Ez azért volt szükséges, hogy -jéig új lendületet adjon az európai integrációnak, és megvalósítsa a belső piacot (olyan belső határok nélküli térség, amelyben biztosított az áruk, a személyek, a szolgáltatások és a tőke szabad mozgása).
Az EEO módosította az európai intézmények működésére vonatkozó szabályokat, továbbá számos politikai területen kibővítette az akkori Európai Közösség hatásköreit.
Az új közösségi hatáskörök létrehozásával és az intézményi reformokkal megnyitotta az utat a további politikai integráció és a gazdasági és monetáris unió előtt, amelyeket később az Európai Unióról szóló Szerződés (a Maastrichti Szerződés) juttatott érvényre.
FŐBB PONTOK
Célkitűzések
Az Egységes Európai Okmány aláírásával záruló kormányközi tárgyalásoknak kettős célja volt:
az Európai Gazdasági Közösség és az Európai Atomenergia-közösség felelősségi körének a kiterjesztése.
Felépítés
Az EEO egy preambulumból és négy címből áll, valamint tartalmazza a konferencián elfogadott nyilatkozatokat.
A preambulum a Szerződés főbb céljait ismerteti, és hangot ad az aláíró felek azon szándékának, hogy a közöttük lévő kapcsolatok egészét egy Európai Unió létrehozása céljából átalakítják. A preambulum ezenfelül kimondja, hogy az Okmány egységes jellegű, amely összefogja a külpolitika terén folytatott együttműködésre, valamint az Európai Közösségekre vonatkozó közös szabályokat. Végül rávilágít a Szerződések felülvizsgálatának két céljára, vagyis hogy „a közös politikák kiterjesztésével és új célok követésével javítsák a gazdasági és társadalmi helyzetet”, és biztosítsák „a Közösségek zavartalanabb működését”.
Az I. cím a politikai együttműködésre és az Európai Közösségekre egyaránt vonatkozó közös szabályokat tartalmazza.
A II. cím az Európai Közösségeket létrehozó szerződések módosítására irányul.
A III. cím a külpolitika terén történő európai együttműködésre vonatkozik.
A IV. cím az általános és záró szabályokat foglalja magában.
Intézményi változások
Az egységes piacnak 1993-ig történő létrehozása érdekében az EEO több olyan esetet vezetett be, ahol a Tanácsegyhangúság helyett minősített többséggel hozhat határozatokat. Ez leegyszerűsítette a döntéshozatalt, és azt jelentette, hogy az egyhangú megállapodások elérésével járó gyakori késések elkerülhetők lehettek a tizenkét akkori tagállam között. A belső piac létrehozását célzó törvények esetében – az adózással, a személyek szabad mozgásával, valamint a munkavállalók jogaival és érdekeivel kapcsolatos intézkedések kivételével – többé nem volt szükség egyhangú döntéshozatalra.
Az Okmány megerősítette a Parlament jogköreit azáltal, hogy a bővítési és társulási megállapodások megkötésekor követelményként előírta a Parlament általi egyetértést. Az EEO bevezette az együttműködési eljárást, amely megerősítette a Parlament intézményi párbeszédben játszott szerepét, a korlátozott számú jogalap alapján benyújtott jogszabályjavaslatokat illetően lehetőséget adott a második olvasatra – ezáltal előkészítve a Parlament jövőbeni (Tanács melletti) társjogalkotó szerepét.
Az EEO tisztázott a végrehajtási hatáskörökkel kapcsolatos néhány szabályt. A 10. cikk – általános szabályként – lehetővé tette a Tanács számára, hogy az általa megállapított szabályok esetében végrehajtási hatáskörökkel ruházza fel a Bizottságot. A Tanács kizárólag meghatározott esetekben tarthatta fenn a végrehajtási hatáskör gyakorlásának jogát. Az Egységes Európai Okmány továbbá megteremtette az Elsőfokú Bíróság – mai nevén Törvényszék – létrehozásához szükséges feltételeket.
Szakpolitikai területek
Az EEO keretében a szerződések által felölelt négy meglévő szakpolitikai területen a minősített többségi szavazás vált az új fő normává:
gazdasági és társadalmi kohézió – a belső piac megvalósítása hatásainak ellensúlyozása érdekében a kevésbé fejlett régiókban;
szociálpolitika – a politika két új aspektusa, mégpedig a munkahelyi egészségvédelem és biztonság, illetve a szakszervezetek és a munkáltatók közötti szociális párbeszéd;
környezet – a szubszidiaritás elvének bevezetése (azaz európai szinten csak akkor tesznek intézkedéseket, ha azok a nemzeti szintű intézkedéseknél hatékonyabbak); valamint
közös külpolitika – a Tanácsnak a kezdeményezésért és a tagállamok álláspontjainak összehangolásáért felelős elnökségével.