F. G. JACOBS
FŐTANÁCSNOK INDÍTVÁNYA
Az ismertetés napja: 2005. szeptember 27.1(1)
C‑341/04. sz. ügy
Eurofood IFSC Ltd
1. A jelen, a Supreme Court (Írország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett ügy a Parmalat vállalatcsoport fizetésképtelensége kapcsán keletkezett. Azt a kérdést érinti különösen, hogy a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet(2) szerint a Parmalat SpA (a továbbiakban: Parmalat) olasz holding társaság írországi leányvállalatát Írországban vagy Olaszországban kell‑e felszámolni.
A fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet
2. A rendelet a fizetésképtelenségi eljárásról szóló európai uniós egyezmény (a továbbiakban: egyezmény) utódja, amely maga is több mint 25 évig tartó viták és tárgyalások eredménye. Az egyezmény annak következtében nem lépett hatályba, hogy az Egyesült Királyság a megállapodás szerinti határidő, 1996. május 23. előtt nem írta alá.(3) A rendelet szövege azonban a jelen ügy szempontjából anyagi jogi tekintetben lényegében megegyezik az egyezmény szövegével.(4) Ezen körülmények között úgy vélem, hogy az egyezményhez a Virgós és Schmit által írt magyarázó jelentés (a továbbiakban: Virgós‑Schmit jelentés)(5) a rendelet értelmezése során hasznos iránymutatást nyújt.(6)
3. A rendeletet az EK 61. cikk c) pontja, valamint az EK 67. cikk (1) bekezdése alapján Németország és Finnország kezdeményezésére fogadták el.(7) A rendelet lényegében a hatálya alá tartozó fizetésképtelenségi eljárások tekintetében a joghatóság és az alkalmazandó jog meghatározására, és azok kölcsönös elismerésére vonatkozik, nevezetesen azon „fizetésképtelenségi eljárások [tekintetében] […] amelyek az adós részleges vagy teljes vagyonlefoglalását és a felszámoló kijelölését foglalják magukban”.(8) A rendelet nem tartalmaz rendelkezéseket a vállalatcsoportok tekintetében; minden, a fizetésképtelenségi eljárás hatálya alá tartozó társaság a rendelet alkalmazásában saját jogán minősül „adósnak”.(9)
4. A rendelet (2) preambulumbekezdése kimondja:
„A belső piac megfelelő működése megkívánja a több államra kiterjedő vonatkozású fizetésképtelenségi eljárások megfelelő és hatékony működését, és e cél elérése érdekében szükséges elfogadni ezt a rendeletet […].”
5. A rendelet (4) preambulumbekezdése kimondja:
„A belső piac megfelelő működéséhez szükséges az olyan körülményeket elkerülni, amelyek arra ösztönzik a feleket, hogy kedvezőbb jogi helyzet elérése érdekében a vagyonukat vagy a bírósági eljárást egyik tagállamból a másikba helyezzék (ún. »forum shopping«)”.
6. A rendelet (11) preambulumbekezdésének első mondata így rendelkezik:
„Ez a rendelet elismeri azt a tényt, hogy a jelentősen eltérő anyagi jogszabályok következtében nem célszerű egységesen, az egész Közösségre kiterjedő, egyetemes hatályú fizetésképtelenségi eljárásokat bevezetni.”
7. A rendelet (13) preambulumbekezdése értelmében:
„A »fő érdekeltségek központja« az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi, és ez harmadik személy részéről megállapítható.”
8. A rendelet (16) preambulumbekezdése szerint:
„A fizetésképtelenségi főeljárás megindítására illetékes bíróságnak jogosultsággal kell rendelkeznie ideiglenes és biztosítási intézkedések elrendelésére az eljárás megindítására vonatkozó kérelem benyújtásától kezdődően. […] [A] fizetésképtelenségi főeljárás megindítása előtt a kinevezett ideiglenes felszámolónak képesnek kell lennie arra, hogy azokban a tagállamokban, ahol az adós telephelye található, az adott államok jogszabályai szerint lehetséges biztosítási intézkedéseket igénybe vegyen.”
9. A rendelet (22) preambulumbekezdése előírja:
„E rendeletnek rendelkeznie kell a hatálya alá tartozó fizetésképtelenségi eljárások megindítására, lefolytatására és befejezésére vonatkozó határozatokról, továbbá a közvetlenül az ilyen fizetésképtelenségi eljárásokkal kapcsolatban hozott határozatok azonnali elismeréséről. Az automatikus elismerés ezért azt jelenti, hogy az eljárás megindítása szerinti állam jogszabályainak az eljárásra gyakorolt hatásai az összes többi tagállamra kiterjednek. A tagállamok bíróságai által hozott határozatok elismerésének a kölcsönös bizalom elvén kell alapulnia. Az el nem ismerés okait ennek érdekében a szükséges minimumra kell csökkenteni. Ennek alapján kell megoldani minden egyéb olyan vitát, amelyben két tagállam bírósága egyaránt illetékesnek tartja magát a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására. Az eljárást elsőként megindító bíróság határozatát a többi tagállamnak el kell ismernie, és nem áll jogukban a bírósági határozatot vizsgálni.”
10. A rendelet (23) preambulumbekezdése kimondja:
„[…] Egyéb rendelkezés hiányában az eljárást megindító tagállam jogát kell alkalmazni (lex concursus). […] [A] lex concursus határozza meg a fizetésképtelenségi eljárások minden – mind anyagi, mind eljárási – hatását az érintett személyekre és jogviszonyokra. Ez szabályozza a fizetésképtelenségi eljárások összes megindítási, lefolytatási és befejezési feltételét.”
11. Az rendelet 1. cikkének (1) bekezdése előírja:
„Ezt a rendeletet fizetésképtelenségi eljárásokra kell alkalmazni, amelyek az adós részleges vagy teljes vagyonlefoglalását és a felszámoló kijelölését foglalják magukban.”
12. A 2. cikk a rendelet alkalmazásában a következő fogalommeghatározásokat tartalmazza:
„a) a »fizetésképtelenségi eljárás« az 1. cikk (1) bekezdésében említett eljárások. Ezeknek az eljárásoknak a felsorolását az A. melléklet tartalmazza;
b) a »felszámoló« bármely olyan személy vagy szerv, akinek vagy amelynek az a feladata, hogy az adós rendelkezése alól kivont vagyont kezelje, illetve felszámolja, vagy felügyelje az adós tevékenységét. Ezeknek a személyeknek és szerveknek a felsorolását a C. melléklet tartalmazza;
[…]
e) a »határozat« a fizetésképtelenségi eljárás megindítása, vagy a felszámoló kijelölése vonatkozásában az ilyen eljárás megindítására vagy a felszámoló kijelölésére felhatalmazott valamely bíróság határozata;
f) »az eljárás megindításának időpontja« az az időpont, amikor az eljárást megindító határozat hatályba lép, függetlenül attól, hogy végleges határozatról van‑e szó; […]”
13. Az A. melléklet (az Írország cím alatt) tartalmazza a következőt: „Compulsory winding up by the court” (bíróság által indított kötelező felszámolás). A C. melléklet (az Írország cím alatt) a következőt tartalmazza: „Provisional liquidator” (ideiglenes felszámoló).(10)
14. A rendelet 3. cikkének vonatkozó része előírja:
„(1) A tagállamok bíróságainak azon a területen, ahol az adós fő érdekeltségei találhatók, hatáskörrel kell rendelkezniük a fizetésképtelenségi eljárás megindítására. Társaság vagy jogi személy esetén az ellenkező bizonyításáig a létesítő okirat szerinti székhelyet kell tekinteni a fő érdekeltségek központjának.
(2) Ha az adós fő érdekeltségeinek központja egy tagállam területén helyezkedik el, egy másik tagállam bírósága csak akkor rendelkezik hatáskörrel az adós elleni fizetésképtelenségi eljárás megindítására, ha az adós telephellyel rendelkezik a másik tagállam területén belül is. Ennek az eljárásnak a hatásai az adós utóbbi tagállam területén található vagyontárgyaira korlátozódnak.”
15. A rendelet 3. cikke két típusú fizetésképtelenségi eljárás között tesz különbséget. A 3. cikk (1) bekezdésének hatálya alá tartoznak nevezetesen az azon tagállam bírósága által megindított eljárások, ahol az adós fő érdekeltségeinek központja található, általában mint „fő [fizetésképtelenségi] eljárások” szerepelnek. A 3. cikk (2) bekezdésének hatálya alá pedig azok az eljárások tartoznak, amelyeket nevezetesen egy olyan másik tagállam bírósága indított meg, amelynek területén az adós telephellyel rendelkezik, és amely az e tagállam területén található vagyontárgyakra korlátozódik, általában „másodlagos [fizetésképtelenségi] eljárásokként” kerülnek említésre.
16. A rendelet 4. cikkének (1) bekezdése azt az általános szabályt fekteti le, hogy „a fizetésképtelenségi eljárásra és hatásaira annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén az ilyen eljárást megindítják”. A 4. cikk (2) bekezdése szerint az „eljárást megindító állam jogszabályai határozzák meg az ilyen eljárások megindításának, lefolytatásának és befejezésének feltételeit.”
17. A rendelet 16. cikkének (1) bekezdése szerint:
„(1) A 3. cikk alapján hatáskörrel rendelkező tagállam bírósága által hozott fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatokat az összes többi tagállam attól kezdve ismeri el, amikor az hatályossá válik az eljárást megindító államban.”
18. A rendelet 26. cikkének értelmében:
„Bármely tagállam elutasíthatja egy másik tagállamban indított fizetésképtelenségi eljárás elismerését vagy az ilyen határozatokkal kapcsolatosan hozott határozat végrehajtását, ha az ilyen elismerés vagy végrehajtás hatása nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével, különösen az alapvető elvekkel vagy az alkotmányos jogokkal és az egyéni szabadságjogokkal.”
19. A rendelet 38. cikke szerint:
„Ha a tagállamnak a 3. cikk (1) bekezdése alapján illetékes bírósága ideiglenes felszámolót nevez ki az adós vagyontárgyai megóvásának biztosítására, ennek az ideiglenes gondnoknak jogában áll a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem és az eljárás megindítását elrendelő határozat közötti időszakra, az adós egy másik tagállamban elhelyezett bármely vagyontárgyának a megmentése és megóvása érdekében, az adott állam jogszabályaiban előírtaknak megfelelő intézkedéseket kérni.”
Az ír szabályozás
20. Az ír társasági törvény 212. cikke (Companies Act 1963, a továbbiakban: Companies Act) a High Court hatáskörébe utal minden, a társaságok felszámolásával kapcsolatos eljárást.
21. Ezen törvény 215. cikke úgy rendelkezik, hogy egy társaság elleni fizetésképtelenségi eljárás egy társaság, illetve annak egy vagy több hitelezője által a bírósághoz benyújtott, e társaság fizetésképtelenségének megállapítására irányuló kérelem benyújtásával kezdődik.
22. A társasági törvény 220. cikke a következőket írja elő:
„(1) Amennyiben egy társaság bíróság által történő felszámolására irányuló kérelem benyújtását megelőzően a társaság önkéntes felszámolása érdekében határozatot fogadott el, úgy kell tekinteni, hogy a társaság felszámolása e határozat elfogadásának napján kezdődött, és amennyiben a bíróság bizonyított csalás vagy tévedés esetén másként nem rendelkezik, az önkéntes felszámolási eljárás keretében hozott összes cselekmény érvényesen megtettnek tekintendő.
(2) Minden más esetben egy társaság bíróság által indított felszámolási eljárása a felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtásának időpontjától megkezdettnek tekintendő.”
23. A társasági törvény 226. cikkének (1) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a bíróság a felszámolásra irányuló kérelem benyújtását követően, és a felszámoló kinevezését megelőzően bármikor ideiglenes felszámolót nevezhet ki, amely kinevezés egyébként ugyanezen törvény 225. cikke alapján a felszámolási eljárásról szóló végzés meghozatalakor történik. A törvény 229. cikkének (1) bekezdése szerint amint kinevezik a „provisional liquidator”‑t (ideiglenes felszámoló), ez utóbbi köteles „azon kérdéses materiális és immateriális javakat, amelyekre a társaság jogosult, vagy jogosultnak tűnik, letétbe venni, illetve felügyelete alá helyezni”.
A felszámolási eljárás társasági háttere
24. Az alábbi – valamint a következő részben összefoglalt – tényállást az előzetes döntéshozatalra utaló végzés ismerteti.
25. Az Eurofood IFSC Ltd (a továbbiakban: Eurofood) az ír törvények szerint alapított és Írországban bejegyzett társaság. E társaság az olasz jog szerint alapított Parmalat 100%‑os tulajdonú leányvállalata, amely leányvállalatain keresztül világszerte több mint 30 országban működött. Az Eurofood fő tevékenységi köre a Parmalat csoport társaságainak történő finanszírozási lehetőségek nyújtása volt.
26. Az Eurofood létesítő okirata szerinti székhelye Dublinban, az International Financial Services Centerben található (a továbbiakban: IFSC). Az IFSC‑t azzal a céllal alapították, hogy a kizárólag külföldi személyek és szervek részére nemzetközi finanszírozási szolgáltatásokat nyújtó társaságoknak székhelyet biztosítson. Az Eurofood az IFSC‑ben a jogszabályoknak megfelelően folytatta üzleti tevékenységét.
27. A Bank of America NA (a továbbiakban: Bank of America), egy Dublinban és Milánóban bankfiókkal rendelkező, az Amerikai Egyesült Államokban bejegyzett bank, amely az Eurofood napi ügyvitelét egy ügyviteli szerződés rendelkezései alapján végezte.
28. Az Eurofood a következő három nagy pénzügyi tranzakciót bonyolította le:
a) 1998. szeptember 29‑én az Eurofood zártkörűen váltókat bocsátott ki összesen 80 000 000 USD értékben (a Parmalat‑csoport venezuelai társaságainak a Bank of America által nyújtott kölcsön fedezeteként);
b) 1998. szeptember 29‑én az Eurofood zártkörűen váltókat bocsátott ki összesen 100 000 000 USD értékben (a Parmalat‑csoport brazil társaságainak nyújtott kölcsön finanszírozása érdekében);
c) 2001. augusztus 10‑én az Eurofood „swap megállapodást” kötött a Bank of Americával.
29. Az első két tranzakció esetében az Eurofood kötelezettségvállalásaiért a Parmalat nyújtott biztosítékot.
30. Az első két tranzakció tekintetében az Eurofood hitelezőinek (a továbbiakban: értékpapír‑/váltóbirtokosok) jelenleg több mint 122 millió dollárral tartozik. Az Eurofood nem képes kifizetni a tartozásait.
A felszámolási eljárások Írországban és Olaszországban
Olaszország
31. 2003 vége felé kiderült, hogy a Parmalat mély pénzügyi válságban került, és ez több kulcsvállalata fizetésképtelenségéhez vezetett.
32. 2003. december 23‑án az olasz parlament elfogadta a 347. sz. törvényrendeletet, amely az 1000‑nél több munkavállalót foglalkoztató és 1 milliárd eurónál nagyobb adósággal rendelkező társaságok rendkívüli vagyonkezelési eljárásáról rendelkezik.
33. 2003. december 24‑én a Ministero delle Attivite Produttive (olasz termelési minisztérium) engedélyezte a Parmalatnak a rendkívüli vagyonkezelési eljárást. Dr. Enrico Bondit nevezték ki rendkívüli zárgondnoknak.
34. 2003. december 27‑én a pármai polgári és büntető bíróság (a továbbiakban: pármai bíróság) megállapította a Parmalat fizetésképtelenségét, és rendkívüli vagyonkezelési eljárás hatálya alá vonta.
Írország
35. 2004. január 27‑én a Bank of America az Eurofood felszámolására irányuló kérelmet nyújtott be az High Courthoz (Írország) (a továbbiakban: ír bíróság) arra való hivatkozással, hogy az Eurofood fizetésképtelen, és a vele szemben fennálló, több mint 3,5 millió dolláros tartozás megfizetését követelte.
36. Ugyanezen a napon a Bank of America ex parte ideiglenes felszámoló kinevezését kérelmezte. Ugyanekkor az ír bíróság Pearse Farrellt nevezte ki az Eurofood ideiglenes felszámolójává, a társaság vagyonának birtokbavételére, ügyvezetésének ellátására, saját nevében bankszámla nyitására, és ügyvédek megbízására vonatkozó jogkörrel.
Olaszország
37. 2004. február 9‑én az olasz termelési minisztérium engedélyezte, hogy az Eurofood mint a Parmalat‑csoport tagvállalata részt vegyen e csoport rendkívüli vagyonkezelési eljárásában.
38. Február 10‑én a pármai bíróság végzést hozott, amelyben tudomásul vette az Eurofood fizetésképtelenségének megállapítására irányuló kérelem benyújtását, és a kérelem tárgyalására 2004. február 17‑ét jelölte ki határnapként.
39. A pármai bírósági tárgyaláson Farrell jogi képviselő útján vett részt. Azonban a bíróság végzése, és – ahogyan azt Farrell jellemezte – a Bondihoz intézett „többszöri írásbeli és szóbeli kérés” ellenére sem kapott a bírósághoz benyújtott dokumentumokból, így a kérelemből és a Bondi által bizonyítékként felajánlott iratokból sem.
40. 2004. február 20‑án a pármai bíróság határozatot hozott, melyben elrendelte az Eurofood fizetésképtelenségi eljárásának megindítását, az Eurofoodot fizetésképtelenné nyilvánította, megállapította, hogy a társaság fő érdekeltségeinek központja Olaszországban van, és kinevezte Bondit rendkívüli zárgondnokká.
Írország
41. A Bank of Americának az Eurofood felszámolására irányuló kérelmét az ír bíróság 2004. március 2–4. között tárgyalta. A Bank of America, Farrell, az értékpapír‑/váltóbirtokosok és a Director of Corporate Enforcement (társasági végrehajtásért felelős igazgató)(11) képviseltette magát. 2004. március 23‑án az ír bíróság a következőket állapította meg:
„1) Az írországi fizetésképtelenségi eljárás megindításának időpontja a kérelem benyújtásának napja.
2) Az Eurofood fő érdekeltségeinek központja Írországban van, így a fizetésképtelenségi eljárásról szóló rendelet értelmében az Írországban 2004. január 27‑én megindított eljárás minősül főeljárásnak.
3) A pármai bíróságnak a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására irányuló szándéka a rendelet (22) preambulumbekezdésébe, valamint 16. cikkébe ütközik, és nem befolyásolja azt a tényt, hogy a fizetésképtelenségi eljárás Írországban már korábban megindult.
4) A bíróság erre irányuló felhívása ellenére Bondi elmulasztotta az Eurofood hitelezőit a pármai bíróság előtti tárgyalásról értesíteni, valamint elmulasztotta Farrellnek a kérelmet és az azt megalapozó más iratokat átadni, illetve erre csak a tárgyalás után került sor, ami ahhoz vezetett, hogy a felek nem részesültek tisztességes eljárásban, így indokolt, hogy az ír bíróság a rendelet 26. cikke értelmében a pármai bíróság határozatának elismerését elutasítsa.”
42. A fenti következtetések fényében és az Eurofood súlyos fizetésképtelenségének körülményei között az ír bíróság elrendelte az Eurofood felszámolását, és kinevezte Farrellt felszámolónak. Az ír bíróság nem ismerte el a pármai bíróság 2004. február 20‑án hozott határozatát.
A fellebbezés és az előzetes döntéshozatali kérdések
43. Bondi az ír bíróság döntése ellen fellebbezést nyújtott be a Supreme Courthoz (Írország). A fellebbezési tárgyaláson a jogvita fő tárgya az volt, hogy a fizetésképtelenségi eljárást először Írországban vagy Olaszországban indították‑e meg, hogy az Eurofood fő érdekeltségeinek központja Írországban vagy Olaszországban van‑e, valamint hogy a pármai bíróság határozatának meghozatala tekintetében a tisztességes eljárást olyan mértékben megsértették‑e, hogy a határozat elismerését meg kellene tagadni.
44. A Supreme Court az eljárás felfüggesztése mellett döntött, és a fenti három területre vonatkozó jogvitát illetően előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:
„1) Amikor Írországban a hatáskörrel rendelkező bírósághoz egy fizetésképtelen gazdasági társaság felszámolása iránt kérelmet terjesztenek elő, és az eljáró bíróság végzést hoz, amelyben a felszámolási eljárást elrendelő végzés meghozataláig egy ideiglenes felszámolót (»provisional liquidator«) jelöl ki, akinek jogában áll a társaság vagyontárgyait birtokba venni, a társaság ügyvezetését ellátni, bankszámlát nyitni, ügyvédet meghatalmazni, és akinek a kijelölése azzal a joghatással jár, hogy a társaság ügyvezetői nem járhatnak el a társaság nevében, a fenti végzés a kérelem benyújtásával együtt tekinthető‑e az 1346/2000/EK tanácsi rendelet 1. és 2. cikke fényében a 16. cikke szerinti fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak?
2) Amennyiben az első kérdésre a Bíróság válasza nemleges, Írországban a High Courthoz, egy társaság felszámolásának (»compulsory winding up«) elrendelése iránti kérelem benyújtása a rendelet értelmében a fizetésképtelenségi eljárás (»insolvency proceedings«) megindítása időpontjának minősül‑e azon ír nemzeti jogszabály alapján [a Companies Act 220. cikkének (2) bekezdése], amely szerint a fenti kérelem benyújtásának időpontját kell a fizetésképtelenségi eljárás megindítása időpontjának tekinteni [a Companies Act 220. cikkének (2) bekezdése]?
3) A fent hivatkozott rendelet 3. cikke, annak 16. cikkével összefüggésben azt jelenti‑e, hogy egy olyan tagállam bírósága, ahol a fizetésképtelenségi eljárást megindították, de amely nem azonos azzal a tagállammal, ahol a társaság székhelye található, vagy ahol a társaság harmadik személy részére is felismerhetően az érdekeltségeinek kezelését végzi, hatáskörrel rendelkezik a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására?
4) Amikor
a) az anyavállalat és a leányvállalat székhelye két különböző tagállamban található;
b) a leányvállalat az érdekeltségeinek kezelését harmadik személyek által is felismerhető módon rendszeresen, és a társasági identitásának teljes körű és állandó tiszteletben tartásával, abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található; és
c) az anyavállalat, alaptőkéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag, abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja, és ténylegesen irányítja is;
a társaság »fő érdekeltségei központjának« meghatározása során a fenti b), vagy éppen ellenkezőleg, a fenti c) pontban rögzített tények az irányadóak?
5) Abban az esetben, ha egy tagállam közrendjét nyilvánvalóan sérti, hogy egy közigazgatási vagy bírósági határozatnak joghatása legyen olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akiknek a határozat meghozatala során nem tartották tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a tisztességes tárgyaláshoz való jogát, a kérdéses tagállam a rendelet 17. cikke értelmében köteles‑e elismerni egy másik tagállam bíróságának fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatát olyan esetben, ha az előbbi tagállam bírósága meggyőződött arról, hogy a határozatot a fenti jogelveket megsértve hozták, különösen ha az utóbbi tagállamban a kérelmező, erre vonatkozó kérelem, illetve az utóbbi tagállam bíróságának végzésével ellentétes módon, az előbbi tagállam jogának megfelelően jogszerűen kinevezett ideiglenes felszámolónak (»provisional liquidator«) nem adta át a felszámolási kérelem alapjául szolgáló alapvető iratok másolatát?”
45. Írásbeli észrevételt Bondi, Farrell, a Corporate Enforcement igazgatója, a Bank of America, az értékpapír/váltóbirtokosok, a cseh, finn, francia, ír, magyar, német, olasz és osztrák kormány, valamint a Bizottság terjesztett elő. A magyar, német és osztrák kormány kivételével a fenti felek a tárgyaláson is képviseltették magukat.
46. Farrell előadja, hogy az ideiglenes felszámoló a szokások szerint a felszámolási kérelem tárgyalása során nem vesz részt az ügy érdemét érintő jogvitákban; hasonlóképpen, amennyiben a High Court valamely társaság felszámolására vonatkozó határozata a Supreme Court előtt megfellebbezhető, a felszámoló érdemben nem vesz részt a fellebbezési eljárásban. Farrell ezért nem tartja megfelelőnek, hogy a Bíróságnál az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések tekintetében bármilyen választ szorgalmazzon, azonban segítségképpen észrevételeket ajánl fel a Bíróság számára bizonyos olyan ténybeli kérdések tekintetében, amelyeket az ötödik kérdést illetően lényegesnek tart.
Az első kérdésről: a „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat”
47. Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy amikor Írországban a hatáskörrel rendelkező bírósághoz egy fizetésképtelen gazdasági társaság felszámolása iránt kérelmet terjesztenek elő, és az eljáró bíróság végzést hoz, amelyben a felszámolási eljárást elrendelő végzés meghozataláig egy ideiglenes felszámolót („provisional liquidator”) jelöl ki, akinek jogában áll a társaság vagyontárgyait birtokba venni, a társaság ügyvezetését ellátni, bankszámlát nyitni, ügyvédet meghatalmazni, és akinek a kijelölése azzal a joghatással jár, hogy a társaság ügyvezetői nem járhatnak el a társaság nevében, a fenti végzés a kérelem benyújtásával együtt tekinthető‑e a rendelet 16. cikke szerinti „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak”.
48. A kérdés az ír és az olasz eljárások korai szakaszainak időbeli sorrendje miatt merül fel. 2004. január 27‑én a Bank of America kérelmet nyújtott be az ír bírósághoz az Eurofood felszámolását illetően, és ez a bíróság ideiglenes felszámolóként Farrellt nevezte ki. 2004. február 20‑án a pármai bíróság az Eurofoodot fizetésképtelenné nyilvánította, és Bondit nevezte ki rendkívüli zárgondnokká. 2004. március 23‑án az ír bíróság megállapította, hogy a fizetésképtelenségi eljárás Írországban a kérelem benyújtásának napján indult meg. Amennyiben Farrell kinevezése a 2004. január 27‑én benyújtott kérelemmel együtt a rendelet 16. cikke szerinti „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak” minősül, a pármai bíróságnak e rendelkezés értelmében el kell ismernie ezt a határozatot.
49. Bondi, a francia, az olasz és az osztrák kormány szerint a kérdést nemlegesen kell megválaszolni: a kérelem benyújtása és az ideiglenes felszámoló kinevezése nem minősül a rendelet 16. cikke szerinti „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak”. A Bank of America, a Director of Corporate Enforcement, az értékpapír‑/váltóbirtokosok, a cseh, finn, ír és német kormány, valamint a Bizottság ezzel ellentétes álláspontot foglal el.
50. Először azon utóbbi felek álláspontjáról szólok, akik szerint az első kérdést igenlően kell megválaszolni. Majd megvizsgálom Bondi, a francia, olasz és osztrák kormány arra vonatkozó jogi érveit, hogy miért kell nemleges választ adni.
51. Egyetértek azzal a beadvánnyal, miszerint az első kérdést igenlően kell megválaszolni. Álláspontom szerint a rendelet tárgyából és céljából, szerkezetéből és szövegezéséből ez a megközelítés következik.
52. A rendelet (2) preambulumbekezdése arra a célkitűzésre utal, hogy a „több államra kiterjedő vonatkozású fizetésképtelenségi eljárások megfelelő[en] és hatékony[an] működ[jenek]”. A rendelet (4) preambulumbekezdése arra hivatkozik, hogy „szükséges az olyan körülményeket elkerülni, amelyek arra ösztönzik a [fizetésképtelenségi eljárásban résztvevő] feleket, hogy kedvezőbb jogi helyzet elérése érdekében a vagyonukat vagy a bírósági eljárást egyik tagállamból a másikba helyezzék (ún. »forum shopping«)”. A 16. cikk előírja, hogy a hatáskörrel rendelkező tagállam bírósága által hozott fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatokat az összes többi tagállam attól kezdve ismerje el, amikor az hatályossá válik az eljárást megindító államban. A rendelet (22) preambulumbekezdése szerint a tagállamok bíróságai által hozott határozatok elismerésének a „kölcsönös bizalom elvén kell alapulnia”.
53. Ebben a jogi háttérben – mint ahogyan a cseh kormány és a Bizottság is hangsúlyozza – nagyon lényeges, hogy az elismerést az eljárás korai szakaszában kell megtenni. Feltehetően ezen okból kifolyólag írja elő a rendelet 16. cikke, hogy a határozatot attól kezdve kell elismerni, amikor az a nemzeti jog szerint hatályossá vált, illetve a rendelet 2. cikkének f) alpontja ezért rendelkezik úgy, hogy ezt a szabályt kell alkalmazni függetlenül attól, hogy végleges határozatról van‑e szó.(12)
54. Ebben az összefüggésben amennyiben a fizetésképtelenség alapján benyújtott felszámolási kérelmet vizsgáló nemzeti bíróság olyan ideiglenes felszámolót nevez ki, „akinek jogában áll a társaság vagyontárgyait birtokba venni, a társaság ügyvezetését ellátni, bankszámlát nyitni, ügyvédet meghatalmazni, és akinek a kijelölése azzal a joghatással jár, hogy a társaság ügyvezetői nem járhatnak el a társaság nevében”, a rendelet céljával összhangban állónak tűnik, hogy ez a kinevezés a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak minősülhessen.
55. A rendelet szövegezésében mind a „határozat”, mind a „fizetésképtelenségi eljárás” fogalma meghatározásra került.
56. A rendelet 2. cikkének a) alpontja a „fizetésképtelenségi eljárásokat” úgy határozza meg, hogy azok „az 1. cikk (1) bekezdésében említett eljárások”, majd hozzáteszi, hogy „[e]zeknek az eljárásoknak a felsorolását az A. melléklet tartalmazza.” Írország esetében a „compulsory winding up by the Court” (bíróság által indított kötelező felszámolás) a mellékletben mint a fizetésképtelenségi eljárások egyike került felsorolásra.
57. Ebből következően úgy tűnik, hogy a rendelet alkalmazásában a nemzeti bíróság előtt folyó eljárást valamely „fizetésképtelenségi eljárás” megindításának lehet tekinteni.
58. A rendelet 2. cikkének e) alpontja szerint „a »határozat« a fizetésképtelenségi eljárás megindítása vagy a felszámoló kijelölése vonatkozásában” magában foglalja „az ilyen eljárás megindítására vagy a felszámoló kijelölésére felhatalmazott valamely bíróság határozat[át]”.
59. A rendelet 2. cikkének b) alpontja szerint „a »felszámoló« bármely olyan személy vagy szerv, akinek vagy amelynek az a feladata, hogy az adós rendelkezése alól kivont vagyont kezelje, illetve felszámolja, vagy felügyelje az adós tevékenységét”, majd hozzáteszi: „[e]zeknek a személyeknek és szerveknek a felsorolását a C. melléklet tartalmazza.” Írország tekintetében a lista tartalmazza az ideiglenes felszámolót.
60. Következésképpen úgy tűnik, hogy valamely ír bíróságnak a rendelet A. mellékletében felsorolt bíróság általi kötelező felszámolás keretében hozott, a rendelet C. mellékletében felsorolt ideiglenes felszámoló kinevezésére irányuló határozata a rendelet 16. cikke szerinti „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak” tekintendő. Ez az álláspont még meggyőzőbb, ha figyelembe vesszük, hogy valószínűleg az ideiglenes felszámoló kinevezése a legelső végzés, amit a nemzeti bíróság meghoz az ír jog szerinti kötelező felszámolási eljárás során.
61. Nem gondolom, hogy a fenti, a C. mellékletben az ír „ideiglenes felszámoló” felsorolására hivatkozó elemzés „visszafelé mutató és illogikus” lenne, ahogyan azt Bondi észrevételeiben kifejti. Ellenkezőleg, az ilyen tisztségviselő kinevezése a „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat” fogalma szempontjából központi jelentőségű.
62. El kell ismerni, hogy a rendelet 2. cikkének e) alpontja szűkebben értelmezhető lenne, ha „a »határozat« [fogalma] a fizetésképtelenségi eljárás megindítása […] vonatkozásában […] az ilyen eljárás megindítására […] felhatalmazott valamely bíróság határozat[át]” foglalná magában, továbbá elkülönülve „a »határozat« [fogalma] […] a felszámoló kijelölése vonatkozásában […] a felszámoló kijelölésére felhatalmazott valamely bíróság határozat[át]” jelentené. Ebben az esetben azzal lehetne érvelni, hogy a felszámoló kinevezésére vonatkozó határozat e fogalommeghatározás értelmében nem minősülne a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak.
63. Azonban ahogyan a nemzeti bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben kiemeli, a felszámoló kijelölésének a rendelet 2. cikkének e) alpontjában határozatként való meghatározása a rendeletben semmilyen célt nem látszik betölteni akkor, ha más bíróságok nem ismerik el a rendelet 16. cikke szerint. A rendeletben valóban nincsen a kifejezetten a felszámoló kijelölésére irányuló határozatokkal foglalkozó rendelkezés. Továbbá – ahogyan arra az előzetes kérdéseket előterjesztő bíróság is rámutat – a felszámoló kijelölése a rendelet 1. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozó „fizetésképtelenségi eljárások” fogalmának lényeges alkotóeleme.
64. Ezt a kérdést illetően végül – ahogyan azt a Director of Corporate Enforcement is előadja – a rendelet 2. cikkének e) alpontjában található fogalommeghatározás célja valószínűleg azon valós helyzet tükrözése, miszerint a fizetésképtelenségi eljárásokat a különböző jogrendszerekben különböző módokon lehet megindítani, és nem egyrészt a fizetésképtelenségi eljárást megindító bírósági határozat, másrészt a felszámoló kijelölése közötti különbségtétel; a fogalommeghatározás célja tehát az, hogy a rendelet biztosítsa, hogy a bármely módon megindított fizetésképtelenségi eljárásokat automatikusan elismerjék.
65. Természetesebbnek tűnik ezért a rendelet 2. cikke e) alpontjának olyan olvasata, miszerint „a »határozat« [fogalma] a fizetésképtelenségi eljárás megindítása […] vonatkozásában” magában foglalja „a felszámoló kijelölésére felhatalmazott valamely bíróság határozat[át]”, amely megközelítés a 60. pontban kifejtett álláspontot támasztja alá.
66. Az eljárásban résztvevő egyes felek a fenti állásponttal szemben számos jogi érvet hoztak fel.
67. Először is Bondi és az olasz kormány előadja, hogy a rendelet megkülönbözteti különösen a „kérelem” és a „eljárás megindítás” fogalmát, amelyek pontosan az ír „petition” (kérelem) és a „winding‑up order” (felszámolást elrendelő végzés) fogalmainak felelnek meg. Bondi és az olasz kormány ebben az összefüggésben a rendelet (16) preambulumbekezdésére és annak 38. cikkére hivatkozik.
68. A fenti felek hasonlóképpen előadják, hogy az „ideiglenes felszámoló” egyszerűen csak a rendelet 38. cikkében hivatkozott „ideiglenes gondnok”, amely a rendelet (16) preambulumbekezdésében mint a „fizetésképtelenségi főeljárás megindítása előtt […] kinevezett ideiglenes felszámoló[ként]” szerepel; ezért kijelölése nem indíthatja meg a főeljárást.
69. Az osztrák kormány hasonlóképpen előadja, hogy mivel az „ideiglenes gondnok” a rendelet 38. cikke értelmében csak korlátozott jogkörökkel rendelkezik, nem lehet a rendelet 2. cikkének b) alpontjában meghatározott „felszámoló”, azaz „olyan személy vagy szerv, akinek vagy amelynek az a feladata, hogy az adós rendelkezése alól kivont vagyont kezelje, illetve felszámolja, vagy felügyelje az adós tevékenységét.”
70. Azonban úgy tűnik, hogy a fenti jogi érvek nem veszik figyelembe a rendelet fent hivatkozott általánosabb rendelkezéseit és a jelen ügyre való alkalmazhatóságát, valamint félreértik a rendelet 38. cikkének konkrétabb célját. Ez a rendelkezés a rendelet 29. cikkét egészíti ki, amely előírja, hogy a rendelet értelmében a fő fizetésképtelenségi eljárás felszámolója másodlagos eljárás megindítását kérheti.(13) Amikor a főeljárás megindítására irányuló kérelmet már benyújtották, de a rendelet szerinti felszámoló még nem került kinevezésre, a rendelet 38. cikke szerint a főeljárás megindítására illetékes bíróság által kinevezett „ideiglenes felszámoló” intézkedéseket tehet az adósnak egy másik tagállamban található vagyontárgyának megóvása érdekében „a fizetésképtelenségi eljárás megindítása iránti kérelem és az eljárás megindítását elrendelő határozat közötti időszakra”. Az Írországban a bíróság általi kötelező felszámolásban kinevezett ideiglenes felszámoló azonban általában a rendelet és különösen a rendelet 29. cikke értelmében a „felszámoló” fogalma alá tartozik.(14)
71. Továbbá a jelen ügyben az ideiglenes felszámoló kinevezését tartalmazó végzés kiterjedt jogosítványokat biztosít számára (az Eurofood vagyonának birtokba vételére, ügyvezetésének ellátására, saját nevében bankszámla nyitására, és ügyvédek megbízására); az ideiglenes felszámoló szerepe ennek megfelelően sokkal tágabb, mint a rendelet 38. cikkében meghatározott ideiglenes gondnok szerepe.
72. Továbbá amikor a rendelet A. mellékletében felsorolt fizetésképtelenségi eljárásra irányuló kérelmet nyújtanak be, és ugyanezen a napon a bíróság a C. mellékletben felsorolt ideiglenes felszámolót nevez ki – mint ahogyan az a jelen ügyben is történt –, egyértelműnek tűnik, hogy a rendelet 1. cikkének (1) bekezdése szerinti „fizetésképtelenségi eljárás” megindult. Nem igazán értem, hogy ilyen körülmények esetén a rendelet 38. cikke milyen jelentőséget kaphat.
73. Általánosabban fogalmazva meglátásom szerint e cikkből nem következik az, hogy a kötelező felszámolási eljárás elrendelésére irányuló, a rendelet szerinti felszámoló kinevezésével együtt kérelemmel („petition”) együttes benyújtása ne lenne a rendelet 16. cikke szerinti „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak” tekinthető csupán azért, mert az ilyen kérelmet („petition”) a „fizetésképtelenségi eljárásra irányuló kérelem[ként] („request for opening of insolvency proceedings”) kell értelmezni.
74. Mindenesetre nem tűnik úgy számomra – ahogyan Bondi az írásbeli észrevételeiben érvelt –, hogy a rendelet a „kérelem”, az „ideiglenes kinevezés” és a „megindítás” „három fázisa” tekintetében „nagyon világos sémát állít fel”. Eltekintve a rendelet 38. cikkétől – amely a fent kifejtettek szerint a másodlagos eljárás összefüggésében felmerülő speciális helyzetre vonatkozik(15) –, valamint a rendelet 25. cikke (1) bekezdésének harmadik alpontjában található, a közbenső biztosítási intézkedésekre vonatkozó további hivatkozástól, a rendeletben nincs más olyan utalás, miszerint az eljárás a „fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat” után bizonyos idő elteltével szükségképpen valamely, a megindítására irányuló külön „kérelmet” kell, hogy magában foglaljon.
75. Bondi megemlíti továbbá, hogy „a kérelem és a megindítás közötti ellentét világosan látszik például a rendelet 3. cikkének (4) bekezdéséből”. Ez a rendelkezés azonban csak a (másodlagos) eljárás megindítására irányuló kérelemre vonatkozik a két szakasz közötti szükséges időtartam elteltére vonatkozó utalás nélkül.
76. A rendelet 38. cikke így a rendeletben az egyetlen olyan rendelkezés, amely ilyen különbséget tesz, amely nyilvánvalóan nem elegendő a „nagyon világos séma” levezetéséhez. Álláspontom szerint a rendelet 38. cikke csupán a nemzeti fizetésképtelenségi eljárásokban felmerülő, valóban két külön szakaszra bontható helyzetet ír le, amely szakaszok között bizonyos körülmények fennállása esetén indokolt az ideiglenes gondnok kinevezése; a rendelet 38. cikkéből nem vezethető le azonban, hogy valamennyi típusú fizetésképtelenségi eljárás szükségképpen két szakaszból áll.
77. A rendelet preambulumbekezdéseiből is egyértelmű továbbá, hogy a rendelet nem törekszik a nemzeti jogok harmonizálására. A rendelet (11) preambulumbekezdése szerint: „[e]z a rendelet elismeri azt a tényt, hogy a jelentősen eltérő anyagi jogszabályok következtében nem célszerű egységesen, az egész Közösségre kiterjedő, egyetemes hatályú fizetésképtelenségi eljárásokat bevezetni”. Valóban, az EK 61. cikk c) pontján és a 67. cikk (1) bekezdésén alapuló jogszabályok nem harmonizálhatják a nemzeti jogot.
78. Másodszor Bondi azzal érvel, hogy a rendelet A. mellékletében az Írország címszó alatt nincs „ideiglenes felszámolás” elnevezésű fizetésképtelenségi eljárás. Ez azonban véleményem szerint a jelen eljárásban irreleváns, mivel ez az eljárás az A. mellékletben való felsorolás folytán a rendelet hatálya alá tartozó, a bíróság által indított kötelező felszámolásra vonatkozik.
79. Továbbá az eljárásba beavatkozó felek több olyan jogi érvet is felhoztak, miszerint a jelen ügy tárgyát képező eljárás nem tartozik a rendelet hatálya alá, mivel különböző okok miatt nem tesz eleget a rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében meghatározott fizetésképtelenségi eljárások fogalmának, „amelyek az adós részleges vagy teljes vagyonlefoglalását és a felszámoló kijelölését foglalják magukban”.
80. Így Bondi előadja, hogy az Írországban lefolytatott bíróság által indított kötelező felszámolás csak akkor esik a rendelet hatálya alá, ha az a rendelet 1. cikkének (1) bekezdése szerinti fizetésképtelenségi eljárás, tehát csak akkor, ha a nemzeti bíróság meggyőződött arról, hogy fizetésképtelenség tekintetében hatáskörének alapja bizonyításra került.(16) Amíg a nemzeti bíróság nem hozza meg a felszámolási végzést, a fizetésképtelenséget nem állapítják meg. Az olasz kormány a tárgyaláson hasonló beadványt terjesztett elő.
81. Álláspontom szerint ez az érv nem fogadható el. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság első kérdése feltételezi, hogy a kérelmet egy „fizetésképtelen társaság felszámolása iránt” nyújtották be. Ilyen körülmények között nem lenne helyénvaló, ha a Bíróság megkérdőjelezné az ennek alapjául szolgáló előfeltételezést.
82. Bondi előadja továbbá, hogy Írországban a bíróság által indított kötelező felszámolási eljárás összefüggésében a vagyontárgyak értékesítése és felosztása, valamint a hitelezők igényeinek benyújtására való felhívás és az igények elbírálásának törvényes rendszere csak a felszámolási végzés meghozatalát követően lép hatályba, ezért csak ennek időpontjától kezdve létezik a rendelet 1. cikke (1) bekezdésének hatálya alá tartozó tényleges „fizetésképtelenségi eljárás”.
83. Ez a jogi érvelés azonban véleményem szerint félreértelmezi a rendelet szerkezetét. Miközben a rendelet 1. cikkének (1) bekezdése valóban a rendelet hatálya alá tartozó fizetésképtelenségi eljárások fogalmát határozza meg, ezt a rendelkezést nem lehet a rendelet 2. cikkében található fogalommeghatározásoktól elkülönülten értelmezni.
84. A rendelet 2. cikke a) alpontjának hatásaként az „1. cikk (1) bekezdésében említett eljárások” „felsorolását az A. melléklet tartalmazza”. A rendelet magyarázói között egyetértés van a tekintetben, hogy „amennyiben valamely eljárást a lista tartalmaz, a tagállamok bíróságai a rendeletet minden további vizsgálat nélkül kötelesek alkalmazni”.(17) Mivel az Írországban lefolytatott bíróság általi kötelező felszámolás szerepel az A. mellékletben, megítélésem szerint a rendelet alkalmazhatósága az ilyen eljárások tekintetében nem vonható kétségbe azon az alapon, hogy a rendelet 1. cikkének (1) bekezdésében található fogalom bizonyos elemei nem teljesülnek.
85. Mindenesetre az előzetes kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében kijelenti, hogy az ideiglenes felszámoló „valamennyi hitelezőt képviseli, és köteles azok érdekeit védeni, továbbá a vagyontárgyakat birtokba venni.”
86. Végül a francia kormány arra a négy feltételre utal, amelynek a rendelet 1. cikke (1) bekezdésének szövegezése alapján a fizetésképtelenségi eljárásnak meg kell felelnie ahhoz, hogy a rendelet hatálya alá tartozzon: Ez az eljárás olyan [az összes hitelező nevében] kollektívan indított eljárást takar, amely ír jog alapján magában foglalja a „collective proceeding”‑et, az adós fizetésképtelen, az adós vagyona részben vagy teljesen lefoglalásra kerül, és felszámolót jelölnek ki. A francia kormány előadja, hogy mivel a „fizetésképtelenségi eljárás” a rendelet 2. cikkének a) alpontjában és az A. mellékletben található fogalma nem tartalmazza az ideiglenes felszámoló kijelölését, az ilyen kijelölés nem minősül a rendelet szerinti „fizetésképtelenségi eljárásnak”.
87. Ez a jogi érvelés azonban szerintem ismét a rendelet szerkezetének félreértelmezéséről árulkodik. Az A. melléklet Írország tekintetében tartalmazza a bíróság által indított kötelező felszámolási eljárást. A C. mellékletben említett ideiglenes felszámoló az ilyen eljárás összefüggésében került kijelölésre. Véleményem szerint ezek a tényezők elegendőek.
88. A fentiek alapján az első előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tekintetében arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben Írországban a hatáskörrel rendelkező bírósághoz egy fizetésképtelen gazdasági társaság felszámolása iránt kérelmet terjesztenek elő, és az eljáró bíróság olyan végzést hoz, amelyben a felszámolási eljárást elrendelő végzés meghozataláig egy ideiglenes felszámolót („provisional liquidator”) jelöl ki, akinek jogában áll a társaság vagyontárgyait birtokba venni, a társaság ügyvezetését ellátni, bankszámlát nyitni, ügyvédet meghatalmazni, és akinek a kijelölése azzal a joghatással jár, hogy a társaság ügyvezetői nem járhatnak el a társaság nevében, a fenti végzés a kérelem benyújtásával együtt a rendelet 16. cikke szerinti fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak tekinthető.
A második kérdésről: az eljárás megindításának időpontja
89. Második kérdésével, amelyet csak az első kérdésre adott nemleges válasz esetére tesz fel, a nemzeti bíróság arra keresi a választ, hogy Írországban a High Courthoz benyújtott, egy társaság kötelező felszámolásának („compulsory winding up”) elrendelése iránti kérelem a rendelet értelmében a fizetésképtelenségi eljárás („insolvency proceedings”) megindítása időpontjának minősül‑e azon ír nemzeti jogszabály alapján [a társasági törvény 220. cikkének (2) bekezdése] (18), amely szerint a fenti kérelem benyújtásának időpontját kell a fizetésképtelenségi eljárás megindítása időpontjának tekinteni.
90. Mivel álláspontom szerint a nemzeti bíróság első kérdésére igenlő választ kell adni, a második kérdést nem szükséges megválaszolni. Azonban ha már felmerült, a következők szerint röviden ki lehet rá térni.
91. Bondi, a finn, francia, olasz és német kormány szerint a második kérdést nemlegesen kell megválaszolni, míg a Bank of America, a Corporate Enforcement igazgatója, az értékpapír‑/váltóbirtokosok, a cseh, ír és osztrák kormány, valamint a Bizottság úgy ítélik meg, hogy igenlő választ kell adni. Ez utóbbi állásponttal értek egyet.
92. A rendelet fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatokról szóló 16. cikkének (1) bekezdése szerint a szóban forgó határozatot attól kezdve kell elismerni, „amikor az hatályossá válik az eljárást megindító államban”. Ezért a nemzeti jog határozza meg a határozat hatályossá válásának időpontját. Ez összhangban van a rendelet 4. cikkével, amely előírja, hogy a „fizetésképtelenségi eljárásra és hatályára”, ideértve az eljárás megindítását, lefolytatását és lezárását, általában annak a tagállamnak a jogát kell alkalmazni, amelynek területén az eljárást megindítják. A rendelet (23) preambulumbekezdése(19) világossá teszi, hogy ez a jog mind az eljárási, mind az anyagi jogi szabályokat magában foglalja. Ezért nem fogadhatom el Bondi azon megállapítását, miszerint a rendelet bizonyos értelemben „felülírja” a nemzeti jog rendelkezéseit. Arra is emlékezni kell, hogy a rendeletet nem harmonizációs intézkedésnek szánták.(20)
93. A társasági törvény 220. cikkének (2) bekezdése szerint a bíróság általi kötelező felszámolás esetén (mint a jelen ügy tárgyát képező esetben is) a felszámolás a „felszámolási eljárás iránti kérelem benyújtásának időpontjától megkezdettnek tekintendő”.
94. E rendelkezésnek a rendeletnél fogva alkalmazandó feltételei véleményem szerint meggyőző választ adnak a nemzeti bíróság második kérdésére.
95. Hozzáfűzhető – amint arra az értékpapír‑/váltótulajdonosok is rámutatnak –, hogy a Virgós‑Schmit jelentés kifejezetten elismeri a nemzeti „visszaható hatás” („relation back”) doktrínájának létezését, állítva, hogy a fizetésképtelenségi eljárást megindító tagállam joga „határozza meg a teljesítendő feltételeket, a semmisség és a megtámadhatóság módjait (automatikusan, az eljárásra nézve visszaható hatályt engedve, vagy a felszámoló cselekménye által stb.) és a semmisség és megtámadhatóság jogkövetkezményeit.”(21)
A harmadik kérdésről: a hatáskör felülvizsgálata
96. Harmadik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy amennyiben a fizetésképtelenségi eljárást egy olyan tagállam bírósága indította meg, ahol a társaság székhelye található, és ahol a társaság harmadik személy részére is felismerhetően az érdekeltségeinek kezelését végzi, valamely más tagállam bírósága hatáskörrel rendelkezik‑e a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására.
97. Ez a kérdés abban az esetben merül fel, ha mint a jelen ügyben is, a társaság felszámolása tekintetében két tagállam bírósága is megállapítja saját hatáskörét. Az ilyen helyzetre nézve a rendelet nem tartalmaz kifejezett rendelkezést. A kérdést előterjesztő bíróság lényegében azt kérdezi, hogy az ilyen helyzetben az egyik tagállam bírósága felülvizsgálhatja‑e a másik tagállam bíróságának hatáskörét.
98. A kérdést előterjesztő bíróság a rendelet 3. cikkének (1) bekezdését említi, amely előírja, hogy a tagállamok bíróságainak azon a területen, ahol az adós fő érdekeltségei találhatók, hatáskörrel kell rendelkezniük a fizetésképtelenségi eljárás megindítására, továbbá a rendelet 16. cikkének (1) bekezdését, amely előírja, hogy a rendelet 3. cikke alapján hatáskörrel rendelkező tagállam bírósága által hozott fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatokat az összes többi tagállam elismeri.
99. A Bank of America, a Director of Corporate Enforcement, az értékpapír‑/váltóbirtokosok és az ír kormány szerint a külföldi fizetésképtelenségi eljárást csak abban az esetben kell elismerni, ha a külföldi bíróság objektív értelemben is rendelkezik hatáskörrel; így a harmadik kérdést igenlően kell megválaszolni.
100. Ezek a felek előadják, hogy a valamely tagállamban hozott, a fizetésképtelenségi eljárás megindítására vonatkozó határozatot a többi tagállam a rendelet 16. cikkének (1) bekezdése értelmében akkor köteles elismerni, ha a tagállam, amelyben a fizetésképtelenségi eljárást megindították, a „3. cikk alapján hatáskörrel rendelkez[ik]”, vagyis csak akkor, ha az adós fő érdekeltségeinek központja ebben a tagállamban található. Egyetlen tagállam bírósága rendelkezik hatáskörrel a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására, és ez annak a tagállamnak a bírósága, amelynek területén az adós fő érdekeltségeinek központja található; a rendeletből teljesen egyértelmű, hogy valamely társaság fő érdekeltségeinek csak egy központja lehet. Az adós fő érdekeltségei központja helyének meghatározására irányuló vizsgálat objektív. Valamely tagállam bírósága nem indíthatja meg a fizetésképtelenségi főeljárást olyan társasági adós ellen, amelynek sem székhelye, sem a harmadik személy részére is felismerhetően az érdekeltségei kezelésének helye nem abban a tagállamban található. Ezért ha valamely bíróság azzal találja szembe magát, hogy a fizetésképtelenségi eljárást máshol is megindították, meg kell győződnie arról, hogy a másik bíróság a rendelet 3. cikke értelmében valójában rendelkezik‑e hatáskörrel, és különösen, hogy a) a fő érdekeltségi központ helyének meghatározását elvégző bíróság a helyes jogi kritériumokat alkalmazta‑e, illetve b) a ténybeli bizonyítékok alkalmasak‑e ezen következtetés alátámasztására. Habár a rendelet (22) preambulumbekezdése előírja, hogy „az eljárást elsőként megindító bíróság határozatát […] el kell ismerni”, meg kell jegyezni, hogy ez a követelmény a rendelet fő szövegében nem jelenik meg.
101. Bondi, a cseh, finn, francia, magyar, olasz és osztrák kormány, valamint a Bizottság szerint a nemzeti bíróság harmadik kérdésére nemleges választ kell adni. Egyetértek.
102. Álláspontom szerint ez a következtetés különösen a rendelet egészét megalapozó kölcsönös bizalom elvéből következik, amelyet a rendelet (22) preambulumbekezdése kifejezetten le is ír. E preambulumbekezdés szerint:
„A tagállamok bíróságai által hozott határozatok elismerésének a kölcsönös bizalom elvén kell alapulnia. Az el nem ismerés okait ennek érdekében a szükséges minimumra kell csökkenteni. Ennek alapján kell megoldani minden egyéb olyan vitát, amelyben két tagállam bírósága egyaránt illetékesnek tartja magát a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására. Az eljárást elsőként megindító bíróság határozatát a többi tagállamnak el kell ismernie, és nem áll jogukban a bírósági határozatot vizsgálni.”(22)
103. Kétségtelen, hogy a rendelet szövege nem tartalmaz a (22) preambulumbekezdéssel azonos tartalmú rendelkezést.(23) Az ebben a preambulumbekezdésben megfogalmazott elv fontosságát azonban a Virgós‑Schmit jelentés is megerősíti, amely szerint: „a megkeresett államok bíróságai a származási állam bíróságának hatáskörét nem vizsgálhatják felül, csupán arról győződhetnek meg, hogy a határozatot valamely szerződő állam bírósága hozta, amely hatáskörét a 3. cikkre alapozza”; ezt számos szakértő elfogadja.(24)
104. Bármely olyan, a fizetésképtelenségi eljárásban részt vevő fél számára, amely attól tart, hogy a főeljárást megindító bíróság a rendelet 3. cikke értelmében tévesen gyakorol hatáskört, a megfelelő jogorvoslatot annak a tagállamnak a jogrendszerében kell keresnie, ahol az adott bíróság található, és amennyiben indokolt, az ehhez a Bírósághoz való utalás lehetőségével.(25)
105. A fentiek szerint a harmadik előzetes kérdésre adott választ illetően arra a következtetésre jutottam, hogy amennyiben a fizetésképtelenségi eljárást egy olyan tagállam bírósága indította meg, ahol a társaság székhelye található, és ahol a társaság harmadik személy részére is felismerhetően az érdekeltségeinek kezelését végzi, valamely más tagállam bírósága nem rendelkezik hatáskörrel a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására.
A negyedik kérdésről: „az adós fő érdekeltségeinek központja”
106. Negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság útmutatást keres a rendelet 3. cikkének (1) bekezdése szerinti, az „adós fő érdekeltségei központj[ának]” meghatározása során irányadó szempontokat illetően.
107. Hadd emlékeztessek arra, hogy a rendelet 3. cikkének (1) bekezdése alapján a „tagállamok bíróságai[…] azon a területen, ahol az adós fő érdekeltségei találhatók”, hatáskörrel rendelkeznek a fizetésképtelenségi eljárás megindítására, és hozzáteszi, hogy társaság vagy jogi személy esetén „az ellenkező bizonyításáig a létesítő okirat szerinti székhelyet kell tekinteni a fő érdekeltségek központjának”. Ez a rendelkezés tehát megdönthető vélelmet állít fel. A rendelet (13) preambulumbekezdése hozzáteszi még, hogy a fő érdekeltségek központja „az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi, és ez harmadik személy részéről megállapítható”.
108. A negyedik kérdés olyan helyzeten alapul, amikor i. az adós leányvállalat, ii. székhelye, illetve anyavállalatának székhelye két különböző tagállam területén található, és iii. a leányvállalat érdekeltségeinek kezelését harmadik személy részére is felismerhetően, és társasági identitásának teljes és rendszeres figyelembevételével abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található. A nemzeti bíróság kérdése arra irányul, hogy az ilyen körülmények fennállása esetén megdőlt‑e az a vélelem, miszerint a leányvállalat fő érdekeltségeinek központja a székhelye szerinti tagállamban van, ha az anyavállalat a leányvállalat alaptőkéjéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja, és ténylegesen irányítja is.
109. Bondi és az olasz kormány szerint ez utóbbi körülmény elegendő a vélelem megdöntésére; a Bank of America, a Director of Corporate Enforcement, az értékpapír‑/váltótulajdonosok, a cseh, finn, francia, ír, magyar, német és osztrák kormány, valamint a Bizottság ellentétes álláspontot foglal el.
110. Egyetértek azzal, hogy az anyavállalat irányításának ténye nem elegendő a rendelet 3. cikkének (1) bekezdésében megfogalmazott azon vélelem megdöntésére, miszerint a leányvállalat fő érdekeltségeinek központja a székhelye szerinti tagállamban található. Számomra úgy tűnik, hogy a rendelet szerkezetéből és szövegezéséből ez az álláspont következik. A rendelet további elemzése előtt azonban Bondi és az olasz kormány által az ellentétes álláspont támogatására kifejtett néhány jogi érvére szeretnék reagálni.
111. Ez a két fél elsősorban a Virgós‑Schmit jelentésre támaszkodik, amely szerint: „[t]ársaságok és jogi személyek esetén az egyezmény az ellenkező bizonyításig feltételezi, hogy az adós fő érdekeltségeinek központja ott van, ahol a székhelye található. Ez a hely általában az adós központi irodája.”(26) Bondi és az olasz kormány előadja, hogy amennyiben azt kell bizonyítani, hogy a fő érdekeltségek központja máshol van, mint amely tagállamban a társaság székhelye található, következésképpen azt is bizonyítani kell, hogy a „központi irodai” funkciókat máshol látják el. A hangsúlyt inkább a központi irodai funkciókra kell helyezni, mint egyszerűen a központi iroda helyére, mivel a „központi iroda” éppen úgy lehet fiktív, mint a székhely, ha e funkciókat nem ott gyakorolják. Nemzetközi ügyletekben a székhelyet gyakran adózási vagy szabályozási okok alapján választják meg, és nincs valós kapcsolat a központi irodai funkciókat ténylegesen ellátó hellyel. Ez különösen így van a vállalatcsoportok esetében, ahol a leányvállalat központi irodai funkcióit ott gyakorolják, ahol az anyavállalat központi irodai funkcióit is ellátják.
112. Ezen észrevételeket ésszerűnek és meggyőzőnek találom. Úgy tűnik azonban, hogy a kérdés megválaszolásához nem igazán nyújtanak segítséget. Különösen nem igazolják azt, hogy az anyavállalatnak a leányvállalat üzletpolitikájára gyakorolt irányítása meghatározza a leányvállalat rendelet szerinti „fő érdekeltségeinek központját”.
113. Másodszor Bondi előadja, hogy a fő érdekeltségek központjának a „harmadik személyek részéről való megállapíthatósága” a „fő érdekeltségek központja” fogalmának szempontjából nem bír jelentőséggel. Ez magából a rendelet (13) preambulumbekezdéséből is látható, amely szerint „a »fő érdekeltségek központja« az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi”, másképpen fogalmazva egy társaság esetén ott van, ahol a központi irodai funkciókat ellátják. A (13) preambulumbekezdés így folytatódik: „és ez harmadik személy részéről megállapítható”, másképpen fogalmazva a fő érdekeltségeinek központja azáltal állapítható meg, hogy a társaság központi irodai funkcióit egy bizonyos tagállamban gyakorolják.
114. Ismételten egyetértek ezzel az elemzéssel. Segítséget azonban nem nyújt, mivel a nemzeti bíróság negyedik kérdése feltételezi, hogy a leányvállalat „az érdekeltségeinek kezelését […] rendszeresen […] abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található”.
115. Harmadszor Bondi előadja, hogy fontos különbség van a „megállapítható” és „megállapított” kifejezések között. A megállapíthatóság kérdése az arról való meggyőződést foglalja magában, hogy a központi irodai funkciókat ténylegesen hol látják el; ez objektív eljárás, és nem keverendő össze a hitelezők szubjektív bizonyítékaival arról, hogy ők mit gondoltak a fő érdekeltségek központjának helyéről. Szerintem azonban a „megállapítható” és „megállapított” kifejezések közötti különbségtétel nem releváns a nemzeti bíróság negyedik kérdésében felvetettek tekintetében, mivel mind a rendelet (13) preambulumbekezdése, mind a kérdés a „megállapítható” kifejezést használja.
116. A negyedik feltett kérdés lényegére rátérve, álláspontom szerint amennyiben az anyavállalat és leányvállalata székhelye két különböző tagállamban található, a (kérdést előterjesztő bíróság által feltételezett) tény általában döntő szempont a „fő érdekeltségek központjának” meghatározása során, miszerint a leányvállalat az érdekeltségeinek kezelését harmadik személyek által is felismerhető módon rendszeresen, és a társasági identitásának teljes körű és állandó tiszteletben tartásával abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található.
117. Világos, hogy semmire sem lehet szükségszerűen következtetni abból a tényből, miszerint az adós társaság valamely más társaság leányvállalata. A rendelet egyedi társaságokra, és nem vállalatcsoportokra alkalmazandó; különösen nem szabályozza az anya‑ és leányvállalat közötti kapcsolatot. A rendelet szerkezete szerint minden különálló jogalanyisággal rendelkező adós esetében fennáll a hatáskör. Mind a leány‑, mind az anyavállalat különálló jogi identitással rendelkezik. Ebből következően valamely vállalatcsoporton belül minden leányvállalatot különállónak kell tekinteni. Ezt erősíti meg a rendelet 3. cikkének (1) bekezdése is, amely szerint „[t]ársaság vagy jogi személy esetén az ellenkező bizonyításáig a létesítő okirat szerinti székhelyet kell tekinteni a fő érdekeltségek központjának”, és a rendelet (13) preambulumbekezdése, amely szerint „[a] »fő érdekeltségek központja« az a hely, ahol az adós érdekeltségeinek kezelését rendszeresen végzi”.(27)
118. Habár ez a meghatározás nem utal a „[érdekeltség] kezelés[ének]” fogalmi elemeire, a jelen ügyben – amelyben azzal érveltek, hogy az üzletpolitikák irányítása alkotja a „kezelést” – annak van jelentősége, hogy a „fő érdekeltségek központjának”(28) megválasztása – mint a fizetésképtelen társaság feletti hatáskör gyakorlására jogosult tagállam meghatározása tekintetében fő kapcsolódási tényező – olyan tesztet nyújt, amelyben az átláthatóság és az objektív megállapíthatóság meghatározó tényezők.(29) Ezen fogalmak nekem teljesen megfelelő elemeknek tűnnek a fizetésképtelenséggel kapcsolatos hatáskör megállapítására, ahol nyilvánvalóan alapvető követelmény, hogy az esetleges hitelezők már előre megállapíthassák, mely jogrendszer dönt az érdekeiket érintő fizetésképtelenség kérdésében. A határokon átnyúló adóssági ügyletek esetében (mint amilyenek az alapeljárás tárgyát képező ügyletek is) különösen lényeges szerintem, hogy az az irányadó jogrendszer, amely a hitelezők jogait és jogorvoslati lehetőségeit meghatározza, a befektetők számára már a befektetés idején egyértelmű legyen.
119. Valamely olyan adós társaság esetében, amely leányvállalat, és „az érdekeltségeinek kezelését harmadik személyek által is felismerhető módon rendszeresen, és a társasági identitásának teljes körű és állandó tiszteletben tartásával, abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található”, az átláthatóság és megállapíthatóság feltételei fogalmilag fennállnak.
120. Ezzel ellentétben az a (szintén a nemzeti bíróság kérdésében feltételezett) tény, miszerint az adós társaság anyavállalata „alaptőkéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja, és ténylegesen irányítja is”, véleményem szerint nem felel meg e feltételeknek.
121. A puszta tény, hogy valamely társaság alaptőkéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja – még akkor is, ha ez harmadik személyek számára megállapítható(30) –, nem bizonyítja, hogy az üzletpolitikát ténylegesen irányítja is. Abban az esetben azonban, ha az anyavállalat ténylegesen irányítja leányvállalata üzletpolitikáját, e tényt harmadik személyek nem állapíthatják meg könnyedén.(31) A nemzeti bíróság kérdése nem említi, hogy az irányítás ténye könnyedén megállapítható lenne.
122. Ez nem jelenti azt, hogy a leányvállalat létesítő okirata szerinti székhelyének pusztán formális kritériuma szükségképpen meghatározza azt a tagállamot, amelynek bíróságai bármiféle fizetésképtelenség esetén hatáskörrel rendelkeznének. A „fő érdekeltségek központjának” fogalmában rejlő egyik szempont annak biztosítása, hogy a gyakorlati tények képesek a pusztán formális kritériumok helyébe lépni.(32) Annak a félnek azonban, aki azt a vélelmet szándékozik megdönteni, miszerint a fizetésképtelenségre vonatkozó hatáskört a székhely határozza meg, azt kell bizonyítania, hogy a hivatkozott elemek megfelelnek az átláthatóság és a megállapíthatóság követelményeinek. Mivel a fizetésképtelenség egy előrelátható kockázat, fontos, hogy a nemzetközi joghatóság (amely egy adott tagállam fizetésképtelenségre vonatkozó jogának alkalmazását vonja maga után) az adós esetleges hitelezői által ismert helyen alapuljon, így a fizetésképtelenség esetén vállalandó jogi kockázatok kiszámíthatók legyenek.(33)
123. Véleményem szerint jelentőséggel bír, hogy a jelen ügyben a nemzeti bíróság kérdése azon az előfeltételezésen alapul, miszerint „a leányvállalat az érdekeltségeinek kezelését harmadik személyek által is felismerhető módon rendszeresen […] végzi”. Ez a körülírás megfelel a rendelet (13) preambulumbekezdésében található fogalommeghatározásnak. Azt gondolom, hogy az anyavállalat részéről meghatározó és harmadik személyek számára megállapítható irányításra irányuló bizonyítékra van szükség azon tény megalapozásához, hogy egy leányvállalat fő érdekeltségének központja máshol van, mint ami a (13) preambulumbekezdés kifejezett megfogalmazásából következik.
124. Ezért amennyiben bizonyításra kerülne, hogy az anyavállalat ily módon irányította az adós üzletpolitikáját, és hogy az adott időszakban (és nem csupán utólag) a helyzet átlátható és megállapítható volt, az általános teszt félretehető.
125. Végezetül hozzátenném, hogy az adós fő érdekeltségi központjának meghatározása során minden egyes ügyet nyilvánvalóan egyedi körülményei alapján kell megítélni. Ezen okból kifolyólag úgy tűnik számomra, hogy a különböző felek beadványaiban hivatkozott nemzeti bíróságok határozatai nem nyújtanak segítséget általánosan alkalmazandó szabályok felállításához.
126. A fentiek szerint arra a következtetésre jutottam, hogy amikor az adós egy leányvállalat, és székhelye, illetve anyavállalatának székhelye két különböző tagállam területén található, és a leányvállalat érdekeltségeinek kezelését harmadik személy részére is felismerhetően, és társasági identitásának teljes és rendszeres figyelembevételével abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található, az a vélelem, miszerint a leányvállalat fő érdekeltségeinek központja a székhelye szerinti tagállamban van, nem tekinthető megdöntöttnek csupán azon indokból, hogy az anyavállalat, alaptőkéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja, és ténylegesen irányítja is.
Az ötödik kérdésről: közérdek
127. Az ötödik kérdés a rendelet 26. cikkére vonatkozik, amely szerint bármely tagállam elutasíthatja egy másik tagállamban indított fizetésképtelenségi eljárás elismerését, „ha az ilyen elismerés nyilvánvalóan ellentétes az adott állam közrendjével, különösen az alapvető elvekkel vagy az alkotmányos jogokkal és az egyéni szabadságjogokkal”.
128. A kérdést előterjesztő bíróság különösen arra keresi a választ, hogy abban az esetben, ha egy tagállam közrendjét nyilvánvalóan sérti, hogy egy közigazgatási vagy bírósági határozatnak joghatása legyen olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akiknek a határozat meghozatala során nem tartották tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a tisztességes tárgyaláshoz való jogát, a kérdéses tagállam köteles‑e elismerni egy másik tagállam bíróságának fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatát olyan esetben, ha az előbbi tagállam bírósága meggyőződött arról, hogy a határozatot a fenti jogelveket megsértve hozták, különösen ha az utóbbi tagállamban a kérelmező erre vonatkozó kérelme ellenére, illetve az utóbbi tagállam bíróságának végzését megsértve megtagadták a felszámolási kérelem alapjául szolgáló alapvető iratok másolatának az előbbi tagállam jogának megfelelően jogszerűen kinevezett ideiglenes felszámolónak („provisional liquidator”) történő átadását.
129. Legelőször megemlíteném, hogy amennyiben az első kérdéssel kapcsolatos elemzésem helyes, álláspontom szerint az ötödik kérdés fel sem merül, mivel az olasz eljárást az ír eljárást követően indították, így a rendelet értelmében elismerést semmi esetre sem igényel (legalábbis mint főeljárást).
130. Bondi és az olasz kormány álláspontja szerint az ötödik kérdést igenlően kell megválaszolni, nevezetesen úgy, hogy az ismertetett körülmények között az első tagállamnak el kell ismernie a második tagállam bíróságának határozatát. A Bank of America, a Director of Corporate Enforcement, az értékpapír‑/váltóbirtokosok, a cseh, francia, ír, magyar és német kormány, valamint a Bizottság lényegében ezzel ellentétes álláspontot foglal el.
131. Véleményem szerint először is nyilvánvaló – ahogyan Bondi és az olasz kormány is hangsúlyozza –, hogy a rendelet 26. cikkében foglalt közrendre hivatkozó kivételt korlátozott alkalmazásra szánták. Ezt igazolja a rendelkezésben foglalt azon követelmény, miszerint az elismerés hatásainak „nyilvánvalóan” ellentétesnek kell lennie az adott állam közrendjével, illetve a rendelet (22) preambulumbekezdésben foglalt állítás, miszerint „az el nem ismerés okait […] a szükséges minimumra kell csökkenteni”, és a Virgós‑Schmit jelentés, amely szerint „[a] közrendre hivatkozó kivétel csak kivételes esetekben alkalmazható.”(34)
132. Nehézségek merülnek fel azonban akkor, amikor ezek a felek – és valóban, az ötödik kérdésre írásbeli észrevételt előterjesztő felek közül többen – a rendelet 26. cikkében foglalt követelményeket a jelen ügyre kívánják alkalmazni.
133. Álláspontom szerint mivel az ötödik előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megszövegezése adott, sem a felek, sem pedig a Bíróság nem térhet el a kérdés szövegében foglalt ténybeli megállapításoktól.
134. A kérdés kifejezetten arra vonatkozik, hogy abban az esetben, ha a fizetésképtelenségi eljárást két tagállamban is megindították, és a B tagállam bírósága által hozott határozat elismerését kérik az A tagállam bírósága előtt, i. az A tagállam közrendjét nyilvánvalóan sérti, hogy egy közigazgatási vagy bírósági határozatnak joghatása legyen olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akiknek a határozat meghozatala során nem tartották tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a tisztességes tárgyaláshoz való jogát, és ii. az A tagállam bírósága meggyőződött arról, hogy a B tagállam határozatát a fenti jogelveket megsértve hozták.
135. Ebből következően úgy tűnik számomra, hogy nem releváns a két érintett tagállam különböző jogi kultúrájának megvitatása, vagy annak bizonyítása, hogy az ideiglenes felszámoló jogait ténylegesen biztosították‑e.
136. Szintén egyetértek Bondival és az olasz kormánnyal abban, hogy a Bíróságnak a Krombach‑ügyben hozott ítélete(35) alapján a Bíróság annak érdekében, hogy a határozatok elismerésére és az együttműködésre vonatkozó alapvető célok ne sérüljenek, felülvizsgálhatja és felül is kell vizsgálnia, hogy a közrendre hivatkozó kivételt milyen határokon belül lehet megfelelően alkalmazni.
137. A fenti ügy a Brüsszeli Egyezmény 27. cikkének (1) bekezdésére vonatkozott, amely előírja, hogy valamely szerződő állam bírósága egy másik szerződő állam bírósága által hozott határozat elismerését megtagadhatja, ha „az ilyen elismerés nyilvánvalóan ellentétes annak a tagállamnak a közrendjével, ahol az elismerést kérik”(36) A Bíróság elé terjesztett kérdés lényegében arra irányul, hogy amennyiben valamely bíróság az alperest személyesen nem hallgatta meg, az Egyezmény 27. cikkének (1) bekezdése értelmében ezen bíróság határozatának elismerése megtagadható‑e csupán azon az alapon, hogy az alperes a tárgyaláson nem volt jelen.
138. A Bíróság megjegyezte, hogy az Egyezmény 27. cikkének (1) bekezdését szigorúan kell értelmezni, minthogy akadályt képez az Egyezmény egyik alapvető célkitűzésének megvalósítása előtt, és a közrendi záradék alkalmazására csak kivételes esetekben van lehetőség.(37) A Bíróság így folytatta:
„Ebből következően, bár a szerződő államok […] elvileg saját nemzeti szempontjaiknak megfelelően, szabadon meghatározhatják közrendi követelményeiket, e fogalom korlátai már az Egyezmény értelmezésével kérdéseket képeznek.
Így, bár nem a Bíróságra tartozik az, hogy meghatározza egy szerződő állam közrendjének tartalmát, az már rá hárul, hogy ellenőrizze azokat a korlátokat, amelyek között egy szerződő állam bírósága e fogalom alkalmazásához folyamodhat annak érdekében, hogy ne ismerjen el egy másik szerződő állam bíróságától származó határozatot.
[…]
Ugyanakkor [...] a Bíróság által kifejtett ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a védelmi jogok tiszteletben tartása mindazon eljárásokban, amelyeket valamely személlyel szemben indítottak, és amelyek e személyt elmarasztaló jogi aktushoz vezethetnek, a közösségi jog olyan alapelvét képezi, amelyet az eljárással kapcsolatos mindennemű szabályozás hiányában is biztosítani kell.”(38)
139. A jelen ügyben a kérdést előterjesztő bíróság az ötödik kérdésében azt állítja, hogy az abban leírt körülmények fennállása esetén az ilyen módon hozott határozat joghatásának elismerése az érintett tagállam jogrendjével nyilvánvalóan ellentétes lenne. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből kitűnik, hogy a Supreme Court (Írország) a pármai bíróság eljárásának alapos és mindenre kiterjedő felülvizsgálata után jutott e következtetésre.
140. Bondi és az olasz kormány a Virgós‑Schmit jelentést idézve előadja, hogy a közrendnek a kérdést előterjesztő bíróság általi, az ötödik kérdésben megnyilvánuló értelmezése „ésszerűtlenül széles”, és „nem tartozik a 26. cikk hatálya alá”.(39)
141. Miközben egyetértek a felekkel abban, hogy a Krombach‑ügy alapján a Bíróságnak felül kell vizsgálnia a nemzeti közrend korlátait, úgy gondolom, érvelésük figyelmen kívül hagyja ezen ítélet megfelelő alkalmazási körét és a Virgós‑Schmit jelentés lényegét.
142. A Krombach‑ügyben a Bíróság azon megállapítását, miszerint a Bíróságra hárul, hogy ellenőrizze azokat a korlátokat, amelyek között egy szerződő állam bírósága a közrend fogalmának alkalmazásához folyamodhat annak érdekében, hogy ne ismerjen el egy másik szerződő állam bíróságától származó határozatot,(40) rögtön a „közösségi jog […] azon általános elvé[re]” való hivatkozás követte, „amely szerint mindenkinek joga van a tisztességes eljáráshoz”, ami az általános jogelvek részét képező alapvető jogokon alapul, amelyek érvényesülését a Bíróság biztosítja, és amelyek az Emberi Jogok Európai Egyezményében testesülnek meg.(41) A Bíróság ítéletét áthatja ezen alapvető jogok jelentősége.(42) Ennek fényében úgy ítélem meg, hogy a tisztességes eljárásra vonatkozó követelmény elvileg a rendelet 26. cikke szerinti, a közrendre hivatkozó kivétel hatálya alá esik.
143. A Virgós‑Schmit jelentés a közrend értelmezését a megkeresett tagállam által alkotmányosan védett – mind anyagi, mind eljárási – jogokra, szabadságjogokra és alapvető politikákra kívánja korlátozni; megállapítja, hogy a közrend „a feleket, illetve az eljárás által érintett személyeket a tisztességes eljárás megsértése ellen védi meg. A közrend nem a valamely más szerződő államban lefolytatott eljárás helyességének általános ellenőrzését jelenti, hanem lényeges eljárási garanciákét, mint például a személyes meghallgatás lehetősége és az eljárásban való részvétel.” A hitelezők részvételi jogának akadályoztatása kifejezetten említésre kerül.(43)
144. A tisztességes eljárás követelménye különösen fontos, mivel a rendelet nem teszi lehetővé azon határozat anyagi jogi felülvizsgálatát, amelynek elismerését kérik.(44)
145. Álláspontom szerint a rendelet 26. cikkében hivatkozott közrend nyilvánvalóan magában foglalja a tisztességes eljárás megsértését, amikor lényeges eljárásjogi garanciák, így például a személyes meghallgatáshoz való jog és az eljárásban való részvételhez fűződő jog nem részesült kellő védelemben. Tekintettel arra, hogy a közrendet állítólagosan sértő eljárás elvileg ezen rendelkezés hatálya alá esik, megfogalmazása egyértelművé teszi, hogy minden tagállamnak meg kell vizsgálnia, hogy a másik tagállamban hozott határozat ellentétes‑e az első tagállam közrendjével. Amennyiben igen, a nemzeti jog alapján kell megítélni, hogy az állítólagos jogsértés elég súlyos‑e ahhoz, hogy a nemzeti bíróság a rendelet 26. cikke alapján megtagadja az elismerést.(45)
146. Bondi és az olasz kormány előadja továbbá, hogy a rendelet 26. cikke csak abban az esetben alkalmazandó, ha az elismerés „joghatása” „nyilvánvalóan ellentétes” az adott állam közrendjével. A jelen ügyben a „joghatás” az, hogy az ír bíróságnak el kell ismernie, saját fizetésképtelenségi eljárása nem „főeljárás”, hanem „másodlagos”. A felek szerint nehéz belátni, hogy az ilyen korlátozott „joghatás” miért nyilvánvalóan ellentétes az ír közrenddel.
147. Ismételten ez az érvelés véleményem szerint figyelmen kívül hagyja az előterjesztett kérdés megszövegezését. A nemzeti bíróság kifejezetten megállapítja, miszerint egy tagállam közrendjét nyilvánvalóan sérti, hogy egy közigazgatási vagy bírósági határozatnak joghatása legyen olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akiknek a határozat meghozatala során nem tartották tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a tisztességes tárgyaláshoz való jogát, és az előbbi tagállam bírósága meggyőződött arról, hogy a határozatot a fenti jogelveket megsértve hozták.
148. Végül Bondi és az olasz kormány előadja, hogy a kérdést előterjesztő bíróság elmulasztotta azt értékelni, hogy még abban az esetben is, ha valamely ügy a rendelet 26. cikkének hatálya alá esik, az a tagállam, amelynek a közrendjéről szó van, nem köteles az elismerést elutasítani. A rendelet 26. cikke az „elutasíthatja” szót használja, amely a tagállam számára az elismerés elutasítására vonatkozó mérlegelési jogkört tesz lehetővé. Ez ellentétben van a Brüsszeli Egyezmény 27. cikkében szereplő „nem ismerhető el” kifejezéssel. Ha – ahogyan azt a felek állítják – Farrell lényegében tisztességes tárgyalásban részesült Olaszországban, és adva, hogy amennyiben nem, fellebbezés útján jogorvoslattal élhetett volna az állítólagos eljárási hiányosságok miatt, a kérdést feltevő bíróság, az elismerés elutasítására vonatkozó mérlegelési jogkör gyakorlásával, nem áshatja alá a rendelet határozatok elismerésére vonatkozó rendszerét.
149. Ismételten azonban, a fent kifejtett első pont, nevezetesen a tárgyalás állítólagos tisztességes volta, véleményem szerint újra nyitja a kérdést előterjesztő bírság által megállapított tényeket, amelyek az előterjesztett kérdésben úgy szólnak, miszerint a bíróság meggyőződött arról, hogy a pármai bíróság határozatát a tisztességes eljárás és tisztességes tárgyaláshoz való jog megsértésével hozták.
150. A második kérdést, nevezetesen a fellebbezés útján történő jogorvoslat igénybevételét illetően emlékezni kell arra, hogy a fizetésképtelenségi eljárás első szakaszában az idő gyakran lényeges szempont, így valamely adott eljárást annak mindenkori állása szerint kell elbírálni. Ez az álláspont összhangban van a Virgós‑Schmit jelentésben található, a hasonlóképpen sürgős ex parte (haladéktalan) biztosítási intézkedések összefüggésében tett megjegyzéssel. A jelentés megjegyzi, hogy minden szerződő állam előír ilyen intézkedéseket, és így folytatja: „[a]nnak érdekében, hogy ezek az intézkedések alkotmányosak legyenek, természetesen a legtöbb államban a tisztességes eljárást biztosító speciális követelményeknek kell eleget tenniük (például együttesen, a prima facie elfogadható ügyre vonatkozó bizonyítékok, komoly sürgősség, a felperes által benyújtott biztosíték, az érintett fél azonnali értesítése és az intézkedések megtámadásának valós lehetősége)”.(46) A követelmény, hogy e feltételeknek együttesen kell fennállniuk, azt sugallja, hogy valamelyik elmulasztása, például az érintett személy azonnali értesítése, szükségképpen nem orvosolható valamelyik másik meglétével, például a megtámadás lehetőségével.(47) A jelentés hangsúlyozza, hogy az ilyen intézkedések elismerhetősége „attól függ, hogy azok összeegyeztethetők‑e azon megkeresett tagállam közrendjével, amelyben a határozat kifejti hatását.”(48)
151. Végül, ami a rendelet 26. cikkének szövegezését illeti, helytálló, hogy ez a rendelkezés a Brüsszeli Egyezmény 27. cikke (1) bekezdésével ellentétben mérlegelési jogkört enged azon bíróság részére, amelytől a határozat elismerését kérik. Az a tény, miszerint a bíróság eldöntheti, hogy egy másik tagállamban megindított fizetésképtelenségi eljárást elismer‑e még abban az esetben is, ha az ilyen elismerés joghatása nyilvánvalóan ellentétes lenne a közrendjével, nem jelentheti azonban azt, hogy minden esetben ez lesz a helyes eljárás, mivel ez a rendelet 26. cikkét minden joghatásától megfosztaná. A jelen ügyben a kérdést tartalmazó hipotézis alapján – amely viszont a kérdést előterjesztő bíróság ténymegállapításain alapszik – úgy tűnik számomra, hogy semmi sem utal arra, miszerint a bíróság helytelenül mérlegelt volna a határozat elismerésének elutasításakor.
Végkövetkeztetések
152. A fentiek szerint arra a következtetésre jutottam, hogy a Bíróságnak a Supreme Court (Írország) által előzetes döntéshozatalra előterjesztett első, harmadik, negyedik és ötödik kérdésére a következő válaszokat kell adni:
1) Amennyiben Írországban a hatáskörrel rendelkező bírósághoz egy fizetésképtelen gazdasági társaság felszámolása iránt kérelmet terjesztenek elő, és az eljáró bíróság végzést hoz, amelyben a felszámolási eljárást elrendelő végzés meghozataláig egy ideiglenes felszámolót („provisional liquidator”) jelöl ki, akinek jogában áll a társaság vagyontárgyait birtokba venni, a társaság ügyvezetését ellátni, bankszámlát nyitni, ügyvédet meghatalmazni, és akinek a kijelölése azzal a joghatással jár, hogy a társaság ügyvezetői nem járhatnak el a társaság nevében, a fenti végzés a kérelem benyújtásával együtt, a fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29‑i 1346/2000/EK tanácsi rendelet 16. cikke szerinti fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatnak tekinthető.
2) Amennyiben a fizetésképtelenségi eljárást egy olyan tagállam bírósága indította meg, ahol a társaság székhelye található, és ahol a társaság harmadik személy részére is felismerhetően az érdekeltségeinek kezelését végzi, valamely más tagállam bírósága az 1346/2000/EK rendelet 3. cikkének (1) bekezdése értelmében nem rendelkezik hatáskörrel a fizetésképtelenségi főeljárás megindítására.
3) Amikor az adós leányvállalat, és székhelye, illetve anyavállalatának székhelye két különböző tagállam területén található, és a leányvállalat érdekeltségeinek kezelését harmadik személy részére is felismerhetően, és társasági identitásának teljes és rendszeres figyelembevételével abban a tagállamban végzi, ahol a székhelye található, az 1346/2000/EK rendelet 3. cikke (1) bekezdésé szerinti vélelem, miszerint a leányvállalat fő érdekeltségeinek központja a székhelye szerinti tagállamban van, nem tekinthető megdöntöttnek csupán azon indokból, hogy az anyavállalat alaptőkéből való részesedéséből és az ügyvezetők kinevezésének jogából kifolyólag abban a helyzetben van, hogy a leányvállalat üzletpolitikáját irányíthatja, és ténylegesen irányítja is, ám az ilyen irányítás ténye harmadik személyek számára nem állapítható meg.
4) Abban az esetben, ha egy tagállam közrendjét nyilvánvalóan sérti, hogy egy közigazgatási vagy bírósági határozatnak joghatása legyen olyan személyekkel vagy szervezetekkel szemben, akiknek a határozat meghozatala során nem tartották tiszteletben a tisztességes eljáráshoz és a tisztességes tárgyaláshoz való jogát, a kérdéses tagállam az 1346/2000/EK rendelet 16. cikke értelmében nem köteles elismerni egy másik tagállam bíróságának fizetésképtelenségi eljárást megindító határozatát olyan esetben, ha az előbbi tagállam bírósága meggyőződött arról, hogy a határozatot a fenti jogelveket megsértve hozták.
1 – Eredeti nyelv: angol.
2 – A fizetésképtelenségi eljárásról szóló, 2000. május 29‑i 1346/2000/EK tanácsi rendelet (HL L 160., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 1. kötet, 191. o., a továbbiakban: rendelet).
3 – Ennek hátterét ismerteti Ruiz‑Jarabo Colomer főtanácsnok a C‑1/04. sz. Staubitz‑Schreiber ügyre vonatkozó, 2005. szeptember 6‑án ismertetett indítványában. Lásd továbbá M. Balz, „The European Union Convention on insolvency proceedings”, American Bankruptcy Law Journal, 1996, 485. o., valamint 529. o., I. Fletcher, Insolvency in Private International Law, 1999 (a továbbiakban: Fletcher), 298–301. o. és P. Burbidge, „Cross border insolvency within the European Union: dawn of a new era”, European Law Review, 2002., 589. o., valamint 591. o.
4 – A különbségeket G. Moss, I. Fletcher és S. Isaacs, „The EC Regulation on Insolvency Proceedings: A Commentary and Annotated Guide”, 2002, (a továbbiakban: Moss, Fletcher és Isaacs) című műve 1.22. és 1.23. pontjában írja le és magyarázza. Lásd továbbá M. Virgós és F. Garcimartín, „The European Insolvency Regulation: Law and Practice”, 2004, (a továbbiakban: Virgós és Garcimartín) 48.a pontját.
5 – A Virgós‑Schmit jelentést, amely a rendelet preambuluma számos preambulumbekezdésének forrása, a Hivatalos Lapban nem tették közzé, habár az mint az Európai Unió Tanácsának 1996. július 8‑i 6500/1/96. sz. dokumentuma létezik. A végleges változat teljes angol szövege azonban megtalálható a Moss, Fletcher és Isaacsban. Lásd továbbá a 3. lábjegyzetben hivatkozott M. Balz‑féle cikket (a továbbiakban: Balz). Balz az EU‑Tanács csőddel foglalkozó, az egyezményt megalkotó csoportja munkacsoportjának elnöke volt. Leírja, hogy a Virgós‑Schmit jelentést „alaposan megtárgyalták, és a szakértő küldöttek azzal egyetértettek, azonban a jelentést – az egyezménnyel ellentétben – a Miniszterek Tanácsa hivatalosan nem hagyta jóvá. A tagállamok bíróságai részére azonban így is számottevő forrásértékkel bír majd.” (51. lábjegyzet).
6– Hasonlóképpen a Bíróság számos alkalommal hivatkozott a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról szóló 1968. szeptember 27-i egyezmény (HL 1972. L 299., 32. o., a továbbiakban: Brüsszeli Egyezmény) magyarázó jelentéseire is (elsődlegesen Brüsszeli Egyezményről szóló Jenard‑jelentésre [HL 1979. C 59., 1. o.], és a Brüsszeli Egyezményhez a Dán Királyság, Írország, valamint Nagy‑Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának csatlakozásáról szóló Egyezményre vonatkozó Schlosser‑jelentésre [ HL 1979. C 59., 71. o. ]).
7 – A Finn Köztársaság és a Németországi Szövetségi Köztársaság kezdeményezése a tanácsi rendelet a fizetésképtelenségi eljárásokról elfogadása tekintetében, a Tanácshoz való benyújtás napja: 1999. május 26. (HL 1999. C 221., 8. o.).
8 – Az 1. cikk (1) bekezdése.
9 – Lásd továbbá az alábbi 117. pontot.
10 – Az alapeljárás alapjául szolgáló tényállás bekövetkezte óta a rendelet mellékleteit módosította a 2005. április 12‑i 603/2005/EK tanácsi rendelet (HL 2005. L 100., 1. o.); a módosítások a jelen ügy szempontjából nem lényegesek. Lásd még a 14. lábjegyzetet.
11 – Az Office of the Director of Corporate Enforcementet (társasági végrehajtásért felelős igazgató irodája) 2001 novemberében hozták létre a Company Law Enforcement Act, 2001 (a társasági jogi végrehajtásáról szóló törvény) szerint. A törvény értelmében a Director of Corporate Enforcement (társasági végrehajtásért felelős igazgató) a társasági jognak történő megfelelésre ösztönzésért és a törvény gyanítható megsértésének kivizsgálásáért és végrehajtásáért felelős.
12 – Lásd továbbá a Virgós‑Schmit jelentést, amely szerint: „Az A. mellékletben felsorolt valamennyi eljárásnak két lényeges következménye van: az adós teljes vagy részleges vagyonlefoglalása és a felszámoló kijelölése. Torzulások jönnének létre azonban akkor, ha az egyezmény csak e következmények bekövetkezésétől kezdődően lenne alkalmazható. A fizetésképtelenségi eljárás kezdeti szakaszai így nem esnének az egyezmény nemzetközi együttműködésre vonatkozó rendszerének hatálya alá. Ezek a következmények szükségesek ahhoz, hogy az eljárások az A. mellékletben felsorolásra kerüljenek. Ha viszont az eljárások megnevezései felsorolásra kerülnek, elegendő valamely eljárást megindítani annak érdekében, hogy az Egyezmény már kezdettől fogva alkalmazható legyen.” (50. pont). Balz is így szól: „Nincs olyan követelmény, miszerint a fizetésképtelenségi eljárás minden elemének fenn kell állnia az eljárás megindításának pillanatában. Például ha a felszámolót általában az eljárás megindítása után nevezik ki, az egyezmény az ilyen eljárásra is annak kezdetétől fogva alkalmazandó.” (501. o.).
13 – Lásd a fenti 15. pontot.
14 – Meg kell jegyezni, hogy egy egyesült királysági szakértő az egyezmény összefüggésében az Egyesült Királyságban az ideiglenes felszámoló kinevezése következményeinek taglalása során ugyanezen az állásponton volt. Abban az időben a C. mellékletben található lista az Egyesült Királyság tekintetében nem tartalmazta az ideiglenes felszámolót (amelyet időközben a 10. lábjegyzetben hivatkozott 603/2005/EK rendelet módosított). Fletcher a 2. cikk f) alpontjában található fogalommeghatározást illetően ekképpen szól: „Így a fizetésképtelenségi eljárást megindító határozat még abban az esetben is rendelkezhet területen kívüli hatállyal, ha nem jogerős, feltéve ha hatályát az azt meghozó bíróság nem függesztette fel. Ez arra a feltételezésre enged következtetni, hogy az Egyesült Királyságban az ideiglenes felszámoló bíróság általi kinevezését ilyen következményeket előidéző határozatnak lehet tekinteni. Nem szabad elfelejteni azonban, hogy a 16. cikk szerint elismerés csak az egyezmény hatálya alá tartozó, és az annak mellékleteiben kifejezetten felsorolt fizetésképtelenségi eljárások tekintetében adható. Mivel az ideiglenes felszámoló nem szerepel a C. mellékletben felsorolt tisztségviselők között, kinevezésének automatikus elismerése kizárt.” (283–284. o.).
15 – Meg kell jegyezni, hogy a 38. cikk a rendelet „Másodlagos fizetésképtelenségi eljárások” címet viselő III. fejezetében található.
16 – Úgy tűnik, hogy az ír jog értelmében valamely társaság bizonyos körülmények fennállása esetén akkor is kötelezően felszámolható, ha nem fizetésképtelen (ú.n. „compulsory winding up” eljárás).
17 – Virgós és Garcimartín, 36. pont, lásd továbbá a Virgós‑Schmit jelentés 49–50. pontját; Moss, Fletcher és Isaacs, 3.02. és 8.07. pont; Balz, 502. o. A helyzet némileg eltér a fizetésképtelenségi feltétel esetén, mivel amennyiben az A. mellékletben felsorolt eljárások mind fizetésképtelenség, mind fizetőképesség esetén alkalmazhatók, a fizetésképtelenségi feltételnek szintén fenn kell állnia. A jelen esetben azonban véleményem szerint ez a kérdés nem merül fel: lásd a 81. pontot.
18 – Kifejtés a fenti 22. pontban.
19 – Kifejtés a fenti 10. pontban.
20 – Lásd a fenti 77. pontot.
21 – 135. pont, kiemelés tőlem.
22 – Hacsak a rendelet 26. cikkében előírt, a közérdekre vonatkozó kivételre nem hivatkoznak. A jelen ügyben a 26. cikk a kérdést előterjesztő bíróság ötödik kérdése.
23 – Ennek részben történelmi okai vannak. Virgós és Garcimartín elmondja, hogy az egyezménynek rendeletté történő átalakításával kapcsolatos tárgyalások során a tagállamok úgy döntöttek, hogy a Virgós‑Schmit jelentés azon szempontjait, amelyeket a szabályok helyes értelmezése biztosításának érdekében különösen fontosnak találtak, a preambulumbekezdésekbe foglalják [48.a pont.].
24 – A Virgós‑Schmit jelentés 202. pontjának (2) bekezdése; lásd továbbá a 79., 215. és 220. pontot; Moss, Fletcher és Isaacs, 5.38., 8.47., 8.48. és 8.205. pont; Virgós és Garcimartín, 70. és 402. pont; Balz 505. és 513. o. és Fletcher 288. o.
25 – Lásd a Virgós‑Schmit jelentés 202. pontját és Fletcher 288–289. o.
26 – 75. pont. Balz némiképp máshogy fogalmaz: „Csupán egy postafiók‑bejegyzés esetében a központi irodát kell a fő érdekeltségek központjaként kezelni.” (504. o.).
27 – Kiemelés tőlem. Lásd még a Virgós‑Schmit jelentés 76. pontját, a Virgós és Garcimartín 61. pontját, és Balz 503. oldalát.
28 – A „fő érdekeltségek központja” fogalom hátterének érdekes összefoglalásaként lásd a Virgós és Garcimartín 46. pontját.
29 – Virgós‑Schmit jelentés, 75. pont, Moss, Fletcher és Isaacs, 3.10. pont, és Virgós és Garcimartín 53. pont.
30 – Az EK‑joganyagban számos, az információk társaságok általi felfedésére irányuló követelmény van, amelyek az igazgatóság kinevezésére, illetve az anya‑ és leányvállalat kapcsolat létezésére egyaránt vonatkoznak. Nem minden követelmény vonatkozik azonban minden társaságra: a helyzet attól függően változik, hogy az adott társaság nyílt‑ vagy zártkörű, és a nyíltkörű társaság esetében attól is, hogy a tőzsdén jegyzik‑e, vagy sem. Továbbá a társaság pénzügyi beszámolóinak közzététele elkerülhetetlenül csak utólagos: mivel a beszámolókat szükségképpen a tárgyidőszak után készítik el, és teszik közzé, a társaság lehetséges hitelezői számára nem nyújtanak segítséget a társaság fő érdekeltségi központja tényleges és várható helyének meghatározása során.
31 – Talán emiatt helyezkedik Virgós és Garcimartín arra az álláspontra, hogy „leányvállalatok esetében a releváns kapcsolat az a hely, ahol a leányvállalat központi irányításának (pl. központi iroda) helye található. Az a tény, miszerint a leányvállalt döntéseit az anyavállalattól vagy a máshol élő részvényesektől származó utasítások alapján hozzák, nem változtatja meg a társaság feletti nemzetközi joghatósági szabályt.” (51. pont) Lásd még Virgós és Garcimartín, 61. pont.
32 – Moss, Fletcher és Isaacs, 3.11. pont.
33 – Virgós‑Schmit jelentés, 75. pont.
34 – 204. pont.
35 – A C‑7/98. sz., Dieter Krombach kontra André Bamberski ügyben 2000. március 28‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑1935. o.]; lásd továbbá az alábbi 138. pontot. Lásd még a C‑38/98. sz. Renault‑ügyben 2000. május 11‑én hozott ítéletet [EBHT 2000., I‑2973. o.].
36 – Ennek a rendelkezésnek a polgári és kereskedelmi ügyekben a joghatóságról, valamint a határozatok elismeréséről és végrehajtásáról szóló, 2000. december 22‑i 44/2001/EK tanácsi rendelet (HL 2001. L 12., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 19. fejezet, 4. kötet, 42. o.) 34. cikkének (1) bekezdése felel meg; ez a rendelkezés különbözik az Egyezmény 27. cikke (1) bekezdésétől, azonban abban is, mint a fizetésképtelenségi eljárásokról szóló rendelet 26. cikkében, a határozatok elismerését ezen az alapon akkor lehet megtagadni, ha „nyilvánvalóan ellentétes [a tagállam] közrendjével”.
37 – 21. pont.
38 – 22., 23. és 42. pont.
39 – 205. pont.
40 – A fenti 138. pontban hivatkozott 23. pont.
41 – 25–27. pont.
42 – Lásd különösen a 38., 39., valamint a 42–44. pontot.
43 – 206. pont.
44 – Lásd Virgós és Garcimartín, 406. pont.
45 – Virgós‑Schmit jelentés, 207. pont.
46 – 207. pont.
47 – Meg lehet jegyezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az előzetes döntéshozatalra utaló végzésében állítja, hogy a helyzet az ír jogból eredően valóban ez: „Hasonló helyzetben a bíróság a hatáskörébe tartozó bármilyen bírósági vagy közigazgatási határozatot nem fogadná el. A tisztességes eljárás hiányát önmagában olyan mértékben nyilvánvalóan a közrenddel ellentétesnek ítélné, hogy úgy tekintené, mintha a határozatot hatáskör nélkül hozták volna, és ebből következően az semmis. Ezt a következményt az a tény sem orvosolná, hogy a határozat ugyanazon bíróság előtt újra indítható lenne. A tisztességes eljárás ilyen alapvető megsértése érvénytelenné teszi az egész eljárást.
48 – 207. pont.