–

a Gräfendorfer Geflügel‑ und Tiefkühlfeinkost Produktions GmbH képviseletében M. Niestedt és K. Göcke Rechtsanwälte,

–

a F. Reyher Nchfg. GmbH & Co. KG vertr. d. d. Komplementärin Verwaltungsgesellschaft F. Reyher Nchfg. mbH képviseletében S. Pohl és J. Sparr Rechtsanwälte,

–

a Flexi Montagetechnik GmbH & Co. KG képviseletében H. Bleier Rechtsanwalt,

–

a holland kormány képviseletében kezdetben K. Bulterman, L. Noort és J. M. Hoogveld, később K. Bulterman és M. Hoogveld, meghatalmazotti minőségben,

–

az Európai Bizottság képviseletében R. Pethke és M. Salyková, meghatalmazotti minőségben,

1

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelmek a tagállamok által az uniós jog megsértésével beszedett pénzösszegek visszafizetésére, valamint a megfelelő kamatok kifizetésére vonatkozó uniós jogelvek értelmezésére vonatkoznak.

2

E kérelmeket három olyan jogvita keretében terjesztették elő, amelyek közül az első a Gräfendorfer Geflügel‑und Tiefkühlfeinkost Produktions GmbH (a továbbiakban: Gräfendorfer) és a Hauptzollamt Hamburg (hamburgi fővámhivatal, Németország), a második az F. Reyher Nchfg. GmbH & Co. KG vertr. d. d. Komplementärin Verwaltungsgesellschaft F. Reyher Nchfg. mbH (a továbbiakban: Reyher) és e fővámhivatal, a harmadik pedig a Flexi Montagetechnik GmbH & Co. KG (a továbbiakban: Flexi Montagetechnik) és a Hauptzollamt Kiel (kieli fővámhivatal, Németország) között egyrészt az e különböző társaságok által e két fővámhivatalnak különböző címeken fizetett pénzösszegek visszatérítésére, másrészt pedig az ezeknek megfelelő kamatok kifizetésére irányuló kérelmek tárgyában vannak folyamatban.

3

A Közösségi Vámkódex létrehozásáról szóló, 1992. október 12‑i 2913/92/EGK tanácsi rendeletet (HL 1992. L 302., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 2. fejezet, 4. kötet, 307. o.; a továbbiakban: Közösségi Vámkódex) hatályon kívül helyezte az Uniós Vámkódex létrehozásáról szóló, 2013. október 9‑i 952/2013/EU európai parlamenti és tanácsi rendelet (HL 2013. L 269., 1. o.; helyesbítések: HL 2013. L 287., 90. o.; HL 2016. L 267., 2. o.; HL 2018. L 173., 35. o.; a továbbiakban: Uniós Vámkódex), és annak helyébe lépett.

4

A Közösségi Vámkódex 236. cikkének (1) bekezdése a következőket írta elő:

„A behozatali vagy kiviteli vámokat vissza kell fizetni, amennyiben megállapításra kerül, hogy megfizetésükkor e vámösszegek nem jogszabály szerintiek voltak

[…]”

5

E kódex 241. cikke többek között a következőket mondta ki:

„A behozatali vagy kiviteli vámok összegének vagy e vámok fizetésekor beszedett hitelkamatnak vagy késedelmi kamatnak vámhatóság részéről történő visszafizetése nem jár azzal, hogy a vámhatóság kamatot fizetne. Kamatot kell azonban fizetni:

6

Az Uniós Vámkódex „Általános rendelkezések” című 116. cikkének szövege a következő:

„(1)   Az ebben a szakaszban megállapított feltételekre is figyelemmel, a behozatali vagy kiviteli vám összegét a következő okok bármelyike esetén vissza kell fizetni vagy el kell engedni:

[…]

[…]

(6)   A visszafizetés nem keletkeztet kamatfizetést az érintett vámhatóságok részéről.

Kamatot kell fizetni azonban, ha a visszafizetés megadására vonatkozó határozatot nem hajtják végre a határozat meghozatalának napjától számított három hónapon belül, kivéve, ha a határidő betartásának elmulasztása a vámhatóságokon kívül álló okokból történt.

Ilyen esetekben a kamat a három hónapos időszak lejárati napjától a visszafizetés napjáig fizetendő. […]

[…]”

7

A mezőgazdasági termékek után járó export‑visszatérítési rendszer alkalmazása közös részletes szabályainak megállapításáról szóló [helyesen: a mezőgazdasági termékek után járó export‑visszatérítések rendszerének alkalmazására vonatkozó közös részletes szabályok megállapításáról szóló], 1999. április 15‑i 800/1999/EK bizottsági rendeletet (HL 1999. L 102., 11. o.; magyar nyelvű különkiadás 3. fejezet, 25. kötet, 129. o.), amelyre a kérdést előterjesztő bíróság hivatkozik, hatályon kívül helyezte a mezőgazdasági termékek után járó export‑visszatérítési rendszer alkalmazása közös részletes szabályainak megállapításáról szóló, 2009. július 7‑i 612/2009/EK bizottsági rendelet (HL 2009. L 186., 1. o.), és annak helyébe lépett.

8

A 800/1999 rendelet 51. cikkének (1) bekezdése többek között a következőket mondta ki:

„Amennyiben megállapításra kerül, hogy export‑visszatérítés kifizetésekor valamely exportőr a jogosultságot meghaladóan igényelt visszatérítést, a szóban forgó kivitel után járó visszatérítés a tényleges exportált termékekre járó összeg lesz, amelyet csökkenteni kell a következőkkel [helyesen: Amennyiben megállapításra kerül, hogy az exportőr az export‑visszatérítés igénylése során az őt megilletőnél nagyobb összegű visszatérítést kért, a szóban forgó kivitel után járó visszatérítés a ténylegesen megvalósult export után járó összeg lesz, amelyet az alábbi összegekkel kell csökkenteni]:

[…]”

9

A 612/2009 rendelet 48. cikkének (1) bekezdése átveszi a 800/1999 rendelet 51. cikkének (1) bekezdésében korábban szereplő rendelkezéseket.

10

Az Abgabenordnung (az adózás rendjéről szóló törvény) (BGBl. 2002 I, 3866. o.) alapeljárásra alkalmazandó változatának (a továbbiakban: az adózás rendjéről szóló törvény) „Hatály” című 1. §‑a a következőket mondja ki:

„(1)   A jelen törvény alkalmazandó a szövetségi jog vagy az Európai Unió joga által szabályozott minden adóra – beleértve az adókedvezményeket is –, amennyiben azokat szövetségi adóhatóságok vagy tartományi adóhatóságok kezelik. A jelen törvény csak az Európai Unió jogára is figyelemmel alkalmazható.

[…]

(3)   A járulékos adóügyi szolgáltatásokra a jelen törvény rendelkezései az Európai Unió jogára is figyelemmel megfelelően alkalmazandók. […]”

11

E törvénynek az „Adók, járulékos adóügyi szolgáltatások” című 3. §‑a többek között a következőket írja elő:

„(1)   Az adók olyan pénzszolgáltatások, amelyek nem valamely különös szolgáltatás ellenszolgáltatásának minősülnek, és amelyeket valamely közjogi szervezet bevételek elérése érdekében a jogszabályban meghatározott, fizetési kötelezettséget keletkeztető feltételeknek megfelelő valamennyi jogalanyra kivet; […].

