy körülményeiből, amikor is – amint azt a jelen ítélet 44. pontja megjegyzi – ezen enyhébb súlyú határsértés miatt kiszabható pénzbüntetés összege 95250 eurónak felelne meg, mindamellett, hogy e pénzbüntetésnek nem szabtak felső határt.

88

Bár a tagállamok az uniós jog által biztosított valamely jog gyakorlására vonatkozó alaki követelmény be nem tartása esetére bírságot szabhatnak ki, mindemellett azonban szükséges, hogy az ilyen szankció arányban álljon e jogsértés súlyosságával (lásd ebben az értelemben: 2021. március 18‑iA. [Az adólevonási jog gyakorlása] ítélet, C‑895/19, EU:C:2021:216, 53. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

89

Márpedig, amennyiben – mint a jelen ügyben is – a szabad mozgáshoz való jog jogosultja nem tartja be az érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél magánál tartására vonatkozó kötelezettséget, aki ugyan rendelkezik ilyen okmánnyal, de az utazás során csupán elmulasztotta azt magánál tartani, a jogsértés – amint azt egyébként a finn kormány is elismerte – csekély súlyú. Következésképpen, a visszaesés esetét kivéve, az ilyen jogsértés nem vezethet olyan súlyos pénzügyi szankció kiszabásához, mint amilyen az elkövető havi nettó jövedelmének 20%‑át kitevő pénzbüntetés.

90

Az ilyen szankció szigorúsága ugyanis meghaladja a jelen ítélet 86. pontjában felidézett cél elérésére alkalmas és ahhoz szükséges mértéket.

91

Kétségtelen, hogy – amint arra a főtanácsnok az indítványának 121. pontjában rámutatott – az uniós joggal nem ellentétes, ha a pénzbüntetési rendszer figyelembe veszi az elkövető fizetőképességét annak előírásával, hogy a pénzbüntetést az elkövető jövedelmi szintje alapján kell kiszámítani. Mindazonáltal a szabad mozgáshoz való jog gyakorlásához kapcsolódó alakiságok uniós polgárok általi tiszteletben tartását az alapügyben szereplőhöz hasonló szabályozás által előírtaknál kevésbé korlátozó – kellően elrettentő jellegű – intézkedésekkel is biztosítani lehet; ilyen intézkedés lehet többek között a havi jövedelem alacsonyabb százalékának megfelelő pénzbüntetés kiszabása és a pénzbüntetés felső határértékének megállapítása.

92

A fentiekre tekintettel a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdését, valamint a 2004/38 irányelv 4. és 36. cikkét a Charta 49. cikkének (3) bekezdésével összefüggésben úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan büntetőjogi szankciórendszer, amelynek révén valamely tagállam a nemzeti határának érvényes személyazonosító igazolvány vagy útlevél nélkül történő átlépése esetére olyan pénzbüntetést helyez kilátásba, amelynek összege az elkövető havi nettó jövedelmének hozzávetőleg 20%‑át teszi ki, mivel az ilyen pénzbüntetés nem áll arányban a bűncselekmény csekélyebbnek tekinthető súlyával.

93

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (ötödik tanács) a következőképpen határozott: