C‑208/03. P. sz. ügy
Jean‑Marie Le Pen
kontra
Európai Parlament
„Fellebbezés – Az európai parlamenti képviselők megválasztása – Az egységes választási eljárás hiánya – A nemzeti jog alkalmazása – Európai parlamenti képviselő hivataltól való megfosztása büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletet követően – Az Európai Parlament e megfosztást »tudomásul vevő« aktusa – Megsemmisítés iránti kereset – Keresettel meg nem támadható aktus – Elfogadhatatlanság”
F. G. Jacobs főtanácsnok indítványa, az ismertetés napja: 2005. január 27.
A Bíróság ítélete (második tanács), 2005. július 7.
Az ítélet összefoglalása
1. Fellebbezés — Jogalapok — Az Elsőfokú Bíróság előtt felhozott jogalapok és érvek egyszerű megismétlése — Elfogadhatatlanság — A közösségi jog Elsőfokú Bíróság általi értelmezésének vagy alkalmazásának vitatása — Elfogadhatóság
(EK 225. cikk; az Elsőfokú Bíróság alapokmánya, 58. cikk, első bekezdés; a Bíróság eljárási szabályzata, 112. cikk, 1. §, c) pont)
2. Megsemmisítés iránti kereset — Keresettel megtámadható aktusok — Fogalom — Kötelező joghatásokat kiváltó aktusok — Az Európai Parlament elnökének nyilatkozata, amellyel tudomásul veszi a képviselői helynek a nemzeti rendelkezések nemzeti hatóságok általi alkalmazása nyomán bekövetkező megüresedését — Kizártság
(EK 230. cikk; az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójog alapján történő választásáról szóló okmány, 12. cikk, (2) bekezdés)
1. Az EK 225. cikk, a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdése, valamint a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a megsemmisíteni kért ítélet kifogásolt részeit, valamint a kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket. Nem tesz eleget ennek a követelménynek az a fellebbezés, amely, anélkül hogy akár egyetlen olyan érvet is tartalmazna, mely a megtámadott ítéletben kifejezetten a téves jogalkalmazást azonosítaná, azoknak a jogalapoknak és érveknek az ismétlésére vagy szó szerinti átvételére szorítkozik, amelyeket már az Elsőfokú Bíróság elé terjesztettek. Viszont ha a felperes a közösségi jognak az Elsőfokú Bíróság általi értelmezését vagy alkalmazását kifogásolja, az elsőfokú eljárásban megvizsgált jogkérdések a fellebbezés keretében újból vita tárgyát képezhetik. Ugyanis ha a felperes az Elsőfokú Bíróság előtt már felhasznált jogalapokra és érvekre tudná csak alapítani fellebbezését, a fellebbezési eljárás részben értelmét vesztené.
(vö. 39–40. pont)
2. Annak eldöntésekor, hogy valamely jogi aktust az EK 230. cikk alapján megsemmisítés iránti keresettel meg lehet‑e támadni, a jogi aktus tényleges tartalma és kibocsátójának szándéka az irányadó, mivel a jogi aktus vagy döntés formája főszabály szerint lényegtelen. Nem zárható ki tehát, hogy írásbeli közlemény, vagy akár egy egyszerű szóbeli nyilatkozat az EK 230. cikk alapján a Bíróság vizsgálatának tárgyát képezze.
Mindazonáltal a Parlament elnöke által valamely képviselői hely megüresedésére vonatkozóan a plenáris ülésen tett nyilatkozata nem értékelhető a parlamenti képviselők választására vonatkozó szabályok és eljárások figyelmen kívül hagyásával. Mivel a jogvita tényállásának időpontjában ezen intézmény képviselőinek egységes választási eljárása még nem került elfogadásra, erre az eljárásra az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójog alapján történő választásáról szóló 1976‑os okmány 7. cikkének (2) bekezdése alapján a tagállamok nemzeti rendelkezései voltak az irányadók. Amennyiben valamely tagállam jogszabályi rendelkezéseinek értelmében a passzív választójog elvesztése a parlamenti képviselői hivataltól való megfosztással jár, a Parlament nem tehetett mást, mint hogy haladéktalanul tudomásul veszi a nemzeti hatóságok által tett, képviselői hely üresedésére vonatkozó megállapítást, amely kizárólag az e hatóságok határozatával létrejött, már meglévő joghelyzetre vonatkozott.
Az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének – amelynek értelmében a Parlament feladata „tudomásul venni” a képviselői helynek valamely tagállam nemzeti rendelkezései alkalmazása alapján történő megüresedését – megszövegezéséből ugyanis az következik, hogy a Parlamentnek e kérdésben semmiféle mérlegelési mozgástere sincs. E konkrét esetben a Parlament szerepe nem az, hogy megállapítsa a képviselői hely megüresedését, hanem hogy a képviselői hely megüresedésének a nemzeti hatóságok által tett megállapítását egyszerűen tudomásul vegye, míg különösen a képviselő lemondásával vagy halálával kapcsolatos esetekben a Parlament szerepe aktívabb, mivel ekkor ő maga állapítja meg a képviselői hely megüresedését, és tájékoztatja arról az érintett tagállamot. Egyébiránt annak ellenőrzése sem a Parlament – hanem az illetékes nemzeti bíróságok, illetve adott esetben az Emberi Jogok Európai Bírósága – feladata, hogy tiszteletben tartották‑e az alkalmazandó nemzeti jog szerinti eljárást vagy az érintett személy alapvető jogait.
(vö. 46–50., 56. pont)
A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)
2005. július 7.(*)
„Fellebbezés – Az európai parlamenti képviselők megválasztása – Az egységes választási eljárás hiánya – A nemzeti jog alkalmazása – Európai parlamenti képviselő hivataltól való megfosztása büntetőjogi felelősséget megállapító ítéletet követően – Az Európai Parlament e megfosztást »tudomásul vevő« aktusa – Megsemmisítés iránti kereset – Keresettel meg nem támadható aktus – Elfogadhatatlanság”
A C‑208/03. P. sz. ügyben,
Jean‑Marie Le Pen ( lakóhelye: Saint‑Cloud [Franciország], képviseli: F. Wagner ügyvéd)
fellebbezőnek
a Bíróság alapokmányának 56. cikke alapján 2003. május 10‑én benyújtott fellebbezése tárgyában,
a másik fél az eljárásban:
az Európai Parlament (képviselik: H. Krück és C. Karamarcos, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg),
alperes az elsőfokú eljárásban,
támogatja:
a Francia Köztársaság (képviselik: R. Abraham és G. de Bergues, valamint L. Bernheim, meghatalmazotti minőségben),
beavatkozó az elsőfokú eljárásban,
A BÍRÓSÁG (második tanács),
tagjai: C. W. A. Timmermans (előadó) tanácselnök, R. Silva de Lapuerta, J. Makarczyk, P. Kūris és G. Arestis bírák,
főtanácsnok: F. G. Jacobs,
hivatalvezető: R. Grass,
tekintettel az írásbeli szakaszra,
a főtanácsnok indítványának a 2005. január 27‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,
meghozta a következő
Ítéletet
1 Fellebbezésében J.‑M. Le Pen az Európai Közösségek Elsőfokú Bíróságának a T‑353/00. sz., Le Pen kontra Parlament ügyben 2003. április 10‑én hozott azon ítéletének (EBHT 2003., II‑1729. o., a továbbiakban: a megtámadott ítélet) megsemmisítését kéri, amelyben az Elsőfokú Bíróság mint elfogadhatatlant elutasította az Európai Parlament elnöke által nyilatkozat formájában tett, J.‑M. Le Pennek az Európai Parlamentben betöltött képviselői hivatalától való megfosztását kimondó 2000. október 23‑i határozat (a továbbiakban: a megtámadott aktus) megsemmisítése iránt benyújtott keresetét.
