–

a Ferrari SpA képviseletében R. Pansch, S. Klopschinski, A. Sabellek és H. Hilge Rechtsanwälte,

–

a DU képviseletében M. Krogmann Rechtsanwalt,

–

az Európai Bizottság képviseletében É. Gippini Fournier, W. Mölls és M. Šimerdová, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a védjegyekre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 2008. október 22‑i 2008/95/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2008. L 299., 25. o.) 12. cikke (1) bekezdésének értelmezésére irányulnak.

2

E kérelmeket a Ferrari SpA és a DU között azon két olyan védjegy tényleges használat hiánya miatti törlése tárgyában folyamatban lévő két jogvita keretében terjesztették elő, amelyeknek a Ferrari a jogosultja.

3

A 2008/95 irányelv (6) és (10) preambulumbekezdésének szövege a következő volt:

[…]

4

Az említett irányelvnek „A védjegyoltalom kimerülése” című 7. cikke (1) bekezdésében ekként rendelkezett:

„A védjegyoltalom alapján a jogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket ezzel a védjeggyel ő hozott forgalomba, vagy amelyeket kifejezett hozzájárulásával hoztak forgalomba a[z Európai Unióban].”

5

Az említett irányelvnek „A védjegy használata” című 10. cikke (1) bekezdésének első albekezdésében a következőket írta elő:

„Ha a jogosult a lajstromozástól számított öt éven belül nem kezdte meg a tagállamban a védjegy tényleges használatát az árujegyzékben szereplő árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban, vagy ha az ilyen használatot öt éven át megszakítás nélkül elmulasztotta, a védjegy oltalmára alkalmazni kell az ebben az irányelvben előírt jogkövetkezményeket, kivéve, ha a jogosult a használat elmaradását kellőképpen igazolja.”

6

Ugyanezen irányelv „Megszűnési okok” című 12. cikke (1) bekezdésében kimondta:

„A védjegyoltalom megszűnését kell megállapítani, ha a jogosult az árujegyzékben szereplő árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban a védjegy tényleges használatát az adott tagállamban megszakítás nélkül öt éven át elmulasztja, kivéve, ha a jogosult a használat elmaradását kellőképpen igazolja.

A védjegyoltalom megszűnése azonban nem állapítható meg, ha az ötéves időtartam elteltét követően, de a megszűnés megállapítására irányuló kérelem benyújtását megelőzően megkezdik, illetve folytatják a tényleges védjegyhasználatot.

E rendelkezés nem alkalmazható, ha a jogosult a tényleges védjegyhasználatot a kérelem benyújtását megelőző – a használat elmulasztásának megszakítás nélküli, ötéves időtartama lejártakor kezdődő – három hónapban csupán azt követően kezdi meg, illetve folytatja, hogy értesül arról, hogy a használat hiánya miatt a megszűnés megállapítását fogják kérni.”

7

A 2008/95 irányelvnek „Az áruk vagy a szolgáltatások egy része tekintetében fennálló kizáró, törlési vagy megszűnési okok” címet viselő 13. cikke kimondta:

„Ha a védjegybejelentés elutasításának, a védjegy törlésének vagy a védjegyoltalom megszűnése megállapításának oka csak az árujegyzékben szereplő áruk, illetve szolgáltatások egy része tekintetében áll fenn, a védjegybejelentés elutasításának, a védjegy törlésének vagy a védjegyoltalom megszűnése megállapításának csak a szóban forgó áruk, illetve szolgáltatások tekintetében van helye.”

8

Az 1994. október 25‑i Gesetz über den Schutz von Marken und sonstigen Kennzeichen (Markengesetz) (a védjegyek és egyéb megkülönböztető megjelölések oltalmáról szóló törvény, BGBl. 1994 I, 3082. o.; a továbbiakban: védjegytörvény „A védjegy használata” című 26. §‑ában kimondja:

„(1)   Amennyiben egy lajstromozott védjegyből származó igény érvényesítése vagy a lajstromozás fenntartása a védjegy használatától függ, jogosultjának a védjegyet azon áruk vagy szolgáltatások tekintetében, amelyre lajstromozták, belföldön ténylegesen használnia kell, kivéve, ha a jogosult a használat elmaradását kellőképpen igazolja.

(2)   A védjegynek a jogosult engedélyével történő használatát a jogosult részéről történő használatnak kell tekinteni.

(3)   Valamely lajstromozott védjegy használatának minősül annak a lajstromozott alaktól eltérő alakban történő használata is, amennyiben az eltérések a védjegy megkülönböztető képességét nem változtatják meg. Az első mondat akkor is alkalmazandó, ha a védjegyet a használt alakban szintén lajstromozták.

(4)   Belföldi használatnak minősül a védjegy elhelyezése az árun vagy annak kiszerelésén vagy csomagolásán belföldön, amennyiben az árukat kizárólag kivitelre szánták.

(5)   Amikor a rendelkezések alapján a védjegy használatát a lajstromozás napjától számított öt éven belül meg kell kezdeni, a védjegylajstromozással szembeni felszólalás benyújtása esetén a lajstromozás napja helyett a felszólalási eljárás befejezésének napját kell alapul venni.”

9

A védjegytörvény „Megszűnés” című 49. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Kérelemre a védjegyet az oltalom megszűnése miatt törölni kell a lajstromból, ha azt a 26. § értelmében nem használták a lajstromozását követően megszakítás nélkül öt éven át. A védjegyoltalom megszűnésére azonban nem lehet hivatkozni, ha az említett időtartam elteltét követően, és a törlés iránti kérelem benyújtását megelőzően megkezdik, illetve újrakezdik a 26. § értelmében vett tényleges védjegyhasználatot. Nem vehető figyelembe a védjegyhasználat megkezdése vagy újrakezdése, ha a védjegyjogosult a tényleges védjegyhasználatot a törlés iránti kérelem benyújtását megelőző – de legkorábban a használat elmulasztásának megszakítás nélküli, ötéves időtartama lejártakor kezdődő – három hónapban csupán azt követően kezdi meg, illetve kezdi újra, hogy tudomására jut, hogy a használat hiánya miatt a törlését kérhetik. […]

[…]

(3)   Ha a védjegyoltalom megszűnésének oka csak az áruk, illetve szolgáltatások egy része tekintetében áll fenn, a megszűnés megállapítására csak az érintett áruk, illetve szolgáltatások tekintetében kerül sor.”

10

A védjegytörvénynek „Az oltalom későbbi visszavonása” című 115. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A védjegy megszűnés miatti törlése iránti kérelem vagy kereset (49. §) helyébe a nemzetközi védjegyek vonatkozásában az oltalom megvonása iránti kérelem vagy kereset lép.

(2)   Amennyiben az oltalom megvonása iránti kérelmet a 49. § (1) bekezdése alapján a használat elmulasztására alapozva terjesztik elő, a [nemzeti lajstromba való] lajstromozás napja helyébe az a nap lép,

11

A védjegytörvénynek „A Madridi Megállapodásnak megfelelően lajstromozott nemzetközi védjegyek hatályára vonatkozó rendelkezések analógia útján történő alkalmazása” című 124. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„A 112–117. § megfelelően alkalmazandó azokra a nemzetközi védjegyekre, amelyek oltalma a Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó jegyzőkönyv 3. cikke alapján a Németországi Szövetségi Köztársaságra kiterjed, azzal, hogy a Madridi Megállapodás 112–117. §‑ban felsorolt előírásai helyébe a Madridi Megállapodáshoz kapcsolódó jegyzőkönyv vonatkozó előírásai lépnek.”

12

A Svájc és Németország között létrejött, 1892. április 13‑án Berlinben aláírt, a szabadalmak, a formatervezési minták és a védjegyek kölcsönös oltalmáról szóló, módosított egyezmény (a továbbiakban: 1892. évi egyezmény) 5. cikkének (1) bekezdése kimondja, hogy azok a hátrányos jogkövetkezmények, amelyek a szerződő felek jogrendje értelmében abból erednének, hogy a gyári vagy kereskedelmi védjegy használatát a meghatározott időn belül nem kezdték meg vagy meghatározott időn keresztül nem folytatták, akkor sem következnek be, ha a használatra a másik fél területén kerül sor.

13

A Ferrari a következő védjegy jogosultja:

14

Ezt a védjegyet 1987. július 22‑én515107. sz. nemzetközi védjegyként lajstromozták a Szellemi Tulajdon Világszervezeténél, a védjegyekkel ellátható termékek és szolgáltatások nemzetközi osztályozására vonatkozó, felülvizsgált és módosított, 1957. június 15‑i Nizzai Megállapodás szerinti 12. osztályba tartozó alábbi áruk tekintetében:

„Járművek; szárazföldi, légi vagy vízi közlekedési eszközök; különösen gépjárművek és azok alkatrészei”.

15

Ugyanezen védjegyet 1990. május 7‑én a Deutsches Patent‑ und Markenamtnál (német szabadalmi és védjegyhivatal, Németország) 11158448. sz. védjegyként is lajstromozták a 12. osztályba tartozó alábbi áruk tekintetében:

„Szárazföldi járművek; légi és vízi járművek és ezek alkatrészei; motorok szárazföldi járművekhez; gépjárműveket alkotó alkatrészek, azaz vontatórudak, csomagtartók, síléctartók, sárhányók, hóláncok, légterelők, fejtámaszok, biztonsági övek, biztonsági gyermekülések.”

16

Mivel a Landgericht Düsseldorf (düsseldorfi regionális bíróság, Németország) megszűnés miatt elrendelte a Ferrari jelen ítélet 14. és 15. pontjában említett két védjegyének (a továbbiakban együtt: vitatott védjegyek) törlését azzal az indokkal, hogy a Ferrari megszakítás nélkül öt éven keresztül nem használta ténylegesen e védjegyeket Németországban és Svájcban az árujegyzékükben szereplő áruk vonatkozásában, a Ferrari e bíróság határozatai ellen fellebbezést nyújtott be az Oberlandesgericht Düsseldorf (düsseldorfi regionális felsőbíróság, Németország) előtt.

17

A kérdést előterjesztő bíróság rámutat, hogy 1984 és 1991 között a Ferrari „Testarossa” néven sportgépjárműmodellt forgalmazott, valamint 1996‑ig az azt felváltó 512 TR és F512 M modellt forgalmazta. A 2014. év folyamán a Ferrari a „Ferrari F12 TRS” modellből egyetlen példányt gyártott. A kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információkból kitűnik, hogy a vitatott védjegyek használatának értékelése szempontjából releváns időszakban a Ferrari e védjegyeket a korábban e védjegyekkel forgalmazott, nagyon magas árfekvésű luxussportautók alkatrészeinek és tartozékainak megjelölésére használta.

