–

a Syndicat des cadres de la sécurité intérieure képviseletében P. Gernez avocat,

–

a francia kormány képviseletében R. Coesme, A.‑L. Desjonquères és E. de Moustier, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében C. Valero és M. van Beek, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2003. L 299., 9. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 381. o.) 6. cikke b) pontjának, 16. cikke b) pontjának, 17. cikke (3) bekezdésének és 19. cikke első bekezdésének értelmezésére vonatkozik.

2

E kérelmet a Syndicat des cadres de la sécurité intérieure (vezető beosztású belbiztonsági tisztviselők szakszervezete, a továbbiakban: SCSI) a Premier ministre (miniszterelnök, Franciaország), a ministre de l’Intérieur (belügyminisztérium, Franciaország), valamint a ministre de l’Action et des Comptes publics (az államigazgatásért és államháztartásért felelős miniszter, Franciaország) a nemzeti rendőrségnél tényleges szolgálatot teljesítő tisztviselők átlagos heti munkaidejének kiszámítása céljából alkalmazott referencia‑időszak tárgyában folyamatban lévő eljárásban terjesztették elő.

3

A munkavállalók munkahelyi biztonságának és egészségvédelmének javítását ösztönző intézkedések bevezetéséről szóló, 1989. június 12‑i 89/391/EGK tanácsi irányelv (HL 1989. L 183., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 349. o.) az alábbiakat mondja ki:

„(1)   Ez az irányelv minden köz‑és magán tevékenységi ágazatra alkalmazandó (ipari, mezőgazdasági, kereskedelmi, közigazgatási, szolgáltatási, oktatási, kulturális, szabadidős stb.).

(2)   Ez az irányelv nem alkalmazható ott, ahol az egyes különleges közszolgálati tevékenységekre – mint amilyen a fegyveres erők vagy a rendőrség – vagy a polgári védelmi szolgálatok egyes különleges tevékenységeire jellemző sajátosságok mindenképpen ellentétben állnak vele.

Ebben az esetben a munkavállalók biztonságát és egészségvédelmét a lehető legmesszebbmenőkig biztosítani kell ezen irányelv céljainak figyelembevételével.”

4

A 2003/88 irányelv (15) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

„A vállalkozáson belüli munkaidő megszervezésével kapcsolatosan felmerülő kérdés tekintetében [helyesen: Tekintettel azon kérdésekre, amelyek felmerülhetnek a munkaidő megszervezésével kapcsolatosan] kívánatosnak látszik rugalmasságot engedélyezni az irányelv bizonyos rendelkezéseinek alkalmazása során, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló elvek betartásának biztosítása közben.”

5

A 2003/88 irányelv 1. cikke így szól:

„[…]

(2)   Ezt az irányelvet kell alkalmazni:

(3)   Ezen irányelv 14., 17., 18. és 19. cikkének sérelme nélkül, ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391/EGK irányelv 2. cikke szerinti valamennyi köz‑ és magántevékenységi ágazatban.

[…]

(4)   A 89/391/EGK irányelv rendelkezéseit kell teljes mértékben alkalmazni a (2) bekezdésben említett esetekben, az ezen irányelv szigorúbb és/vagy konkrétabb rendelkezéseinek sérelme nélkül.”

6

A 2003/88 irányelv 3. cikke rendelkezik a napi pihenőidőről.

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg.”

7

Ezen irányelv „Heti pihenőidő” című 5. cikke ekképpen rendelkezik:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót hétnaponként 24 órás minimális, megszakítás nélküli pihenőidő, továbbá a 3. cikkben említett 11 órás napi pihenőidő illessen meg.

[…]”

8

Az említett irányelvnek a „Maximális heti munkaidő” című 6. cikke a következőképpen fogalmaz:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmével összhangban:

[…]

9

Ugyanezen irányelvnek a „Referencia‑időszakok” című 16. cikke az alábbiak szerint rendelkezik:

„A tagállamok a következő cikkek alkalmazásában referencia‑időszakot állapíthatnak meg:

[…]

[…]”

10

A 2003/88 irányelv 17. cikke többek között a következő eltéréseket teszi lehetővé:

„[…]

(2)   A (3), (4) és (5) bekezdés szerinti eltérések elfogadhatók törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezésekkel, vagy kollektív szerződésekkel vagy a szociális partnerek által kötött megállapodásokkal, feltéve hogy az érintett munkavállalók számára egyenértékű kompenzáló pihenőidőt biztosítanak, vagy kivételes esetekben, ha kompenzáló pihenőidő biztosítása objektív okok miatt nem lehetséges, akkor az érintett munkavállalókat megfelelő védelemben részesítik.

(3)   E cikk (2) bekezdésével összhangban, a 3., 4., 5., 8. és 16. cikktől el lehet térni:

[…]

[…]”

11

Ezen irányelvnek „A referencia‑időszakoktól való eltérések korlátai” című 19. cikkének első és második bekezdése a következőket mondja ki:

„A 17. cikk (3) bekezdésében, valamint a 18. cikkben biztosított, a 16. cikk b) pontjától való eltérési lehetőség nem vezethet hat hónapnál hosszabb referencia‑időszak kialakulásához.

A tagállamoknak azonban lehetőségük van arra, hogy a munkavállalók biztonság‑ és egészségvédelmével kapcsolatos általános elvek betartása mellett objektív vagy műszaki okok vagy a munka megszervezésével kapcsolatos okok miatt lehetővé tegyék, hogy kollektív szerződések vagy a szociális partnerek által kötött megállapodások a referencia‑időszakot legfeljebb 12 hónapban rögzítsék.”

12

A 2011. február 15‑i 2011‑184. sz. rendelettel (a JORF 2011. február 17‑i száma, 2963. o.) módosított 2000. augusztus 25‑i décret relatif à l’aménagement et à la réduction du temps de travail dans la fonction publique de l’État et dans la magistrature (a munkaidőnek az állami közszolgálatban, valamint a bíróságon és az ügyészségen történő szervezéséről és csökkentéséről szóló 2000. augusztus 25‑i rendelet; a JORF 2000. augusztus 29‑i száma, 13301. o.) az alábbiak szerint rendelkezik:

„I. – A munkaszervezésnek tiszteletben kell tartania az alábbiakban meghatározott minimális garanciákat.

A tényleges heti munkaidő tartama, a túlórát is beleértve, nem haladhatja meg sem a negyvennyolc órát egy adott héten belül, sem átlagban a negyvennégy órát bármely tizenkét egymást követő hét során, és a főszabály szerint a vasárnapot is magában foglaló heti pihenőidő nem lehet kevesebb harmincöt óránál.

[…]

II.– Az I. pont szerinti szabályoktól csak az alábbi esetekben és feltételek mellett lehet eltérni:

[…]”

13

A 2017. január 30‑i 2017–109. sz. rendelettel (a JORF 2017. január 31‑i száma) módosított 2002. október 25‑i décret no 2002–1279 portant dérogations aux garanties minimales de durée de travail et de repos applicables aux personnels de la police nationale (a nemzeti rendőrség állományára alkalmazandó, a munkaidő és a pihenőidő minimális garanciáitól való eltérésre vonatkozó 2002. október 23 i 2002–1279 sz. rendelet) szövege az alábbi:

„A nemzeti rendőrségnél tényleges szolgálatot teljesítő tisztviselők munkaszervezése érdekében a fent említett 2000. augusztus 25‑i rendelet 3. cikkének I. pontjában említett minimális garanciák nem alkalmazandók, amennyiben azt a rájuk bízott, a közbiztonsággal és köznyugalommal kapcsolatos feladatok, az igazságügyi rendészeti, valamint tájékoztatási és információs feladatok megkövetelik.

Ezen eltérésnek ugyanakkor meg kell felelnie a következő feltételeknek:

A mért munka heti időtartama minden hétnapos időszakra vonatkozóan, túlórákat is beleértve, nem haladhatja meg átlagban a negyvennyolc órát egy naptári év szerinti félév során;

[…]”

14

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a 2017‑109. sz. rendelettel módosított 2002‑1279. sz. rendelet a francia nemzeti rendőrség állományára alkalmazandó különös, munkaidőre és pihenőidőre vonatkozó szabályokat fektet le. E rendelet többek között azt írja elő, hogy a mért munka heti időtartama minden hétnapos időszakra vonatkozóan, túlórákat is beleértve, nem haladhatja meg átlagban a 48 órát egy naptári év szerinti félév során.

15

2017. március 28‑án az SCSI keresetet nyújtott be a Conseil d’État‑hoz (államtanács, Franciaország) amelyben e rendelkezés megsemmisítését kérte. Az SCSI többek között azt állítja, hogy az említett rendelkezés azáltal, hogy a heti átlagos munkaidő hosszának számítására rögzített, naptári év szerinti félévekben kifejezett referencia‑időszakot alkalmaz, és nem határozatlan, görgetett alapon kifejezett hat hónapos referencia‑időszakot, amelynek kezdő‑ és végnapja az idő előrehaladtával módosul, sérti a 2003/88 irányelv szabályait.

16

A kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a 2003/88 irányelv együttesen olvasott 6. és 16. cikkét úgy kell‑e értelmezni, mint amelyek görgetett módon meghatározott referencia‑időszakot írnak elő, vagy úgy, hogy a tagállamok választására bízzák, hogy ezen időszaknak görgetett vagy rögzített jelleget tulajdonítanak.

17

Az a kérdés is felmerül e bíróságban, hogy abban az esetben, ha csupán a görgetett referencia‑időszak lehetséges, megtarthatja‑e ezen időszak továbbra is a görgetett jellegét, ha a 2003/88 irányelv 17. cikke (3) bekezdésének b) pontjában szereplő eltérés értelmében az hat hónapos hosszúságúra nyúlik.

18

E körülmények között a Conseil d’État (államtanács) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

19

A kérdést előterjesztő bíróság az együttesen vizsgálandó két kérdésével lényegében arra keres választ, hogy a 2003/88 irányelv 6. cikkének b) pontját, 16. cikkének b) pontját és 19. cikkének első bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely az átlagos heti munkaidő számítása szempontjából meghatározott naptári napokon kezdődő és végződő, nem pedig görgetett módon meghatározott referencia‑időszakokat ír elő.

20

Az említett irányelv 6. cikkének b) pontja értelmében az átlagos munkaidő – a túlórát is beleértve – hétnapos időtartamokban nem haladhatja meg a negyvennyolc órát.

21

Ugyanezen irányelv 16. cikkének b) pontja úgy rendelkezik, hogy a tagállamok az átlagos heti munkaidő számítása szempontjából olyan referencia‑időszakot írhatnak elő, amely nem haladhatja meg a négy hónapot.

22

A 2003/88 irányelv 16. cikk b) pontja szerinti referencia‑időszak ezen irányelv 19. cikkének első bekezdése értelmében, kivételes jelleggel, többek között az említett irányelv 17. cikkének (3) bekezdése értelmében előírt bizonyos olyan esetekben vagy tevékenységek esetén, mint „az olyan biztonsági és felügyeleti tevékenységek esetében, amelyek állandó jelenlétet igényelnek a vagyon‑ és személyvédelem érdekében”, vagy „olyan tevékenységek esetében, ahol folyamatos szolgálatra vagy termelésre van szükség”, a főszabálytól eltérően legfeljebb hat hónapra hosszabbítható. Az alapügyben a Francia Köztársaság a nemzeti rendőrségnél tényleges szolgálatot teljesítő tisztviselőkre ezt az eltérést engedő szabályozást alkalmazta.

23

A jelen ítélet 21. és 22. pontjában hivatkozott rendelkezésekből így kitűnik, hogy az átlagos heti munkaidő nem hétnapos időszakonként, hanem úgynevezett „referencia‑időszakokonként” számítható, amelyek az általános szabályozás keretében négy, az eltérést engedő szabályozás keretében pedig hat hónapig terjedhetnek. Az ilyen referencia‑időszakok során az átlagos heti munkaidő számítása – a 2003/88 irányelv (15) preambulumbekezdésének megfelelően – az ezen irányelv 6. cikke b) pontjának alkalmazásához való bizonyos fokú rugalmasság biztosítását célozza, olyan módon, hogy a maximális heti munkaidőnek a referencia‑időszak egyes időpontjaiban történő minden egyes túllépését az ezen időszak más időpontjaiban sorra kerülő munkaidő‑csökkenés ellentételezhesse. Ennélfogva a munkaórák egyenlő megosztását nem követelik meg (2017. november 9‑iMaio Marques da Rosa ítélet, C‑306/16, EU:C:2017:844, 43. pont).

24

A jelen ítélet 21. és 22. pontjában hivatkozott rendelkezésekből az is kitűnik, hogy a „referencia‑időszak” fogalma egyfelől egységes fogalom, amelynek mind az általános szabályozás, mind az eltérést megvalósító rendszer keretében ugyanaz a jelentése, másfelől, egy olyan fogalom, amely semmilyen utalást nem tartalmaz a tagállamok nemzeti jogára, és amelyet így önálló uniós fogalomnak kell tekinteni és az Unió területén egységesen kell értelmezni, függetlenül a tagállamokban alkalmazott minősítéstől, a szóban forgó rendelkezések kifejezéseinek, valamint szövegkörnyezetének és azon szabályozás célkitűzéseinek figyelembevételével, amelynek az részét képezi (lásd analógia útján: 2017. november 9‑iMaio Marques da Rosa ítélet, C‑306/16, EU:C:2017:844, 38. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

25

Ennélfogva a 2003/88 irányelv 16. és 19. cikkének szövegére és hátterére, valamint az ezen irányelv által követett célkitűzésekre tekintettel meg kell határozni, hogy a referencia‑időszakok olyan időszakoknak tekinthetők‑e, amelyek meghatározott naptári napokon kezdődnek és érnek véget, avagy olyan időszakoknak, amelynek kezdete és vége az idő múlásával folyamatosan csúszik, azaz görgetett referencia‑időszakoknak minősülnek‑e.

26

Elsőként– amint azt a főtanácsnok indítványának 46. pontjában kiemelte – meg kell állapítani, hogy a 2003/88 irányelv 16. és 19. cikkének szövege hallgat arról, hogy a referencia‑időszakokat rögzített vagy görgetett módon kell‑e meghatározni, és következésképpen egyik módszer alkalmazása sem ellentétesebb e cikkek szövegével, mint a másiké.

27

Másodszor az az összefüggés, amelybe a 2003/88 irányelv 16. és 19. cikke illeszkedik – ahogy arra a főtanácsnok indítványának 58. pontjában rámutatott – szintén nem teszi lehetővé e kérdés megválaszolását.

28

Kétségtelen, hogy a Bíróság a 2003/88 irányelv heti pihenőidőre vonatkozó 5. cikke szerinti és a Bíróság által „referencia‑időszaknak” minősített „hétnaponként” kifejezéssel kapcsolatban megállapította – amint azt írásbeli észrevételeiben a francia kormány és az Európai Bizottság is hangsúlyozta –, hogy a referencia‑időszakot e vonatkozásban olyan állandó időszakként lehet meghatározni, amelyen belül bizonyos óraszámú, egybefüggő pihenőidőt biztosítani kell, függetlenül attól, hogy a pihenőidő ezen óráit mely időpontban adják ki (2017. november 9‑iMaio Marques da Rosa ítélet, C‑306/16, EU:C:2017:844, 43. pont). A francia kormány az ezen ítélet 43. pontjában szereplő „állandó” kifejezés alkalmazásából arra a következtetésre jut, hogy a „referencia‑időszak” fogalma inkább rögzített módon meghatározott időszakként definiálandó.

29

Mindazonáltal – amint azt a főtanácsnok indítványának 55. pontjában kiemelte – a 2017. november 9‑iMaio Marques da Rosa ítélet (C‑306/16, EU:C:2017:844) 43. pontjának ilyen értelmezése nem fogadható el. Az ezen ítéletben használt „állandó” kifejezést nem „szükségszerűen valamely naptári időszakhoz kapcsolódóként”, hanem „időegységként”, vagyis – az említett ítéletben – hétnapos időszakként kell érteni.

30

A 2017. november 9‑iMaio Marques da Rosa ítélet (C‑306/16, EU:C:2017:844) alapját képező ügyben a Bíróság által vizsgált kérdés ugyanis nem a referencia‑időszaknak a rögzített vagy görgetett jellegére vonatkozott, hanem kizárólag arra, hogy a 2003/88 irányelv 5. cikke szerinti kötelező heti pihenőidőt legkésőbb az összefüggő hat munkanapból álló időszakot követő napon, vagy mindig az adott hétnapos időszakon belül adják‑e ki. A Bíróság ez utóbbi megoldást választotta azáltal, hogy „állandó időszak” alatt meghatározott tartamú időszakot értett, nem határozott ugyanakkor arról, hogy ezen időszaknak valamely konkrét naptári napon kell‑e kezdődnie és végződnie, vagy általánosabban, olyan rögzített időszaknak kell‑e megfelelnie, mint egy naptári hét.

31

A fentiekből kitűnik, hogy amellett, hogy a 2003/88 irányelv 16. és 19. cikkének szövege és háttere nem tartalmaz erre való utalást, a tagállamok főszabály szerint az általuk választott módszer szerint szabadon határozhatják meg a referencia‑időszakokat, feltéve hogy tiszteletben tartják az ezen irányelv által követett célkitűzéseket.

32

A 2003/88 irányelv által követett célkitűzéseket illetően emlékeztetni kell harmadszor arra, hogy az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy ezen irányelv célja, hogy a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét biztosítsa azáltal, hogy az átlagos munkaidő tartamára – különösen a 6. cikkének b) pontjában –felső határt állapít meg. Ez a felső határ az uniós szociális jog olyan különös jelentőségű szabályának minősül, amelynek a munkavállalók biztonsága és egészsége védelmének biztosítására szánt minimumkövetelményként valamennyi munkavállalót meg kell illetnie (2010. október 14‑iFuß ítélet, C‑243/09, EU:C:2010:609, 32. és 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2015. szeptember 10‑iFederación de Servicios Privados del sindicato Comisiones obreras ítélet, C‑266/14, EU:C:2015:578, 23. és 24. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

33

Ezenkívül fontos, hogy a munkavállalóknak a 2003/88 irányelvből eredő jogai hatékony érvényesülése teljes mértékben biztosított legyen, ami szükségszerűen maga után vonja, hogy a tagállamok kötelesek biztosítani az ezen irányelvben szereplő minimumkövetelmények betartását, és többek között megakadályozni az említett irányelv 6. cikkének b) pontjában rögzített maximális átlagos heti munkaidő bármilyen túllépését. Egyedül ez az értelmezés felel meg ugyanis ugyanezen irányelv azon célkitűzésének, amely arra irányul, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak olyan munkaidőt biztosít, amely a referencia‑időszak teljes tartama alatt nem haladja meg átalagban a 48 órás maximális felső korlátot (lásd ebben az értelemben: 2006. szeptember 7‑iBizottság kontra Egyesült Királyság ítélet, C‑484/04, EU:C:2006:526, 40. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat; 2010. október 14‑iFuß ítélet, C‑243/09, EU:C:2010:609, 51. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

34

E tekintetben a Bíróság kimondta, hogy e célkitűzés értelmében valamennyi munkavállalónak többek között megfelelő pihenőidőben kell részesülnie, amelynek nemcsak hatékonynak kell lennie, hogy az érintetteknek lehetővé tegye a munka miatti fáradtság kipihenését, hanem megelőző jellegűnek is, hogy a lehető legnagyobb mértékben csökkentse a munkavállaló biztonságát és egészségét befolyásoló kockázatot, amely a munkaidő halmozódása folytán megfelelő pihenés hiányában felmerülhet (lásd ebben az értelemben: 2006. szeptember 7‑iBizottság kontra Egyesült Királyság ítélet, C‑484/04, EU:C:2006:526, 41. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat.)

35

Ki kell még emelni azt is, hogy – amint az a 2003/88 irányelv (15) preambulumbekezdéséből kitűnik – az a rugalmasság, amelyet ez az irányelv a 16. és 19. cikkében többek között az említett irányelv 6. cikkének b) pontjának alkalmazását illetően biztosít, nem érinti a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló elvek betartását.