2 A Bíróság Hivatalában 2003. június 10‑én nyilvántartásba vett külön irattal J.‑M. Le Pen a megtámadott aktus végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet is benyújtott az EK 242. és 243. cikk alapján. Ez utóbbi kérelmet a Bíróság elnöke a 2003. július 31‑i végzésével (C‑208/03. P‑R. sz. ügy, EBHT 2003., I‑7939. o.) elutasította.
Jogi háttér
A közösségi jog
Az EK‑Szerződés
3 Az EK 190. cikk (4) bekezdése kimondja, hogy a Parlament javaslatot dolgoz ki a közvetlen és általános választójog alapján valamennyi tagállamban egységes eljárás szerint vagy valamennyi tagállamban közös elveknek megfelelően tartandó választásokra vonatkozóan, illetve hogy a Parlament tagjai többségével elfogadott hozzájárulásának elnyerését követően az Európai Unió Tanácsa egyhangúlag megfelelő rendelkezéseket fogad el, amelyeket a tagállamoknak alkotmányos követelményeiknek megfelelő elfogadásra ajánl.
Az 1976‑os okmány
4 1976. szeptember 20‑án a Tanács elfogadta az Európai Parlament képviselőinek közvetlen és általános választójog alapján történő választásáról szóló okmányról szóló 76/787/ESZAK, EGK, Euratom határozatot (HL L 278., 1. o.), az okmányt e határozathoz csatolták (a továbbiakban az eredeti változat elnevezése: az 1976‑os okmány).
5 Az 1976‑os okmány 3. cikkének (1) bekezdése értelmében az Európai Parlament képviselőit „ötéves időszakra választják”.
6 Az 1976‑os okmány 6. cikkének (1) bekezdése felsorolja azokat a tisztségeket, amelyekkel az európai parlamenti képviselői tisztség összeférhetetlen, valamint a (2) bekezdésben kimondja, hogy a tagállamok „a 7. cikk (2) bekezdésében meghatározott körülmények között nemzeti szinten is megállapíthatnak összeférhetetlenségi szabályokat”. Ugyanezen cikk (3) bekezdése értelmében „a 12. cikk szerint vissza kell hívni” azokat az európai parlamenti képviselőket, akikre a megbízatásuk alatt az (1) és (2) bekezdés alkalmazhatóvá válik.
7 Az 1976‑os okmány 7. cikkének (1) bekezdése alapján a Parlament kidolgozza az egységes választási eljárásra vonatkozó javaslatot. Jelen jogvita tényállásának idején bár a Parlament számos javaslatot dolgozott ki, mégsem fogadtak el egységes választási eljárást.
8 Az 1976‑os okmány 7. cikkének (2) bekezdése értelmében:
„Az egységes választási eljárás hatályba lépéséig – ezen okmány egyéb rendelkezéseit is figyelembe véve – a választási eljárásra az egyes tagállamok nemzeti szabályai az irányadók.”
9 Az 1976‑os okmány 11. cikke értelmében:
„A 7. cikk (1) bekezdése szerinti egységes választási eljárás hatálybalépéséig a képviselők mandátumát a [Parlament] igazolja. Ennek során a […] tudomásul veszi a tagállamok által hivatalosan kinyilvánított választási eredményeket, és dönt az ezen okmány rendelkezései alapján felmerülő minden vitás esetben, kivéve azokat, amelyek az ezen okmányban említett nemzeti szabályokból erednek.”
10 Az 1976‑os okmány 12. cikke kimondja:
„(1) A 7. cikk (1) bekezdése szerinti egységes választási eljárás hatálybalépéséig – ezen okmány egyéb rendelkezéseit is figyelembe véve – az egyes tagállamok megfelelő eljárásokat állapítanak meg a 3. cikkben említett ötéves választási ciklus alatt megüresedő képviselői helyeknek a ciklus fennmaradó idejére történő betöltésére vonatkozóan.
(2) Abban az esetben, ha egy képviselői hely valamely tagállam hatályos nemzeti rendelkezéseinek következtében üresedik meg, az érintett tagállam erről tájékoztatja a [Parlamentet], amely ezt a tényt tudomásul veszi.
Minden más esetben az üresedés tényét a [Parlament] állapítja meg, és erről tájékoztatja a tagállamot.”
A Parlament szabályzata
11 Az Európai Parlament Eljárási Szabályzata jogvita tényállásakor hatályos változatának (HL 1999. L 202., 1. o.) A mandátumvizsgálat című 7. cikke kimondja:
„(1) Az illetékes bizottság jelentése alapján a Parlament haladéktalanul megvizsgálja a mandátumokat, és határoz az újonnan megválasztott képviselők mandátumának érvényességéről, valamint az [1976‑os okmány] rendelkezéseinek értelmében minden más, a Parlament hatáskörébe utalt vitáról, kivéve azokat, amelyek a nemzeti választási törvényeken alapulnak.
[…]
(4) A bizottság gondoskodik arról, hogy mind a tagállamok, mind az Unió hatóságai haladéktalanul továbbítsanak a Parlamenthez minden információt, amely bármely európai parlamenti képviselő feladatainak teljesítését vagy a helyettesek rangsorolását befolyásolhatja, kinevezés esetén megjelölve a hatálybalépés időpontját.
Ha a tagállamok illetékes hatóságai olyan eljárást kezdeményeznek, amely egy képviselőnek hivatalától való megfosztásával járhat, az Elnök az eljárás állásáról rendszeres tájékoztatást kér. Az Elnök az ügyet az illetékes bizottság elé utalja, amelynek javaslatára a Parlament az ügyben álláspontot alakíthat ki.”
(5) A képviselői mandátum vizsgálatának befejezéséig, illetve amíg valamely vitában nincs határozat, a képviselő elfoglalhatja a helyét a Parlamentben és annak szerveiben, és minden ehhez kapcsolódó jog megilleti őt.
[…]”
12 Ugyanezen szabályzatnak az [A] képviselői megbízatás időtartama című 8. cikke többek között kimondja:
„(1) A képviselők megbízatása az [1976‑os okmányban] megállapítottak szerint kezdődik és szűnik meg. A megbízatás a képviselő halálával vagy lemondásával is megszűnik.
[…]
„(6) A következők tekintendők a képviselői megbízatás megszűnése, illetve a képviselői hely üresedése időpontjának:
– lemondás esetén: az a nap, amelyen a lemondás bejelentéséről felvett jegyzőkönyv alapján a Parlament a képviselői hely megüresedését megállapítja;
– abban az esetben, ha a képviselő akár a nemzeti választójog, akár [az 1976‑os okmány] 6. cikke szerint az európai parlamenti megbízatással összeférhetetlen megbízatást kap: a tagállamok vagy az Unió illetékes hatóságai által közölt időpont.”
[…]
(8) Képviselői kinevezés érvényességét érintő vitában, amikor a képviselő mandátumát már igazolták, az ügyet az illetékes bizottsághoz utalják, amely haladéktalanul és legkésőbb a következő ülés megkezdéséig jelentést tesz a Parlamentnek.
(9) Amennyiben a megbízatás elfogadása vagy az arról történő lemondás nyilvánvalóan tárgyi tévedésen, illetve akarathibán alapul, a Parlament fenntartja a jogot, hogy a megvizsgált kinevezést érvénytelennek nyilvánítsa, illetve a képviselői hely üresedésének megállapítását megtagadja.”
A nemzeti jog
13 Az Európai Közösségek Közgyűlése képviselőinek megválasztásáról szóló, módosított 1977. július 7‑i 77‑729. törvény (JORF 1977. július 8., 3579. o., a továbbiakban: az 1977‑es törvény) jogvita idején hatályos változatának 5. cikke kimondja:
„Az [európai parlamenti képviselők] választására a választójogi törvény LO 127–130‑1. cikke alkalmazandó. […]
A passzív választójog megbízatási időtartam alatt történő elveszítésével a megbízatás megszűnik. Ezt rendelet állapítja meg.”
14 Az 1977‑es törvény 25. cikke értelmében:
„Az [Európai Parlament képviselőinek] megválasztásával kapcsolatban – a szavazás végeredményének kihirdetését követő tíz napon belül és az e törvény alkalmazását érintő bármely kérdésben – a szavazók kifogást nyújthatnak be a Conseil d'État‑hoz. A [Conseil d'État] határozatát teljes ülésen hozza meg.
A kifogásnak nincs halasztó hatálya.”
A jogvita alapját képező tényállás és az Elsőfokú Bíróság előtti eljárás
15 Mint az a Bírósághoz benyújtott iratokból is következik, az Elsőfokú Bíróság előtti keresethez vezető jogvita alapja az a tény, hogy a francia bíróságok a fellebbezőt bűncselekmény elkövetése miatt elítélték, illetve azok a következmények, amelyek a francia jogban ehhez kapcsolódóan a képviselői és különösen az Európai Parlament képviselői megbízatás gyakorlását érintik.
16 J.‑M. Le Pent – akit 1999. június 13‑án választottak meg parlamenti képviselőnek – korábban a tribunal correctionnel de Versailles (Franciaország) 1998. április 2‑án testi sértésért és nagy nyilvánosság előtt elkövetett becsületsértésért elítélt, majd a fellebbezést követően is bűnösnek talált közfeladatot ellátó személy ellen feladatának teljesítése során elkövetett bántalmazás bűntettében, amely során az áldozat minőségét a bűntett elkövetője látta, vagy arról tudott. Ezért a bűncselekményért – amely a francia büntető törvénykönyv 222–13. cikke első bekezdésének (4) albekezdésébe ütközik – a Cour d'appel de Versailles 1998. november 17‑én a fellebbezőt három hónap felfüggesztett szabadságvesztésre ítélte, és 5000 FRF pénzbüntetés megfizetésére kötelezték. Mellékbüntetésként ugyanezen bíróság egy évre eltiltotta a büntető törvénykönyv 131–26. cikkében foglalt jogok gyakorlásától, amely tilalom azonban csak a passzív választójogra korlátozódott.
17 Miután a fellebbező által az említett ítélet ellen benyújtott fellebbezést 1999. november 23‑i ítéletében a francia Cour de cassation (Semmítőszék) elutasította, az 1977‑es törvény 5. cikkének második bekezdése alapján a francia miniszerelnök 2000. március 31‑i rendeletével kimondta, hogy „Jean‑Marie Le Pen passzív választójogának elvesztése miatt megszűnik az Európai Parlamentben betöltött képviselői megbízatása”. A francia külügyminisztérium államtitkára a rendeletről 2000. április 5‑i levelében értesítette a fellebbezőt és az Európai Parlament elnökét, aki a 2000. május 3‑i plenáris ülésen erről tájékoztatta a képviselőket, és bejelentette szándékát, hogy J.‑M. Le Pen képviselői hivatalától való megfosztásával kapcsolatban a Parlament eljárási szabályzata 7. cikke (4) bekezdése második albekezdése alapján az ügyet a Jogi és Belső Piaci Ügyek Bizottságához (a továbbiakban: a Jogi Ügyek Bizottsága) utalja.
18 A Jogi Ügyek Bizottsága 2000. május 4‑i, 15‑i és 16‑i zárt ülésén megvizsgálta a fellebbező mandátumát. Az ülést követően a bizottság elnöke az alábbi levelet intézte a Parlament elnökéhez:
„Tisztelt Elnök Asszony!
A Jogi és Belső Piaci Ügyek Bizottsága 2000. május 16‑i ülésén megvizsgálta Jean‑Marie Le Pen helyzetét. A Bizottság tudomásul vette, hogy a Francia Köztársaság miniszterelnökének a J.‑M. Le Pennel 2000. április 5‑én közölt és 2000. április 22‑én a Journal officiel de la République française‑ben közzétett rendelete végrehajthatóvá vált. A Bizottság azonban megállapította, hogy – az érdekeltet a rendeletről értesítő levélben foglaltaknak megfelelően – az érdekelt eljárást kezdeményezhet a Conseil d'État‑nál, és egyidejűleg kérheti a rendelet végrehajtásának felfüggesztését.
Figyelembe véve az előző napi határozatot, amely szerint a Bizottság egyelőre nem javasolja, hogy a Parlament hivatalosan tudomásul vegye a J.‑M. Le Pent érintő rendeletet, a Bizottság megvizsgálta a lehetséges további lépéseket. E határozat alátámasztásaként a B. Tapie‑ügy került követendő precedensként említésre, következésképpen az Európai Parlamentnek csak a Conseil d'État előtti eljárás megindítására rendelkezésre álló határidő lejártát, illetve adott esetben csak annak határozatát követően kellene hivatalosan tudomásul vennie a hivataltól való megfosztást kimondó rendeletet.”
19 Az elnök, miután a Parlament 2000. május 18‑i plenáris ülésén felolvasta e levelet, bejelentette, hogy „a Jogi Ügyek Bizottságának véleménye alapján kíván eljárni”.
20 2000. június 9‑én H. Védrine‑nek és P. Moscovicinek (külügyminiszternek, illetve Európa‑ügyi miniszternek) címzett levelében a Parlament elnöke arról tájékoztatta őket, hogy „a képviselői hivataltól való megfosztás véglegességére tekintettel […] az Európai Parlament csak a Conseil d'État [előtti] eljárás megindítására rendelkezésre álló határidő lejártát, illetve adott esetben csak annak határozatát követően venné hivatalosan tudomásul a [2000. március 31‑i] rendeletet”.
21 A Parlament álláspontját a francia hatóságok hevesen vitatták, egyrészt arra hivatkozva, hogy eljárásával a Parlament megsértette az 1976‑os okmány 12. cikkének (2) bekezdését, másrészt pedig a felhozott indokolás semmilyen esetben sem igazolhatja ezt a sérelmet, ám e vitatásnak nem volt folytatása.
22 A Parlament elnöke 2000. június 16‑án kelt levelében ugyanis megerősítette, hogy a Parlament „J.‑M. Le Pen hivatalától való megfosztását akkor veszi tudomásul, ha a [2000. március 31‑i rendelet már nem támadható meg]”, ami jelen esetben még nem állt fenn, mivel a fellebbező a francia Conseil d'État‑nál 2000. június 5‑én megindította a megsemmisítési eljárást. Az elnök ezt az álláspontot a B. Tapie‑ügyre mint precedensre, illetve a jogbiztonság követelményére való hivatkozással indokolta.
23 2000. október 6‑án a francia Conseil d'État elutasította J.‑M. Le Pen keresetét. Következésképpen H. Védrine és P. Moscovici 2000. október 12‑én levelet írt a Parlament elnökének, amelyben – hangsúlyozva, hogy a francia kormány mindig is „erősen vitatta” az Európai Parlamentnek azt a határozatát, amely szerint meg kell várni a fellebbező által a francia Conseil d'État‑nál indított, a 2000. március 31‑i rendeletet vitató eljárás eredményét, mivel az szerintük „az 1976‑os okmány betűjének és szellemének megsértését” jelenti – felkérték a Parlamentet, hogy „a közösségi joggal összhangban eljárva” az elnöke útján a lehető legrövidebb időn belül vegye tudomásul J.‑M. Le Pen hivatalától való megfosztását.
24 2000. október 20‑i levelében a Parlament elnöke arról tájékoztatta a fellebbezőt, hogy előző nap megkapta a francia hatóságoktól a Conseil d'État említett határozatáról szóló hivatalos értesítést, és a Parlament eljárási szabályzata, valamint az 1976‑os okmány alapján a következő, „október 23‑i plenáris ülésen tudomásul fogja venni a 2000. március 31‑i rendeletet”.
25 2000. október 23‑i levelében J.‑M. Le Pen egyrészt arról tájékoztatta a Parlament elnökét, hogy vitatja a Conseil d'État említett határozatának érvényességét, mivel az 1977‑es törvény 25. cikkével ellenetétesen azt e bíróság nem teljes ülésen hozta meg, másrészt a Francia Köztársaság elnökéhez „kegyelmi” kérvényt, az Emberi Jogok Európai Bíróságához pedig a hivataltól való megfosztás végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmet nyújtott be. Erre hivatkozva J.‑M. Le Pen a 2000. március 31‑i rendelet parlamenti tudomásulvételét megelőzően a Jogi Ügyek Bizottságának újbóli összehívását és saját bizottsági meghallgatását szorgalmazta.
26 A Parlament elnöke e kérelemnek nem adott helyt. A 2000. október 23‑i plenáris ülés vitájáról készült jegyzőkönyv szerint az Elnöki bejelentés című napirendi pontban az alábbi bejelentést tette:
„Tájékoztatom Önöket, hogy 2000. október 19‑én hivatalos értesítést kaptam a Francia Köztársaság illetékes hatóságaitól a Conseil d'État 2000. október 6‑i határozatáról, amelyben elutasította a Jean‑Marie Le Pen által a francia miniszterelnök 2000. március 31‑i – a fellebbezőt európai parlamenti képviselői hivatalától megfosztó – rendelete ellen benyújtott fellebbezést.
Arról is tájékoztatom Önöket, hogy megkaptam a Charles de Gaulle, Carl Lang, Jean‑Claude Martinez és Bruno Gollnisch által Jacques Chirac köztársasági elnöknek írt levél másolatát, amelyben »kegyelmet« kérnek J.‑M. Le Pennek.”
27 E nyilatkozatot követően a Parlament elnöke átadta a szót a Jogi Ügyek Bizottsága elnökének, aki a következőket mondta:
„Tisztelt Elnök Asszony! A [Jogi Ügyek Bizottsága] idén május 15‑i és 16‑i ülésén azt javasolta, hogy függesszék fel Jean‑Marie Le Pen hivatalától való megfosztása Parlament általi megállapításának a plenáris üléssel történő közlését. Hangsúlyozni szeretném, hogy a Jogi Ügyek Bizottsága a felfüggesztést csak addig javasolta, amíg J.‑M. Le Pen eljárást indíthat a francia Conseil d'État előtt, illetve adott esetben amíg ez az eljárás le nem zárul. Itt idézem azt a május 17‑i levelet, amelyet Elnök Asszony maga olvasott fel a Parlamentnek.
A Conseil d'État – mint Ön is említette – elutasította e fellebbezést, és erről nekünk megfelelő értesítést is küldött. Következésképpen a Parlamentnek történő bejelentés elhalasztása már nem indokolt, kiváltképp mivel az elsődleges jog, különösen az [1976‑os okmány] 12. cikkének (2) bekezdése alapján a bejelentés kötelező.
Az Elnök Asszony által említett »kegyelmi« kérvény nem változtat a helyzeten, mivel az nem minősül bírósági eljárásnak. Mint a neve is mutatja, itt egy közhatalmi szerv jogi aktusáról van szó, ami nem érinti a francia kormány rendeletét, amelyről a Jogi Ügyek Bizottsága ajánlásának megfelelően a plenáris ülést értesíteni kell.”
28 A bejelentést követően a Parlament elnöke átvette a szót, és kijelentette:
„Mindezekből következően [az 1976‑os okmány] 12. cikkének (2) bekezdése alapján az Európai Parlament tudomásul veszi a francia kormány értesítését, és megállapítja Jean‑Marie Le Pen hivatalától való megfosztását.”
29 Ezt követően az elnök felszólította a fellebbezőt, hogy hagyja el az üléstermet, majd felfüggesztette az ülést, hogy a fellebbező eleget tudjon tenni a felszólításnak.
30 2000. október 27‑i levelében a Parlament elnöke egyrészt tájékoztatta a külügyminisztert, hogy a Parlament „tudomásul vette” J.‑M. Le Pen hivatalától való megfosztását, másrészt felkérte a minisztert, hogy az 1976‑os okmány 12. cikke (1) bekezdésének értelmében közölje vele a megüresedett képviselői helyet betöltő új személy nevét.
31 2000. november 13‑án a külügyminiszter válaszában azt írta, hogy „a Front national európai választási listája alapján Jean‑Marie Le Pen utódja Marie‑France Stirbois”.
32 E körülmények között J.‑M. Le Pen az Elsőfokú Bíróság Hivatalához 2000. november 21‑én benyújtott keresetlevelével a megtámadott aktus megsemmisítése iránti keresetet nyújtott be. A Hivatalnál ugyanazon a napon nyilvántartásba vett külön irattal a fellebbező a megtámadott aktus végrehajtásának felfüggesztését kérte.
33 Az Elsőfokú Bíróság elnöke a T‑353/00. R. sz., Le Pen kontra Parlament ügyben hozott 2001. január 26‑i végzésével (EBHT 2001., II‑125. o.) helyt adott ez utóbbi kérelemnek, és elrendelte „az Európai Parlament elnöke által nyilatkozat formájában tett 2000. október 23‑i határozat [végrehajtásának felfüggesztését] annyiban, amennyiben az a fellebbezőnek az Európai Parlamentben betöltött képviselői hivatalától való megfosztását tudomásul vevő európai parlamenti határozatnak minősül”. Következésképpen J.‑M. Le Pen visszaszerezte parlamenti képviselői státuszát, és elfoglalta helyét a – 2000. október 23‑án elhagyott – ülésteremben.
34 A megtámadott ítéletben azonban az Elsőfokú Bíróság J.‑M. Le Pen keresetét mint elfogadhatatlant elutasította, majd őt az alapeljárásban és az ideiglenes intézkedés iránti eljárásban felmerült saját költségeinek, illetve a Parlament költségeinek viselésére kötelezte.
A megtámadott ítélet
35 Az Elsőfokú Bíróság e megállapítását – amelyet mind a Parlament, mind a Francia Köztársaság, amelynek a Parlament kérelmeinek támogatása végett történő beavatkozását megengedték, támogatott – lényegében arra a körülményre alapozta, hogy a megtámadott aktus egyedi jellege miatt nem képezheti az EK 230. cikk szerinti megsemmisítés iránti kereset tárgyát. Ezzel kapcsolatban az Elsőfokú Bíróság pontosan az alábbiakat állapította meg:
„77. Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 230. cikk alapján megsemmisítés iránti keresettel megtámadható jogi aktusoknak a felperes érdekeit érinteni képes, annak jogi helyzetét jelentős mértékben módosító, kötelező joghatásokat kiváltó intézkedések minősülnek (a 60/81. sz., IBM kontra Bizottság ügy [EBHT 1981., 2639. o.] 9. pontja, valamint a T‑87/96. sz., Assicurazioni Generali és Unicredito kontra Bizottság ügy [EBHT 1999., II‑203. o.] 37. pontja). A megsemmisítés iránti keresetnek ezért az intézmények által hozott valamennyi, joghatások kiváltására irányuló rendelkezés vonatkozásában, azok jellegétől vagy formájától függetlenül nyitva kell állnia (a 22/70. sz., Bizottság kontra Tanács ügy [EBHT 1971., 263. o.] 42. pontja).
78. Jelen ügyben a megtámadott aktus az Európai Parlament elnökének a 2000. október 23‑i plenáris ülésen tett nyilatkozata, amelynek értelmében »[az 1976‑os okmány] 12. cikkének (2) bekezdése alapján a[…] Parlament tudomásul veszi a francia kormány értesítését, és kimondja [a felperes] hivataltól való megfosztását«.
79. Meg kell tehát vizsgálni, hogy a nyilatkozat a felperes érdekeit érinteni képes, annak jogi helyzetét jelentős mértékben módosító, kötelező joghatásokat vált‑e ki.
80. Ezzel kapcsolatban kiemelendő a nyilatkozat keletkezésének jogi kontextusa.
81. Nem vitatott, hogy jelen ügy tényállásának időpontjában az Európai Parlament képviselőinek egységes választási eljárása még nem került elfogadásra.
82. Következésképpen az 1976‑os okmány 7. cikkének (2) bekezdése alapján az Európai Parlament képviselőinek választási eljárására továbbra is a tagállamok nemzeti szabályai az irányadók.
83. Elsősorban tehát az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének első albekezdéséből következik, hogy a »tagállam hatályos nemzeti rendelkezéseinek« alkalmazása az Európai Parlament valamely képviselői helyének megüresedéséhez vezethet.
84. A Francia Köztársaság az 1976‑os okmány alapján fogadta el az 1977‑es törvényt. A törvény 2. cikke kimondja, hogy az Európai Parlament képviselőinek megválasztására a »Választási Törvény I. részének I. címe és az azt követő fejezetek rendelkezései« az irányadók. Ugyanezen törvény 5. cikke, amely a III. fejezetben A passzív választójog és annak hiányának feltételei, összeférhetetlenség cím alatt található, többek között kimondja, hogy »az [európai parlamenti képviselők] választására a választójogi törvény LO 127–LO 130–1. cikke alkalmazandó«, illetve hogy »a passzív választójog megbízatási időtartam alatt történő elveszítésével a megbízatás megszűnik«, valamint hogy »ezt rendelet állapítja meg«.
85. Az 1976‑os okmány 12. cikkének (2) bekezdése az Európai Parlament képviselői helyeinek megüresedésével kapcsolatban két esetet különböztet meg.
86. E rendelkezés első albekezdésében foglalt első eset arra vonatkozik, amikor az üresedés a »nemzeti rendelkezések« alkalmazásának következménye. Ugyanezen rendelkezés második albekezdésében foglalt második eset »minden más eset«‑re vonatkozik.
87. E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes ezzel kapcsolatos érvei ellenére az első eset semmiképpen nem korlátozódik az 1976‑os okmány 6. cikkében foglalt összeférhetetlenségi esetekre, hanem a passzív választójog elvesztésére is kiterjed. Igaz ugyan, hogy az 1976‑os okmány 6. cikkének (3) bekezdése értelmében a »12. cikk szerint« vissza kell hívni azokat az Európai Parlamenti képviselőket, akikre az »(1) és (2) bekezdés« alkalmazhatóvá válik. Ebből az utalásból még nem következik, hogy az a cikk kizárólag a 6. cikk (1) és (2) bekezdése szerinti összeférhetetlenségi eseteket szabályozza. Mindezen felül kiemelendő, hogy a 12. cikk sehol nem az »összeférhetetlenség« fogalmát, hanem a tágabb jelentéssel bíró »[a képviselői hely] megüresedés[é]t« használja.
88. Az 1976‑os okmány 12. cikkének (2) bekezdésében foglalt első esetben a Parlament szerepe annak »tudomásulvételére« korlátozódik, hogy az érintett személy helye megüresedett. A második esetben, amely például a képviselő lemondására vonatkozik, »az üresedés tényét a [Parlament] állapítja meg, és erről tájékoztatja a tagállamot.«
89. Jelen esetben – mivel a megtámadott aktust az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének első albekezdése alapján hozták meg – az e rendelkezés által előírt »tudomásulvétel« folyamatának terjedelmét kell meghatározni.
90. Ezzel kapcsolatban kiemelendő, hogy a »tudomásulvétel” folyamata nem az érintett személy hivatalától való megfosztására vonatkozik, hanem arra, hogy a nemzeti rendelkezések alkalmazásának eredményeként a képviselő helye megüresedett. Másképpen fogalmazva a Parlament szerepe nem az, hogy »végrehajtsa« a hivataltól való megfosztást, mint ahogy azt a felperes állítja, hanem egyszerűen csak annyi, hogy tudomásul vegye a képviselői hely megüresedésének a nemzeti hatóságok általi kimondását, azaz egy kizárólag az e hatóságok határozatának következtében létrejött, már meglévő joghelyzetet.
91. A Parlament ezzel kapcsolatos ellenőrzési jogköre különösen korlátozott. Tulajdonképpen annak ellenőrzésére szorítkozik, hogy az érintett személy helye valóban megüresedett‑e. A felperes állításával ellentétben nem a Parlament feladata azt ellenőrizni, hogy tiszteletben tartották‑e az alkalmazandó nemzeti jog szerinti eljárást vagy az érintett személy alapvető jogait. Ezzel a jogkörrel ugyanis kizárólag az illetékes nemzeti bíróságok, illetve adott esetben az Emberi Jogok Európai Bírósága rendelkezik. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell továbbá arra, hogy jelen esetben a felperes mind a francia Conseil d'État‑nál, mind az Emberi Jogok Európai Bíróságánál érvényesítette jogait. Kiemelendő továbbá az is, hogy a Parlament sem írásbeli beadványában, sem a meghallgatáson nem állította, hogy olyan széles körű ellenőrzési jogköre volna, mint amilyet a felperes neki tulajdonít.
92. Hozzá kell tenni, hogy a Parlamentnek az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének első albekezdése alapján fennálló, ilyen széles körű ellenőrzési jogköre azt feltételezné, hogy a Parlament vitathatná a nemzeti hatóságok által kimondott hivataltól való megfosztás jogszerűségét, és ha álláspontja szerint szabálytalanság történt, megtagadhatná az üresedés tudomásulvételét. Márpedig a Parlament csak az Eljárási Szabályzat 8. cikkének (9) bekezdésében foglalt esetben tagadhatja meg a képviselői hely üresedésének megállapítását, azt is csak akkor, ha felszólították az üresedés »megállapítására«, valamint ha annak során »tárgyi tévedés« vagy »akarathiba« történt. Paradox helyzet volna, ha a Parlament szélesebb mérlegelési mozgástérrel rendelkezne a képviselői hely nemzeti hatóságok által megállapított üresedésének puszta tudomásulvételekor, mint amikor a képviselői hely üresedését maga állapítja meg.
93. Ezeknek a megállapításoknak nem mond ellent az Eljárási Szabályzat 7. cikke (4) bekezdésének második albekezdése sem. Mint arra a Parlament és a Francia Köztársaság is helyesen rámutatott, ez a rendelkezés »magához a megfosztáshoz [következésképpen a képviselői hely üresedéséhez] vezető eljárásra« vonatkozik. A rendelkezés alapján ugyanis a Parlament elnöke köteles az ügyet az illetékes bizottság elé utalni, ha »a tagállamok illetékes hatóságai olyan eljárást kezdeményeznek, amely egy [európai parlamenti] képviselőnek hivatalától való megfosztásával járhat«. Miután ez az eljárás befejeződött, és az illetékes nemzeti hatóság megállapította az érintett személy képviselői helyének üresedését, az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének első albekezdése alapján a Parlamentnek már csak tudomásul kell vennie az üresedést. Mindenesetre a jogforrások hierarchiájának elve alapján az Eljárási Szabályzat valamely rendelkezése semmilyen esetben sem engedélyezhet eltérést az 1976‑os okmány rendelkezéseitől, és a Parlamentnek nem biztosíthat szélesebb jogkört, mint amivel az az okmány alapján bír.
94. A fenti megállapításokat nem cáfolja az a tény sem, hogy 2000. október 23‑ig a felperes folyamatosan részt vett a Parlament ülésein, és megkapta az intézménytől járó juttatásokat, valamint hogy a francia hatóságok 2000. október 24‑ig folyósították a fizetését. A felek sem vitatják ugyanis, hogy a 2000. március 31‑i rendelet végrehajtható volt. A tény, hogy e rendeletet a Parlament csak a francia hatóságok általi értesítéskor vette tudomásul, illetve hogy ez bizonyos gyakorlati következményekkel járt a felperesre nézve, még nem változtat az 1976‑os okmány 12. cikkének (2) bekezdése alapján az értesítéshez fűződő jogkövetkezményeken.
95. A felperesnek mind az első érve, amely szerint az 1977‑es törvény 5. cikke sérti a Parlament függetlenségét, és elfogadhatatlan mértékben beavatkozik annak működésébe, mind a második érve, amely szerint létezik egy olyan általános elv, amelynek értelmében »a hivataltól való megfosztást az adott parlamenti közgyűlésnek kell kimondania«, megalapozatlan. Mint az a fenti 83. pontban is kifejtésre került, a 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdése első albekezdésének megfogalmazásából ugyanis egyértelműen következik, hogy az Európai Parlament képviselőjének helye a »tagállam hatályos nemzeti rendelkezéseinek« következtében megüresedhet. Mivel a tényállás idején nem létezett egységes választási eljárás, ez a rendelkezés, illetve az alapján az 1977‑es törvény teljes mértékben alkalmazandó volt. A Parlament hatáskörének fejlődésétől függetlenül új hatáskörök – azonos szintű jogszabály általi, kifejezett hatályon kívül helyezés hiányában – nem tekinthetnek el elsődleges jogi rendelkezések, jelen esetben az 1976‑os okmány, alkalmazásától.
96. A felperesnek a közösségi jog elsődlegességére alapított érvelése ugyanezen okokból teljes mértékben irreleváns. Jelen esetben a nemzeti jog és a közösségi jog között nincs sem ellentmondás, sem ellentét.
97. A fenti megállapításokból következik, hogy jelen esetben a 2000. március 31‑i rendelet az az intézkedés, amely a felperes érdekét sérteni képes, kötelező joghatásokat kiváltotta. A megtámadott aktusnak nem volt célja a rendeletétől eltérő saját joghatások kiváltása.
98. Meg kell tehát állapítani azt, hogy a megtámadott aktus nem képezheti az EK 230. cikk szerinti megsemmisítés iránti kereset tárgyát. Ebből következően jelen keresetet mint elfogadhatatlant anélkül kell elutasítani, hogy szükség lenne az elfogadhatóságra vonatkozó többi jogalap és érv érdemi elbírálására.”
A fellebbezés
36 Fellebbezésében J.‑M. Le Pen lényegében azt kéri a Bíróságtól, hogy mivel a megtámadott ítélet keresetét mint elfogadhatatlant elutasította, helyezze azt hatályon kívül, nyilvánítsa a keresetet elfogadhatónak és megalapozottnak, valamint semmisítse meg a megtámadott aktust, vagy ennek hiányában határozathozatalra utalja vissza az ügyet az Elsőfokú Bírósághoz, illetve az eljárási költségek részét nem képező költségeinek megtérítésére ítéljen meg neki 7622,45 eurót, és kötelezze a Parlamentet az eljárás valamennyi költségének viselésére.
37 A Parlament elsődlegesen a fellebbezés elutasítását kéri, mivel az szerinte részben elfogadhatatlan, részben megalapozatlan, valamint azt, hogy a Bíróság a fellebbezőt mindkét eljárás – ideértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárást is – költségeinek viselésére kötelezze, másodsorban pedig az ügy visszautalását az Elsőfokú Bírósághoz.
38 A Francia Köztársaság a Parlamenthez hasonlóan a fellebbezés elutasítását kéri, és azt, hogy a fellebbezőt kötelezzék a költségek viselésére.
A fellebbezés elfogadhatóságáról
39 Mivel a Parlament és a francia kormány beadványaikban arra hivatkoznak, hogy a fellebbezés jelentős részében elfogadhatatlan, hiszen a legtöbb jogalap egyszerűen megismétli az Elsőfokú Bíróság előtt felhozottakat, anélkül hogy pontosan megjelölné a megtámadott ítélet vitatott részeit, vagy a megsemmisítés iránti kérelmet alátámasztó konkrét jogi érveket, emlékeztetni kell arra, hogy az EK 225. cikk, a Bíróság alapokmánya 58. cikkének első bekezdése, valamint a Bíróság eljárási szabályzata 112. cikke (1) bekezdésének c) pontja értelmében a fellebbezésben pontosan meg kell jelölni a megsemmisíteni kért ítélet kifogásolt részeit, valamint a kérelmet konkrétan alátámasztó jogi érveket. Nem tesz eleget ennek a követelménynek az a fellebbezés, amely, anélkül hogy akár egyetlen olyan érvet is tartalmazna, mely a megtámadott ítéletben kifejezetten a téves jogalkalmazást azonosítaná, azoknak a jogalapoknak és érveknek az ismétlésére vagy szó szerinti átvételére szorítkozik, amelyeket már az Elsőfokú Bíróság elé terjesztettek (lásd a C‑352/98. P. sz., Bergaderm és Goupil kontra Bizottság ügyben 2000. július 4‑én hozott ítélet [EBHT 2000., I‑5291. o.] 34. és 35. pontját, valamint a C‑76/01. P. sz., Eurocoton és társai kontra Tanács ügyben 2003. szeptember 30‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑10091. o.] 46. és 47. pontját).
40 Viszont ha a felperes a közösségi jognak az Elsőfokú Bíróság általi értelmezését vagy alkalmazását kifogásolja, az elsőfokú eljárásban megvizsgált jogkérdések a fellebbezés keretében újból vita tárgyát képezhetik. Ugyanis ha a felperes az Elsőfokú Bíróság előtt már felhasznált jogalapokra és érvekre tudná csak alapítani fellebbezését, a fellebbezési eljárás részben értelmét vesztené (lásd különösen a C‑41/00. P. sz., Interporc kontra Bizottság ügyben 2003. március 6‑án hozott ítélet [EBHT 2003., I‑2125. o.] 17. pontját és a C‑448/01. P. sz., Martinez kontra Parlament ügyben 2003. november 11‑én hozott végzés [EBHT 2003., I‑13355. o.] 39. pontját).
41 Márpedig a jelen fellebbezés célja – annak egészét tekintve –, hogy az Elsőfokú Bíróság által az egyes eléterjesztett jogkérdésekre, különösen az 1976‑os okmány és 12. cikke (2) bekezdésének első albekezdésében szereplő „ezt a tényt tudomásul veszi” kifejezés pontos terjedelmére vonatkozóan adott értelmezést vitassa.
42 E körülmények alapján a fellebbezés elfogadható.
A fellebbezés megalapozottságáról
43 Fellebbezésében a fellebbező lényegében az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének Elsőfokú Bíróság általi értelmezését, egészen pontosan a megtámadott ítélet 97. pontjában levont azon következtetést vitatja, amelynek értelmében a megtámadott aktusnak nem volt célja a a 2000. március 31‑i rendeletétől eltérő saját joghatások kiváltása. A fellebbező szerint ez a következtetés azonkívül, hogy ellentmond ugyanezen ítélet 90. és 91. pontjának – amelynek értelmében a Parlament „mindamellett” rendelkezik egyfajta korlátozott ellenőrzési jogkörrel, amennyiben az ő feladata tudomásul venni a képviselői hely nemzeti hatóságok által már megállapított megüresedését –, tévesen határozza meg az 1976‑os okmány 12. cikkének terjedelmét is.
44 Ezzel kapcsolatban a fellebbező – emlékeztetve a Bíróság ítélkezési gyakorlatára, amelynek értelmében egyrészt a jogi aktus tartalma fontosabb, mint annak formája, másrészt pedig figyelembe kell venni kibocsátójának kifejezett akaratát – jelen esetben azt állítja, hogy az őt képviselői megbízatásától megfosztó, jogi helyzetét módosító határozat nem a 2000. március 31‑i rendelet, hanem a megtámadott aktus. Végeredményben ezt az értelmezést erősíti mind az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdése első albekezdésének szövegezése – amely kimondja, hogy a Parlamentnek kötelessége „tudomásul venni” a képviselői hely nemzeti rendelkezések alkalmazása nyomán bekövetkező megüresedését –, mind a Jogi Ügyek Bizottságának és a Parlament elnökének a hozzállása, illetve az a körülmény, hogy a fellebbezző 2000. október 23‑ig folyamatosan részt vett a Parlament ülésein, megkapta az intézménytől járó juttatásokat, és a francia hatóságok eddig az időpontig folyósították a fizetését.
45 Az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdése terjedelmének vizsgálata előtt a fellebbező azon érvét kell egyből elutasítani, amelynek értelmében a megtámadott ítélet indokolása, egészen pontosan 91. és 97. pontja között ellentmondás van. Amint azt a francia kormány írásbeli észrevételeiben is kifejtette, azonkívül ugyanis, hogy a „mindamellett” kifejezés egyáltalán nem szerepel ezekben a pontokban, a fellebbező által szövegkörnyezetéből kiragadott és csak részben idézett 91. pontból szükségszerűen következik a megtámadott ítélet 97. pontjában szereplő megállapítás. Tehát éppen amiatt, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 91. pontjában azt állapította meg, hogy a Parlament ellenőrzési jogköre különösen korlátozott, és lényegében csak a képviselői hely tényleges megüresedésének ellenőrzésére korlátozódik, anélkül hogy ellenőrizhetné, tiszteletben tartották‑e az alkalmazandó nemzeti jogban előírt eljárást vagy az érdekelt alapvető jogait, vonhatja le azt a következtetést ugyanezen ítélet 97. pontjában, hogy a megtámadott aktus nem váltott ki a 2000. március 31‑i rendeletétől eltérő saját joghatásokat.
46 A fellebbező fő érvét illetően – nevezetesen, hogy az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdésének terjedelme tévesen került meghatározásra, és hogy az Elsőfokú Bíróság tévesen ítélte meg a megtámadott aktus tényleges jogi jellegét, amely egyedül is módosítaná jogi helyzetét – el kell fogadni azon érv megalapozottságát, amely szerint annak eldöntésekor, hogy valamely jogi aktust az EK 230. cikk alapján meg lehet‑e támadni, a jogi aktus tényleges tartalma és kibocsátójának szándéka az irányadó. Az állandó ítélkezési gyakorlat értelmében ugyanis a jogi aktus vagy döntés formája fő szabály szerint lényegtelen abból a szempontból, hogy az adott jogi aktus vagy intézkedés ellen lehet‑e megsemmisítés iránti keresetet indítani (lásd különösen a fent hivatkozott Bizottság kontra Tanács ügyben hozott ítélet 42. pontját, illetve az IBM kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 9. pontját).
47 Még ha ebből a szempontból nem is zárható ki, hogy írásbeli közlemény vagy akár egy egyszerű szóbeli nyilatkozat az EK 230. cikk alapján a Bíróság vizsgálatának tárgyát képezze, ez a lehetőség nem járhat a parlamenti képviselők választására vonatkozó szabályok és eljárások figyelmen kívül hagyásával.
48 Ezzel kapcsolatban tehát – mint azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 81. és 82. pontjában helyesen kifejtette – a jogvita tényállásának időpontjában az Európai Parlament képviselőinek egységes választási eljárása még nem került elfogadásra, ezért erre az eljárásra az 1976‑os okmány 7. cikkének (2) bekezdése alapján a tagállamok nemzeti rendelkezései voltak az irányadók.
49 Amennyiben az 1977‑es törvény 5. cikke értelmében a passzív választójog elvesztése a parlamenti képviselői hivataltól való, rendelettel megállapított megfosztással jár, e körülmények között a Parlament nem tehetett mást, mint hogy haladéktalanul tudomásul veszi a nemzeti hatóságok által korábban tett, a fellebbező képviselői helyének üresedésére vonatkozó megállapítást, amely – mint azt az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 90. pontjában helyesen megállapította – kizárólag az e hatóságok határozatával létrejött, már meglévő joghelyzetre vonatkozik. A fellebbező által jelen fellebbezés keretében előadott egyetlen érv sem vonja kétségbe ez utóbbi megállapítást.
50 Elsőként a fellebbezőnek az 1976‑os okmány 12. cikke (2) bekezdése első albekezdésének szövegezésére vonatkozó érvét illetően – amely kimondja, hogy a Parlament kötelessége „tudomásul venni” a képviselői helynek valamely tagállam nemzeti rendelkezései alkalmazása alapján történő megüresedését – e rendelkezés, ahelyett hogy a fellebbező állítását igazolná, éppen ellenkezőleg azt teszi egyértelművé, hogy a Parlamentnek e kérdésben semmiféle mérlegelési mozgástere sincs. E konkrét esetben ugyanis – mint azt a megtámadott ítélet 88. pontjában az Elsőfokú Bíróság helyesen megállapította – a Parlament szerepe nem az, hogy megállapítsa a képviselői hely megüresedését, hanem hogy a képviselői hely megüresedésének a nemzeti hatóságok által tett megállapítását egyszerűen tudomásul vegye, míg különösen a képviselő lemondásával vagy halálával kapcsolatos esetekben a Parlament szerepe aktívabb, mivel ekkor ő maga állapítja meg a képviselői hely megüresedését, és tájékoztatja arról az érintett tagállamot.
51 Összességében ezt az értelmezést erősíti az 1976‑os okmány egyéb rendelkezéseinek, köztük 11. cikkének szövegezése is, illetve a Parlament eljárási szabályzata 7. cikkének (1) bekezdése. E két, a parlamenti képviselők mandátumvizsgálatával kapcsolatos cikk ugyanis a Parlamentre ruházza azt a hatáskört, hogy döntsön újonnan megválasztott tagjai képviselői megbízatásának érvényességéről, illetve az 1976‑os okmány rendelkezései alapján felmerülő minden vitás esetben, „kivéve azokat, amelyek az ezen okmányban említett nemzeti szabályokból erednek” (az 1976‑os okmány 11. cikke), és „kivéve azokat [a vitás eseteket], amelyek nemzeti választási törvényeken alapulnak” (az eljárási szabályzat 7. cikkének (1) bekezdése). Ezeket a szabályokat, amelyeket az 1976‑os okmány 12. cikkének a 2002. június 25‑i és 2002. szeptember 23‑i 2002/772/EK, Euratom tanácsi határozattal (HL L 283., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 1. fejezet, 4. kötet, 137. o.) módosított, illetve a Parlament eljárási szabályzata 3. cikke (1) bekezdésének jelenleg hatályos változata (HL 2005. L 44., 1. o.) is változtatás nélkül vett át, a közösségi jog jelenlegi állapotában megerősítik a Parlament hatáskörének teljes hiányát a képviselői hely nemzeti szabályok alkalmazásából eredő megüresedése vonatkozásában.
52 A fellebbező ezen értelmezés vitatása céljából hiába hivatkozik ezt követően arra, hogy a megtámadott aktus kibocsátójának az aktus elfogadásakor kinyilvánított szándéka a fontos, és érvel azzal, hogy a Jogi Ügyek Bizottsága és a Parlament elnöke „mindig is létezőnek” tekintette azt az elvet, hogy egyedül a fellebbező képviselői hivatalától való megfosztásának tudomásulvétele változtatja meg a fellebbező státuszát. Azonkívül ugyanis, hogy ez az érvelés olyan kérdésre vonatkozik, amely fő szabály szerint a fellebbezés során a Bíróság vizsgálati hatáskörén kívül esik, a keresetlevélhez mellékelt több dokumentumból is az következik, hogy az említett bizottság és a Parlament elnökének véleménye szerint őket köti e megfosztásnak a francia hatóságok általi megállapítása.
53 Ez a helyzet különösen a Jogi Ügyek Bizottságának 2000. május 15‑i rendkívüli üléséről készült jegyzőkönyv esetében – amely szerint a bizottság elnöke kifejtette e bizottság tagjainak, hogy a Parlament határozatának „a tudomásulvétel vagy a tudomásulvétel megtagadásának formalitására” kell korlátozódnia –, és a Parlament elnökének két nappal később küldött levél esetében is, amelyben az említett bizottság elnöke egyértelműen a 2000. március 31‑i rendelet „végrehajtható” jellegét emelte ki. Ez a két tény – amelyekhez hozzá kell még tenni azt a Parlament elnöke által a francia hatóságoknak küldött 2000. június 9‑i levelet is, amelyben a Parlament elnöke a képviselői hivatalától való, az említett rendeletből eredő megfosztás „véglegességére” hivatkozik – a megtámadott ítélet 23., 24. és 29. pontjában egyaránt figyelembevételre került. Márpedig jelen fellebbezés keretében az Elsőfokú Bíróság által e három pontban tett megállapítás egyike sem került vitatásra.
54 Végül a fellebbező által felhozott azon körülményt illetően, hogy 2000. október 23‑ig részt vehetett a Parlament ülésein, illetve addig az időpontig megkapta az intézménytől járó juttatásokat és a francia hatóságok által folyósított fizetését – amely a fellebbező szerint azt bizonyítja, hogy csak a megtámadott aktus változtatott jogi helyzetén, tehát csak az képezheti az EK 230. cikk szerinti kereset tárgyát –, meg kell jegyezni, hogy – mint azt az Elsőfokú Bíróság helyesen megállapította – ezek olyan gyakorlati következmények voltak, amelyek abból a késedelemből eredtek, amellyel a Parlament tudomásul vette a francia hatóságok által hozott és a Parlamentnek megküldött 2000. március 31‑i rendeletet. Ugyanis egyedül ez a rendelet módosította a fellebbező jogi helyzetét, mivel ez állapította meg a fellebbező hivatalától való megfosztását.
55 A fellebbező álláspontjának alátámasztására további két kiegészítő érvet hoz fel, amelynek értelmében a megtámadott aktus megtámadható. Az első érv szerint az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 91. pontjában kifejezetten azt állapította meg, hogy jogai érvényesítésére a felperes a Conseil d'État‑hoz, illetve az Emberi Jogok Európai Bíróságához fordult, ami azt bizonyítja, hogy létezik egy megtámadható aktus, mivel a Parlament végül megvizsgálta a ténybeli és jogi elemeket. A második érv szerint nincs relevanciája – az említett ítélet 97. pontjának alapját képező – megerősítő aktus koncepciójának, ugyanis a 91. pontban említett kereset éppen a 2000. március 31‑i rendelet elfogadása és a fellebbező képviselői hivatalától való megfosztásának Parlament általi tudomásulvétele közötti időszakban felmerült új jogi elemnek minősül.
56 Ezzel kapcsolatban elegendő azt megállapítani, hogy a megtámadott ítélet nyilvánvalóan téves értelmezésén alapul az az érvelés, amely szerint a Parlament megvizsgálta a ténybeli és jogi elemeket, mivel – mint az jelen ítélet 45. pontjában már kifejtésre került – az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 91. pontjában éppen azt állapította meg, hogy nem a Parlament – hanem az illetékes nemzeti bíróságok, illetve adott esetben az Emberi Jogok Európai Bírósága – feladata ellenőrizni, hogy tiszteletben tartották‑e az alkalmazandó nemzeti jog szerinti eljárást vagy az érintett személy alapvető jogait. A fellebbező által a Conseil d'État‑hoz vagy az Emberi Jogok Európai Bíróságához benyújtott kereset megemlítése egyáltalán nem jelenti a Parlamentnek bármilyen mérlegelési jogköre meglétének megerősítését, hanem további bizonyítéka a Parlament e jogköre hiányának, illetve a fellebbező állításával szemben annak, hogy a fellebbező ténylegesen élhetett jogorvoslati jogaival.
57 Semmilyen alapja nincs a fellebbező azon állításának, hogy az Elsőfokú Bíróság a megtámadott ítélet 97. pontjában közvetetten alkalmazta volna a megerősítő határozat koncepcióját. Mint azt a főtanácsnok indítványának 63. pontjában is kifejtette, azonkívül, hogy az említett 97. pontban semmi nem utal arra, hogy az Elsőfokú Bíróság hivatkozott volna erre a koncepcióra, a megtámadott ítélet indokolásának összessége éppen ellenkezőleg azt mutatja, hogy a 2000. március 31‑i rendelet és a megtámadott aktus jellegét és tárgyát tekintve is eltér.
58 A fenti észrevételekre tekintettel meg kell tehát állapítani, hogy az Elsőfokú Bíróság nem tévedett a jogban, amikor J.‑M. Le Pen keresetét mint elfogadhatatlant elutasította.
59 Következésképpen a fellebbezést – a fellebbező által a megtámadott aktus külső és belső jogellenességére vonatkozó jogalapok vizsgálata nélkül – el kell utasítani.
A költségekről
60 Az eljárási szabályzatnak a fellebbezési eljárásra vonatkozó 118. cikke értelmében ugyanezen eljárási szabályzat 69. cikke 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a fellebbező pervesztes lett, a Parlament kérelmének megfelelően kötelezni kell jelen eljárás költségeinek, valamint az ideiglenes intézkedés iránti eljárás jelen ítélet 2. pontjában említett költségeinek viselésére. Ugyanezen cikk 4. §‑ának első albekezdése értelmében a Francia Köztársaság – mint beavatkozó – maga viseli költségeit.
A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:
1) A fellebbezést elutasítja.
2) J.‑M. Le Pent kötelezi jelen eljárás költségeinek viselésére, beleértve az ideiglenes intézkedés iránti eljárás költségeit is.
3) A Francia Köztársaság maga viseli saját költségeit.
Aláírások
* Az eljárás nyelve: francia.