18

A kérdést előterjesztő bíróság, mivel úgy véli, hogy ahhoz, hogy a védjegyhasználatot ténylegesnek lehessen tekinteni, annak nem mindig kell jelentősnek lennie, és mivel figyelembe veszi azt a tényt is, hogy a Ferrari a vitatott védjegyeket olyan magas árfekvésű sportautók vonatkozásában használta, amelyeket tipikusan csak kis számban állítanak elő, nem osztja az elsőfokú bíróság azon álláspontját, amely szerint a Ferrari által hivatkozott használat terjedelme nem elegendő e védjegyek tényleges használatának bizonyításához.

19

Mindazonáltal a kérdést előterjesztő bíróság kétséges, hogy e sajátosságokat a vitatott védjegyek esetében figyelembe kell‑e venni, mivel azokat nem magas árfekvésű luxussportautók, hanem általános jelleggel gépjárművek és azok alkatrészei tekintetében lajstromozták. A kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy ha azt kell megvizsgálni, hogy a vitatott védjegyeket ténylegesen használták‑e a gépjárművek és alkatrészeik tömegpiacán, első látásra az ilyen használat hiányára kell következtetni.

20

A kérdést előterjesztő bíróság hozzáteszi, hogy a Ferrari azt állítja, hogy ellenőrzést követően a vitatott védjegyekkel ellátott használt járműveket értékesített. Az elsőfokú bíróság úgy ítélte meg, hogy ez nem minősül a vitatott védjegyek új használatának, mivel az e védjegyekkel jelölt áruk első forgalomba hozatalát követően a Ferrarit megillető, az e védjegyek oltalmából eredő jogok kimerültek, és az nem tilthatja meg ezen áruk továbbértékesítését.

21

Mivel a valamely „védjegyhez fűződő jogok fenntartásának biztosításához megfelelő használat” fogalma nem lehet szélesebb körű, mint a valamely védjegyet sértő használat fogalma, azok a használati cselekmények, amelyeket e védjegy jogosultja nem tilthat meg harmadik személyek számára, az elsőfokú bíróság szerint nem minősülhetnek az említett védjegyhez fűződő jogok fenntartásának biztosításához megfelelő használatnak. A Ferrari a maga részéről azt állította, hogy a vitatott védjegyekkel ellátott használt gépjárművek értékesítése az érintett gépjármű általa történő újbóli elismerését jelenti, és ennélfogva a vitatott védjegyekhez fűződő jogok fenntartásának biztosításához megfelelő új használatnak minősül.

22

A kérdést előterjesztő bíróság hozzáteszi, hogy az alapeljárások keretében a Ferrari azt állította, hogy a vitatott védjegyekkel jelölt járművek tekintetében alkatrészeket és tartozékokat értékesített, és e járművek karbantartási szolgáltatásait kínálta. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben rámutat arra, hogy az elsőfokú bíróság megállapította, hogy 2011 és 2016 között a Ferrari által a vitatott védjegyekkel ellátott járművekhez ténylegesen forgalmazott pótalkatrészek hozzávetőleg 17000 euró forgalmat eredményeztek, ami nem minősül a vitatott védjegyek által biztosított jogok fenntartásához elegendő használatnak. Kétségtelen, hogy világszerte csak 7000 darab, a vitatott védjegyekkel ellátott gépjármű létezik. Ez azonban önmagában nem magyarázza meg a vitatott védjegyekkel forgalmazott pótalkatrészek csekély mennyiségét.

23

Tudatában a 2003. március 11‑iAnsul ítéletből (C‑40/01, EU:C:2003:145) eredő ítélkezési gyakorlatnak, a kérdést előterjesztő bíróság egyrészt megjegyzi, hogy az Európai Unió Szellemi Tulajdoni Hivatala (EUIPO) által elfogadott, „[európai uniós] védjegyekkel kapcsolatos iránymutatásokból” (a C. rész 6. szakaszának 2.8. pontja) az következik, hogy ezen ítélkezési gyakorlat alkalmazásának kivételesnek kell maradnia.

24

Másrészt a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy az alapügyek egy további sajátossággal bírnak, mivel a vitatott védjegyek a gépjármű‑alkatrészekre is kiterjednek, és ezért a 2003. március 11‑iAnsul ítéletből (C‑40/01, EU:C:2003:145) eredő ítélkezési gyakorlat alkalmazása azzal a következménnyel jár, hogy a vitatott védjegyeknek a gépjármű‑alkatrészek tekintetében történő használatát e védjegyek gépjárművek tekintetében történő használatának kell tekinteni, még akkor is, ha ez utóbbiakat az említett védjegyekkel már 25 éve nem forgalmazzák. Ezenkívül felmerül a kérdés, hogy valamely védjegy tényleges használatát eredményezheti‑e az a tény, hogy jogosultja továbbra is pótalkatrészeket, és szolgáltatásokat kínál a korábban e védjeggyel forgalmazott árukhoz kapcsolódóan, anélkül azonban, hogy e védjegyet ezen alkatrészek vagy szolgáltatások megjelölésére használná.

25

A használatnak a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdésében előírt területi kiterjedését illetően a kérdést előterjesztő bíróság emlékeztet arra, hogy e rendelkezés „az érintett tagállamban” történő használatot követeli meg. A 2013. december 12‑iRivella International kontra OHIM ítélet (C‑445/12 P, EU:C:2013:826, 49. és 50. pont) alapján ugyanis megállapítja, hogy a Bíróság úgy ítélte meg, hogy valamely védjegy Svájcban történő használata nem bizonyítja valamely védjegy Németországban történő tényleges használatát. Mindazonáltal a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság, Németország) ítélkezési gyakorlata szerint az 1892. évi egyezmény hatályban marad, és azt a német bíróságoknak az EUMSZ 351. cikkre tekintettel alkalmazniuk kell. Az ilyen alkalmazás mindazonáltal nehézségeket vethet fel egy olyan német védjegy esetében, amely ugyan nem törölhető a lajstromból német jog alapján, de felszólalásban sem lehet rá hivatkozni valamely uniós védjegy lajstromozásának megakadályozása érdekében.

26

Végül a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az alapeljárásokban az a kérdés is felmerül, hogy melyik félnek kell a valamely védjegy tényleges használata bizonyításának terhét viselnie. A német ítélkezési gyakorlatnak megfelelően a polgári peres eljárás általános elveit kell alkalmazni, ami azt jelenti, hogy a lajstromozott védjegy használatának hiánya miatti megszűnés megállapítása iránti kérelem esetében is a felperest terheli az e kérelem alapjául szolgáló tények bizonyításának kötelezettsége, még abban az esetben is, ha olyan negatív tényekről van szó, mint például valamely védjegy használatának hiánya.

27

Annak figyelembevétele érdekében, hogy valamely védjegy használatának pontos körülményeiről a megszűnés megállapítását kérelmező félnek gyakran nincsen tudomása, a német ítélkezési gyakorlat azt a másodlagos terhet rója az érintett védjegy jogosultjára, hogy fejtse ki teljeskörűen és részletesen a védjegy használatának módját. Ha a védjegyjogosult e kötelezettségének eleget tesz, az említett védjegy törlését kérő félnek kell megcáfolnia ezen előadást.

28

Ezen elveknek az alapügyekre való alkalmazása lehetővé teszi azok bizonyításfelvétel elrendelése nélkül történő eldöntését, mivel a Ferrari kellő részletességgel ismertette az általa végzett használati cselekményeket, és bizonyítékokat is felkínált, míg a DU a Ferrari állításainak vitatására szorítkozik anélkül, hogy ő maga bizonyítékokat terjesztene elő. Ennélfogva úgy kell tekinteni, hogy nem tett eleget a bizonyítási kötelezettségének. Ezzel szemben, ha ez utóbbi kötelezettség a Ferrarira mint a vitatott védjegyek jogosultjára hárul, meg kell vizsgálni az általa benyújtott bizonyítékokat.

29

E körülmények között az Oberlandesgericht Düsseldorf (düsseldorfi tartományi felsőbíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő, mindkét ügyben azonos kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

30

Első és harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy az áruk és azokat alkotó alkatrészek – mint például a gépjárművek és azok alkatrészei – valamely kategóriája tekintetében lajstromozott védjegyet úgy kell tekinteni, mint amely az e kategóriába tartozó áruk és az azokat alkotó alkatrészek összessége tekintetében az említett 12. cikk (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használat” tárgyát képezte, ha az csak bizonyos áruk, például az e kategóriába tartozó, magas árkategóriába tartozó luxussportautók vagy csak az említett áruk némelyikének pótalkatrészei vagy tartozékai tekintetében képezte ilyen használat tárgyát.

31

Először is emlékeztetni kell arra, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében a védjegyoltalom megszűnését kell megállapítani, ha a jogosult az árujegyzékben szereplő árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban a védjegy tényleges használatát az adott tagállamban megszakítás nélkül öt éven át elmulasztja, kivéve, ha a jogosult e védjegy használatának elmaradását kellőképpen igazolja.

32

A Bíróság kimondta, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy valamely védjegy akkor képezi „tényleges használat” tárgyát, ha azt azon alapvető rendeltetésének megfelelően használják, hogy biztosítsa azon áruk vagy szolgáltatások származásának azonosíthatóságát, amelyekre vonatkozóan a védjegyet lajstromozták, abból a célból, hogy ezeknek az áruknak és szolgáltatásoknak piacot hozzon létre vagy tartson fenn, kivéve a szimbolikus jellegű használatot, amelynek egyetlen célja a védjegyhez fűződő jogok fenntartása (2003. március 11‑iAnsul ítélet, C‑40/01, EU:C:2003:145, 43. pont).

33

A védjegyhasználat ténylegességének mérlegelése során figyelembe kell venni minden olyan tényt és körülményt, amelyek alapján megállapítható, hogy a védjegy kereskedelmi használata valóságos‑e; idesorolhatók különösen az érintett gazdasági szektorban igazoltnak tekintendő olyan használatok, amelyek feladata az, hogy a védjeggyel ellátott áruk és szolgáltatások számára megteremtsék és fenntartsák a piaci részesedést, az áruk és szolgáltatások természetét, a piac jellegzetességeit, valamint a védjegy használatának mértékét és gyakoriságát (2003. március 11‑iAnsul ítélet, C‑40/01, EU:C:2003:145, 43. pont).

34

Az a körülmény, hogy a védjegyet nem a piacon újonnan kínált áruk, hanem korábban már forgalomba hozott áruk vonatkozásában használják, nem fosztja meg e használatot a tényleges jellegétől, ha ugyanezen védjegyet a jogosultja ténylegesen használja az ezen áruk alkotórészét vagy szerkezeti elemét képező pótalkatrészekre, vagy olyan árukra vagy szolgáltatásokra vonatkozóan, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a már forgalomba hozott árukhoz, és amelyek ezen áruk ügyfélköre szükségleteinek kielégítését célozzák (2003. március 11‑iAnsul ítélet, C‑40/01, EU:C:2003:145, 43. pont).

35

Ezen ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy valamely lajstromozott védjegynek a jogosultja által az e védjeggyel jelölt áruk szerves részét képező pótalkatrészek tekintetében történő használata nem csupán maguk a pótalkatrészek, hanem az említett védjeggyel jelölt áruk tekintetében is a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használatnak” minősülhet. E tekintetben közömbös, hogy az említett védjegy árujegyzékében nemcsak az egész áruk, hanem azok pótalkatrészei is szerepelnek.

36

Másodszor, a 2008/95 irányelv 13. cikkéből kitűnik, hogy ha valamely megszűnési ok, így például az ezen irányelv 12. cikkének (1) bekezdésében foglalt megszűnési ok a bejelentett vagy lajstromozott védjegy árujegyzékben szereplő áruk, illetve szolgáltatások egy része tekintetében áll csak fenn, a megszűnés csak az érintett árukra vagy szolgáltatásokra terjed ki.

37

A 2008/95 irányelv 13. cikkében szereplő, „áruk, illetve szolgáltatások egy része” kifejezést illetően rá kell mutatni, hogy az a fogyasztó, aki olyan árut vagy szolgáltatást kíván megvásárolni, amely különösen pontosan és körülírt módon meghatározott árukategóriába tartozik, de amely kategórián belül nem lehet jelentős felosztásokat végezni, az ezen árukategória vonatkozásában lajstromozott védjeggyel az említett árukategóriába tartozó valamennyi árut és szolgáltatást összekapcsolja, és ezért e védjegy betölti az említett áruk vagy szolgáltatások származásának biztosítására irányuló alapvető funkcióját. E körülmények között elegendő azt megkövetelni az ilyen védjegy jogosultjától, hogy a védjegyének tényleges használatát az említett homogén kategóriába tartozó áruk vagy szolgáltatások egy része tekintetében bizonyítsa (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 42. pont).

38

Ezzel szemben a valamely széles, több önálló alkategóriára osztható kategóriába tartozó áruk és szolgáltatások kapcsán az ezen áru‑ vagy szolgáltatáskategória vonatkozásában lajstromozott védjegy jogosultjától azt kell megkövetelni, hogy a védjegye tényleges használatát ezen önálló alkategóriák mindegyike tekintetében bizonyítsa, aminek hiányában megállapítható a védjegy megszűnése azon önálló alkategóriák vonatkozásában, amelyek tekintetében nem szolgáltatott ilyen bizonyítékot (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 43. pont).

39

Ha ugyanis a korábbi védjegy jogosultja a védjegyét olyan áruk vagy szolgáltatások széles skálája tekintetében lajstromoztatta, amelyeket adott esetben forgalmazhat, de ezt megszakítás nélkül öt éven át nem tette meg, az ahhoz fűződő érdeke, hogy a korábbi védjegy ezen áruk vagy szolgáltatások tekintetében oltalomban részesüljön, nem élvezhet elsőbbséget a versenytársak ahhoz fűződő érdekével szemben, hogy hasonló vagy azonos megjelölést használjanak az említett áruk vagy szolgáltatások tekintetében, vagy akár e megjelölést védjegyként lajstromoztassák (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 43. pont).

40

Az áruk vagy szolgáltatások valamely önállónak tekinthető egységes alkategóriájának azonosítása céljából alkalmazandó releváns kritériumot vagy kritériumokat illetően, a szóban forgó áruk vagy szolgáltatások céljának és rendeltetésének kritériuma alapvető szempontnak minősül az áruk önálló alkategóriájának meghatározása során (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 44. pont).

41

Ennélfogva konkrétan kell értékelni, elsősorban azon árukra tekintettel, amelyek tekintetében a védjegy jogosultja a védjegyének használatát bizonyította, hogy ezen áruk az érintett áru‑ vagy szolgáltatásosztályba tartozó árukhoz vagy szolgáltatásokhoz képest önálló alkategóriát képeznek‑e, oly módon, hogy azon árukat vagy szolgáltatásokat, amelyek tekintetében a korábbi védjegy tényleges használatát igazolták, össze kell vetni az említett védjegy árujegyzékében szereplő áruk vagy szolgáltatások kategóriájával (2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 46. pont).

42

A jelen ítélet 37–41. pontjában kifejtett megfontolásokból következik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott „különleges piaci szegmens” fogalma önmagában nem releváns azon kérdés értékelése szempontjából, hogy azok az áruk vagy szolgáltatások, amelyek tekintetében a védjegyjogosult a védjegyet használta, azon áruk vagy szolgáltatások kategóriájának önálló alkategóriájába tartoznak‑e, amelyek vonatkozásában e védjegyet lajstromozták.

43

Ugyanis, amint az a jelen ítélet 37. pontjából kitűnik, e tekintetben kizárólag annak van jelentősége, hogy az a fogyasztó, aki a szóban forgó védjeggyel érintett áru‑ vagy szolgáltatáskategóriába tartozó valamely árut vagy szolgáltatást kíván vásárolni, az e kategóriába tartozó áruk vagy szolgáltatások összességét fogja‑e e védjegyhez társítani.

44

Márpedig ez a feltételezés nem zárható ki azzal az egyedüli indokkal, hogy valamely gazdasági elemzés értelmében az említett kategóriába tartozó különböző áruk vagy szolgáltatások különböző piacokhoz vagy valamely piac különböző szegmenseihez tartoznak. Ez annál is inkább igaz, mivel a védjegyjogosultnak jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy a jövőben kiszélesítse azon áruinak vagy szolgáltatásainak skáláját, amelyek tekintetében a védjegyét lajstromozták (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 51. pont).

45

A jelen ügyben, mivel a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az alapügyben szóban forgó védjegyek jogosultja e védjegyeket a „nagyon magas árfekvésű luxussportautók” alkatrészei és tartozékai tekintetében használta, rá kell mutatni először is arra, hogy a jelen ítélet 40. és 42–44. pontjában kifejtett megfontolásokból az következik, hogy önmagában az a tény, hogy azokat az árukat, amelyek vonatkozásában a védjegyet használták, különösen magas áron értékesítették, és ennek következtében valamely speciális piachoz tartozhatnak, nem elegendő annak megállapításához, hogy azon áruosztály önálló alkategóriáját képezik, amelyek vonatkozásában a védjegyet lajstromozták.

46

Másodszor igaz, hogy a „sportautónak” minősített gépjárművek nagy teljesítményű gépjárművek, következésképpen alkalmasak arra, hogy azokat az autósportban használják. Mindazonáltal ez csak az egyik lehetséges rendeltetése az ilyen járműveknek, amelyek bármely más személygépjárműhöz hasonlóan személyek és az utóbbiak személyes tárgyainak közúti szállítására is használhatók.

47

Márpedig amennyiben a valamely védjeggyel megjelölt áruknak – mint az gyakran előfordul – több céljuk és rendeltetésük is van, nem lehet az áruk valamely elkülönült alkategóriájának fennállását oly módon meghatározni, hogy ezen áruk egyes lehetséges céljait külön‑külön veszik figyelembe, mivel az ilyen megközelítés nem teszi lehetővé az önálló alkategóriák koherens módon történő azonosítását, és a védjegy jogosultját megillető jogok túlzott korlátozásához vezet (lásd analógia útján: 2020. július 16‑iACTC kontra EUIPO ítélet, C‑714/18 P, EU:C:2020:573, 51. pont).

48

Ebből következik, hogy önmagában az a tény, hogy azok a gépjárművek, amelyek tekintetében a védjegyet használták, „sportautónak” minősülnek, nem elegendő annak megállapításához, hogy azok a gépjárművek önálló alkategóriájába tartoznak.

49

Végül harmadszor, a „luxus” fogalma, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság által használt „luxusautó” kifejezés utal, több gépjárműtípus esetében is releváns lehet, ezért az a tény, hogy azok a gépjárművek, amelyek tekintetében a védjegyet használták, „luxusautóknak” minősülnek, szintén nem elegendő annak megállapításához, hogy azok a gépjárművek önálló alkategóriáját képezik.

50

Következésképpen – a kérdést előterjesztő bíróság által elvégzendő vizsgálat fenntartása mellett – az a tény, hogy az alapügyben szóban forgó védjegyek jogosultjának minősülő társaság e védjegyeket „nagyon magas árfekvésű luxussportautók” alkatrészei és tartozékai tekintetében használta, nem tűnik elegendőnek annak megállapításához, hogy e védjegyeket a 2008/95 irányelv 13. cikke értelmében csak az e védjegyekkel jelölt áruk egy része tekintetében használta.

51

Mindazonáltal, még ha az a körülmény, hogy valamely védjegyet „nagyon magas árfekvésűnek” minősített áruk tekintetében használtak, nem is elegendő annak megállapításához, hogy ezen áruk azon áruk önálló alkategóriájának minősülnek, amelyek vonatkozásában e védjegyet lajstromozták, továbbra is releváns azon kérdés értékelése szempontjából, hogy e védjegy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használat” tárgyát képezte‑e.

52

E körülmény ugyanis alkalmas annak bizonyítására, hogy az érintett védjeggyel értékesített áruegységek viszonylag csekély száma ellenére e védjegy használata nem csupán szimbolikus volt, hanem az említett védjegy alapvető rendeltetésének megfelelő használatának minősül, amely használatot a jelen ítélet 32. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat szerint a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használatnak” kell minősíteni.

53

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első és a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését és 13. cikkét úgy kell értelmezni, hogy az áruk és azokat alkotó alkatrészek – mint például a gépjárművek és azok alkatrészei – valamely kategóriája tekintetében lajstromozott védjegyet úgy kell tekinteni, mint amely az e kategóriába tartozó áruk és az azokat alkotó alkatrészek összessége tekintetében az említett 12. cikk (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használat” tárgyát képezte, ha az csak bizonyos áruk, például az e kategóriába tartozó, magas árfekvésű luxussportautók vagy csak az említett áruk némelyikének pótalkatrészei vagy tartozékai tekintetében képezte ilyen használat tárgyát, kivéve, ha a releváns tényekből és bizonyítékokból kitűnik, hogy az ezen árukat megszerezni kívánó fogyasztó azokat úgy tekinti, mint amelyek azon árukategória önálló alkategóriáját képezik, amely tekintetében az érintett védjegyet lajstromozták.

54

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely védjegy képezheti a jogosultja általi tényleges használat tárgyát az e védjeggyel forgalomba hozott használt áruk általa történő viszonteladása során.

55

Meg kell jegyezni, hogy önmagában a valamely védjeggyel ellátott használt áru viszonteladása kétségkívül nem jelenti azt, hogy e védjegyet a jelen ítélet 32. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében „használják”. Az említett védjegyet ugyanis akkor használták, amikor azt a jogosultja az áru első forgalomba hozatalakor az új árun elhelyezte.

56

Mindazonáltal, ha az érintett védjegy jogosultja e védjegyet ténylegesen használja azon alapvető rendeltetésének megfelelően, hogy a használt áruk viszonteladása során biztosítsa a védjegy árujegyzékében szereplő áruk eredetének azonosíthatóságát, az ilyen használat 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében véve az említett védjegy „tényleges használatának” minősülhet.

