Ideiglenes változat
MICHAL BOBEK
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2020. november 19.(1)
C‑505/19. sz. ügy
WS
kontra
Bundesrepublik Deutschland
(a Verwaltungsgericht Wiesbaden [wiesbadeni közigazgatási bíróság, Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„Előzetes döntéshozatal – A Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezetének (Interpol) vörös riasztása – A Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény 54. cikke – Az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikke – A ne bis in idem elve – EUMSZ 21. cikk – A személyek szabad mozgása – (EU) 2016/680 irányelv – Személyes adatok kezelése”
I. Bevezetés
1. A jelen ügy két új kérdést vet fel, amelyek a ne bis in idem elvének a schengeni térségen belüli alkalmazásából eredő következményekkel kapcsolatosak olyan cselekmények tekintetében, amelyek miatt a Nemzetközi Bűnügyi Rendőrség Szervezete (a továbbiakban: Interpol) egy harmadik állam kérésére vörös riasztást tett közzé. Vörös riasztást olyan személy tekintetében adnak ki, akit akár büntetőeljárás lefolytatása, akár büntetés végrehajtása céljából köröznek. Ezek lényegében világszerte a bűnüldöző hatóságokhoz intézett, arra irányuló megkeresések, hogy a körözött személyek tartózkodási helyét felderítsék, és amennyiben lehetséges, a mozgásukat ideiglenesen korlátozzák a kiadatási kérelem benyújtásáig.
2. Először is, az uniós tagállamok végrehajthatják‑e a vörös riasztást, és ezáltal korlátozhatják‑e a körözött személy mozgását abban az esetben, ha az Unió valamely másik tagállama közölte az Interpollal, és ennélfogva az Interpol összes többi tagjával is, hogy e riasztás olyan cselekményekre vonatkozik, amelyekre alkalmazható a ne bis in idem elve? Másodszor, az uniós tagállamok jogosultak‑e arra, hogy a ne bis in idem érvényesülése esetében továbbra is kezeljék a vörös riasztásban szereplő, körözött személy személyes adatait?
II. Jogi háttér
A. A nemzetközi jog
3. Az Interpol 1956‑ban elfogadott és legutóbb 2008‑ban módosított alapokmánya 2. cikkének (1) bekezdése szerint az Interpol egyik célja a következő:
„A különböző országokban hatályban lévő jogszabályok adta kereteken belül, illetve az Emberi Jogok Egyetemes Nyilatkozata szellemében a bűnügyi rendőrhatóságok közötti lehető legszélesebb kölcsönös segítségnyújtás biztosítása és elősegítése.”
4. Az Interpol alapokmányának 31. cikke értelmében: „Az [Interpolnak] céljai elérése érdekében szüksége van a tagjai folyamatos és aktív együttműködésére, akiknek mindent meg kell tenniük, hogy az országuk jogszabályaival összhangban kellő gondossággal vegyenek részt a tevékenységében.”
5. Az Interpol 2011‑ben elfogadott, legutóbb 2019‑ben módosított adatkezelési szabályzata (INTERPOL’s Rules on the Processing of Data, a továbbiakban: IRPD) 73. cikkének (1) bekezdése alapján az Interpol figyelmeztető rendszere meghatározott célból közzétett, színkódon alapuló figyelmeztető jelzésekből és speciális jelzésekből áll. A vörös riasztásokat rendszerint a nemzeti iroda kérésére teszik közzé, „annak érdekében, hogy felderítsék a körözött személy tartózkodási helyét és előmozdítsák az őrizetbe vételét, a letartóztatását, vagy a kiadatása, átadása vagy hasonló jogszerű intézkedés céljából korlátozzák a mozgását” (az IRPD 82. cikke). Az IRPD 87. cikke értelmében, ha a vörös riasztással érintett személy tartózkodási helyét felderítik, az ország, ahol e személyt megtalálták: „i. a nemzeti jogból és az alkalmazandó nemzetközi szerződésekből eredő korlátozásokra is figyelemmel, haladéktalanul tájékoztatja a megkereső nemzeti irodát vagy nemzetközi szervezetet és a Főtitkárságot arról, hogy megtalálták az adott személyt;”, valamint „ii. meghoz minden egyéb, a nemzeti jog és az alkalmazandó nemzetközi szerződések által megengedett intézkedést, mint például a körözött személy ideiglenes letartóztatása vagy mozgásának felügyelete vagy korlátozása”.
B. Az uniós jog
6. A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezmény(2) (a továbbiakban: SMVE) 54. cikke, amely az egyezmény 3. fejezetében („A kétszeres büntetés tilalma [ne bis in idem] elvének alkalmazása” című) található, a következőképpen rendelkezik:
„Az ellen a személy ellen, akinek a cselekményét a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták, ugyanazon cselekmény alapján nem lehet egy másik Szerződő Fél területén büntetőeljárást indítani, amennyiben elítélés esetén a büntetést már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy az ítélet meghozatalának helye szerinti Szerződő Fél jogszabályainak értelmében azt többé nem lehet végrehajtani.”
7. Az SMVE 57. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:
„(1) Ha egy Szerződő Fél egy személyt bűncselekmény elkövetésével gyanúsít, és e Szerződő Fél eljárni jogosult hatóságai szerint alaposan feltehető, hogy a gyanúsítás e személy ugyanazon cselekményével kapcsolatos, amelyet egy másik Szerződő Félnél már jogerősen elbíráltak, ezek a hatóságok – ha szükségesnek látják – a vonatkozó információk érdekében megkeresik annak a Szerződő Félnek az eljárni jogosult hatóságait, amelynek területén már határozatot hoztak.
(2) A kért információkat a lehető legrövidebb időn belül rendelkezésre bocsátják, és a továbbiakban a folyamatban lévő eljárás során figyelembe veszik.”
8. A személyes adatoknak az illetékes hatóságok által a bűncselekmények megelőzése, nyomozása, felderítése, a vádeljárás lefolytatása vagy büntetőjogi szankciók végrehajtása céljából végzett kezelése tekintetében a természetes személyek védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról, valamint a 2008/977/IB tanácsi kerethatározat hatályon kívül helyezéséről szóló, 2016. április 27‑i (EU) 2016/680 európai parlamenti és tanácsi irányelv(3) (25) preambulumbekezdése értelmében valamennyi tagállam tagsággal rendelkezik az Interpolban, és „[i]ndokolt ezért megerősíteni az Unió és az Interpol közötti együttműködést a személyes adatok hatékony cseréjének előmozdításával, biztosítva ugyanakkor a személyes adatok automatikus kezelésével kapcsolatban az alapvető jogok és szabadságok tiszteletben tartását”.
9. A 2016/680 irányelv 3. cikkében foglalt fogalommeghatározás szerint „adatkezelés” „a személyes adatokon vagy adatállományokon automatizált vagy nem automatizált módon végzett bármely művelet vagy műveletek összessége, a gyűjtés, rögzítés, rendszerezés, tagolás, tárolás, átalakítás vagy megváltoztatás, lekérdezés, betekintés, felhasználás, a közlés továbbítás, terjesztés vagy egyéb módon történő hozzáférhetővé tétel útján, az összehangolás vagy összekapcsolás, korlátozás, a törlés, illetve a megsemmisítés”.
10. A 2016/680 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése értelmében többek között a személyes adatok „kezelését jogszerűen és tisztességesen kell végezni”, azok „gyűjtése csak meghatározott, egyértelmű és jogszerű célból történjen, és azokat ne kezeljék ezekkel a célokkal össze nem egyeztethető módon”, „az adatkezelés céljai szempontjából megfelelőek és relevánsak kell, hogy legyenek, és szükségesre kell korlátozódniuk”.
11. Ugyanezen irányelv 8. cikkének (1) bekezdése szerint: „A tagállamok biztosítják, hogy az adatkezelés csak akkor és kizárólag annyiban legyen jogszerű, ha és amennyiben olyan feladat ellátásához szükséges, amelyet valamely illetékes hatóság az 1. cikk (1) bekezdésében meghatározott célokból végez, és uniós vagy tagállami jog alapján történik.”
12. A 2016/680 irányelv 16. cikkének megfelelően az érintettek számára biztosítani kell a „személyes adatok helyesbítéséhez, törléséhez és kezelésének korlátozásához való jog[ot]”.
13. A 2016/680 irányelv V. fejezete (amely a 35–40. cikket tartalmazza) „A személyes adatok harmadik országokba vagy nemzetközi szervezetek részére történő továbbítása” címet viseli, és többek között azokat a feltételeket szabályozza, amelyek mellett a személyes adatok harmadik országba vagy nemzetközi szervezetbe újból továbbíthatók.
C. A nemzeti jog
14. A Strafprozessordnung (német büntetőeljárási törvénykönyv, a továbbiakban: StPO) 153a. §‑ának (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a pénzbüntetéssel vagy az egy évnél rövidebb szabadságvesztés‑büntetéssel büntetendő bűncselekmények esetén a Staatsanwaltschaft (ügyészség) az alapeljárás megindítására hatáskörrel rendelkező bíróság, valamint a büntetőeljárás alá vont személy egyetértésével ideiglenesen lemondhat a közhatalmi intézkedéshez való jogáról, az érintett személyre vonatkozóan megállapított bizonyos feltételek és kötelezések mellett, mint például egy adott összeg megfizetésére való kötelezés egy közintézmény vagy az államkincstár javára, ha ez alkalmas arra, hogy kiváltsa a büntetőeljárás megindításához fűződő közérdeket, feltéve hogy a bűncselekmény súlyossága ezt nem zárja ki. Ha a büntetőeljárás alá vont személy tiszteletben tartja e feltételeket és kötelezéseket, a szóban forgó magatartás tekintetében a büntetőjogi felelősségre vonhatóság megszűnik.
15. A 2017. június 1‑jei Gesetz über das Bundeskriminalamt und die Zusammenarbeit des Bundes und der Länder in kriminalpolizeilichen Angelegenheiten (a szövetségi bűnügyi hivatalról [Bundeskriminalamt, a továbbiakban: BKA], valamint a szövetségi állam és a tartományok között a büntető ügyekben folytatott együttműködésről szóló törvény)(4) 3. §‑ának (1) bekezdése értelmében a BKA a Németországi Szövetségi Köztársaságnak az Interpollal való együttműködésért felelős nemzeti irodája.
III. A tényállás, a nemzeti eljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
16. 2012 folyamán az Interpol az Amerikai Egyesült Államok illetékes hatóságainak kérésére vörös riasztást adott ki egy Németországban lakóhellyel rendelkező német állampolgárra (a továbbiakban: felperes) vonatkozóan az összes nemzeti irodának, annak érdekében, hogy őt kiadatási célból megtalálja, letartóztassa vagy korlátozza a szabad mozgását. A vörös riasztás az amerikai hatóságok által többek között vesztegetés, pénzmosás és csalás miatt kibocsátott elfogatóparancson alapult.
17. A kérdést előterjesztő bíróság szerint a müncheni (Németország) ügyészség már vizsgálati eljárást indított a felperessel szemben ugyanazon cselekmények tekintetében, mint amelyekre a vörös riasztás vonatkozik. Ez az eljárás 2009‑ben megszűnt, miután a felperes az StPO 153a. §‑a (1) bekezdésének megfelelően megfizetett bizonyos pénzösszeget.
18. 2013‑ban, a felperessel történt levélváltást követően a BKA kérte, és elérte, hogy az Interpol kiegészítést jegyezzen be a vörös riasztáshoz, amely szerint a BKA a kétszeres büntetés tilalma elvének a figyelmeztető jelzés alapjául szolgáló tényállásra való alkalmazásából indul ki. Ezenkívül a német hatóságok azt kérték az amerikai hatóságoktól, igaz sikertelenül, hogy szüntessék meg a vörös riasztást.
19. 2017‑ben a felperes keresetet indított a Verwaltungsgericht Wiesbaden (wiesbadeni közigazgatási bíróság, Németország) előtt a Németországi Szövetségi Köztársaság ellen, akit a BKA képvisel. Kérte, hogy a bíróság kötelezze az alperest a vörös riasztás megszüntetéséhez szükséges intézkedések megtételére. A felperes jelezte, hogy nem tud a Schengeni Megállapodásban részes valamely államba utazni anélkül, hogy azzal ne kockáztatná a letartóztatását. A vörös riasztás miatt ugyanis ezen államok felvették őt a körözött személyekről vezetett listájukra. A felperes előadása szerint ez a helyzet ellentétes az SMVE 54. cikkével és az EUMSZ 21. cikkel. Ezenkívül a felperes azt állította, hogy a vörös riasztásban szereplő személyes adatainak a tagállami hatóságok általi további kezelése ellentétes a 2016/680 irányelv rendelkezéseivel.
20. E körülmények között, mivel kétségei merültek fel az uniós jog releváns rendelkezéseinek értelmezésével kapcsolatban, a Verwaltungsgericht Wiesbaden (wiesbadeni közigazgatási bíróság) 2019. június 27‑én úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:
„1) Úgy kell‑e értelmezni az SMVE‑nek az [Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta)] 50. cikkével összefüggésben értelmezett 54. cikkét, hogy a [Schengeni Megállapodás] egyik szerződő államában sem lehet ugyanazon cselekmény alapján büntetőeljárást indítani, ha a német ügyészség dönt a folyamatban lévő büntetőeljárás megszüntetéséről, miután a terhelt bizonyos kötelezettségeknek eleget tett, és – többek között – az ügyészség által meghatározott pénzösszeget megfizette?
2) Az következik‑e az [EUMSZ] 21. cikk (1) bekezdéséből, hogy a tagállamok nem teljesíthetik [az Interpolhoz] hasonló nemzetközi szervezet keretében harmadik államok által előterjesztett letartóztatás iránti megkeresést, ha a letartóztatás iránti megkereséssel érintett személy uniós polgár, és a tagállam, amelynek állampolgárságával az érintett személy rendelkezik, a nemzetközi szervezet és ezáltal a többi tagállam felé is jelezte a letartóztatás iránti megkeresés kétszeres büntetés tilalmának elvével való összeegyeztethetőségével kapcsolatos aggályait?