[…]

(3)   Az Uniós Vámkódex 5. cikkének 20. és 21. pontja szerinti behozatali és kiviteli vámok a jelen törvény értelmében vett adók. […]

(4)   A járulékos adóügyi szolgáltatások a következők:

[…]

[…]

[…]”

12

Az említett törvénynek „Az adójogviszonyból eredő igények” című 37. §‑a értelmében:

„(1)   Az adójogviszonyból eredő igény az adó iránti igény, az adókedvezmény iránti igény, […] a járulékos adóügyi szolgáltatás iránti igény, a (2) bekezdés szerinti visszatérítés iránti igény, valamint az egyes adójogszabályokban szabályozott adóvisszatérítés iránti igények.

(2)   Az adó, adókedvezmény, […] vagy járulékos adóügyi szolgáltatás jogalap nélküli megfizetése vagy visszafizetése esetén azt, akinek a nevében a kifizetésre sor került, a kifizetés kedvezményezettjével szemben a megfizetett vagy visszafizetett összeg visszafizetése iránti igény illeti meg. […]”

13

Ugyanezen törvény „Alapelv” című 233. §‑a szerint:

„Az adójogviszonyból eredő igények (37. §) után csak törvény által meghatározott esetekben fizetendő kamat. […]”

14

Az adózás rendjéről szóló törvénynek „A visszafizetendő összegek után fizetendő perkamatok” című 236. §‑a a következőképpen szól:

„(1)   Jogerős bírósági határozattal vagy ilyen határozat alapján történő adócsökkentés vagy adókedvezmény‑nyújtás esetén a visszafizetendő vagy megtérítendő összeg után a (3) bekezdésre is figyelemmel a perfüggőség napjától a kifizetés napjáig terjedő időszakra kamatot kell fizetni. Ha a visszafizetendő összeget csak a perfüggőséget követően fizették ki, a kamatok a fizetés napjától esedékesek.

[…]”

15

A 2017. november 7‑i Gesetz zur Durchführung der gemeinsamen Marktorganisationen und der Direktzahlungen (Marktorganisationsgesetz) (a közös piacszervezések és a közvetlen kifizetések végrehajtásáról szóló törvény; BGBl. I, 3746. o.) a C‑415/20. sz. ügyben az alapeljárásra alkalmazandó változatának (a továbbiakban: a közös piacszervezések és a közvetlen kifizetések végrehajtásáról szóló törvény) „Kedvezmények” című 6. §‑a a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A Bundesministerium für Ernährung und Landwirtschaft [(Szövetségi Élelmezésügyi és Mezőgazdasági Minisztérium, Németország)] felhatalmazást kap, hogy […] olyan rendeletek útján, amelyekhez nem szükséges a Bundesrat [(szövetségi tanács, Németország)] jóváhagyása, amennyiben a következők végrehajtásához szükséges:

[…]

eljárási rendelkezéseket, valamint ezen előnyök feltételeit és összegét meghatározó rendelkezéseket fogadjon el, amennyiben azokat meghatározták, azok meghatározhatók vagy körülhatárolhatók […]

[…]”

16

E törvény „Kamatok” című 14. §‑a a következőket mondja ki:

„(1)   A kedvezmények visszafizetése vagy bármely más kötelezettség megsértése esetén fizetendő összegeket az esedékességük napjától számítva az alapkamatot öt százalékponttal meghaladó mértékű kamat terheli. […]

(2)   A kedvezmények vagy a beavatkozás jogcímén fizetendő összegeket [az adózás rendjéről szóló törvény] 236., 238. és 239. §‑ának megfelelően a perfüggőség napjától kezdve kamat terheli. Egyéb esetben azok után nem fizetendő kamat.”

17

A Gräfendorfer egy Németországban letelepedett társaság, amely bontott baromfit exportál harmadik országokba.

18

A hamburgi fővámhivatal azzal az indokkal tagadta meg, hogy export‑visszatérítést nyújtson számára az általa 2012 januárja és júniusa között harmadik országokba exportált bontott baromfi után, hogy azok nem tekinthetők a mezőgazdasági termékek után járó export‑visszatérítésekre vonatkozó uniós szabályozás értelmében véve „megbízható és kifogástalan kereskedelmi minőségűnek”, mivel egyrészt azokat nem kopasztották meg teljesen, másrészt pedig túl sok belsőséggel rendelkeztek. Pénzbírságot is kiszabott vele szemben azzal az indokkal, hogy az őt megilletőnél nagyobb összegű export‑visszatérítést igényelt. A Gräfendorfer fellebbezést nyújtott be e megtagadással, illetve e pénzbírsággal szemben.

19

A Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság, Németország) a Gräfendorferentől eltérő két másik társaság által indított bírósági keresetek keretében később megállapította, hogy a 2011. november 24‑iGebr. Stolle és Doux Geflügel ítélet (C‑323/10–C‑326/10, EU:C:2011:774) fényében a kisszámú toll és bizonyos számú belsőség jelenlétét olyannak kell tekinteni, mint amellyel nem ellentétes az ezen árukra vonatkozó export‑visszatérítések nyújtása.

20

Ezen ítéletre tekintettel a hamburgi fővámhivatal úgy határozott, hogy a Gräfendorfer részére megadja az általa kért export‑visszatérítéseket, és visszatéríti számára a vele szemben kiszabott pénzbírságot.

21

2015. április 16‑i levelében a Gräfendorfer e fővámhivataltól mind ezen export‑visszatérítések után, mind pedig e pénzbírság után kamatok megfizetését kérte azon teljes időszak tekintetében, amely során jogellenesen megfosztották attól a lehetőségtől, hogy rendelkezzen a megfelelő pénzösszegek felett. Az említett fővámhivatal elutasította e kérelmet, majd a Gräfendorfer által e kérelem elutasításával szemben benyújtott fellebbezést.

22

2018. május 23‑án a Gräfendorfer keresetet indított a kérdést előterjesztő bíróságnál, amelynek alátámasztása érdekében lényegében azzal érvelt, hogy az uniós jog minden olyan jogalanynak, akitől a nemzeti hatóság e jogot megsértve valamely pénzösszeg kifizetését megtagadja, vagy valamely pénzösszeg megfizetését követeli, biztosítja a jogot, hogy – e pénzösszeg kifizetését vagy visszafizetését kiegészítve – számára azon teljes időszak után kamatokat fizessenek, amely alatt az említett pénzösszeg nem állt rendelkezésre.

23

Előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) először is kifejti, hogy az uniós jognak vagy a belső jognak az alapeljárásban alkalmazandó egyetlen rendelkezése sem teszi lehetővé azt, hogy a Gräfendorfer által benyújtott, kamatfizetés iránti kérelemnek helyt adjanak, és hogy a jogvita e vonatkozásának a kimenetele ennélfogva attól függ, hogy e kérelem vizsgálható‑e azon elvek alapján, amelyeket a Bíróság azon pénzeszközöknek a nemzeti hatóságok általi visszafizetésére vonatkozó ítélkezési gyakorlatában alakított ki, amelyeknek a megfizetését a jogalanyoktól az uniós jog megsértésével követelték meg.

24

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy ezen ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az uniós jog biztosítja a jogalanyok számára azt a jogot, hogy az illetékes nemzeti hatóságoktól ne csak az általuk az uniós jog megsértésével fizetett valamennyi adó, díj, járulék vagy vám visszatérítését követeljék, hanem az ezen adó, e díj, e járulék vagy e vám összegének a rendelkezésre nem állása miatti veszteség kamat fizetése formájában való kompenzálását is azon teljes időtartam tekintetében, amely alatt ezen összeg nem állt rendelkezésre (2012. július 19‑iLittlewoods Retail és társai ítélet, C‑591/10, EU:C:2012:478; 2012. szeptember 27‑iZuckerfabrik Jülich és társai ítélet, C‑113/10, C‑147/10 és C‑234/10, EU:C:2012:591; 2013. április 18‑iIrimie ítélet, C‑565/11, EU:C:2013:250). Mindemellett e bíróság megállapítja, hogy az alapügyben szóban forgó pénzösszegek egyike esetében nem adóról, illetékről, járulékról vagy vámról, hanem pénzbírságról van szó (2002. július 11‑iKäserei Champignon Hofmeister ítélet, C‑210/00, EU:C:2002:440).

25

Az említett bíróság szerint észszerű kétség merülhet fel azzal a kérdéssel kapcsolatban, hogy az ilyen pénzbírságot úgy kell‑e tekinteni, mint amelyet az uniós jog említett ítélkezési gyakorlat értelmében vett megsértésével fizettek ki. Az ennek megfelelő összeg érintett nemzeti hatóság általi visszatérítésére ugyanis nem azt követően került sor, hogy valamely nemzeti bíróság megsemmisítette, vagy a Bíróság érvénytelenítette a belső jog, illetve az uniós jog olyan aktusát vagy aktusait, amely vagy amelyek alapján e pénzbírságot kiszabták, hanem egy olyan ítéletet követően, amelyben a Bíróság előzetes döntéshozatali eljárás keretében oly módon értelmezte az uniós jogot, amely nem felelt meg az ezen utóbbi hatóság által korábban adott értelmezésnek, és amely alapján az az említett pénzbírságot kiszabta. A kérdést előterjesztő bíróság következésképpen azon a véleményen van, hogy ezzel kapcsolatban kérdést kell intézni a Bírósághoz, miközben kijelenti, hogy hajlik annak megállapítására, hogy amennyiben valamely nemzeti hatóság az uniós jog téves értelmezésére támaszkodva pénzbírságot szab ki egy jogalannyal szemben, e pénzbírságot úgy kell tekinteni, mint amelyet e jog megsértésével szabtak ki, következésképpen a megfelelő összeg visszafizetése esetén olyan kamatot kell fizetni, amely lefedi azt a teljes időszakot, amely alatt ezen összeg nem állt e jogalany rendelkezésére.

26

Harmadszor, a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) rámutat arra, hogy olyan uniós jogi rendelkezés hiányában, amely pontosítaná az export‑visszatérítések késedelmes kifizetése és az alapügyben szóban forgóhoz hasonló pénzbírság visszafizetése esetén történő kamatfizetés részletes szabályait, e kérdést úgy kell tekinteni, hogy az az egyes tagállamok belső jogának hatálya alá tartozik. Márpedig a német jog nem teszi általános elvvé a kamatok fizetését, hanem azt kizárólag olyan pontosan meghatározott esetekre írja elő, amelyek közé az alapügy nem tartozik. A német jogban foglalt rendelkezések, különösen a közös piacszervezések és a közvetlen kifizetések végrehajtásáról szóló törvény rendelkezései ugyanis kimondják egyrészt, hogy a jogalany jogosult az export‑visszatérítések után kamatfizetésre, amennyiben bírósági keresetet indított azon határozattal szemben, amelyben az illetékes nemzeti hatóság jogellenesen tagadta meg e visszatérítések nyújtását, nem jogosult azonban arra abban az esetben, ha e jogalany arra szorítkozott, hogy az ilyen határozattal szemben – a Gräfendorferhez hasonlóan – fellebbezést nyújt be. Indokolatlan pénzbírság visszafizetése esetén sem írnak elő kamatokat. Másrészt és mindenesetre még abban az esetben is, ha az említett jogalany bírósági keresetet indít, a kamatfizetést csak e kereset megindításának időpontjától, nem pedig az illetékes hatóság határozata meghozatalának időpontjától kezdődően írják elő.

27

Ugyanakkor a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy megfelelnek‑e a tagállamok eljárási autonómiájának keretet adó tényleges érvényesülés követelményének e rendelkezések, amelyek azzal a következménnyel járnak, hogy valamely jogalanyt, akinek az export‑visszatérítést késedelmesen nyújtották azt követően, hogy azt jogellenesen megtagadták tőle, és akivel szemben tévesen pénzbírságot szabtak ki, egészben vagy részben megfosztanak a kamatfizetés formájában fennálló azon kompenzációtól, amelyre a megfelelő összegek rendelkezésre állásának hiánya miatt igényt tarthat.

28

E körülmények között a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

29

A Reyher egy Németországban letelepedett társaság, amely 2010‑ben és 2011‑ben egy Indonéziában letelepedett olyan társaságtól származó kötőelemeket importált az Európai Unióba, amely egy kínai székhelyű társaság leányvállalata volt.

30

A hamburgi fővámhivatal úgy vélte, hogy ezeket a kötőelemeket Kínából származónak kell tekinteni, és azokra az Unióba történő behozatal esetén a Kínai Népköztársaságból származó egyes vas vagy acél kötőelemek behozatalára végleges dömpingellenes vám kivetéséről szóló, 2009. január 26‑i 91/2009/EK tanácsi rendelettel (HL 2009. L 29., 1. o.; helyesbítés: HL 2015. L 64., 46. o.) bevezetett dömpingellenes vámot kell kivetni. Következésképpen úgy határozott, hogy a Reyherrel szemben kiveti e dömpingellenes vámokat.

31

A Reyher, miközben megfizette az említett dömpingellenes vámokat, keresetet indított e határozattal szemben a Finanzgericht Hamburgnál (hamburgi pénzügyi bíróság).

32

E bíróság a 2019. április 3‑i határozatában megállapította, hogy a Reyherrel szemben kivetett dömpingellenes vámok nem voltak jogszabály szerintiek, mivel a hamburgi fővámhivatal elmulasztotta bizonyítani, hogy a Reyher által az Unió területére behozott kötőelemek Kínából származtak.

33

2019 májusában e fővámhivatal visszatérítette a Reyhernek az érintett dömpingellenes vám összegét. Ezzel szemben megtagadta az ezen összeg után járó kamatoknak az e vámok megfizetésének és visszafizetésének időpontja közötti időszakra történő fizetését, majd elutasította az érintett által ezen elutasító határozattal szemben benyújtott fellebbezést.

34

2020. február 10‑én a Reyher keresetet indított a Finanzgericht Hamburgnál (hamburgi pénzügyi bíróság), amely kereset alátámasztása érdekében lényegében arra hivatkozik, hogy a 2017. január 18‑iWortmann ítéletből (C‑365/15, EU:C:2017:19) az következik, hogy az a jogalany, akivel szemben a nemzeti hatóság az uniós jog megsértésével dömpingellenes vámot vetett ki, nemcsak e dömpingellenes vámok összegének a visszafizetésére, hanem az ezen összeg járó kamatoknak az említett összeg megfizetésének időpontjától annak visszafizetésének az időpontjáig tartó teljes időszak tekintetében történő megfizetésére is jogosult. Ezenkívül a Reyher azt állítja, hogy úgy kell tekinteni, hogy a dömpingellenes vámok megfizetése nem csupán abban az esetben történik az uniós jog megsértésével, ha a Bíróság érvénytelennek nyilvánítja az e vámokat bevezető rendeletet – amint ezen ítéletben is tette –, hanem abban az esetben is, ha a nemzeti bíróság megállapítja, hogy valamely nemzeti hatóság tévesen alkalmazta e rendeletet azáltal, hogy annak alapján – mint a jelen ügyben – tévesen vetett ki dömpingellenes vámot valamely jogalannyal szemben.

35

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) először is kifejti, hogy az adózás rendjéről szóló törvény 236. §‑ának (1) bekezdéséből az következik, hogy azon jogalany, aki a dömpingellenes vám megfizetésére kötelező határozattal szemben bírósági keresetet indított, jogosult arra – ha bebizonyosodik, hogy e fizetés nem volt jogszabály szerinti –, hogy a perfüggőség időpontjától az érintett vámok összege visszafizetésének időpontjáig terjedő időszakra számára ezen összeg után kamatot fizessenek. Ezt követően megjegyzi, hogy a Közösségi Vámkódexnek a Bíróság által a 2017. január 18‑iWortmann ítéletben (C‑365/15, EU:C:2017:19) értelmezett 241. cikkével nem ellentétes az adózás rendjéről szóló törvény e rendelkezésének az alkalmazása. Végül véleménye szerint az Uniós Vámkódex 116. cikke, amely a Közösségi Vámkódex 241. cikkének helyébe lépett, és amelynek megfogalmazása eltér az előbbitől, nem alkalmazandó az alapeljárásra.

36

Másodszor, a kérdést előterjesztő bíróság rámutat arra, hogy az uniós jog vagy a belső jog e jogvitára alkalmazandó egyetlen rendelkezése sem teszi lehetővé, hogy helyt adjanak a Reyher által előterjesztett, kamatfizetés iránti kérelemnek azon időszak tekintetében, amely azon időpontban kezdődött, amikor a hamburgi fővámhivatal úgy határozott, hogy a Reyherrel szemben dömpingellenes vámot vet ki, és azon időpontig tartott, amikor az e határozattal szemben bírósági keresetet indított.

37

Harmadszor és végezetül a kérdést előterjesztő bíróság arra keresi a választ, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata lehetővé teszi‑e azt, hogy az érintett időszak tekintetében helyt adjanak e kérelemnek. E tekintetben megjegyzi különösen, hogy a 2012. július 19‑iLittlewoods Retail és társai ítéletből (C‑591/10, EU:C:2012:478) láthatóan kitűnik, hogy abban az esetben, ha a nemzeti hatóság valamely uniós jogi aktus vagy rendelkezés téves alkalmazásával a jogalanyt vám megfizetésére kötelezi, és ha a nemzeti bíróság megállapította az uniós jog ilyen megsértésének fennállását, e jogalany nemcsak a jogalap nélkül megfizetett vám összegének a visszafizetésére jogosult, hanem ezen összeg kifizetésének időpontjától annak visszafizetésének az időpontjáig tartó teljes időszak tekintetében az említett összeg után járó kamatfizetésre is. Ezenkívül megjegyzi, hogy ezen ítélet és azon ítélkezési gyakorlat célja, amelynek a keretébe illeszkedik, láthatóan abban áll, hogy visszaállítsa azt a helyzetet, amelybe az ilyen jogalany az uniós jog megsértése nélkül került volna, lehetővé téve számára azon összeg egészének visszaszerzését, amellyel akkor rendelkezett volna, ha e jogellenesség nem következett volna be.

38

E körülmények között a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Akkor is fennáll‑e az uniós jog megsértése mint az Európai Unió Bírósága által kialakított uniós jogi kamatigény feltétele, ha a tagállami hatóság vámot állapít meg az uniós jog alkalmazásával, a tagállami bíróság azonban később megállapítja, hogy nem állnak fenn a vám kivetésének ténybeli feltételei?”

39

A Flexi Montagetechnik egy Németországban letelepedett olyan társaság, amely kutyapóráz gyártásához használt csavaros kampókat hozott be az Unióba.

40

A kieli fővámhivatal úgy ítélte meg, hogy e csavaros kampók a 2658/87 rendelet I. mellékletében szereplő Kombinált Nómenklatúra olyan vámtarifaszáma alá tartoznak, amely eltér a Flexi Montagetechnik által bejelentett vámtarifaszámtól, és hogy ennélfogva a Flexi Montagetechnik által fizetett behozatali vámoknál magasabb összegű behozatali vámot kell azokra alkalmazni. Következésképpen úgy határozott, hogy e behozatali vámok összegét ennek megfelelően módosítja.

41

A Flexi Montagetechnik, miközben kifizette az eredetileg megfizetett behozatali vámok összege és az e módosításból származó összeg közötti különbséget, 2014 szeptemberében bírósági eljárást indított, amelynek eredményeképpen végül a Bundesfinanzhof (szövetségi pénzügyi bíróság, Németország) 2017. június 20‑án olyan ítéletet hozott, amelyben megállapította, hogy a csavaros kampók az e társaság által bejelentett vámtarifaszám alá tartoznak, és következésképpen megsemmisítette azon aktusokat, amelyekkel a kieli fővámhivatal a megfelelő behozatali vámok összegét módosította.

42

E fővámhivatal tehát visszatérítette a Flexi Montagetechnik részére az általa eredetileg megfizetett behozatali vámok összege és azok később módosított összege közötti különbözetet. Megtagadta azonban az e különbözet után járó kamatoknak az e vámok megfizetésének időpontjától azok részleges visszatérítésének az időpontjáig terjedő időszak tekintetében történő megfizetését, majd elutasította az e megtagadással szemben benyújtott fellebbezést.

43

A Flexi Montagetechnik keresetet indított az említett megtagadással szemben, amelyet követően az említett fővámhivatal kamatot fizetett számára a jelen ítélet 41. pontjában említett bírósági eljárás megindításának időpontjától azon időpontig terjedő időszakra, amikor visszafizették számára az általa eredetileg megfizetett behozatali vámok összege és azok később módosított összege közötti különbözetet.

44

Előzetes döntéshozatalra utaló határozatában az e bírósági kereset tárgyában eljáró Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) arra keresi a választ, hogy a Flexi Montagetechnik erre vonatkozó másodlagos uniós jogi rendelkezés vagy belső jogi rendelkezés hiányában a Bíróság ítélkezési gyakorlatából levezethet‑e azon összeg után járó kamatfizetésre való jogosultságot, amelyet a vámhatóság ezen összeg kifizetésének időpontja, és azon időpont közötti időszak tekintetében az uniós jog megsértésével követelt tőle, amikor az érintett megindította a bírósági eljárást.

