–

a Crédito Agrícola Seguros – Companhia de Seguros de Ramos Reais SA képviseletében V. Ferreira Pires advogado,

–

az Európai Bizottság képviseletében P. Costa de Oliveira, K.‑P. Wojcik és B. Rechena, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a gépjármű‑felelősségbiztosításról és a biztosítási kötelezettség ellenőrzéséről szóló, 2009. szeptember 16‑i 2009/103/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 2009. L 263., 11. o.) 12. cikke (3) bekezdésének és 13. cikke (1) bekezdésének értelmezésére irányul.

2

E kérelmet a Luís Isidro Delgado Mendes és a Crédito Agrícola Seguros – Companhia de Seguros de Ramos Reais SA (a továbbiakban: CA Seguros) közötti, annak tárgyában folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, hogy ez utóbbi a gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján térítse meg az L. I. Delgado Mendest közlekedési baleset következtében ért kárt.

3

A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv (HL 1972. L 103., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 10. o.; a továbbiakban: első irányelv) 3. cikkének (1) bekezdése értelmében:

„[…] minden tagállam időben megteszi a szükséges intézkedéseket, hogy a saját területén nyilvántartásba vett gépjárművek rendelkeznek [helyesen: rendelkezzenek] gépjármű‑felelősségbiztosítással. A fedezett felelősség mértékét és a fedezet feltételeit ezen intézkedések alapján kell meghatározni.”

4

A 2005. május 11‑i 2005/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel (HL 2005. L 149., 14. o.) módosított, a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv (HL 1984. L 8., 17. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 7. kötet, 3. o.) (a továbbiakban: második irányelv) 1. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„A[z első irányelv] 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás kötelezően mind az anyagi kárra, mind pedig a személyi sérülésre kiterjed.”

5

A második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Valamennyi tagállam megtesz minden szükséges intézkedést, amely garantálja, hogy bármely törvényi rendelkezést vagy bármely szerződési záradékot, amely [az első] irányelv 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően kiállított biztosítási kötvényben szerepel, és amely kizárja a biztosítás köréből azokat az eseteket, amikor a gépjárművet olyan személy használja vagy vezeti, aki:

[…]

[az első] irányelv 3. cikke (1) bekezdésének alkalmazásában érvénytelennek [helyesen: hatálytalannak] tekintsenek olyan harmadik fél kárigényének vonatkozásában, aki balesetet szenvedett el.

Mindazonáltal az első francia bekezdésben említett rendelkezés vagy előírás felhasználható [helyesen: alkalmazható] olyan személyek ellenében, akik saját akaratukból szálltak be a gépjárműbe, amely a kárt vagy a sérülést okozta, amennyiben a biztosító bizonyítani tudja, hogy tudomásuk volt arról, hogy a gépjármű lopott volt.

A tagállamoknak lehetőségük van rá – a saját területükön történő balesetek esetében –, hogy ne alkalmazzák az első albekezdésben szereplő rendelkezést, amennyiben és amilyen mértékben az elszenvedett kárért a kárvallott [helyesen: károsult] személy egy szociális biztonsági szervtől kártérítést kaphat.”

6

A 2005/14 irányelvvel módosított, a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv (HL 1990. L 129., 33. o.; magyar nyelvű különkiadás 6. fejezet, 1. kötet, 249. o., a továbbiakban: harmadik irányelv) 1. cikke többek között úgy rendelkezik, hogy „a[z első irányelv] 3. cikkének (1) bekezdésében említett biztosítás a gépjármű vezetője kivételével kiterjed valamennyi utasnak a gépjárműhasználatból eredő személyi sérülésével kapcsolatos felelősségre”.

7

A harmadik irányelv 1a. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A[z első] irányelv 3. cikke (1) bekezdésében említett biztosítás kiterjed az olyan gyalogosokat, kerékpárosokat és a közút többi, nem motorizált használóját ért személyi sérülésekre és anyagi kárra, akik egy gépjármű részvételével bekövetkezett baleset következményeként a nemzeti polgári jog értelmében kártérítésre jogosultak. Ez a cikk nem érinti sem a polgári jogi felelősséget, sem pedig a kártérítés összegét.”

