1

Fellebbezésükkel a Qualcomm Inc. és a Qualcomm Europe Inc. az Európai Unió Törvényszéke 2019. április 9‑iQualcomm és Qualcomm Europe kontra Bizottság ítéletének (T‑371/17, nem tették közzé, a továbbiakban: megtámadott ítélet, EU:T:2019:232) hatályon kívül helyezését kéri, amelyben a Törvényszék elutasította az 1/2003/EK tanácsi rendelet 18. cikke (3) bekezdésének és 24. cikke (1) bekezdése d) pontjának alkalmazására vonatkozó eljárásban (AT.39711 – Qualcomm [kiszorító árazás] ügy) 2017. március 31‑én hozott C(2017) 2258 final bizottsági határozat (a továbbiakban: vitatott határozat) megsemmisítése iránti keresetüket.

2

A[z EUMSZ 101.] és [EUMSZ 102. cikkben] meghatározott versenyszabályok végrehajtásáról szóló, 2002. december 16‑i 1/2003/EK tanácsi rendelet (HL 2003. L 1., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 8. fejezet, 2. kötet, 205. o.) (23) és (37) preambulumbekezdése szerint:

[…]

3

E rendelet „Információkérés” című 18. cikkének (1)–(3) bekezdése a következőket írja elő:

„(1)   A Bizottság az e rendeletben ráruházott feladatok teljesítése érdekében egyszerű kérelem vagy határozat formájában felkérheti a vállalkozásokat vagy vállalkozások társulásait, hogy nyújtsanak be minden szükséges információt.

(2)   Az egyszerű információkérésnek a vállalkozás vagy a vállalkozások társulása részére történő megküldésekor a Bizottság közli a kérelem jogalapját és célját, meghatározza, milyen információra van szükség, és meghatározza azt a határidőt, amelyen belül az információt be kell nyújtani, és utal azokra a szankciókra, amelyeket a hiányos vagy félrevezető információnyújtás esetére a 23. cikk előír.

(3)   Ha a Bizottság határozat útján kéri a vállalkozásokat vagy a vállalkozások társulásait az információszolgáltatásra, közli a kérelem jogalapját és célját, meghatározza, milyen információra van szükség, és meghatározza azt a határidőt, amelyen belül az információt be kell nyújtani. A Bizottság utal a 23. cikkben előírt szankciókra, valamint utal a 24. cikkben előírt szankciókra vagy kiszabja azokat. Utal továbbá arra a jogra, hogy határozata [az Európai Unió] Bíróság[ával] felülvizsgáltatható.”

4

Az említett rendelet „Kényszerítő bírságok” című 24. cikke kimondja:

„(1)   A Bizottság határozat útján a vállalkozásokra vagy vállalkozások társulásaira a határozatban megjelölt naptól számítva, az előző üzleti évben bonyolított átlagos napi forgalmuk 5%‑át meg nem haladó mértékű kényszerítő bírságot szabhat ki vállalkozások vagy vállalkozások társulásaira annak kikényszerítése érdekében, hogy:

[…]

[…]

(2)   Amennyiben a vállalkozások vagy vállalkozások társulásai teljesítették a kényszerítő bírság által érvényesíteni kívánt kötelezettséget, a Bizottság a kényszerítő bírság végleges összegét az eredeti határozatban foglalthoz képest alacsonyabb összegben is meghatározhatja. […]”

5

A jogvita előzményeit a megtámadott ítélet 1–18. pontja tartalmazza. A jelen eljárás szempontjából ezek a következőképpen foglalhatók össze.

6

A Qualcomm és a Qualcomm Europe az Egyesült Államokban székhellyel rendelkező, az alapsávú lapkakészletek tervezésének és forgalmazásának ágazatában tevékenykedő társaságok.

7

Az Icera Inc., egy másik, ezen ágazatban működő társaság által 2010. április 8‑án benyújtott panaszt követően a Bizottság vizsgálatot indított a fellebbezők EUMSZ 102. cikk értelmében vett, állítólagos erőfölénnyel való visszaélése tárgyában, amely abban állt, hogy kiszorító árakat alkalmaztak az UMTS (Universal Mobile Telecommunications System) alapsávú lapkakészletek piacán. Ezzel összefüggésben 2010. június 7. és 2015. január 14. között a Bizottság az 1/2003 rendelet 18. cikke alapján több információkérést intézett a fellebbezőkhöz.

8

2015. december 8‑án a Bizottság kifogásközlést intézett a fellebbezőkhöz, miután 2015. július 16‑án hivatalos eljárást indított velük szemben. E kifogásközlésben a Bizottság arra az előzetes megállapításra jutott, hogy a fellebbezők visszaéltek az UMTS alapsávú lapkakészletek piacán fennálló erőfölényükkel azáltal, hogy a 2009. február 3‑tól 2011. december 16‑ig tartó időszakban e lapkakészletek közül háromból bizonyos mennyiséget két fő ügyfelük, a Huawei és a ZTE részére a költségek alatti áron szállítottak annak érdekében, hogy e piacról kiszorítsák az Icerát, aki ezen időszakban a fellebbezők egyetlen versenytársa volt. 2016. augusztus 15‑én a fellebbezők benyújtották az említett kifogásközlésre vonatkozó észrevételeiket.

9

2017. január 30‑án a Bizottság az 1/2003 rendelet 18. cikkének (1) és (2) bekezdése alapján információkérést küldött a fellebbezőknek. Az ezen információkérésre adott válasz hiányában 2017. március 31‑én a Bizottság e rendelet 18. cikkének (3) bekezdése alapján meghozta a vitatott határozatot.

10

E határozat 1. cikke értelmében a fellebbezőknek bizonyos határidőkön belül be kellett nyújtaniuk az e határozat I. mellékletében meghatározott információkat, aminek elmulasztása esetén az említett határozat 2. cikke értelmében a késedelem minden napjára 580000 euró összegű kényszerítő bírságot szabnak ki velük szemben. A fellebbezők az előírt határidőkön belül megküldték a feltett kérdésekre adott válaszaikat, amely határidőket időközben a Bizottság meghosszabbította.

11

A Törvényszék Hivatalához 2017. június 13‑án benyújtott keresetlevelükkel a fellebbezők a vitatott határozat megsemmisítése iránti keresetet terjesztettek elő, amelynek alátámasztása érdekében öt jogalapra hivatkoztak.

12

Előzetesen a Törvényszék a megtámadott ítélet 29–33. pontjában mint hatástalant elutasította a közigazgatási eljárás túlzott időtartamára alapított kifogást, megjegyezve, hogy az ilyen kifogás nem releváns egy olyan kereset vizsgálata során, amelynek tárgya nem az EUMSZ 102. cikk megsértését megállapító határozat, hanem egy információkérő határozat.

13

Ezt követően a Törvényszék elsősorban a vitatott határozat indokolásának hiányára alapított harmadik jogalapot utasította el. E tekintetben a Törvényszék a megtámadott ítélet 47–54. pontjában úgy ítélte meg, hogy mivel a vitatott határozatból világosan és egyértelműen kitűnnek a Bizottság által vizsgálni kívánt feltételezett jogsértések, valamint az, hogy a kért információk szükségesek ahhoz, hogy a Bizottság a birtokában lévő bizonyítékokat a fellebbezők által a kifogásközlés megküldését követően hivatkozott érvek fényében értékelni tudja, a Bizottság e határozatot a jogilag megkövetelt módon megindokolta, mivel nem volt köteles arra, hogy részletesebben megindokolja azt, hogy miként kívánja az említett érvek vizsgálata során ezen információkat felhasználni.

14

Másodsorban a Törvényszék az első jogalap első két, a szükségesség elvének megsértésére alapított részét vizsgálta meg. Először is a Törvényszék a megtámadott ítélet 69–91. pontjában elutasította az első jogalap első részét, amely a vitatott határozatot azzal az indokkal kifogásolta, hogy az meghaladja a Bizottság által folytatott vizsgálatnak a kifogásközlésben meghatározott kereteit, mivel a Bizottság olyan információkat kért, amelyek az e vizsgálat tárgyát képező lapkészleteket alkotó csipekre és az e kifogásközlésben meghatározott jogsértési időszakkal szomszédos időszakokra vonatkoznak. E tekintetben a Törvényszék egyrészt úgy ítélte meg, hogy a Bizottság többek között az érintett vállalkozások által hivatkozott érvek figyelembevétele érdekében jogosult volt arra, hogy az említett kifogásközlés elfogadását követően folytassa a vizsgálatát, ideértve a kiegészítő információkéréseket is, anélkül hogy ez e kérelmeket jogellenessé tenné, vagy önmagában megkérdőjelezné az így kért információk szükségességét. A Törvényszék másrészt kimondta, hogy a Bizottság előjogai nem korlátozhatók az általa felhozni kívánt kérdések tekintetében, amennyiben azok lehetővé teszik az általa folytatott vizsgálathoz szükséges információk megszerzését, és a Bizottság lehetőséget biztosít az érintett vállalkozások meghallgatására. A Törvényszék hozzátette, hogy a Bizottság mindenesetre e vizsgálat kereteinek kiterjesztése nélkül kérte ezen információkat, mivel azok nemcsak az esetleges jogsértő magatartás hátterének megértését segítő elemekként relevánsak, hanem a megfelelő „ár‑költség” kritérium alkalmazásához is szükségesek.

15

Másodszor a Törvényszék a megtámadott ítélet 98–110. pontjában elutasította az első jogalapnak a Bizottság által vizsgálni kívánt feltételezésekre tekintettel kért információk szükséges jellegének megkérdőjelezésére irányuló második részét. Ennek során a Törvényszék lényegében azt állapította meg, hogy a Bizottság a vitatott határozatban olyan információk beszerzésére törekedett, amelyek az „ár‑költség” kritérium megállapítását olyan adatok alapján teszik lehetővé, amelyek hűen tükrözik a jogsértés időszaka alatt fennálló helyzetet, mivel többek között a fellebbezők által a kifogásközlésre vonatkozóan megfogalmazott észrevételekre tekintettel úgy ítélte meg, hogy azok az adatok, amelyekre e tekintetben e kifogásközlésben támaszkodott, nem tükrözik a fellebbezők ügyfelei által ténylegesen kifizetett árat, és hogy ezen elem meghatározó annak vizsgálata során, hogy a jogsértést elkövették‑e. A kért információk következésképpen kapcsolatban álltak a szóban forgó feltételezett jogsértésekkel, és azokat szükségesnek kell tekinteni, még akkor is, ha a Bizottság az említett kifogásközlés megküldését követően a módszerének módosítására, illetve kiigazítására törekedett.

16

Harmadsorban a Törvényszék a második jogalapot vizsgálta meg, amelyben a fellebbezők a vitatott határozat arányos jellegét vitatták. Először is a Törvényszék a megtámadott ítélet 118–148. pontjában elutasította e jogalap első részét, amely egybemosódott az első jogalap harmadik részével, és e határozatnak a vele járó munkateherre tekintettel való arányosságának megkérdőjelezésére irányult. E tekintetben a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy e munkateher, bármilyen jelentős legyen is, nem aránytalanul nagy a vizsgálatnak a Bizottság által vizsgálni kívánt feltételezett jogsértésekre vonatkozó követelményeire tekintettel, figyelemmel különösen a fellebbezők által a kifogásközlésre tett észrevételekre. A Törvényszék szerint e tekintetben irreleváns az a tény, hogy a fellebbezők a kért információkat nem a Bizottság által a válasz benyújtására javasolt formában tárolták, és hogy nyilvántartásaik nem voltak szisztematikusan megszervezve. Ezt követően a Törvényszék mint elfogadhatatlant elutasította a második jogalapnak a vitatott határozat 2. cikkében előírt kényszerítő bírság összegének aránytalan jellegére alapított második részét. Miután rámutatott arra, hogy a fellebbezők e részben hallgatólagosan e cikk megsemmisítését kérik, a Törvényszék a megtámadott ítélet 153–159. pontjában megállapította, hogy a vitatott határozat a kényszerítő bírság teljes összegét véglegesen megállapító esetleges határozathoz képest előzetes jellegű, következésképpen nem minősül megtámadható jogi aktusnak. Végül a Törvényszék ezen ítélet 164–166. pontjában elutasította e jogalap harmadik részét, amely a vitatott határozatban biztosított válaszadási határidők elégséges jellegének megkérdőjelezésére irányult.

17

Negyedsorban a Törvényszék elutasította a negyedik jogalapot, amelyben a fellebbezők azt kifogásolták, hogy a Bizottság jogellenesen megfordította a bizonyítási terhet azáltal, hogy olyan cselekmények teljesítését követelte tőlük, amelyek az ügyirat összeállításának körébe, következésképpen pedig ezen intézmény hatáskörébe tartoznak, és a megtámadott ítélet 172–175. pontjában megjegyezte, hogy e jogalap a vitatott határozat téves értelmezésén alapul. Egyrészt a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság nem a fellebbezők könyveinek ellenőrzésére törekedett, hanem arra, hogy rendelkezzen az „ár‑költség” kritérium módszerének oly módon történő kiigazításához szükséges információkkal, amely figyelembe veszi a fellebbezők által a kifogásközlésre tett észrevételekben megfogalmazott kifogásokat. Másrészt a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a Bizottság annak bizonyítására sem hívta fel a fellebbezőket, hogy megfeleltek a jogszabályoknak, hanem arra kérte őket, hogy nyújtsanak be olyan belső dokumentumokat, amelyek alátámasztják azon saját állításukat, miszerint az árakkal kapcsolatos döntések meghozatalakor a fellebbezők a releváns ítélkezési gyakorlatra, valamint a Bizottság iránymutatásaira támaszkodtak.

18

Ötödsorban a Törvényszék a megtámadott ítélet 186–195. pontjában megvizsgálta, majd elutasította az ötödik jogalapot, amely a vitatott határozat a tekintetben történő megkérdőjelezésére irányult, hogy az sérti a fellebbezők önvádra való kötelezésének tilalmát, mivel arra kötelezte őket, hogy a ténybeli elemek szolgáltatásának keretét meghaladó kérdésekre válaszoljanak, illetve hogy bizonyítsák, hogy megfeleltek az uniós versenyszabályoknak. E tekintetben a Törvényszék többek között rámutatott először is arra, hogy a kért információk tisztán ténybeli jellegűek, másodszor arra, hogy ezen információk olyan adatokra vonatkoznak, amelyekhez csak a fellebbezők férhetnek hozzá, és hogy ennélfogva a fellebbezők kötelesek ezeket közölni még akkor is, ha az említett információk felhasználhatók versenyellenes magatartás fennállásának bizonyítására, harmadszor pedig rámutatott arra, hogy a fellebbezők nem bizonyították, hogy az a tény, hogy felkérték őket arra, hogy a feltett kérdések megválaszolásakor a kért ténybeli adatokat olyan meghatározott dokumentumban formalizálják, amely megkönnyíti ezen adatok Bizottság általi megértését, alkalmas arra, hogy a fellebbezők önvádra való kötelezése tilalmának megsértését eredményezze.

19

Hatodsorban a Törvényszék a megtámadott ítélet 201–203. pontjában elutasította a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított hatodik jogalapot, rámutatva arra, hogy az első–ötödik jogalap vizsgálatából – amely jogalapokkal a hatodik jogalap keretében hivatkozott kifogások egybemosódtak – kitűnik, hogy a Bizottság éppen az ezen elvből eredő kötelezettségeinek való megfelelés érdekében fogadta el a vitatott határozatot.

20

A Qualcomm és a Qualcomm Europe azt kéri, hogy a Bíróság:

21

A Bizottság azt kéri, hogy a Bíróság:

22

Fellebbezésük alátámasztása érdekében a fellebbezők hat jogalapra hivatkoznak.

23

Első fellebbezési jogalapjukkal a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék elmulasztott valamennyi jogalapjukról és érvükről határozni.

24

Először is a fellebbezők előadják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 29–33., 101., 102., 110., 147. és 202. pontjában tévesen mulasztotta el érdemben megvizsgálni azon érvelésüket, miszerint a közigazgatási eljárás túlzott időtartama sértette a védelemhez való jogukat, ezen érvelést azon indokkal utasítva el, hogy az nem releváns, mivel az nem valamely, az EUMSZ 102. cikk megsértését megállapító határozatra vonatkozik. Ezáltal a Törvényszék a 2008. június 18‑iHoechst kontra Bizottság ítéletéből (T‑410/03, EU:T:2008:211, 227. pont) eredő ítélkezési gyakorlat jelen ügyre analógia útján történő értelmezése és alkalmazása során tévesen alkalmazta a jogot. Ezen ítélkezési gyakorlat nem tesz különbséget aszerint, hogy a szóban forgó határozat jogsértés fennállását állapítja meg, vagy hogy az más típusú végleges határozatnak minősül‑e, következésképpen az említett ítélkezési gyakorlat lehetővé teszi a vizsgálat időtartama észszerű jellegének vitatását a Bizottság olyan végleges határozataival szemben benyújtott kereset keretében, amelyek az érintett vállalkozással szemben bírságot vagy kényszerítő bírságot szabnak ki, vagy azzal fenyegetnek.

25

A Törvényszék ezért szintén tévesen tekintette úgy a megtámadott ítélet 110. pontjában, hogy elemezte a közigazgatási eljárás túlzott időtartamára alapított, a második jogalap első része keretében hivatkozott érvelést. A Törvényszék ugyanis ezen ítélet 147. pontjában a fellebbezők azzal kapcsolatos érvelésének vizsgálatára szorítkozott, hogy a több évre visszanyúló tényekre vonatkozó információk közlése során nehézségekbe ütköztek, és nem vizsgálta meg azon érvelést, miszerint a Bizottság által folytatott vizsgálat túlzott időtartama érintette a hatékony védekezésre való képességüket.

26

Másodszor a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Törvényszék tévesen tagadta meg a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított hatodik jogalap vizsgálatát azzal az indokkal, hogy a többi jogalapot már elutasította. A Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor az 1/2003 rendelet (37) preambulumbekezdését és az Alapjogi Charta 41. cikkének (1) bekezdését megsértve elmulasztotta megvizsgálni e jogalapot, és különösen a fellebbezők azon érvelését, miszerint a vitatott határozat részrehajló vizsgálat eredményeképpen született, és ezen érvelést megfelelő magyarázat és kellő indokolás nélkül elutasította.

27

A Bizottság vitatja ezt az érvelést.

28

Az első fellebbezési jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék elmulasztotta elbírálni egyrészt a fellebbezők védelemhez való jogának a közigazgatási eljárás túlzott időtartama miatti megsértésére alapított érvelést, másrészt pedig a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított, hatodik jogalapot. Ezenkívül az első fellebbezési jogalap azon is alapul, hogy a Törvényszék ezen érvelés vizsgálata keretében állítólag tévesen alkalmazta a jogot a Törvényszék 2008. június 18‑iHoechst kontra Bizottság ítéletéből (T‑410/03, EU:T:2008:211) eredő ítélkezési gyakorlat értelmezése és alkalmazása során.

29

Először is az említett érvelésről és a hatodik jogalapról való döntés állítólagos elmulasztását illetően mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy – amint azt maguk a fellebbezők is hallgatólagosan elismerik – a Törvényszék a megtámadott ítélet 29–33., illetve 198–203. pontjában megvizsgálta ezen érvelést és e jogalapot azt megelőzően, hogy azt mint hatástalant, illetve megalapozatlant elutasította.

30

Ezt követően, ami közelebbről a fellebbezők védelemhez való jogának a közigazgatási eljárás túlzott időtartama miatti megsértésére alapított érvelésről való határozathozatal állítólagos elmulasztását illeti, meg kell állapítani, hogy mivel a Törvényszék ezen érvelést előzetesen megvizsgálta, mielőtt azt mint hatástalant elutasította, nem róható fel a Törvényszéknek, hogy azt az első jogalap második részének vizsgálata keretében nem vizsgálta meg újra. Egyébiránt meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 110. pontjában nem említette, hogy a második jogalap első részének vizsgálata keretében elemezte ezen érvelést, hanem úgy ítélte meg, hogy a fellebbezők azon érvelése, miszerint sérült a védelemhez való joguk azáltal, hogy a több évre visszanyúló tényekre vonatkozóan megkövetelt részletes információk közlése során nehézségekbe ütköztek, összemosódik egyes, e részben felhozott és a megtámadott ítélet 147. pontjában érdemben vizsgált kifogásokkal.

31

Végül a gondos ügyintézés elvének megsértésére alapított hatodik jogalapról való határozathozatal állítólagos elmulasztását illetően hozzá kell tenni, hogy a Törvényszék kellően megindokolta, hogy e jogalapot miért kell elutasítani. Egyrészt ugyanis a Törvényszék a megtámadott ítélet 201. pontjában rámutatott arra, hogy a fellebbezőknek az említett jogalap keretében hivatkozott érvelése egybemosódik az első–ötödik jogalap alátámasztása érdekében hivatkozott érveléssel, amelyet a Törvényszék e jogalapok vizsgálata során már elutasított. Másrészt e 201. pontban a Törvényszék megállapította, hogy az említett jogalapok elemzéséből kitűnik, hogy a Bizottság éppen az arra vonatkozó kötelezettségének teljesítése érdekében hozta meg a vitatott határozatot, hogy a megtámadott ítélet 200. pontjában felidézett, a gondos ügyintézés elvére vonatkozó ítélkezési gyakorlatnak megfelelően gondosan és pártatlanul vizsgálja meg a fellebbezők által különösen a kifogásközlésre tett észrevételeikben előadott érvelést annak érdekében, hogy az EUMSZ 102. cikkbe ütköző jogsértés esetleges fennállására vonatkozó végleges határozatát a megkövetelt gondossággal és a határozatot esetleg befolyásoló valamennyi adat alapján készítse elő. A Törvényszék így helyesen állapíthatta meg a megtámadott ítélet 202. pontjában, hogy a fellebbezőknek nem sikerült bizonyítaniuk a gondos ügyintézés elvének a Bizottság részrehajló magatartása miatti állítólagos megsértését.

32

Másodszor, a Törvényszék 2008. június 18‑iHoechst kontra Bizottság ítéletéből (T‑410/03, EU:T:2008:211, 227. pont) eredő ítélkezési gyakorlat értelmezése és alkalmazása során elkövetett téves jogalkalmazással kapcsolatban elegendő rámutatni arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az észszerű határidő betartása elvének megsértése csak az EUMSZ 101. vagy EUMSZ 102. cikken alapuló közigazgatási eljárás végén hozott, jogsértést megállapító határozat megsemmisítését indokolhatja, amennyiben megállapítást nyert, hogy ezen elv megsértése következtében sérült az érintett vállalkozások védelemhez való joga (lásd ebben az értelemben: 2006. szeptember 21‑iNederlandse Federatieve Vereniging voor de Groothandel op Elektrotechnisch Gebied kontra Bizottság ítélet, C‑105/04 P, EU:C:2006:592, 42. és 43. pont; 2016. június 9‑iCEPSA kontra Bizottság ítélet, C‑608/13 P, EU:C:2016:414, 61. pont; 2016. június 9‑iPROAS kontra Bizottság ítélet, C‑616/13 P, EU:C:2016:415, 74. pont).

33

Ennélfogva a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 31. pontjában felidézte az ezen ítélkezési gyakorlatból eredő, a Törvényszék által a 2008. június 18‑iHoechst kontra Bizottság ítéletben (T‑410/03, EU:T:2008:211) átvett megállapításokat. A Törvényszék ezt követően a megtámadott ítélet 32. és 33. pontjában szintén helyesen alkalmazta az említett ítélkezési gyakorlatot a jelen ügyre, úgy ítélve meg, hogy mivel az elé terjesztett keresetnek nem az EUMSZ 102. cikkbe ütköző jogsértést megállapító határozat a tárgya, hanem egy olyan közigazgatási eljárás keretében elfogadott információkérő határozat, amely adott esetben ilyen jogsértést megállapító határozat meghozatalához vezethet, a közigazgatási eljárás túl hosszú időtartamára alapított érvelés e kereset vizsgálata keretében nem releváns, ezért azt mint hatástalant el kell utasítani.

34

E körülmények között az első fellebbezési jogalapot mint megalapozatlant el kell utasítani.

35

Második fellebbezési jogalapjukban a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 35–56. pontjában a vitatott határozat kellően indokolt jellegének értékelése keretében ténybeli hibákat követett el és tévesen alkalmazta a jogot, valamint elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, és megsértette az indokolási kötelezettséget.

36

Először is a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék többek között a megtámadott ítélet 81., 82., 85., 127., 132., 136., 137., 139. és 145. pontjában, amely pontok a szükségesség és az arányosság elvének megsértésére alapított első és második jogalap értékelésére vonatkoznak, ténybeli hibákat követett el, valamint elferdítette az általuk benyújtott bizonyítékokat.

37

Másodszor a fellebbezők e bizonyítékok azáltal történő elferdítésére hivatkoznak, hogy a Törvényszék ezen ítélet 48–53. pontjában nem vette figyelembe a fellebbezők által a vitatott határozat meghozatala előtt és után a Bizottsággal annak érdekében folytatott levelezést, hogy felvilágosítást kérjenek bizonyos kérdésekről és a Bizottság által folytatott vizsgálat keretéről.

38

Harmadszor a fellebbezők a Törvényszéknek az említett ítélet 52. pontjában megfogalmazott megfontolásait vitatják, amelyek szerint a vitatott határozat kellően indokolt jellegét nem vonják kétségbe a fellebbezők azon állításai, miszerint a Bizottság nem fejtette ki, hogy a kért információk hogyan teszik lehetővé számára azt, hogy válaszoljon a fellebbezők által a kifogásközlésre tett észrevételekben hivatkozott érvekre, illetve azt, hogy értékelje azoknak a vizsgálata szempontjából való relevanciáját. E megfontolások a Törvényszék által a megtámadott ítélet 53–55. pontjában elkövetett és a harmadik fellebbezési jogalap keretében vizsgált hibák miatt nem csupán elégtelenek, hanem nyilvánvalóan megalapozatlanok is.

39

A Bizottság úgy véli, hogy a második fellebbezési jogalapot mint elfogadhatatlant el kell utasítani, mivel a fellebbezők nem jelölik meg pontosan a megtámadott ítélet kifogásolt részeit, és nem támasztják alá részletesen az érvelésüket. Arra is hivatkozik, hogy e jogalap mindenképpen megalapozatlan.

40

Válaszukban a fellebbezők azzal érvelnek, hogy az első fokon benyújtott keresetlevelükben részletesen kifejtették azokat az okokat, hogy a vitatott határozat miért nincs kellően megindokolva, ezért a fellebbezésükben pontosan és részletesen bizonyították azokat a hibákat, amelyeket a Törvényszék azáltal követett el, hogy más következtetésre jutott.

41

A második fellebbezési jogalap azon alapul, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 35–56. pontjában a vitatott határozat kellően indokolt jellegének értékelése keretében állítólag ténybeli hibákat követett el és tévesen alkalmazta a jogot, valamint elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, és megsértette az indokolási kötelezettséget.

42

Előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy először is, amint a Törvényszék megállapította vagy értékelte a tényállást, az EUMSZ 256. cikk értelmében a Bíróság csak a tények jogi minősítésének és az abból a Törvényszék által levont jogi következtetéseknek a felülvizsgálatára rendelkezik hatáskörrel. A tények értékelése tehát, a Törvényszék előtt bemutatott bizonyítékok elferdítésének esetét kivéve, nem minősül a Bíróság felülvizsgálatának hatálya alá tartozó jogkérdésnek (2018. szeptember 20‑iSpanyolország kontra Bizottság ítélet, C‑114/17 P, EU:C:2018:753, 75. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

43

Továbbá, ha a fellebbező a bizonyítékok Törvényszék általi elferdítésére hivatkozik, akkor az EUMSZ 256. cikk, az Európai Unió Bírósága alapokmánya 58. cikkének első bekezdése és a Bíróság eljárási szabályzata 168. cikke (1) bekezdésének d) pontja alapján pontosan meg kell jelölnie a Törvényszék által elferdített bizonyítékokat, és bizonyítania kell azokat az elemzési hibákat, amelyek a Törvényszéket az értékelése során ezen elferdítéshez vezették. Ezenkívül az elferdítésnek nyilvánvalóan ki kell tűnnie az ügy irataiból, anélkül hogy szükség lenne a tényállás és a bizonyítékok újbóli értékelésére (2020. június 25‑iSatcen kontra KF ítélet, C‑14/19 P, EU:C:2020:492, 105. pont).

44

Egyébiránt, jóllehet a bizonyítékok elferdítése megnyilvánulhat valamely dokumentumnak a tartalmával ellentétes értelmezésében, ezen elferdítésnek nyilvánvalóan ki kell tűnnie a Bírósághoz benyújtott iratanyagból, továbbá azt feltételezi, hogy a Törvényszék nyilvánvalóan túllépte e bizonyítékok észszerű értékelésének korlátait. E tekintetben nem elegendő azt bemutatni, hogy valamely dokumentum másként is értelmezhető, mint ahogyan azt a Törvényszék értelmezte (2020. január 30‑iČeské dráhy kontra Bizottság ítélet, C‑538/18 P és C‑539/18 P, nem tették közzé, EU:C:2020:53, 60. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

45

Végül a jelen ítélet 43. pontjában említett rendelkezések értelmében a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a hatályon kívül helyezni kért ítélet kifogásolt részeit, valamint az e kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket. Nem tesz eleget az e rendelkezésekből eredő követelményeknek az a fellebbezés, amely – anélkül, hogy akár egyetlen olyan érvet is tartalmazna, amely kifejezetten azonosítja a megtámadott ítéletet jellemző téves jogalkalmazást – pusztán megismétli vagy szó szerint újra előadja a Törvényszék elé terjesztett jogalapokat és érveket, köztük azokat, amelyek a Törvényszék által kifejezetten elvetett tényeken alapulnak. Az ilyen fellebbezés ugyanis valójában egyszerűen a Törvényszékhez benyújtott keresetlevél újbóli megvizsgálására irányul, ami nem tartozik a Bíróság hatáskörébe (2017. december 20‑iComunidad Autónoma de Galicia és Retegal kontra Bizottság ítélet, C‑70/16 P, EU:C:2017:1002, 48. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

46

A jelen ügyben először is a fellebbezők által hivatkozott, a jelen ítélet 37. pontjában felidézett második érvet illetően, amelyet elsőként kell megvizsgálni, rá kell mutatni arra, hogy a fellebbezők ezen érv előadásakor csupán utalnak a Törvényszék előtt előadott érvelésükre, anélkül hogy bizonyítanák azokat az elemzési hibákat, amelyek szerintük a Törvényszéket az állítólagos elferdítéshez vezették, és nem bizonyítják közelebbről azt, hogy a Törvényszék által állítólag elkövetett azon mulasztás, hogy a vitatott határozat kellően indokolt jellegének értékelése keretében nem vette figyelembe az általuk a Bizottsággal folytatott levélváltást, miért minősül e bizonyíték elferdítésének. Ebből következik, hogy az említett érv nyilvánvalóan nem felel meg a jelen ítélet 42–45. pontjában említett követelményeknek.

47

Másodszor a fellebbezők által felhozott, a jelen ítélet 36. és 38. pontjában felidézett első és harmadik érvet illetően meg kell állapítani, hogy ezen érvek a Törvényszék által a kért információk szükséges és arányos jellegének értékelése keretében tett ténybeli megállapítások és megfontolások vitatására irányulnak. Az említett érvek tehát egybemosódnak a harmadik és negyedik jogalap keretében felhozott egyes érvekkel, ennélfogva azokat e jogalapok vizsgálata keretében kell elemezni.

48

A fentiekre tekintettel, valamint a harmadik és negyedik jogalap vizsgálatára is figyelemmel a második fellebbezési jogalapot mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant el kell utasítani.

49

Harmadik fellebbezési jogalapjukkal a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a vitatott határozatban kért információk szükséges jellegének értékelése során tévesen alkalmazta a jogot, megsértette az indokolási kötelezettségét, és bizonyítékokat ferdített el. E fellebbezési jogalap öt részből áll.

50

A harmadik fellebbezési jogalap első–harmadik részében a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék azon megállapításai, miszerint először is a vitatott határozat nem módosította a vizsgálat keretét, másodszor a Bizottság jogosult volt arra, hogy a vizsgálatnak a kifogásközlésben meghatározott keretein kívül eső időszakokra vonatkozó információkat kérjen, harmadszor pedig az e határozatban kért információk szükségesek voltak, téves jogalkalmazáson, ténybeli hibákon, a vonatkozó bizonyítékok elferdítésén és az indokolási kötelezettség megsértésén alapulnak.

51

Az első részben a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 81., 82. és 91. pontjában tévesen állapította meg, hogy a vitatott határozat nem módosította a vizsgálat keretét. A Törvényszék ugyanis mindenekelőtt figyelmen kívül hagyta a fellebbezők és a Bizottság közötti levélváltást, amelyben a fellebbezők azt kérték, hogy a Bizottság erősítse meg e keretet annak érdekében, hogy a fellebbezők számára egyértelmű legyen a Bizottság által folytatott vizsgálat hatálya. Továbbá a Törvényszék nem állapította meg, hogy a Bizottság a vitatott határozattal kiterjesztette az említett keretet azáltal, hogy megduplázta annak időtartamát, és három lapkakészlet helyett hét lapkakészlet‑összetevőre vonatkozóan kért számos információt, anélkül hogy ez szükséges lett volna ahhoz, hogy a Bizottság meg tudja vizsgálni a fellebbezők által hivatkozott érveket. Végül a Törvényszék nem állapította meg, hogy e vizsgálat keretének kiterjesztését a kiegészítő kifogásközlés is bizonyítja, amely egy, a vitatott határozatnak köszönhetően szerzett adatokra támaszkodva teljesen újonnan kidolgozott, a fellebbezőkre nézve terhelő – többek között egy új „ár‑költség” kritériumon alapuló – iratanyagnak tekinthető, amely „a kifogásközlésben bemutatott iratanyagnak csupán a »külső keretét« őrizte meg”.

52

Ezzel a Törvényszék a megtámadott ítélet 62. pontjában, valamint 69. és azt követő pontjaiban megsértette az állandó ítélkezési gyakorlatot, amely értelmében az iratanyagot a tények összessége és összefüggései, és különösen azon tény fényében kell értékelni, hogy a vitatott határozatot egy rendkívül hosszú közigazgatási eljárás igen előrehaladott szakaszában, a kifogásközlés kibocsátását követően két évvel hozták meg. Ezzel szemben a Törvényszék a Bizottság széles vizsgálati jogkörére hivatkozva elfogadta a Bizottság álláspontját, anélkül hogy megvizsgálta volna, hogy a Bizottság kifejtette‑e a figyelembe vett tényezők súlyozását és értékelését.

53

Ebben az összefüggésben a Törvényszék ezen ítélet 73. pontjában akkor is tévesen alkalmazta a jogot, amikor analógia útján a Törvényszék 2003. szeptember 30‑iAtlantic Container Line és társai kontra Bizottság ítéletéből (T‑191/98 és T‑212/98–T‑214/98, EU:T:2003:245) eredő ítélkezési gyakorlatra támaszkodott annak megállapításakor, hogy az 1/2003 rendelet 18. cikkének (2) és (3) bekezdése semmilyen kötelezettséget nem ír elő a Bizottság számára azzal kapcsolatban, hogy milyen időpontban küldhet információkéréseket, ami valójában azzal a következménnyel jár, hogy a Bizottság a vállalkozásokkal szemben szabadon folytathatja vizsgálatait úgy, ahogyan neki tetszik, és addig, ameddig kívánja, megsértve a szükségesség, az arányosság és a gondos ügyintézés elvét, e rendelet (23) preambulumbekezdésének és 18. cikkének szövegét, illetve célját, valamint a 2016. március 10‑iHeidelbergCement kontra Bizottság ítéletet (C‑247/14 P, EU:C:2016:149).

54

A második részben a fellebbezők azt állítják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 85., 88. és 127. pontjában elferdítette a bizonyítékokat, mivel tévesen értelmezte egyrészt a belső számviteli rendszerükben rögzített adatok típusát, és azon adatok típusát, amelyekre a Bizottság a kifogásközlésben az „ár‑költség” arány elemzésekor támaszkodott, másrészt pedig az e kifogásközlésben elfogadott módszerrel kapcsolatban megfogalmazott kifogásokat.

55

Ezenkívül a fellebbezők a Törvényszék arra vonatkozó megfontolásait kifogásolják, hogy szükséges volt az, hogy a Bizottság a jogsértés időszakát megelőző és azt követő időszakokra vonatkozó információkat kérjen. E tekintetben a fellebbezők egyrészt azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 86. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor a jelen ügyre analógia útján alkalmazta a Törvényszék 2012. március 22‑iSlovak Telekom kontra Bizottság ítéletét (T‑458/09 és T‑171/10, EU:T:2012:145, 51. pont) annak elismerése érdekében, hogy szükséges volt az, hogy a Bizottság információkat kérjen a jogsértés időszakát megelőző időszakra vonatkozóan annak pontos meghatározása érdekében, hogy az adott magatartás milyen háttérbe illeszkedett a jogsértés időszakában. A fellebbezők szerint ugyanis az ez utóbbi ítéletben, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatban szóban forgó tények, amelyek a kifogásközlést megelőzően hozott és a jogsértő magatartás összefüggéseinek meghatározására irányuló határozatokra vonatkoztak, eltérnek a jelen ügyben felmerült tényektől.

56

Másrészt a fellebbezők vitatják a Törvényszék által a megtámadott ítélet 87. és 90. pontjában tett azon megállapításokat, miszerint a Bizottság jogosult volt adatokat kérni a 2008. évre és a 2013‑as üzleti évükre vonatkozóan. Ennek keretében arra hivatkoznak, hogy a megtámadott ítélet e megállapításokat illetően sérti az indokolási kötelezettséget, mivel a Törvényszék nem állapította meg, hogy ezen adatok mennyiben relevánsak az állítólagos jogsértés értékelése szempontjából.

57

A harmadik részben a fellebbezők először is azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 99–111. pontjában nem indokolta meg a jogilag megkövetelt módon, hogy a vitatott határozatban kért információk miért szükségesek ahhoz, hogy a Bizottság bizonyítani tudja a kifogásközlésben megfogalmazott kifogásokat.

58

Továbbá a fellebbezők úgy vélik, hogy a Törvényszék különösen a megtámadott ítélet 98., 99. és 188. pontjában ténybeli hibát követett el, és elferdítette a bizonyítékokat, amikor úgy ítélte meg, hogy a Bizottság további adatokat kért ahhoz, hogy rekonstruálja az ügyfeleik által ténylegesen fizetett árakat annak érdekében, hogy válaszolni tudjon az általuk a kifogásközlésre adott válaszban megfogalmazott kifogásokra. A fellebbezők által e válaszban szolgáltatott magyarázatokra tekintettel ugyanis ezen adatok e célból nem voltak szükségesek, és nem is voltak hasznosak.

59

Végül a fellebbezők a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 105–107. pontjában tett azon ténymegállapításait vitatják, miszerint a vitatott határozatban az egyik korábbi információkérésre adott válasz mellékletére való hivatkozást úgy kell érteni, hogy az arra hívja fel őket, hogy ugyanolyan jellegű adatokat szolgáltassanak, és a Törvényszék megerősítette, hogy e hivatkozással a Bizottság azt kérte tőlük, hogy újból végezzék el a számviteli munkát annak érdekében, hogy újból ellenőrizze a könyveiket. A Törvényszék ennélfogva tévesen alkalmazta a jogot akkor is, amikor úgy ítélte meg, hogy a kért információk összefüggenek az állítólagos jogsértéssel, amit egyébként a kiegészítő kifogásközlés is alátámaszt.

60

A Bizottság úgy véli, hogy a harmadik fellebbezési jogalap első–harmadik részét mint elfogadhatatlant el kell utasítani. A fellebbezők ugyanis nem jelölték meg kellő pontossággal az állítólag elferdített bizonyítékokat, nem bizonyították azon mérlegelési hibákat, amelyek ilyen elferdítéshez vezettek, és nem támasztották alá a megtámadott ítélet indokolásának állítólagos hiányára alapított állításaikat sem. Ezzel szemben csupán megismételték a Törvényszék előtt hivatkozott érveket annak érdekében, hogy elérjék azok újbóli vizsgálatát. Végül a Bizottság arra hivatkozik, hogy e részek mindenképpen megalapozatlanok.

61

Válaszukban a fellebbezők lényegében megismétlik a fellebbezésükben hivatkozott érveket, és arra hivatkoznak, hogy bizonyították a Törvényszék által az elsőfokú eljárásban előadott érveiknek, illetve az ügy tényállásának értékelése során elkövetett hibákat.

62

A harmadik fellebbezési jogalap együttesen vizsgálandó első–harmadik része annak bizonyítására irányul, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, ténybeli hibákat követett el, elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, valamint nem indokolta meg megfelelően a megtámadott ítéletet, amikor először is megállapította azt, hogy a vitatott határozat nem módosította a Bizottság által folytatott vizsgálatnak a kifogásközlésben meghatározott keretét, másodszor azt, hogy a Bizottság jogosult volt arra, hogy az e kereten kívül eső időszakokra vonatkozó információkat kérjen, harmadszor pedig azt, hogy az e határozatban kért információk szükségesek voltak.

63

Márpedig elsősorban a Törvényszék által állítólag elkövetett és a jelen ítélet 51., 54., 58. és 59. pontjában említett ténybeli hibákat és a bizonyítékok elferdítését illetően meg kell állapítani, hogy a fellebbezők e tények és a Törvényszék által állítólagosan elferdített e bizonyítékok megjelölésekor lényegében csupán megismétlik e tények és bizonyítékok első fokon általuk előadott értékelését, anélkül azonban, hogy bármilyen olyan elemet előadnának, amelyből nyilvánvalóan kitűnnének azon elemzési hibák, amelyek a Törvényszéket ilyen elferdítéshez vezették, és anélkül, hogy bizonyítanák, hogy a Törvényszék nyilvánvalóan túllépett az említett bizonyítékok észszerű értékelésének keretein.

64

Következésképpen a jelen ítélet 42–45. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően, amennyiben a harmadik fellebbezési jogalap első–harmadik része annak bizonyítására irányul, hogy a Törvényszék ténybeli hibákat követett el és elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, e részeket mint nyilvánvalóan elfogadhatatlanokat el kell utasítani.

65

Másodsorban, ami e részek elfogadható részének megalapozottságát illeti, meg kell állapítani, hogy ezen elfogadható rész lényegében arra irányul, hogy a Törvényszéknek a vitatott határozatban kért információk szükséges jellegére vonatkozó értékelését ezen információk tárgyi és időbeli hatálya szempontjából kétségbe vonja, és azt rója fel a Törvényszéknek, hogy tévesen alkalmazta a jogot, valamint hogy a megtámadott ítélet indokolása hiányos.

66

E tekintetben előzetesen emlékeztetni kell arra, hogy egyrészt a Bíróság kimondta, hogy a kifogásközlés olyan eljárási jellegű előkészítő dokumentum, amely a védelemhez való jog hatékony gyakorlásának biztosítása érdekében behatárolja a Bizottság által indított közigazgatási eljárás tárgyát, ezáltal megakadályozva utóbbit abban, hogy az érintett eljárást befejező határozatában más kifogásokra hivatkozzon. E kifogásközlés tehát természetéből adódóan előzetes jellegű, és azt a Bizottság a felek által válaszul előterjesztett észrevételek és más ténymegállapítások alapján később elvégzett értékelés során módosíthatja. A Bizottságnak ugyanis a közigazgatási eljárás egészéből eredő bizonyítékokat figyelembe kell vennie azon kifogások figyelmen kívül hagyása céljából, amelyek megalapozatlanok, illetve az általa fenntartott kifogásokat alátámasztó érvelés mind ténybeli, mind jogi szempontból való kiigazítása vagy kiegészítése céljából (2009. szeptember 24‑iErste Group Bank és társai kontra Bizottság ítélet, C‑125/07 P, C‑133/07 P és C‑137/07 P, EU:C:2009:576, 310. és 311. pont).

67

Ebből következik, hogy a Bizottságot nem kötik a kifogásközlésben tett ténybeli, illetve jogi megállapítások. Ellenkezőleg, a végleges határozatát az egész vizsgálatnak a hivatalos eljárás befejezésének időpontjában elért eredményein alapuló végleges megállapításaival kell indokolnia, anélkül hogy köteles lenne megmagyarázni a kifogásközlésben szereplő előzetes megállapításaihoz képest esetlegesen fennálló eltéréseket (lásd ebben az értelemben: 1986. június 18‑iBritish American Tobacco és Reynolds Industries kontra Bizottság végzés, 142/84, nem tették közzé, EU:C:1986:250, 15. pont; 1987. november 17‑iBritish American Tobacco és Reynolds Industries kontra Bizottság ítélet, 142/84 és 156/84, EU:C:1987:490, 70. pont).

68

Másrészt a Bíróság kifejtette, hogy a Bizottság csak olyan információk közlését kérheti, amelyek lehetővé tehetik számára a jogsértésre vonatkozóan a vizsgálat lefolytatását indokoló és az információkérésben megjelölt feltételezések megvizsgálását (2016. március 10‑iHeidelbergCement kontra Bizottság ítélet, C‑247/14 P, EU:C:2016:149, 23. pont).

69

Az 1/2003 rendelet által a Bizottságra ruházott széles vizsgálati jogkörre tekintettel a Bizottság feladata annak értékelése, hogy valamely információ szükséges‑e a versenyszabályok megsértésének feltárásához. Még ha már rendelkezik is a jogsértés fennállására utaló valószínűsítő körülményekkel, sőt bizonyítékokkal, a Bizottság jogszerűen tekintheti szükségesnek olyan kiegészítő információk kérését, amelyek lehetővé teszik számára, hogy jobban körülhatárolja a jogsértés terjedelmét, időtartamát vagy az érintett vállalkozások körét (lásd ebben az értelemben: 1989. október 18‑iOrkem kontra Bizottság ítélet, 374/87, EU:C:1989:387, 15. pont; 2002. október 22‑iRoquette Frères ítélet, C‑94/00, EU:C:2002:603, 78. pont).

