1.

A modern menedékjog lényegében a menekültek helyzetére vonatkozó 1951. évi genfi egyezményre ( 2 ) vezethető vissza. A Genfi Egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdésében akként rendelkezik, hogy a „menekült” fogalma alkalmazandó minden olyan személyre, aki:

„[…] faji, vallási okok, nemzeti hovatartozása, illetve meghatározott társadalmi csoporthoz való tartozása, avagy politikai meggyőződése miatti üldözéstől való megalapozott félelme miatt az állampolgársága szerinti országon kívül tartózkodik, és nem tudja, vagy az üldözéstől való félelmében nem kívánja annak az országnak a védelmét igénybe venni; vagy aki állampolgársággal nem rendelkezve és korábbi szokásos tartózkodási helyén kívül tartózkodva […] nem tud, vagy az üldözéstől való félelmében nem akar oda visszatérni […]”.

2.

A kérdést előterjesztő bíróság által a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemben feltett konkrét kérdésekkel összefüggésben talán szembeötlő, hogy „a [Genfi Egyezmény] 1. cikke A. részének (2) bekezdésében meghatározott menekült jogállás feltételei egyértelműen az állam és az állampolgárság szabályrendszerén alapulnak” ( 3 ): Ez a meghatározás ugyanakkor aligha meglepő, mivel a nemzetközi jog alapján a nemzetközi védelem ( 4 ) az állam kötelezettségeinek egyik aspektusa, és 1951‑ben a nemzetközi jogban kizárólag a nemzetállamokat tekintették releváns állami szereplőknek.

3.

Bizonyos szempontból azonban a menekültekkel összefüggésben fejlődés következett be az állami védelem mértékével kapcsolatos modern gondolkodásban, nem utolsósorban az uniós jogot illetően. Ezt tükrözi az elismerési irányelv ( 5 ) 7. cikke.

4.

Az elismerési irányelv 7. cikkének (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy védelmet nyújthat az állam (a 7. cikk (1) bekezdésének a) pontja), vagy „az államot, illetve az államterület egy jelentős részét ellenőrzésük alatt tartó pártok vagy szervezetek, ideértve a nemzetközi szervezeteket is” (a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontja).

5.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyát többek között az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának helyes értelmezése, közelebbről pedig az képezi, hogy az e rendelkezésben meghatározott követelmények teljesüléséhez elegendő‑e az is, ha léteznek a klánok és családok védelmet biztosító hálózatához hasonló magánszereplők. Ennek megfelelően a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem lehetőséget ad a Bíróságnak arra, hogy határozzon az elismerési irányelv e fontos aspektusáról, amelyet eddig csak egy korábbi ügyben, és akkor is csak érintőlegesen volt alkalma vizsgálni. ( 6 )

6.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet OA és a Secretary of State for the Home Department (belügyminisztérium, Egyesült Királyság) között OA menekült jogállásának megszűnése tárgyában az Upper Tribunal (Immigration and Asylum Chamber) (másodfokú bíróság [bevándorlási és menekültügyi tanács], Egyesült Királyság; a továbbiakban: Upper Tribunal [másodfokú bíróság]) előtt folyamatban lévő eljárásban terjesztették elő.

7.

A kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás tárgyát lényegében a menekült jogállás megszűnése, közelebbről – többek között – „az állampolgárság szerinti ország védelme” elismerési irányelv 2. cikkének c) pontja és 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja értelmében vett fogalmának hatálya, a védelem ezen irányelv 7. cikkének (1) bekezdése értelmében vett szereplőinek meghatározása és az ezen irányelv 7. cikkének (2) bekezdése szerint biztosítandó védelem mértéke képezi.

8.

A kérdést előterjesztő bíróság emellett arra is utalt, hogy ebben a kontextusban relevanciával bírhat az, hogy az állampolgársága szerinti országba esetlegesen visszaküldött személy számára rendelkezésre áll‑e pénzügyi támogatás. Ennélfogva meg kell vizsgálni ezt a kérdést a menekült jogállás megszűnésével összefüggésben.

9.

E kérdések vizsgálata előtt azonban először be kell mutatni a Bíróság előtti eljárást, majd ezt követően ismertetni kell a releváns jogszabályi rendelkezéseket.

10.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) által feltett kérdésekre vonatkozóan írásbeli észrevételeket a francia kormány, az Egyesült Királyság kormánya és a magyar kormány, valamint az Európai Bizottság nyújtott be.

11.

Az Egyesült Királyság 2020. január 31-én, közép-európai idő szerint éjfélkor hagyta el az Európai Uniót. A Nagy-Britannia és Észak‑Írország Egyesült Királyságának az Európai Unióból és az Európai Atomenergia‑közösségből történő kilépéséről szóló megállapodás (a továbbiakban: a kilépésről rendelkező megállapodás) ( 7 ) 86. cikkének (2) bekezdése értelmében a Bíróság továbbra is joghatósággal rendelkezik a megállapodás 126. cikkében meghatározott átmeneti időszak vége előtt, amely főszabály szerint 2020. december 31., az Egyesült Királyság bíróságai által hozzá benyújtott kérelemre előzetes döntést hozzon.

12.

A kilépésről rendelkező megállapodás 89. cikke szerint továbbá a Bíróság által ezt követően hozott ítéletek teljes egészében kötelező erővel bírnak az Egyesült Királyságra nézve és az Egyesült Királyságban.

13.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelmet a Bíróság Hivatala 2019. március 26‑án vette nyilvántartásba. A Bíróság ezért joghatósággal rendelkezik arra, hogy döntést hozzon a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelemről, és az Upper Tribunalra (másodfokú bíróság) nézve kötelező erővel bír a Bíróság által a jelen eljárásban meghozandó ítélet.

14.

A Bíróság előtt 2020. február 27‑én tartott tárgyaláson az Egyesült Királyság kormánya és a francia kormány, valamint a Bizottság vett részt.

15.

A Genfi Egyezmény 1. cikke C. részének (5) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Megszűnik az Egyezmény alkalmazhatósága az A. rész rendelkezéseinek hatálya alá tartozó olyan személy esetén, aki:

[…]

(5) Már nem utasíthatja el állampolgársága szerinti országa védelmének igénybevételét, mivel megszűntek azok a körülmények, amelyek alapján őt menekültként elismerték;

E bekezdés nem alkalmazható az e Cikk A. (1) részének hatálya alá tartozó olyan menekültre, aki korábbi üldözéséből fakadó alapos okokat tud az állampolgársága szerinti országa védelmének visszautasítására felhozni.”

16.

Az Európai Unió Alapjogi Chartájának (a továbbiakban: Charta) 18. cikke a következőképpen rendelkezik:

„A menekültek jogállásáról szóló 1951. július 28‑i genfi egyezmény és az 1967. január 31‑i jegyzőkönyv rendelkezéseivel, valamint az Európai Unióról szóló szerződéssel és az Európai Unió működéséről szóló szerződéssel […] összhangban a menedékjogot biztosítani kell.”

17.

Az Európai Unió működéséről szóló szerződés 78. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Az Unió közös menekültügyi, kiegészítő és ideiglenes védelem nyújtására vonatkozó politikát alakít azzal a céllal, hogy a nemzetközi védelmet igénylő harmadik országbeli állampolgárok mindegyike számára megfelelő jogállást kínáljon és biztosítsa a visszaküldés tilalma elvének tiszteletben tartását. E politikának összhangban kell lennie a menekültek jogállásáról szóló, 1951. július 28‑ai genfi egyezménnyel és az 1967. január 31‑ei jegyzőkönyvvel, valamint az egyéb vonatkozó szerződésekkel.

[…]”

18.

Ezen irányelv (19) preambulumbekezdése a következőképpen szól:

„Nemcsak az állam, hanem olyan pártok és szervezetek is – ideértve nemzetközi szervezeteket is – nyújthatnak védelmet, amelyek valamely régiót vagy az államterület egy jelentős részét ellenőrzésük alatt tartják, amennyiben teljesítik ezen irányelv feltételeit.”

19.

Ezen irányelv 1. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ezen irányelv célja a harmadik országok állampolgárai, illetve hontalan személyek menekültként vagy más okból nemzetközi védelemre jogosultként való elismerése feltételeinek és a védelem tartalmára vonatkozó minimumszabályok megállapítása.”

20.

Ezen irányelv „Fogalommeghatározások” címet viselő 2. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Ezen irányelv alkalmazásában:

[…]

[…]”

21.

Ezen irányelvnek „A tények és körülmények értékelése” címet viselő 4. cikkének (3) és (4) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(3)   A nemzetközi védelem iránti kérelem értékelése egyedi alapon, a következők figyelembevételével történik:

[…]

[…]

(4)   Azon tény, hogy a kérelmező korábban már üldöztetésnek, vagy súlyos sérelemnek volt kitéve, illetve vele szemben ilyen üldöztetés vagy súlyos sérelem közvetlen veszélye állt fenn, komoly alátámasztásául szolgál a kérelmező üldöztetéstől való megalapozott félelmének, valamint a súlyos sérelem tényleges veszélyének, kivéve, amennyiben alapos okból feltételezhető, hogy a kérelmezőt nem fogják újból üldözni, illetve hogy a súlyos sérelem veszélye vele szemben már nem áll fenn.”

22.

Ezen irányelvnek az üldöztetés, illetve a súlyos sérelem forrásaira vonatkozó 6. cikke a következőképpen rendelkezik:

„Az üldöztetés, illetve a súlyos sérelem forrásai az alábbiak lehetnek:

23.

„A védelem szereplői” címet viselő 7. cikk a következőképpen szól:

„(1)   A következő szereplők nyújthatnak védelmet:

(2)   A védelem rendszerint akkor valósul meg, ha az (1) bekezdés a) és b) pontjában említett szereplők – például az üldöztetésnek, illetve súlyos sérelmet okozónak minősülő cselekmények felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal – megfelelő lépéseket tesznek az üldöztetés, illetve a súlyos sérelem megakadályozása érdekében, és ha a kérelmező hozzáférhet e védelemhez.

[…]”

24.

Ezen irányelv 11. cikke a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A harmadik ország állampolgára, illetve a hontalan személy a továbbiakban már nem minősül menekültnek, amennyiben:

[…]

[…]

(2)   Az [(1) bekezdés e) pontjának] alkalmazásakor a tagállamoknak meg kell vizsgálniuk, hogy a körülményekben bekövetkezett változás annyira jelentős és maradandó jellegű‑e, hogy a menekült üldöztetés miatti félelme már nem tekinthető megalapozottnak.”

25.

Az elismerési irányelvet az Egyesült Királyság jogába az Immigration Rules (bevándorlási szabályok) ( 8 ) és a Refugee or Person in Need of International Protection (Qualification) Regulations 2006 (a menekültekről vagy nemzetközi védelemre jogosultakról [elismerésről] szóló 2006. évi szabályok) ( 9 ) ültette át.

26.

A releváns bevándorlási szabályok a következőképpen rendelkeznek:

„A menekült jogállás visszavonása, illetve megújításának megtagadása

338A. A 339A–339AB. pontok bármelyikének alkalmazandósága esetén vissza kell vonni a valamely személy számára a 334. cikk alapján biztosított menekült jogállást, illetve az nem hosszabbítható meg. A 339AC. pont alkalmazandósága esetén visszavonható, illetve adott esetben nem hosszabbítható meg a valamely személy számára a 334. pont alapján biztosított menekült jogállás.

A menekültek helyzetére vonatkozó egyezmény alkalmazásának megszűnése (megszűnés)

339A. A jelen pont abban az esetben alkalmazandó, ha a belügyminisztérium megállapítja az alábbi egy vagy több feltétel teljesülését:

[…]

(v) azon körülmények megszűnése miatt, amelyek kapcsán menekültként ismerték el, az állampolgársága szerinti ország védelmének igénybevételét a továbbiakban már nem utasíthatja el;

[…]

Az (v) és (vi) pont alkalmazásakor a belügyminisztériumnak meg kell vizsgálnia, hogy a körülményekben bekövetkezett változás annyira jelentős és maradandó jellegű‑e, hogy a menekült üldöztetés miatti félelme már nem tekinthető megalapozottnak.”

27.

A menekültekről vagy nemzetközi védelemre jogosultakról szóló 2006. évi szabályok 4. szabálya a „védelem szereplőit” a következőképpen határozza meg:

„(1)   Annak eldöntése során, valamely személy menekült vagy humanitárius védelemre jogosult személy‑e, a következő szereplők nyújthatnak az üldöztetéssel, illetve a súlyos sérelemmel szemben védelmet:

(2)   A védelmet rendszerint akkor kell megvalósulónak tekinteni, ha az (1) bekezdés (a) és (b) pontjában említett szereplők az üldöztetésnek, illetve súlyos sérelmet okozónak minősülő cselekmények felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal megfelelő lépéseket tesznek az üldöztetés, illetve a súlyos sérelem megakadályozása érdekében, és ha az (1) bekezdésben említett személy hozzáférhet e védelemhez.

(3)   Annak eldöntése során, hogy valamely személy menekült vagy humanitárius védelemre jogosult személy‑e, a belügyminisztérium megvizsgálhatja, hogy egy adott államot vagy ezen állam területének egy jelentős részét egy nemzetközi szervezet ellenőrzi‑e, és hogy e szervezet biztosítja‑e a (2) bekezdés szerinti védelmet.”

28.

OA szomáliai állampolgár, aki 2003‑ban többszöri belépésre jogosító vízummal érkezett az Egyesült Királyságba a 2001 októberében menekült jogállásban részesült, akkori feleségének házastársaként. OA ezt követően az akkori feleségének eltartottjaként menekült jogállásban részesült. Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) megállapította, hogy OA egy bizonyos kisebbségi klán tagja, és hogy eredetileg a fővárosban, Mogadishuban lakott. Ezenfelül megállapította, hogy mind OA, mind pedig akkori felesége az 1990‑es évek elején egy bizonyos fegyveres erők általi üldöztetésnek voltak kitéve, és hogy mindkettőjüket többször is fizikai támadás és sérülés érte az 1990‑es évek során. Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) emellett megállapította, hogy OA‑nak Mogadishuba való visszatérése esetén lennének munkalehetőségei, bár e lehetőségek olyan munkákra korlátozódnak, amelyek esetében csökkent mozgásképességének megfelelő módosításokat lehet tenni. Ezenfelül az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) megjegyezte, hogy OA‑nak Mogadishuban van néhány közeli rokona, és hogy kérhetne tőlük pénzügyi támogatást. Állítólagosan kérhetne a nővérétől (akinek utolsó ismert tartózkodási helye, úgy tűnik, Dubai [Egyesült Arab Emírségek] volt) és az Egyesült Királyságban élő klántagtársaktól pénzügyi támogatást. ( 10 )

29.

2014. július 8‑án a Secretary of State for the Home Department (belügyminisztérium,a továbbiakban: SSHD) arról tájékoztatta OA‑t, hogy a körülményeknek a származási országában bekövetkezett változása miatt vissza kívánja vonni a menekült jogállását.

30.