8

A 2009/103 irányelv egységes szerkezetbe foglalta a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi kötelező felelősségbiztosításra vonatkozó korábbi irányelveket, és következésképpen 2009. október 27‑i hatállyal hatályon kívül helyezte ezeket. Az ezen irányelv II. mellékletében található megfelelési táblázat értelmében a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése a 2009/103 irányelv 13. cikke (1) bekezdésének, a harmadik irányelv 1a. cikke a 2009/103 irányelv 12. cikke (3) bekezdésének felel meg.

9

A 2007. augusztus 21‑i decreto‑lei no 291/2007, que aprova o regime do sistema do seguro obrigatório de responsabilidade civil automóvel e transpõe parcialmente para a ordem jurídica interna a Directiva no 2005/14/CE, do Parlamento Europeu e do Conselho, de 11 de Maio, que altera as Directivas nos 72/166/CEE, 84/5/CEE, 88/357/CEE e 90/232/CEE, do Conselho, e a Directiva no 2000/26/CE, relativas ao seguro de responsabilidade civil resultante da circulação de veículos automóveis (a gépjármű‑felelősségbiztosítási rendszer jóváhagyásáról és a gépjármű‑felelősségbiztosításról szóló 72/166/EGK, 84/5/EGK, 88/357/EGK és 90/232/EGK tanácsi, illetve 2000/26/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvet módosító 2005. május 11‑i 2005/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv részleges átültetéséről szóló 291/2007. sz. törvényrendelet) 4. cikkének (1) bekezdése (Diáro da República 1. sorozat, 160. szám, 2007.augusztus 21.) értelmében:

„Minden olyan személy, aki polgári jogi értelemben felelősnek tekinthető olyan szárazföldi gépjármű vagy annak pótkocsija által harmadik személyeknek okozott személyi sérülés és anyagi kár megtérítéséért, amelynek vezetéséhez külön engedély szükséges, és szokásos üzemben tartási helye Portugáliában található, ahhoz, hogy a gépjármű forgalomban való részvételét engedélyezzék, olyan biztosítási fedezettel kell rendelkeznie, amely a jelen törvényrendeletnek megfelelően biztosítja e felelősséget.”

10

A 291/2007. sz. törvényrendelet 11. cikkének (2) bekezdése ekként rendelkezik:

„A 4. cikkben előírt polgári jogi felelősségbiztosítás kiterjed a gyalogosokat, kerékpárosokat és a közutak egyéb, nem gépjárművel közlekedő használóját ért kárra, ha a közlekedési balesetből eredő polgári jogi felelősség tekintetében alkalmazandó törvény előírja a károk megtérítését és annak mértékét.”

11

E törvényrendelet 14. cikke (2) bekezdésének b) pontja szerint:

„Szintén kizárandó a biztosítás köréből az alábbi személyeknek okozott bármilyen anyagi kár: […] a szerződő.”

12

Az említett törvényerejű rendelet 15. cikkének (3) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„A gépjármű elrablása, ellopása, vagy önkényes elvétele és szándékosan okozott közlekedési balesetek esetén a biztosítás nem fedezi az adott elkövetőket és tettestársakat terhelő kártérítés kielégítését a tulajdonossal […] szemben.”

13

2009. április 26‑án L. I. Delgado Mendes és a felesége a Chamuscán (Portugália) elhelyezkedő, tulajdonukban álló telken tartózkodtak, amelynek udvarán két gépjármű parkolt, az egyik L. I. Delgado Mendes tulajdonában állt, a másik felesége tulajdonát képezte. Az érintettek délután hat óra körül egy ismeretlen személyt láttak a L. I. Delgado Mendes gépjárműjének vezetőülésében, aki elhajtott a gépjárművel. L. I. Delgado Mendes és felesége azonnal beszállt a másik gépjárműbe, és üldözőbe vette az említett gépjárművet.

14

Egy kereszteződéshez érkezve L. I. Delgado Mendes gépjárműve megállt. L. I. Delgado Mendes az említett gépjárműtől körülbelül 20 méterre szintén megállt, és kiszállt a felesége gépjárműjéből, majd elindult a saját gépjárműje felé.

15

L. I. Delgado Mendes gépjárműjének vezetője ekkor hátramenetbe kapcsolt, aminek folytán e gépjármű nekiütközött a L. I. Delgado Mendes felesége gépjárműje oldalának és L. I. Delgado Mendesnek, akit a földre lökött. Az említett vezető elindult előre, majd hirtelen és gyorsan újra hátrafelé, ismét elütötte L. I. Delgado Mendest, aki éppen felkelt a földről, és áthajtott az érintetten, akit a saját gépjárműje megközelítőleg nyolc méteren keresztül húzott maga után a földön.

16

L. I. Delgado Mendes e baleset közvetlen következményeként több törést és sérülést szenvedett. L. I. Delgado Mendest 2011. február 8‑ig orvosi megfigyelés alatt tartották, 654 napot betegszabadságon töltött, és a baleset egészségére kiható számos következményét viseli.

17

Az érintettre, mint az e gépjármű üzembentartójára, és mint szerződőre vonatkozó biztosítási kötvény értelmében az említett baleset bekövetkezésének idején az L. I. Delgado Mendes gépjárműje által harmadik személynek okozott károkra vonatkozó polgári jogi felelősséget a CA Seguros fedezte. Ez a biztosítási kötvény többek között az alábbi kikötéseket tartalmazta:

18

L. I. Delgado Mendes keresetet indított a Tribunal Judicial da Comarca de Santarém (santarémi elsőfokú kerületi bíróság) előtt, amelyben azt kérte, hogy a CA Segurost kötelezzék az elszenvedett vagyoni és nem vagyoni károk címén 210641,00 euró összegű kártérítés megfizetésére, az e kereset kézbesítésétől számított törvényes kamatokkal együtt. A CA Seguros több okból is az említett kereset elutasítását kérte.

19

Ez a bíróság L. I. Delgado Mendes keresetét, mint megalapozatlant elutasította többek között azon indokkal, hogy a 291/2007. sz. törvényrendelet 15. cikkének (3) bekezdése értelmében a gépjármű tulajdonosa ki van zárva a kötött biztosítás lehetséges kedvezményezettjeinek köréből.

20

L. I. Delgado Mendes ezen ítélet ellen fellebbezést terjesztett a Tribunal da Relação de Évora (évorai fellebbviteli bíróság) elé. L. I. Delgado Mendes azt állítja, hogy a törvényrendelet 15. cikkének (3) bekezdését megszorítóan kell értelmezni, oly módon, hogy az csak a gépjármű tulajdonosát ért vagyoni károk megtérítését zárja ki. Ugyanis e szövegben a jogalkotó szándéka nem az olyan balesetekre irányult, mint amilyet L. I. Delgado Mendes is elszenvedett. Mivel az alapeljárásban szóban forgó biztosítási szerződés elsődleges célja a személyi sérüléseket elszenvedő károsultak védelme azáltal, hogy a kártérítés maga a gépjármű vezetője kivételével valamennyi károsultra kiterjed, L. I. Delgado Mendes által elszenvedett személyi sérülések megtérítése a jelen esetben a „harmadik fél károsultakra” vonatkozó eset körébe tartozik.

21

A CA Seguros vitatja ezt a megszorító értelmezést és azt állítja többek között, hogy ez az értelmezés sérti a código civil (polgári törvénykönyv) 9. cikkét, mivel az érintett biztosítás „minden olyan személynek [a felelősségét fedezi], aki polgári jogi értelemben felelősnek tekinthető szárazföldi gépjármű által harmadik személyeknek okozott károk megtérítéséért”. Márpedig nem elfogadható, hogy a gépjármű használatából eredő kockázatokért felelős személy polgári jogi felelősség címén maga is védelemben részesüljön, mintha harmadik félnek minősülne.

22

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a kereset tárgya egyrészt a felelősséget kiváltó tény és az áldozat ebből következő kárának megtérítésére irányuló kötelezettség között, másrészt pedig a jelen ügyben szóban forgó biztosítási szerződés korlátai és hatálya között fennálló kapcsolat meghatározására korlátozódik.

23

A Tribunal da Relação de Évora (évorai fellebbviteli bíróság) rámutatott, hogy a baleset bekövetkezését illetően mind az L. I. Delgado Mendes tulajdonában álló, a CA Seguros által biztosított gépjármű vezetőjének felelősségét, mind pedig e vezető azon kötelezettségét megállapította, hogy az általa okozott károkat térítse meg. E bíróság pontosítja, hogy az L. I. Delgado Mendes és a CA Seguros között létrejött biztosítási szerződés értelmében olyan esetben, amikor a károsult a gépjármű tulajdonosa és a biztosítótársasága között létrejött biztosítási viszony tekintetében harmadik félnek minősül, a CA Segurost terheli felelősség a kizárólag az említett vezetőt terhelő vétségből eredő károk megtérítéséért.

24

Márpedig az alapügy két sajátossággal bír, a L. I. Delgado Mendes gépjárműjének vezetője által szándékosan előidézett káresemény és a felperes károsult, aki e gépjárműre vonatkozóan a szerződő.

25

Az első sajátosságot illetően a kérdést előterjesztő bíróság pontosítja, hogy a biztosítónak a szándékosan okozott közlekedési balesetekből eredő károk megtérítésére irányuló kötelezettségét 2007 óta a Supremo Tribunal de Justiça (legfelsőbb bíróság, Portugália) állandó ítélkezési gyakorlata megerősíti.

26

A második sajátosságot illetően azonban mind a 291/2007. sz. törvényrendelet 15. cikkének (3) bekezdése, mind pedig az alapeljárásban szóban forgó biztosítási szerződés kifejezetten előírja, hogy „lopás […] és szándékosan okozott közlekedési balesetek esetén a biztosítás nem fedezi az adott elkövetőket és tettestársakat terhelő kártérítést a tulajdonossal […] szemben”. Márpedig az eset körülményei megfelelnek e két sajátosságnak. Továbbá e törvényrendelet 14. cikke (2) bekezdésének b) pontja szintén kizárja „a biztosítás köréből a szerződőnek okozott bármilyen anyagi kár [t]”.

27

Le Tribunal da Relação de Évora (évorai fellebbviteli bíróság) és a CA Seguros egyebekben úgy vélik, hogy a 291/2007. sz. törvényrendelet 15. cikke (3) bekezdésének az L. I. Delgado Mendes által adott értelmezés nem felel meg a polgári törvénykönyv 9. cikkében e tekintetben foglalt követelményeknek.

28

A kérdést előterjesztő bíróság mindazonáltal kétségét fejezi ki a 291/2007. sz. törvényrendelet 14. cikke (2) bekezdése b) pontjának és 15. cikke (3) bekezdésének (a továbbiakban: vitatott szabályozás) az uniós joggal való összeegyeztethetőségét illetően. E bíróság e tekintetben megjegyzi, hogy a második irányelv felcserélte a tipikus biztosítási viszonyban szereplő tulajdonos és biztosító közötti viszonyt a biztosító és a balesetért felelős személy közötti viszonyra, és hogy a harmadik irányelv megerősítette azt, hogy a biztosításból való kizárásra vonatkozó valamennyi rendelkezés vagy szerződéses klauzula szempontjából a biztosító és a vezető közötti viszony a meghatározó, nem pedig a biztosító és a tulajdonos közötti viszony, ezt a megközelítést a 2008. év során a Supremo Tribunal de Justiça (legfelsőbb bíróság) megerősítette.

29

Továbbá a kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a vitatott szabályozás hatálya alá tartozó személyek kizárása általános és absztrakt szempontok alapján meghatározott, amit a Bíróság az érintett irányelvekkel ellentétesnek ítélt meg. A kérdést előterjesztő bíróság továbbá arra keresi a választ, hogy kizárólag a baleset tárgyát képező gépjármű tulajdonosának minőségére alapozott kizárások megfelelnek‑e az egyenlő bánásmód elvének.

30

E körülmények között a Tribunal da Relação de Évora (évorai fellebbviteli bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Személyi sérülést és anyagi kárt okozó, olyan gyalogost érintő közlekedési balesetek esetén, akit szándékosan gázolnak el a tulajdonát képező gépjárművel, amelyet az e gépjárművet eltulajdonító személy vezetett, ellentétes az [uniós] joggal, különösen a 2009/103/EK […] irányelv 12. cikkének (3) bekezdésével és 13. cikkének (1) bekezdésével, hogy a nemzeti jog azon okból zárja ki a gyalogos bármilyen kártérítési lehetőségét, mivel ő a gépjármű tulajdonosa és a szerződő?”

31

Előzetesen mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy a 2009/103 irányelv időbeli hatálya okán nem alkalmazható az alapeljárásra. Tekintettel ugyanis az alapeljárás alapjául szolgáló baleset időpontjára, többek között inkább a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése és a harmadik irányelv 1a. cikke alkalmazandó a jelen esetben.

32

Továbbá a feltett kérdés megfelelő megválaszolásához az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésben kifejezetten szereplő rendelkezések mellett az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, valamint a második irányelv 1. cikkének (1) bekezdését is figyelembe kell venni.

33

Végül, mivel a kérdést előterjesztő bíróság pontosította, hogy a biztosítónak a szándékosan okozott közlekedési balesetekből eredő károk megtérítésére irányuló kötelezettségét 2007 óta a Supremo Tribunal de Justiça (legfelsőbb bíróság) állandó ítélkezési gyakorlata megerősíti, úgy tűnik, hogy a feltett kérdés valójában nem arra a kérdésre vonatkozik, hogy az első, második és harmadik irányelv előírja‑e, vagy sem, a szándékosan okozott közlekedési balesetből eredő károknak a kötelező biztosítással való fedezését, hanem kifejezetten arra vonatkozik, hogy egy gyalogos biztosítással való fedezésének kizárólag azon okból történő kizárása, hogy e gyalogos a szerződő és a károkat okozó gépjármű tulajdonosa, összeegyeztethető‑e ezen irányelvekkel.

34

Következésképpen úgy kell tekinteni, hogy kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ a Bíróságtól, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a második irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének (1) bekezdését, valamint a harmadik irányelv 1a. cikkét úgy kell‑e értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, amely kizárólag azon okból zárja ki a közlekedési balesetet szenvedett gyalogost ért személyi sérülések és vagyoni károk fedezését, és ennélfogva a kötelező gépjármű‑biztosítás alapján történő kártérítést, hogy e gyalogos a szerződő és az e károkat okozó gépjármű tulajdonosa is.

35

E tekintetben először is arra kell emlékeztetni, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó uniós szabályozás arra irányul, hogy egyrészt szabad mozgást biztosítson az Unió területén telephellyel rendelkező gépjárműveknek és utasaiknak, másrészt függetlenül attól, hogy a Unió belül hol történt a baleset, hasonló elbánást biztosítson az ilyen gépjárművek által okozott balesetek károsultjainak (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 27. pont).

36

Így a második és a harmadik irányelv által pontosított és kiegészített első irányelv kötelezővé teszi a tagállamok számára annak garantálását, hogy a területükön telephellyel rendelkező járművekre vonatkozó felelősségbiztosítással fedezve legyen, és meghatározza különösen azon kártípusokat és harmadik fél károsultakat, amelyekre és akikre a biztosításnak ki kell terjednie (2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 27. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

37

E tekintetben a Bíróság már megállapította, hogy az első irányelv 3. cikke (1) bekezdésének, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének és a harmadik irányelv 1. cikkének az a célja, hogy valamennyi gépjárműbalesetet szenvedett utas számára biztosítsák, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás megtérítse az őket ért kárt (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 29. pont).

38

Ugyanis az uniós szabályozásnak a kötelező biztosítások területén végbement fejlődése azt mutatja, hogy az uniós jogalkotó folyamatosan biztosította és erősítette a gépjárművek által okozott balesetek áldozatainak védelmére irányuló célkitűzést (2014. szeptember 4‑iVnuk ítélet, C‑162/13, EU:C:2014:2146, 52. pont).

39

Különösen a harmadik irányelv 1a. cikkének bevezetésével a 2005/14 irányelv kiterjesztette az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdése szerinti biztosítási fedezetet a gyalogosok, kerékpárosok és a közút egyéb, nem gépjárművel közlekedő használói által elszenvedett személyi sérülésekre és anyagi károkra (lásd ebben az értelemben: 2014. szeptember 4‑iVnuk ítélet, C‑162/13, EU:C:2014:2146, 55. pont).

40

Következésképpen, mivel L. I. Delgado Mendes az alapeljárásban szóban forgó baleset esetében gyalogosnak minősül, meg kell állapítani, hogy a harmadik irányelv 1a. cikke előírja, hogy a gépjárműjére vonatkozó kötelező biztosítás kiterjed a baleset következtében őt ért személyi sérülésekre és anyagi károkra, illetve azon károkra, amelyek megtérítésére a gyalogos a nemzeti polgári jog értelmében jogosult.

41

Különösen a közlekedési baleset áldozatának, a szerződőnek, illetve az e balesetben érintett gépjármű tulajdonosának minőségét illetően emlékeztetni kell, hogy a Bíróság azt állapította meg, hogy az első, második és harmadik irányelv által követett, a károsult védelmére vonatkozó célkitűzés megköveteli, hogy a balesetben nem vezetőként, hanem utasként részt vevő gépjármű‑tulajdonos jogi helyzete megegyezzen az ugyanezen balesetet elszenvedő gépjármű többi utasáéval (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 30. pont).

42

Hasonlóképpen a Bíróság azt is megállapította, hogy e célkitűzéssel ellentétes az, hogy egy nemzeti szabályozás indokolatlanul leszűkítse a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás által fedezett utas fogalmát, kizárva ebből azokat a személyeket, akik a jármű nem személyszállításra tervezett és nem ilyen céllal kialakított részében utaztak (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 30. pont).

43

A Bíróság ebből azt a következtetést vonta le, hogy a károsultak védelmének említett célkitűzése azt is megköveteli, hogy annak a személynek a helyzete, aki biztosított volt a gépjármű vezetése tekintetében, de aki e jármű utasa volt a baleset időpontjában, az e baleset valamennyi más károsultjának helyzetével egyenértékű legyen, és hogy ennél fogva az a tény, hogy egy személy biztosított volt az említett balesetet okozó gépjármű vezetése tekintetében, nem teszi lehetővé e személy kizárását a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése szerinti „harmadik fél károsult” fogalmából, mivel ő e gépjármű utasa, és nem vezetője volt (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 31. és 32. pont).

44

Analógia útján meg kell állapítani, hogy az a tény, hogy egy közlekedési baleset során elütött gyalogos volt a szerződő és a balesetet okozó gépjármű tulajdonosa, nem teszi lehetővé e személy kizárását a második irányelv 2. cikkének (1) bekezdése és a harmadik irányelv 1a. cikke szerinti „harmadik fél károsult” fogalmából.

45

Ugyanis, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, és amint azzal a Bizottság helyesen érvelt, az a körülmény, hogy az érintett gépjármű tulajdonosa, illetve a szerződő a baleset bekövetkeztekor nem a gépjárműben tartózkodott, hanem őt, mint gyalogost, e gépjármű elütött, a jelen ítélet 41. pontjában említett, az első, második és harmadik irányelv által a védelemre vonatkozó ugyanezen célkitűzésre tekintettel nem igazolhatja az eltérő bánásmódot.

46

Másodszor, a harmadik fél károsultak jogait illetően emlékeztetni kell arra, hogy a harmadik feleknek okozott kárt fedező gépjármű‑felelősségbiztosítási kötelezettség eltér az e károknak a biztosított felelősségbiztosítása alapján történő megtérítésének mértékétől. Amíg ugyanis az előbbit az uniós szabályozás határozza meg és garantálja, addig az utóbbit alapvetően a nemzeti jog szabályozza (2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 28. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

47

Így a Bíróság megállapította, hogy az első, a második és a harmadik irányelv tárgyából és szövegéből az következik, hogy ezek nem a tagállamok felelősségbiztosítási rendszereinek harmonizálására irányulnak, és hogy az uniós jog jelenlegi állapotában a tagállamok továbbra is szabadon határozhatják meg a gépjárműbalesetekből eredő károkra alkalmazandó felelősségbiztosítási rendszert (2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 29. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

48

A Bíróság ugyanakkor kifejtette, hogy a tagállamok az ezen a területen fennálló hatásköreiket az uniós jog tiszteletben tartása mellett kötelesek gyakorolni, és hogy a gépjárműbalesetekből eredő károk megtérítésére vonatkozó nemzeti rendelkezések nem akadályozhatják az első, a második és a harmadik irányelv hatékony érvényesülését (2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 31. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

49

Ahogyan azt a Bíróság szintén kifejtette, akadályozná az említett irányelvek hatékony érvényesülését, ha valamely – általános és absztrakt szempontok alapján meghatározott – nemzeti szabályozás kizárólag a károsult károkozásban való közrehatása alapján kizárná vagy aránytalanul korlátozná a károsult kötelező gépjármű‑felelősségbiztosításon alapuló kártérítési jogát. Ennélfogva e jogot csak rendkívüli körülmények esetén, egyedi mérlegelés alapján lehet korlátozni (2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 32. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

50

Így a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy az említett irányelvekkel ellentétes azon nemzeti szabályozás, amely kizárja vagy aránytalanul korlátozza az utas azon jogát, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján kártérítést kapjon kizárólag azzal az indokkal, hogy közrehatott az általa elszenvedett kár keletkezésében (lásd ebben az értelemben: 2012. október 23‑iMarques Almeida ítélet, C‑300/10, EU:C:2012:656, 33. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

51

Márpedig ugyanez érvényes az olyan nemzeti szabályozásra, mint a vitatott szabályozás, amely a gyalogossal szemben kizárja azt a jogot, hogy a kötelező gépjármű‑felelősségbiztosítás alapján kártérítést kapjon kizárólag azzal az indokkal, hogy a gyalogos a neki testi sérüléseket és anyagi károkat okozó gépjárműre vonatkozóbiztosítást megkötő szerződőnek és e gépjármű tulajdonosának minősül.

52

Ugyanis a Bíróság megállapította, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdésébe ütközik az a rendelkezés, miszerint a gépjármű‑felelősségbiztosítás biztosítója törvényi rendelkezésre vagy bármely szerződési záradékra hivatkozással megtagadhatja a kártérítést a biztosított gépjárművel okozott baleset károsultjaitól (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 33. pont).

53

A Bíróság továbbá megállapította, hogy a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének első albekezdése csak a hivatkozott cikkben előírt biztosítási szerződésben szereplő olyan rendelkezéseket vagy szerződési záradékokat illetően vonatkozik erre a kötelezettségre, amelyek kizárják a gépjármű‑felelősségbiztosítás köréből az azon okból a harmadik fél károsultnak okozott károkat, amikor a biztosított gépjárművet olyan személy használta vagy vezette, aki nem rendelkezett engedéllyel e gépjármű vezetésére, nem rendelkezett jogosítvánnyal, vagy olyan személy, aki megszegte az adott gépjármű műszaki állapotára és biztonságos üzemeltetésére vonatkozó, törvény által megszabott műszaki előírásokat (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 34. pont).

54

Nem vitatott, hogy e kötelezettségtől eltérve a 2. cikk (1) bekezdésének második albekezdése előírja, hogy – tekintettel arra, hogy maguk idézték elő a helyzetet – a biztosítónak nem kell megtérítenie bizonyos személyek kárát, nevezetesen azokét, akik önként szálltak be a balesetet okozó gépjárműbe, és a biztosító bizonyítani tudja, hogy e személyek tudták, hogy a gépjármű lopott volt. Mindazonáltal, és amint azt a Bíróság is megállapította, a második irányelv 2. cikke (1) bekezdésének második albekezdésétől kizárólag e sajátos tényállás esetén lehet eltérni (2011. december 1‑jeiChurchill Insurance Company Limited és Evans ítélet, C‑442/10, EU:C:2011:799, 35. pont).

55

Az alapügyben nem vitatott azonban, hogy ez a tényállási elem hiányzik.

56

E körülmények között meg kell állapítani, hogy a vitatott szabályozás sérti az uniós jogban szereplő azon garanciát, amely alapján az alkalmazandó nemzeti jogban meghatározott gépjármű‑felelősségre az első, a második és a harmadik irányelvnek megfelelő biztosításnak kell fedezetet nyújtania.

57

Ebből következik, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, valamint a második irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az, hogy a gépjármű‑felelősségbiztosítás biztosítója olyan nemzeti szabályozásra hivatkozással, mint a vitatott szabályozás, megtagadhatja a biztosított gépjárművel okozott baleset során keletkezett személyi sérülések és anyagi károk megtérítését a harmadik fél károsultjaitól.

58

Harmadszor meg kell jegyezni, hogy ezt a megállapítást nem vonja kétségbe a CA Seguros azon érvelése, amely szerint a polgári jogi felelősségi rendszert súlyosan sértené, ha ez a felelősség magával a biztosítottal szemben megállapítható lenne, amint az az alapeljárásban szereplő kártérítési kérelemből következne.

59

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy a kérdést előterjesztő bíróság kifejtette, hogy az alapeljárás keresetének tárgya az eljárás e szakaszában az alapeljárásban szóban forgó, a már megállapított felelősség biztosítási szerződés általi fedezetének mértékére terjed ki. Ugyanis e bíróság előadta, hogy a biztosított gépjármű vezetőjének felelősségét már elismerte az általa okozott károk megtérítéséért, és kijelentette, hogy a vitatott szabályozás hiányában L. I. Delgado Mendes és a CA Seguros között létrejött biztosítási szerződés értelmében ez utóbbit terheli felelősség a kizárólag a gépjármű vezetőjét terhelő vétségből eredő károk megtérítése tekintetében.

60

Következésképpen a CA Seguros érvelése ténybeli szempontból megalapozatlan, mivel a kérdést előterjesztő bíróság nem az L. I. Delgado Mendesnek önmagával szemben fennálló felelősségét állapította meg, hanem az alapeljárásban szóban forgó balesetben érintett gépjármű vezetőjének L. I. Delgado Mendesszel szemben fennálló felelősségét.

61

A fenti megállapításokra tekintettel az előterjesztett kérdésre azt a választ kell adni, hogy az első irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a második irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének (1) bekezdését, valamint a harmadik irányelv 1a. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, amely kizárólag azon okból zárja ki a közlekedési balesetet szenvedett gyalogost ért személyi sérülések és vagyoni károk fedezését, és ennélfogva a kötelező gépjármű‑biztosítás alapján történő kártérítést, hogy e gyalogos a szerződő és az e károkat okozó gépjármű tulajdonosa is.

62

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (hatodik tanács) a következőképpen határozott:

A tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra és a biztosítási kötelezettség ellenőrzésére vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1972. április 24‑i 72/166/EGK tanácsi irányelv 3. cikkének (1) bekezdését, a 2005. május 11‑i 2005/14/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvvel módosított, a tagállamok gépjármű‑felelősségbiztosításra vonatkozó jogszabályainak közelítéséről szóló, 1983. december 30‑i 84/5/EGK második tanácsi irányelv 1. cikkének (1) bekezdését és 2. cikkének (1) bekezdését, valamint a 2005/14 irányelvvel módosított, a gépjárműhasználattal kapcsolatos polgári jogi felelősség biztosítására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1990. május 14‑i 90/232/EGK harmadik tanácsi irányelv 1a. cikkét úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amely az alapeljárás tárgyát képezi, amely kizárólag azon okból zárja ki a közlekedési balesetet szenvedett gyalogost ért személyi sérülések és vagyoni károk fedezését, és ennélfogva a kötelező gépjármű‑biztosítás alapján történő kártérítést, hogy e gyalogos a szerződő és az e károkat okozó gépjármű tulajdonosa is.