36

Ezenkívül a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a 2003/88 irányelv 17. cikkében meghatározott eltérésnek olyan értelmezést kell adni, amely hatályát azon érdekek megóvásához kifejezetten szükséges mértékre korlátozza, amelyeknek védelmére ezen eltérés alkalmas (lásd ebben az értelemben: 2017. július 26‑iHälvä és társai ítélet, C‑175/16, EU:C:2017:617, 31. pont; 2018. február 21‑iMatzak ítélet, C‑518/15, EU:C:2018:82, 38. pont).

37

E megfontolásokra tekintettel kell meghatározni, hogy a rögzített és a görgetett referencia‑időszakok egyaránt megfelelnek‑e a 2003/88 irányelv azon célkitűzésének, amely a munkavállalók biztonsága és egészsége hatékony védelmének biztosítására irányul.

38

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a rögzített és görgetett referencia‑időszakok önmagukban megfelelnek a 2003/88 irányelv említett célkitűzésének, amennyiben lehetővé teszik annak ellenőrzését, hogy a munkavállaló a teljes érintett időszak során heti átlagban nem végez 48 órát meghaladó munkát, és ezáltal betartják az egészségére és biztonságára vonatkozó kötelezettségeket. E tekintetben csekély annak a jelentősége, hogy a referencia‑időszak kezdetét és végét meghatározott naptári napokkal vagy az idő előrehaladtával határozzák meg.

39

A rögzített referencia‑időszakoknak a munkavállalók biztonságára és egészségére gyakorolt hatása ugyanakkor az olyan releváns körülmények összességétől függ, mint a munkavégzés jellege és körülményei, valamint többek között a maximális heti munkaidő és az érintett tagállam által alkalmazott referencia‑időszak hossza. Ugyanis, amint abban az eljárás összes résztvevője egyetértett, a rögzített referencia‑időszakok – a görgetett referencia‑időszakokkal ellentétben – olyan helyzeteket keletkeztethetnek, amelyek között nem biztos, hogy elérhető a munkavállalók egészségének és biztonságának védelmére irányuló célkitűzés.

40

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a rögzített referencia‑időszak módszere arra késztetheti a munkáltatót, hogy a munkavállaló részére két egymást követő rögzített referencia‑időszak során – a 2003/88 irányelv 3. és 5. cikke szerinti pihenőidők betartása mellett – feszített munkaidőt írjon elő, és így átlagban átlépje vele a heti munkaidő felső határát egy olyan időszak során, amely – mivel részben mindkét rögzített időszakba is beletartozik – az ugyanilyen időtartamú görgetett referencia‑időszaknak felelne meg. Nem fordulhat elő ilyen helyzet, ha a referencia‑időszakot görgetett alapon határozzák meg, tekintve, hogy a görgetett referencia‑időszakok fogalmilag az átlagos heti munkaidő folyamatos újraszámításával járnak.

41

Így, noha a külön‑külön vizsgált rögzített és a görgetett referencia‑időszakok önmagukban megfelelnek a munkavállalók egészségének és biztonságának védelmére irányuló célkitűzésnek, két egymást követő rögzített referencia‑időszak – a maximális heti munkaidő és az érintett tagállam által választott referencia‑időszak hosszának függvényében – olyan helyzeteket eredményezhet, amelyekben e célkitűzés akkor is sérülhet, ha a 2003/88 irányelv 3. és 5. cikke szerinti pihenőidőket betartják.

42

A jelen ügyben a Francia Köztársaság nem csak teljes mértékben kihasználta a maximális heti munkaidőt illetően számára a 2003/88 irányelvben nyújtott mozgásteret azáltal, hogy azt 48 órában határozta meg, de igénybe vette az ezen irányelv 19. cikkének első bekezdésével együttesen értelmezett 17. cikkének (3) bekezdése szerinti eltérés lehetőségét is, hogy az átlagos maximális heti munkaidő számításához alkalmazott referencia‑időszakot hat hónapra hosszabbítsa. E feltételek mellett a rögzített referencia‑időszakok használata nem biztosíthatja, hogy a 48 órás átlagos maximális heti munkaidőt minden olyan hat hónapos időszak során betartják, amely részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozik.

43

Márpedig a jelen ítélet 32. és 33. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatra tekintettel meg kell állapítani, hogy a 2003/88 irányelv célkitűzésének megvalósítása sérül, ha a rögzített referencia‑időszakok alkalmazásához nem kapcsolódnak olyan mechanizmusok, amelyek lehetővé teszik annak biztosítását, hogy a 48 órás átlagos maximális heti munkaidőt minden olyan hat hónapos időszak során betartják, amely részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozik.

44

Egyébiránt emlékeztetni kell arra, hogy a 2003/88 irányelv 19. cikkének második bekezdése értelmében, ha valamely tagállam hat hónapnál hosszabb referencia‑időszakot kíván meghatározni, e téren kollektív szerződésre vagy a szociális partnerek közötti megállapodásra van szükség. Abban az esetben, ha ezen irányelv 19. cikkének első bekezdése szerinti referencia‑időszakot rögzített alapon határozzák meg, az azt eredményezi, hogy a munkavállalónak úgy kell heti átlagban több mint 48 órán keresztül munkát végeznie valamely, részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozó hat hónapos időszak során, hogy arra vonatkozóan nem született sem kollektív szerződés, sem pedig a szociális partnerek közötti megállapodás. Így ez az átnyúló időszak olyan helyzetekhez vezethet, amelyek a valóságban csak az említett irányelv 19. cikkének második bekezdése szerinti referencia‑időszak keretében lennének lehetségesek. Az ilyen eredmény végső soron gyengítené az e rendelkezésben előírt eltérést.

45

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az alapügyben szereplő nemzeti szabályozás előírt‑e olyan mechanizmusokat, amelyek – amint az a jelen ítélet 43. pontjából kitűnik – lehetővé teszik annak biztosítását, hogy a 48 órás átlagos maximális heti munkaidőt minden olyan hat hónapos időszak során betartják, amely részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozik.

46

Ezenkívül emlékeztetni kell arra, hogy a jogalanyok uniós jogból eredő jogai védelmének biztosítását célzó jogorvoslat eljárási szabályai nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint a hasonló belső keresetekre vonatkozóak (az egyenértékűség elve), valamint a gyakorlatban nem tehetik lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) (2018. október 24‑iXC és társai ítélet, C‑234/17, EU:C:2018:853, 22. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

A kérdést előterjesztő bíróságnak különösen a tényleges érvényesülés elvére vonatkozóan kell többek között a nemzeti jog által az érintett munkavállalók számára biztosított keresetek érvényesülését vizsgálnia, annak érdekében, hogy – adott esetben gyorsított eljárásokkal vagy ideiglenes intézkedéssel – késedelem nélkül véget vessen minden olyan gyakorlatnak, amely nem tartja tiszteletben a 2003/88 irányelv 6. cikkének b) pontja szerinti azon követelményeket, amelyeknek a nemzeti jogba történő megfelelő átültetésből kell következniük.

48

A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy a 2003/88 irányelv 6. cikkének b) pontját, 16. cikkének b) pontját és 19. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely az átlagos heti munkaidő számítása szempontjából meghatározott naptári napokon kezdődő és végződő referencia‑időszakokat ír elő, feltéve hogy e szabályozás olyan mechanizmusokat is tartalmaz, amelyek lehetővé teszik annak biztosítását, hogy a 48 órás átlagos maximális heti munkaidőt minden olyan hat hónapos időszak során betartják, amely részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozik.

49

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 6. cikkének b) pontját, 16. cikkének b) pontját és 19. cikkének első bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az a nemzeti szabályozás, amely az átlagos heti munkaidő számítása szempontjából meghatározott naptári napokon kezdődő és végződő referencia‑időszakokat ír elő, feltéve hogy e szabályozás olyan mechanizmusokat is tartalmaz, amelyek lehetővé teszik annak biztosítását, hogy a 48 órás átlagos maximális heti munkaidőt minden olyan hat hónapos időszak során betartják, amely részben két egymást követő rögzített referencia‑időszakba is beletartozik.