2016. április 27‑én az SSHD kiutasítási végzést hozott OA‑val szemben. Ezenfelül 2016. szeptember 27‑én az SSHD visszavonta OA menekült jogállását a Genfi Egyezmény 1. cikke C. részének (5) bekezdése alapján, és kizárta őt a humanitárius védelemből a bevándorlási szabályok 339D. pontja alapján. Az SSHD 2016. szeptember 27‑én OA‑nak küldött tájékoztató levelében előadta, hogy „Ön Mogadishuban továbbra is élvezi a klán támogatását és az országspecifikus iránymutatással kapcsolatos ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy az Ön biztonsága nem igényli a többségi klán támogatását”. Ezenfelül az SSHD úgy határozott, hogy OA Szomáliába történő visszatérése nem sértené az Egyesült Királyságnak az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, Rómában 1950. november 4‑én aláírt egyezmény (kihirdette: az 1993. évi XXXI. tv.; a továbbiakban: EJEE) 3. cikkén alapuló kötelezettségeit.

31.

OA megtámadta ezeket a határozatokat. 2017. július 20‑án a First‑tier Tribunal (Immigration and Asylum Chamber) (elsőfokú bíróság [bevándorlási és menekültügyi tanács], Egyesült Királyság; a továbbiakban: First‑tier Tribunal [elsőfokú bíróság]) elutasította OA keresetét. Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) az elutasító végzést anyagi jogi hiba miatt hatályon kívül helyezte és az ügyet a First‑tier Tribunal (elsőfokú bíróság) egy másik tagja elé utalta vissza. Az elsőfokú bíróság 2018. január 30‑i ítéletével megállapította, hogy OA Szomáliába történő kitoloncolása sértené az EJEE 3. cikkét. OA menedékjoggal kapcsolatos keresetét azonban elutasította.

32.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) az SSHD fellebbezésének engedélyezését követően 2018. november 13‑án hatályon kívül helyezte a First‑tier Tribunal (elsőfokú bíróság) ítéletét.

33.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) jelenleg újból tárgyalja a teljes ügyet.

34.

Az SSHD előadja, hogy – a bevándorlási szabályok és az elismerési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja alapján, az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) MOJ and Others (return to Mogadishu) Somalia CG [2014] UKUT 00442 (IAC) ítéletében (a továbbiakban: MOJ ítélet) szereplő országspecifikus iránymutatás alkalmazásával – arra a következtetésre juthatott, hogy az OA állampolgársága szerinti országban a körülményekben tartós változás következett be abból a szempontból, hogy szülőföldjén, Mogadishuban a többségi klánok már nem üldözik a kisebbségi klánokat, és az állam hatékony védelmet nyújt.

35.

OA előadja, hogy mivel megszűnési ügyről volt szó, releváns volt az a körülmény, hogy az SSD álláspontja ellentétben állt az Egyesült Nemzetek Menekültügyi Főbiztosságának (a továbbiakban: UNHCR) 2014 júniusában végzett értékelésével, amelyben az állami védelem rendelkezésre állásának kérdését illetően megállapította, hogy Mogadishuban súlyosan aggályos a biztonsági helyzet, és hogy a kisebbségi klánok helyzete Mogadishuban, Szomália déli és középső részén továbbra is rendkívül hátrányos. OA azt is állítja, hogy a mogadishui üldöztetéstől való félelme megalapozott és az állami hatóságok Mogadishuban nem képesek megvédeni őt a súlyos sérelemtől. Ezenfelül előadja, hogy a másodfokú bíróság által az MOJ ítéletben végzett vizsgálat az állami védelem téves értelmezésén alapult. Az UNHCR megszűnésre vonatkozó iránymutatásai ( 11 ) szerint az állami védelmet az állami szerkezet révén az állami intézkedéseknek kell biztosítaniuk. Az MOJ ítéletben végzett azon értékelés, amely szerint Mogadishuban az állam általánosságban védelmet biztosít, viszont részben a család és/vagy klántagtársak által nyújtott támogatás és védelem rendelkezésre állásán alapult. A család vagy a klán tagjai azonban az államtól független szereplők voltak. Annak értékelése során, hogy a felperesnek (2003‑ban) menekült jogállást biztosító körülmények Mogadishuban jelentősen és tartósan megváltoztak‑e oly módon, hogy a felperes „az állampolgársága szerinti ország védelmének igénybevételét a továbbiakban már nem [utasíthatja el]”, a nem állami szereplők által ellátott védelmi funkciók figyelembevétele jogilag nem megengedett.

36.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) úgy ítélte meg, hogy az ügy elbírálásához a menekültek elismerésére vonatkozó uniós szabályozást, jelesül az elismerési irányelvet átültető nemzeti szabályok értelmezésére van szükség.

37.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság, London, Egyesült Királyság) a 2019. március 22‑i határozatával előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjesztette a Bíróság elé:

38.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő ügy tárgyát OA menekült jogállásának megszűnése, humanitárius védelemből a bevándorlási szabályok 339D. pontja szerinti kizárása és az képezi, hogy a Szomáliába történő visszatérése sértené‑e az EJEE 3. cikkét, ( 13 ) következésképpen a Charta 4. cikkét és 19. cikkének (2) bekezdését. ( 14 )

39.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) által feltett kérdések azonban kizárólag a menekült jogállás megszűnésével kapcsolatosak, azzal az önálló kérdéssel azonban nem, hogy Szomáliába történő visszatérése esetén OA mélyszegénységnek lenne‑e kitéve, ezáltal sérülhetnének‑e az EJEE 3. cikkében, következésképpen pedig a Charta 4. cikkében és 19. cikkének (2) bekezdésében szereplő garanciák.

40.

Megjegyzendő, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem láthatólag számos olyan ténymegállapítást tartalmaz, amely közvetlenül nem releváns a menekült jogállás megszűnése és a feltett konkrét kérdések szempontjából. Úgy tűnik, ezen egyéb ténymegállapítások a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő egyéb ügyekhez kapcsolódnak. ( 15 ) Ennélfogva a Bíróságnak feltett kérdések szempontjából releváns tényállásnak az e szempontból nem releváns tényállástól történő elhatárolását javaslom.

41.

A menekült jogállás megszűnésével kapcsolatos konkrét kérdések megvizsgálása előtt néhány előzetes megjegyzést is kell tenni. Először is, ahogyan azt Mazák főtanácsnok ( 16 ) és a 2010. március 2‑i Salahadin Abdulla és társai ítéletében (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2010:105, 52. pont) a Bíróság is megjegyezte, a 2004/83 irányelv (3), (16) és (17) preambulumbekezdéséből kitűnik, hogy a Genfi Egyezmény „a menekültek védelmét szolgáló nemzetközi jogi rendszer sarokkövét” képezi. Ezenfelül az elismerési irányelvet azért fogadták el, hogy „közös fogalmakra és feltételekre támaszkodva segítsék a tagállamok illetékes hatóságait” a Genfi Egyezmény alkalmazása során. ( 17 )

42.

Másodszor, amennyiben az elismerési irányelv szövege eltér a Genfi Egyezmény szövegétől, az irányelv ezen rendelkezéseit a Genfi Egyezmény mögött meghúzódó célokat a lehető legjobban megközelítve kell értelmezni. Az EUMSZ 78. cikk (1) bekezdése végül is akként rendelkezik, hogy az Unió közös menekültügyi és kiegészítő védelem nyújtására vonatkozó politikájának összhangban kell lennie a Genfi Egyezménnyel és a Charta 18. cikkével, amely akként rendelkezik, hogy „[a Genfi Egyezménnyel] összhangban [a menedékjogot] biztosítani kell”. Ebből viszont az következik, hogy a jogalkotó szándéka arra irányult, az elismerési irányelvhez hasonló jogalkotási intézkedéseknek a lehető legjobban meg kell felelnie a Genfi Egyezmény szövegének és szellemiségének.

43.

Harmadszor, ahogyan az az elismerési irányelv (10) preambulumbekezdéséből kitűnik, az irányelvet olyan módon kell értelmezni, amely tiszteletben tartja a Charta által elismert alapvető jogokat, ( 18 ) köztük a Charta 1. cikkében az emberi méltóság tiszteletben tartására és védelmezésére vonatkozóan rögzített követelményeket. ( 19 )

44.

Az első kérdés az „állampolgárság szerinti ország”„védelmének” az elismerési irányelv 2. cikkének c) pontjában és 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjában megjelenő fogalmának jelentésére irányul. ( 20 ) A kérdés lényegében az, hogy ezeket az utalásokat az állami védelemre való utalásokként kell‑e érteni. ( 21 )

45.

Ami engem illet, úgy vélem, egyértelműen kitűnik e rendelkezéseknek mind a tényleges megfogalmazásából, mind pedig azok kontextusából, hogy az „állampolgárság szerinti ország védelmére” történő utalás egy fontos kivételtől eltekintve a kérelmező állampolgársága szerinti ország, a jelen ügyben Szomália által biztosítandó állami védelemre ( 22 ) történő utalásnak felel meg.

46.

A 2010. március 2‑iSalahadin Abdulla és társai ítéletből (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2010:105) mindenesetre egyértelmű, hogy ezeket a rendelkezéseket ekként kell értelmezni. Így például a Bíróság az említett ítélet 57–59. pontjában megjegyezte, hogy a menekült harmadik ország olyan állampolgára, akinek „a származási országában fennálló körülmények miatt fenn kell állnia […] az irányelvben és a Genfi Egyezményben felsorolt öt közül legalább egy okból való személyes üldöztetés miatti megalapozott félelmének. E körülmények ugyanis azt bizonyítják, hogy a harmadik ország nem nyújt védelmet állampolgárának az üldözési cselekményekkel szemben. E körülmények miatt az érintett nem tudja igénybe venni, illetve alapos okkal elutasíthatja származási országának az irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett – ezen országnak az üldözési cselekmények megakadályozására vagy szankcionálására vonatkozó képességében megnyilvánuló – »védelmét«” ( 23 ).

47.

A teljesség kedvéért azonban hozzáteszem, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában és 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekből hallgatólagosan az következik, hogy a pártokhoz vagy szervezetekhez hasonló, államtól független szereplők bizonyos körülmények között, szigorú kritériumok teljesülése esetén az állam helyett az állami védelemmel egyenértékű védelmet képesek biztosítani. Ezt a harmadik kérdés vizsgálata során fejtem ki részletesebben.

48.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) második kérdése az elismerési irányelv 2. cikke c) pontjának és 7. cikkének a menekült jogállás ezen irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja szerinti megszűnésével összefüggésben történő értelmezésére irányul. Ezt a kérdést arra tekintettel kell megválaszolni, hogy OA – akinek megszüntethetik az Egyesült Királyságban fennálló menekült jogállását – azt állítja, hogy az államtól független szereplők általi üldöztetéstől fél, ( 24 ) és hogy az állampolgársága szerinti országban nem kap hatékony állami védelmet.

49.

A nemzeti bíróság lényegében arra kíván választ kapni, hogy kizárólag az üldöztetéstől való megalapozott félelem fennállásának az elismerési irányelv 2. cikkének c) pontjával összhangban történő vizsgálata során kell‑e értékelni az üldöztetéssel szembeni, ezen irányelv 7. cikke értelmében vett védelem rendelkezésre állását, vagy az ilyen „védelem vizsgálatát” arra vonatkozóan is el kell végezni, hogy az üldöztetés tekintetében rendelkezésre áll‑e védelem. A kérdést előterjesztő bíróság arra is választ kíván kapni, hogy mindkét esetben ugyanazok‑e az ilyen védelem fennállására vonatkozó kritériumok.

50.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből egyértelmű, hogy ez a kérdés amiatt vetődik fel, hogy az Egyesült Királyság bíróságai eltérő ítéleteket hoztak a „védelem” Genfi Egyezmény 1. cikke A. részének (2) bekezdésében, következésképpen pedig az elismerési irányelv 2. cikkének c) pontjában szereplő fogalmát illetően. ( 25 )

51.

A Court of Appeal of England and Wales (fellebbviteli bíróság [Anglia és Wales], Egyesült Királyság) AG and Others v Secretary of State for the Home Department ítéletén [2006] EWCA Civ 1342 alapuló egyik megközelítés szerint a „védelem” vizsgálata kizárólag „abban a szakaszban [merül fel], amelyben a súlyos sérelem tényleges veszélyének fennállását vizsgálják”.

52.

A második, David Hope of Craighead bíró által a Horvath v Secretary of State for the Home Department [2000] UKHL 37, [2001] 1 Appeal Cases 489 ítéletben felvázolt megközelítés szerint a védelem vizsgálata két különböző szempontból merül fel. David Hope of Craighead bíró a Horvath ítéletben [2000] UKHL 37, [2001] 1 Appeal Cases 489 tehát kifejtette, hogy „az államtól független szereplők általi állítólagos üldöztetés esetén az állami védelem elégséges volta szempontjából annak vizsgálata bír relevanciával, hogy teljesül‑e a két teszt, vagyis a »félelem« tesztje és a »védelem« tesztje. A bíróságnak – annak megállapítását követően, hogy a kérelmező súlyos erőszaktól vagy bántalmazástól való félelme az egyezményben meghatározott okból tényleges és megalapozott – annak vizsgálatából kell kiindulnia, hogy a kérelmező az egyezmény értelmében vett »üldöztetéstől« fél‑e. Ezen a ponton a helyettesítési elven alapuló meghatározás holisztikus megközelítése közvetlenül kérdésessé teszi azt, hogy az állam képes és hajlandó‑e védelmet biztosítani […]” ( 26 ).

53.

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyezte, hogy a House of Lords (Lordok Háza, Egyesült Királyság) a Horvath v Secretary of State for the Home Department ítéletben [2000] UKHL 37, úgy ítélte meg, hogy hacsak a védelmet az üldöztetés fogalmával összefüggőnek nem kell tekinteni, valamely személy akkor is menekültnek minősülhetne, ha pusztán bizonyítja a súlyos sérelemtől való megalapozott félelmet, még akkor is, ha teljes körű védelmet élvezne azzal szemben. Ez sértené a helyettesítés elvét. ( 27 )

54.

Álláspontom szerint, meglehetősen túlbonyolítható annak, a végső soron egységes fogalomnak a vizsgálata, amely mind az elismerési irányelv 2. cikke c) pontjának és 7. cikkének, mind pedig ezen irányelv 11. cikke (1) bekezdése e) pontjának alkalmazása keretében ugyanazokat a kritériumokat alkalmazza. ( 28 )

55.

A menekült jogállás iránti kérelmek megvizsgálása során mindig azt a kérdést kell feltenni, hogy a kérelmező bizonyította‑e az elismerési irányelv 2. cikkének c) pontja értelmében vett, üldöztetéstől való megalapozott félelmet. A „megalapozott” félelem kifejezésnek a „menekült” elismerési irányelv 2. cikkének c) pontjában szereplő meghatározásában való használata többek között annak vizsgálatát teszi szükségessé, hogy a kérelmező állampolgársága szerint országában vagy származási országában olyanok‑e a körülmények, amelyek objektíve indokolják a kérelmező üldöztetéstől való félelmét.

56.

Álláspontom szerint ez a teszt szükségszerűen maga után vonja annak tárgyilagos vizsgálatát, hogy a kérelmező állampolgársága szerinti országban védelmet biztosítanak‑e az üldöztetéssel ( 29 ) szemben a védelemnek az elismerési irányelv 7. cikkében meghatározott szereplői, és hogy a kérelmező hozzáfér‑e ehhez a védelemhez. ( 30 )

57.

Lényegében tehát egyetértek a Bizottság azon észrevételével, ( 31 ) hogy a menekült jogállást olyan egységes védelmi teszt alapján kell meghatározni, amely megfelel az elismerési irányelv 7. cikkében rögzített követelményeknek. Ugyanakkor hangsúlyozom, hogy az állampolgárság szerinti országban biztosított védelemnek az üldöztetés összes, az elismerési irányelv 6. cikkében meghatározott forrásával szemben rendelkezésre kell állnia. ( 32 )

58.

Habár szigorú értelemben véve az elismerési irányelv 2. cikke formálisan nem határozza meg a „védelem” fogalmát, az elismerési irányelv 7. cikkének (2) bekezdése valójában leírja azt. Védelem akkor valósul meg, ha a védelemnek az elismerési irányelv 7. cikkének (1) pontjában említett szereplői „például az üldöztetésnek […] felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal […] megfelelő lépéseket [tesznek] az üldöztetés […] megakadályozása érdekében, ( 33 ) és ha a kérelmező hozzáférhet e védelemhez” ( 34 ).

59.

A nemzetközi védelem (menekült jogállás) szükségességének az alapügyhöz hasonló ügyben való további fennállását többek között az határozza meg, hogy a védelem szereplői képesek‑e megfelelő lépéseket tenni a kérelmező államtól független szereplők általi üldöztetésének megelőzése érdekében például azáltal, hogy többek között hatékony jogi rendszert működtetnek az államtól független szereplők ilyen cselekményeinek felderítésére, büntetőeljárás útján történő üldözésére és szankcionálására. ( 35 )

60.

Amennyiben a védelem szereplői bármely okból nem tesznek vagy egyébként nem tudnak ilyen megfelelő lépéseket tenni a kérelmező üldöztetésének megelőzésére, a kérelmező főszabály szerint menekült jogállásra jogosult. ( 36 )

61.

Ennélfogva úgy vélem, hogy az arról való meggyőződés érdekében, hogy az elismerési irányelv 2. cikkének c) pontjával összhangban megalapozott‑e valamely személynek az államtól független szereplők általi üldöztetéstől való félelme, azt kell figyelembe venni, hogy biztosítanak‑e a védelem szereplői az elismerési irányelv 7. cikkének (2) bekezdése által leírt „védelmet”. Ugyanezt a vizsgálatot a menekült jogállásnak az elismerési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjával összhangban történő megszűnését illetően is el kell végezni.

62.

A harmadik kérdéssel felvetett probléma áll a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem középpontjában. A következőről van szó: ha az elismerési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja és a 2. cikkének c) pontja értelmében vett, „állampolgárság szerinti ország védelme” az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének a) pontja szerinti állami védelemre vonatkozik, ez a védelem magában foglalhatja‑e a kérelmező számára védelmet biztosítani képes családokhoz és/vagy klánokhoz hasonló, tisztán magánszereplők védelmi intézkedéseit vagy funkcióit is?

63.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) által megállapított tényállás ebben az összefüggésben valamelyest relevanciával bírhat. Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) megjegyezte, hogy ami „a Mogadishuban fennálló országspecifikus állapotokat illeti, mindkét fél elfogadta a másodfokú bíróság által a MOJ ítéletben tett megállapítások alapulvételét” ( 37 ). A MOJ ítéletben a releváns megállapítások többek között a következők voltak:

[…]

64.

Az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) az előzetes döntéshozatal iránti kérelmében megjegyezte, hogy a MOJ ügyben hozott korábbi határozatban feltételezte, hogy „habár a releváns védelemnek állami védelemnek kell lennie, e védelem hatékonyságának értékeléséhez a védelmi funkciókat olyan tág értelemben kell megvizsgálni, amely magában foglalja a családok és klánok által ellátott védelmi funkciókat is. Úgy tűnik, az Emberi Jogok Európai Bírósága (a továbbiakban: EJEB) is ehhez hasonló megközelítést alkalmaz az EJEE 3. cikke szerinti bántalmazással szembeni védelem fogalmát illetően a 2015. szeptember 10‑i RH kontra Svédország ítélet (kérelem száma: 4601/01) 73. pontjában.[ ( 39 )] Ennek megfelelően a »védelemnek« az elismerési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjában és 2. cikkének ([c]) pontjában szereplő fogalmának jelentése meglehetősen kevéssé egyértelmű” ( 40 ).

65.

A jelen ügy tényállásához visszatérve, ahogyan azt már megjegyeztem, az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) megállapította, hogy OA‑nak Mogadishuban van néhány közeli rokona, és hogy kérhetne tőlük pénzügyi támogatást. Kérhetne a nővérétől (aki úgy tűnik, az Egyesült Arab Emírségekben telepedett le) és az Egyesült Királyságban élő klántagtársaktól pénzügyi támogatást.

66.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelemből láthatólag az következik – noha ez kifejezetten nem nyer megállapítást –, hogy az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) megítélése szerint a klán és a család által biztosított támogatási struktúra rendelkezésre állásának köszönhetően OA a védelem alternatív formájának minősülő támogatásban részesül, habár a saját személyi biztonságának védelmét szolgáló támogatás helyett ez főként pénzügyi és más gyakorlati támogatást jelent.

67.

Ennek alapján a kérdés valójában arra korlátozódik, hogy a magánszereplőktől származó pénzügyi és más gyakorlati támogatás állítólagos rendelkezésre állása a védelem vizsgálatát illetően legalábbis részben megfelelhet‑e az elismerési irányelv 7. cikkében meghatározott követelményeknek. Álláspontom szerint a 7. cikk szövegéből és általános kontextusából is egyértelmű, hogy nem.

68.

Az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja akként szól, hogy védelmet nyújthat az állam vagy: „az államot, illetve az államterület egy jelentős részét ellenőrzésük alatt tartó pártok vagy szervezetek, ideértve a nemzetközi szervezeteket is.”

69.

Az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdése b) pontjának szövegéből tehát egyértelmű, hogy a szóban forgó feleknek vagy szervezeteknek az államot vagy az állam jelentős részét ellenőrzésük alatt kell tartaniuk. Ezenfelül az elismerési irányelv 7. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy e feleknek és szervezeteknek „az üldöztetésnek, illetve súlyos sérelmet okozónak minősülő cselekmények felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal” megfelelő lépéseket kell tenniük az üldöztetés, illetve a súlyos sérelem megakadályozása érdekében.

70.

Mindez azt jelenti, hogy e feleknek vagy szervezeteknek az állami szuverenitás gyakorlására vagy lemásolására (vagy valami ehhez hasonlóra) kell törekedniük a kérelmező állampolgársága szerint ország tekintetében, mivel ez az, amit „az államot ellenőrzésük alatt tartó” kifejezésre az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában történő utalás szükségszerűen jelent, és ami ezen utalásból szükségszerűen következik. E feleknek vagy szervezeteknek ahhoz, hogy e rendelkezés hatálya alá tartozzanak, konkrétan az emberi méltóságon és a jogállamiságon alapuló rendészeti és igazságszolgáltatási rendszer biztosítására kell törekedniük. Ahogyan azt Mazák főtanácsnok a Salahadin Abdulla és társai ügyre vonatkozó indítványában (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2009:551) megjegyezte, ezek a jogszabályi követelmények „feltételezik az olyan védelmet nyújtó szereplő jelenlétét, amelynek többek közt hatalma, szervezeti rendszere és eszközei vannak arra, hogy a menekült állampolgársága szerinti országban a jog és rend minimális szintjét fenntartsa” ( 41 ).

71.

A francia kormány az írásbeli észrevételeiben és a február 27‑i tárgyaláson is hivatkozott a Cour nationale du droit d’asile (nemzeti menekültügyi bíróság, Franciaország; a továbbiakban: CNDA) 2016. május 3‑i 15033525. sz. meghatározó ítéletére. A CNDA ezen ítélet 4. pontjában megállapította, hogy „az állami védelem hiányának megállapítása esetén bizonyos más – [a külföldiek beutazásáról, tartózkodásáról és a menedékjogról szóló törvénykönyv] ( 42 ) L. 713‑2. cikkében kizárólagosan meghatározott – hatóságok biztosíthatják azt a védelmet, amelyet az állam a saját területén nem képes biztosítani; ezen hatóságok közül az államterület egy jelentős részét ellenőrzésük alatt tartó szervezetek azok a szervezetek, amelyek olyan stabil intézményi struktúrával rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy kizárólagos és folyamatos polgári és fegyveres ellenőrzést gyakoroljanak egy olyan körbehatárolt területen, amelyen az állam már nem teljesíti a kötelezettségeit vagy nem gyakorolja szuverenitását; ezen tényállási elemek teljesülését követően és feltéve, hogy a szóban forgó szervezet nem maga az állítólagos üldöztetés forrása, meg kell állapítani, hogy az e szervezet által kínált helyettesítő védelem az érintett személy számára hozzáférhető, hatékony és nem átmeneti jellegű‑e” ( 43 ).

72.

Álláspontom szerint nehéz lenne tökéletesíteni ezt, a CNDA ítéletéből származó fordulatot, amely tömören megragadja a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontját. Részemről úgy vélem, hogy az megfelelően tükrözi az uniós jogalkotónak az elismerési irányelv 7. cikkében szereplő álláspontját, valamint e rendelkezésnek a Bíróság által a 2010. március 2‑iSalahadin Abdulla és társai ítéletben (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2010:105) alkalmazott értelmezését.

73.

Ami a jelen ügyet illeti, úgy vélem, nem szükséges ennél konkrétabban fogalmazni, mivel az előzetes döntéshozatal iránti kérelemben ténylegesen semmi nem utal arra, hogy Szomáliában, konkrétabban pedig Mogadishuban a családi támogatási struktúra vagy a klánrendszer akárcsak távolról is teljesíthetné ezt a követelményt, bár ezt a kérdést végső soron a kérdést előterjesztő bíróság feladata megvizsgálni.

74.

A bizonyítékok azonban még az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) MOJ ítéletben korábban tett általános megállapításainak (amelyeket a másodfokú bíróság a jelen ügy szempontjából elfogadott) és a jelen ügyben OA vonatkozásában tett konkrét megállapításoknak a lehető legnagyobb mértékű figyelembevétele ellenére is egyszerűen arra utalnak, hogy Mogadishuban a klánrendszer informális – noha kétségtelenül fontos – szociális támogatási struktúrát biztosít. Ahogyan azt a másodfokú bíróság megjegyezte, OA visszatérése esetén a családtagjaitól (és talán a klánjától is) észszerűen kérhet némi pénzügyi támogatást. Ezek a megállapítások a következő válaszokat vonják maguk után.

75.

Először is, az ilyen pénzügyi támogatás rendelkezésre állása közvetlenül nem releváns a menekült jogállás megszűnésével összefüggésben. Ahogyan arra már rámutattam, az viszont releváns lenne azon önálló kérdés megválaszolása szempontjából, hogy valamely korábbi menekült Szomáliába történő kiutasítása e személyt rendkívüli anyagi mélyszegénység tényleges veszélyének tenné‑e ki, ezáltal pedig sértené az EJEE 3. cikkében, következésképpen a Charta 4. cikkében az embertelen vagy megalázó bánásmóddal szemben meghatározott garanciákat. Úgy vélem, ez valós magyarázatot ad az olyan határozatokra, amelyek hasonlók az Upper Tribunal (másodfokú bíróság) által hivatkozott R. H. kontra Svédország ítélethez, ( 44 ) amelyet most részletesen megvizsgálok.

76.

Másodszor, a jelen ügyben megállapított tényállásban semmi nem utal arra, hogy a klán és a család által biztosított e támogatási rendszer ellenőrzése alatt tartaná Szomáliát vagy ezen állam területének egy részét a 7. cikk (1) bekezdésének b) pontjában előirányzott módon. Arra sem utal semmi, hogy e magánszemélyek az emberi méltóságon és a jogállamiságon alapuló kvázi rendészeti és igazságszolgáltatási rendszerként kívánnának működni, vagy hogy akár ilyen rendészeti és igazságszolgáltatási rendszer biztosítását kísérelnék meg.

77.

Ezen a ponton azt is figyelembe kell venni, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja eltér a Genfi Egyezmény tényleges szövegétől annak előírásában, hogy a szóban forgó védelmet az államtól független szereplők, köztük nemzetközi szervezetek is nyújthatják. Habár erőteljesebb érvek hangzottak el arra vonatkozóan, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja e tekintetben valójában nem egyeztethető össze a Genfi Egyezmény megfogalmazásával, ( 45 ) a jelen ügy szempontjából talán elegendő annyit megállapítani, hogy az uniós jogalkotó ezáltal feltehetőleg a Genfi Egyezmény több évtizeddel ezelőtti, 1954. április 22‑i hatálybalépését követően szerzett tényleges tapasztalatot kívánja figyelembe venni. Ez magában foglalja az Egyesült Nemzetek általi humanitárius beavatkozást, a multinacionális katonai erők által bizonyos államokban történő beavatkozást és a „bukott” államok jelenségét, amely esetben a hagyományos állam általános apparátusa egyszerűen megszűnt értékelhető módon létezni. Úgy tűnik, ezeket a fejleményeket a Genfi Egyezmény előkészítői nem látták előre, amely egyezményben a védelem fennállása működő állami apparátusra épült.

78.

Az általam már említett mindezen okokból kifolyólag úgy vélem, vélelmezni kell, hogy az uniós jogalkotó szándéka – még ha ilyen módon el is tért a Genfi Egyezmény tényleges szövegétől – a Genfi Egyezmény alapvető céljainak tiszteletben tartására irányult. Ebből tehát az következik, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontját ezen alapelv szem előtt tartásával kell értelmezni. A Genfi Egyezmény által előirányzott védelem alapvetően és lényegében az állam, jelesül a jogállamiságon alapuló, működő igazságszolgáltatási és rendészeti rendszer által biztosított hagyományos védelem.

79.

Mindez alátámasztja azt a következtetést, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja által előirányzott, államtól független védelem nem pusztán olyan védelem, amelyet – például kapuval ellátott épületegyüttest őrző privát biztonsági céghez ( 46 ) hasonló – tisztán magánfelek kínálhatnak fel, hanem azt inkább olyan, államtól független szereplők biztosítják, amelyek valamely állam területének egészét vagy jelentős részét az ellenőrzésük alatt tartják, és amelyek emellett a hagyományos állami funkciók lemásolására törekednek azzal, hogy a jogállamiságon alapuló, működő igazságszolgáltatási és rendészeti rendszert biztosítanak vagy támogatnak. Másképpen megfogalmazva, az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontját ezért lényegében olyan kiegészítő és kivételes jellegű rendelkezésnek kell tekinteni, amely figyelembe veszi az általam már említett modernkori tapasztalatot, amelynek értelmében az állampolgárság szerinti ország egészben vagy részben olyan, államtól független szereplők ellenőrzése alatt áll, amelyek lényegében a hagyományos állami apparátus rendészeti és igazságszolgáltatási rendszereit kívánják lemásolni.

80.

E következtetés levonása során nem hagytam figyelmen kívül az EJEB R. H. kontra Svédország határozatát, ( 47 ) amelyre hivatkozott az Upper Tribunal (másodfokú bíróság), és amelyre a tárgyaláson a felek is hivatkoztak. Ahogyan azt az EJEB elismeri az említett határozatban, olyan ítéletről volt szó, amely meglehetősen e konkrét ügy tényállásán alapult. Az EJEB ebben az ítéletben olyan női kérelmező kérelmeit vizsgálta meg, aki arra hivatkozott, hogy sérülnének az EJEE 3. cikkén alapuló jogai, ha őt visszaküldenék Mogadishuba. Az EJEB megállapította, hogy R. H. – akinek a menedékjog iránti kérelmét korábban elutasították – Szomáliába (konkrétan Mogadishuba) történő kiutasítása nem sértené a kínzás vagy embertelen, illetve megalázó bánásmód, vagy büntetés EJEE 3. cikkében szereplő tilalmát. ( 48 )

81.

A kérelmező e tekintetben előadta, hogy a kiutasítási végzés vele szembeni végrehajtása esetén ténylegesen ki volna téve annak a veszélynek, hogy a nagybácsijai megölnék őt, mivel Szomáliából való elmenekülését megelőzően nem egyezett bele egy kényszerházasságba, vagy visszatérése esetén őt ismételten arra kényszerítenék, hogy akarata ellenére menjen férjhez. Azt is előadta, hogy a Szomáliában fennálló általános helyzet rendkívül súlyos a nők, különösen pedig azon nők esetében, akik nem rendelkeznek férfi védelmezői hálózattal. Következésképpen fennállna annak a veszélye, hogy egyedül kellene menekülttáborban élnie, ami súlyos veszélynek tenné ki őt. ( 49 ) Az EJEB először megállapította, hogy semmi nem utal arra, hogy a Mogadishuban fennálló helyzet olyan, amely a városban tartózkodó minden egyes személyt a 3. cikkel ellentétes bánásmód tényleges veszélyének teszi ki. Az EJEB ezt követően megvizsgálta, hogy a kérelmező személyes helyzete milyen lenne a visszatérése esetén. Az EJEB a kérelmét a tényállás alapján elutasította, megállapítva, hogy:

„73.   Összefoglalva, a EJEB úgy ítéli meg, hogy a kérelmező nyilatkozatai jelentős következetlenségeket tartalmaznak. A kérelmező nem valószínűsítette a személyes tapasztalatával kapcsolatos előadását és azt a veszélyt, amelynek a visszatérése esetén lenne kitéve. Ennek megfelelően nincs alapja annak a megállapításnak, hogy Mogadishuba egyedülálló nőként térne vissza az ilyen helyzettel járó veszélyekkel együtt. A Bíróság ebben az összefüggésben megjegyzi, hogy a kérelmezőt tájékoztatták az édesapjának 2010‑ben és édesanyjának 2011‑ben bekövetkezett haláláról, ami arra utal, hogy fenntartotta mogadishui kapcsolatait. Ráadásul a családja, ezen belül a fiútestvére és a nagybácsijai a városban élnek. Ennélfogva úgy kell tekinteni, hogy mind családi támogatással, mind pedig férfi védelmezői hálózattal rendelkezik. Ezenfelül nem nyert bizonyítást, hogy a kérelmezőnek menekülttáborban vagy belsőmenekült‑táborban kellene laknia.

74.   Következésképpen, az EJEB – bár nem hagyja figyelmen kívül a szomáliai, köztük a Mogadishuban élő nők helyzetét – nem állapíthatja meg, hogy a kérelmező a jelen ügyben e városba való visszatérése esetén az [EJEE] 3. cikkel ellentétes bánásmód tényleges veszélyének lenne kitéve. A Mogadishuba történő kitoloncolás tehát nem sértené e rendelkezést.”

82.

Habár igaz, hogy a családi támogatási struktúra fennállása olyan tényezőnek minősült, amely bizonyos mértékig befolyásolta az EJEB arra vonatkozó következtetését, hogy a kérelmező Mogadishuba való visszatérése esetén nem lenne kitéve az EJEE 3. cikkével ellentétes bánásmód veszélyének, nem állapítható meg, hogy az R. H. kontra Svédország határozat ebben a tekintetben tágabb elvet fogalmazott volna meg. Ez abból is egyértelműen kitűnik, hogy az EJEB a kérelmező nyilatkozatait megbízhatatlannak találta. ( 50 ) Úgy tűnik, az EJEB által hivatkozott, Mogadishuban és máshol fennálló családi kötelékek és gyakorlati támogatás bizonyítékai lényegében kétségbe vonják a kérelmező nyilatkozatainak valódiságát.

83.

Még ettől eltérő esetben is emlékeztetni kell arra, hogy az elismerési irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontja által előirányzott védelmi teszt meglehetősen eltér a valamely személy olyan államba történő kiutasítását tiltó teszttől, amely államban komolyan fennáll az EJEE 3. cikke vagy a Charta 4. cikke és 19. cikkének (2) bekezdése értelmében vett embertelen vagy megalázó bánásmód veszélye. Ennek megfelelően úgy hiszem, hogy a határozat nem nyújt nagy segítséget a kérdést előterjesztő bíróság által az elismerési irányelv értelmezésére vonatkozóan feltett konkrét kérdéseket illetően.

84.

Ennélfogva úgy vélem, hogy a „védelmet” az elismerési irányelv 7. cikkének (1) bekezdésével és 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjával összhangban állam vagy olyan, államtól független szereplők is nyújthatják, amelyek ellenőrzése alatt áll valamely állam egésze vagy egy része, és amelyek a jogállamiságon alapuló, működő rendészti és igazságszolgáltatási rendszer biztosítása vagy támogatása révén hagyományos állami funkciókat kívánnak lemásolni. Az államtól független szereplők által biztosított puszta pénzügyi és/vagy anyagi támogatás az elismerési irányelv 7. cikke által előirányzott védelem szintje alatt marad.

85.

Az utolsó kérdés az elismerési irányelv menekült jogállás megszűnésével foglalkozó 11. cikke (1) bekezdésének értelmezésével, konkrétan pedig azzal foglalkozik, hogy az „állampolgárság szerinti ország védelmére” történő, a 11. cikk (1) bekezdésének e) pontjában szereplő utalásból az következik‑e, hogy a szóban forgó országban rendelkezésre álló védelem jellegének a megszűnési határozattal összefüggésben történő vizsgálata lényegében megegyezik a 7. cikkben a menekült jogállás megadásával kapcsolatban előirányzott vizsgálattal.

86.

A 11. cikk (1) bekezdése azokkal a körülményekkel foglalkozik, amelyek között a harmadik ország állampolgára elveszti menekült jogállását. E cikk releváns része a következőképpen rendelkezik:

„A harmadik ország állampolgára, illetve a hontalan személy a továbbiakban már nem minősül menekültnek, amennyiben:

[…]

87.

Az elismerési irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja e tekintetben szinte szó szerint átveszi a Genfi Egyezmény 1. cikke C. részének (5) bekezdését. Ezenfelül ez utóbbi rendelkezés előírja azokat a feltételeket is, amelyeknek a menekült jogállás megszüntetéséhez vagy megszűnéséhez kell teljesülniük.

„Megszűnik az Egyezmény alkalmazhatósága az A. rész rendelkezéseinek hatálya alá tartozó olyan személy esetén, aki:

[…]

(5)   Már nem utasíthatja el állampolgársága szerinti országa védelmének igénybevételét, mivel megszűntek azok a körülmények, amelyek alapján őt menekültként elismerték;

[…]”

88.

A Genfi Egyezmény – és a jelen ügyben különösen – az elismerési irányelv szövegéből egyértelmű, hogy mind a menekült jogállás megadása, mind pedig annak megszűnése a szükségesség kérdésén alapul. Ahogyan az üldöztetéstől való megalapozott félelemre hivatkozni képes kérelmező menekült jogállásra jogosult, ennek az ellenkezője is igaz. A menekült jogállás főszabály szerint megszűnik, amennyiben a nemzetközi védelem igényét és a menekült jogállás megadását megalapozó körülmények kellő mértékben megváltoznak ahhoz, hogy már ne legyen szükség nemzetközi védelemre. ( 51 )

89.

Ahogyan azt az elismerési irányelv 11. cikkének (2) bekezdése előírja, a körülményekben bekövetkezett változásnak „jelentősnek és maradandó jellegűnek” kell lennie, és – ahogyan azt a Bíróság a 2010. március 2‑iSalahadin Abdulla és társai ítélet (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2010:105) 73. pontjában megjegyezte – ez viszont azt jelenti, hogy ez kizárólag akkor következik be, „ha a menekült üldöztetéstől való félelmét megalapozó tényezők tartósan megszüntetettnek tekinthetők”. Mindez azt jelenti, hogy a tagállamnak a menekült jogállás megszűnésének kérdését valamelyest óvatosan kell megközelítenie, és adott esetben kétség esetén a menekült jogállást élvező személy javára kell döntenie. A menekült jogállást viszont vissza kell vonni, ha – a Bíróság megfogalmazásával élve – az üldöztetés veszélyét „tartósan megszüntetettnek” lehet tekinteni.

90.

Az alapvetés azonban ugyanaz marad: a nemzetközi védelem megadása és megszűnése is lényegében szimmetrikus egymással. Pontosan ez az, ami egyértelműen kitűnik a 2010. március 2‑iSalahadin Abdulla és társai ítélet (C‑175/08, C‑176/08, C‑178/08 és C‑179/08, EU:C:2010:105) 65–70. pontjából, amelyek a következőképpen szólnak:

„Az irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja, ahogyan a Genfi Egyezmény 1. cikke C. részének (5) bekezdése is, előírja a menekülti minőség elvesztését, amennyiben megszűnnek azon körülmények, amelyek alapján e minőséget elismerték, azaz más szóval, amikor a menekült jogállás nyújtásának feltételei már nem teljesülnek.

Annak kimondásával, hogy az említett körülmények »megszűnése miatt« az állampolgár »az állampolgársága szerinti ország védelmének igénybevételét a továbbiakban már nem utasíthatja el«, e rendelkezésnek maga a szövege hozza létre a körülmények megváltozása és az annak lehetetlensége közötti okozati összefüggést, hogy az érintett a védelem igénybevételét továbbra is elutasítsa, és így megőrizze menekült jogállását, mivel az üldöztetéstől való eredeti félelme már nem tűnik megalapozottnak.

Mivel az irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontja kimondja, hogy az állampolgár a származási országa védelmének igénybevételét »a továbbiakban már nem utasíthatja el«, e rendelkezés magában foglalja azt, hogy a kérdéses »védelem« ugyanaz, mint amely addig hiányzott, azaz az irányelvben foglalt üldözési cselekményekkel szembeni védelem.

Ily módon azon körülmények, amelyek a származási országnak az üldözési cselekményekkel szembeni védelem biztosítására vonatkozó képességét, illetve épp ellenkezőleg annak hiányát mutatják, döntő bizonyítékoknak minősülnek a menekült jogállás nyújtását, illetve adott esetben szimmetrikusan annak megszűnését eredményező értékelés során.

Következésképpen a menekült jogállás megszűnik, amennyiben úgy tűnik, hogy az érintett állampolgár a származási országában már nincs kitéve olyan körülményeknek, amelyek az említett ország arra vonatkozó képességének hiányát mutatják, hogy az irányelv 2. cikkének c) pontjában felsorolt öt ok valamelyike miatti személyes üldözési cselekményekkel szemben számára védelmet biztosítson. Az ilyen megszűnés így magában foglalja, hogy a körülmények megváltozása orvosolta a menekült jogállás elismerését eredményező okokat.

Annak megállapításához, hogy a menekült üldöztetéstől való félelme már nem megalapozott, az irányelv 7. cikke (2) bekezdésének fényében az illetékes hatóságoknak a menekült egyéni helyzetére tekintettel meg kell vizsgálniuk, hogy a kérdéses harmadik ország védelmet nyújtó szereplője, illetve szereplői megfelelő lépéseket tettek‑e az üldöztetés megakadályozása érdekében, így különösen rendelkeznek‑e az üldöztetésnek minősülő cselekmények felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal, és az érintett állampolgár a menekült jogállásának megszűnése esetén hozzáférhet‑e e védelemhez.” ( 52 )

91.

Ebből viszont az következik, hogy a védelem vizsgálatának jellege mindkét esetben ( 53 ) lényegében azonos. A menekült jogállást abban az esetben adják meg, ha hiányzik a védelem, ennek megfelelően pedig a menekült jogállás akkor szűnik meg, ha az állampolgárság szerinti országban a körülmények tartósan megváltoztak ( 54 ) akként, hogy a kérelmező állampolgársága szerinti országban a védelem megfelelő szintje már rendelkezésre áll, és ha a kérelmező hozzáfér ehhez a védelemhez.

92.

Ennek megfelelően azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Upper Tribunal (Immigration and Asylum Chamber) (másodfokú bíróság [bevándorlási és menekültügyi tanács], London, Egyesült Királyság) által feltett kérdéseket a következőképpen válaszolja meg:

Az „állampolgárság szerinti ország”„védelmének” a harmadik országok állampolgárainak, illetve a hontalan személyeknek menekültként vagy a más okból nemzetközi védelemre jogosultként való elismerésének feltételeiről [helyesen: feltételeire] és az e státuszok tartalmára vonatkozó minimumszabályokról szóló, 2004. április 29‑i 2004/83/EK tanácsi irányelv 2. cikkének c) pontjában és 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjában szereplő fogalma elsődlegesen a kérelmező állampolgársága szerinti országa által biztosított állami védelemre utal. A 2004/83 irányelv 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában és 7. cikkének (2) bekezdésében foglalt rendelkezésekből mindazonáltal hallgatólagosan az következik, hogy a pártokhoz vagy szervezetekhez hasonló, államtól független szereplők bizonyos körülmények között az állam helyett az állami védelemmel egyenértékű védelmet képesek biztosítani, amennyiben ezen, az államtól független szereplők ellenőrzése alatt áll valamely állam egésze vagy jelentős része, és amelyek a jogállamiságon alapuló, működő rendészeti és igazságszolgáltatási rendszer biztosítása vagy támogatása révén hagyományos állami funkciókat kívánnak lemásolni. Az államtól független szereplők által biztosított puszta pénzügyi és/vagy anyagi támogatás a 2004/83 irányelv 7. cikke által előirányzott védelem szintje alatt marad.

Az arról való meggyőződés érdekében, hogy a 2004/83 irányelv 2. cikkének c) pontjával összhangban megalapozott‑e valamely személynek az államtól független szereplők általi üldöztetéstől való félelme, azt kell figyelembe venni, hogy biztosítanak‑e a védelem szereplői ezen irányelv 7. cikkének (2) bekezdése által leírt „védelmet”. Ugyanezt a vizsgálatot a menekült jogállásnak a 2004/83 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjával összhangban történő megszűnését illetően is el kell végezni.

Az „állampolgárság szerinti ország védelmének” a 2004/83 irányelv 11. cikke (1) bekezdésének e) pontjában szereplő fogalmából az következik, hogy a szóban forgó országban rendelkezésre álló védelem jellegének megszűnési határozattal összefüggésben történő vizsgálata lényegében megegyezik a 7. cikkben a menekült jogállás megadásával kapcsolatban előirányzott vizsgálattal. Annak megállapításához, hogy a menekült üldöztetéstől való félelme már nem megalapozott, a 2004/83 irányelv 7. cikke (2) bekezdésének fényében az illetékes hatóságoknak a menekült egyéni helyzetére tekintettel meg kell vizsgálniuk, hogy a kérdéses harmadik ország védelmet nyújtó szereplője, illetve szereplői megfelelő lépéseket tettek‑e az üldöztetés megakadályozása érdekében, így különösen rendelkeznek‑e az üldöztetésnek minősülő cselekmények felderítéséhez, büntetőeljárás útján történő üldözéséhez és szankcionálásához szükséges hatékony jogszabályokkal, és az érintett állampolgár a menekült jogállásának megszűnése esetén hozzáférhet‑e ehhez a védelemhez.