3) Ellentétes‑e az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével a büntetőeljárás azon tagállamokban történő megindítása és az azon tagállamokban történő ideiglenes letartóztatás, amelyeknek állampolgárságával az érintett személy nem rendelkezik, ha a büntetőeljárás megindítása, illetve az ideiglenes letartóztatás ellentétes a kétszeres büntetés tilalmának elvével?
4) Úgy kell‑e értelmezni a 2016/680 irányelvnek az SMVE 54. cikkével és a Charta 50. cikkével összefüggésben értelmezett 4. cikke (1) bekezdésének a) pontját és 8. cikkének (1) bekezdését, hogy a tagállamok kötelesek elfogadni azokat a jogszabályokat, amelyek biztosítják, hogy a büntetőjogi felelősségre vonhatóság megszűnését eredményező eljárás esetén a [Schengeni Megállapodás] egyik szerződő államában se legyenek tovább kezelhetők [az Interpol] főszabály szerint újabb büntetőeljáráshoz vezető vörös riasztásai (red notices)?
5) Megfelelő adatvédelmi szinttel rendelkezik‑e [az Interpolhoz] hasonló nemzetközi szervezet a 2016/680 irányelv 36. cikke szerinti megfelelőségi határozat és/vagy a 2016/680 irányelv 37. cikke szerinti megfelelő garanciák hiányában?
6) Csak akkor kezelhetik‑e tovább a tagállamok [az Interpolnál] harmadik államok által egy körözésben (vörös riasztás) feltüntetett adatokat, ha valamely harmadik állam olyan letartóztatás és kiadatás iránti megkeresést terjesztett a körözéssel, és olyan letartóztatást kért, amely nem ütközik az európai jogba, különösen a kétszeres büntetés tilalmának elvébe?”
21. A kérdést előterjesztő bíróság azt kérte, hogy a Bíróság az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság eljárási szabályzata 107. cikkének (1) bekezdésében előírt sürgősségi előzetes döntéshozatali eljárásban bírálja el. 2019. július 12‑i végzésével a Bíróság úgy határozott, hogy e kérelemnek nem kell helyt adni.
22. 2019. szeptember 5‑én az USA‑beli hatóságok kérésére az Interpol megszüntette a felperest érintő vörös riasztást.
23. A Bíróságnak az ezen esemény jelen eljárásra gyakorolt következményeire vonatkozó kérdésére 2019. november 11‑én adott válaszában a kérdést előterjesztő bíróság arról a szándékáról tájékoztatta a Bíróságot, hogy fenn kívánja tartani az előzetes döntéshozatal iránti kérelmet. A kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, hogy a felperes az alapeljárás tárgyának módosítását kérte. A felperes jelenleg azt kéri a kérdést előterjesztő bíróságtól, hogy kötelezze a Németországi Szövetségi Köztársaságot, hogy tegyen meg minden szükséges intézkedést i. annak megakadályozása érdekében, hogy az Interpol ugyanazon cselekményekre vonatkozóan új vörös riasztást tegyen közzé, és adott esetben ii. törölje az új vörös riasztást. A kérdést előterjesztő bíróság kifejti, hogy a nemzeti jog szerint a kereset tárgya módosítható és úgy tekinthető, mint amely egy korábbi kereset folytatását képező megállapítási keresetre („Fortsetzungsfeststellungsklage”) vonatkozik. A kérdést előterjesztő bíróság tehát úgy véli, hogy a feltett kérdések továbbra is relevánsak az előtte folyamatban lévő jogvita megoldása szempontjából.
24. A felperes, a BKA, a belga, a cseh, a dán, a német, a görög, a francia, a horvát, a holland, a lengyel, a román kormány és az Egyesült Királyság kormánya, valamint az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket a jelen eljárásban. A felperes, a BKA, a belga, a cseh, a dán, a német, a spanyol, a francia, a holland és a finn, kormány, valamint a Bizottság szóbeli érveket is előterjesztettek a 2020. július 14‑i tárgyaláson.
IV. Értékelés
25. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi a Bíróságtól, hogy ellentétes‑e az uniós joggal az, ha a tagállamok, amennyiben az Interpol valamely harmadik állam kérelmére vörös riasztást ad ki, és e riasztás olyan cselekményekre vonatkozik, amelyek tekintetében a ne bis in idem elve alkalmazható, i. az említett riasztást a körözött személy szabad mozgásának korlátozásával végrehajtják, és ii. e személynek a riasztásban foglalt személyes adatait tovább kezelik.
26. Elöljáróban hasznosnak bizonyulhat röviden elmagyarázni, hogy mi is egy vörös riasztás. Az IRPD 82. cikke szerint a vörös riasztásokat a büntetőügyekben nyomozási és vádemelési jogkörrel rendelkező nemzeti hatóságok vagy nemzetközi szervezetek kérésére teszik közzé, „annak érdekében, hogy felderítsék a körözött személy tartózkodási helyét és előmozdítsák az őrizetbe vételét, a letartóztatását, vagy a kiadatása, átadása vagy hasonló jogszerű intézkedés céljából korlátozzák a mozgását”. Az IRPD 87. cikke értelmében, ha felderítik a vörös riasztással érintett személy tartózkodási helyét, annak az országnak a hatóságai, ahol e személyt megtalálták, ennek tényéről kötelesek haladéktalanul tájékoztatni a megkereső hatóságot és az Interpolt, valamint „meg kell hozniuk minden egyéb, a nemzeti jog és az alkalmazandó nemzetközi szerződések által megengedett intézkedést, mint például a keresett személy ideiglenes letartóztatása vagy mozgásának felügyelete vagy korlátozása”.
27. A vörös riasztás kibocsátása tehát az Interpol részéről az Interpol egyik tagja által a többi taghoz intézett egyszerű segítségnyújtás iránti kérelem, amelynek célja, hogy megtalálják és – amennyiben lehetséges – korlátozzák egy körözött személy mozgását. A vörös riasztás nem minősül kiadatás iránti kérelemnek, és nem is indítja meg automatikusan a kiadatás iránti kérelmet, mivel azt adott esetben külön kell megfogalmazni. Mindazonáltal egyértelmű, hogy vörös riasztást kiadatási vagy hasonló eljárás lefolytatása céljából bocsátanak ki.
28. Ennek tisztázása után, illetve a jelen ügyben felmerült érdemi kérdések vizsgálata előtt még foglalkozni kell néhány eljárási kérdéssel.
A. A kérelem elfogadhatóságáról és annak szükségességéről, hogy továbbra is válaszolni kell az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre
29. Először is a BKA, valamint a belga, a cseh, a német, a görög, a holland kormány és az Egyesült Királyság kormánya kétségét fejezte ki az előzetes döntéshozatal iránti kérelem ab initio elfogadhatóságával kapcsolatban. Az e tekintetben kifejtett érveik négy kategóriába sorolhatók, lényegében azt sugallva, hogy: i. az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem pontosítja kellőképpen a releváns tényállást, ii. az alapeljárásban szereplő helyzet Németország területére korlátozódik, és semmilyen konkrét határon átnyúló elemet nem tartalmaz, iii. a kérdést előterjesztő bírósághoz benyújtott kereset elfogadhatatlan, és/vagy mindenképpen megalapozatlan, iv. e kereset visszaélésszerű, mivel a Németországon kívüli tagállamoknak a vörös riasztás alkalmazására vonatkozó hatáskörének vitatására irányul.
30. E kifogások számomra nem meggyőzőek.
31. Először is igaz, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat különösen szűkszavú. Mindazonáltal e határozat, a felek észrevételeivel kiegészítve, lehetővé teszi a Bíróság számára annak megértését, hogy a kérdést előterjesztő bíróság mit kérdez, és e kérdéseket miért teszi fel. Ennélfogva a Bíróság rendelkezésére állnak azok a ténybeli és jogi elemek, amelyek ahhoz szükségesek, hogy hasznos választ adhasson.
32. Másrészt az alapeljárás egyáltalán nem egy tisztán németországi, belső helyzetre vonatkozik. Egyfelől, bár a jogvita valóban egy Németországban lakóhellyel rendelkező német állampolgárt érint, aki vitatja a német hatóságok eljárását, e vitatás indokául az EUMSZ 21. cikk által biztosított szabad mozgáshoz való jogának az Unió egész területére kiterjedő állítólagos korlátozása szolgál. A Bíróság következetesen azt képviseli, hogy a szabad mozgáshoz való jogot biztosító rendelkezéseket, az EUMSZ 21. cikket is beleértve, tágan kell értelmezni.(5) Az a körülmény, hogy valamely uniós polgár a jogait esetleg (még) nem gyakorolta, nem jelenti azt, hogy a helyzetet tisztán belső helyzetnek kell tekinteni.(6) Nézetem szerint az a magánszemély, aki ténylegesen és őszintén élni kíván e szabadsággal, hivatkozhat az EUMSZ 21. cikkre.(7) A felperes esetében nyilvánvalóan ez a helyzet: az alapeljárást megelőzően, valamint annak ideje alatt végzett tevékenységei – különösen a BKA‑val és több más tagállam hatóságaival folytatott levélváltása – egyértelműen bizonyítják, hogy az e szabadság gyakorlására irányuló szándéka nem pusztán hipotetikus, illetve arra nem csupán eszközként hivatkozik.(8)
33. Másfelől a 2016/680 irányelv alkalmazhatósága nem korlátozódik a határokon átnyúló helyzetekre. Ami azt illeti, ugyanez vonatkozik mind a Charta 50. cikkére, mind pedig az SMVE 54. cikkére: mindkét rendelkezés nyilvánvalóan alkalmazható még abban az esetben is, ha valamely állampolgár a saját tagállamának hatóságaival áll szemben.
34. Harmadszor, nem a Bíróság feladata, hogy értékelje az alapkereset elfogadhatóságát, és még kevésbé, hogy állást foglaljon annak megalapozottsága tekintetében. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a nemzeti bíróság által saját felelősségére meghatározott jogszabályi és ténybeli háttér alapján – amelynek helytállóságát a Bíróság nem vizsgálhatja – az uniós jog értelmezésére vonatkozóan előterjesztett kérdések releváns voltát vélelmezni kell.(9) Az említett relevancia vélelme nem dönthető meg pusztán azon körülmény alapján, hogy az alapeljárás valamelyik fele bizonyos tényeket vitat, amelyek helytállóságának vizsgálata nem a Bíróság feladata, és amelyektől az említett eljárás tárgyának meghatározása függ.(10) Hasonlóképpen, e vélelmet nem dönti meg annak eshetősége, hogy a felperes a nemzeti bíróság előtti alapeljárásban végül pervesztes lesz, különösen, ha a Bíróság elfogadja a szóban forgó uniós jogi rendelkezések egy bizonyos értelmezését. Az elfogadhatóságnak az érdemi kérdésre adott esetleges negatív válasz miatti megtagadása ugyanis azt eredményezné, hogy úgymond a szekeret fogjuk a lovak elé.
35. Végezetül megjegyzem, hogy az alapeljárás a német hatóságok ellen irányul – amelyek a kérdést előterjesztő bíróság előtti eljárásban alperesként járnak el –, és az említett bíróság által abban az eljárásban hozott bármely határozat természetesen csak e hatóságok tekintetében vált majd ki joghatásokat. Az a körülmény, hogy a kérdést előterjesztő bíróság segítése érdekében a Bíróságnak az érintett uniós rendelkezésekből eredő kötelezettségeket Németországon kívüli tagállamok tekintetében is tisztáznia kell, nem kérdőjelezheti meg az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságát. Tény, hogy a Bíróság megtagadja a döntéshozatalt azokban a fiktív ügyekben, amelyeket kizárólag annak érdekében terjesztettek elő, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróság tagállamától különböző tagállamok uniós vonatkozású kötelezettségei tárgyában hozzon határozatot.(11) Mindazonáltal a jelen ügyben semmi sem utal arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtti jogvitát mesterségesen generálták volna annak érdekében, hogy a Bíróságot állásfoglalásra késztessék olyan értelmezési kérdésekről, amelyek objektíve nem szükségesek az említett jogvita elbírálásához. Ezenkívül az a tény, hogy a Bíróságnak egy tagállam jogaira vagy kötelezettségeire vonatkozó válasza (horizontális) következményekkel jár a többi tagállamra nézve, egyszerűen a tagállamok területén való szabad mozgással és a tagállamok közötti kölcsönös elismerés elemeivel kapcsolatos kérdések velejárója.
36. Másodszor a BKA, valamint a belga, a cseh, a német, a spanyol, a finn kormány és az Egyesült Királyság kormánya azt is előadja, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések mostanra hipotetikussá váltak. Azt állítják, hogy mivel az Interpol 2019 szeptemberében törölte az alapeljárás tárgyát képező vörös riasztást, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre már nem szükséges válaszolni a kérdést előterjesztő bíróság számára az előtte folyamatban lévő jogvita eldöntéséhez.
37. Mindazonáltal, amint az a fenti 23. pontban említésre került, a Bíróság erre vonatkozó kérdésére a kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, hogy a nemzeti jog értelmében a felperes módosíthatja kereseti kérelmeit, és e jogot ténylegesen gyakorolta. Így a kérdést előterjesztő bíróság előtti alapeljárás jelenleg (még) folyamatban van, és e bíróság álláspontja szerint annak kimenetele (továbbra is) az előterjesztett kérdések tárgyát képező uniós rendelkezések értelmezésétől függ.
38. Egyébiránt a kérdést előterjesztő bíróság utalt rá – anélkül, hogy azt a BKA vagy bármely más, észrevételt előterjesztő fél vitatta volna –, hogy a jogvita tárgyát képező vörös riasztást az eljárni jogosult amerikai hatóságok további kérelmére bármikor vissza lehet vezetni az Interpol rendszerébe.
39. A fentiekre tekintettel és figyelemmel az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek relevanciájának vélelmére, úgy vélem, hogy a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a vörös riasztás visszavonása ellenére nem vált okafogyottá.
B. Az ügy érdeméről
40. A jelen indítvány felépítése a következő. Az első, a második és a harmadik kérdéssel kezdem, amelyek mind a ne bis in idem elvének a jelen ügyben való alkalmazhatóságára vonatkoznak, és igenlő válasz esetén arra, hogy ebből milyen következmények származnak a többi tagállamra nézve az Interpol által kibocsátott vörös riasztás végrehajthatóságát illetően (1). Ezt követően megvizsgálom a negyedik, ötödik és hatodik kérdést, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazhatósága milyen következményekkel jár a körözött személy vörös riasztásban szereplő személyes adatainak kezelése tekintetében. Ugyanakkor csak a negyedik és a hatodik kérdésben felvetett problémákkal fogok foglalkozni (2), mivel úgy vélem, hogy az ötödik kérdés elfogadhatatlan (3).
1. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első, második és harmadik kérdés
41. Első, második és harmadik kérdésével, amelyeket a legcélszerűbb együttesen vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az SMVE‑nek a Charta 50. cikkével és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 54. cikke kizárja‑e, hogy a tagállam végrehajtsa az Interpol által valamely harmadik állam kérésére kibocsátott vörös riasztást, és ezáltal korlátozza valamely uniós polgár szabad mozgását, ha egy másik tagállam közölte az Interpollal (és ezáltal az Interpol többi tagjával is), hogy a riasztás olyan cselekményekkel kapcsolatos, amelyekre a ne bis in idem elve alkalmazható.
42. E kérdés megválaszolása érdekében először is meg kell vizsgálni, hogy egy olyan intézkedés, mint amelyet a müncheni ügyészség a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság egyetértésével a felperes tekintetében 2009‑ben elfogadott, önmagában eredményezheti‑e a ne bis in idem elvének alkalmazását (a). Ezt követően, amennyiben a ne bis in idem elvét valóban alkalmazni kell, megvizsgálom, hogy ez az elv akadályát képezheti‑e a harmadik állam részére történő kiadatásnak, megakadályozva ezzel az e célból hozott korlátozó intézkedések elfogadását (b). Ezután a jelen ügy tényleges esetével fogok foglalkozni, amelyben úgy tűnik, hogy a ne bis in idem elvének egy konkrét ügyre történő alkalmazását még nem állapították meg (c).
a) A ne bis in idem elvének a büntetőeljárás valamely bíróság ítéletétől eltérő okból történő megszüntetésére való alkalmazhatóságáról
43. Előzetesen meg kell vizsgálni, hogy az ügyész által a felperessel szemben 2009‑ben elfogadotthoz hasonló intézkedés egyáltalán kiválthatja‑e a ne bis in idem alkalmazását. Az SMVE 54. cikkének alkalmazhatósága azon feltétel fennállásától függ, hogy a személy cselekményét „a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírálták”, ami megakadályozza, hogy a többi tagállamban ugyanazon cselekmény miatt büntetőeljárást indítsanak.
44. Véleményem szerint az SMVE 54. cikkének hatálya alá tartozik az a határozat, amellyel az ügyész a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság egyetértésével, és azt követően, hogy a terhelt bizonyos feltételeknek eleget tett, a nemzeti jog alapján megszünteti a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot. E területen ugyanis már létezik állandó ítélkezési gyakorlat.
45. A Gözütok és Brügge ítéletben a Bíróság először foglalkozott a kérdéssel, majd úgy ítélte meg, hogy az SMVE 54. cikkében foglalt ne bis in idem elve „alkalmazandó a további büntetőeljárást kizáró eljárások – alapügyekhez hasonló – eseteiben is, amelyek során valamely tagállami ügyészség bírósági közreműködés nélkül dönt a tagállamban folyamatban lévő büntetőeljárás megszüntetéséről, miután az eljárás alá vont személy bizonyos kötelezettségeknek eleget tett, és – többek között – az ügyészség által meghatározott adott pénzösszeget megfizette”.(12)
46. E megállapításokat az SMVE 54. cikkére vonatkozó későbbi ítélkezési gyakorlat is megerősítette és pontosította. Az M ügyben hozott ítéletben a Bíróság hangsúlyozta, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazásához elsősorban az szükséges, hogy a büntetőjogi felelősségre vonhatóság véglegesen megszűnjön.(13) A Spasic ítéletben a Bíróság kiemelte annak jelentőségét, hogy a „végrehajtási feltételnek”, amely szerint a kiszabott büntetést „már végrehajtották, végrehajtása folyamatban van, vagy […] azt többé nem lehet végrehajtani”, teljesülnie kell annak elkerülése érdekében, hogy az Unió valamely tagállamában jogerős büntető ítélettel elítélt személyek elkerüljék a büntetést.(14)
47. Ezzel szemben a Bíróság a Miraglia ítéletben úgy találta, hogy az SMVE 54. cikke nem alkalmazható valamely tagállam igazságügyi hatóságainak az ügy befejezését azután megállapító határozatára, hogy az ügyészség – bármiféle érdemi értékelés nélkül – pusztán azon az alapon szüntette meg a büntetőeljárást, hogy egy másik tagállamban ugyanazon terhelt ellen ugyanazon cselekmények alapján büntetőeljárás indult.(15) Hasonlóképpen, a Turanský ítéletben a Bíróság megállapította, hogy az SMVE 54. cikkét nem kell alkalmazni az olyan rendőrségi határozatra, amellyel az ügy érdemi kivizsgálását követően, a bűncselekmény elkövetésével gyanúsított személlyel szembeni vádemelést megelőző szakban felfüggesztik a büntetőeljárást, ha a nemzeti jog szerint ez a felfüggesztő határozat nem szünteti meg véglegesen a büntetőjogi felelősségre vonhatóságot, és így nem képezi akadályát annak, hogy ebben az államban ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárást folytassanak le.(16)
48. A Kossowski ítéletben a Bíróság pontosította, hogy az ügyésznek a valamely személy ellen folytatott nyomozást – a nyomozás folytatása vagy a megszüntető végzés hatályon kívül helyezése lehetőségének fenntartásával, bármilyen büntetés kiszabása nélkül – lezáró határozata nem tekinthető jogerős határozatnak, amennyiben e határozat indokolásából kitűnik, hogy ezen eljárást részletes nyomozás lefolytatása nélkül szüntették meg.(17)
49. Összegezve, vannak egyrészt olyan, az adott bűncselekményre vonatkozó végleges határozatok (a bűncselekmény tényállási elemeinek megléte vagy hiánya, vagy más egyedi határozattípusok, amelyek bár nem tartalmaznak ilyen megállapítást, ugyanakkor az ügy tényleges rendezését jelentik), amelyek a nemzeti jog értelmében akadályát képezik annak, hogy ugyanazon cselekmény miatt ugyanabban a tagállamban, és így a többi tagállamban is, további büntetőeljárást indítsanak. Ezzel szemben léteznek a büntetőeljárás megszüntetésének más típusú esetei, illetve a büntetőeljárás megindítása mellőzésének esetei, amelyeket a rendőri hatóságok jellemzően nemzeti szinten alkalmaznak, és amelyek nem járnak ilyen következményekkel. Egy ilyen választóvonal inkább intuitív, és azt – tekintettel a tagállamok különböző szabályozásaira és eljárásaira – nehezen lehet kimerítő jelleggel meghatározni: ahhoz, hogy a ne bis in idem elve ténylegesen érvényesüljön, valamely tagállam részéről olyan végleges nyilatkozat szükséges, amely hitelt érdemlően körülhatárolja az idem mértékét, amely ezt követően kizárhatja a ne bis alkalmazását. Ha, képletesen szólva, ezt a teret szabadon hagyjuk, semmi nem akadályozza meg a többi tagállamot abban, hogy maguk is folytassanak nyomozást és büntetőeljárást.
50. Ezért a kérdést előterjesztő bíróság első kérdésére igenlő választ szükséges adni: in abstracto értékelve, az SMVE 54. cikkének hatálya alá tartozik az ügyésznek az ügy érdemi vizsgálatát követően és a hatáskörrel és illetékességgel rendelkező bíróság egyetértésével hozott olyan határozata, amellyel – azt követően, hogy a terhelt bizonyos feltételeknek eleget tett – jogerősen megszünteti a büntetőeljárást.
51. Mindazonáltal az a körülmény, hogy egy ilyen nemzeti határozat az SMVE 54. cikkének hatálya alá tartozik, és potenciálisan egyenértékű a Szerződő Felek egyikében jogerősen elbírált cselekménnyel, távol esik a kérdést előterjesztő bíróság által az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második és harmadik kérdésében felvetett lehetséges következményektől. Úgy tűnik, hogy különösen az ahhoz szükséges következő logikus lépés hiányzik, amely alapján felmerülhet az EUMSZ 21. cikk szerinti valamely kérdés: az egyik tagállam érintett hatóságának jogerős, hitelt érdemlő megállapítása, amely azonosítja a szóban forgó cselekményeket (az idem), és ezáltal ugyanazon cselekmények tekintetében az Unió területén kiváltja a ne bis alkalmazását, amelynek aztán bizonyos kihatásai lehetnek a harmadik államok részéről érkező kiadatás iránti megkeresésekre.
52. Mindazonáltal, figyelemmel a felek észrevételeire és az azok alapján a tárgyaláson lezajlott vitára, pillanatnyilag elfogadom a kérdést előterjesztő bíróság által feltett második és harmadik kérdésben szereplő ténybeli és jogi feltevéseket. Különösen, válaszul a harmadik kérdésre, ellentétes lenne‑e az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével – a további büntetőeljárás más tagállamokban történő indításának tilalma mellett – a harmadik államnak történő esetleges jövőbeli kiadatás miatti ideiglenes letartóztatás a többi tagállamban, ha az adott ügyben alkalmazandó lenne az SMVE 54. cikke?
53. Véleményem szerint az lenne.
b) A ne bis in idem mint a kiadatás (vagy a kiadatási letartóztatás) akadálya
54. Nyilvánvaló kapcsolat áll fenn a ne bis in idem elve és a személyek EUMSZ 21. cikkben kimondott szabad mozgáshoz való joga között. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint „az SMVE 54. cikkének célja annak elkerülése, hogy valaki ellen a szabad mozgáshoz való jogának gyakorlása következtében ugyanazon cselekmény alapján több [szerződő] államban is büntetőeljárást lehessen indítani […] Ez a rendelkezés biztosítja azon személyek háborítatlanságát, akiknek az ügyét – az ellenük indított büntetőeljárás eredményeként – jogerősen elbírálták. E személyek anélkül mozoghatnak szabadon, hogy félniük kellene attól, hogy ugyanazon cselekmény miatt újabb büntetőeljárást indítanak ellenük egy másik részes államban”.(18)
55. Az ilyen nyilatkozatok harmadik államok kiadatás iránti esetleges megkereséseire való alkalmazása számomra egyértelmű. Ennek logikája az „egységes” fellépésben áll. Az ugyanazon cselekmény miatt valamely tagállamban a büntetőjogi felelősségre vonhatóság megszűnését eredményező határozatnak a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló egy és ugyanazon térségen belül máshol is ugyanazokat a joghatásokat kell kiváltania, mint amelyekkel az egy és ugyanazon nemzeti jogrendszeren belül járna.
56. Ráadásul, ha létezik egy ilyen belső terület, annak kell hogy legyenek külső következményei is. Valamely tagállam tehát az Interpol által kibocsátott vörös riasztással érintett személyt nem tartóztathatja le, nem veheti ideiglenesen fogva tartásba, illetve nem fogadhat el más, e személy szabad mozgását korlátozó intézkedést, ha hitelt érdemlően megállapítást nyert, hogy e személy ugyanazon cselekményét egy másik tagállamban már jogerősen elbírálták. Az ilyen intézkedés ellentétes lenne az SMVE 54. cikkével, mivel jelentősen korlátozná az EUMSZ 21. cikkben biztosított jogot. Valamely jogi térség egy jogi térséget jelent, mind belső, mind külső téren.
57. A jelen eljárásban észrevételeket előterjesztő egyes kormányok azonban nem értenek egyet e következtetéssel, és három kifogást hoznak fel ezen állítással szemben. Egyrészt úgy vélik, hogy ez a következtetés az SMVE 54. cikkének túlságosan tág értelmezésén alapul. Álláspontjuk szerint e rendelkezés szűkebb hatállyal rendelkezik, mivel csak a valamely tagállam által maga lefolytatott büntetőeljárás tartozik alá, a büntetőjogi felelősségre vonást valamely harmadik országban lehetővé tévő kiadatási letartóztatás azonban nem (1). Következőleg azzal érvelnek, hogy egy ilyen értelmezés a Schengeni Megállapodás extraterritoriális alkalmazásának felelne meg (2), amely ily módon feszültséget okozna a tagállamok, valamint az Unió által a kétoldalú kiadatási megállapodások, különösen az Egyesült Államokkal kötött kétoldalú kiadatási megállapodások alapján vállalt nemzetközi jogi kötelezettségek tekintetében (3).
58. Az alábbi pontokban egymás után kitérek ezen érvekre.
1) A „büntetőeljárás” fogalma
59. Egyrészt egyes észrevételeket előterjesztő kormányok azzal érvelnek, hogy bár a ne bis in idem elvével ellentétes, ha valamely személyt „büntetőeljárás” alá vonnak, ugyanezen elv nem zárja ki, hogy valamely személlyel szemben az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban megjelölt intézkedésekhez hasonló intézkedéseket hozzanak. Álláspontjuk szerint ezeket az intézkedéseket nem a „büntetőeljárás” részének, hanem olyan „biztosítási intézkedéseknek” kell tekinteni, amelyek célja, hogy segítséget nyújtsanak egy másik államnak, ahol majd a büntetőeljárást lefolytatják.
60. Az SMVE 54. cikkének ilyen értelmezése némiképp formálisnak tűnik. Nem látok egyetlen olyan szövegbeli, kontextuális vagy teleologikus elemet sem, amely alátámasztaná azt a koncepciót, amely szerint a „büntetőeljárás” kizárólag azokat a büntetőjogi eljárásokat foglalja magában, amelyekre „elejétől a végéig” egy és ugyanazon államban kerül sor, és amelyeket kivétel nélkül annak az államnak kell lefolytatnia.
61. Az SMVE 54. cikkének szövege nem írja elő, hogy a tilalmazott későbbi büntetőeljárásnak egy másik Szerződő Fél által lefolytatott büntetőeljárásnak kell lennie. E rendelkezés megakadályoz mindenféle büntetőeljárást egy másik Szerződő Fél területén, ily módon szövegét tekintve megvalósítja az e tagállamban a más államok nevében végzett eljárási cselekményekben való bármely territoriális részvétel tilalmát.
62. Továbbá nem kétséges, hogy az olyan intézkedések, mint a letartóztatás vagy az ideiglenes fogva tartás – azon kívül, hogy a „büntetőjogi jellegük” megállapításához első ránézésre megfelelnek az úgynevezett „Engel‑kritériumoknak”(19) –, lehetővé teszik, hogy a körözött személyt egy harmadik államban vonják büntetőeljárás alá. Másként fogalmazva, ezek az intézkedések olyan, esetleg különböző államokban végzett cselekmények folyamatába illeszkednek, amelyek révén a körözött személyt valamely büntetőjogi vád miatt jogi eljárás alá vonják.
63. A vörös riasztást végrehajtó uniós tagállam a büntetőeljárást lefolytató állam „meghosszabbított kezeként” jár el. E tagállam ténylegesen egy másik állam nevében és érdekében jár el, ami végső soron lehetővé teszi, hogy a körözött személyt egy harmadik ország (bűnüldözési) hatáskörébe utalja. Ilyen körülmények között azzal érvelni, hogy egy ilyen cselekmény nem illeszkedik a valamely harmadik ország által indított (általában folyamatban lévő) büntetőeljárásba, olyan lenne, és elnézést, hogy egy ilyen vészjósló, ám helyénvaló büntető anyagi jogi analógiával élek, mint ha valamely személy abból a célból történő lekötözése és átadása, hogy őt egy harmadik fél leszúrja, nem minősülne szándékos emberölésnek (sem bűnrészességnek, sem társtettességnek), hanem mindössze a kést tartó másik személy segítését szolgáló „biztosítási intézkedést” valósítana meg.
64. A célkitűzések szintjén, mivel az SMVE 54. cikke többek között az uniós polgárok szabad mozgásának védelmére irányul,(20) minden más értelmezés nehezen lenne összeegyeztethető ezzel a célkitűzéssel, valamint az alapvető jogok kontextusával, amelybe e rendelkezés a Charta 50. cikkével együtt illeszkedik. A kiadatás céljából letartóztatásban vagy ideiglenes fogva tartásban lévő személy számára, miközben megilleti őt a ne bis in idem elvének alkalmazása, nem biztosított – a Bíróság szavaival élve – a „háborítatlansága”, illetve az, hogy az Unió területén „szabadon mozoghat”.
65. A Charta 50. cikkében előírt ezen elvnek a Bíróság általi értelmezése ezt szintén megerősíti. E rendelkezéssel kapcsolatban a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint „a ne bis in idem elve tiltja az e cikk értelmében büntető jellegű eljárások és szankciók halmozását ugyanazon cselekmények miatt ugyanazon személlyel szemben”.(21) Ennek megfelelően az SMVE 54. cikke a valamely személy büntetőjogi felelősségre vonásával kapcsolatos eljárási cselekmények végzését is tiltja.
2) Az „extra‑Schengen” (a schengeni térségen kívüli) alkalmazás
66. Másrészt egyes kormányok azt sugallják, hogy az SMVE 54. cikke csak a „schengeni térségen belül” alkalmazandó, és nem szabályozza azokat a helyzeteket, amelyekben valamely személy cselekményét harmadik államban bírálták el vagy bírálhatják el. Másként fogalmazva, az SMVE 54. cikke a Szerződő Feleket csak a kölcsönös kapcsolataik tekintetében kötné, a harmadik államokkal fennálló kapcsolataikban (amelyek a nemzeti és a nemzetközi jog hatálya alá tartoznak) azonban nem. Ezt az álláspontot tovább erősíti az a körülmény, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok közötti kiadatási megállapodás(22) nem ír elő feltétlen kizáró okot arra az esetre, ha a ne bis in idem elve alkalmazandó. Erre vonatkozó kifejezett rendelkezés hiányában a kérdés a tagállamok hatáskörébe tartozik, amelyet tehát szabadon szabályozhatnak, különösen kétoldalú megállapodások útján.
67. Az ezen érvekben szereplő számos egyedi javaslattal csakis egyet tudok érteni. Ugyanakkor egyáltalán nem értek egyet azok összevonásával és az azok alapján levont következtetésekkel.
68. Mindenekelőtt kétségtelenül igaz, hogy a Schengeni Megállapodás nem alkalmazandó harmadik országokra. Kétségkívül vonatkozik azonban azokra az esetekre, amikor a Szerződő Felei a saját területeiken harmadik államok érdekében eljárnak. Ezt meghaladóan ez az érv nagymértékben fedi az előző részben kifejtett érvet: az, hogy egy másik tagállam területén el kell kerülni a kétszeres büntetést, szélesebb körű, mint az említett tagállam területén és által lefolytatott büntetőeljárás elkerülése. Ez jogszabályi, valamint rendszertani és logikai szempontból is magában foglalja a Szerződő Fél területén a büntetőeljárás harmadik fél általi lefolytatását elősegítő cselekményeket.
69. E következtetést megerősíti továbbá az SMVE 54. cikkének a Charta fényében történő értelmezése. A Charta 50. cikke a ne bis in idem elvét alapjogi szintre emeli, mivel úgy rendelkezik, hogy „[s]enki sem vonható büntetőeljárás alá és nem büntethető olyan bűncselekményért, amely miatt az Unióban a törvénynek megfelelően már jogerősen felmentették vagy elítélték”.(23) Értelemszerűen a „senki” jelentése „senki” kell hogy legyen, bármiféle területi korlátozás nélkül, nem pedig „senki, kivéve azon magánszemélyeket, akiket az Unió területén kívül vontak büntetőeljárás alá”.
70. Ugyanis a Charta 50. cikkének meglehetősen furcsa értelmezését adná, ha ennek az alapvető jognak a jelentősége és a hatálya a tagállami hatóságok szempontjából megállna az Unió külső határán. E körülmény nemcsak veszélyeztetné az alapvető jogok hatékony védelmét, mivel elősegítené annak kijátszását, hanem ennek a tagállamok szuverenitása és büntetőjogi igénye (ius puniendi) szempontjából is kevés értelme lenne: ha a ne bis in idem elve elegendő ahhoz, hogy megakadályozzon valamely tagállamot abban, hogy közvetlenül gyakorolja a büntetőjogi hatáskörét (azaz hogy valamely személlyel szemben maga folytasson le büntetőeljárást), miként fordulhatna elő, hogy ez ne lenne elegendő annak megakadályozására, hogy ugyanazon tagállam valamely harmadik állam büntetőjogi hatáskörének gyakorlása érdekében eljárjon? Miért kellene erősebben védeni a harmadik államok büntetőjogi igényét, mint a tagállamokét?
71. E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Petruhhin ítéletben(24) és a Pisciotti ítéletben(25) a Bíróság kimondta, hogy az olyan uniós polgár helyzete, akivel szemben harmadik állam kiadatás iránti kérelmet terjesztett elő, és aki élt az Unión belüli szabad mozgáshoz való jogával, az EUMSZ 21. cikk hatálya alá, következésképpen pedig a Charta 51. cikkének (1) bekezdése értelmében vett uniós jog hatálya alá tartozik. Ugyanennek a logikának kell érvényesülnie annak az uniós polgárnak a tekintetében is, aki ténylegesen és őszintén arra törekszik, hogy éljen e szabadsággal.(26) Ezért, ha a felperes helyzete a szabad mozgását akadályozó tényező okán a Charta hatálya alá tartozik, a Charta 50. cikkében előírt jog szintén alkalmazandó az adott helyzetre.
72. A felperes helyzete, aki a letartóztatás, valamint annak veszélye miatt, hogy őt esetleg később kiadják valamely harmadik államnak, nem mozoghat Németországból az Unió más tagállamaiba, különösen hasonlít a Bíróság által a Schottöfer ítéletben már megvizsgált helyzethez.(27) Ebben az ügyben megtagadták a harmadik államba (az Egyesült Arab Emírségekbe) történő kiadatást, mivel a szóban forgó személyt halálbüntetés fenyegette. A jelen ügyben a ne bis in idem elve alapján ki kellene zárni az olyan letartóztatást vagy hasonló intézkedést, amely valamely harmadik államba (az Egyesült Államokba) történő későbbi kiadatás célját szolgálja.
73. Végezetül mindössze megemlítem, hogy a Charta rendelkezései közül nem csupán az 50. cikk releváns egy a jelen ügyhöz hasonló esetben. Közelebbről, az SMVE 54. cikkének megszorító értelmezése többek között a Charta 6. cikke (szabadság és biztonság) és 45. cikke (a mozgás szabadsága) alapján is problémákat okozhat. E rendelkezések, bár azokat a kérdést előterjesztő bíróság nem említi, ugyanannyira relevánsnak tűnnek a jelen ügyben. Véleményem szerint nem nyilvánvaló, hogy az e rendelkezések által biztosított jogokba való, a vörös riasztás végrehajtása érdekében elfogadott korlátozó intézkedések által kiváltott beavatkozást olyannak lehetne tekinteni, mint amely megfelel a Charta 52. cikkének (1) bekezdésében foglalt követelményeknek, ha a szóban forgó személyt például már felmentették bizonyos büntetőjogi vádak alól, vagy teljes mértékben letöltötte a vele szemben kiszabott büntetést.
3) Az Unió és a tagállamok kétoldalú nemzetközi jogi kötelezettségei
74. Harmadszor, elismerem, hogy bizonyos jelentőséggel bír – legalábbis első ránézésre – az egyes beavatkozók arra alapított érve, hogy a ne bis in idem elve nem minősül feltétlen kizáró oknak az EU–USA megállapodás értelmében. Nem észszerűtlen azt állítani, hogy ha az uniós jogalkotó a ne bis in idem elvének „extra‑Schengen” hatályt kívánt volna tulajdonítani, egy ad hoc jellegű megtagadási okot esetleg bele kellett volna foglalni a megállapodásba.
75. Ugyanakkor alaposabb vizsgálatot követően ez az érv egyáltalán nem meghatározó. Elöljáróban, aligha kell kiemelni, hogy számos oka lehet annak, hogy az adott kérdés tekintetében hiányzik valamely konkrét rendelkezés, ilyen ok lehet például, ha azt az USA‑beli hatóságok nem kívánták elfogadni.(28) Ami még fontosabb, figyelemmel kell lenni az EU–USA megállapodás 17. cikkének (2) bekezdésére, amely szerint „[a]mennyiben a megkeresett államot alkotmányos elvei vagy a végső, kötelező bírósági határozatok esetleg megakadályozzák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és ezen ügy megoldását e megállapodás vagy az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem írja elő, a megkeresett és a megkereső állam között konzultációkat kell folytatni. [helyesen: Amennyiben a megkeresett államot az alkotmányos elvei vagy végleges, rá nézve kötelező bírósági határozatok akadályoznák kiadatási kötelezettsége teljesítésében, és e tekintetben sem e megállapodás, sem az alkalmazandó kétoldalú szerződés nem nyújt megoldást, a megkeresett és a megkereső állam konzultációt folytat.]”.
76. E rendelkezés arra utal, hogy a Szerződő Felek tisztában vannak vele, hogy a saját jogrendjükön belül egyes alkotmányos alapelvek vagy jogerős bírósági határozatok őket esetleg „megakadályozzák kiadatási kötelezettség[ük] teljesítésében”, annak ellenére, hogy a felek nem állapodtak meg abban, hogy ez feltétlen kizáró ok alapjául szolgál.(29) Önmagában az a körülmény, hogy egy ilyen elv vagy határozat nem zárja ki automatikusan a kiadatást, hanem arra is szükség van, hogy a hatóságok kezdeményezzék a megállapodásban előírt konzultációs eljárást, egyáltalán nem változtat e jogi akadály fennállásán (és kötelező erején).
77. Ebben az összefüggésben nem releváns a több kormány által hivatkozott azon körülmény sem, amely szerint, mivel az EU–USA megállapodás nem szabályozza a kiadatást azokban az esetekben, amikor a ne bis in idem elve alkalmazható, e kérdésre a jog jelenlegi állása szerint kizárólag a nemzeti jog az irányadó. Ennek keretében a német kormány azt is előadta, hogy az SMVE 54. cikkének tág értelmezése hátrányos következményekkel járna az uniós tagállamok és a harmadik államok közötti kapcsolatokra nézve, mivel megnehezítené, sőt, akár lehetetlenné is tenné, hogy tiszteletben tartsák azokat a nemzetközi megállapodásokat, amelyeknek részesei (valamint közvetett módon megfeleljenek a pacta sunt servanda elvnek).
78. Tény, hogy az adott tárgyra vonatkozó uniós szabályozás hiányában a kiadatással kapcsolatos szabályok tagállami hatáskörbe tartoznak.(30) Mindazonáltal az uniós jog hatálya alá tartozó helyzetekben a vonatkozó nemzeti szabályokat az uniós joggal, és különösen az EUMSZ 21. cikkben biztosított szabadságokkal összhangban kell alkalmazni.(31)
79. A Bíróság már 1981‑ben kimondta, hogy „a büntető jogszabályok és a büntetőeljárás szabályai továbbra is a tagállamok hatáskörébe tartoznak. Mindazonáltal […] a közösségi jog e téren bizonyos korlátokat is támaszt azon ellenőrző intézkedések tekintetében, amelyeket a tagállamok számára az áruk és személyek szabad mozgásával kapcsolatban lehetővé tesz”.(32) Ennek még inkább igaznak kell lennie megközelítőleg 40 évvel később, amikor valamennyi tagállam elkötelezte magát amellett, hogy „egy belső határok nélküli, a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló olyan térséget kínál polgárai számára, ahol a személyek szabad mozgásának biztosítása” megvalósul.(33)
80. Következésképpen az Unió tagállamai továbbra is szabadon szabályozhatják ezt a területet, és ezzel összefüggésben szabadon köthetnek kétoldalú (vagy többoldalú) megállapodásokat harmadik államokkal. Ez azonban csak annyiban jogszerű, amennyiben nem fogadnak el az uniós jogból eredő kötelezettségekkel összeegyeztethetetlen kötelezettségvállalásokat. Elviekben a tagállamok a harmadik országokkal kötött megállapodások révén – még a nemzeti hatáskörbe tartozó területeken és az EUMSZ 351. cikk sajátos összefüggésein kívül – sem kerülhetik meg az uniós jogból eredő kötelezettségeiket, illetve azoktól nem térhetnek el. Ez fő szabály szerint megkérdőjelezné az uniós jog elsőbbségének elvét.(34)
81. E megfontolások különös jelentőséggel bírnak a jelen ügyben, amely a Chartában foglalt egyik jogra vonatkozik. A Bíróság következetesen megállapította, hogy az Európai Uniónak a nemzetközi jog tiszteletben tartásával kell gyakorolnia hatásköreit, és az e hatáskörök alapján elfogadott jogi aktust a nemzetközi jog releváns szabályai alapján kell értelmezni és – adott esetben – a hatályát behatárolni.(35) A Bíróság ugyanakkor szintén egyértelművé tette, hogy a nemzetközi jog uniós joggal szembeni elsőbbsége nem terjed ki az elsődleges uniós jogra, és különösen nem az uniós jog általános elveire, amelyeknek az alapvető jogok részüket képezik.(36) Ebből következően sem az Unió, sem a tagállamok (feltéve, hogy az európai uniós szerződések hatálya alatt járnak el) nem indokolhatnák az alapvető jogok esetleges megsértését azzal, hogy egy vagy több nemzetközi szerződés vagy egyezmény betartására vonatkozó kötelezettségüket teljesítették.
82. Mindenesetre az az érv, amely szerint az SMVE 54. cikkének itt javasolt értelmezése megnehezítené, sőt lehetetlenné tenné a tagállamok számára a pacta sunt servanda elv tiszteletben tartását, legalábbis ami az Interpol egyezményt illeti, nem tűnik helytállónak. Az Interpol által kiadott vörös riasztás nem kötelezi a tagjait arra, hogy minden körülmények között letartóztassák a körözött személyt, vagy e személy szabad mozgását korlátozó intézkedéseket fogadjanak el. Az IRDP 87. cikkének megfelelően tájékoztatniuk kell az Interpolt és a megkereső államot, amikor a körözött személy a területükön tartózkodik, de minden más intézkedést, beleértve az e személy szabad mozgását korlátozó intézkedéseket is, csak annyiban kell meghozniuk, amennyiben azt „a nemzeti jog és az alkalmazandó nemzetközi szerződések lehetővé teszik”.(37) E rendelkezés ugyanis a körözött személy „felügyeletére” is vonatkozik, mint az e személy mozgását korlátozó intézkedések lehetséges alternatívájára. Ezenkívül, amint az a fenti 27. pontban említésre került, a vörös riasztás egyáltalán nem kötelezi az államot arra, hogy kiadja a vörös riasztással érintett személyt. Ehhez az Interpol szabályai által nem szabályozott külön kérelemre van szükség.
83. Következésképpen az a véleményem, hogy az SMVE 54. cikke alkalmazható azokra a helyzetekre, amelyekben valamely személy cselekményét harmadik államban bírálták el vagy bírálhatják el. Amennyiben az egyik tagállam horizontális szinten hitelt érdemlően ellenőrizte a ne bis in idem elvének alkalmazhatóságát, ez az elv megóvja az érintett személyt attól, hogy őt ugyanazon cselekmény miatt bármely másik tagállam kiadja. Ez az a dimenzió, amelyben a ne bis in idem elve és a kölcsönös elismerés működik: a második (vagy a harmadik vagy negyedik) tagállam köteles elismerni és elfogadni azt a tényt, hogy az első tagállam megvizsgálta a kiadatási kérelmet, meggyőződött arról, hogy valóban azonosság áll fenn az Unióban meghozott korábbi büntetőítélet és azon cselekmény vagy cselekmények között, amelyre vonatkozóan a kiadatást kérték, és arra a következtetésre jutott, hogy e cselekmények tekintetében a ne bis in idem elve alkalmazandó, és ennek alapján elutasította a kiadatás iránti kérelmet.(38)
84. Ennek fényében a kiadatási kérelemmel elsőként megkeresett tagállam általi, a ne bis in idem kiadatási akadály fennállásának megítélése végső soron köthetné az ugyanazon személlyel szembeni későbbi kiadatási kérelemmel megkeresett többi tagállamot. E vetületen belül azonban, és ellentétben az ebben a szakaszban több beavatkozó által előterjesztett számos nemzetközi jogi és politikai érvvel, nem vonatkozik korlátozás (közvetlen semmiképpen sem) a kétoldalú megállapodásokra, illetve a tagállamok nemzetközi jogi kötelezettségeire. Ezek bizonyosan alkalmazhatók, ha a tagállam valóban az első állam, amely foglalkozik a kérdéssel. Ehhez mindössze el kell elfogadni egy az Unión belül valamely másik tagállam által azonos tárgyban már meghozott határozatot. E határozat meghozatalát követően és a kiadatási kérelem elutasítása esetén az uniós polgárt bizonyos fokú „védelmi háló” illeti meg az Unión belül, mivel ezen uniós polgár anélkül jogosult szabadon mozogni az Unió területén, hogy tartania kellene attól, hogy vele szemben ugyanazon cselekmény vagy cselekmények miatt büntetőeljárást indítanak.
2. Ha a ne bis in idem elvének konkrét alkalmazását egy adott ügyben nem állapították meg
85. A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlata szerint az SMVE 54. cikke feltételezi, hogy a szerződő államok kölcsönös bizalommal viseltetnek egymás büntető igazságszolgáltatási rendszerei iránt, illetve hogy mindegyikük elfogadja a másik szerződő államban érvényben lévő büntető jogszabályok alkalmazását, még akkor is, ha saját nemzeti jogának alkalmazása eltérő eredményre vezetne. E kölcsönös bizalom azt feltételezi, hogy a második szerződő állam hatáskörrel rendelkező, érintett hatóságai a nekik továbbított formában elfogadják az első szerződő államban meghozott jogerős határozatot.(39)
86. A Bíróság ugyanakkor egyértelművé tette, hogy az említett kölcsönös bizalom csakis akkor lehet eredményes, ha a második szerződő állam az első szerződő állam által közölt iratok alapján megbizonyosodhat arról, hogy az első szerződő állam hatáskörrel rendelkező hatóságai által hozott, érintett határozat valóban olyan jogerős határozatnak minősül, amely az ügy érdemi értékelésén alapul.(40)
87. Ezek az elvek a jelen ügyben különös jelentőséggel bírnak. Az ügy irataiból ugyanis – amelyet kiegészítettek a BKA és a német kormány által tett hasznos pontosítások – kitűnik, hogy a mai napig nem született végleges döntés, még kevésbé bírósági döntés azzal kapcsolatban, hogy azok a vádak, amelyek miatt az Interpol vörös riasztást bocsátott ki a felperessel szemben, ugyanazon cselekményekre vonatkoznak‑e, mint amelyeket a felperes tekintetében Münchenben jogerősen elbíráltak. Nincs tehát olyan hitelt érdemlő megállapítás, amely alapján a ne bis in idem elve ténylegesen alkalmazható lenne az alapeljárás felperesének esetében.
88. Amint azt a BKA észrevételeiben kifejtette, a jelen ügyben nem volt szükség ilyen megállapításra. Tekintettel az alapeljárás felperesének állampolgárságára, a BKA semmilyen intézkedést nem hozott annak érdekében, hogy a vörös riasztás érvényesüljön a Németországi Szövetségi Köztársaság területén. Tudomásom szerint, figyelemmel a német állampolgárok kiadatásának a módosított, 1949. május 23‑i Grundgesetz für die Bundesrepublik Deutschland (a Németországi Szövetségi Köztársaság alaptörvénye) 16. cikkének (2) bekezdésében kimondott tilalmára, a BKA minden olyan esetben így jár el, amikor a vörös riasztás olyan német állampolgárt érint, akit a ne bis in idem esetleges alkalmazhatóságától függetlenül semmiképpen nem lehetne kiadni valamely Unión kívüli államba.
89. Ez megmagyarázza, hogy második kérdésében a kérdést előterjesztő bíróság miért keresi arra a választ, hogy a tagállamok végrehajthatnak‑e egy vörös riasztást, ha egy másik tagállam közölte az Interpollal, és így az Interpol többi tagjával is, a ne bis in idem alkalmazhatóságával kapcsolatos „aggályait” („Bedenken” az előzetes döntéshozatal iránti eredeti kérelemben). Az Interpol által 2013‑ban közzétett vörös riasztás kiegészítésének szövege ezt az álláspontot tükrözi. Ezt a következőképpen szövegezték meg: „A wiesbadeni [nemzeti iroda] úgy véli, hogy a kétszeres büntetés tilalmát kell alkalmazni, mivel a vörös riasztás alapjául szolgáló (sic) vádak megegyeznek azzal a bűncselekménnyel, amely miatt a müncheni ügyészség eljárást folytatott az érintett személlyel szemben, és amely eljárást megszüntettek.”(41)
90. Az a körülmény, hogy egy nemzeti rendőrtiszt által az Interpol adatbázisába beillesztett elektronikus jelzésen („e‑sticker”) kívül végleges és hitelt érdemlő módon sem a cselekményt nem azonosították, sem a ne bis in idem alkalmazását nem állapították meg ugyanezen cselekmények tekintetében, az események időbeli sorrendjéből is következik: az ügyész a szóban forgó határozatát 2009‑ben hozta meg; a vörös riasztást az Interpol 2012‑ben tette közzé; a felperes pedig 2017‑ben fordult a kérdést előterjesztő bírósághoz. Semmilyen eljárás ügyiratában, sem Németországban, sem az Unió más tagállamában,(42) nincsen nyoma annak, hogy felmerült volna a ne bis in idem elve esetleges alkalmazhatóságának kérdése, és arról döntés született volna.
91. Ennélfogva, habár – a fentiekben előadottak szerint – úgy tűnik, hogy az SMVE 54. cikke elméletileg alkalmazandó egy olyan helyzetre, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, annak kérdését, hogy a szóban forgó két eljárás ugyanarra a cselekményre vonatkozik‑e, Németország vagy az Unió más tagállamának eljárni jogosult hatóságai láthatóan (még) nem döntötték el, legkevésbé jogerősen. Következésképpen nem létezik – legalábbis jelenleg – olyan határozat, amelyet más tagállamok a kölcsönös bizalom elvére tekintettel a saját határozataikkal egyenértékűnek ismerhetnének vagy fogadhatnának el, illetve egyenértékűnek lennének kötelesek elismerni vagy elfogadni.
92. Ilyen körülmények között úgy tűnik számomra, hogy semmi sem akadályozza meg a Németországon kívüli tagállamokat abban, hogy a felperessel szemben végrehajtsák az Interpol által kibocsátott vörös riasztást. A valamely tagállam rendőri hatóságai által a ne bis in idem elv alkalmazhatóságával kapcsolatban megfogalmazott puszta aggodalmak nem tekinthetők az SMVE 54. cikke szempontjából annak végleges megállapításának, hogy ez az elv valóban alkalmazható.
93. Természetesen tisztában vagyok a felperes kellemetlen helyzetével. Az előző részben ismertetett és a felperes által alkalmazni kért jogkövetkezmények azonban csak egy ilyen értelemben hozott megfelelő határozathoz fűződhetnek. A védelem és a büntetlenség között egyensúlynak kell fennállnia. A Bíróság már kimondta, hogy az SMVE 54. cikkének „nem célja, hogy megvédje a gyanúsítottat attól, hogy vele szemben ugyanazon cselekmény miatt több szerződő államban egymást követő nyomozást folytassanak”.(43) Ennélfogva e rendelkezést „nem csupán a személyek szabad mozgása biztosításának szükségessége fényében kell értékelni, hanem a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belüli bűnmegelőzés és bűnüldözés elősegítésének fényében is”.(44) A Bíróság a Petruhhin ítéletben és a Pisciotti ítéletben hangsúlyozta, hogy a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségen belül elfogadott uniós intézkedéseknek össze kell hangolniuk a személyek szabad mozgásával kapcsolatos igényeket a bűnmegelőzést és bűnözés elleni harcot szolgáló megfelelő intézkedések elfogadásának szükségességével. Az uniós aktusoknak különösen törekedniük kell arra is, hogy a bűncselekményt elkövető személyek büntetlenségének kockázatát el tudják kerülni.(45)
94. E megfontolásokat tükrözi az eljárás. Az SMVE tartalmaz egy olyan helyzetre vonatkozó konkrét rendelkezést, amelyben kétség merül fel azzal kapcsolatban, hogy valamely szerződő államban büntetőeljárás alá vonható személy e tekintetben ténylegesen hivatkozhat‑e a ne bis in idem elvére. Az SMVE 57. cikke szerint „ [h]a egy Szerződő Fél egy személyt bűncselekmény elkövetésével gyanúsít, és e Szerződő Fél eljárni jogosult hatóságai szerint alaposan feltehető, hogy a gyanúsítás e személy ugyanazon cselekményével kapcsolatos, amelyet egy másik Szerződő Félnél már jogerősen elbíráltak, ezek a hatóságok – ha szükségesnek látják – a vonatkozó információk érdekében megkeresik annak a Szerződő Félnek az eljárni jogosult hatóságait, amelynek területén már határozatot hoztak. A kért információkat a lehető legrövidebb időn belül rendelkezésre bocsátják, és a továbbiakban a folyamatban lévő eljárás során figyelembe veszik.” E rendelkezés ebben a szövegkörnyezetben az EUSZ 4. cikk (3) bekezdésében foglalt lojális együttműködés elvének megtestesülése.
95. Ennélfogva, ha vannak arra utaló jelek, hogy a ne bis in idem elve esetleg alkalmazható azon vádak tekintetében, amelyek alapján az Interpol egy uniós polgárral szemben vörös riasztást adott ki, elvárható a többi tagállam hatóságaitól, hogy – amennyiben az adott személyt megtalálják a saját területükön – az SMVE 57. cikkével összhangban i. haladéktalanul intézkedjenek a helyzet tisztázása érdekében, és ii. megfelelően figyelembe vegyék a másik tagállam által rendelkezésre bocsátott információkat. Amint az a fenti 85. pontban említésre került, a Bíróság már egyértelművé tette, hogy a tagállamok számára lehetőséget kell biztosítani arra, hogy az azon tagállam által benyújtott dokumentumok alapján, amelyben a személy cselekményét elbírálták, meggyőződhessenek arról, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazási feltételei teljesülnek‑e.
96. Amíg az illetékes tagállami hatóságok nem tudták ellenőrizni, hogy a ne bis in idem elve alkalmazható‑e, nyilvánvalóan fel kell őket hatalmazni arra, hogy végrehajtsák a vörös riasztást, és amennyiben az helyénvaló és szükséges, korlátozzák a körözött személy szabad mozgását. Nincsen ugyanis olyan uniós jogalap, amely megakadályozná őket abban, hogy betartsák a vonatkozó nemzeti szabályaikat, vagy adott esetben az esetlegesen alkalmazandó nemzetközi szerződéseket. Mindazonáltal, ha valamely tagállam illetékes hatóságai megtették az erre vonatkozó megállapítást, adott esetben megerősítve, hogy a ne bis in idem elvének alkalmazása érvényesen merült fel egy adott vörös riasztás tekintetében, ez a konkrét végleges megállapítás köti a többi tagállamot.
3. Közbenső következtetés (valamint egy belső analógia)
97. A fentiek fényében azon a véleményem vagyok, hogy az SMVE‑nek a Charta 50. cikkével és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 54. cikkével ellentétes, ha a tagállamok végrehajtanak egy az Interpol által valamely harmadik állam kérésére kibocsátott vörös riasztást, és ezáltal korlátozzák valamely személy szabad mozgását, feltéve hogy a tagállam illetékes hatósága a riasztás alapjául szolgáló konkrét vádakkal összefüggésben a ne bis in idem elvének tényleges alkalmazhatósága tekintetében végleges megállapításra jutott.
98. A javasolt válaszhoz fűzött záró lábjegyzetként megjegyzem, hogy egy ilyen megoldás következetesen megfelelne a hasonló kérdéseket szabályozó belső uniós eszközöknek is, mint amilyen a büntetőügyekben kibocsátott európai nyomozási határozatról (a továbbiakban: európai nyomozási határozat) szóló 2014/41/EU irányelv(46) vagy az európai elfogatóparancsról (a továbbiakban: európai elfogatóparancs) szóló 2002/584/IB kerethatározat.(47)
99. A 2014/41 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében a ne bis in idem elve az egyik ok, amely alapján az európai nyomozási határozat elismerése vagy végrehajtása megtagadható. Ebben az összefüggésben nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy európai nyomozási határozat azt megelőzően is hozható, hogy a büntetőeljárást ténylegesen megindították volna,(48) és hasonlóképpen olyan eljárásban is meghozható, amelyet a nemzeti jog alapján hivatalosan nem tekintenek „büntetőjoginak”.(49) A 2014/41 irányelvben foglaltakhoz hasonló rendelkezéseket tartalmazó további eszköz az európai elfogatóparancsról szóló 2002/584 kerethatározat. E rendelkezések arra utalnak, hogy az SMVE 54. cikkét nem lehet szűken értelmezni: a ne bis in idem elvét nem azért alkotta meg az uniós jogalkotó, hogy azzal mindössze azt akadályozza meg, hogy valamely polgárnak kétszer kelljen megjelennie tárgyalóteremben. Ez nyilvánvalóan ennél többről szól. Ennek az elvnek legalább azokat az intézkedéseket meg kell akadályoznia, amelyek a nemzeti jog szerinti minősítésüktől függetlenül jelentősen korlátozzák valamely személy szabadságait (mint a letartóztatás vagy az ideiglenes fogva tartás), és amelyek elfogadása logikai, funkcionális és időrendi kapcsolatban áll a büntetőeljárással, még akkor is, ha az harmadik államban folyik.(50)
100. Másrészt e két jogszabály azt is megerősíti, hogy ahhoz, hogy a ne bis in idem elvének blokkoló hatása megvalósulhasson, végleges döntést kell hozni ezen elvnek az adott ügyben való konkrét alkalmazását illetően. Az uniós jogalkotó ugyanis hasonló megközelítést alkalmazott az európai nyomozási határozat végrehajtását illetően. A 2014/41 irányelv (17) preambulumbekezdése szerint a tagállamok hatóságai megtagadhatják az európai nyomozási határozat végrehajtását, ha az ellentétes lenne a ne bis in idem elvével. Ugyanakkor „[a]z európai nyomozási határozat alapját képező eljárások előzetes jellegére tekintettel, a végrehajtást nem lehet megtagadni, ha annak célja a ne bis in idem elvvel való esetleges ütközés megállapítása”.(51) Az európai nyomozási határozat nyilvánvalóan kevésbé korlátozó jellegű, mint a valamely polgár szabad mozgását korlátozó intézkedés, mindazonáltal az alapjául szolgáló elv úgy tűnik, átültethető az SMVE 54. és 57. cikkében szabályozott helyzetekre. Hasonlóképpen, a 2002/584 kerethatározat 3. cikkének (2) bekezdése szerint a ne bis in idem elvének alkalmazása az európai elfogatóparancs végrehajtása kötelező megtagadásának egyik oka. Mindaddig azonban, amíg a végrehajtó igazságügyi hatóság nem hoz határozatot az európai elfogatóparancs végrehajtásáról, ideértve e kerethatározat 3. cikke (2) bekezdésének esetleges alkalmazását is, az érintett személy e kerethatározat 11. és 12. cikke alapján letartóztatható és fogva tartható.(52)
4. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik és hatodik kérdés
101. Negyedik és hatodik kérdésével, amelyeket célszerű együtt vizsgálni, a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arról kíván megbizonyosodni, hogy a 2016/680 irányelvnek az SMVE 54. cikkével és a Charta 50. cikkével összefüggésben értelmezett rendelkezéseivel ellentétes‑e az Interpol által kibocsátott vörös riasztásban szereplő személyes adatok további kezelése, ha a ne bis in idem elvét alkalmazni kell az e riasztás alapjául szolgáló vádak tekintetében.
102. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis arra keresi a választ, hogy a jelen ügyhöz hasonló körülmények között, a ne bis in idem elve alkalmazásának megállapítását követően, nem kellene‑e arra kötelezni a tagállamokat, hogy töröljék a körözött személy vörös riasztásban szereplő személyes adatait, illetve tartózkodjanak ezen adatok további kezelésétől. E tekintetben a 2016/680 irányelv 4. cikkének (1) bekezdésére, 7. cikkének (3) bekezdésére, 8. cikkének (1) bekezdésére és 16. cikkére hivatkozik.
103. Elöljáróban szeretném megjegyezni, hogy a fenti 85–92. pontban kifejtett okok miatt nem világos, hogy a ne bis in idem elve ténylegesen alkalmazható‑e a szóban forgó ügyben. Úgy tűnik, hogy a jelen ügyben nem került sor ennek hitelt érdemlő megállapítására. Ebből a szempontból azzal lehetne érvelni, hogy a jelen szakaszban csupán hipotetikus az abból a feltételezésből eredő következő kérdés, hogy a ne bis in idem valóban alkalmazható, és hogy ez mit is jelentene az adatkezelés szempontjából. Ezen elv alkalmazhatósága esetén azonban a kérdést előterjesztő bíróságnak javasolt válaszom a következő lenne.
104. Először is az olyan ügy, mint amilyenről az alapeljárásban szó van, a 2016/680 irányelvnek az 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott hatálya alá tartozik. Az Interpol által kibocsátott vörös riasztásokban szereplő személyes adatoknak a tagállami hatóságok általi kezelése egy azonosítható természetes személyre (a körözött személyre) vonatkozik, és e személy bűncselekmények miatti büntetőeljárás alá vonására vagy büntetőjogi szankciók végrehajtására irányul (figyelemmel a vörös riasztásoknak az IRPD 82. cikkében foglalt céljára).
105. A 2016/680 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének megfelelően a tagállamoknak többek között elő kell írniuk, hogy a személyes adatok „kezelését jogszerűen és tisztességesen kell végezni” (az a) pont), „gyűjtése csak […] jogszerű célból történjen, és azokat ne kezeljék ezekkel a célokkal össze nem egyeztethető módon” (a b) pont), és „pontosnak és ahol szükséges, naprakésznek kell lenniük” (a d) pont). Az irányelv 8. cikkének (1) bekezdése pedig kimondja, hogy „[a] tagállamok biztosítják, hogy az adatkezelés csak akkor és kizárólag annyiban legyen jogszerű, ha és amennyiben olyan feladat ellátásához szükséges, amelyet valamely illetékes hatóság az 1. cikk (1) bekezdésében meghatározott célokból végez, és uniós vagy tagállami jog alapján történik”.
106. Nem vitás, hogy a 2016/680 irányelv 8. cikkének (1) bekezdésében foglalt feltételek jellemzően akkor teljesülnek, amikor a tagállami hatóságok a vörös riasztásban szereplő személyes adatokat annak végrehajtása céljából kezelik. Az sem vitatott, hogy ennek során a tagállami hatóságok mind az uniós jog, mind pedig a nemzeti jog alapján járnak el. Amint az a 2016/680 irányelv (25) preambulumbekezdéséből kitűnik „[v]alamennyi tagállam tagsággal rendelkezik [az Interpolban]. Az Interpol feladatának teljesítése céljából személyes adatokat kap, tárol és továbbít az illetékes hatóságoknak, hogy segítse őket a nemzetközi bűnözés megelőzésében és a nemzetközi bűnözés ellen folytatott küzdelemben. Indokolt ezért megerősíteni az Unió és az Interpol közötti együttműködést a személyes adatok hatékony cseréjének előmozdításával, biztosítva ugyanakkor a személyes adatok automatikus kezelésével kapcsolatban az alapvető jogok és szabadságok tiszteletben tartását. Ezt az irányelvet – különös tekintettel ennek az irányelvnek a nemzetközi adattovábbításra vonatkozó rendelkezéseit – kell alkalmazni akkor, ha az Unióból személyes adatokat továbbítanak az Interpolnak vagy az Interpolban megbízott tagokkal rendelkező országoknak.”(53)
107. Ezenkívül az is nyilvánvaló, hogy a vörös riasztásban szereplő adatok kezelése az eljárni jogosult hatóság által a bűncselekmények megelőzése, kivizsgálása, felderítése és üldözése, illetve a büntetőjogi szankciók végrehajtása céljából végzett feladat végrehajtásához szükséges. Az Interpol által meghatározott, a színkódon alapuló figyelmeztető jelzésekre vonatkozó megállapodások képezik a bűnügyi rendőrségek közötti kölcsönös segítségnyújtás rendszerének egyik pillérét, amelyre az Interpolt létrehozták. Mivel a vörös riasztások lehetővé teszik a szökésben lévő személyek tartózkodási helyének gyorsabb és hatékonyabb felderítését, valamint lehetőség szerint e személyek gyorsabb és hatékonyabb büntetőjogi felelősségre vonását, a vörös riasztások jelentősen hozzájárulnak az Unió azon célkitűzéséhez, hogy a polgárai számára olyan a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térséget kínáljon, amelyben a bűncselekmények megelőzése és az azok elleni küzdelem keretében megfelelő intézkedéseket fogadnak el.
108. Ennélfogva aligha lehet kétséges, hogy az Interpol által kibocsátott vörös riasztásban szereplő személyes adatoknak a tagállami hatóságok (vagy adott esetben az uniós hatóságok) általi kezelése főszabály szerint jogszerű.
109. Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság által felvetett alapvető kérdés az, hogy ugyanez igaz lenne‑e abban az esetben is, ha megállapítást nyerne, hogy a valamely magánszeméllyel szemben kibocsátott vörös riasztás olyan cselekményeken alapul, amelyek tekintetében az Unión belül az érintett személyt megilleti a ne bis in idem elvének alkalmazása. Pontosabban, ilyen esetben a 2016/680 irányelv i. kötelezi‑e a tagállami hatóságokat az érintett magánszemély személyes adatainak törlésére, illetve ii. kizárja‑e a személyes adatok tagállami hatóságok általi további kezelését?
110. Meglátásom szerint mindkét kérdésre nemleges választ kell adni.
111. Először is igaz, hogy a 2016/680 irányelv 7. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha kiderül, hogy pontatlan személyes adatokat továbbítottak vagy a személyes adatokat jogszerűtlenül továbbították, a címzettet erről haladéktalanul értesíteni kell. Ebben az esetben ezen irányelv 16. cikkével összhangban a személyes adatokat helyesbíteni, törölni vagy az adatkezelést korlátozni kell.
112. Az a körülmény azonban – ellentétben azzal, mint amire a kérdést előterjesztő bíróság utal –, hogy valamely magánszemélyre vonatkozhat a ne bis in idem elve a vörös riasztás alapjául szolgáló vádakkal összefüggésben, nem jelenti azt, hogy a riasztásban szereplő adatokat jogellenesen továbbították. A ne bis in idem elve nem kérdőjelezheti meg az olyan adatok valódiságát és pontosságát, mint például a személyes adatok, azt a körülményt, hogy az érintett személyt valamely harmadik államban azért körözik, mert bizonyos bűncselekmények elkövetésével vádolják, vagy azok elkövetésében bűnösnek találták, valamint hogy vele szemben abban az államban elfogatóparancsot bocsátottak ki. Ezen adatok eredeti továbbítása a fent kifejtett okok miatt szintén nem jogellenes.
113. Következésképpen a ne bis in idem elvének alkalmazása nem vonja maga után az érintett személy azon jogát, hogy a 2016/680 irányelv 16. cikke alapján a személyes adatainak törlését kérje.
114. Másodszor nem lehet észszerűen azzal érvelni, hogy amennyiben a ne bis in idem elve alkalmazandó lenne, a személyes adatok bármely további kezelését ki kellene zárni.
115. Ugyanezen irányelv 3. cikkének (2) bekezdése szerint az „adatkezelés” jelentése nagyon tágan értelmezve a „személyes adatokon vagy adatállományokon automatizált vagy nem automatizált módon végzett bármely művelet vagy műveletek összessége, így a gyűjtés, rögzítés, rendszerezés, tagolás, tárolás, átalakítás vagy megváltoztatás, lekérdezés, betekintés, felhasználás, közléstovábbítás, terjesztés vagy egyéb módon történő hozzáférhetővé tétel útján, összehangolás vagy összekapcsolás, korlátozás, törlés, illetve megsemmisítés”. A felperes által előadott érvek – amelyekkel a kérdést előterjesztő bíróság láthatóan szimpatizál – azt vonják maguk után, hogy attól a pillanattól kezdve, hogy megállapítást nyer a ne bis in idem elvének alkalmazandósága, ezen művelet egyike sem lenne lehetséges (a törlés kivételével).
116. Mindazonáltal, véleményem szerint semmi nem enged erre következtetni a 2016/680 irányelv alapján. Egy esetleges „jogellenes büntetőeljárást” egyszerűen nem lehet egyenértékűnek tekinteni a 2016/680 irányelv szerinti jogellenes adatkezeléssel. Az irányelv szövegében, és különösen a rendszerében és a célkitűzései között semmi sem teszi lehetővé, hogy az SMVE 54. cikkének mögöttes logikáját átültessék a 2016/680 irányelv által létrehozott adatvédelmi rendszerre, illetve hogy a kérdést előterjesztő bíróság ezen az alapon állást foglaljon az adatkezelés jogszerűsége kérdésében. Ezen eszközök eltérő logikán alapulnak, és eltérő célkitűzést követnek, ezáltal más jogi keretet teremtenek.
117. Úgy tűnik, hogy a helyzet valójában merőben ellentétes azzal, mint amit e tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság javasol: ezen irányelv rendelkezései alapján ugyanis a személyes adatok további kezelése nemcsak hogy jogszerű, hanem az adatkezelés céljára tekintettel még szükséges is.
118. Kétségtelen, hogy bizonyos kezelési műveletekre szükség lehet – és így azok engedélyezhetők a 2016/680 irányelv 4. cikkének (1) bekezdése alapján – annak biztosítása érdekében, hogy a feladatot, amellyel összefüggésben adatgyűjtés történt (a vörös riasztás végrehajtása céljából), többek között „jogszerűen és tisztességesen” végezzék el.
119. Amint azt a Bizottság és több kormány hangsúlyozza, az adatok további kezelése (például a betekintés, az átalakítás, a közlés és a terjesztés) szükséges lehet annak elkerülése érdekében, hogy azon személlyel szemben, akivel szemben a vörös riasztást kibocsátották, indokolatlanul büntetőjogi intézkedéseket alkalmazzanak a tagállamokban, vagy ha ilyen intézkedéseket fogadtak el, annak biztosítása érdekében, hogy ezeket az intézkedéseket mihamarabb megszüntessék.
120. Hasonlóképpen szükséges lehet az adatok bizonyos mértékű átalakítása és tárolása, ha ezáltal elkerülhető egy olyan helyzet, amelyben valamely személlyel szemben a jövőben a ne bis in idem hatálya elve alá tartozó cselekményekkel összefüggésben (ismét) esetlegesen jogellenes intézkedéseket hoznak. Például, amint az a fenti 38. pontban említésre került, a jelen ügyben nem zárható ki, hogy az Egyesült Államok a jövőben felkérheti az Interpolt arra, hogy ugyanezen cselekményekre vonatkozóan újból bocsásson ki vörös riasztást. Hozzáteszem, hogy bizonyos bűncselekmények esetében az sem elképzelhetetlen, hogy ugyanazon cselekmények miatt több állam kérésére bocsátanak ki egy vörös riasztást.
121. Ennélfogva magának a ne bis in idem elvének a konkrét ügyben való alkalmazása teheti szükségessé a vörös riasztásban szereplő személyes adatok bizonyos további kezelését. Kiemelendő, hogy e további adatkezelés nem csupán a tagállami hatóságok érdekében történik, hanem – szintén, vagy akár különösen – a vörös riasztással érintett személy érdekében. Ellenkező esetben meglehetősen furcsa következményekkel járna, ha a ne bis in idem elvének alkalmazásakor azonnal törölni kellene az összes adatot: a nemzeti rendőri hatóságok jogszabályban előírt emlékezete Dory, a hal emlékezetéhez lenne hasonlatos (Némó nyomában(54)), így a körözött személy kényszerűen az „Idétlen időkig” című, Bill Murray szereplésével készült film(55) meglehetősen szerencsétlen ismétlésében találná magát, és a szóban forgó büntetőjogi vádak tekintetében újra és újra hivatkoznia és igazolnia kellene, hogy megilleti őt a ne bis in idem elve által biztosított védelem.
122. Ezenkívül bizonyos további adatkezeléseket a 2016/680 irányelv 4. cikkének (2) bekezdése alapján is engedélyezni lehet, amely rendelkezést az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban nem említenek meg. E rendelkezés bizonyos körülmények között lehetővé teszi a személyes adatok kezelését „az 1. cikk (1) bekezdésében meghatározott, de a személyes adatok gyűjtésének céljától eltérő célból”.(56) Ez azt jelenti, hogy a vörös riasztás végrehajtása céljából gyűjtött adatok bizonyos feltételek teljesülése esetén szintén kezelhetők (például rendszerezhetők, tárolhatók és archiválhatók), ha arra az ebben az irányelvben engedélyezett egyéb célok elérése érdekében van szükség.(57)
123. Ennélfogva sem a 2016/680 irányelv szövege, sem annak logikája nem szól azon értelmezés mellett, amely szerint bármely további adatkezelés eleve tilos. Ugyanakkor a személyes adatok további kezelését nyilvánvalóan mindig a 2016/680 irányelv követelményeinek megfelelően kell elvégezni, amely irányelv továbbra is teljes mértékben alkalmazandó a szóban forgó helyzetre.
124. Különösen osztom a német kormány és az Egyesült Királyság kormányának azon véleményét, hogy döntő jelentőséggel bír annak megítélése, hogy adott körülmények között a további adatkezelés a 2016/680 irányelv 4. cikkének és 8. cikke (1) bekezdésének alkalmazásában „szükségesnek” tekinthető‑e. A felmerülő kérdés egyszerűen fogalmazva arra vonatkozik, hogy szükség lehet‑e valamely konkrét adatkezelési műveletre azon körülményre tekintettel, hogy az érintett személy a ne bis in idem hatálya alá tartozik.
125. Például az adatok további tárolása azzal a jelzéssel, hogy a személlyel szemben e cselekmények miatt a ne bis in idem alapján nem indítható büntetőeljárás, valószínűleg „szükségesnek” tekinthető, míg az arra vonatkozó információ további közlése a rendőri szervek irányába, hogy az érintett személyt vörös riasztás alapján körözik, vélhetően nem minősülne annak. Ennek értékelését nyilvánvalóan az összes releváns körülmény fényében esetről esetre lehet elvégezni.
126. Ebben az összefüggésben érdemes lehet kiemelni, hogy a 2016/680 irányelv 4. cikkének (3) bekezdése értelmében az adatkezelőnek bizonyítania kell a szükségességi feltétel tiszteletben tartását. Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy az érintett személyt megilletik bizonyos jogok, amelyeket az irányelv 12–18. cikke biztosít számára.
127. Így például elképzelhető, hogy annak a személynek, akivel szemben a vörös riasztást kibocsátották, elismerik az arra vonatkozó jogát, hogy a tagállami hatóságoktól az adatbázisaikban a vörös riasztásban szereplő adatoknak a kiegészítését vagy frissítését kérje, adott esetben jelezve, hogy az Unióban már elbírálták a cselekményét, és annak eredményeképpen e cselekmények tekintetében felmentették vagy elítélték. A 2016/680 irányelv 4. cikke (1) bekezdésének d) pontja értelmében ugyanis a tagállamoknak elő kell írniuk, hogy a személyes adatoknak többek között „pontosnak és ahol szükséges, naprakésznek kell lenniük”. E célból a 2016/680 irányelv 16. cikkének (1) bekezdése többek között elismeri, hogy az érintett „jogosult arra, hogy kérje a hiányos személyes adatok […] kiegészítését”. Megjegyzendő azonban, hogy a jelen ügyben egy ilyen forgatókönyv továbbra is kissé hipotetikus jellegű, tekintettel arra, hogy úgy tűnik, hogy a ne bis in idem elvének a felperes helyzetére való alkalmazhatóságát egyetlen tagállam illetékes hatósága sem állapította meg.
128. A fentiek fényében úgy vélem, hogy a 2016/680 irányelvnek az SMVE 54. cikkével és a Charta 50. cikkével összefüggésben értelmezett rendelkezéseivel nem ellentétes az Interpol által kibocsátott vörös riasztásban szereplő személyes adatok további kezelése, még akkor sem, ha a ne bis in idem elvét alkalmazni kell a riasztás alapjául szolgáló vádakra, feltéve hogy az adatkezelést az ezen irányelvben rögzített szabályoknak megfelelően végzik.
5. Az ötödik kérdésről
129. Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra vár választ, hogy az Interpolhoz hasonló nemzetközi szervezet rendelkezik‑e a 2016/680 irányelv alkalmazásában megfelelő adatvédelmi szinttel az ezen irányelv 36. cikke szerinti megfelelőségi határozat és/vagy az említett irányelv 37. cikke szerinti megfelelő garanciák hiányában.
130. Az e kérdésre adandó válasz – megfogalmazását tekintve – meglehetősen egyszerű. A 2016/680 irányelv rendelkezései egyértelműek e tekintetben: valamely nemzetközi szervezet a 2016/680 irányelv alkalmazásában nem rendelkezik megfelelő adatvédelmi szinttel, ha sem az irányelv 36. cikke szerinti megfelelőségi határozat, sem pedig az irányelv 37. cikke szerinti megfelelő garanciák nem állnak rendelkezésre, kivéve ha az említett irányelv 38. cikkében felsorolt kivételek valamelyike fennáll.
131. Mindazonáltal gyanítom, hogy egy ilyen elvont és általános válasz, amely arra szorítkozik, hogy megvilágítsa a kérdést előterjesztő bíróság számára a 2016/680 irányelv V. fejezetének különböző rendelkezései közötti kapcsolatot, nem az a válasz, amit a kérdést előterjesztő bíróság kapni szeretne.
132. Ezt a benyomást az előzetes döntéshozatalra utaló határozat is megerősíti. A kérdést előterjesztő bíróság előadása szerint, ha az Interpol az alapeljárásban szereplőhöz hasonló helyzetben nem biztosítja, hogy a vörös riasztásban szereplő személyes adatokat a ne bis in idem elvének alkalmazhatósága miatt megfelelően töröljék vagy kijavítsák, kétségek merülhetnek fel azzal kapcsolatban, hogy az Interpol adatvédelmi szabályai a 2016/680 irányelvre tekintettel elégtelenek. Ez végső soron – a kérdést előterjesztő bíróság álláspontja szerint – ahhoz a kérdéshez vezetne, hogy a tagállamoknak nem kellene‑e tartózkodniuk az Interpollal való együttműködéstől.
133. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben a 2016/680 irányelv (64) preambulumbekezdésére hivatkozik említi, amely szerint „[h]a személyes adatokat az Unióból harmadik országbeli adatkezelőkhöz, adatfeldolgozókhoz, egyéb címzettekhez vagy nemzetközi szervezetek részére […] továbbítanak, […] az Unióban a természetes személynek biztosított védelem szintje nem sérülhet”. A harmadik országból vagy valamely nemzetközi szervezetből az Unió tagállamaiba történő, fordított irányú adattovábbítás esetét a 2016/680 irányelv nem szabályozza kifejezetten. A kérdést előterjesztő bíróság szerint azonban ugyanezeket az elveket kell alkalmazni.
134. E kijelentések kissé zavarosak számomra. Úgy tűnik, hogy ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság valójában azt kéri a Bíróságtól, hogy erősítse meg azon álláspontját, amely szerint az Interpol nem rendelkezik megfelelő szintű adatvédelemmel a 2016/680 irányelv értelmében, mivel nem áll rendelkezésre megfelelőségi határozat és nincsenek megfelelő garanciák.
135. Engem azonban nemcsak, hogy nem győzött meg az e kérdés alapjául szolgáló előfeltevés, hanem legfőképpen az sem világos számomra, hogy a jelen eljárás keretében egyáltalán miért tették fel ezt a kérdést.
136. Először is a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a 2016/680 irányelv joghézagot tartalmaz, mivel nem szabályozza a személyes adatoknak a nemzetközi szervezetektől az Unióba és a tagállamokba történő (befelé irányuló) továbbítását. Márpedig egy ilyen joghézag fennállása véleményem szerint egyáltalán nem nyilvánvaló. Az uniós jogalkotó a személyes adatoknak az Unióból harmadik felek részére (függetlenül attól, hogy nemzetközi szervezetről vagy harmadik államról van‑e szó) történő továbbítását szabályozta annak biztosítása érdekében, hogy ezeket az adatokat az Unió „virtuális terének” elhagyását követően továbbra is egyenértékű szabályok szerint kezeljék. A személyes adatoknak valamely harmadik féltől az Unióba történő továbbításának esete azonban természetesen eltér ettől. Amint ezek az adatok bekerülnek az Unió „virtuális terébe”, az adatkezelésnek valamennyi vonatkozó európai uniós szabályozásnak meg kell felelnie. Az ilyen helyzetekben tehát nem feltétlenül van szükség a 2016/680 irányelv 36–38. cikkében foglaltakhoz hasonló szabályozásra. Az Uniónak ahhoz sem fűződik érdeke (és a hatáskörébe sem tartozik), hogy harmadik feleket arra kötelezzen, hogy a nem az Unióból származó személyes adatokat az uniós szabályozással egyenértékű szabályok szerint kezeljék.
137. Másodszor, és ami még fontosabb, az sem érthető számomra, hogy a Bíróság részéről az erre a kérdésre adott válasz miként járulna hozzá ahhoz, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előtte folyó jogvitát elbírálja. A szóban forgó ügy nem az uniós tagállamokból az Interpolnak történő adattovábbítással, hanem éppen az ellenkezőjével kapcsolatos. A jelen ügyben lényegében az a kérdés merül fel, hogy mi az, amit az uniós tagállamok megtehetnek, illetve nem tehetnek meg a 2016/680 irányelv alapján, amikor az Interpoltól olyan személyre vonatkozó adatokat kapnak, akivel szemben a ne bis in idem elve esetleg alkalmazható.
138. Ennélfogva a Bíróságnak az Interpol adatvédelmi szabályainak elégtelenségével kapcsolatos (hipotetikus) megállapításából eredő bármely következmény nem befolyásolja a felperes konkrét helyzetét. Mindezek alapján a jelen eljárásban észrevételeket benyújtó számos beavatkozóhoz hasonlóan úgy vélem, hogy az ötödik kérdés nyilvánvalóan elfogadhatatlan.
V. Végkövetkeztetés
139. Azt javaslom, hogy a Bíróság a Verwaltungsgericht Wiesbaden (wiesbadeni közigazgatási bíróság, Németország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekre a következő válaszokat adja:
– A Benelux Gazdasági Unió államai, a Németországi Szövetségi Köztársaság és a Francia Köztársaság kormányai között a közös határaikon történő ellenőrzések fokozatos megszüntetéséről szóló, 1985. június 14‑i Schengeni Megállapodás végrehajtásáról szóló egyezménynek az Európai Unió Alapjogi Chartájának 50. cikkével és az EUMSZ 21. cikk (1) bekezdésével összefüggésben értelmezett 54. cikkével ellentétes, ha a tagállamok végrehajtanak egy az Interpol által valamely harmadik állam kérésére kibocsátott vörös riasztást, és ezáltal korlátozzák valamely személy szabad mozgását, feltéve hogy a tagállam illetékes hatósága a riasztás alapjául szolgáló konkrét vádakkal összefüggésben a ne bis in idem elvének tényleges alkalmazhatósága tekintetében végleges megállapításra jutott.
– A személyes adatoknak az illetékes hatóságok által a bűncselekmények megelőzése, nyomozása, felderítése, a vádeljárás lefolytatása vagy büntetőjogi szankciók végrehajtása céljából végzett kezelése tekintetében a természetes személyek védelméről és az ilyen adatok szabad áramlásáról szóló, 2016. április 27‑i (EU) 2016/680 európai parlamenti és tanácsi irányelvnek az SMVE 54. cikkével és az Alapjogi Charta 50. cikkével összefüggésben értelmezett rendelkezéseivel nem ellentétes az Interpol által kibocsátott vörös riasztásban szereplő személyes adatok további kezelése, még akkor sem, ha a ne bis in idem elvét alkalmazni kell a riasztás alapjául szolgáló vádakra, feltéve hogy az adatkezelést az ezen irányelvben rögzített szabályoknak megfelelően végzik.
– Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdés elfogadhatatlan.
1 Eredeti nyelv: angol.
2 HL 2000. L 239., 19. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 2. kötet, 9. o.
3 HL 2016. L 119., 89. o.; helyesbítés: HL 2018. L 127., 7. o. Az irányelv rendelkezéseiben található lábjegyzetek kihagyásra kerültek.
4 BGBl. I., 1354. o.
5 Lásd ebben az értelemben: 2004. október 19‑i Zhu és Chen ítélet (C‑200/02, EU:C:2004:639, 31. pont).
6 Lásd: Hogan főtanácsnok Generalstaatsanwaltschaft Berlin ügyre vonatkozó közelmúltbeli indítványa (C‑398/19, EU:C:2020:748, 73–76. pont), a további hivatkozásokkal.
7 Lásd ebben az értelemben: 1991. február 26‑i Antonissen ítélet (C‑292/89, EU:C:1991:80, 8–14. pont); 2017. szeptember 6‑i Peter Schotthöfer & Florian Steiner végzés (C‑473/15, EU:C:2017:633, 19–21. pont).
8 Ezzel ellentétben lásd például: 1997. május 29‑i Kremzow ítélet (C‑299/95, EU:C:1997:254, 16. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
9 Lásd ebben az értelemben: 2020. március 26‑i Miasto Łowicz és Prokurator Generalny zastępowany przez Prokuraturę Krajową (Bírákra vonatkozó fegyelmi felelősségi rendszer) ítélet (C‑558/18 és C‑563/18, EU:C:2020:234, 43. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
10 Lásd többek között: 2019. október 24‑i État belge ítélet (C‑35/19, EU:C:2019:894, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
11 Lásd: 1980. március 11‑i Foglia ítélet (104/79, EU:C:1980:73); 1981. december 16‑i Foglia ítélet (244/80, EU:C:1981:302).
12 2003. február 11‑i ítélet (C‑187/01 és C‑385/01, EU:C:2003:87, 48. pont).
13 2014. június 5‑i ítélet (C‑398/12, EU:C:2014:1057, 31. pont).
14 2014. május 27‑i ítélet (C‑129/14 PPU, EU:C:2014:586, 63. és 64. pont).
15 2005. március 10‑i ítélet (C‑469/03, EU:C:2005:156, 34. és 35. pont).
16 2008. december 22‑i ítélet (C‑491/07, EU:C:2008:768, 40. és 45. pont).
17 2016. június 29‑i ítélet (C‑486/14, EU:C:2016:483, 30. pont).
18 Lásd: 2006. szeptember 28‑i Gasparini és társai ítélet (C‑467/04, EU:C:2006:610, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Kiemelés tőlem.
19 Az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) 1976. június 8., Engel és társai kontra Hollandia ítélet (CE:ECHR:1976:0608JUD000510071, 80–82. §). Az EJEB állandó ítélkezési gyakorlata szerint az „Engel‑kritériumokat” annak meghatározásához kell felhasználni, hogy az emberi jogok európai egyezménye hetedik kiegészítő jegyzőkönyvének 4. cikke („Kétszeres eljárás alá vonás vagy büntetés tilalma”) szerinti „büntetőjogi vád” fennáll‑e, vagy sem. Lásd többek között: 2009. február 10., Sergey Zolotukhin kontra Oroszország ítélet, CE:ECHR:2009:0210JUD001493903, 53. §; 2016. november 15., A és B kontra Norvégia ítélet, CE:ECHR:2016:1115JUD002413011, 105–107. §.
20 Lásd a jelen indítvány fenti 54. pontját.
21 Lásd például: 2018. március 20‑i Menci ítélet (C‑524/15, EU:C:2018:197, 25. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Kiemelés tőlem.
22 Az Európai Unió és az Amerikai Egyesült Államok között a kiadatásról szóló, 2003. június 25‑i megállapodás (HL 2003. L 181., 27. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 161. o.; a továbbiakban: EU–USA megállapodás). Ez a megállapodás a jelen ügyben nem alkalmazható.
23 Kiemelés tőlem.
24 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630).
25 2018. április 10‑i Pisciotti ítélet (C‑191/16, EU:C:2018:222).
26 Lásd a jelen indítvány fenti 32. pontját.
27 Lásd: 2017. szeptember 6‑i Peter Schotthöfer & Florian Steiner végzés (C‑473/15, EU:C:2017:633).
28 Ebben a kontextusban megjegyzem, hogy a ne bis in idem meglehetősen szigorú megközelítése láthatóan a Polgári és Politikai Jogok Nemzetközi Egyezségokmánya Egyesült Államok általi 1992. évi megerősítéséhez fűzött egyik nyilatkozatból következik: „az Egyesült Államok tudomásul veszi, hogy [a 14. cikk] 7. bekezdésében előírt kétszeres büntetés tilalma csak abban az esetben alkalmazandó, ha a felmentő ítéletet ugyanahhoz a kormányzati egységhez, akár a Szövetségi Kormányhoz, akár annak valamely egységéhez tartozó bíróság hozta meg, mint amely ugyanazon cselekmény miatt új eljárást kíván indítani”.
29 Lásd e rendelkezéssel kapcsolatban: 2018. április 10‑i Pisciotti ítélet (C‑191/16, EU:C:2018:222, 39–41. pont).
30 Lásd ebben az értelemben: 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630, 26. pont).
31 Lásd ebben az értelemben: 2018. november 13‑i Raugevicius ítélet (C‑247/17, EU:C:2018:898, 45. pont); 2020. április 2‑i I.N. ítélet (C‑897/19 PPU, EU:C:2020:262, 48. pont).
32 1981. november 11‑i Casati ítélet (203/80, EU:C:1981:261, 27. pont).
33 Az EUSZ 3. cikk (2) bekezdése.
34 Lásd ebben az értelemben többek között: 2010. január 21‑i Bizottság kontra Németország ítélet (C‑546/07, EU:C:2010:25, 42. pont).
35 Lásd ebben az értelemben: 2008. szeptember 3‑i Kadi és Al Barakaat International Foundation kontra Tanács és Bizottság ítélet (C‑402/05 P és C‑415/05 P, EU:C:2008:461, 291. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
36 Uo., 307. és 308. pont.
37 Ez a rendelkezés tükrözi az Interpol alapokmányának 31. cikkét, amely szerint az Interpol tagjainak „mindent meg kell tenniük, hogy az országuk jogszabályaival összhangban kellő gondossággal vegyenek részt a tevékenységében”.
38 Lásd még ebben az értelemben az Oberlandesgericht Frankfurt am Main (Frankfurt am Main‑i regionális felsőbíróság, Németország) nemrégiben hozott, 2020. május 19‑i végzését, 2 AuslA 3/20, ECLI:DE:OLGHE:2020:0519.2AUSLA3.20.00 (ugyanígy lásd: NStZ‑RR 2020, 288), amelyben e bíróság megszüntette a nemzeti kiadatási elfogatóparancsot (és egy kétoldalú, Németország és az USA közötti megállapodás alapján megtagadta az Egyesült Államokba történő kiadatást) azzal az indokkal, hogy az olasz állampolgárságú körözött személlyel szemben ugyanazon cselekmények miatt, mint amelyek az amerikai kiadatási kérelemben szerepeltek, már büntetőeljárás indult Olaszországban, ami az OLG Frankfurt (frankfurti regionális felsőbíróság) szerint más tagállamokban ugyanúgy a ne bis in idemből fakadó kiadatási akadályt eredményezett, beleértve Németországban is, és ez megakadályozta ez utóbbi tagállamot abban, hogy a kétoldalú megállapodás alapján teljesítse a kiadatást.
39 Lásd: 2016. június 29‑i Kossowski ítélet (C‑486/14, EU:C:2016:483, 50. és 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).
40 Uo., 52. pont.
41 Kiemelés tőlem.
42 Ilyen megállapítást például a felperes tartózkodási helye szerinti (a lakóhely szerinti államon kívüli) tagállam igazságügyi hatóságai tehettek volna. A körülményektől függően e hatóságokat felhívhatták volna a rendőrhatóságok vagy az ügyészség által kért vagy előírt korlátozó intézkedések kibocsátására, megerősítésére, módosítására vagy megszüntetésére, mint például a fenti 38. lábjegyzetben leírt tényállásban.
43 Lásd: 2016. június 29‑i Kossowski ítélet (C‑486/14, EU:C:2016:483, 45. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Kiemelés tőlem.
44 Uo., 47. pont.
45 2016. szeptember 6‑i Petruhhin ítélet (C‑182/15, EU:C:2016:630, 36. és 37. pont); 2018. április 10‑i Pisciotti ítélet (C‑191/16, EU:C:2018:222, 47. pont). Kiemelés tőlem.
46 2014. április 3‑i európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2014 L 130, 1. o.).
47 Az európai elfogatóparancsról és a tagállamok közötti átadási eljárásokról szóló, 2002. június 13‑i módosított 2002/584/IB tanácsi kerethatározat (HL 2002. L 190., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 6. kötet, 34. o.).
48 Lásd a 2014/41 irányelv 4. cikkének a) pontját.
49 Lásd a 2014/41 irányelv 4. cikkének b)–d) pontját.
50 Ebben az összefüggésben ismét előtérbe helyezem a jelen indítvány fenti 70. pontjában már előadott, lényegében a fortiori rendszertani érvelést: valóban kissé meglepő lenne arra a gyakorlati megoldásra jutni, hogy a szabadságon, a biztonságon és a jog érvényesülésén alapuló térségben, amelyben a büntetőügyekben folytatott együttműködés elősegítésére, könnyítésére és zökkenőmentessé tételére törekednek, ténylegesen sokkal szigorúbb és korlátozóbb jellegű szabályok érvényesüljenek, miközben egy harmadik állam érintettsége esetében szinte bármi lehetséges.
51 Kiemelés tőlem.
52 Érdekes módon a Bíróság a 2010. november 16‑i Mantello ítéletében (C‑261/09, EU:C:2010:683, 40. pont) kimondta, hogy tekintettel az SMVE 54. cikkének és a 2002/584 kerethatározat 3. cikke (2) bekezdésének közös céljára, amely annak elkerülésére irányul, hogy adott személy ellen ugyanazon cselekmény miatt újból büntetőeljárás induljon, vagy újabb büntetőítélet szülessen, e két rendelkezést egymással összhangban kell értelmezni.
53 Kiemelés tőlem. Tisztában vagyok vele, hogy Németországban a vörös riasztás végrehajtása többek között a Bundeskriminalamtgesetz (a szövetségi bűnügyi hivatalról szóló törvény) rendelkezésein alapul.
54 „Némó nyomában” (Finding Nemo) (2003), rendezte: Andrew Stanton és Lee Unkrich (Pixar és Walt Disney).
55 „Idétlen időkig” (Groundhog Day) (1993), rendezte: Harold Ramis (Columbia Pictures).
56 Kiemelés tőlem.
57 Továbbá a 2016/680 irányelv 4. cikkének (3) bekezdése alapján az adatkezelésbe beletartozhat „az 1. cikk (1) bekezdésében meghatározott célból történő közérdekű archiválás, tudományos, statisztikai vagy történelmi felhasználás is, feltéve, hogy az érintettek jogaira és szabadságaira megfelelő garanciákat alkalmaznak”.