57

A 2008/95 irányelvnek a védjegyoltalom kimerülésére vonatkozó 7. cikke (1) bekezdésében megerősíti ezt az értelmezést.

58

E rendelkezésből ugyanis az következik, hogy a védjegyoltalom alapján a jogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket e védjeggyel ellátva e jogosult hozott forgalomba, vagy amelyeket a kifejezett hozzájárulásával hoztak forgalomba az Unióban.

59

Ebből következik, hogy valamely védjegy használható az e védjeggyel már forgalomba hozott áruk tekintetében. Az a tény, hogy a védjegyjogosult nem tilthatja meg harmadik személyek számára a védjegyének a védjegyével ellátott, már forgalomba hozott áruk tekintetében történő használatát, nem jelenti azt, hogy maga nem használhatja azt ilyen áruk vonatkozásában.

60

Következésképpen a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy valamely védjegy képezheti a jogosultja általi tényleges használat tárgyát az e védjeggyel forgalomba hozott használt áruk általa történő viszonteladása során.

61

Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely védjegyet a jogosultja ténylegesen használ, ha a korábban e védjeggyel forgalmazott árukhoz kapcsolódó bizonyos szolgáltatásokat nyújt, az említett védjegyet azonban e szolgáltatások nyújtása során nem használja.

62

Amint az a Bíróságnak a jelen ítélet 34. pontjában idézett ítélkezési gyakorlatából kitűnik, a bizonyos áruk vonatkozásában lajstromozott valamely védjegynek a jogosultja által olyan szolgáltatások tekintetében történő tényleges használata, amelyek közvetlenül kapcsolódnak a már forgalomba hozott árukhoz, és amelyek ezen áruk ügyfélköre szükségleteinek kielégítését célozzák, e védjegynek a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használatának” minősülhet.

63

Ugyanezen ítélkezési gyakorlatból azonban az következik, hogy az ilyen használat feltételezi az érintett védjegynek a szóban forgó szolgáltatások nyújtása során történő tényleges használatát. E védjegy használatának hiányában ugyanis nyilvánvalóan nem lehet szó e védjegynek a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett „tényleges használatáról”.

64

Következésképpen a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy valamely védjegyet a jogosultja ténylegesen használ, ha bizonyos, korábban e védjeggyel forgalmazott árukhoz kapcsolódó szolgáltatásokat nyújt, feltéve, hogy e szolgáltatásokat az említett védjeggyel nyújtják.

65

Ötödik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az EUMSZ 351. cikket úgy kell‑e értelmezni, hogy az lehetővé teszi valamely tagállam bírósága számára, hogy az az 1958. január 1‑je előtt, illetve az Unióhoz csatlakozó államok esetében a csatlakozásuk időpontját megelőzően kötött olyan megállapodást alkalmazzon, mint például az 1892. évi egyezmény, amely előírja, hogy az e tagállamban lajstromozott védjegynek az ezen egyezményben részes harmadik állam területén történő használatát „figyelembe kell venni” annak meghatározásakor, hogy e védjegy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (2) bekezdése értelmében „tényleges használat” tárgyát képezi‑e.

66

Meg kell állapítani, hogy mivel a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése valamely védjegynek „az adott tagállamban” történő tényleges használatára utal, kizárja az olyan harmadik államban történő használat figyelembevételét, mint amilyen a Svájci Államszövetség.

67

Mivel azonban az 1892. évi egyezmény 1958. január 1‑jét megelőzően jött létre, az EUMSZ 351. cikket kell alkalmazni. E rendelkezés második albekezdése értelmében a tagállamok megteszik a megfelelő lépéseket a tagállam csatlakozását megelőzően kötött valamely egyezmény és az EUM‑Szerződés között fennálló összeegyeztethetetlenség kiküszöbölésére.

68

Ebből következően a kérdést előterjesztő bíróságnak kell megvizsgálnia azt, hogy kiküszöbölhető‑e a Szerződés és a kétoldalú egyezmény közötti esetleges összeegyeztethetetlenség úgy, hogy ez utóbbi – a lehetőségekhez mérten és a nemzetközi jog tiszteletben tartásával – a közösségi joggal összhangban lévő értelmezést kap (lásd analógia útján: 2003. november 18‑iBudějovický Budvar ítélet, C‑216/01, EU:C:2003:618, 169. pont).

69

Amennyiben nem képes az 1892. évi egyezmény összeegyeztethető értelmezésére, a Németországi Szövetségi Köztársaság köteles megtenni a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy megszüntesse ezen egyezmény uniós joggal való összeegyeztethetetlenségét, adott esetben oly módon, hogy felmondja azt. Addig azonban, amíg e megszüntetésre nem kerül sor, az EUMSZ 351. cikk első bekezdése megengedi ezen egyezmény további alkalmazását (lásd ebben az értelemben: 2003. november 18‑iBudějovický Budvar ítélet, C‑216/01, EU:C:2003:618, 170–172. pont).

70

Kétségtelen, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy az 1892. évi egyezménynek a Németországi Szövetségi Köztársaság általi alkalmazása nehézségeket okozhat, mivel egy Németországban lajstromozott védjegyre, amelynek a lajstromozása ugyan a kizárólag a Svájci Államszövetség területén történő tényleges használata alapján fenntartható, nem lehet valamely uniós védjegy lajstromozásával szemben benyújtott felszólalásban hivatkozni, mivel a felszólalási eljárás keretében hivatkozott ezen védjegy tényleges használatának igazolására irányuló kérelem esetében az említett védjegy jogosultja nem képes kizárólag az Unió területe vonatkozásában ilyen bizonyítékot szolgáltatni.

71

Mindazonáltal ezek a nehézségek az 1892. évi egyezmény uniós joggal való összeegyeztethetetlenségének elkerülhetetlen következményei, és csak ezen összeegyeztethetetlenség megszüntetésével küszöbölhetők ki, amelyet a Németországi Szövetségi Köztársaságnak az EUMSZ 351. cikk második bekezdésének megfelelően el kell végeznie.

72

A fenti megfontolások összességére tekintettel az ötödik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EUMSZ 351. cikk első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az lehetővé teszi valamely tagállam bírósága számára, hogy az 1958. január 1‑je előtt, illetve az Unióhoz csatlakozó államok esetében a csatlakozásuk időpontját megelőzően valamely európai uniós tagállam és valamely harmadik állam által kötött olyan megállapodást alkalmazzon, mint például az 1892. évi egyezmény, amely előírja, hogy az e tagállamban lajstromozott védjegynek az e harmadik állam területén történő használatát figyelembe kell venni annak meghatározásakor, hogy e védjegy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében „tényleges használat” tárgyát képezi‑e, mindaddig, amíg az előbbi rendelkezés második bekezdésében említett megfelelő lépések valamelyike lehetővé nem teszi az EUM‑Szerződés és az említett egyezmény között fennálló összeegyeztethetetlenség megszüntetését.

73

Hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy az arra vonatkozó bizonyítási kötelezettség, hogy valamely védjegy e rendelkezés értelmében „tényleges használat” tárgyát képezte, e védjegy jogosultját terheli.

74

A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben pontosítja, hogy a polgári eljárás Németországban alkalmazandó általános elveinek megfelelően a védjegy használatának elmaradása miatti megszűnés megállapítása iránti kérelem esetében a kérelmezőt terheli annak bizonyítása, hogy a szóban forgó védjegyet nem használták, mivel e védjegy jogosultja csupán arra köteles, hogy teljeskörűen és részletesen kifejtse a védjegy használatának módját, anélkül azonban, hogy azt bizonyítaná.

75

Meg kell állapítani, hogy nem vitatott, hogy a 2008/95 irányelv (6) preambulumbekezdése többek között kimondja, hogy a tagállamok továbbra is szabadon határozhatják meg a lajstromozás útján megszerzett védjegyek oltalma megszűnésének megállapításával kapcsolatos eljárásjogi rendelkezéseket.

76

Mindazonáltal ebből nem lehet azt a következtetést levonni, hogy a valamely védjegy használat hiánya miatti megszűnésének megállapítására irányuló eljárásban a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett tényleges használat igazolását érintő bizonyítási teher kérdése ilyen, a tagállamok hatáskörébe tartozó eljárási rendelkezésnek minősül (lásd analógia útján: 2014. június 19‑iOberbank és társai ítélet, C‑217/13 és C‑218/13, EU:C:2014:2012, 66. pont).

77

Ugyanis, ha a védjegy használatának elmaradása miatti megszűnés megállapítása iránti eljárásban az adott védjegy tényleges használatát érintő bizonyítási teher kérdése a tagállamok nemzeti jogának hatálya alá tartozna, az a védjegyjogosultak számára az adott jogtól függően eltérő oltalmat eredményezhet, és ily módon nem valósulna meg a 2008/95 irányelv (10) preambulumbekezdésében „alapvető fontosságúnak” nevezett cél, a „valamennyi tagállam jogrendszerében azonos oltal[om]” (lásd analógia útján: 2014. június 19‑iOberbank és társai ítélet, C‑217/13 és C‑218/13, EU:C:2014:2012, 67. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

78

Arra is emlékeztetni kell, hogy a 2013. szeptember 26‑iCentrotherm Systemtechnik kontra OHIM és centrotherm Clean Solutions ítéletben (C‑610/11 P, EU:C:2013:593, 61. pont) a Bíróság egy uniós védjegy megszűnésének megállapítása kapcsán kimondta, hogy az az elv, miszerint a védjegyjogosultnak kell igazolnia a védjegy tényleges használatát, valójában csupán azt juttatja kifejezésre, amit a józan ész és az eljárás hatékonyságához fűződő elemi igény megkövetel.

79

A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy főszabály szerint a megszűnés megállapítása iránti kérelemmel érintett uniós védjegy jogosultjának kell bizonyítania e védjegy tényleges használatát (2013. szeptember 26‑iCentrotherm Systemtechnik kontra OHIM és centrotherm Clean Solutions ítélet, C‑610/11 P, EU:C:2013:593, 63. pont).

80

Márpedig e megfontolások a valamely tagállamban lajstromozott védjegy 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdése értelmében vett tényleges használatának igazolása kapcsán is érvényesek.

81

Meg kell ugyanis állapítani, hogy a vitatott védjegy jogosultja tudja a legjobban bizonyítani a tényleges védjegyhasználatra vonatkozó állítás alátámasztására alkalmas konkrét cselekményeket (2014. június 19‑iOberbank és társai ítélet, C‑217/13 és C‑218/13, EU:C:2014:2012, 70. pont).

82

Következésképpen a hatodik kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 2008/95 irányelv 12. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy az arra vonatkozó bizonyítási kötelezettség, hogy valamely védjegy e rendelkezés értelmében „tényleges használat” tárgyát képezte, e védjegy jogosultját terheli.

83

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (negyedik tanács) a következőképpen határozott: