—

E. Balkaya képviseletében M. Barton Rechtsanwalt,

—

a Kiesel Abbruch‑ und Recycling Technik GmbH képviseletében P. Wallenstein Rechtsanwalt,

—

az észt kormány képviseletében N. Grünberg, meghatalmazotti minőségben,

—

a lengyel kormány képviseletében B. Majczyna, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Bizottság képviseletében M. Kellerbauer és J. Enegren, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a csoportos létszámcsökkentésre vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló, 1998. július 20‑i 98/59/EK tanácsi irányelv (HL L 225., 16. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 327. o.; helyesbítések: HL 2007. L 59., 84. o. és HL 2014. L 289., 24. o.) 1. cikke (1) bekezdése a) pontjának az értelmezésére vonatkozik.

2

Ezt a kérelmet az E. Balkaya és a Kiesel Abbruch‑ und Recycling Technik GmbH (a továbbiakban: Kiesel Abbruch) között folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya valamely telephely bezárásának alkalmával a Kiesel Abbruch által gazdasági okból végrehajtott elbocsátás jogellenessége volt, amelyre anélkül került sor, hogy ezen elbocsátást megelőzően bejelentette volna a Bundesagentur für Arbeitnek (szövetségi munkaügyi hivatal) a tervezett csoportos létszámcsökkentést.

3

A 98/59 irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőket írja elő:

„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:

Az első albekezdés a) pontjában az elbocsátottakra vonatkozóan előírt szám számításakor elbocsátásnak kell tekinteni a munkaszerződéseknek a munkáltató által egy vagy több, nem az érintett egyéni munkavállalók személyében rejlő ok miatt kezdeményezett megszüntetését is, feltéve, hogy az elbocsátottak száma legalább öt fő.”

4

A 98/59 irányelv 3. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A munkáltató minden tervezett csoportos létszámcsökkentésről írásban értesíti az illetékes hatóságot.

[...]

(2)   A munkáltató az (1) bekezdésben előírt értesítés egy példányát átadja a munkavállalók képviselőinek.

A munkavállalók képviselői az esetleges észrevételekkel az illetékes állami hatósághoz fordulhatnak.”

5

Az említett irányelv 4. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőket mondja ki:

„(1)   Az illetékes állami hatóságnak bejelentett tervezett csoportos létszámcsökkentések a felmondási időre vonatkozó egyéni jogokra irányadó rendelkezések sérelme nélkül legkorábban 30 nappal a 3. cikk (1) bekezdésében előírt értesítést követően léphetnek hatályba.

A tagállamok feljogosíthatják az illetékes állami hatóságot, hogy az előző albekezdésben előírt határidőt lerövidítse.

(2)   Az (1) bekezdésben előírt időszakot az illetékes állami hatóság arra használja fel, hogy megoldást keressen a tervezett csoportos létszámcsökkentések következtében felmerülő problémákra.”

6

Ugyanezen irányelv 5. cikke értelmében:

„Ez az irányelv nem korlátozza a tagállamoknak azt a jogát, hogy a munkavállalókra nézve kedvezőbb törvényi, rendeleti vagy közigazgatási rendelkezéseket alkalmazzanak vagy fogadjanak el, vagy a munkavállalókra nézve kedvezőbb kollektív szerződések alkalmazását engedélyezzék vagy segítsék elő.”

7

Az elbocsátással szembeni védelemről szóló törvény 17. §‑ának (Kündigungsschutzgesetz, a továbbiakban: KSchG) – amely a csoportos létszámcsökkentésekkel kapcsolatos értesítési kötelezettségre vonatkozik – a szövege a következő:

„(1)   A munkáltató köteles értesíteni a munkaügyi hivatalt, mielőtt:

[...]

bocsát el 30 naptári napon belül. Az elbocsátásokba a munkaviszony egyéb megszüntetési formái is beletartoznak, amelyeket a munkáltató kezdeményez.

(2)   Amikor a munkáltató olyan elbocsátásokat tervez, amelyek az (1) bekezdés értelmében értesítési kötelezettség hatálya alá tartoznak, köteles megfelelő időben az üzemi tanácsnak minden szükséges tájékoztatást megadni, különösen írásban kell tájékoztatnia:

[...]

(3)   A munkáltatónak az üzemi tanácsnak átadott közlés másolatát egyidejűleg el kell küldenie a munkaügyi hivatalnak; e közlésnek legalább a (2) bekezdés 1–5. pontjában előírt tájékoztatást kell tartalmaznia.

[...]

(5)   Nem minősülnek e rendelkezés értelmében munkavállalóknak:

8

A korlátolt felelősségű társaságokról szóló törvénynek (Gesetz betreffend die Gesellschaft mit beschränkter Haftung, a továbbiakban: GmbHG) az ügyvezető jogállásával kapcsolatos 6. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A társaságnak egy vagy több ügyvezetője van.

(2)   Csak olyan természetes személy lehet a társaság ügyvezetője, aki teljes cselekvőképességgel rendelkezik. [...]

(3)   Ügyvezetőkké nevezhetők a tagok vagy bármely más személy. A kinevezés társasági szerződéssel vagy a jelen törvény harmadik fejezete rendelkezéseinek megfelelően történik.

[...]”

9

A GmbHG 35. §‑a a következőket írja elő:

„(1)   A társaságot peres és peren kívüli ügyekben az ügyvezetők képviselik. [...]

(2)   Amennyiben több ügyvezetőt jelölnek ki, a társasági szerződésben foglalt eltérő rendelkezés hiányában csak együttesen jogosultak a képviseletre. [...]

[...]”

10

A GmbHG‑nak „A képviseleti jogkör korlátozása” című 37. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az ügyvezetők kötelesek a társasággal szemben tiszteletben tartani a társasági szerződés, vagy – ha utóbbi eltérően nem rendelkezik – a tagok határozatai által a képviseleti jogkörükkel kapcsolatban előírt korlátozásokat.

(2)   Az ügyvezetők képviseleti jogkörének a korlátozása harmadik személyek tekintetében nem jár joghatással. Ez különösen arra az esetre érvényes, amikor a képviselet bizonyos jogi aktusokra vagy jogi aktusok bizonyos kategóriáira, illetőleg bizonyos körülményekre vagy bizonyos időszakra vagy bizonyos meghatározott helyekre korlátozott, illetve amikor bizonyos cselekményekhez a tagok vagy pedig a társaság valamely szervének a hozzájárulása szükséges.”

11

A GmbHG‑nak az ügyvezetők visszahívásával kapcsolatos 38. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az ügyvezetők a fennálló szerződésekből eredő kártérítési igények sérelme nélkül bármikor visszahívhatók.

(2)   A társasági szerződésben a visszahívás elfogadhatósága arra az esetre korlátozható, amikor azt súlyos indokok szükségessé teszik. Ilyen súlyos indokok különösen a kötelezettségek súlyos megsértése vagy a társasági ügyek megfelelő irányítására való alkalmatlanság.”

12

A GmbHG‑nak az ügyvezetők felelősségére vonatkozó 43. §‑a a következőket írja elő:

„(1)   Az ügyvezetőknek a társasági ügyek vitele során a kereskedő gondosságával kell eljárniuk.

(2)   A kötelezettségeiket megsértő ügyvezetők az általuk okozott károkért a társaság felé egyetemlegesen felelnek.

[...]”

13

A GmbHG „A tagok feladatköre” című 46. §‑ának a szövege a következő:

„A tagok határozata szükséges:

14

A Kiesel Abbruch, amely a német jog hatálya alá tartozó korlátolt felelősségű társaság, 2011. április 1‑jétől alkalmazta technikusként E. Balkayát. Utóbbi a vállalkozásban dolgozott, és az ügyfelekkel foglalkozott.

15

A Kiesel Abbruch 2013. február 15‑i hatállyal megszüntette valamennyi munkavállalójának, köztük E. Balkayának a munkaviszonyát, és a veszteségessé váló valamennyi tevékenységét megszüntette az Achimban (Németország) lévő telephelyén. E. Balkayát az elbocsátásról a 2013. január 7‑i levélben értesítették.