45

Az e bíróság által ennek tárgyában kifejtett megállapítások lényegében megfelelnek a C‑419/20. sz. ügyben előterjesztett előzetes döntéshozatalra utaló határozatának alapjául szolgáló, a jelen ítélet 35–37. pontjában összefoglalt megállapításoknak.

46

E körülmények között a Finanzgericht Hamburg (hamburgi pénzügyi bíróság) úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Akkor is fennáll‑e az uniós jog megsértése mint az Európai Unió Bírósága által kialakított uniós jogi kamatigény feltétele, ha a tagállami hatóság vámot állapít meg érvényes uniós jogi rendelkezések megsértésével, a tagállami bíróság pedig megállapítja az uniós jog e megsértését?”

47

A Bíróság elnöke a 2020. október 9‑i határozatával az eljárás írásbeli szakaszának lefolytatása céljából egyesítette a C‑415/20., C‑419/20. és C‑427/20. sz. ügyet.

48

A Bíróság a 2021. április 27‑i határozatával az eljárás szóbeli szakaszának lefolytatása és ítélethozatal céljából egyesítette azokat.

49

Amint a három egyesített ügy alapját képező előzetes döntéshozatalra utaló határozatokban szereplő, a jelen ítélet 23–27., 31–37. és 41–45. pontjában összefoglalt megállapításokból következik, a Bírósághoz intézett különböző kérdések több ponton átfedik egymást, és ezért azokat együttesen kell vizsgálni.

50

E különböző kérdések szövegére és az azok alapjául szolgáló, e pontokból kitűnő kérdésekre tekintettel meg kell állapítani, hogy az említett kérdésekkel a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell‑e értelmezni, hogy:

51

E tekintetben először is meg kell állapítani, hogy a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából mindenekelőtt az következik, hogy minden olyan jogalanynak, akitől a nemzeti hatóság az uniós jog megsértésével díj, vám, adó vagy más illeték megfizetését követelte, az uniós jog értelmében joga van ahhoz, hogy az érintett tagállamtól a megfelelő pénzösszeg visszafizetését kérje (lásd ebben az értelemben: 1983. november 9‑iSan Giorgio ítélet, 199/82, EU:C:1983:318, 12. pont; 2001. március 8‑iMetallgesellschaft és társai ítélet, C‑397/98 és C‑410/98, EU:C:2001:134, 84. pont; 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 26. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat).

52

Ezen túlmenően az ilyen jogalany szintén az uniós jog alapján jogosult arra, hogy e tagállamtól ne csak a jogosulatlanul beszedett pénzösszeg visszafizetését követelje, hanem e pénzösszeg rendelkezésre állása hiányának a kompenzálása céljából kamatfizetést is (lásd: 2012. július 19‑iLittlewoods Retail Ltd és társai ítélet, C‑591/10, EU:C:2012:478, 24–26. pont; 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmények] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 26. és 27. pont).

53

Az azon pénzösszegek visszatérítéséhez való ilyen jog, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam a jogalanytól az uniós jog megsértésével követelte meg, és az ezen összegek után járó kamatok fizetéséhez való ilyen jog a jogalap nélkül fizetett összeg visszakövetelésének általános elve kifejeződéseinek minősülnek (lásd ebben az értelemben: 2011. szeptember 6‑iLady & Kid és társai ítélet, C‑398/09, EU:C:2011:540, 18., 20. és 26. pont).

54

Tekintettel azon elv általános jellegére, amelynek a kifejeződéseinek minősülnek, meg kell állapítani egyrészt, hogy e két jog fennáll abban az esetben, ha azon pénzösszeg, amelynek a megfizetését valamely tagállam a jogalanytól megkövetelte, olyan pénzbírság, amelyet valamely uniós jogi aktus alapján vagy az e tagállam által ilyen aktus végrehajtása, átültetése vagy tiszteletben tartásának biztosítása érdekében elfogadott nemzeti jogi rendelkezés alapján tévesen szabnak ki. Az uniós jog megsértésével megfizetett díjhoz, vámhoz, adóhoz vagy bármely más illetékhez hasonlóan az ilyen pénzbüntetést következésképpen vissza kell fizetni azon érintettnek, akinek a részére ki kell fizetni a megfelelő pénzösszeg rendelkezésre állása hiányának a kompenzálására szolgáló kamatokat is.

55

Ebből következik, hogy az említett jogok fennállnak többek között olyan pénzbírság esetén, mint amilyenről a C‑415/20. sz. ügyben szó van, amelynek célja annak lehetővé tétele a tagállamok számára, hogy biztosítsák a mezőgazdasági termékek után járó export‑visszatérítésekre vonatkozó uniós szabályozás tiszteletben tartását, amint az a Bíróságnak a kérdést előterjesztő bíróság által hivatkozott ítélkezési gyakorlatából következik (lásd ebben az értelemben: 2002. július 11‑iKäserei Champignon Hofmeister ítélet, C‑210/00, EU:C:2002:440, 40., 60. és 66. pont).

56

Másrészt, ami azt a kérdést illeti, hogy a kamatfizetéshez való jognak fenn kell‑e állnia egyébiránt abban az esetben, ha az ilyen export‑visszatérítéseket késedelmesen fizették ki azon jogalany részére, aki azok kifizetését azt követően kérte, hogy a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság az uniós jogot megsértve megtagadta tőle e visszatérítéseket, meg kell jegyezni, hogy ezt az esetet az a körülmény jellemzi, hogy az érintett jogalanyt az adott időszak alatt e késedelem miatt megfosztották az ezen export‑visszatérítéseknek megfelelő pénzösszegtől, amely késedelem maga az uniós jog megsértésének a következménye.

57

Márpedig ez a helyzet hasonló azon jogalany helyzetéhez, akit egy adott időszakban megfosztottak azon díjnak, vámnak, adónak vagy más illetéknek megfelelő pénzösszegtől, amelynek a megfizetését a tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg, és aki ennek alapján a jelen ítélet 52. pontjában felidézett ítélkezési gyakorlatnak megfelelően jogosult az e pénzösszeg rendelkezésre állása hiányának a kompenzálására szolgáló kamatok kifizetésére.

58

Ennélfogva analógia útján el kell ismerni, hogy abban az esetben, ha az export‑visszatérítéseket az uniós jog megsértésével késedelmesen fizették meg valamely jogalanynak, ez utóbbi jogosult a megfelelő pénzösszeg rendelkezésre állása hiányának a kompenzálására szolgáló kamatok kifizetésére.

59

Így a jelen ítélet 51–58. pontjából az következik, hogy azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell értelmezni, hogy azok abban az esetben alkalmazandók, ha a szóban forgó pénzösszegek egyrészt olyan export‑visszatérítéseknek felelnek meg, amelyeket késedelmesen nyújtottak valamely jogalanynak azt követően, hogy azokat az uniós jog megsértésével megtagadták tőle, másrészt pedig olyan pénzbírságnak felelnek meg, amelyet e jogsértésből eredően szabtak ki vele szemben.

60

Másodszor, a Bíróságnak a jelen ítélet 51. és 52. pontjában felidézett állandó ítélkezési gyakorlatából az következik, hogy az a körülmény, hogy valamely díj, vám, adó vagy más illeték megfizetését a nemzeti hatóság „az uniós jog megsértésével” követelte meg, megalapozza és igazolja a megfelelő összeget jogalap nélkül megfizető jogalanyok azon jogát, hogy az azt beszedő tagállam visszafizesse számukra ezen összeget, valamint ez utóbbi kamatot fizessen számukra.

61

E tekintetben mindenekelőtt meg kell jegyezni, hogy az ilyen jogsértés tárgya az uniós jog bármely szabálya lehet, legyen szó akár az elsődleges, akár a másodlagos jog valamely rendelkezéséről (lásd: 1983. november 9‑iSan Giorgio ítélet, 199/82, EU:C:1983:318, 12. pont; 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 26. pont), akár egy általános uniós jogelvről (lásd: 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 28. pont).

62

Ami ezt követően e jogsértés jellegét illeti, a jelen ítélet 53–59. pontjából az következik, hogy a visszafizetéshez és kamatfizetéshez való jog, amelyet a jogalanyok az uniós jogra alapítanak, azon általános elv kifejeződései, amelynek az alkalmazása nem korlátozódik e jog bizonyos megsértéseire, vagy nem kizárt más jogsértések fennállása esetén.

63

Ebből következik, hogy ezekre a jogokra nemcsak akkor lehet hivatkozni, ha valamely nemzeti hatóság a jogalanyt olyan uniós jogi aktus alapján, amelyről bebizonyosodik, hogy jogellenes, járulék, díj vagy dömpingellenes vám formájában pénzösszeg megfizetésére kötelezte (lásd ebben az értelemben: 2012. szeptember 27‑iZuckerfabrik Jülich és társai ítélet, C‑113/10, C‑147/10 és C‑234/10, EU:C:2012:591, 65. és 69. pont; 2017. január 18‑iWortmann ítélet, C‑365/15, EU:C:2017:19, 34. és 37. pont), hanem más esetekben is.

64

Ennélfogva lehet‑e hivatkozni azokra többek között abban az esetben, ha valamely díj vagy adó megfizetésére olyan nemzeti szabályozás alapján kötelezték a jogalanyt, amely ellentétesnek bizonyul az elsődleges vagy másodlagos uniós jog valamely rendelkezésével (lásd ebben az értelemben: 2001. március 8‑iMetallgesellschaft és társai ítélet, C‑397/98 és C‑410/98, EU:C:2001:134, 82–84. és 96. pont; 2014. október 15‑iNicula ítélet, C‑331/13, EU:C:2014:2285, 27–31. pont), vagy abban az esetben is, ha bebizonyosodik, hogy a nemzeti hatóság valamely uniós jogi aktus vagy ilyen aktus végrehajtását vagy átültetését biztosító nemzeti szabályozás uniós jogra tekintettel téves alkalmazása révén követelte meg e jogalanytól valamely díj megfizetését (lásd ebben az értelemben: 2012. július 19‑iLittlewoods Retail és társai ítélet, C‑591/10, EU:C:2012:478, 10., 11. és 34. pont; 2021. szeptember 9‑iHauptzollamt B [Fakultatív adókedvezmény] ítélet, C‑100/20, EU:C:2021:716, 25–36. pont).

65

Márpedig a kérdést előterjesztő bíróság megállapításaiból következik, hogy azon három jogi és ténybeli helyzet, amellyel kapcsolatban e bíróság a Bírósághoz fordult, ez utóbbi esetkörbe tartozik. E megállapításokból ugyanis kitűnik, hogy a C‑415/20. sz. ügyet illetően az érintett nemzeti hatóság az uniós jog – e jog téves értelmezéséből eredő – helytelen alkalmazásával tagadta meg a jogalanytól az export‑visszatérítések nyújtását, és szabott ki vele szemben pénzbírságot. Ugyanígy a C‑419/20. és a C‑427/20. sz. ügyben az érintett nemzeti hatóságok az uniós jog – téves jogalkalmazásból vagy téves tényértékelésből eredő – helytelen alkalmazásával vetett ki a jogalanyokkal szemben dömpingellenes vámot, illetve behozatali vámot.

66

Végül a Bíróság ítélkezési gyakorlatából kitűnik, hogy nemcsak az uniós bíróság állapíthatja meg az uniós jog olyan megsértésének a fennállását, amely jogot keletkeztet az érintett jogalany számára a visszatérítésre, valamint kamatfizetésre, és amely ezzel összefüggésben a szóban forgó tagállamot e visszafizetésre és e kamatfizetésre kötelezi (lásd ebben az értelemben: 2017. január 18‑iWortmann ítélet, C‑365/15, EU:C:2017:19, 37. pont), amely bíróság kizárólagos hatáskörrel rendelkezik valamely uniós jogi aktus megsemmisítésére vagy érvénytelenségének megállapítására (1987. október 22‑iFoto‑Frost ítélet, 314/85, EU:C:1987:452, 15–20. pont; 2015. október 6‑iSchrems ítélet, C‑362/14, EU:C:2015:650, 62. pont), hanem valamely nemzeti bíróság is, függetlenül attól, hogy e bíróságnak vagy következtetéseket kell levonnia az uniós bíróság által korábban a jogellenességre vagy érvénytelenségre vonatkozóan tett megállapításból (lásd ebben az értelemben: 2017. január 18‑iWortmann ítélet, C‑365/15, EU:C:2017:19, 38. pont), vagy meg kell állapítania, hogy a valamely nemzeti hatóság által elfogadott aktus az uniós jogot tévesen hajtotta végre.

67

E tekintetben hangsúlyozni kell, hogy EUSZ 19. cikk nemcsak magára az uniós bíróságra bízza az uniós jog valamennyi tagállamban való teljes körű alkalmazása biztosításának felelősségét, valamint a jogalanyokat e jog alapján megillető bírói jogvédelmet, hanem a nemzeti bíróságokra is, amelyeknek így a feladata, hogy az uniós bírósággal együttműködésben a Szerződések értelmezése és alkalmazása során biztosítsák a jog tiszteletben tartását, amint arra a főtanácsnok az indítványának a 82. és 83. pontjában emlékeztetett.

68

Ezenkívül abban az esetben, ha kétség merül fel az uniós jog adott esetben történő értelmezésével kapcsolatban, e nemzeti bíróságoknak lehetőségük van, illetve kötelesek arra, hogy az EUMSZ 267. cikknek megfelelően előzetes döntéshozatal iránti kérelemmel forduljanak a Bírósághoz, emlékeztetve arra, hogy a Bíróság értelmezéssel kapcsolatos, előzetes döntéshozatal tárgyában hozott ítéletei szükség esetén tisztázzák és pontosítják az azokban értelmezett jogszabályok jelentését és hatályát, ahogyan azokat a hatálybalépésük pillanatától kezdve érteni és alkalmazni kell, vagy kellett volna (2018. augusztus 7‑i ítélet, Hochtief ítélet, C‑300/17, EU:C:2018:635, 55. pont).

69

Következésképpen a jelen ítélet 59–68. pontjából az következik, hogy azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell értelmezni, hogy – általános jelleggel és az e jogok adott esetben történő gyakorlása részletes szabályainak sérelme nélkül – azok abban az esetben alkalmazandók, ha a Bíróság valamely határozatából vagy valamely nemzeti bíróság határozatából az következik, hogy az export‑visszatérítések, a pénzbírság, a dömpingellenes vámok vagy a behozatali vámok megfizetését valamely nemzeti hatóság vagy az uniós jog téves értelmezése vagy annak téves alkalmazása alapján tagadta meg, illetve követelte meg.

70

Harmadszor és utolsósorban a jelen ítélet 52. pontjában említett, kamatfizetéshez való jog célja – amint az e pontban hivatkozott ítélkezési gyakorlatból következik –, hogy kompenzálja azon pénzösszeg rendelkezésre állásának hiányát, amelytől az érintett jogalanyt jogalap nélkül megfosztották.

71

E kompenzációra esettől függően az alkalmazandó uniós szabályozásban előírt, vagy ilyen szabályozás hiányában a nemzeti jog alapján alkalmazandó részletes szabályok szerint kerülhet sor.

72

A jelen ügyben, amint a kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, a C‑419/20. és C‑427/20. sz. ügyekben az alapeljárások a meg nem fizetendő vámnak megfelelő pénzösszegekre vonatkoznak. Márpedig – amint a jelen ítélet 3–6. pontjából következik – e vámok visszafizetésére bizonyos mértékig az uniós jogalkotó által elfogadott szabályozás, nevezetesen a vámügyekben alkalmazandó szabályozás alkalmazandó. Ezzel szemben a C‑415/20. sz. ügyben az alapeljárás olyan pénzösszegekre vonatkozik, amelyek a mezőgazdasági termékek után járó, késedelmesen kifizetett export‑visszatérítéseknek, valamint tévesen kiszabott pénzbírságnak felelnek meg. Márpedig az e területen alkalmazandó uniós szabályozás ezen ítélet 7–9. pontjában felidézett releváns rendelkezései nem írnak elő olyan rendelkezést, amely hasonló a meg nem fizetendő vámok esetében bevezetett rendelkezéshez.

73

A tényállás e különbségére tekintettel először is meg kell állapítani, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a meg nem fizetendő vámoknak – a kérdést előterjesztő bíróság szerint ratione temporis alkalmazandó – Közösségi Vámkódex 236. cikkének (1) bekezdésében előírt visszafizetése után kamatot kell fizetni (lásd ebben az értelemben: 2017. január 18‑iWortmann ítélet, C‑365/15, EU:C:2017:19, 36–38. pont). Ezenkívül az ezen általános elv alóli, az e kódex 241. cikkében foglalt kivétel nem alkalmazható abban az esetben, ha – mint a jelen ügyben is – e vámokat azért nem kell megfizetni, mert azokat az uniós jog megsértésével szedték be (lásd ebben az értelemben: 2017. január 18‑iWortmann ítélet, C‑365/15, EU:C:2017:19, 25–27. pont). Amint a főtanácsnok az indítványának 103. és 109. pontjában megjegyezte, ugyanez vonatkozik az Uniós Vámkódex 116. cikkének (6) bekezdésében foglalt kivételre, amely immár lényegében átveszi a Közösségi Vámkódex 241. cikkének tartalmát.

74

E körülmények között ezt követően mind a C‑419/20. és C‑427/20. sz. ügyben szóban forgó vámokkal, mind a C‑415/20. sz. ügyben szóban forgó pénzügyi szankcióval kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy – amint a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatából következik – uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének kell előírnia azokat a részletes szabályokat, amelyek szerint az uniós jog megsértésével beszedett pénzösszegek visszafizetése esetén kamatokat kell fizetni. E szabályoknak azonban tiszteletben kell tartaniuk az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvét, amely követelményeknek a tiszteletben tartása magában foglalja többek között azt, hogy azok nem tehetik rendkívül nehézzé vagy gyakorlatilag lehetetlenné az uniós jog által biztosított, kamatkifizetéshez való jog gyakorlását (lásd: 2012. július 19‑iLittlewoods Retail és társai ítélet, C‑591/10, EU:C:2012:478, 27. és 28. pont; 2015. október 6‑iTârşia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 26. és 27. pont). Hasonló követelmények vonatkoznak az uniós jog alapján fizetendő olyan pénzösszeg késedelmes kifizetése esetén is, mint amely a C‑415/20. sz. ügyben szóban forgó export‑visszatérítéseknek felel meg.

75

Különösen, a kamatfizetés ilyen részletes szabályai nem eredményezhetik azt, hogy az érintett jogalanyt megfosztják az őt ért veszteség megfelelő megtérítéstől, ami többek között azt feltételezi, hogy a részére fizetett kamatok esettől függően attól az időponttól, amikor a szóban forgó pénzösszeget kifizette vagy részére ki kellett volna fizetni, addig az időpontig tartó teljes időszakra vonatkoznak, amikor e pénzösszeget számára visszafizették vagy kifizették (lásd ebben az értelemben: 2013. április 18‑iIrimie ítélet, C‑565/11, EU:C:2013:250, 26–28. pont; 2020. április 23‑iSole‑Mizo és Dalmandi Mezőgazdasági ítélet, C‑13/18 és C‑126/18, EU:C:2020:292, 43., 49. és 51. pont).

76

Ebből következik, hogy az uniós joggal ellentétes az olyan jogi szabályozás, amely nem felel meg e követelménynek, és amely következésképpen nem teszi lehetővé az e jog által biztosított, visszafizetéshez és kamatfizetéshez való jogok tényleges gyakorlását (lásd ebben az értelemben: 2013. április 18‑iIrimie ítélet, C‑565/11, EU:C:2013:250, 29. pont; 2014. október 15‑iNicula ítélet, C‑331/13, EU:C:2014:2285, 38. és 39. pont).

77

Következésképpen az említett joggal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint amilyenről az alapügyben szó van, amely szerint az olyan pénzösszegek után járó kamatok kifizetésére, amelyek megfizetését az uniós jog megsértésével követelték, illetve tagadták meg az olyan jogalanytól, mint akiről az alapügyben szó van, csak az e pénzösszegek visszatérítésére vagy kifizetésére irányuló bírósági kereset megindításától a hatáskörrel rendelkező bíróság által hozott határozat időpontjáig tartó, a korábbi időszakot kizáró időszak tekintetében kerülhet sor. Az érintett jogalanynak ugyanis lehetősége kell, hogy legyen arra, hogy az ilyen kamatokat azon időszak tekintetében is kérelmezze és megkapja, amely azon időpontban kezdődik, amikor a szóban forgó pénzösszeget az érintett tagállamnak megfizették, vagy e tagállamnak számára ki kellett volna fizetnie, és addig az időpontig tart, amikor az ilyen keresetet megindították.

78

Végül, figyelembe véve a kérdést előterjesztő bíróság arra vonatkozó kérdéseit, hogy a nemzeti jogalkotó szabadon előírhatja‑e, hogy a kamatfizetés mindenesetre csak azon jogalanyokat illeti meg, akik bírósági keresetet indítottak olyan pénzösszegek visszafizetésének vagy kifizetésének elérése iránt, amelyeknek a kifizetését az uniós jog megsértésével követelték meg, vagy tagadták meg tőlük, azon jogalanyok kizárásával, akik csupán a hatáskörrel rendelkező hatóság előtt fellebbezéssel vagy előzetes közigazgatási panasszal éltek, amelyet e hatóság kifejezett vagy hallgatólagos határozata elutasított, pontosítani kell, hogy az uniós jog által biztosított jogok tényleges gyakorlása főszabály szerint nem követeli meg, hogy a nemzeti hatóságok hivatalból visszafizessék vagy kifizessék ezen összegeket, és kifizessék az ilyen kamatokat a jogalanyok peres eljárásra irányuló bármely olyan kezdeményezései hiányában, amelyek e jogok tiszteletben tartására irányulnak.

79

Amint a jelen ítélet 74. pontjában szerepel, azt a mozgásteret, amellyel a tagállamok uniós szabályozás hiányában a számukra jogalap nélkül megfizetett vagy általuk jogosulatlanul visszatartott pénzösszegek után járó kamatok fizetése részletes szabályainak a pontosítását illetően rendelkeznek, a tényleges érvényesülés elvének a tiszteletben tartásával kell gyakorolni, és e mozgástér ennek alapján különösen nem vezethet ahhoz, hogy az uniós jogrend által a magánszemélyekre ruházott jogok gyakorlását rendkívül megnehezíti, vagy gyakorlatilag lehetetlenné teszi.

80

E kérdést magát a Bíróság állandó ítélkezési gyakorlatának megfelelően kell elemezni, figyelembe véve minden egyes olyan esetben, amelyben felmerül, hogy az érintett nemzeti rendelkezés vagy rendelkezések milyen helyet foglal vagy foglalnak el az egész eljárásban, hogy hogyan zajlik ezen eljárás, és hogy e rendelkezések a különböző nemzeti fórumok előtt milyen sajátosságokkal vagy rendelkeznek (2015. október 6‑iTârşia ítélet, C‑69/14, EU:C:2015:662, 36. pont, valamint az ott hivatkozott ítélkezési gyakorlat). Ebből a szempontból különösen a nemzeti bírósági rendszer alapjául szolgáló olyan elveket kell figyelembe venni, mint például a védelemhez való jog, a jogbiztonság elve és az eljárás szabályszerű lefolyásának elve (1995. december 14‑iPeterbroeck ítélet, C‑312/93, EU:C:1995:437, 14. pont; 2021. október 6‑iConsorzio Italian Management és Catania Multiservizi ítélet, C‑561/19, EU:C:2021:799, 63. pont). Ezenkívül, amint a jelen ítélet 75. pontjából következik, meg kell határozni, hogy az adott esetben szóban forgó kamatokra vonatkozó nemzeti jogi szabályok ahhoz vezetnek‑e, hogy az érintett jogalanyt megfosztják az őt ért veszteség megfelelő megtérítésétől.

81

E megfontolásokra tekintettel kell a nemzeti bíróságnak megvizsgálnia, hogy a jelen ügyben szóban forgó nemzeti szabályozás nem nehezíti‑e meg rendkívül az olyan jogalanyok számára a jogaik gyakorlását, akik ugyan nem indítottak bírósági keresetet a tőlük megtagadott pénzösszeg kifizetése vagy az általuk megfizetett pénzösszeg visszafizetése iránt, e célból fellebbezés vagy közigazgatási panasz benyújtását kezdeményezték. Ezen elemzés keretében az említett bíróságnak különösen figyelembe kell vennie a védelemhez való jog védelméhez, a jogbiztonság elvéhez, az eljárás szabályszerű lefolyásához, valamint az uniós jognak és a jogalanyok ebből eredő jogainak a tiszteletben tartásához kapcsolódó érdekeket, és adott esetben egyensúlyt kell teremtenie azok között.

82

A C‑415/20. sz. ügy sajátos körülményeit illetően azonban általános jelleggel és a főtanácsnok indítványának 124. pontjához hasonlóan pontosítani kell, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat és a Bíróság elé terjesztett írásbeli észrevételek nem tartalmaznak semmilyen olyan magyarázatot, amely igazolhatná, hogy az ilyen egyensúlyba hozatal eredményeként a jogalanytól megtagadhatják a kamatfizetéshez való jogot pusztán azzal az indokkal, hogy nem indított bírósági keresetet olyan összeg kifizetése iránt, amelyet az uniós jog megsértésével tagadtak meg tőle, vagy olyan összeg visszafizetése iránt, amelyet pénzbírság címén az uniós jog megsértésével követeltek tőle.

83

Ami közelebbről a jogbiztonság elvét illeti, figyelembe kell venni azt a körülményt, hogy az ezen ügyben szóban forgóhoz hasonló helyzetben a hatáskörrel rendelkező nemzeti hatóság – anélkül, hogy harmadik személyek jogait érintené – elfogadhat olyan pénzösszeg nyújtásáról szóló határozatot, amelynek a kifizetését eredetileg megtagadták, vagy olyan pénzösszeg visszafizetéséről szóló határozatot, amelynek megfizetését eredetileg megkövetelték, így a kamatfizetés nem áll ellentmondásban a végleges közigazgatási határozattal, amint az a hatáskörrel rendelkező hatóság esetében a jelen ügyben látszólag történt azáltal, hogy megváltoztatta azon eredeti határozatokat, amelyekkel megtagadta a jogalany által kért export‑visszatérítések megadását, majd pénzbírságot szabott ki rá.

84

Így a jelen ítélet 70–83. pontjából következik, hogy azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, amely előírja, hogy amennyiben az export‑visszatérítések, a pénzbírság, a dömpingellenes vámok vagy a behozatali vámok fizetését az uniós jog megsértésével tagadták meg, illetve követelték meg, a kamatfizetésre csak a tőlük megtagadott pénzösszeg kifizetésére vagy az általuk megfizetett pénzösszeg visszafizetésére irányuló bírósági kereset megindításának időpontjától a hatáskörrel rendelkező bíróság által hozott határozat meghozatalának időpontjáig terjedő, a korábbi időszakot kizáró időszak tekintetében kerülhet sor. Ezzel szemben önmagában nem ellentétes e jogelvekkel az, hogy az ilyen szabályozás előírja, hogy az említett kamatfizetésre csak akkor kerülhet sor, ha ilyen keresetet indítottak, amennyiben ez nem nehezíti meg rendkívül a jogalanyok uniós jogból eredő jogainak gyakorlását.

85

A fenti megfontolások összességére tekintettel az előterjesztett kérdésekre azt a választ kell adni, hogy azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell értelmezni, hogy:

86

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.

A fenti indokok alapján a Bíróság (második tanács) a következőképpen határozott:

Azon uniós jogelveket, amelyek a jogalanyok azon pénzösszegek visszafizetéséhez való jogára, amelyeknek a megfizetését valamely tagállam az uniós jog megsértésével követelte meg tőlük, valamint az e pénzösszegek utáni kamatfizetéshez való jogára vonatkoznak, úgy kell értelmezni, hogy: