—

A. Hamilton képviseletében K.-O. Knops Rechtsanwalt,

—

a Volksbank Filder eG képviseletében M. Siegmann és J. Höger Rechtsanwälte,

—

a német kormány képviseletében M. Lumma és A. Günther, meghatalmazotti minőségben,

—

a lengyel kormány képviseletében E. Ośniecka-Tamecka, meghatalmazotti minőségben,

—

az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében A. Aresu és V. Kreuschitz, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20-i 85/577/EGK tanácsi irányelv (HL L 372., 31. o.; magyar nyelvű különkiadás 15. fejezet, 1. kötet, 262. o., a továbbiakban: házaló kereskedelemről szóló irányelv) értelmezésére irányul.

2

Ezt a kérelmet az A. Hamilton és a Volksbank Filder eG (a továbbiakban: Volksbank) között kölcsönszerződés megsemmisítése iránti kérelem és a kifizetett kamatok visszafizetése tárgyában folyamatban lévő jogvita keretében terjesztették elő.

3

A házaló kereskedelemről szóló irányelv negyedik preambulumbekezdése kimondja:

„[…] mivel a kereskedő üzlethelyiségén kívül megkötött szerződések jellegzetessége, hogy rendszerint a kereskedő a szerződéskötést kezdeményező fél, és a fogyasztó erre nincs felkészülve, illetve ezt nem várja; […] mivel a fogyasztó gyakran nem képes összehasonlítani az ajánlatban szereplő minőséget és árat más ajánlatokkal; […] mivel a meglepetés hatása nemcsak a házaló kereskedelem körében kötött szerződéseknél, hanem a kereskedő üzlethelyiségén kívül kötött egyéb szerződéseknél is érvényesül”.

4

Ezen irányelv ötödik preambulumbekezdése alapján:

„[…] a fogyasztó számára biztosítani kell a legalább hét napon belüli elállás jogát, hogy képes legyen felmérni a szerződésből származó kötelezettségeit”.

5

Az említett irányelv 1. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Az irányelv hatálya azokra a szerződésekre terjed ki, amelyek alapján a kereskedő árut szállít vagy szolgáltatást nyújt egy fogyasztó számára, és e szerződés megkötése:

[…]

6

Ugyanezen irányelv 4. cikke kimondja:

„Az 1. cikk rendelkezéseinek hatálya alá tartozó ügyletek esetében a kereskedőnek az 5. cikkben meghatározott időszakon belüli elállási jogról írásbeli tájékoztatót kell a fogyasztó rendelkezésére bocsátania, azon személy neve és címe megjelölésével együtt, akivel szemben ez a jog gyakorolható.

Ezt a tájékoztatót dátummal és a szerződés azonosításához szükséges adatokkal kell ellátni. A tájékoztatót a fogyasztó rendelkezésére kell bocsátani:

[…]

A tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy saját nemzeti jogszabályaik megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedéseket tartalmazzanak, ha az ebben a cikkben említett tájékoztató nem áll rendelkezésre.”

7

A házaló kereskedelemről szóló irányelv 5. cikke előírja:

„(1)   A fogyasztó számára biztosítani kell a jogot, hogy a nemzeti jogban előírt eljárás szerint egy értesítés elküldésével visszavonja kötelezettségvállalásának következményeit a 4. cikk rendelkezéseiben említett tájékoztató kézhezvételének napjától számított hét napnál nem rövidebb időszakon belül. […]

[…]

(2)   Az értesítés elküldése a fogyasztót a felmondott szerződés hatálya alatt vállalt minden kötelezettség alól mentesíti.”

8

Az említett irányelv 7. cikke alapján:

„Ha a fogyasztó az elállási jogával él, az elállási jog gyakorlásának jogi következményeit a saját nemzeti jog rendelkezései szerint kell értelmezni, különösen a már leszállított áruk vagy nyújtott szolgáltatások ellenértékének visszafizetése, valamint a kézhez vett áruk visszaszolgáltatása vonatkozásában.”

9

Ugyanezen irányelv 8. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ez az irányelv nem akadályozza meg a tagállamokat abban, hogy az irányelv által érintett területeken a fogyasztók védelme szempontjából kedvezőbb rendelkezéseket fogadjanak el vagy tartsanak fenn.”

10

A házaló kereskedelem és hasonló ügyletek során kötött szerződésektől való elállásról szóló, 1986. január 16-i törvény (Gesetz über den Widerruf von Haustürgeschäften und ähnlichen Geschäften, BGBl. I., 1986., 122. o., a továbbiakban: HWiG) 2. §-a (1) bekezdése negyedik mondatának az alapügyre alkalmazandó változata a következőket írja elő:

„Ilyen tájékoztatás elmaradása esetén a vevő elállási joga (»Widerruf«) csak a szolgáltatások mindkét fél általi teljes körű teljesítést követő egy hónap elteltével szűnik meg.”

11

E rendelkezés alkalmazásában a nem megfelelő tájékoztatás a tájékoztatás elmaradásával egyenértékű.

12

A. Hamilton 1992. november 17-én lakóhelyén kölcsönszerződést kötött a Volksbank jogelődjével egy ingatlanalap befektetési jegyei megvásárlásának finanszírozása céljából (a továbbiakban: szóban forgó kölcsönszerződés).

13

E szerződés a fogyasztói hitelről szóló, 1990. december 17-i törvény (Verbraucherkreditgesetz, BGBl. I., 1990., 2840. o.) alapján az elállási jogra vonatkozóan a következő tájékoztatást tartalmazta: „[a]mennyiben kölcsönfelvevő a kölcsönt megkapta, az elállás be nem következettnek tekintendő, ha a kölcsönt az elállás közlését vagy a kölcsön kifizetését követő két héten belül nem fizeti vissza”.

14

1992. december 16-án a Volksbank jogelődjének munkatársai aláírták az említett kölcsönszerződést, és a bank kifizette a kölcsönösszeget A. Hamiltonnak, aki megkezdte e kölcsön kamatainak a törlesztését.

15

Mivel az az ingatlanalapot kezelő társaság, amelyben A. Hamilton befektetési jegyet vásárolt, 1997-ben csődöt jelentett, ezen alap havi kifizetései – amelyek a szóban forgó kölcsönszerződés alapján a fizetendő kamatok jelentős részét fedezték – jelentősen csökkentek. A. Hamilton tehát úgy döntött, hogy kamatterhét építési kölcsönszerződés kötésén keresztül átütemezi, és áthidaló kölcsönt vesz fel, így kölcsönét 1998 áprilisa végéig teljes egészében visszafizette a Volksbank jogelődjének, amely ennek következtében visszaadta e kölcsön biztosítékait.

16

2002. május 16-án A. Hamilton a C-481/99. sz. Heininger-ügyben 2001. december 13-án hozott ítélet (EBHT 2001., 9945. o.) alapján elállt a szóban forgó kölcsönszerződéstől.

17

2004. december 27-én A. Hamilton keresetet indított a Volksbank ellen egyrészt a szóban forgó kölcsönszerződés alapján kifizetett kamatoknak és az e szerződés alapján nyújtott kölcsönösszegnek a visszafizetéséért, másrészt az építési kölcsönöket folyósító takarékpénztárnak fizetett kamatok megtérítéséért.

18

Az Oberlandesgericht Stuttgart szerint a szóban forgó kölcsönszerződés a házaló kereskedelemről szóló irányelv 1. cikke (1) bekezdése második francia bekezdése i. pontjának hatálya alá tartozik, mivel A. Hamilton arról otthonában tárgyalt, és azt otthonában kötötte.

19

Az Oberlandesgericht Stuttgart azonban azt szeretné tudni, hogy a házaló kereskedelem és hasonló ügyletek során kötött szerződésektől való elállásról szóló törvény 2. §-a (1) bekezdése negyedik mondatának rendelkezései „megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedésnek” minősülnek-e, mivel azok az alapeljáráshoz hasonló esetben az elálláshoz való jog megszűnését írják elő.

20

Ilyen körülmények között az Oberlandesgericht Stuttgart úgy döntött, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

Amennyiben a Bíróság az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre nemleges választ ad:

21

A Volksbank kételkedik az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadhatóságában, mivel véleménye szerint a szóban forgó kölcsönszerződést nem házaló kereskedelem keretében kötötték. Azt állítja, hogy következésképpen a feltett kérdések hipotetikusak.

22

Ezzel szemben az Európai Közösségek Bizottsága úgy véli, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel azt kérik a Bíróságtól, hogy vizsgálja meg, hogy miután A. Hamilton a kölcsön idő előtti visszafizetése mellett elállt a szóban forgó kölcsönszerződéstől, el lehet-e újból állni e szerződéstől. A Bizottság e tekintetben a fent hivatkozott Heininger-ügyben hozott ítélet 35. pontjára és a C-350/03. sz. Schulte-ügyben 2005. október 25-én hozott ítélet (EBHT 2005., I-9215. o.) 69–70. pontjára, valamint az előzetes döntéshozatalra utaló határozat 34. pontjára hivatkozva kifejti, hogy bár a jelzáloghiteltől való elállás kérdése a házaló kereskedelemről szóló irányelv hatálya alá tartozik, ezen elállás következményeire a nemzeti jog irányadó, amelyet azonban a lehető legnagyobb mértékben az említett irányelv szövege és célja fényében kell értelmezni. Következésképpen a Bizottság véleménye szerint az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

23

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy kizárólag az ügyben eljáró és a meghozandó döntésért felelős tagállami bíróság feladata annak eldöntése, hogy az ügy sajátos jellemzőit tekintve az ítélet meghozatalához szükség van-e az előzetes döntéshozatalra, és hogy a Bíróságnak feltett kérdések valóban relevánsak-e. A Bíróság mindamellett különösen akkor vélte úgy, hogy nem határozhat a valamely tagállami bíróság által előterjesztett előzetes döntéshozatali kérdésről, ha a közösségi jog tagállami bíróság által kért értelmezése nyilvánvalóan semmilyen kapcsolatban nem áll a valósággal vagy az alapügyben szereplő jogvita tárgyával, illetve ha a probléma hipotetikus jellegű (lásd a fent hivatkozott Schulte-ügyben hozott ítélet 43. pontját és az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlatot).

24

Márpedig mivel egyrészt a jelen ügyben előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések a házaló kereskedelemről szóló irányelv értelmezésére vonatkoznak, másrészt a szóban forgó kölcsönszerződés, amint a jelen ítélet 18. pontjában is szerepel, az említett irányelv 1. cikke (1) bekezdése második francia bekezdése i. pontjának a hatálya alá tartozik, nem állítható, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések nyilvánvalóan hipotetikusak lennének, vagy hogy semmilyen kapcsolatban nem állnának az alapügyben szereplő jogvita tárgyával.

25

Következésképpen meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem elfogadható.

26

A. Hamilton azzal érvel, hogy az elállási jogáról nem megfelelően tájékoztatott fogyasztó e jogáról sem a kötelezettségeinek teljes körű teljesítésével, sem egy egy hónapos határidőn belül nem szerez tudomást. Így az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nem minősíthető megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedésnek. Hozzáteszi, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv előírja, hogy a kereskedőnek tájékoztatnia kell a fogyasztót az elállási jogáról, és hogy az említett irányelv 5. cikkének (1) bekezdésében előírt legalább hét napos határidő csak attól az időponttól kezdődik, amikor a fogyasztó megkapta a kereskedőtől az e jogra vonatkozó tájékoztatást.

27

A Volksbank azt állítja, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv 4. cikkének harmadik albekezdése alapján megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedések azok, amelyek mentesítik a fogyasztókat a pénzügyi befektetésben rejlő kockázattól, függetlenül a házaló kereskedelem keretében kötött szerződéstől való elállástól.

28

Mindenesetre a Volksbank azzal érvel, hogy egyrészt a fent hivatkozott Heininger-ügyben hozott ítélet a jelzáloghitelekre, és nem az alapügyben szóban forgóhoz hasonló kölcsönszerződésekre vonatkozik, másrészt, hogy az alapügyben az elállási jog gyakorlásának időpontja a kérdéses kölcsönszerződés teljes körű teljesítésétől, és nem annak megkötésétől folyik, amint az azon ítélet alapját képező ügyben.

29

A német kormány egyrészt hangsúlyozza, hogy mivel az alapügyben szóban forgó majdnem hatéves szerződéses viszony megfelelően zajlott, a kereskedő a szerződés teljesítését követően és az ezt a teljesítést követő egy hónap lejárta után úgy gondolhatta, hogy ez a szerződéses viszony többé nem lehet vita tárgya. Másrészt az alapügyben szóban forgó nemzeti szabályozás a fogyasztónak megfelelő időt – különösen a szerződés teljes időtartamát és a szerződés teljesítését követő egy hónapot – biztosít arra, hogy a házaló kereskedelem keretében kötött szerződéstől való elállásról döntsön. Továbbá ezen elállási jog időbeni korlátozását néhány más fogyasztóvédelmi irányelv is előírja.

30

A lengyel kormány hangsúlyozza, hogy a kereskedő üzlethelyiségén kívül megkötött szerződések esetében az elállási jognak az e jog gyakorlásáról való tájékoztatás elmaradása vagy hiányossága ellenére történő időbeni korlátozása főszabály szerint nem ellentétes a házaló kereskedelemről szóló irányelvvel. E korlátozásnak azonban olyannak kell lennie, hogy a fogyasztó jogairól a kereskedő által nyújtott tájékoztatástól eltérő más információforrásból is tudomást szerezhessen. Az említett kormány szerint az említett korlátozást, amelyhez azon időtartam meghatározása is tartozik, amely alatt az elállási jogot gyakorolni lehet, a házaló kereskedelemről szóló irányelv 4. cikke harmadik albekezdésének megfelelően minden tagállam nemzeti jogában elő kell írni.

31

A Bizottság lényegében azzal érvel, hogy ugyan a fent hivatkozott Heininger-ügyben hozott ítélet alapján jogellenes az elállási jogot a szerződés megkötésétől kezdődően korlátozni időben, az alapügyben szóban forgó szabályozás e jog időbeni korlátozását az említett szerződés teljes körű teljesítésétől kezdve írja elő.

32

Mindenekelőtt utalni kell arra, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv fő célja a fogyasztó védelme a szerződés üzlethelyiségen kívüli megkötéséből származó kockázatokkal szemben (lásd e tekintetben a fent hivatkozott Schulte-ügyben hozott ítélet 66. pontját).

33

Így a házaló kereskedelemről szóló irányelv ötödik preambulumbekezdése kifejti, hogy a fogyasztó számára biztosítani kell a legalább hét napon belüli elállás jogát, hogy az képes legyen felmérni a szerződésből származó kötelezettségeit. Az a tény, hogy a minimális hétnapos határidőt attól az időponttól kell számítani, amikor a fogyasztó a kereskedőtől az e jogra vonatkozó tájékoztatást megkapta, úgy magyarázható, hogy ha a fogyasztónak nincs tudomása az elállási jogról, azt nem is tudja gyakorolni (lásd a fent hivatkozott Heiniger-ügyben hozott ítélet 45. pontját).

34

Meg kell azonban jegyezni egyrészt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által szolgáltatott információk szerint A. Hamilton a Volksbanktól a szóban forgó kölcsönszerződéstől való elállási jogára vonatkozóan téves tájékoztatást kapott oly módon, hogy – írásbeli észrevételei alapján – e joga gyakorlásának a lehetőségétől elesett, másrészt, hogy az alapügy felei az említett szerződést teljes körűen teljesítették.

35

Ahogy a főtanácsnok az indítványának 18. és 19. pontjában megjegyzi, a fogyasztónak az elállási jog gyakorlására vonatkozóan nyújtott téves írásbeli tájékoztatás az ez irányú tájékoztatás hiányával egyenértékű, mivel mindkettő egyaránt félrevezeti a fogyasztót az elállási jogával kapcsolatban.

36

Ilyen helyzetekre a házaló kereskedelemről szóló irányelv a 4. cikkének harmadik albekezdésében előírja, hogy „[a] tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy saját nemzeti jogszabályaik megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedéseket tartalmazzanak”.

37

Az alapügyben ezért felmerül a kérdés, hogy egy olyan intézkedés, amely szerint az említett irányelv 5. cikkének (1) bekezdésében előírt elállási jog a hosszú távú kölcsönszerződésből fakadó kötelezettségek felek általi teljes körű teljesítését követően egy hónappal megszűnik, akkor, ha a fogyasztó téves tájékoztatást kapott az említett jog gyakorlására vonatkozóan, mindazonáltal ugyanezen irányelv 4. cikkének harmadik albekezdése értelmében vett megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedésnek tekinthető-e.

38

E tekintetben meg kell jegyezni, hogy a „megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedés” fogalma, amelyre a házaló kereskedelemről szóló irányelv 4. cikkének harmadik albekezdése utal, azt jelzi, hogy a közösségi jogalkotó ezen intézkedéseknek közösségi szinten egységes hatályt kívánt biztosítani.

39

Továbbá az említett rendelkezésben a „megfelelő” kifejezés azt mutatja, hogy az említett intézkedéseknek nem célja a fogyasztók abszolút védelme. A tagállamok számára rendelkezésre álló mérlegelési mozgásteret ugyanis mind a házaló kereskedelemről szóló irányelv fő célkitűzésével, mind annak más rendelkezéseivel összhangban kell gyakorolni.

40

Igaz ugyan – amint a jelen ítélet 32. pontja is emlékeztetett –, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv fő célja a fogyasztók védelme, hangsúlyozni kell, hogy ezen irányelv általános rendszere és számos rendelkezésének megfogalmazása azt mutatja, hogy az említett védelemre bizonyos korlátozások érvényesek.

41

Így különösen az elállás határidejének a céljával kapcsolatban, az említett irányelv ötödik preambulumbekezdése előírja – amint arra a jelen ítélet 33. pontja is emlékeztet –, hogy az említett határidő azt a lehetőséget biztosítja a fogyasztónak, hogy „képes legyen felmérni a [a házaló kereskedelem keretében kötött] szerződésből származó kötelezettségeit”. Az említett preambulumbekezdésben ugyanis a „szerződésből származó kötelezettségekre” történő utalás azt jelzi, hogy a fogyasztó egy ilyen szerződéstől annak időtartama alatt elállhat.

42

Ugyanígy az elállási jogot szabályozó rendelkezés, vagyis a házaló kereskedelemről szóló irányelv 5. cikkének (1) bekezdése többek között előírja, hogy „[a] fogyasztó számára biztosítani kell a jogot […], hogy visszavonja kötelezettségvállalásának következményeit”. E rendelkezésben a „kötelezettségvállalás” kifejezés alkalmazása ugyanis azt mutatja, amint a Volksbank a Bíróság előtti tárgyaláson előadta, hogy az elállási jog gyakorolható, hacsak a fogyasztónak az említett jog gyakorlásának időpontjában nincs azon szerződésből származó kötelezettsége, amelytől elállt. Ez a logika a polgári jog általános elvei közül az egyik, vagyis hogy valamely szerződés teljes körű teljesítése főszabály szerint az e szerződés felei kölcsönös szolgáltatásainak teljesítéséből és e szerződés megszűnéséből adódik.

43

Ezenkívül az ugyanezen irányelv elállási jog gyakorlásának következményeit szabályozó 5. cikkének (2) bekezdése alapján az elállásról szóló értesítés mentesíti a fogyasztót „a felmondott szerződés hatálya alatt vállalt minden kötelezettség” alól. E rendelkezésben a „kötelezettségre” való utalás azt mutatja, hogy az említett következmények fennállása feltételezi, hogy a fogyasztó az elálláshoz való jogát egy még teljesítendő szerződés tekintetében gyakorolta, míg a szerződés teljes körű teljesítését követően nincs többé kötelezettség.

44

Egyébiránt a házaló kereskedelemről szóló irányelv 7. cikke az elállás jogkövetkezményeivel, különösen az árukért vagy szolgáltatásokért történt kifizetések visszafizetésével és az áruk visszaszolgáltatásával kapcsolatban a nemzeti szabályozásra utal.

45

Ebből következik, hogy egy olyan intézkedés, amely előírja, hogy a hosszú távú kölcsönszerződésből fakadó kötelezettségek felek általi teljes körű teljesítése az elállási jog megszűnéséhez vezet, a házaló kereskedelemről szóló irányelv 4. cikkének harmadik albekezdése értelmében vett „megfelelő intézkedésnek” minősül.

46

Ezt az értelmezést nem cáfolja a fent hivatkozott Heininger-ügyben és a fent hivatkozott Schulte-ügyben hozott ítélet, valamint a C-229/04. sz. Crailsheimer Volksbank-ügyben 2005. október 25-én hozott ítélet (EBHT 2005., I-9273. o.). A fent hivatkozott Heininger-ügyben hozott ítélet 16. és 18. pontjából, a fent hivatkozott Schulte-ügyben hozott ítélet 26. pontjából és a fent hivatkozott Crailsheimer Volksbank-ügyben hozott ítélet 24. pontjából következik ugyanis, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelvnek a Bíróság által ezen ítéletekben adott értelmezése olyan kölcsönszerződésekre vonatkozik, amelyeket még nem teljesítettek teljes körűen. Azonban az alapügyben nem az a helyzet.

47

Különösen a fent hivatkozott Heininger-ügyben hozott ítéletben a Bíróság kimondta, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelvvel ellentétes az, ha a nemzeti jogalkotó az ezen irányelv 5. cikke szerinti elállási jog gyakorlására a szerződéskötéstől számított egyéves határidőt alkalmaz, ha a fogyasztót az irányelv 4. cikke szerint nem tájékoztatták. Azonban – ahogy a Volksbank, a német kormány és a Bizottság helyesen kifejtette – az alapügyben nem ez a helyzet. Ebben ugyanis a nemzeti jogalkotó a szerződésből fakadó kötelezettségek szerződő felek általi teljesítésétől számított egy hónapos határidőt alkalmaz.

48

Az alapügyben szóban forgó nemzeti jogszabályban előírt, a szerződésből fakadó kötelezettségek szerződő felek általi teljesítésétől számított említett egy hónapos határidővel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelv 8. cikke szerint nem akadályozza meg a tagállamokat abban, hogy az irányelv által érintett területeken a fogyasztók védelme szempontjából kedvezőbb rendelkezéseket fogadjanak el vagy tartsanak fenn.

49

A fentiekből következően az előterjesztett első kérdésre azt a választ kell adni, hogy a házaló kereskedelemről szóló irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti jogalkotó előírhatja, hogy az ezen irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szerinti elállási jog a hosszú távú kölcsönszerződésből fakadó kötelezettségek szerződő felek által történő teljes körű teljesítésétől számított legfeljebb egy hónapig gyakorolható, ha a fogyasztó az említett jog gyakorlására vonatkozóan téves tájékoztatást kapott.

50

Az első kérdésre adott válaszra tekintettel nem kell megválaszolni a második kérdést.

51

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (első tanács) a következőképpen határozott:

Az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20-i 85/577/EGK tanácsi irányelvet úgy kell értelmezni, hogy a nemzeti jogalkotó előírhatja, hogy az ezen irányelv 5. cikkének (1) bekezdése szerinti elállási jog a hosszú távú kölcsönszerződésből fakadó kötelezettségek szerződő felek által történő teljes körű teljesítésétől számított legfeljebb egy hónapig gyakorolható, ha a fogyasztó az említett jog gyakorlására vonatkozóan téves tájékoztatást kapott.