16

Nem vitatott, hogy a Kiesel Abbruch E. Balkaya elbocsátását megelőzően nem jelentette be a Bundesagentur für Arbeitnek a tervezett csoportos létszámcsökkentést.

17

E. Balkaya elbocsátása érvényességének a vitatása érdekében hivatkozik a kérdést előterjesztő bíróság előtt erre a mulasztásra, és azt állítja, hogy mivel a Kiesel Abbruch által az Achimban lévő telephelyén rendszerint alkalmazott munkavállalók száma meghaladta a KSchG 17. §‑a (1) bekezdésének 1. pontjában előírt, 20 személyt kitevő küszöbértéket, e rendelkezés értelmében a Kiesel Abbruchnak az elbocsátást megelőzően ilyen bejelentéssel kellett volna élnie.

18

Ahogy az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, nem vitatott, hogy 18 személy, köztük E. Balkaya az elbocsátás közlésének időpontjában a Kiesel Abbruch által az említett telephelyen rendszerint alkalmazott munkavállalókhoz tartozott.

19

Az alapeljárás felei között ellenben vitatott az a kérdés, hogy a KSchG 17. §‑a (1) bekezdésének 1. pontjában előírt, 20 személyt kitevő küszöbérték elérésének a meghatározásához ezen kívül bele kell‑e számolni ebbe a kategóriába a szintén a Kiesel Abbruch által alkalmazott három másik személyt.

20

Először is a konstruktőr munkakörben dolgozó S.‑ről van szó, aki 2012. december 7‑i hatállyal maga szüntette meg a munkaviszonyát.

21

Másodszor a Kiesel Abbruch az általa közölt elbocsátások időpontjában alkalmazta L.‑t ügyvezetőként. L. nem rendelkezett semmilyen üzletrésszel a Kiesel Abbruchban, és a képviseletére csak egy másik ügyvezetővel közösen volt jogosult.

22

Harmadszor a Kiesel Abbruch ugyanebben az időpontban alkalmazta S.‑t, aki a Jobcenter im Landkreis Diepholz (diepholzi kerületi állami foglalkoztatási szolgálat) által finanszírozott, irodai asszisztenssé való átképzésben vett részt. Azt a pénzügyi támogatást, amely S. képzésének keretében a tevékenysége ellentételezéseként részére fizetett díjazás teljességének felelt meg, a Bundesagentur für Arbeit közvetlenül folyósította neki.

23

A kérdést előterjesztő bíróság határozatából kitűnik, hogy utóbbi bizonyítottnak tekinti azt, hogy S. azon rendszerint alkalmazott munkavállalók kategóriájába tartozik, akiket a KSchG 17. §‑a (1) bekezdése 1. pontjának – amely rendelkezéssel a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontját átültették a német jogba – megfelelően figyelembe kell venni. Ezért nem vitatott, hogy 19 munkavállaló ebbe a kategóriába tartozik.

24

Következésképpen felmerül a kérdés, hogy az alkalmazott munkavállalók e rendelkezések értelmében vett kategóriájába kellene‑e sorolni az L.‑hez hasonló ügyvezetőt, valamint az S.‑hez hasonlóan átképzésben részt vevő személyt is, ezáltal az alapügyben a figyelembe vett elbocsátás időpontjában a Kiesel Abbruch a telephelyén rendszerint több mint 20 munkavállalót alkalmazhatott.

25

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság először is pontosítja, hogy L.‑t illetően a KschG 17. §‑a (5) bekezdésének 1. pontja szerint nem minősülnek e rendelkezés értelmében munkavállalóknak a jogi személy valamely szervének e személy törvényes képviseletével megbízott tagjai. E tagok számszerűleg legjelentősebb csoportja a korlátolt felelősségű társaságok (Gesellschaften mit beschränkter Haftung) ügyvezetőinek a csoportja.

26

A kérdést előterjesztő bíróság továbbá az ügyvezető és az ilyen társaság közötti kapcsolatok tekintetében megállapítja, hogy a német jog szigorúan különbséget tesz egyrészt az ügyvezetőt mint társasági szervet megillető jogállás, másrészt pedig az ügyvezető e társasággal szembeni jogai és kötelezettségei között. Miközben e jogállás megszerzése az ügyvezetőnek a taggyűlés – amely az említett társaság legbefolyásosabb szerve – általi kinevezéséből ered, az ügyvezetőnek az ugyanezen társasággal szembeni jogait és kötelezettségeit az ügyvezetői megbízási szerződés rendezi. E szerződés megbízási szerződés formáját öltő szolgálati szerződés, és a meghatározó német ítélkezési gyakorlat szerint nem minősül munkaszerződésnek.

27

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság szerint különösen a tőketársaság igazgatótanácsának a tagjával kapcsolatos, valamely tevékenység ilyen társaság másik szervének az irányítása vagy ellenőrzése alatti gyakorlására vonatkozó kritériumnak a Danosa‑ítéletből (C‑232/09, EU:C:2010:674) kitűnő értelmezése kérdéses, amely kritériumot az uniós jog értelmében vett munkavállalói minőség meghatározása érdekében határoztak meg.

28

Másodszor, ami az S.‑hez hasonló, „gyakornoknak” minősülő olyan személyt illeti, aki ismeretszerzés vagy ismeretbővítés, illetve szakképzés céljából végez a vállalkozásnál gyakorlati tevékenységet, a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy ugyan az elismert szakképzés rendszerint a képzést biztosító vállalkozás és a gyakornok között az ennek megfelelő szerződés megkötéséhez, valamint az ezen vállalkozás általi díjazáshoz vezet, az a képzés, amelyben S. részesült, nem képezte ilyen szerződés tárgyát, valamint a Kiesel Abbruch nem részesítette őt díjazásban.

29

Következésképpen a kérdést előterjesztő bíróság annak az értékeléséhez szükséges releváns kritériumok vonatkozásában tesz fel kérdést, hogy azok a személyek, akik ilyen szakképzésekben részesülnek vagy ilyen szakmai gyakorlatokat végeznek, a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett munkavállalók‑e, valamint különösen e tekintetben annak a körülménynek a relevanciájáról kérdez, hogy a díjazást a munkáltató közvetlenül folyósítja.

30

Ilyen körülmények között az Arbeitsgericht Verden (verdeni munkaügyi bíróság) úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé előzetes döntéshozatalra:

31

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely a munkavállalói létszám ezen rendelkezés szerinti kiszámításakor nem veszi figyelembe a tőketársaság igazgatóságának az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan tagját, aki tevékenységét e társaság valamely másik szervének utasítása alapján és felügyelete alatt végzi, e tevékenységéért díjazásban részesül, és maga nem rendelkezik részesedéssel az említett társaságban.

32

E kérdés megválaszolásához mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy az uniós jogalkotó a csoportos létszámcsökkentésekre vonatkozó szabályok harmonizációjával egyrészt biztosítani kívánta a munkavállalói jogok összehasonlítható védelmét a különböző tagállamokban, másrészt közelíteni akarta azokat a terheket, amelyeket ezek a védelmi előírások előidéznek az Európai Unióban lévő vállalkozásoknál (lásd többek között: Bizottság kontra Portugália ítélet, C‑55/02, EU:C:2004:605, 48. pont; Bizottság kontra Olaszország ítélet, C‑596/12, EU:C:2014:77, 16. pont).

33

Következésképpen a Kiesel Abbruch állításával ellentétben a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti „munkavállaló” fogalma nem határozható meg a tagállamok jogszabályaira való utalással, hanem önálló és egységes értelmezést kell kapnia az uniós jogrendben (lásd analógia útján: Bizottság kontra Portugália ítélet, C‑55/02, EU:C:2004:605, 49. pont). Különben az ott előírt küszöbértékek kiszámítására vonatkozó módszerek és így maguk a küszöbértékek is a tagállamok belátásán múlnának, ami pedig lehetővé tenné, hogy a tagállamok módosítsák ezen irányelv alkalmazási körét, és így megakadályozzák teljes érvényesülését (lásd ebben az értelemben: Confédération générale du travail és társai ítélet, C‑385/05, EU:C:2007:37, 47. pont).

34

A Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából továbbá kitűnik, hogy a „munkavállaló” említett fogalmát olyan objektív kritériumok szerint kell meghatározni, amelyek – figyelembe véve az érintett személyek jogait és kötelességeit – a munkaviszonyt jellemzik. Ebben az összefüggésben a munkaviszonynak alapvető jellemzője az a körülmény, hogy valamely személy meghatározott ideig, más javára és más irányítása alatt, díjazás ellenében szolgáltatást nyújt (lásd: Bizottság kontra Olaszország ítélet, C‑596/12, EU:C:2014:77, 17. pont, amely analógia útján visszautal a Danosa‑ítéletre, C‑232/09, EU:C:2010:674, 39. pont).

35

E tekintetben, mivel a kérdést előterjesztő bíróság hangsúlyozza, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezető munkaviszonyát többek között ügyvezetői megbízási szerződés rendezi, amely a német ítélkezési gyakorlat szerint nem minősül munkaszerződésnek, meg kell állapítani először is, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a munkaviszonynak a nemzeti jog szerinti jellege nem lehet következménnyel az uniós jog értelmében vett munkavállalói minőségre (lásd ebben az értelemben: Kiiski‑ítélet, C‑116/06, EU:C:2007:536, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

36

Ebből az következik, hogy ha valaki kimeríti a jelen ítélet 34. pontjában felsorolt feltételeket, a 98/59 irányelv alkalmazásában nincs jelentősége annak, hogy milyen jellegű az a jogviszony, amely őt a munkaviszonyban szereplő másik személyhez köti (lásd analógia útján: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 40. pont).

37

Másodszor, mivel a kérdést előterjesztő bíróság különösen – a Bíróságnak a munkavállaló fogalmával kapcsolatos ítélkezési gyakorlatának megfelelően – az alárendeltségi viszony alapügyben való fennállása vonatkozásában abból az indokból tesz fel kérdést, hogy a feladatai ellátása során az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezető függőségi vagy alárendeltségi foka a német jog szokásos értelmében vett munkavállalóéhoz képest kevésbé intenzív, meg kell állapítani, hogy az ilyen alárendeltségi viszony fennállását a felek közötti viszonyt jellemző összes tényállási elemre és körülményre figyelemmel kell értékelni (lásd ebben az értelemben: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 46. pont).

38

E tekintetben a Bíróságnak a 98/59 irányelv összefüggésében alkalmazandó ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy a tőketársaságot irányító szervben meglévő tagi minőség önmagában nem zárhatja ki, hogy e személy alárendeltségi viszonyban legyen e társasággal szemben (lásd ebben az értelemben: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 47. pont; Bizottság kontra Olaszország ítélet, C‑596/12, EU:C:2014:77, 14., 17. és 18. pont). Vizsgálni kell ugyanis azokat a feltételeket, amelyek mellett e tagot alkalmazták, azoknak a feladatoknak a jellegét, amelyekkel őt megbízták, azt a közeget, amelyben e feladatokat ellátja, továbbá vizsgálni kell az érintett személy hatáskörének terjedelmét, azt, hogy a társaságon belül őt mennyiben ellenőrizték, valamint azokat a körülményeket, amelyek között visszahívható (lásd: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 47. pont).

39

Ezért a Bíróság már kimondta, hogy a tőketársaság igazgatótanácsi tagja, aki díjazás ellenében szolgáltatást nyújt az őt kinevező társaságnak, amelynek szerves részét képezi, és aki tevékenységét e társaság valamely másik szervének irányítása vagy ellenőrzése alatt végzi, valamint akit bármikor korlátozás nélkül visszahívhatnak tisztségéből, teljesíti azokat a feltételeket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy az uniós jog értelmében „munkavállalónak” minősüljön (lásd ebben az értelemben: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 51. és 56. pont).

40

A jelen esetben meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, hogy a tőketársaságnak az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezetőjét e társaság taggyűlése nevezi ki, amely a megbízatását az ügyvezető akarata ellenére bármikor visszavonhatja. Ráadásul az ügyvezető tevékenységének a gyakorlása során az említett szerv irányítása és ellenőrzése – különösen pedig az e tekintetben részére előírt előírások és korlátozások hatálya – alatt áll. Ezenfelül – anélkül, hogy ez a tényező ebben az összefüggésben önmagában döntő lenne – meg kell jegyezni, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezető nem rendelkezik részesedéssel abban a társaságban, amelyben a feladatait végzi.

41

Ilyen körülmények között meg kell állapítani, hogy noha a tőketársaság ilyen igazgatósági tagja a feladatai ellátása során mérlegelési mozgástérrel rendelkezik, amely meghaladja nevezetesen a német jog értelmében vett munkavállaló mérlegelési mozgásterét, akinek – ahogy azt a nemzeti bíróság megjegyezte – a munkáltató részletesen előírhatja azokat a feladatokat, amelyeket el kell végeznie, és azt, ahogyan ezeket végre kell hajtania, ettől még a jelen ítélet 38. és 39. pontjában hivatkozott ítélkezési gyakorlat értelmében e társasággal szemben alárendeltségi viszonyban áll (lásd ebben az értelemben: Danosa‑ítélet, C‑232/09, EU:C:2010:674, 49–51. pont).

42

Továbbá nem vitatott, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezető tevékenységéért díjazásban részesül.

43

Az előző megfontolásokra tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy a tőketársaságnak az alapügyben szóban forgóhoz hasonló igazgatósági tagját a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontja értelmében vett „munkavállalónak” kell minősíteni, következésképpen pedig őt az ott előírt küszöbértékek kiszámításánál figyelembe kell venni.

44

Ezt az értelmezést egyébiránt megerősíti ezen irányelv célja, amely – amint az kitűnik a (2) preambulumbekezdéséből – többek között a munkavállalók védelmének biztosítására törekszik csoportos létszámcsökkentések esetén. E célkitűzésnek megfelelően az említett irányelv hatályát megjelölő fogalmak – beleértve az ugyanezen irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontjában szereplő„munkavállaló” fogalmát – nem határozhatók meg szigorúan (lásd ebben az értelemben: Athinaïki Chartopoiïa ítélet, C‑270/05, EU:C:2007:101, 25. és 26. pont, valamint analógia útján: Union syndicale Solidaires Isère ítélet, C‑428/09, EU:C:2010:612, 22. pont).

45

Végül el kell utasítani a Kiesel Abbruch és az észt kormány azon érvelését, amely szerint az alapügyben szóban forgóhoz hasonló ügyvezetőnek csoportos létszámcsökkentések esetében nincs szüksége a 98/59 irányelv által biztosított védelemre.

46

E tekintetben meg kell állapítani egyrészt, hogy semmi nem utal arra, hogy az olyan munkavállaló, aki a tőketársaság – különösen az alapügyben szóban forgóhoz hasonló kis‑ vagy közepes méretű vállalkozás – igazgatósági tagja, az e társaság által alkalmazott egyéb személyekétől szükségszerűen eltérő helyzetben legyen annak a szükségességét illetően, hogy elbocsátásának a következményeit enyhítsék, különösen pedig hogy ebből a célból az említett irányelv 3. cikke (1) bekezdésének megfelelően értesítsék az illetékes állami hatóságot, hogy utóbbi megoldást kereshessen a figyelembe vett valamennyi elbocsátás következtében felmerülő problémákra (lásd ebben az értelemben: Junk‑ítélet, C‑188/03, EU:C:2005:59, 48. pont; Claes és társai ítélet, C‑235/10–C‑239/10, EU:C:2011:119, 56. pont).

47

Másrészt meg kell állapítani, hogy az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely a munkavállalói létszámnak a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontjában előírt kiszámításakor nem veszi figyelembe a tőketársaság igazgatósági tagjait, nemcsak az ezen irányelv által e tagoknak biztosított védelmet érintheti, hanem főleg megfoszthatja a rendszerint több mint 20 munkavállalóval rendelkező bizonyos vállalkozások által alkalmazott valamennyi munkavállalót az ezen irányelvből származó jogaiktól is, következésképpen pedig sérti ugyanezen irányelv hatékony érvényesülését (lásd ebben az értelemben: Confédération générale du travail és társai ítélet, C‑385/05, EU:C:2007:37, 48. pont).

48

A fenti megfontolások összességére tekintettel az első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy azzal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás vagy gyakorlat, amely a munkavállalói létszám ezen rendelkezés szerinti kiszámításakor nem veszi figyelembe a tőketársaság igazgatóságának az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan tagját, aki tevékenységét e társaság valamely másik szervének utasítása alapján és felügyelete alatt végzi, e tevékenységéért díjazásban részesül, és maga nem rendelkezik részesedéssel az említett társaságban.

49

Második kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az e rendelkezés értelmében vett munkavállalónak kell tekinteni az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan személyt, aki a munkáltató általi díjazás nélkül, de a foglalkoztatás elősegítéséért felelős állami hatóságok elismerésével és pénzbeli támogatásával, ismeretszerzés vagy ismeretbővítés, illetve szakképzés céljából, szakmai gyakorlat formájában ténylegesen dolgozik.

50

E tekintetben emlékeztetni kell először is arra, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy az uniós jogban a munkavállaló fogalma kiterjed a felkészítő gyakorlatokat teljesítő vagy a valamely szakmához szükséges tanulmányi időszakokat eltöltő személyre, amelyek tekinthetők úgy, mint amelyek a szóban forgó szakmának magához a gyakorlásához kapcsolódó gyakorlati felkészülésnek minősülnek, amennyiben az említett időszakokat valós és tényleges munkavállalói tevékenységgel kapcsolatos feltételek mellett, valamint a munkáltató javára és irányítása alatt töltik el. A Bíróság pontosította, hogy ezt a megállapítást nem kérdőjelezheti meg az a körülmény, hogy az érintett teljesítménye gyenge, hogy nem végzi a feladatát teljes munkaidőben, következésképpen hogy csak csökkentett heti munkaidőben dolgozik, és ennélfogva csak korlátozott díjazásban részesül (lásd ebben az értelemben többek között: Lawrie‑Blum ítélet, 66/85, EU:C:1986:284, 19–21. pont; Bernini‑ítélet, C‑3/90, EU:C:1992:89, 15. és 16. pont; Kurz‑ítélet, C‑188/00, EU:C:2002:694, 33. és 34. pont; Kranemann‑ítélet, C‑109/04, EU:C:2005:187, 13. pont).

51

Másodszor a Bíróság ítélkezési gyakorlatából szintén kitűnik, hogy a munkaviszonynak – amelynek keretében a szakképzést vagy a szakmai gyakorlatot végzik – a nemzeti jogban fennálló jogi háttere, valamint az érintett díjazását érintő források eredete – különösen, ahogy a jelen esetben, a díjazás állami úton történő finanszírozása – semmiféle következménnyel nem járhat valamely személy munkavállalóként történő elismerésére vagy el nem ismerésére (lásd ebben az értelemben többek között: Bettray‑ítélet, 344/87, EU:C:1989:226, 15. és 16. pont; Birden‑ítélet, C‑1/97, EU:C:1998:568, 28. pont; Kurz‑ítélet, C‑188/00, EU:C:2002:694, 34. pont).

52

Ilyen feltételek mellett és különösen a jelen ítélet 33., 34. és 44. pontjában kifejtett megfontolásokra tekintettel a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 98/59 irányelv 1. cikke (1) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az e rendelkezés értelmében vett munkavállalónak kell tekinteni az alapügyben szóban forgóhoz hasonló olyan személyt, aki a munkáltató általi díjazás nélkül, de a foglalkoztatás elősegítéséért felelős állami hatóságok elismerésével és pénzbeli támogatásával, ismeretszerzés vagy ismeretbővítés, illetve szakképzés céljából, szakmai gyakorlat formájában ténylegesen dolgozik.

53

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott: