C‑246/09. sz. ügy
Susanne Bulicke
kontra
Deutsche Büro Service GmbH
(a Landesarbeitsgericht Hamburg [Németország] által benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem)
„2000/78/EK irányelv – 8. és 9. cikk – Az irányelvből eredő kötelezettségek betartatására szolgáló nemzeti eljárás – Az igényérvényesítésre nyitva álló határidő – Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve – A korábbi védelmi szint csökkentésének tilalma”
Az ítélet összefoglalása
1. Szociálpolitika – A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód – 2000/78 irányelv
(2000/78 tanácsi irányelv, 9. cikk, (1) és (3) bekezdés)
2. Szociálpolitika – A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód – 2000/78 irányelv
(2000/78 tanácsi irányelv, 8. cikk, (2) bekezdés)
1. Az elsődleges uniós jogot és a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78 irányelv 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály, amelynek értelmében a felvételi eljárás során életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést szenvedő személynek vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítése céljából két hónapos határidőn belül kell igényét érvényesítenie a hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatóval szemben, feltéve hogy:
– egyrészt ez a határidő nem kedvezőtlenebb, mint a hasonló, belső jellegű munkajogi igényekre vonatkozó határidők,
– másrészt azon időpont meghatározása, amelytől fogva az említett határidő indul, nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az irányelv által biztosított jogok gyakorlását.
A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy e két feltétel teljesül‑e.
Annak megvizsgálása tekintetében, hogy az egyenértékűség elvét tiszteletben tartották‑e, a nemzeti bíróság feladata – amely az egyetlen, amelynek közvetlen ismeretei vannak a keresetek eljárási szabályairól a nemzeti munkajogban –, hogy megvizsgálja a feltételezetten hasonló, belső jellegű keresetek tárgyát és lényeges elemeit. Továbbá minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés kedvezőtlenebb‑e, mint azok, amelyek a hasonló nemzeti keresetekre vonatkoznak, azt kell megvizsgálnia a nemzeti bíróságnak, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt.
Ami a tényleges érvényesülés elvének alkalmazását illeti, az ésszerű jogvesztő jellegű keresetindítási határidők megállapítása főszabály szerint tiszteletben tartja a tényleges érvényesülés követelményét, amennyiben a jogbiztonság alapvető elvének alkalmazását valósítja meg. E határidők ugyanis nem olyan jellegűek, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tennék az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását. Ennek fenntartása mellett a tagállamok hosszabb vagy rövidebb határidőt is előírhatnak. A jogvesztő határidőkkel kapcsolatban a tagállamok feladata a közösségi jog hatálya alá tartozó nemzeti rendelkezésekben szereplő határidők meghatározása, különösen arra való tekintettel, hogy a meghozandó határozatok mennyire jelentősek az általuk érintett személyek számára, mennyire bonyolultak az alkalmazandó eljárások és rendelkezések, hány személyt érinthetnek, illetve milyen egyéb köz‑ és magánérdekeket kell figyelembe venni.
(vö. 28., 29., 36., 42. pont és a rendelkező rész 1. pontja)
2. A foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló 2000/78 irányelv 8. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan, az irányelv végrehajtásának céljából elfogadott nemzeti eljárási szabály, amelynek következtében a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén kártérítés iránti igény érvényesítésére vonatkozó határidőt előíró korábbi szabályozás módosul.
Ugyanis, mivel az irányelv 1. cikke a hátrányos megkülönböztetés alapjai között nem említi a nemet, az ezen alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni védelem szintjének esetleges csökkentését nem lehet úgy tekinteni, hogy az az irányelv hatálya alá tartozó területen ment végbe.
(vö. 45., 47. pont és a rendelkező rész 2. pontja)
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)
2010. július 8.(*)
„2000/78/EK irányelv – 8. és 9. cikk – Az irányelvből eredő kötelezettségek betartatására szolgáló nemzeti eljárás – Az igényérvényesítésre nyitva álló határidő – Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve – A korábbi védelmi szint csökkentésének tilalma”
A C‑246/09. sz. ügyben,
az EK 234. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Landesarbeitsgericht Hamburg (Németország) a Bírósághoz 2009. július 6‑án érkezett, 2009. június 3‑i határozatával terjesztett elő az előtte
Susanne Bulicke
és
a Deutsche Büro Service GmbH
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (második tanács),
tagjai: J. N. Cunha Rodrigues tanácselnök, P. Lindh (előadó), A. Rosas, A. Ó Caoimh és A. Arabadjiev bírák,
főtanácsnok: Y. Bot,
hivatalvezető: R. Grass,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
figyelembe véve a következők által előterjesztett észrevételeket:
– S. Bulicke képviseletében K. Bertelsmann Rechtsanwalt,
– a német kormány képviseletében M. Lumma és N. Graf Vitzthum, meghatalmazotti minőségben,
– Írország képviseletében D. O’Hagan, meghatalmazotti minőségben, segítője: N. J. Travers barrister,
– az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében J. Enegren és B. Conte, meghatalmazotti minőségben,
tekintettel a főtanácsnok meghallgatását követően hozott határozatra, miszerint az ügy elbírálására a főtanácsnok indítványa nélkül kerül sor,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelv (HL L 303., 16. o., magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 4. kötet, 79. o., a továbbiakban: irányelv) 8. és 9. cikkének értelmezésére vonatkozik.
2 Ezt a kérelmet az S. Bulicke és a Deutsche Büro Service GmbH (a továbbiakban: Deutsche Büro) közötti jogvita keretében terjesztették elő, amelynek tárgya az S. Bulicke által a felvételi eljárás során állítása szerint elszenvedett, életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés okán benyújtott kártérítés iránti kérelem.
Jogi háttér
Az uniós szabályozás
3 Az irányelv 1. cikke értelmében az irányelv célja „a valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló, foglalkoztatás és munkavégzés során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés elleni küzdelem általános kereteinek a meghatározása az egyenlő bánásmód elvének a tagállamokban történő megvalósítására tekintettel”.
4 Az irányelv (28)–(30) preambulumbekezdésének szövege az alábbi:
„(28) Ez az irányelv minimális elvárásokat határoz meg, így lehetőséget biztosít a tagállamoknak, hogy kedvezőbb rendelkezéseket vezessenek be vagy tartsanak fenn. Ezen irányelv végrehajtása a tagállamok egyikében sem igazolja a már elért szinthez képest történő visszalépést.
(29) A valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személyeknek megfelelő jogvédelmi eszközökkel kell rendelkezniük. [...]
(30) Az egyenlőség elvének hatékony megvalósítása megköveteli a megfelelő jogi védelmet az áldozattá válás ellen.”
5 Az irányelv 8. cikke így szól:
„(1) A tagállamok bevezethetnek, illetve fenntarthatnak olyan intézkedéseket, amelyek az ezen irányelvben meghatározottaknál kedvezőbbek az egyenlő bánásmód elvének védelmét illetően.
(2) Ezen irányelv végrehajtása semmilyen körülmények között nem jelenthet jogalapot az irányelv hatálya alá tartozó területeken a hátrányos megkülönböztetés elleni védelemnek a tagállamok által már elért szintjéhez képest történő csökkentésére.”
6 Az irányelv 9. cikke ekként rendelkezik:
„(1) A tagállamok biztosítják, hogy az irányelv által előírt kötelezettségek betartatására szolgáló jogi és/vagy közigazgatási eljárások – beleértve az általuk megfelelőnek tartott egyeztetési eljárásokat – minden olyan személy számára hozzáférhetőek legyenek, akik úgy érzik, hogy az egyenlő bánásmód elve alkalmazásának elmulasztása miatt őket sérelem érte, még akkor is, ha az a jogviszony, amelyben a feltételezett hátrányos megkülönböztetés történt, már nem áll fenn.
[...]
(3) Az (1) és (2) bekezdés nem érinti az egyenlő bánásmód elvére vonatkozó keresetek határidőivel kapcsolatos nemzeti szabályokat.”
A nemzeti szabályozás
Az egyenlő bánásmódról szóló törvény
7 Az egyenlő bánásmódról szóló 2006. augusztus 14‑i általános törvény (Allgemeines Gleichbehandlungsgesetz) (BGBl. 2006 I., 1897. o., a továbbiakban: AGG) ültette át az irányelvet.
8 Az AGG‑nek „A törvény célja”című 1. §‑a így szól:
„A jelen törvény célja minden faji vagy etnikai alapon, illetve valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés megakadályozása, illetve kiküszöbölése.”
9 Az AGG „Kártérítés” című 15. §‑ának szövege az alábbi:
„(1) A hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértésével okozott kárt a munkáltató köteles megtéríteni. Nem köteles kártérítésre, ha a kötelezettségszegésért nem felelős.
(2) A munkavállaló a nem vagyoni kárért megfelelő pénzbeli kártérítést követelhet. A felvétel elutasítása esetén a kártérítés nem haladhatja meg a háromhavi munkabért, amennyiben a munkavállalót hátrányos megkülönböztetéstől mentes kiválasztási eljárást követően sem alkalmazták volna.
(3) A munkáltató kollektív szerződés alkalmazása esetén csak akkor köteles kártérítésre, ha szándékosan vagy súlyosan gondatlanul járt el.
(4) Az (1) vagy (2) bekezdés alapján fennálló igényt két hónapon belül írásban érvényesíteni kell, kivéve ha a kollektív szerződésben részes felek másként állapodtak meg. A határidő álláspályázat vagy szakmai előmenetel esetén az elutasítás közlésének időpontjában, a hátrányos megkülönböztetés egyéb eseteiben pedig abban az időpontban kezdődik, amikor a munkavállaló a hátrányos megkülönböztetésről tudomást szerzett.
(5) Egyebekben a munkáltatóval szemben fennálló, más jogszabályokból eredő igényeket e törvény nem érinti.
(6) A 7. § (1) bekezdésében előírt hátrányos megkülönböztetés tilalmának a munkáltató által történő megsértése nem keletkeztet foglalkoztatási, tanonci jogviszony létesítésére vagy szakmai előmenetelre irányuló jogosultságot, kivéve, ha az más jogalapon áll fenn.”
A polgári törvénykönyv
10 A német polgári törvénykönyv (Bürgerliches Gesetzbuch, a továbbiakban: BGB) 195. §‑a rögzíti, hogy az általános elévülési idő három év.
11 A BGB 611a. §‑a a 2006. augusztus 17‑ig, az AGG hatályba lépésének időpontjáig hatályos változatában ekként rendelkezett:
„(1) A munkáltató valamely megállapodás megkötése vagy intézkedés során, különösen munkaviszony létesítésénél [...] nem részesítheti a munkavállalót a nemén alapuló hátrányos megkülönböztetésben. [...]
(2) Amennyiben a munkáltató a munkaviszony létesítése során megsérti az (1) bekezdésben szabályozott hátrányos megkülönböztetés tilalmát, úgy a hátrányos megkülönböztetésben részesült pályázó megfelelő pénzbeli kártérítést követelhet [...]
(4) A (2) [...] bekezdés alapján fennálló igény a pályázat elutasításának közlésétől számított határidőn belül írásban érvényesíthető. A határidő a létrehozni kívánt munkaviszonyban a kárigények érvényesítésére meghatározott jogvesztő határidőhöz igazodik, de legalább két hónap. Amennyiben ilyen határidő meghatározására a létrehozni kívánt munkaviszonyban nem kerül sor, akkor a határidő hat hónap.
[...].”
A munkaügyi bíróságokról szóló törvény
12 A munkaügyi bíróságokról szóló, 1979. július 2‑i törvény (Arbeitsgerichtsgesetz; BGB1, 1979 I. 853. o.; a továbbiakban: ArbGG) 61b. §‑a rögzíti, hogy „az AGG 15. §‑án alapuló kártérítés iránti keresetet az igény[nek]” a munkáltatóval szemben „írásban történt érvényesítésétől számított három hónapos határidőn belül kell benyújtani.”
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatal iránti kérelem
13 Az akkoriban 41 éves S. Bulicke 2007. november 16‑án jelentkezett egy, a Deutsche Büro újságban megjelent álláshirdetésre. A hirdetés szövege az alábbi volt:
„Belvárosi fiatal csapatunkba motivált munkatársakat/munkatársnőket keresünk. Szívesen telefonálsz? Akkor biztosan jó helyed lesz nálunk. Sőt, lehetőséget adunk arra, hogy ezzel pénzt is keress. 18–35 éves vagy, jó némettudással rendelkezel és teljes munkaidős állást keresel? [...]”
14 2007. november 19‑én, S. Bulickét telefonon tájékoztatták arról, hogy jelentkezését elutasították. Ezt az elutasítást megerősítette az a 2007. november 21‑i levél, amely kifejtette, hogy minden álláshelyet betöltöttek. Bebizonyosodott ugyanakkor, hogy 2007. november 19‑én felvételt nyert két, 20, illetve 22 éves személy.
15 A Deutsche Büro hasonló álláshirdetéseket adott fel még 2007. november 22‑én, valamint 2008. április 9‑én, szeptember 3‑án és szeptember 10‑én. E hirdetések mindegyikében szerepelt a „fiatal csapat” és a „18–35 éves” fordulat.
16 S. Bulicke 2008. január 29‑én keresetet nyújtott be az Arbeitsgericht Hamburghoz az állítása szerint általa elszenvedett hátrányos megkülönböztetés folytán őt ért kár megtérítése iránt.
17 2008. december 10‑i ítéletével az említett bíróság elutasította e kérelmet azzal az indokkal, hogy S. Bulicke előzetesen nem érvényesítette igényét a Deutsche Büróval szemben az AGG 15. §‑ának (4) bekezdésében meghatározott határidőn belül.
18 S. Bulicke fellebbezést nyújtott be a Landesarbeitsgericht Hamburg előtt. E bíróság álláspontja szerint bizonyos, hogy S. Bulicke nem tartotta be az AGG 15. §‑ának (4) bekezdésében szereplő határidőt.
19 A kérdést előterjesztő bíróság kételyeket táplál a tekintetben, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdése megfelel‑e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének, amennyiben egyrészt a munkajogban, a kollektív szerződés esetét kivéve, nem létezik jogvesztő határidő, csak a BGB 195. §‑a szerinti általános elévülési idők, másrészt e határidő túl rövid ahhoz, hogy a pályázó érvényesíthesse jogait.
20 E bíróság megállapítja továbbá, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdése által előírt határidő rövidebb annál, amelyet a BGB 611a. §‑ának 2006. augusztus 17‑ig hatályos változata a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés tárgyában előírt. Az új szabályozás tehát visszalépést valósított meg a korábbihoz képest.
21 A fenti körülmények között a Landesarbeitsgericht Hamburg az eljárás felfüggesztéséről határozott, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjesztette a Bíróság elé:
„Sérti‑e az elsődleges közösségi jogot (a hatékony jogvédelem biztosítását), és/vagy az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetésnek az […] irányelv szerinti közösségi jogi tilalmát az a nemzeti jogi szabályozás, amely szerint a felvételi eljárás során alkalmazott hátrányos megkülönböztetés miatti kártérítési igény írásbeli érvényesítésére az elutasítás kézhezvételétől – vagy más értelmezés szerint: a hátrányos megkülönböztetésről való tudomásszerzéstől – számított két hónapos határidő áll rendelkezésre, amennyiben az ezzel egyenértékű igényekre a nemzeti jogszabályok alapján hároméves elévülési idő érvényes, illetve sérti‑e az ugyanezen irányelv 8. cikkében foglalt szigorítási tilalmat, ha a korábbi nemzeti jogszabály a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén hosszabb jogvesztő határidőt írt elő?”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésről
22 Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kívánja megtudni, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdéséhez hasonló rendelkezés, amely azt írja elő, hogy a felvételi eljárás során életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést szenvedő személynek kártérítési igénye írásbeli érvényesítésére az elutasítás kézhezvételétől – vagy más értelmezés szerint: a hátrányos megkülönböztetésről való tudomásszerzéstől – számított két hónapos határidő áll rendelkezésére, az irányelv 8. és 9. cikke helyes végrehajtásának tekinthető‑e.
23 Ugyanez a bíróság közelebbről azt kérdezi, hogy e rendelkezés tiszteletben tartja‑e egyrészt az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elveit, főként a nemzeti szabályozás egyéb, olyan rendelkezéseinek fényében, amelyek az esetlegesen összehasonlítható igények tekintetében hosszabb határidőket írnak elő, másrészt pedig a korábbi védelmi szint csökkentése tilalmának elvét, tekintettel a nemzeti szabályozás azon korábbi rendelkezésére, amely hosszabb jogvesztő határidőt írt elő a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén.
Az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elveiről
24 Az irányelv 9. cikke előírja egyrészt, hogy a tagállamok biztosítják, hogy az irányelv által előírt kötelezettségek betartatására szolgáló jogi és/vagy közigazgatási eljárások minden olyan személy számára hozzáférhetőek legyenek, akik úgy érzik, hogy az egyenlő bánásmód elve alkalmazásának elmulasztása miatt őket sérelem érte, és másrészt hogy a tagállamok e kötelezettségei nem érintik az említett elvre vonatkozó keresetek határidőivel kapcsolatos nemzeti szabályokat. E megfogalmazásból következik, hogy az irányelvből eredő kötelezettségek betartatására szolgáló eljárás megindításának határideje nem képezi az uniós szabályozás tárgyát.
25 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata, hogy kijelölje a hatáskörrel rendelkező bíróságokat, és meghatározza az azon jogok védelmének biztosítását szolgáló keresetek eljárási szabályait, amelyek az uniós jogból erednek a jogalanyok számára, azzal hogy e szabályok egyfelől nem lehetnek kedvezőtlenebbek, mint azok, amelyek a hasonló nemzeti keresetekre vonatkoznak (egyenértékűség elve), és másfelől nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (tényleges érvényesülés elve) (lásd különösen a C‑432/05. sz. Unibet‑ügyben 2007. március 13‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑2271. o.] 43. pontját, a C‑222/05–C‑225/05. sz., Van der Weerd és társai egyesített ügyekben 2007. június 7‑én hozott ítélet [EBHT 2007., I‑4233. o.] 28. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot, valamint a C‑2/06. sz. Kempter‑ügyben 2008. február 12‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑411. o.] 57. pontját).
26 Az egyenértékűség elvének tiszteletben tartása azt feltételezi, hogy a szóban forgó nemzeti szabály különbségtétel nélkül vonatkozik az uniós jog és a belső jog megsértésén alapuló, hasonló tárggyal és jogalappal rendelkező keresetekre (lásd a C‑326/96. sz. Levez‑ügyben 1998. december 1‑jén hozott ítélet [EBHT 1998., I‑7835. o.] 41. pontját, a C‑78/98. sz., Preston és társai ügyben 2000. május 16‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑3201. o.] 55. pontját, valamint a C‑63/08. sz. Pontin‑ügyben 2009. október 29‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 45. pontját).
27 Ezt az alapelvet azonban nem lehet úgy értelmezni, mint amely arra kötelezné a tagállamokat, hogy a legkedvezőbb belső jogi szabályozásukat terjesszék ki valamennyi, az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló, munkajogi keresetre (lásd a fent hivatkozott Levez‑ügyben hozott ítélet 42. pontját és a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 45. pontját).
28 Annak megvizsgálása tekintetében, hogy a szóban forgó elvet a nemzeti bíróság előtt folyó eljárásban tiszteletben tartották‑e, a nemzeti bíróság feladata – amely az egyetlen, amelynek közvetlen ismeretei vannak a keresetek eljárási szabályairól a nemzeti jogban –, hogy megvizsgálja a feltételezetten hasonló, belső jellegű keresetek tárgyát és lényeges elemeit (lásd a fent hivatkozott Levez‑ügyben hozott ítélet 43. pontját, a fent hivatkozott Preston és társai ügyben hozott ítélet 56. pontját, valamint a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 45. pontját).
29 Továbbá minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés kedvezőtlenebb‑e, mint azok, amelyek a hasonló nemzeti keresetekre vonatkoznak, azt kell megvizsgálnia a nemzeti bíróságnak, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt (lásd a fent hivatkozott Levez‑ügyben hozott ítélet 44. pontját és a fent hivatkozott Preston és társai ügyben hozott ítélet 61. pontját, valamint a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 46. pontját).
30 A kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információk fényében úgy tűnik, hogy a faji vagy etnikai származáson, valláson, meggyőződésen, fogyatékosságon, életkoron vagy szexuális irányultságon alapuló hátrányos megkülönböztetés tilalmának megsértéséből eredő vagyoni és nem vagyoni károk megtérítésére vonatkozó igény érvényesítésének lehetőségét az AGG vezette be, szoros értelemben véve tehát nem léteztek ezzel egyenértékű eljárások e törvény elfogadását megelőzően.
31 E bíróság szerint a munkajogban, a kollektív szerződés esetét kivéve, nem létezik jogvesztő határidő, csak általános elévülési idők. Ugyanakkor említi, hogy az Arbeitsgericht Hamburg 2008. december 10‑i ítéletében megállapította, hogy vannak olyan helyzetek, amelyekben a munkavállalóknak rövid határidőn belül kell érvényesíteniük jogaikat. Ilyenek az elbocsátással szemben védelmet biztosító keresetek, amelyeket az elbocsátásról való tudomásszerzést követő háromhetes határidőn belül be kell nyújtani. Ehhez hasonlóan a határozott időre szóló szerződés érvénytelenségének megállapítása iránti keresetet is az említett szerződés megszűnésének időpontját követő három héten belül kell benyújtani. Végezetül pedig a kollektív szerződésekben gyakorta szerepelnek olyan jogvesztő kikötések, amelyek értelmében a keresetindítási jog elvész, amennyiben e jogot rövid határidőn belül nem gyakorolják.
32 A kérdést előterjesztő bíróság szerint a BGB 611a. §‑a, az AGG hatálybalépéséig alkalmazandó változatában legalább két hónapos határidőt írt elő az igény munkáltatóval szemben való érvényesítésére nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén, amennyiben az érintett munkaviszonyból eredő egyéb kártérítés iránti igények érvényesítése tekintetében ilyen jogvesztő határidő ki volt kötve. Ennek hiányában a BGB 611a. §‑ának keretében alkalmazandó határidő hat hónap volt.
33 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből kitűnik, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdésében szereplő határidő csak az igény munkáltatóval való közlésére vonatkozik. A német kormány ismertette, hogy e határidőt az ArbGG 61b. §‑ában rögzített határidővel összefüggésben kell alkalmazni. Annak a személynek, aki állítása szerint hátrányos megkülönböztetést szenvedett, kizárólag akkor áll az igény munkáltatóval szemben való írásbeli érvényesítésétől számított három hónapos határidő a rendelkezésére, hogy a munkaügyi bírósághoz forduljon, ha a munkáltató nem tett eleget az AGG 15. §‑a (4) bekezdése szerinti igénynek. A munkáltatóval szembeni igényérvényesítést azzal a feltétellel követheti kereset benyújtása, ha ez utóbbira és a keresetlevél munkáltató részére történő kézbesítésére az említett 15. § (4) bekezdésében megjelölt határidőn belül kerül sor.
34 Az olyan rendelkezés, mint az AGG 15. §‑ának (4) bekezdése, amely azt írja elő, hogy a felvételi eljárás során életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést elszenvedő személynek e hátrányos megkülönböztetés elkövetőjével szemben két hónapos határidőn belül kell a vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítésére irányuló igényét érvényesítenie, nem tűnik kedvezőtlenebbnek, mint a hasonló nemzeti munkajogi igényekre vonatkozó rendelkezések. Mindazonáltal a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az Arbeitsgericht Hamburg 2008. december 10‑i határozatában említett eljárási határidők hasonlóak‑e. Amennyiben bebizonyosodna, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban említett egy vagy több igény, vagy akár más olyan nemzeti jog szerinti igény, amelyre a Bíróság előtt nem hivatkoztak, hasonló a hátrányos megkülönböztetés folytán érvényesített kártérítés iránti igényhez, a kérdést előterjesztő bíróságnak a továbbiakban azt kell mérlegelnie, hogy e keresetek kedvezőbb eljárási szabályokat tartalmaznak‑e (analógia útján lásd a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 56. pontját). Egyebekben a nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdésében előírt határidőnek az ArbGG 61b. §‑ában előírt határidővel összefüggésben történő, a német kormány által javasolt értelmezése megerősíthető‑e.
35 A tényleges érvényesülés elvének alkalmazását illetően a Bíróság korábban úgy ítélte meg, hogy minden olyan esetben, amikor felmerül a kérdés, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé teszi‑e az uniós jog alkalmazását, azt kell megvizsgálni, hogy milyen e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helye, hogy hogyan zajlik az eljárás, és melyek a sajátosságai a különböző nemzeti fórumok előtt. Ebből a szempontból adott esetben azokat az elveket is figyelembe kell venni, amelyek a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgálnak, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve, és az eljárás szabályos lefolytatásának elve (lásd a C‑312/93. sz. Peterbroeck‑ügyben 1995. december 14‑én hozott ítélet [EBHT 1995., I‑4599. o.] 14. pontját; a fent hivatkozott Unibet‑ügyben hozott ítélet 54. pontját; a C‑40/08. sz., Asturcom Telecomunicaciones ügyben 2009. október 6‑án hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 39. pontját és a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 47. pontját).
36 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az ésszerű jogvesztő jellegű keresetindítási határidők megállapítása főszabály szerint tiszteletben tartja az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét, amennyiben az a jogbiztonság alapvető elvének alkalmazását valósítja meg (lásd a C‑261/95. sz. Palmisani‑ügyben 1997. július 10‑én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑4025. o.] 28. pontját; a fent hivatkozott Preston és társai ügyben hozott ítélet 33. pontját; a C‑255/00. sz., Grundig Italiana ügyben 2002. szeptember 24‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑8003. o.] 34. pontját, valamint a fent hivatkozott Kempter‑ügyben hozott ítélet 58. pontját). E határidők ugyanis nem olyan jellegűek, hogy gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tennék az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (lásd a fent hivatkozott Grundig Italiana ügyben hozott ítélet 34. pontját, a fent hivatkozott Kempter‑ügyben hozott ítélet 58. pontját és a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 48. pontját). Ennek fenntartása mellett a tagállamok hosszabb vagy rövidebb határidőt is előírhatnak (lásd a C‑30/02. sz., Recheio – Cash & Carry ügyben 2004. június 17‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑6051. o.] 20. pontját). A jogvesztő határidőkkel kapcsolatban a Bíróság azt is kimondta, hogy a tagállamok feladata a közösségi jog hatálya alá tartozó nemzeti rendelkezésekben szereplő határidők meghatározása, különösen arra való tekintettel, hogy a meghozandó határozatok mennyire jelentősek az általuk érintett személyek számára, mennyire bonyolultak az alkalmazandó eljárások és rendelkezések, hány személyt érinthetnek, illetve milyen egyéb köz‑ és magánérdekeket kell figyelembe venni (lásd a fent hivatkozott Pontin‑ügyben hozott ítélet 48. pontját).
37 Azt kell tehát megvizsgálni, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdésében előírt határidő megfelel‑e a tényleges érvényesülés elve követelményeinek, úgy tartamát, mint kezdetét illetően.
38 Az említett 15. § (4) bekezdése két hónapos határidőt ír elő az igény munkáltatóval szembeni érvényesítésére. Amint azt a német kormány ismertette, jelentőséggel bír, hogy a munkáltató gyorsan értesüljön az igényről, és ne kelljen túlságosan hosszú ideig megőriznie a felvételi eljárásokhoz kapcsolódó iratokat az AGG által előírt bizonyítási rendszerre tekintettel.
39 Nem tűnik úgy, hogy e határidő két hónapban történő meghatározása gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé tehetné az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását.
40 Ami az igény érvényesítésére irányadó határidő kezdetét illeti, az AGG 15. §‑a (4) bekezdésének szövegéből következik, hogy a határidő álláspályázat […] esetén az elutasítás közlésének időpontjában” kezdődik. Márpedig ilyen esetben megvan a kockázata annak, hogy a munkavállalónak nem áll módjában, hogy a vele szemben gyakorolt hátrányos megkülönböztetés fennállását vagy jelentőségét a jelentkezésének elutasításától számított két hónapos határidőn belül – például a munkáltató magatartása folytán – felismerje, ami lehetetlenné teszi számára az irányelv által szabályozott kereset benyújtását (ebben az értelemben lásd a fent hivatkozott Levez‑ügyben hozott ítélet 31. pontját).
41 Mindazonáltal úgy az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból, mint a német kormány észrevételeiből az következik, hogy az AGG 15. §‑ának (4) bekezdése által rögzített határidő kezdete, e rendelkezés teleologikus értelmezése szerint, nem szükségképp a jelentkezés elutasításának kézhezvétele, hanem az az időpont, amikor a munkavállaló a hivatkozott hátrányos megkülönböztetésről tudomást szerzett. Ilyen körülmények között e rendelkezés nem teheti gyakorlatilag lehetetlenné vagy túlzottan nehézzé az uniós jog által biztosított jogok gyakorlását.
42 E megfontolások fényében a kérdés első részére akként kell válaszolni, hogy az elsődleges uniós jogot és az irányelv 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály, amelynek értelmében a felvételi eljárás során életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést szenvedő személynek vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítése céljából két hónapos határidőn belül kell igényét érvényesítenie a hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatóval szemben, feltéve hogy:
– egyrészt ez a határidő nem kedvezőtlenebb, mint a hasonló, belső jellegű munkajogi igényekre vonatkozó határidők,
– másrészt azon időpont meghatározása, amelytől fogva az említett határidő indul, nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az irányelv által biztosított jogok gyakorlását.
A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy e két feltétel teljesül‑e.
A korábbi védelmi szint csökkentésének tilalmáról
43 Az irányelv 8. cikke akként rendelkezik, hogy ezen irányelv végrehajtása semmilyen körülmények között nem jelenthet jogalapot az irányelv hatálya alá tartozó területeken a hátrányos megkülönböztetés elleni védelemnek a tagállamok által már elért szintjéhez képest történő csökkentésére.
44 Az ESZSZ, az UNICE és a CEEP által a határozott ideig tartó munkaviszonyról kötött keretmegállapodásról szóló, 1999. június 28‑i 1999/70/EK tanácsi irányelvet (HL L 175., 43. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 3. kötet, 368. o.), különösen pedig e keretmegállapodás 8. szakasza 3. pontját illetően, amely szövegének értelmében e megállapodás végrehajtása nem jelenthet jogalapot a tagállamok számára a munkavállalóknak korábban a belső jogrendben nyújtott védelem általános szintjének a megállapodás tárgykörében történő csökkentésére, a Bíróság korábban már úgy ítélte meg, hogy a munkavállalóknak nyújtott védelem általános szintjének a határozott ideig tartó szerződések terén történő csökkentését önmagában nem tiltja a keretmegállapodás, hanem ahhoz, hogy az a keretmegállapodás 8. szakasza 3. pontjában kimondott tilalom körébe tartozzon, e csökkentésnek egyrészt a kerethatározat „végrehajtásához” kell kapcsolódnia, másrészt a határozott időre alkalmazott munkavállalóknak nyújtott „védelem általános szintjére” kell irányulnia (lásd a C‑378/07–C‑380/07. sz., Angelidaki és társai egyesített ügyekben 2009. április 23‑án hozott ítélet [EBHT 2009., I‑3071. o.] 126. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).
45 Mindenesetre, mivel az irányelv 1. cikke a hátrányos megkülönböztetés alapjai között nem említi a nemet, az ezen alapuló hátrányos megkülönböztetés elleni védelem szintjének esetleges csökkentését nem lehet úgy tekinteni, hogy az az irányelv hatálya alá tartozó területen ment végbe.
46 Következésképpen a BGB 611a. §‑ának az AGG hatálybalépését megelőző szövegében szereplő nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés folytán fennálló kártérítési igény érvényesítésének határideje nem tartozik „a hátrányos megkülönböztetés elleni védelem szintjének” az irányelv 8. cikke (2) bekezdése szerinti fogalma alá.
47 A fenti megfontolások fényében a kérdés második részére azt a választ kell adni, hogy az irányelv 8. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan, az irányelv végrehajtásának céljából elfogadott nemzeti eljárási szabály, amelynek következtében a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén kártérítés iránti igény érvényesítésére vonatkozó határidőt előíró korábbi szabályozás módosul.
A költségekről
48 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:
1) Az elsődleges uniós jogot és a foglalkoztatás és a munkavégzés során alkalmazott egyenlő bánásmód általános kereteinek létrehozásáról szóló, 2000. november 27‑i 2000/78/EK tanácsi irányelv 9. cikkét akként kell értelmezni, hogy azokkal nem ellentétes az olyan nemzeti eljárási szabály, amelynek értelmében a felvételi eljárás során életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetést szenvedő személynek vagyoni és nem vagyoni kárának megtérítése céljából két hónapos határidőn belül kell igényét érvényesítenie a hátrányos megkülönböztetést elkövető munkáltatóval szemben, feltéve hogy:
– egyrészt ez a határidő nem kedvezőtlenebb, mint a hasonló, belső jellegű munkajogi igényekre vonatkozó határidők,
– másrészt azon időpont meghatározása, amelytől fogva az említett határidő indul, nem teszi gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az irányelv által biztosított jogok gyakorlását.
A nemzeti bíróság feladata annak vizsgálata, hogy e két feltétel teljesül‑e.
2) A 2000/78 irányelv 8. cikkét akként kell értelmezni, hogy azzal nem ellentétes az olyan, az irányelv végrehajtásának céljából elfogadott nemzeti eljárási szabály, amelynek következtében a nemen alapuló hátrányos megkülönböztetés esetén kártérítés iránti igény érvényesítésére vonatkozó határidőt előíró korábbi szabályozás módosul.
Aláírások
* Az eljárás nyelve: német.