70

Ami az uniós bíróság által a Bizottságnak az információk szükséges jellegére vonatkozó értékelését illetően gyakorolt felülvizsgálatot illeti, a Bíróság kimondta, hogy e jelleget az információkérésben említett célra, vagyis a jogsértések Bizottság által vizsgálni kívánt gyanújára tekintettel kell értékelni (lásd ebben az értelemben: 2016. március 10‑iHeidelbergCement kontra Bizottság ítélet, C‑247/14 P, EU:C:2016:149, 24. és 25. pont). Az információkérés és a feltételezett jogsértés közötti összefüggés követelménye teljesül, ha a Bizottság a kérelem időpontjában észszerűen feltételezheti, hogy ezen információk segíthetik a Bizottságot e jogsértés fennállásának megállapításában (lásd ebben az értelemben: 1994. május 19‑iSEP kontra Bizottság ítélet, C‑36/92 P, EU:C:1994:205, 21. pont).

71

A jelen ügyben mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 62. pontjában nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor előzetesen emlékeztetett a Bíróságnak a jelen ítélet 69. és 70. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatára.

72

Továbbá a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 69–76. pontjában lényegében úgy ítélte meg, hogy amennyiben a kért információk szükségesek, és az információkérés megjelöli az 1/2003 rendelet 18. cikkének (2) és (3) bekezdésében meghatározott lényeges elemeket, e rendelkezés nem korlátozza a Bizottság azon hatáskörét, hogy a kifogásközlés megküldése után információkéréseket küldjön, mivel a Bizottság a kifogásközlés kibocsátása után jogosult folytatni a vizsgálatát többek között annak érdekében, hogy az érintett vállalkozások által e kifogásközlésre adott válaszban hivatkozott érvekkel és bizonyítékokkal kapcsolatban minden szükséges felvilágosítást megkapjon, anélkül hogy ez e kérelmeket jogellenessé tenné, vagy önmagában megkérdőjelezné a kért információk szükséges jellegét.

73

A jelen ítélet 66., 67. és 69. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy mivel a kifogásközlés előzetes jogi aktus, és módosítható, a Bizottságot nem kötik az abban foglalt ténybeli megállapítások. Ellenkezőleg, köteles e megállapításokat a vizsgálat egészéből származó bizonyítékok és különösen a felek által előterjesztett észrevételek alapján értékelni annak érdekében, hogy az általa fenntartott kifogásokat alátámasztó érvelését kiigazítsa és kiegészítse. A Bizottság tehát e célból jogosult kiegészítő információkat kérni, többek között azért, hogy jobban körülhatárolja a jogsértés terjedelmét, amennyiben ezen információk a jelen ítélet 68–70. pontjában említett ítélkezési gyakorlat értelmében szükségesek.

74

Végül a vitatott határozatban kért információk szükségességét illetően meg kell állapítani, hogy ezen információk szükséges jellege a Törvényszék által a megtámadott ítélet 85., 88–90., 98. és 99. pontjában tett ténybeli megállapítások két csoportjából ered, amelyeket – amint az a jelen ítélet 63. és 64. pontjában megállapításra került – a fellebbezőknek nem sikerült megkérdőjelezniük.

75

Egyrészt a Törvényszék megállapította, hogy a többek között a fellebbezők által a kifogásközlésre tett észrevételeket követően a Bizottság úgy ítélte meg, hogy azok az adatok, amelyekre e kifogásközlésben az „ár‑költség” kritérium megállapításakor támaszkodott, nem tükrözik a fellebbezők ügyfelei által a jogsértés időszakában ténylegesen fizetett árakat a bevételek könyvelésének a fellebbezők által alkalmazott és általuk ezen észrevételekben hivatkozott elvei, valamint azon tény miatt, hogy a szóban forgó lapkakészleteket különböző konfigurációkban értékesítették. Másrészt a Törvényszék úgy ítélte meg, hogy a kért információk, ideértve a jogsértés időszakával szomszédos időszakokra vonatkozó információkat is, éppen ezen eltérés orvoslására irányulnak, mivel az ezen időszakban fennálló helyzetet hűen tükröző adatok annak érdekében történő megszerzését segítik, hogy a Bizottság megfelelő „ár‑költség” kritériumot állapíthasson meg, mivel ez utóbbi meghatározó a fellebbezőket terhelő jogsértés gyanújának vizsgálata szempontjából.

76

E körülmények között nem róható fel a Törvényszéknek, hogy tévesen alkalmazta volna a jogot, sem pedig az, hogy megsértette volna az indokolási kötelezettségét, amikor a megtámadott ítélet 86., 87., 91., 100. és 103. pontjában megállapította, hogy még ha a Bizottság arra is törekedett, hogy a kért információkra támaszkodva többek között a fellebbezők észrevételeire tekintettel módosítsa vagy kiigazítsa a módszerét, ezen információk a jelen ítélet 68–70. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében szükségesek voltak, mivel a Bizottság észszerűen feltételezhette, hogy az említett információk segíteni fogják őt az állítólagos jogsértés fennállásának megállapításában.

77

A fentiek összességére tekintettel a harmadik fellebbezési jogalap első–harmadik részét mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant el kell utasítani.

78

A harmadik fellebbezési jogalap negyedik részében a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot és nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor a megtámadott ítélet 108. és 109. pontjában többek között a Törvényszék 2012. március 22‑iSlovak Telekom kontra Bizottság ítélete (T‑458/09 és T‑171/10, EU:T:2012:145) alapján mint hatástalant elutasította azon érvüket, miszerint a vitatott határozatot követően elfogadott kiegészítő kifogásközlés e határozat szükségességének hiányát támasztja alá.

79

Azon információkérésekkel ellentétben ugyanis, amelyek ezen ítélet tárgyát képezték, e kifogásközlés csupán alátámasztja és kifejti a keresetlevelükben hivatkozott érveket. Az említett kifogásközlés tehát a vitatott határozat nem szükséges jellegére vonatkozó kiegészítő bizonyítéknak minősült, amely a Törvényszéket – ha azt figyelembe vette volna – más következtetésre vezette volna.

80

A Bizottság vitatja ezt az érvelést.

81

A harmadik fellebbezési jogalap negyedik része a Törvényszék által a megtámadott ítélet 108. és 109. pontjában elkövetett állítólagos téves jogalkalmazásra és nyilvánvaló mérlegelési hibára vonatkozik, mivel a Törvényszék mint hatástalant elutasította a fellebbezők azon érvét, miszerint a kiegészítő kifogásközlés azt bizonyítja, hogy a vitatott határozat nem korlátozódott a kinyilvánított céljának eléréséhez szükséges mértékre, mivel e kifogásközlést a vitatott határozatot követően fogadták el.

82

E tekintetben egyrészt az állítólagos nyilvánvaló mérlegelési hibát illetően elegendő rámutatni arra, hogy a fellebbezők csupán megemlítik e hibát, anélkül hogy azt bizonyítanák. Másrészt, ami az állítólagos téves jogalkalmazást illeti, emlékeztetni kell arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely uniós jogi aktus jogszerűségét az elfogadásának időpontjában fennálló ténybeli és jogi elemekre tekintettel kell értékelni, vagyis a határozat elfogadását követő aktusok nem befolyásolhatják e határozat érvényességét (2019. október 17‑iAlcogroup és Alcodis kontra Bizottság ítélet, C‑403/18 P, EU:C:2019:870, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

83

Ennélfogva meg kell állapítani, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor a megtámadott ítélet 109. pontjában mint hatástalant elutasította a fellebbezők azon érvelését, amely a vitatott határozat jogszerűségének a meghozatalát követő aktus – azaz a kiegészítő kifogásközlés – alapján történő megkérdőjelezésére irányult.

84

Következésképpen a harmadik fellebbezési jogalap negyedik részét mint megalapozatlant el kell utasítani.

85

A harmadik fellebbezési jogalap ötödik részében a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék nem vette figyelembe az összes releváns bizonyítékot, mivel megtagadta a kiegészítő kifogásközlésre adott válaszuknak az ügy irataihoz való csatolását.

86

A fellebbezők különösen azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, amikor úgy ítélte meg, hogy e kiegészítő bizonyítékot az eljárás szóbeli szakaszának lezárását követően nyújtották be, és e bizonyíték elutasításakor „nyilvánvalóan hibás és nem megfelelő indokolást” nyújtott. A fellebbezők ugyanis azt állítják, hogy a kiegészítő kifogásközlésre adott válaszukat már akkor közölték, hogy azt benyújtották a Bizottsághoz, és a Törvényszék nem indokolta e szóbeli szakasz újbóli megnyitásának megtagadását.

87

A Bizottság vitatja ezt az érvelést.

88

A harmadik fellebbezési jogalap ötödik része arra vonatkozik, hogy a Törvényszék állítólag tévesen alkalmazta a jogot, és megsértette az indokolási kötelezettséget, amikor megtagadta, hogy a fellebbezők által a kiegészítő kifogásközlésre adott választ bizonyítékként csatolják az ügy irataihoz.

89

E tekintetben ki kell emelni, hogy a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, és megfelelően megindokolta annak megtagadását, hogy bizonyítékként csatolják az ügy irataihoz a fellebbezők által a kiegészítő kifogásközlésre adott választ. A Törvényszék ugyanis helyesen állapította meg a megtámadott ítélet 24. pontjában, hogy e válasz benyújtására az eljárás szóbeli szakaszának lezárását követően került sor, majd – anélkül, hogy a fellebbezők a Bíróság előtt vitatnák ezt az értékelést – úgy ítélte meg, hogy a Törvényszék eljárási szabályzatában az előtte folyó eljárás szóbeli szakaszának újbóli megnyitására vonatkozóan előírt egyik feltétel sem teljesül.

90

Ennélfogva a harmadik fellebbezési jogalap ötödik részét mint megalapozatlant, és ennélfogva a harmadik fellebbezési jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

91

Negyedik fellebbezési jogalapjukkal a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék a vitatott határozat arányos jellegének értékelése keretében több ténybeli hibát követett el, tévesen alkalmazta a jogot, valamint elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat. E fellebbezési jogalap négy részből áll.

92

A negyedik fellebbezési jogalap első–harmadik részében a fellebbezők a Törvényszéknek a vitatott határozatban kért információk arányos jellegére vonatkozó értékelését vitatják.

93

Az első részben a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék nem értette meg, sőt figyelmen kívül hagyta az ügy egyes lényeges tényeit, és elferdítette az azokra vonatkozó bizonyítékokat. Egyrészt a Törvényszék a megtámadott ítélet 85. és 127. pontjában nem állapította meg, hogy a Bizottság a kifogásközléshez vezető vizsgálat egyetlen szakaszában sem kérte az e vizsgálat tárgyát képező három lapkakészlet minden egyes összetevőjére vonatkozó számviteli adatokat, jóllehet a Törvényszék ezen ítélet 85. pontjában elismerte, hogy a Bizottság ezen adatokat bármikor beszerezhette volna.

94

Másrészt a Törvényszék figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a kért adatok begyűjtése érdekében a fellebbezőket arra kötelezték, hogy külső tárolóhelyeken tárolt mintegy 25000 oldalnyi dokumentumot azonosítsanak, keressenek meg és elemezzenek, és e dokumentumokat nem voltak kötelesek megőrizni.

95

A második részben a fellebbezők a Törvényszék azon megállapítását vitatják, miszerint a Bizottság által bizonyos kérdések megválaszolásához javasolt formátum nem volt kötelező. E tekintetben mindenekelőtt azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 131. pontjában az „információ” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmezése során tévesen alkalmazta a jogot. Wahl főtanácsnok HeidelbergCement kontra Bizottság ügyre vonatkozó indítványából (C‑247/14 P, EU:C:2015:694, 106. és 107. pont) ugyanis kitűnik, hogy a vállalkozással szemben csak az információk szolgáltatására vonatkozó kötelezettséget lehet előírni, az iratanyag összeállítása során a Bizottság hatáskörébe tartozó feladatok ellátására vonatkozó kötelezettséget azonban nem, és hogy a Bizottság főszabály szerint nem kötelezheti az információkérő határozat címzettjét arra, hogy ezen információkat minden körülmények között valamely konkrét formátumban bocsássa rendelkezésre.

96

A fellebbezők ezenkívül arra hivatkoznak, hogy a jelen ügyben a Törvényszék elferdítette a bizonyítékokat azáltal, hogy a tőlük kért információkat tényeknek, illetve dokumentumoknak minősítette, holott azok inkább az ügyféllel megállapodott különleges pénzügyi ösztönzőnek nem minősülő termékekre vonatkozó számításokból, részletekből, kódokból és hipotetikus árakból, valamint korábbi munkavállalók által több évvel korábban tett feltételezések elemzéséből és értelmezéséből álltak.

97

Ezt követően a fellebbezők a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 132., illetve 133. pontjában szereplő megállapításait vitatják, miszerint a feltett kérdések némelyikének megválaszolásához a vitatott határozatban javasolt formátumok nem voltak kötelezőek, és megkönnyítették a feladatukat. Közelebbről az első megállapítást illetően úgy érvelnek, hogy kénytelenek voltak az e határozathoz csatolt számítási lapot kitölteni, amely nem a tevékenységük szokásos keretei között készült, ami nehézségeket okozott nekik, amelyekkel kapcsolatban a Bizottsággal egyeztetéseket folytattak.

98

Végül a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék tévesen állapította meg a megtámadott ítélet 135. pontjában, hogy az a tény, hogy a Bizottságnak iránymutatást kellett adnia arra vonatkozóan, hogy milyen módon kell válaszolni a vitatott határozatra, nem bizonyítja a vitatott határozatban feltett kérdések megválaszolása érdekében ily módon rájuk rótt munkateher aránytalan jellegét.

99

A harmadik részben a fellebbezők a Törvényszéknek a kért adatok és dokumentumok megőrzésére vonatkozó kötelezettségükkel kapcsolatos megfontolásait vitatják. Mindenekelőtt a fellebbezők lényegében azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 87., 136., 137. és 139. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, és nyilvánvaló mérlegelési hibát követett el, amikor először is úgy ítélte meg, hogy a fellebbezők az árakra és a költségekre vonatkozó pontos adatokat 2008‑ra visszamenőleg kötelesek voltak megőrizni, másodszor, hogy nyilvántartásaik „rendszertelenek” voltak, harmadszor pedig, hogy a Bizottság csak olyan információkat kért, amelyekhez kizárólag a fellebbezők fértek hozzá.

100

E tekintetben először is a fellebbezők megjegyzik egyrészt, hogy nem kötelezte őket jogszabály arra, hogy a vitatott határozatban kért típusú adatokat megőrizzék, másrészt pedig, hogy csak 2010‑ben szereztek tudomást a vizsgálat megindításához vezető panaszról, és a hivatkozott jogsértés e vizsgálat elhanyagolható részét tette ki. Hozzáteszik, hogy a Bizottság először 2013 júliusában kért tőlük információkat az árakról és a költségekről, és ezen intézmény csak 2014 júliusában tájékoztatta őket arról, hogy a Bizottság által folytatott vizsgálat középpontjában immár az állítólagos kiszorító árak állnak. Másodszor a fellebbezők azt állítják, hogy nyilvántartásaik nem voltak „rendszertelenek”, és hogy a kért információkat kizárólag annak köszönhetően tudták megadni, hogy megőriztek olyan dokumentumokat, amelyek megőrzésére nem voltak kötelesek. Harmadszor a fellebbezők lényegében megjegyzik, hogy a kifogásközlésből és a megtámadott ítélet 145. pontjából kitűnik, hogy a vitatott határozatban kért adatokat az ügyfeleik közölték velük, így a Bizottság azokat ez utóbbiaktól is kérhette volna.

101

Ezt követően a fellebbezők úgy vélik, hogy a Törvényszék maga is megsértette az arányosság elvét, amikor a megtámadott ítélet 136. és azt követő pontjaiban megállapította, hogy a kért információk a rájuk háruló munkateherre tekintettel arányosak, miközben az ügy tényállása nyilvánvalóan az ellenkezőjét bizonyította.

102

Végül a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a megtámadott ítélet 147. pontját, amelyben a Törvényszék a fellebbezők azon állítását vizsgálta meg, miszerint nehéz közölni több évre visszanyúló tényekre vonatkozó információkat, valamint a kiegészítő kifogásközlésre adott válaszuknak az ügy irataihoz való csatolásának megtagadását téves jogalkalmazás és ténybeli hibák jellemzik, amely hibákat a Bíróság az első fellebbezési jogalapnak és a harmadik fellebbezési jogalap negyedik részének vizsgálata keretében vizsgálta.

103

A Bizottság arra hivatkozik, hogy az első részt, valamint a második és harmadik rész keretében hivatkozott, és a jelen ítélet 96., 98., illetve 101. pontjában ismertetett egyes érveket mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani. A fellebbezők ugyanis az elsőfokú eljárásban felhozott érveik megismétlésére szorítkoztak, nem azonosították az állítólag elferdített bizonyítékokat, és nem bizonyították a Törvényszék által állítólagosan elkövetett hibákat sem. Egyebekben a Bizottság vitatja a fellebbezők érvelésének megalapozottságát.

104

Válaszukban a fellebbezők erre azt válaszolják, hogy fellebbezésükben egyértelműen megjelölték a Törvényszék által elferdített tényeket és bizonyítékokat, valamint azoknak a vitatott határozat arányos jellegének értékelésére gyakorolt hatását.

105

A negyedik fellebbezési jogalap együttesen vizsgálandó első–harmadik része annak bizonyítására irányul, hogy a Törvényszék a vitatott határozatban kért információk arányos jellegének értékelése során ténybeli hibákat követett el, elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, valamint hogy a megtámadott ítélet indokolása hiányos.

106

Elsősorban e részek elfogadhatóságát illetően meg kell állapítani, hogy amennyiben a fellebbezők e részekkel azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen értelmezett bizonyos tényeket, nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el, tévesen alkalmazta a jogot, és elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, az említett részeket a jelen ítélet 42–45. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően mint nyilvánvalóan elfogadhatatlanokat el kell utasítani.

107

Egyrészt ugyanis, ami a jelen ítélet 93. és 96. pontjában említett mérlegelési hibákat és a bizonyítékok elferdítését illeti, a fellebbezők csupán megemlítik ezen állítólagos ténybeli hibákat és elferdítést, anélkül hogy bizonyítanák azokat. Másrészt a jelen ítélet 98. és 101. pontjában említett mérlegelési hibákat és téves jogalkalmazást illetően a fellebbezők a Törvényszék előtt hivatkozott és utóbbi által kifejezetten elvetett tényeken alapuló érvek megismétlésére szorítkoznak, illetve lényegében csupán megkérdőjelezik az ügy tényállásának a Törvényszék általi értékelését, anélkül azonban, hogy a tények elferdítésére hivatkoznának.

108

Másodsorban, ami az első–harmadik rész elfogadható részének megalapozottságát illeti, mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy e részek közül az elsőt úgy kell tekinteni, hogy az azt kifogásolja, hogy a Törvényszék a vitatott határozatban kért információk arányos jellegének értékelése során nem vette figyelembe az ezen információk nyújtását lehetővé tevő dokumentumok megkeresésével és elemzésével járó munkaterhet.

109

Márpedig a megtámadott ítélet 122. pontjából kitűnik, hogy a Törvényszék kifejezetten elismerte e munkateher jelentős mértékét. Ugyanakkor a Törvényszék ezen ítélet 121. pontjában arra is emlékeztetett, hogy az ítélkezési gyakorlatnak megfelelően – amelyet a fellebbezők nem vitatnak – az információkérés arányos jellegét a vizsgálat érdekében szükségeshez képest kell értékelni, és az a tény, hogy az ilyen információkérés jelentős munkaterhet ró a vállalkozásra, önmagában nem elegendő annak bizonyításához, hogy az aránytalan jellegű. E tekintetben a Törvényszék az említett ítélet 124–128. pontjában egyrészt megállapította, hogy a Bizottság által folytatott vizsgálat tárgyát képező kifogásolt magatartás számos információ szolgáltatását indokolhatja, másrészt pedig emlékeztetett arra, hogy ezen információk e vizsgálat céljára tekintettel szükségesek. A Törvényszék tehát ugyanezen ítélet 123. pontjában helyesen állapította meg, hogy a kért információk szolgáltatásával járó munkateher a kifogásolt feltételezett jogsértésekhez kapcsolódó vizsgálat érdekében szükségeshez képest, és különösen a fellebbezők kifogásközlésre adott válaszaira figyelemmel nem aránytalan.

110

Ezt követően, ami a második részt illeti, amelyben a fellebbezők a Törvényszéknek a Bizottság által a vitatott határozatban feltett egyes kérdések megválaszolása érdekében javasolt formátum nem kötelező jellegére vonatkozó értékelését vitatják, meg kell állapítani, hogy tekintettel e kérdések megszövegezésére, valamint az e határozathoz csatolt, e kérdések megválaszolásával kapcsolatban tett bevezető észrevételekre, a fellebbezők nem tudták bizonyítani, hogy a Törvényszék a jelen ítélet 44. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlat értelmében nyilvánvalóan túllépte az említett határozat észszerű értékelésének határait, amikor a megtámadott ítélet 132. és 133. pontjában úgy ítélte meg egyrészt, hogy e határozatból egyáltalán nem tűnik ki, hogy a Bizottság által az említett kérdések megválaszolásához javasolt formátum kötelező lett volna, és hogy a fellebbezőknek nem lett volna lehetőségük annak kiigazítására abban az esetben, ha az megfelelőbbnek tűnik, másrészt pedig, hogy e formátum inkább megkönnyítette a fellebbezők feladatát.

111

Következésképpen, mivel a Törvényszéknek a jelen ítélet 110. pontjában felidézett megállapításai elegendők voltak a fellebbezők azon érvelésének elutasításához, miszerint a vitatott határozatra adandó válasz kötelező formátumának előírása alkalmas volt annak bizonyítására, hogy az e határozatban kért információk meghaladták a vizsgálat céljára tekintettel szükséges mértéket, az „információ” fogalmára vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmezése során elkövetett téves jogalkalmazás, amely adott esetben a megtámadott ítélet 131. pontját jellemzi, semmiképpen nem eredményezhetné a megtámadott ítélet hatályon kívül helyezését. A fellebbezők ezzel kapcsolatos kifogásai ennélfogva hatástalanok, következésképpen azokat el kell utasítani (lásd ebben az értelemben: 2018. június 14‑iMakhlouf kontra Tanács ítélet, C‑458/17 P, nem tették közzé, EU:C:2018:441, 96. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2019. március 14‑iMeta Group kontra Bizottság ítélet, C‑428/17 P, nem tették közzé, EU:C:2019:201, 44. pont).

112

Végül a harmadik részt illetően meg kell állapítani egyrészt, hogy amennyiben e rész a megtámadott ítélet 147. pontjára vonatkozik, az e rész alátámasztására felhozott érvek összemosódnak többek között a harmadik fellebbezési jogalap negyedik része keretében hivatkozott érvekkel, ezért azokat a jelen ítélet 82–84. pontjában kifejtettekkel azonos okokból el kell utasítani. Másrészt, amennyiben a harmadik rész azt kifogásolja, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta a jogot, és nyilvánvaló mérlegelési hibákat követett el annak meghatározása során, hogy milyen terjedelmű a fellebbezőknek a vitatott határozatban kért adatok és dokumentumok megőrzésére vonatkozó kötelezettsége, valamint milyen terjedelműek a rendelkezésükre álló adatok, meg kell állapítani, hogy e rész a megtámadott ítélet téves értelmezéséből ered, ennélfogva azt mint megalapozatlant el kell utasítani.

113

Meg kell ugyanis állapítani, hogy a Törvényszék a fellebbezők által kifogásolt megfontolásokat a megtámadott ítélet 136–141. pontjában szereplő, a kért információk arányos jellegének megkérdőjelezésekor hivatkozott két érv megalapozottságára vonatkozó értékelés keretében fejtette ki. Ezen érvek azon alapulnak, hogy a fellebbezők ezen információk némelyikének összegyűjtése során gyakorlati nehézségekbe ütköztek, illetve azon, hogy a Bizottság arra kötelezte őket, hogy helyette végezzék el azt a munkát, hogy újból megvizsgálják a már a Bizottság birtokában lévő dokumentumokat többek között annak meghatározása érdekében, hogy az említett információk közül melyek azok, amelyeket nem szolgáltattak már korábban.

114

Ebben az összefüggésben egyrészt a Törvényszék a megtámadott ítélet 136. és 137. pontjában nem vizsgálta a fellebbezőknek az adatok, illetve dokumentumok megőrzésére vonatkozó esetleges kötelezettségét. Ellenkezőleg, a Törvényszék elismerte, hogy a vállalkozások főszabály szerint nem kötelezhetők arra, hogy olyan dokumentumokat nyújtsanak be a Bizottsághoz, amelyek már nem nincsenek a birtokukban, és amelyeket a jogszabályok értelmében már nem kötelesek megőrizni, mindazonáltal úgy ítélte meg, hogy a fellebbezőknek – legalábbis a Bizottság által 2010 júniusában megküldött első információkérésektől kezdődően – fokozott gondossággal kellett volna eljárniuk, és minden megfelelő intézkedést meg kellett volna tenniük annak érdekében, hogy megőrizzék azon bizonyítékokat, amelyekkel észszerűen rendelkezhetnek. A Törvényszék ezenkívül – anélkül, hogy a fellebbezők ezt vitatnák – nem azt állapította meg, hogy nyilvántartásaik „rendszertelenek” voltak, hanem azt, hogy a vitatott határozat arányosságának értékelése szempontjából nem releváns az, hogy milyen módon őrzik az irataikat.

115

Másrészt a Törvényszék a megtámadott ítélet 139. pontjában tett azon megállapítását, miszerint e határozatból nem tűnik ki, hogy a Bizottság nem olyan információkat kér, amelyekhez kizárólag a fellebbezők férhetnek hozzá, úgy kell tekinteni, hogy az nem azt állítja, hogy a fellebbezők ügyfelei a kért információkat nem szolgáltathatták, hanem azt, hogy kizárt, hogy ezen információk teljes egészükben a Bizottság birtokában lettek volna, így a Bizottság egymaga nem tudta elvégezni ezt az elemzési munkát.

116

A fentiek összességére tekintettel a negyedik fellebbezési jogalap első–harmadik részét mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben hatástalant, részben pedig megalapozatlant el kell utasítani.

117

A negyedik fellebbezési jogalap negyedik részében a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 150–159. pontjában tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy a vitatott határozat 2. cikkében előírt kényszerítő bírság összege arányos.

118

A fellebbezők azzal érvelnek, hogy valójában kénytelenek voltak e határozatra válaszolni, mivel ellenkező esetben rendkívül magas összegű kényszerítő bírságot kellett volna fizetniük, valamint hogy az említett határozatban szereplő terjedelmes kérelmek teljesítése során tapasztalt nehézségekre tekintettel fennállt e fenyegetés konkretizálódásának tényleges veszélye, így az e rendelkezésnek az arányosság elvének megsértése miatti megsemmisítése iránti kérelmük nem volt idő előtti.

119

A Bizottság vitatja ezt az érvelést.

120

A negyedik fellebbezési jogalap negyedik része arra vonatkozik, hogy a Törvényszék állítólag tévesen alkalmazta a jogot, amikor a vitatott határozat 2. cikkében előírt kényszerítő bírság napi összegének aránytalan jellegére alapított érvelést mint elfogadhatatlant elutasította.

121

Márpedig, amint azt a Bíróság kimondta, a kényszerítő bírságnak az 1/2003 rendelet 24. cikke szerinti megállapítása szükségképpen két szakaszból áll. Az e rendelet 24. cikkének (1) bekezdése alapján hozott első határozattal a Bizottság kényszerítő bírságot szab ki. A kényszerítő bírság teljes összege meghatározásának hiányában e határozat nem hajtható végre. Ezen összeget csak egy utólag, az említett rendelet 24. cikkének (2) bekezdése alapján hozott új határozattal lehet véglegesen megállapítani (lásd ebben az értelemben: 1989. szeptember 21‑iHoechst kontra Bizottság ítélet, 46/87 és 227/88, EU:C:1989:337, 55. pont).

122

Ennélfogva a Törvényszék nem alkalmazta tévesen a jogot, amikor először is a megtámadott ítélet 155. és 156. pontjában megállapította, hogy az 1/2003 rendelet 24. cikkének (1) bekezdésében említett határozat, mivel csak egy olyan eljárási szakaszt képez, amely végén a Bizottság esetleg a kényszerítő bírság teljes összegét véglegesen megállapító, és így végrehajtható határozatot hoz, ezen eljárásban előzetes jellegű, következésképpen nem vált ki kötelező joghatásokat. Ezt követően, miután megállapította, hogy a vitatott határozat e rendelkezés értelmében vett, kényszerítő bírságot kiszabó határozat, amit egyébként a fellebbezők sem vitatnak, a Törvényszék ezen ítélet 157. és 158. pontjában helyesen állapíthatta meg, hogy e határozat 2. cikke nem vált ki kötelező joghatásokat.

123

Ennélfogva a Törvényszék az említett ítélet 159. pontjában szintén helyesen állapította meg, hogy a fellebbezőknek az e cikkben előírt kényszerítő bírság összegének aránytalan jellegére alapított érvelése nem egy megtámadható jogi aktusra vonatkozik, következésképpen elfogadhatatlan. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából ugyanis kitűnik, hogy főszabály szerint azok az intézkedések minősülnek megtámadható jogi aktusnak, amelyek a közigazgatási eljárás végén véglegesen meghatározzák az uniós intézmény, szerv vagy hivatal álláspontját, és amelyek a felperes érdekeit érintő kötelező joghatások kiváltására irányulnak, kivéve különösen az olyan közbenső intézkedéseket, amelyek a végleges határozat előkészítését szolgálják, és nem eredményeznek ilyen joghatásokat (2020. június 25‑iSatcen kontra KF ítélet, C‑14/19 P, EU:C:2020:492, 70. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

124

E körülmények között a negyedik fellebbezési jogalap negyedik részét mint megalapozatlant, és ennélfogva a negyedik fellebbezési jogalapot teljes egészében el kell utasítani.

125

Ötödik fellebbezési jogalapjukkal a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen alkalmazta az EUMSZ 102. cikkbe ütköző jogsértésekkel kapcsolatos bizonyítási teherre vonatkozó szabályokat, amikor a bizonyítási teher jogalap nélküli megfordítására alapított jogalapjukat elutasította.

126

Egyrészt a fellebbezők vitatják a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 173. és 174. pontjában szereplő következtetéseit, miszerint a Bizottság nem a könyveiket kívánta ellenőrizni, hanem az volt a célja, hogy rendelkezzen az ahhoz szükséges információkkal, hogy figyelembe tudja venni a fellebbezők által a kifogásközlésre adott válaszukban megfogalmazott kifogásokat, és hogy ennek során a Bizottság nem kérte a fellebbezőket arra, hogy helyette végezzenek el bizonyos feladatokat. E tekintetben a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a kért információk nem voltak relevánsak, és nem is voltak szükségesek, és hogy a Törvényszék nem válaszolt arra a kérdésre, hogy a Bizottság a vitatott határozatban megkövetelte‑e, hogy a fellebbezők az ügyirat összeállításának körébe, következésképpen ezen intézmény hatáskörébe tartozó feladatokat lássanak el. A fellebbezők ugyanis azt állítják, hogy e határozat azáltal, hogy arra kérte őket, hogy ellenőrizzék a könyveik összességét, de facto„kiszervezte” hozzájuk egy új akta összeállítását, anélkül hogy ez szükséges lett volna ahhoz, hogy a Bizottság válaszolhasson az érveikre.

127

Másrészt a fellebbezők úgy vélik, hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 175. pontjában tett megállapítása, miszerint a Bizottság az említett határozatban csupán olyan dokumentumok benyújtását kérte tőlük, amelyek megerősítik azon saját állításukat, miszerint a fellebbezők a releváns ítélkezési gyakorlatra és ezen intézmény iránymutatásaira támaszkodtak, nincs kellően megindokolva, és megismétlik, hogy e határozatban az említett intézmény annak bizonyítását kérte tőlük, hogy a jogszabályokkal összhangban jártak el, ami a bizonyítási teher „elfogadhatatlan” megfordításának minősül.

128

A Bizottság vitatja ezt az érvelést.

129

Az ötödik fellebbezési jogalappal a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék tévesen utasította el a bizonyítási teher azáltal történt megfordítására alapított negyedik jogalapot, hogy a Bizottság megkövetelte, hogy a fellebbezők a hatáskörébe tartozó feladatokat lássanak el.

130

Ami először is a megtámadott ítélet 173. és 174. pontjának vitatása érdekében hivatkozott érveket illeti, hangsúlyozni kell egyrészt, hogy e pontok a Törvényszék által a megtámadott ítélet 106. és 107. pontjában, illetve 138–140. pontjában a vitatott határozatban kért információk szükséges, illetve arányos jellegére vonatkozó első és második jogalap vizsgálata keretében elvégzett elemzésre utalnak, amely elemzést a fellebbezőknek nem sikerült a harmadik és negyedik fellebbezési jogalapjuk keretében megkérdőjelezniük. Másrészt meg kell állapítani, hogy ezen érvek lényegében ugyanazon megfontolásokon alapulnak, mint amelyeket a harmadik fellebbezési jogalap harmadik részének és a negyedik fellebbezési jogalap harmadik részének vizsgálata keretében fogalmaztak meg és utasítottak el. Ennélfogva az említett érveket mint megalapozatlanokat szintén el kell utasítani.

131

Másodszor a megtámadott ítélet 175. pontjában szereplő azon megállapítás indokolásának állítólagos hiányára alapított érvelést illetően, miszerint a Bizottság nem kérte a fellebbezőktől annak bizonyítását, hogy a jogszabályoknak megfelelően jártak el, meg kell állapítani, hogy ezen érveléssel a fellebbezők valójában a Törvényszéknek a vitatott határozat tartalmára vonatkozó értékelését kívánják megkérdőjelezni, anélkül azonban, hogy e határozat elferdítésére hivatkoznának. Ezzel szemben pusztán megismétlik az elsőfokú eljárásban felhozott negyedik jogalapjuk keretében előadott érvelést, amely e határozatnak a Törvényszék által kifejezetten elutasított értelmezésén alapul. Következésképpen a jelen ítélet 42–45. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatnak megfelelően ezen érvelést mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant el kell utasítani.

132

E körülmények között az ötödik fellebbezési jogalapot mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant el kell utasítani.

133

Hatodik fellebbezési jogalapjukkal a fellebbezők azt kifogásolják, hogy a Törvényszék az önvádra kötelezés tilalmának megsértésére alapított ötödik jogalap értékelése során tévesen alkalmazta a jogot, ténybeli hibákat követett el, elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, valamint megsértette az indokolási kötelezettséget.

134

Először is a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a megtámadott ítélet 186. pontja, amelyben a Törvényszék előzetesen rámutatott arra, hogy a fellebbezők e jogsértésre csupán elvont módon hivatkoznak, téves jogalkalmazáson alapul, amint az a fellebbezők által az elsőfokú eljárásban hivatkozott érvekből is kitűnik.

135

Ezt követően a fellebbezők azt állítják, hogy az ezen ítélet 175. pontjával kapcsolatban kifejtettekkel azonos okokból nem kellően indokolt a Törvényszéknek az említett ítélet 190. pontjában szereplő azon megállapítása, miszerint a vitatott határozat nem kötelezte a fellebbezőket arra, hogy olyan értékeléseket végezzenek, amelyek révén beismernék, hogy az EUMSZ 102. cikket megsértve jártak el.

136

Végül a fellebbezők azzal érvelnek, hogy a Törvényszéknek a megtámadott ítélet 192. pontjában szereplő azon következtetése, amely elutasította azon érvelésüket, miszerint a vitatott határozat sérti az önvádra kötelezés tilalmát, mivel olyan dokumentumok benyújtására kötelezi őket, amelyek nem minősíthetők „már meglévőknek”, téves jogalkalmazáson és ténybeli hibákon alapul.

137

Közelebbről egyrészt a Törvényszék a 2010. április 28‑iAmann & Söhne és Cousin Filterie kontra Bizottság ítélet (T‑446/05, EU:T:2010:165, 328. pont) értelmezésekor tévesen alkalmazta a jogot, amikor megállapította, hogy egy olyan dokumentum benyújtására irányuló kérelem, amelyet nem lehet „már meglévőnek” minősíteni, nem sérti szükségképpen az önvádra kötelezés tilalmát, holott ezen ítélet csupán arra utal, hogy a tisztán ténybeli kérdések megválaszolására vonatkozó egyszerű kötelezettség nem alkalmas arra, hogy a védelemhez való jog vagy a tisztességes eljáráshoz való jog megsértését eredményezze.

138

Másrészt a megtámadott ítélet 192. pontja ténybeli hibán alapul, mivel a Bizottság a vitatott határozatban azt kérte a fellebbezőktől, hogy olyan információkat szolgáltassanak, amelyek nem minősíthetők tényeknek vagy dokumentumoknak, valamint hogy bizonyítsák, hogy az uniós versenyszabályok követelményeinek való megfelelés érdekében proaktív intézkedéseket tettek, azzal, hogy e bizonyítás hiánya arra enged következtetni, hogy a fellebbezők nem tettek eleget a kötelezettségüknek.

139

A Bizottság arra hivatkozik, hogy mivel a fellebbezők a Bíróság előtt megelégedtek azzal, hogy a Törvényszék előtt általuk kifejtett érvekre utalnak, a megtámadott ítélet 186. és 192. pontjával szemben felhozott, és a jelen ítélet 134. és 138. pontjában kifejtett érveket mint elfogadhatatlanokat el kell utasítani, és a hatodik fellebbezési jogalapot az ezt meghaladó részében pedig mint megalapozatlant el kell utasítani. Válaszukban a fellebbezők azt állítják, hogy éppen ez az utalás teszi ezen érveket elfogadhatókká.

140

A hatodik fellebbezési jogalappal a fellebbezők arra hivatkoznak, hogy a Törvényszék ténybeli hibákat követett el, tévesen alkalmazta a jogot, elferdítette a vonatkozó bizonyítékokat, valamint megsértette az indokolási kötelezettséget annak értékelése során, hogy a Bizottság a vitatott határozatban állítólag megsértette az önvádra kötelezés tilalmát.

141

Ami e fellebbezési jogalap elfogadhatóságát illeti, a jelen ítélet 42–45. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy amennyiben a megtámadott ítélet 186. pontjára vonatkozó érvelés csak az elsőfokú eljárásban hivatkozott érveken alapul, amelyekre a fellebbezők csak utalnak, ezt az érvelést mint nyilvánvalóan elfogadhatatlant el kell utasítani. Ugyanez vonatkozik a Törvényszék által a megtámadott ítélet 192. pontjában elkövetett ténybeli hibára alapított érvelésre is, tekintettel egyrészt arra, hogy ezen érvelés ugyanazon megfontolásokon alapul, mint amelyeket a jelen ítélet 96. pontja ismertet, és amelyeket a Bíróság a jelen ítélet 107. pontjában mint elfogadhatatlanokat elutasított, másrészt pedig arra, hogy a fellebbezők anélkül vitatják a Törvényszéknek a vitatott határozat tartalmára vonatkozó értékelését, hogy e határozat elferdítésére hivatkoznának.

142

Ami az említett fellebbezési jogalap elfogadható részének megalapozottságát illeti, elöljáróban emlékeztetni kell arra, hogy az 1/2003 rendelet (23) preambulumbekezdése értelmében a Bizottság információkérő határozatának betartása során a vállalkozások nem kényszeríthetők annak bevallására, hogy jogsértést követtek el, viszont minden esetben kötelesek megválaszolni a tényszerű kérdéseket és átadni a dokumentumokat még akkor is, ha ezek az információk felhasználhatók velük vagy egy másik vállalkozással szemben a jogsértés fennállásának megállapítására.

143

E rendelkezés lényegében átveszi a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatát, miszerint a Bizottság jogosult a vállalkozást arra kötelezni, hogy minden, számára ismeretes tényre vonatkozó szükséges információt közöljön vele, és szükség esetén adja át az azokra vonatkozóan a birtokában lévő dokumentumokat, még abban az esetben is, ha ezek felhasználhatók vele vagy egy másik vállalkozással szemben a versenyellenes magatartás fennállásának megállapítására. Jóllehet a Bizottság nem kötelezheti e vállalkozást arra, hogy olyan válaszokat adjon, amelyekkel elismerné a jogsértés fennállását, amelynek bizonyítása a Bizottság feladata, az említett vállalkozás nem vonhatja ki magát a dokumentumok benyújtására irányuló kérelmek teljesítése alól azzal az indokkal, hogy azoknak eleget téve kénytelen lenne önmaga ellen vallomást tenni (lásd ebben az értelemben: 1989. október 18‑iOrkem kontra Bizottság ítélet, 374/87, EU:C:1989:387, 27., 34. és 35. pont; 2006. június 29‑iBizottság kontra SGL Carbon ítélet, C‑301/04 P, EU:C:2006:432, 41–44. és 48. pont).

144

Márpedig először is, ami a megtámadott ítélet 190. pontjában levont azon következtetés indokolásának állítólagos hiányára alapított érvelést illeti, amely szerint a Bizottság – azáltal, hogy a fellebbezőket olyan dokumentumok benyújtására hívta fel, amelyek megerősítik azon saját állításukat, hogy a releváns ítélkezési gyakorlatra és a Bizottság iránymutatásaira támaszkodtak – nem kötelezte a fellebbezőket arra, hogy olyan értékeléseket végezzenek, amelyekkel elismernék, hogy az EUMSZ 102. cikket megsértve jártak el, rá kell mutatni arra, hogy ezen érvelés az ezen ítélet 175. pontját illetően felhozottakkal azonos kifogásokon alapul, és ennélfogva azt a jelen ítélet 131. pontjában említettekkel azonos okokból el kell utasítani.

145

Mindenesetre meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a megtámadott ítélet 190. pontjában levont következtetést a jogilag megkövetelt módon megindokolta. Ugyanis először is a Törvényszék ezen ítélet 180., 182. és 183. pontjában emlékeztetett a jelen ítélet 143. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlatra. Ezt követően, többek között a saját ítélkezési gyakorlatára támaszkodva, a Törvényszék a megtámadott ítélet 184. és 185. pontjában ebből azt a következtetést vonta le, hogy egyrészt az uniós bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az információkérésben feltett valamely kérdés hatályának vitatása esetén a címzett válasza ténylegesen egyenértékű lenne‑e a jogsértés elkövetésének elismerésével, másrészt pedig, hogy a tisztán ténybeli válaszok főszabály szerint nem tekinthetők arra alkalmasnak, hogy a címzettet e jogsértés elkövetésének elismerésére kényszerítsék. Ennélfogva a fent említett ítélkezési gyakorlat alapján – amelyet egyébként a fellebbezők sem vitatnak – a Törvényszék a megtámadott ítélet 187. és 190. pontjában megállapíthatta, hogy mivel a vitatott határozatban kért információk tisztán ténybeli jellegűek, ugyanis e határozat nevezetesen belső dokumentumok benyújtását kéri, ezen információk benyújtása nem kötelezte a fellebbezőket arra, hogy olyan értékeléseket végezzenek, amelyekkel elismernék, hogy az EUMSZ 102. cikket megsértve jártak el.

146

Másodszor, ami a Törvényszék által a megtámadott ítélet 192. pontjában állítólag elkövetett téves jogalkalmazásra alapított érvelést illeti, meg kell állapítani, hogy a Törvényszék a 2010. április 28‑iAmann & Söhne és Cousin Filterie kontra Bizottság ítéletből (T‑446/05, EU:T:2010:165, 328. pont) eredő ítélkezési gyakorlatot helyesen értelmezte abban az értelemben, hogy ezen ítélkezési gyakorlat, amely kizárja azt, hogy a már meglévő dokumentumok benyújtására való kötelezés a védelemhez való jog megsértését eredményezze, a contrario nem értelmezhető úgy, hogy az olyan dokumentum benyújtására irányuló kérelem, amely nem minősíthető „már meglévőnek”, szükségképen sérti e jogot, különösen pedig az önvádra kötelezés tilalmát.

147

A jelen ítélet 143. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatból ugyanis kitűnik, hogy valamely vállalkozás csak abban az esetben mentesülhet az összes szükséges információ közlésére vonatkozó kötelezettség alól a jelen ítélet 68–70. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében, ha e vállalkozást olyan válaszok adására kötelezik, amelyekkel elismerné a jogsértés fennállását. A jelen ügyben a Törvényszék úgy ítélte meg – anélkül, hogy a fellebbezők vitatnák e következtetést –, hogy nem ez a helyzet, mivel a fellebbezők nem hoztak fel egyetlen olyan konkrét érvet sem, amely alkalmas lenne annak bizonyítására, hogy az a tény, hogy a Bizottság felkérte őket arra, hogy a kérdéseinek megválaszolásakor meghatározott formájú dokumentumban nyújtsák be a kért ténybeli információkat, ami ezen információk Bizottság általi megértését hivatott megkönnyíteni, önmagában alkalmas arra, hogy az önvádra kötelezés tilalmának megsértését eredményezze.

148

E körülmények között a hatodik fellebbezési jogalapot mint részben nyilvánvalóan elfogadhatatlant, részben pedig megalapozatlant el kell utasítani.

149

Mivel a Bíróság az összes jogalapot elutasította, a fellebbezést teljes egészében el kell utasítani.

150

Az eljárási szabályzat 184. cikkének (2) bekezdése értelmében, ha a fellebbezés megalapozatlan, a Bíróság határoz a költségekről. Ezen eljárási szabályzat 138. cikkének (1) bekezdése értelmében, amelyet e szabályzat 184. cikkének (1) bekezdése értelmében a fellebbezési eljárásban is alkalmazni kell, a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte.

151

Az Qualcommot és a Qualcomm Europe‑ot, mivel pervesztesek lettek, a Bizottság kérelmének megfelelően kötelezni kell a fellebbezési eljárás költségeinek viselésére.

A fenti indokok alapján a Bíróság (nyolcadik tanács) a következőképpen határozott: