1.

A Verein für Konsumenteninformation (egyesület a fogyasztók tájékoztatásáért, a továbbiakban: VKI), egy Ausztriában alapított fogyasztóvédelmi egyesület, jogsértés megszüntetésére irányuló eljárást ( 2 ) indított a hamburgi (Németország) székhelyű TVP Treuhand‑ und Verwaltungsgesellschaft für Publikumsfonds mbH & Co. KG (a továbbiakban: TVP) társasággal szemben aziránt, hogy e társaságot tiltsák el az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztókkal kapcsolatos üzleti tevékenysége keretében bizonyos szerződési feltételek alkalmazásától. E feltételek olyan vagyonkezelői szerződésekben szerepelnek, amelyek célja a Németországban alapított és betéti társaság formájában létrehozott zártvégű ingatlanalapokban meglévő részesedések kezelése. A szóban forgó feltételek között található a német jogot kijelölő jogválasztási kikötés.

2.

Az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) e jogválasztási kikötésnek a fogyasztókkal kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekről szóló, 1993. április 5‑i 93/13/EGK tanácsi irányelvvel ( 3 ) való összeegyeztethetőségének kérdését veti fel, tekintettel különösen ezen irányelvnek a Bíróság által a Verein für Konsumenteninformation ( 4 ) ítéletben elfogadott értelmezésére. Az e kérdésre adandó válasz különösen attól a kérdéstől függ, hogy jogválasztás hiányában az osztrák jogot kell‑e alkalmazni a vitatott vagyonkezelési szerződésekre, vagy épp ellenkezőleg, a német jogot. Ez utóbbi kérdés pedig a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló egyezmény ( 5 ) (és a szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogról szóló, 2008. június 17‑i 593/2008/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet ( 6 ) értelmezésétől függ.

3.

E bíróság így több különböző kérdést terjesztett a Bíróság elé, amelyek először is annak meghatározására irányulnak, hogy e vagyonkezelési szerződések a „társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdéseket” vetnek‑e fel, amelyeket a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet kizár a tárgyi hatálya alól, amennyiben a kültagi részesedésre vonatkoznak és szorosan kapcsolódnak az érintett betéti társaságok társasági szerződéséhez. Feltéve, hogy nem ez a helyzet áll fenn, e kérdések ezt követően arra vonatkoznak, hogy az említett szerződések ki vannak‑e zárva az e jogi aktusok által a fogyasztói szerződések terén előírt védelmet biztosító szabályok hatálya alól azzal az indokkal, hogy a fogyasztóknak nyújtott szolgáltatásokat – ugyanezen szerződések alapján – kizárólag Ausztrián kívül nyújtják. Ezek a kérdések végezetül a vitatott jogválasztási kikötésnek a tisztességtelen feltételekről szóló irányelvvel való összeegyeztethetőségét érintik.

4.

A jelen indítványban kifejtem, hogy miért kell véleményem szerint az alapügyben szóban forgóhoz hasonló vagyonkezelési szerződésekre alkalmazandó jogot a Római Egyezményben és a „Róma I” rendeletben szereplő szabályokkal összhangban meghatározni. Be fogom mutatni azokat az okokat, amelyek miatt úgy gondolom, hogy az ilyen szerződések, amelyek keretében a szolgáltatást a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti országban, egy másik ország területéről távollevők között kell nyújtani, az e jogi aktusok által a fogyasztói szerződések terén előírt védelmet biztosító szabályok hatálya alá tartoznak. Végül kifejtem, hogy a vitatott szerződésekben szereplőhöz hasonló jogválasztási kikötés tisztességtelen, mivel nem tájékoztatja a fogyasztót arról a tényről, hogy a jogválasztás ellenére a szokásos tartózkodási helye szerinti ország törvényeinek kógens rendelkezései által számára biztosított védelemben részesül.

5.

A Római Egyezménynek „Az egyezmény hatálya” címet viselő 1. cikkének (1) és (2) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Ezen egyezmény rendelkezéseit kell alkalmazni a szerződéses kötelezettségekre minden olyan helyzetben, amikor különböző országok jogai között kell választani.

(2)   E rendelkezéseket nem lehet alkalmazni az alábbiak esetében:

[…]

[…]”

6.

A Római Egyezmény „Fogyasztói szerződések” címet viselő 5. cikke a következőket írja elő:

„(1)   E cikk azon szerződésekre vonatkozik, amelyek tárgya áruk szállítása vagy szolgáltatások nyújtása egy személy (»a fogyasztó«) részére, annak szakmai vagy keresetszerűen folytatott tevékenységén kívüli célra, továbbá azon szerződésekre, amelyek az ilyen ügyletek finanszírozására irányulnak.

(2)   A 3. cikk rendelkezései ellenére, a felek jogválasztása nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják azon ország jogának kötelező szabályai által biztosított védelemtől, ahol szokásos tartózkodási helye található, amennyiben:

vagy

[…].

(3)   A 4. cikk rendelkezései ellenére, az e cikk hatálya alá tartozó szerződésekre – a 3. cikk szerinti jogválasztás hiányában – azon ország joga irányadó, amelyben a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, ha a szerződést az e cikk (2) bekezdésében leírt körülmények között kötik meg.

(4)   E cikk nem vonatkozik az alábbiakra:

[…]

[…]”

7.

A „Róma I” rendelet „Tárgyi hatály” címet viselő 1. cikke az (1) és (2) bekezdésében a következőképpen rendelkezik:

„(1)   Ezt a rendeletet szerződéses kötelezettségekre kell alkalmazni polgári és kereskedelmi ügyekben olyan helyzetekben, amikor különböző országok joga [helyesen: ütköző jogai] között kell választani.

E rendelet nem alkalmazható különösen az adó‑, vám‑ és közigazgatási ügyekre.

(2)   E rendelet hatálya nem terjed ki a következőkre:

[…]

[…]”

8.

E rendelet „Fogyasztói szerződések” címet viselő 6. cikke a következőket mondja ki:

„(1)   A 5. és 7. cikk sérelme nélkül egy olyan szerződésre, amelyet egy természetes személy üzleti vagy szakmai tevékenységén kívüli célra (»a fogyasztó«) kötött egy másik, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró személlyel (»a vállalkozó«), annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található, feltéve, hogy a vállalkozó:

[…]

és a szerződés e tevékenységekkel kapcsolatos.

(2)   Az (1) bekezdés ellenére, a felek a 3. cikknek megfelelően megválaszthatják az alkalmazandó jogot azon szerződésükre, amely megfelel az (1) bekezdés követelményeinek. A felek jogválasztása azonban nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől – az (1) bekezdés alapján jogválasztás hiányában alkalmazandó jog értelmében – megállapodás útján nem lehet eltérni.

(3)   Ha az (1) bekezdés a) vagy b) pontjában szereplő követelmények nem teljesülnek, a fogyasztó és a vállalkozó közötti szerződésekre alkalmazandó jogot a 3. és 4. cikk szerint kell meghatározni.

(4)   Az (1) és a (2) bekezdés a következő szerződésekre nem alkalmazandó:

[…]”

9.

A „Róma I” rendelet felváltotta a Római Egyezményt. Ezt a rendeletet a 28. cikke értelmében a 2009. december 17‑ét követően kötött szerződésekre kell alkalmazni. Nem vitatott, hogy az alapeljárás tárgyát képező, jogsértés megszüntetésére irányuló eljárás vonatkozik mind az ezen időpontot megelőzően kötött szerződésekre, mind pedig az ezen időpontot követően kötendő szerződésekre, így mindkét jogi aktus ratione temporis alkalmazandó.

10.

A tisztességtelen szerződési feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

„Egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára.”

11.

Az MPC Münchmeyer Capital AG Hamburg társaság (a továbbiakban: MPC) a német jog hatálya alá tartozó betéti társaság formájában létrehozott zárt végű alapokat strukturál és forgalmaz ( 7 ). A TVP, amely az MPC 100%‑os tulajdonában álló leányvállalata, a szóban forgó társaságok vagyonkezelője és alapító kültagja.

12.

Ezen alapokat kezdettől fogva úgy alakították ki, hogy abban magánbefektetők és intézményi befektetők számára lehetővé tették a kültagként történő részesedés szerzését. Az említett alapokat strukturáló betéti társaságok társasági szerződése a TVP‑t vagyonkezelőként és alapító kültagként további kültagok felvételére hatalmazta fel.

13.

E célból az MPC egy másik leányvállalatát potenciális befektetők toborzásával bízták meg. Az MPC által strukturált alapokban való részesedésre vonatkozó kiadványokat különösen (bizonyos esetekben pedig kizárólagosan) Ausztriában terjesztették.

14.

Az érdeklődő befektetők részesedést szerezhettek ezekben az alapokban, nevezetesen oly módon, hogy a TVP‑hez vagyonkezelési szerződés (Treuhandvertrag) megkötésére vonatkozó ajánlat formájában belépési nyilatkozatot intéztek. A részesedésnek megfelelő összeget az osztrák bankokban e célból nyitott vagyonkezelői számlák (Treuhandkonten) egyikére kellett befizetni. A befektetők így közvetve vagyonrendelőként, a TVP‑n mint a kültagi részesedésüket vagyonkezelőként kezelő társaságon keresztül léptek be az említett alapokba. E jogcímen a TVP saját nevében, de a szóban forgó befektetők javára gyakorolja a részesedésből származó jogaikat. A befektetőknek továbbítja a részesedésből származó osztalékokat és az egyéb vagyoni értékű hasznot. A TVP továbbítja a befektetőknek azokat az információkat is, amelyeket az üzletmenetről kap az alapoktól. E különböző szolgáltatásokért a TVP átalánydíjban részesül.

15.

A TVP‑vel ily módon megkötött vagyonkezelési szerződések többek között a következő feltételt (vagy egy ennek megfelelő feltételt) tartalmazzák:

„A vagyonkezelési szerződés a Németországi Szövetségi Köztársaság jogának hatálya alá tartozik. A teljesítés helye, illetve az e szerződésből eredő, valamint az e szerződés létrejöttével kapcsolatos valamennyi jogvitában a bíróság joghatóságát megalapozó ok a vagyonkezelő székhelye, amennyiben ennek kikötését törvény megengedi”.

16.

2013. szeptember 6‑án a VKI jogsértés megszüntetésére irányuló eljárást indított a Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság, Ausztria) előtt aziránt, hogy a TVP‑nek tiltsák meg az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztókkal szembeni gazdasági tevékenysége körében az Általános szerződési feltételekben, amelyeket az általa kötött szerződésekhez alapul vesz, vagy az ennek kapcsán használt szabványszerződésekben bizonyos feltételek alkalmazását, többek között arra hivatkozással, hogy azok a tisztességtelen szerződési feltételekről szóló irányelv és az ezt átültető osztrák jog értelmében tisztességtelenek. A VKI továbbá engedélyt kért az ítélet közzétételére.

17.

A VKI által indított eljárás különösen a jelen indítvány 15. pontjában idézett, vagyonkezelői szolgáltatások teljesítési helyére vonatkozó feltételre és a vagyonkezelési szerződésre alkalmazandó jogra irányul. Ennek keretében a VKI arra hivatkozott, hogy különösen a szerződésen kívüli kötelmi viszonyokra alkalmazandó jogról szóló 864/2007/EK rendelet ( 8 ) rendelkezéseinek megfelelően a vitatott feltételek jogellenességét nem az e szerződésekre alkalmazandó jog, hanem a lex loci damni, tehát az osztrák jog alapján kell megítélni. A Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet alapján is ez a jog alkalmazandó.

18.

A TVP a VKI által indított kereset elutasítását kérte. E társaság szerint a „Róma I” rendelet rendelkezéseinek megfelelően a vagyonkezelési szerződésekre alkalmazandó német jogot kell alkalmazni a vitatott feltételek jogszerűségének meghatározásához. Egyébiránt a szerződések és az érintett betéti társaságok társasági szerződései olyan szorosan összefonódnak, hogy az előbbi szerződéseknek szükségszerűen ugyanazon jog hatálya alá kell tartozniuk, mint az utóbbiaknak, tehát ebben az esetben is a német jog hatálya alá. A TVP ezenkívül az említett szerződésekben megállapított valamennyi szolgáltatást Németországban nyújtotta, és Ausztriában nincsen sem telephelye, sem fiókja vagy akár munkavállalója.

19.

2015. szeptember 3‑i ítéletével a Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság) helyt adott a VKI keresetének. E bíróság az osztrák jogot alkalmazva megtiltotta a TVP számára, hogy az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztókkal szembeni gazdasági tevékenysége során az e keresettel érintett feltételeket alkalmazza, köztük a jogválasztási kikötést. A bíróság az ítélet közzétételére vonatkozó kérelemnek is helyt adott.

20.

2016. szeptember 13‑i végzésével az Oberlandesgericht Wien (bécsi regionális felsőbíróság, Ausztria) hatályon kívül helyezte a Handelsgericht Wien (bécsi kereskedelmi bíróság) által hozott ítéletet és az ügyet visszautalta e bírósághoz a tényállás kiegészítése és új határozat hozatala érdekében. A fellebbviteli bíróság a VKI kontra Amazon ítéletre hivatkozással megállapította, hogy a vitatott jogválasztási kikötés érvényességét a német jog alapján kell vizsgálni, azonban – e jognak megfelelően – egy ilyen feltétel tisztességtelen, amennyiben megtéveszti a fogyasztót azáltal, hogy azt a benyomást kelti benne, hogy kizárólag az említett jogot kell a szerződésre alkalmazni, anélkül hogy tájékoztatná arról, hogy a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet rendelkezései alapján a szokásos tartózkodási helye szerinti ország, jelen esetben Ausztria jogának kógens rendelkezései által biztosított védelemben is részesül.

21.

A VKI és a TVP is fellebbezést nyújtott be e végzés ellen az Oberster Gerichtshofhoz (legfelsőbb bíróság, Ausztria). E körülmények között e bíróság úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

22.

A 2018. március 28‑i előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2018. április 20‑án érkezett a Bíróság Hivatalához. A VKI, a TVP és az Európai Bizottság terjesztett elő írásbeli észrevételeket. Ugyanezek a felek részt vettek a 2019. február 27‑én tartott tárgyaláson.

23.

A jelen ügyben a VKI által a TVP ellen indított, jogsértés megszüntetésére irányuló eljárás hátterét az Ausztriában lakóhellyel rendelkező magánbefektetőknek a német jog szerinti betéti társaság formájában létrehozott zártvégű ingatlanalapokban fennálló részesedései alkotják ( 9 ). Pontosabban a befektetők, ezen alapokba való belépési kérelem aláírásával nem léptek be közvetlenül a szóban forgó társaságok tőkéjébe. Valójában a részesedésük összegét a TVP‑re (aki e társaságok vagyonkezelője és alapító kültagja) bízták és e társasággal vagyonkezelési szerződést (Treuhandverträge) írtak alá e részesedések kezelése céljából ( 10 ).

24.

Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Treuhand (a német jog jogintézményét takaró kifejezés, amely a francia jog vagyonkezelésével rokon) keretében egy „vagyonrendelő”(Treugeber) átruházza a tulajdonában lévő eszközöket egy „vagyonkezelőre”(Treuhänder), akinek ezen eszközöket a saját vagyonától elkülönítve kell tartani és egy kedvezményezett (aki lehet a vagyonrendelő is, azonban ez nem szükségszerű) javára meghatározott cél érdekében kell kezelni. Mint az átruházott eszközök tulajdonosa, a vagyonkezelő a saját nevében, de a kedvezményezett javára jár el ( 11 ).

25.

A vitatott vagyonkezelési szerződések révén így a TVP, amely a szóban forgó betéti társaságokban „közvetlen” kültag, a saját nevében, azonban számos befektető – akik egyszerre vagyonrendelők és a részesedésekre vonatkozó vagyonkezelés kedvezményezettjei – javára kezeli az e társaságokban a tulajdonát képező részesedéseket. Ily módon a befektetők (a kérdést előterjesztő bíróság szóhasználatával élve) „közvetetten beléptek” az említett társaságokba ( 12 ).

26.

A VKI által a TVP‑vel szemben indított, jogsértés megállapítására irányuló eljárás tárgya az e vagyonkezelési szerződésekben (vagy pontosabban az ugyanezen szerződések alapjául szolgáló Általános szerződési feltételekben és az e célból használt szabványszerződésekben) előírt különböző feltételek jogszerűsége. A VKI többek között előadja, hogy a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében e feltételek tisztességtelenek. Mivel a TVP székhelye Németországban található, és mivel a VKI az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztók érdekeit képviseli, így felmerül a kérdés, hogy mely jog alkalmazandó e keresetre.

27.

A VKI kontra Amazon ítéletben a Bíróság lényegében megállapította, hogy az állítólagosan jogellenes szerződési feltételeknek a valamely tagállamban letelepedett, és más tagállamokban lakóhellyel rendelkező fogyasztókkal szerződéseket kötő vállalkozás általi alkalmazásával szemben indított jogsértés megszüntetésére irányuló eljárásra alkalmazandó jogot a „Róma II” rendelet 6. cikkének (1) bekezdésének megfelelően kell meghatározni. ( 13 ) Ellenben valamely adott szerződési feltétel tisztességtelen jellegének kérdése a szerződésre alkalmazandó jog hatálya alá tartozik, amelyet főszabály szerint a Római Egyezmény vagy a „Róma I” rendelet értelmében kell meghatározni. ( 14 ) A jelen esetben a VKI által a TVP ellen indított eljárás magában foglalja tehát a vitatott vagyonkezelési szerződésre alkalmazandó jog meghatározását.

28.

E tekintetben a TVP az e szerződésekben rögzített, a német jogot kijelölő jogválasztási kikötésre hivatkozik alkalmazandó jogként, amely a saját székhelye és a betéti társaságok székhelyének is a joga. A VKI azonban e feltétel tisztességtelen jellegére hivatkozik. A VKI kontra Amazon ítéletben ugyanis a Bíróság megállapította, hogy hasonló feltétel megtéveszti fogyasztót, ha nem tájékoztatja arról, hogy a választott jogtól függetlenül a „Róma I” rendelet által a fogyasztói szerződések terén előírt, a szokásos tartózkodási helye szerinti jog kógens rendelkezései által biztosított védelemben részesül. ( 15 ) A TVP válasza szerint ezen ítélkezési gyakorlatot nem lehet átültetni az alapeljárásra. A vitatott jogválasztási kikötés ugyanis csupán deklaratív: az alapeljárás tárgyát képező vagyonkezelési szerződésekre mindenképpen a szóban forgó társaságokra alkalmazandó német jogot kell alkalmazni.

29.

Ebben az összefüggésben a kérdést előterjesztő bíróság az első kérdésével arra kér választ a Bíróságtól, hogy – amint azt a TVP állítja – ezeket a vagyonkezelési szerződéseket a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet kizárja‑e a tárgyi hatálya alól, kizárás jogcímén az ezen egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontjában és e rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában előírt, „a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések[et]”, és amennyiben igen, milyen mértékben. Elsőként e kérdéskörrel fogok foglalkozni (A szakasz).

30.

Arra az esetre nézve, hogy a vitatott vagyonkezelési szerződések a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet tárgyi hatálya alá tartoznak, a kérdést előterjesztő bíróság a harmadik és negyedik kérdésével azt kívánja meghatározni, hogy e szerződések az ezen egyezmény 5. cikkében és az e rendelet 6. cikkében szereplő, fogyasztói szerződések terén előírt védelmet biztosító rendelkezések hatálya alá tartoznak‑e. Pontosabban az e két cikk (4) bekezdésében előírt – a TVP által hivatkozott – kizárás hatályára vonatkozóan vet fel kérdést, amely szerint e védelmet biztosító szabályok nem alkalmazandók a „szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésekre, ha a szolgáltatást a fogyasztó számára kizárólag a szokásos tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják”. E kérdéseket másodikként, az egyszerűség kedvéért együtt vizsgálom (B szakasz).

31.

Ezen indítványt végül a kérdést előterjesztő bíróság második kérdésének elemzésével zárom, amely a vitatott jogválasztási kikötésnek a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében vett tisztességtelen jellegére vonatkozik (C szakasz).

32.

Első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontját és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az általuk előírt „a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések[re]” vonatkozó kizárás magában foglalja az olyan vagyonkezelési szerződésből eredő szerződéses kötelezettségeket, amelyek célja valamely betéti társaságban való részesedés kezelése, különösen, amikor e szerződés és e társaság társasági szerződése összefonódik.

33.

A Római Egyezményt és a „Róma I” rendeletet, amint azt az 1. cikkük (1) bekezdése előírja, a „szerződéses kötelezettségekre” ( 16 ) kell alkalmazni. Az ilyen kötelezettségekre alkalmazandó jogot főszabály szerint az e jogi aktusok kollíziós szabályai alapján kell meghatározni.

34.

Az említett jogi aktusok 1. cikkének (2) bekezdése ugyanakkor kifejezetten kizár bizonyos tárgyköröket a hatályuk alól. Különösen, a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdése e) pontjának és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdése f) pontjának megfelelően, azok nem alkalmazandók „a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések[re]”. Következésképpen a hasonló „kérdésekre” alkalmazandó jogot a nemzeti jogok kollíziós szabályai szerint kell meghatározni. ( 17 )

35.

Nem vitatott, hogy valamely vagyonkezelési szerződés általában a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet tárgyi hatálya alá tartozó „szerződéses kötelezettségeket” hoz létre a felek között.

36.

Mindazonáltal a jelen ügyben a VKI által a TVP‑vel szemben indított eljárással érintett vagyonkezelési szerződések sajátos vonása, hogy egyrészt betéti társaságokban való részesedés kezelésére vonatkoznak, másrészt pedig, hogy – a kérdést előterjesztő bíróság szóhasználatával élve – „összefonódás” van e szerződések és a szóban forgó társaságok társasági szerződése között.

37.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból és a Bírósághoz benyújtott észrevételekből kitűnik, hogy ezen összefonódás abból a tényből ered, hogy a befektetőknek nyújtott azon lehetőséget, amely szerint a TVP‑vel vagyonkezelési szerződést köthetnek és vagyonrendelőként „közvetetten” beléphetnek a betéti társaságokba, e társaságok társasági szerződése írja elő. Egyébiránt a társasági szerződések előírják, hogy a vagyonrendelőket „közvetlen” kültagként kezelik az érintett társasággal való kapcsolatban, és a többi taggal való kapcsolatban, mivel a vagyonrendelőkkel azonos kötelezettségekkel (többek között a tőkében és a veszteségekben való részesedés) és jogokkal (többek között az osztalékhoz való jog és szavazati jog) rendelkeznek. Maga a TVP vagyonkezelői adminisztratív szolgáltatásaiért járó díjazását a társasági szerződések előírják, és azt nem a vagyonrendelők, hanem a betéti társaságok fizetik. A vitatott vagyonkezelési szerződések több alkalommal is hivatkoznak e társaságok társasági szerződéseire.

38.

Arról a kérdésről van tehát szó, hogy figyelemmel e sajátosságokra, az e szerződésekből eredő szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogot a nemzeti jogi kollíziós szabályok szerint kell‑e meghatározni, a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontja és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontja értelmében vett, „a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések[re]” vonatkozó kizárás alapján.

39.

A VKI azzal érvel, hogy ez nem így van. A vagyonkezelési szerződések egyedi jogviszonyt hoztak létre a vagyonrendelők és a TVP között, amely nem a társasági jog, hanem a kötelmi jog területére tartozik. A vagyonrendelők nem minősülnek olyan kültagnak, akiket e minőségükben jegyeznek be a német cégjegyzékbe. A vagyonrendelők nem állnak közvetlen jogviszonyban e társaságokkal és tagjaikkal. Így többek között nem érvényesíthetik közvetlenül a társasággal szemben a szavazati jogukat vagy az osztalékhoz való jogukat, ellentétben egy taggal. Csupán felhívhatják a TVP‑t arra, hogy a tagként megkapott osztalékokat utalja át nekik, illetve hogy a nevükben egy bizonyos módon gyakorolja szavazati jogát.

40.

A TVP ellenben azt állítja, hogy mivel a vagyonrendelőket ugyanazok a jogok illetik meg és ugyanazok a kötelezettségek terhelik, mint a „közvetlen” tagokat így közvetlenül érintettek a betéti társaságokban, és társasági jogi szempontból tagoknak (vagy „kvázi tagoknak”) tekintendők e társaságok belső viszonyaiban. Közvetlen kapcsolat áll fenn közöttük, illetve a társaságok és a tagjai között. A TVP vagyonkezelőként csak azért lép fel, hogy megkönnyítse a vagyonrendelők tagi minőségének kezelését a nyilvántartásba vétel terén, és hogy megkönnyítse az említett társaságok belső vagyonkezelését. A vagyonrendelők és a TVP közötti jogviszony is a társasági jog hatálya alá tartozik. A vagyonkezelési szerződések tehát elválaszthatatlanok a betéti társaságok társasági szerződéseitől. Létezik a társaságra, a „közvetlen” tagokra, a vagyonkezelőre és a vagyonrendelőkre egyaránt kiterjedő egységes jogviszony, amely teljes egészében a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontjában és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában meghatározott kizárás hatálya alá tartozik. ( 18 )

41.

A magam részéről úgy vélem, hogy a vitatott vagyonkezelési szerződésekből eredőhöz hasonló szerződéses kötelezettségek nem tartoznak a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontja és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontja értelmében vett, a „társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések[re]” vonatkozó kivétel hatálya alá, a következő okokból. Mivel e rendelkezések tartalma lényegében azonos, az egyszerűség kedvéért a következőkben egyedül e rendeletre fogok utalni, ugyanakkor elemzésem teljes mértékben átültethető ezen egyezményre.

42.

A „Róma I” rendelet nem határozza meg az 1. cikk (2) bekezdésének f) pontja értelmében vett,„társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdések” fogalmát. A jelentését ugyanakkor véleményem szerint nem lehet az egyes tagállami jogok szerinti meghatározásra hagyni. Mivel e fogalom részt vesz e rendelet hatályának meghatározásában, és az általa előírt kollíziós szabályok valamennyi tagállamban történő egységes értelmezése érdekében, e fogalomnak önálló jelentést kell adni, e rendelkezés szövegére, az eredetére, az említett rendelet rendszerére és célkitűzéseire utalva. ( 19 ) Figyelemmel a jelen ügy tényállására, kizárólag a „társasági jogi kérdésekre” fogok összpontosítani, így a más jogi személyekkel vagy jogi személyiség nélküli szervezetekkel nem foglalkozom.

43.

Először is a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdése f) pontjának szövegét illetően emlékeztetek arra, hogy egy felsorolást tartalmaz, jóllehet nem kimerítő jellegűt, mindazonáltal szemlélteti e „kérdéseket”: így különösen „a társaságok […] létrehozása, jogképessége, belső szervezete és működése vagy megszűnése, valamint a társaság, […] tagjainak és tisztviselőinek a társaság […] kötelezettségeiért való személyes felelőssége”. A Giuliano‑Lagarde jelentés hasonló útmutatást ad, pontosítva, hogy e kizárás „minden olyan, összetett jellegű jogi aktusra” vonatkozik (szerződéses, adminisztratív, nyilvántartásba vétel), amely a társaságok megalapításához, vagy azok belső működésének vagy megszűnésének szabályozásához szükséges, tehát a „társasági jogot érintő” aktusokra. ( 20 )

44.

Továbbá e kizárás eredetét illetően a Giuliano‑Lagarde jelentés kifejti, hogy annak a Római Egyezménybe történő bevezetését az Európai Bizottságnak az ezen egyezmény kidolgozása idején, e tárgykör tagállami jogszabályainak közelítése érdekében a társasági anyagi jog területén tett lépései indokolták. ( 21 ) Egyébiránt a társasági jog terén alkalmazandó kollíziós szabályok tagállamok közötti eltérései is magyarázhatják véleményem szerint az említett kizárást. ( 22 )

45.

Végül, a „Róma I” rendelet rendszerét és céljait illetően emlékeztetek arra, hogy annak célja a nagymértékben kiszámítható kollíziós szabályok előírása, az alkalmazandó jogot érintő jogbiztonság biztosítása érdekében. ( 23 ) Márpedig véleményem szerint a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában előírt, a „társasági jogot érintő kérdések[re]” vonatkozó kizárás hozzájárul e cél eléréséhez. E tekintetben a nemzetközi téren működő társaságok eltérő, szabályozási igényt tanúsító jogrendszerekkel szembesülnek. Ebben az összefüggésben a tagállamok jogrendszerében általánosan elfogadott, hogy egyaránt a kiszámíthatóság és a jogbiztonság érdekében, többek között a hitelezők és társasági tagjaik érdekében a társaságra vonatkozó bizonyos kérdéseket egységesen egyetlen jog hatálya alá kell vonni, amelyet a társaság jogának (vagy lex societatisnak) neveznek.

46.

Mindent összevetve, a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdése f) pontjának célja, hogy a társasági jogot érintő – tehát a lex societatis területére tartozó – kérdéseket kizárja e rendelet hatálya alól, mégpedig annak elkerülése érdekében, hogy e sajátos kérdésekre eltérő jogrendszerek vonatkozzanak, mivel a cél a társaságokra alkalmazandó jog terén a jogbiztonság és a kiszámíthatóság, ezáltal pedig a társaságok nemzetközi környezetben történő mozgásának biztosítása ( 24 ).

47.

Az uniós jogban a társaságokra alkalmazandó egységes és teljes szabályrendszer hiányában ( 25 ) nehéz, sőt lehetetlen kimerítő definíciót adni arról, hogy mitől minősül valamely kérdés a társasági jogot és a lex societatist érintő kérdésnek. Esetről esetre kell vizsgálni, a nemzeti jogrendszerekből eredő általános jogelveket alapul véve. Egyébiránt megjegyzem, hogy egyes jogrendekben a kollíziós szabályok felsorolják az lex societatis területére tartozó kérdéseket. Mindazonáltal e felsorolások csupán példálózó jellegűek, és eltérések vannak a tagállamok között az említett törvény területére tartozó kérdéseket illetően. ( 26 ) Ezen eltérésekkel szembesülve kétségtelen, hogy az ezen államokban ( 27 ) általánosan elfogadott kérdések „kemény magjára” kell összpontosítani, ügyelve a – valamely társaságra alkalmazandó jogot illetően – a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában kitűzött kiszámíthatóság és jogbiztonság céljának megtartására.

48.

Ebben az összefüggésben valamely társaság társasági szerződése, amennyiben a társaság belső működését szabályozza, így a tagságból eredő politikai jogosultságok (köztük a szavazati jog) és a pénzügyi jogosultságok (köztük az osztalékhoz való jog) terjedelmét és gyakorlását, az e rendelkezésben meghatározott kizárás hatálya alá tartozik.

49.

Ezzel szemben úgy vélem, hogy önmagában az, hogy valamely szerződés társasági részesedésre vonatkozik, legyen szó például adásvételi szerződésről, vagy mint a jelen esetben, vagyonkezelési szerződésről, nem igazolhatja a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontja alapján e szerződésből eredő kötelezettségeknek a „Róma I” rendelet hatálya alóli kizárását.

50.

Kétségkívül, a társasági részesedésekre vonatkozó olyan műveletek, mint az értékesítés vagy vagyonkezelésbe adás, a „Róma I” rendelet ( 28 ) hatálya alól kizárt „társasági jogot érintő kérdéseket” vethetnek fel. Mindazonáltal e kérdéseket véleményem szerint meg kell különböztetni azoktól, amelyeket az e műveletek alapjául szolgáló szerződések vetnek fel, amelyek maguk a lex contractus ( 29 ) és e rendelet területére tartoznak.

51.

Minden egyes helyzetben szigorú minősítés elvégzéséről van tehát szó. E körben, amint azt a kérdést előterjesztő bíróság helyesen megjegyzi, a kérelem által előterjesztett jogkérdések függvényében, általános szabályként el kell fogadni egy felosztó minősítést.

52.

Például a KA Finanz ( 30 ) ítélet alapjául szolgáló ügyben, amely pontosan a „társasági jogot érintő kérdésekre” vonatkozó kizárást érinti,[a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontjában megismételve] – a határokon átnyúló beolvadással történő egyesülést követően – a beolvadó társaság által ezen egyesülés előtt kötött kölcsönszerződés értelmezésére, az abból fakadó kötelezettségek teljesítésére, valamint e szerződés megszűnésének módjaira alkalmazandó jog volt a kérdés. A Bíróság megállapította, hogy az e szerződések által keletkeztetett kötelezettségek értelmezése, teljesítése és megszűnése a lex contractus területére és ezen egyezmény hatálya alá tartozik. Ellenben a beolvadással történő egyesülésnek a beolvadó társaság által kötött szerződésekre gyakorolt hatásának kérdése a lex societatis és az említett kizárás hatálya alá tartozik. ( 31 )

53.

Más szavakkal, önmagában az, hogy valamely szerződés „a társasági jogot érintő kérdésekkel” függ össze, nem jár azzal a hatással, hogy kizárja a „Róma I” rendelet hatálya alól az e szerződésből eredő kötelezettségeket. Csak e „kérdések” esetén áll fenn ez a helyzet, amelyeket tehát a szerződéses kérdésektől elkülönítve kell minősíteni. ( 32 )

54.

Ennek tisztázását követően, a jelen esetben a VKI által jogsértés megszüntetése iránt indított eljárás – emlékeztetek rá – a vitatott vagyonkezelői szerződések bizonyos feltételeinek tisztességtelen, és ebből következően jogellenes jellegére vonatkozik, amely feltételek olyan kérdésekre vonatkoznak, mint a TVP vagyonkezelői minőségében való felelőssége, az elévülési és jogvesztő határidők, amelyeken belül a befektető, mint vagyonrendelő felléphet a TVP‑vel szemben, a vagyonkezelési szolgáltatások teljesítésének helye és a vagyonkezelési szerződésre alkalmazandó jog. Véleményem szerint mindezek a kérdések szerződéses jellegűek, ebből következően a lex contractus területére és a „Róma I” rendelet hatálya alá tartoznak.

55.

Az a tény, hogy összefonódás van a szerződések és a betéti társaságok társasági szerződései között, amint azt a jelen indítvány 37. pontja kifejti, véleményem szerint nem kérdőjelezi meg ezt az értelmezést.

56.

E tekintetben megjegyzem, hogy az alapeljárás felei nem értenek egyet abban, hogy ezen összefonódásra tekintettel a vagyonrendelők tagi jogállással rendelkeznek‑e, vagy sem. Álláspontom szerint kétségtelen, hogy itt a „társasági jogot érintő kérdésről” van szó, amely nem tartozik a „Róma I” rendelet hatálya alá és a lex societatis területére tartozik. Általános jelleggel e jognak kell meghatároznia, hogy mely személyek minősülnek tagnak. Adott esetben a kérdést előterjesztő bíróság feladata, hogy a német jogra tekintettel ezt a kérdést érdemben eldöntse ( 33 ).

57.

Mindazonáltal a VKI által indított eljárás keretében e kérdés nem döntő jelentőségű. Nem az alkalmazandó társasági jog értelmében a vagyonrendelőt tagként közvetlenül a betéti társasággal szemben érvényesíthető esetleges jogainak és kötelezettségeinek terjedelmének meghatározásáról van szó. Ha az e társaságokra alkalmazandó jognak, tehát a német jognak elő kellene írnia, hogy figyelemmel a vagyonrendelőknek a társasági szerződésben előírt jogaira és kötelezettségeire, el kell ismerni számukra a tagi jogállást, ( 34 ) ez véleményem szerint nem változtatja meg a jelen ügyben előterjesztett kérdések szerződéses jellegét. Az olyan kérdések, mint a TVP vagyonkezelői felelősségének terjedelme, vagy a vagyonrendelőknek a vagyonkezelővel szembeni kereshetőségi jogára vonatkozó elévülési és jogvesztő határidők nem egyszerűen „társasági jogot érintő kérdések”, amelyeket egységesen a lex societatis területére kell összpontosítani. Ellentétes értelmezés – amint azt a kérdést előterjesztő bíróság jogosan hangsúlyozza – túllépne a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontja által követett kiszámíthatóság és jogbiztonság célján.

58.

Amint azzal a Bizottság érvel, a jogviszonyok szempontjából is lehet érvelni. A vitatott szerződési feltételek a vagyonrendelő és a vagyonkezelő közötti jogviszonyt hivatottak szabályozni. Meghatározzák, hogy közöttük a vagyonkezelési szerződés értelmében milyen kötelezettségek terhelik őket. Még ha e szerződés át is veszi valamely társasági szerződésben előírt jogokat és kötelezettségeket, a szerződéses fél csak akkor hivatkozhat rájuk a másik féllel szemben, ha azt ugyanezen szerződés előírja. A szóban forgó szerződéses kötelezettségek tehát elkülönülnek a társasági szerződéstől. Az említett társasági szerződések és a lex societatis csak a vagyonrendelőknek mint tagoknak (feltéve, hogy e jogállással rendelkeznek) a társasággal és annak kültagjaival fennálló esetleges jogviszonyára vonatkozó kérdésekben ( 35 ) relevánsak, a jelen ügyben nem ilyen jogviszonyokról van szó.

59.

Az általam javasolt értelmezést nem támasztja alá a TVP azon érve, amely szerint a vagyonkezelési szerződések és a betéti társaságok társasági szerződéseinek az alkalmazandó jog meghatározása érdekében történő elválasztása azzal a veszéllyel járna, hogy megtöri a társasági tagok és a vagyonrendelők közötti egyenlőséget, különösen a társaság harmadik személy hitelezőivel szembeni, üzleti tartozásért való felelősség vonatkozásában. A TVP e tekintetben azt állítja, hogy a Bundesgerichtshof (szövetségi legfelsőbb bíróság) ítélkezési gyakorlata szerint, bár a vagyonrendelők nem tartoznak közvetlen felelősséggel a harmadik személy hitelezőkkel szemben, mindazonáltal köteles mentesíteni a vagyonkezelőt mint tagot a tagokkal szembeni felelősség alól (a vagyonrendelőket így „közvetett” felelősség terheli a hitelezőkkel szemben). E tekintetben elismerem, hogy a tagok üzleti tartozásokért fennálló személyes felelőssége kétségkívül – most is – „a társasági jogot érintő kérdés”, amely kizárt a „Róma I” rendelet hatálya alól, amint azt az 1. cikke (2) bekezdésének f) pontja kifejezetten kimondja. Ugyanakkor a vagyonrendelő azon esetleges kötelezettségének kérdése, hogy a vagyonkezelőt mint tagot mentesítse az üzleti tartozásokért való felelősség alól, mindenekelőtt a köztük fennálló szerződéses jogviszonyt érinti. Éppen ezért, véleményem szerint, a lex contractus és e rendelet hatálya alá tartozik ( 36 ).

60.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy az első kérdésre azt a választ adja, hogy a Római Egyezmény 1. cikke (2) bekezdésének e) pontjában és a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában előírt, „a társasági jogot, valamint a más jogi személyekre vagy jogi személyiség nélküli szervezetekre vonatkozó jogot érintő kérdésekre” vonatkozó kizárás nem alkalmazható valamely, betéti társaságban fennálló részesedés kezelésére irányuló vagyonkezelési szerződésből eredő szerződéses kötelezettségekre.

61.

Amennyiben a Bíróság megállapítja – amint azt javasolom –, hogy a vitatott vagyonkezelési szerződésekből eredőhöz hasonló szerződéses kötelezettségek nem tartoznak a „Róma I” rendelet 1. cikke (2) bekezdésének f) pontjában előírt kizárás (vagy a Római Egyezmény megfelelő kizárásának) hatálya alá, az e szerződésekre alkalmazandó jogot az e jogi aktusok által előírt kollíziós szabályok szerint kell meghatározni.

62.

E tekintetben a kérdést előterjesztő bíróság megállapítja, hogy a vitatott vagyonkezelési szerződések fogyasztói szerződésnek minősülnek, amelyek az e téren ezen egyezmény 5. cikkében és a rendelet 6. cikkében előírt védelmet biztosító szabályok hatálya alá tartozhatnak ( 37 ). E szerződések ugyanis összekötnek egy, az üzleti vagy szakmai tevékenysége gyakorlásának keretében eljáró „vállalkozót”, vagyis a TVP‑t, különböző „fogyasztóknak” minősülő befektetőkkel, vagyis olyan természetes személyekkel, akik üzleti vagy szakmai tevékenységükön kívül eső célból kötik e szerződéseket. ( 38 ) E bíróság azt is megállapította, hogy a védelmet biztosító szabályok alkalmazási feltételei teljesülnek ( 39 ).

63.

Mindazonáltal e cikkek a (4) bekezdésükben kifejezetten kizárnak bizonyos szerződéseket a hatályuk alól. Különösen, a Római Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének b) pontja és a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja azonos megfogalmazással előírja, hogy a fogyasztói szerződések védelmet biztosító szabályai nem alkalmazandók a „szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésekre, ha a szolgáltatást a fogyasztó számára kizárólag a szokásos tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják”. Az e kizárás hatálya alá tartozó szerződésekre alkalmazandó jogot az e jogi aktusok 3. és 4. cikkében meghatározott általános kollíziós szabályok fényében kell meghatározni.

64.

Ebben az összefüggésben a harmadik és negyedik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keres választ, hogy a VKI által jogsértés megszüntetésére irányuló eljárással érintetthez hasonló vagyonkezelési szerződések az említett kizárás hatálya alá tartozhatnak‑e.

65.

A VKI és a Bizottság lényegében arra hivatkozik, hogy e kizárás nem alkalmazható a jelen esetben, amennyiben a fogyasztók Ausztriában a vitatott vagyonkezelési szerződésből eredő bizonyos szolgáltatásokat kapnak. A TVP pedig azt állítja, hogy – a szerződések előírásai szerint – kizárólag Németországban nyújtja vagyonkezelési szolgáltatásokat, ( 40 ) illetve hogy az említett szerződések teljesítéséhez megkívánt tevékenységek kizárólag e tagállamban valósulnak meg.

66.

Egyetértek az előbbiek véleményével a következő okok miatt. Mivel a jelen kérdéssel kapcsolatban sincs különbség a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet között, e két jogi aktust azonos módon kell értelmezni. A jelen indítvány következő részében tehát a ismételten kizárólag e rendeletre fogok utalni.

67.

A „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdése a) pontjának szövegéből két kumulatív feltétel tűnik ki. Az ott szereplő kizárás alkalmazandó, amennyiben egyrészt „szolgáltatás nyújtására irányuló szerződésekről” van szó, másrészt pedig, ha a szolgáltatást a fogyasztó számára „kizárólag a szokásos tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják”.

68.

Az első feltételek értelmezése elég egyértelmű. E tekintetben a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontjában használt „szolgáltatás nyújtására irányuló szerződés” fogalmát véleményem szerint önállóan kell értelmezni, és ugyanazzal a jelentéssel kell rendelkeznie, mint az e rendelet 4. cikke (1) bekezdésének b) pontjában szereplő „szolgáltatási szerződés” kifejezésnek. ( 41 ) A szerződések e két fogalomnak megfelelő csoportja – a csekély terminológiai eltérés ellenére – nyilvánvalóan azonos. E kategória egyébiránt ugyanazon jelentéssel kell, hogy bírjon, mint a joghatóságra vonatkozóan a „Brüsszel I” rendelet ( 42 ) 7. cikke (1) bekezdésének b) pontjában előírt „szolgáltatás nyújtása”, ha az eljárás tárgya szerződés. A Bíróság ezen utóbbi rendelkezésre vonatkozó ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a „szolgáltatások” fogalma magában foglalja legalábbis azt, hogy a szolgáltatásnyújtó fél meghatározott tevékenységet végez díjazás ellenében. ( 43 ) Márpedig, amint azt a TVP hangsúlyozza, a vagyonkezelés ilyen „szolgáltatásnak” minősül: a vagyonkezelési szerződés keretében a vagyonkezelő a vagyonkezelésbe adott dolog vagy dolgok kezelésében álló meghatározott tevékenységet végez díjazás ellenében.

69.

A fogyasztó számára nyújtandó szolgáltatás teljesítésének helyére vonatkozó második feltétel hatálya kevésbé egyértelmű. A Bíróság – a szerződéses ügyekben a bírósági joghatóság meghatározása céljából – már kétségívül foglalkozott a szerződéses kötelezettség vagy a szerződések teljesítési helyének kérdésével, és megállapított különböző szempontokat ( 44 ). Mindazonáltal még nem vizsgálta ezt a kérdést az alkalmazandó jog meghatározását illetően a „Róma I” rendelet 4. cikke (1) bekezdése b) pontjának összefüggésében. Mindenekelőtt pontosítani kell, hogy a teljesítés helyének kérdése a nemzeti jog, különösen a lex contractus hatálya alá tartozik‑e, vagy az uniós jogban önállóan kell‑e meghatározni, és meg kell határozni, hogy milyen jelentőséget kell tulajdonítani a szerződésben rögzített esetleges teljesítési helynek.

70.

E tekintetben megjegyzem, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a vitatott vagyonkezelési szerződésből eredő bizonyos kötelezettségekre összpontosított, nevezetesen a TVP‑t terhelő, az alap működésére vonatkozó, a befektetőknek továbbítandó tájékoztatás kötelezettsége, valamint az osztalékok és az őket megillető egyéb vagyoni értékű haszon átutalása, és meghatározta, hogy e kötelezettségeket hol kell teljesíteni, figyelembe véve mind az osztrák, mind pedig a német jogot, illetve a szerződésekre esetlegesen alkalmazandó mindkét jogot. ( 45 ) Ez a bíróság úgy ítélte meg, hogy egyik vagy másik jog alapján a vagyonkezelési szerződésben a teljesítés helyét kijelölő feltétel semmis ( 46 ).

71.

Mindazonáltal nem gondolom, hogy a fogyasztónak nyújtandó szolgáltatás teljesítése helyének kérdését (és e helyet kijelölő esetleges szerződéses kikötés hatását) a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontjában előírt kizárás alkalmazása érdekében a lex contractusra kell hagyni. E kérdést ugyanis az alkalmazandó jog meghatározása előtt kell eldönteni, és e kérdés pontosan annak meghatározására irányul. Körkörös vagy összetett logika ( 47 ) elkerülése érdekében véleményem szerint az e rendelkezés értelmében vett „fogyasztónak nyújtandó szolgáltatás” teljesítése helyének önálló értelmezést kell adni, amelyet a „Róma I” rendelet összefüggése és céljai fényében kell tisztázni.

72.

Először is, azon összefüggést illetően, amelybe a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja illeszkedik, a VKI‑hoz és a Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy ezt a rendelkezést megszorítóan kell értelmezni, mivel eltér az e cikk által általánosan kitűzött védelem céljától ( 48 ).

73.

Az a tény továbbá, hogy a fogyasztói szerződésekkel kapcsolatos bírósági joghatóság kapcsán az átdolgozott „Brüsszel I” rendelet 17. cikkében ( 49 ) nincs az említett rendelkezéssel egyenértékű kizárás, véleményem szerint szintén a megszorító értelmezést támasztja alá, az eltérés és az abból fakadó inkoherens megoldások fokozásának elkerülése érdekében. ( 50 ).

74.

Másodszor, a szóban forgó kizárás célját illetően a Giuliano‑Lagarde jelentés a Római Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének b) pontját illetően kifejti, hogy a „szolgáltatásnyújtásra vonatkozó szerződések (például szállodai szállás vagy nyelvtanfolyamok) esetében, amelyeket kizárólag a fogyasztó tartózkodási helye szerinti államon kívül nyújtanak, a fogyasztó nem várhatja észszerűen, hogy – eltérve a 3. és 4. cikk általános szabályaitól – a saját származási államának jogát alkalmazzák” ( 51 ). Ebben az esetben „a szerződés szorosabb kapcsolatot mutat a másik szerződő fél tartózkodási helye szerinti állammal, még akkor is, ha ez utóbbi a[z 5. cikk (2) bekezdésében] leírt valamely cselekményt (például reklámot) a fogyasztó tartózkodási helye szerinti államban teljesítette” ( 52 ).

75.

Egyébiránt a „Róma I” rendelet elfogadása során, különösen az Európai Unió Tanácsán belül folytatott vitákból kitűnik, hogy e kizárást a rendelet megőrizte többek között azzal az indokkal, hogy egyes küldöttségek attól tartottak, hogy a fogyasztó „túlzott védelemben” részesül, és azt kívánták, hogy ez nem sújtja túlságosan a kis‑ és középvállalkozásokat, különösen az idegenforgalom területén. ( 53 )

76.

Véleményem szerint a fenti körülményekből következik, hogy a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja értelmében vett „a fogyasztó számára nyújtandó szolgáltatás” teljesítése helyének meghatározása érdekében, ténybeli szempontból a szóban forgó szolgáltatások jellegére kell összpontosítani. Bár a szerződéses kötelezettség teljesítésének helyét kijelölő esetleges feltétel e tekintetben támpontul szolgálhat, egyáltalán nem döntő jelentőségű. A „nyújtják” kifejezés nem utal – amint azt a TVP állítja –, arra a helyre, ahol a kötelezettségeket a szerződési feltételeknek megfelelően teljesíteni kell ( 54 ). A VKI állítása szerint valójában azt kell vizsgálni, hogy a megállapodás szerinti szolgáltatások jellegéből következik‑e, hogy azokat szükségszerűen a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti országon kívül kell nyújtani. ( 55 )

77.

A fogyasztónak nyújtandó szolgáltatások teljesítése helyének meghatározása számomra viszonylag egyértelműnek tűnik a Guiliano‑Lagarde jelentésben említett és a Tanács előtt megvitatott turisztikai ágazat, így a szállodaipar és a vendéglátás tekintetében. E helyzetekben a szolgáltatások nyújtása – természeténél fogva – egyetlen helyre korlátozódik: a vállalkozó elvégzi a kért tevékenységeket és a fogyasztó megkapja az eredményt, egy és ugyanazon helyen.

78.

Ezzel szemben más szolgáltatásokat távollevők között nyújtanak, tehát a szolgáltatás megvalósulásának helye nem egyezik meg azzal a hellyel, ahol a fogyasztó megkapja annak eredményét. Többek között előfordul, hogy e két hely eltérő országban található. Ekkor a szolgáltatást határon átnyúló módon nyújtják, és a szolgáltatónak – amint arra a kérdést előterjesztő bíróság a harmadik kérdésében hivatkozik – nem kell a fogyasztó országába mennie ahhoz, hogy a kötelezettségeit teljesítse.

79.

E tekintetben osztom a kérdést előterjesztő bíróság és a Bizottság véleményét, amely szerint az előző pontban említett esetben nem lehet úgy tekinteni, hogy a fogyasztónak nyújtandó „szolgáltatást kizárólag a fogyasztó tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják” a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja értelmében ( 56 ). Másképp fogalmazva, az e rendelkezésben előírt kizárás nem alkalmazható ebben az esetben.

80.

Véleményem szerint ugyanis egyrészt az uniós jogalkotó ahhoz való ragaszkodása a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontja szövegében, hogy a szolgáltatásokat „kizárólag” a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti országon kívül kell nyújtani, másrészt pedig az e rendelkezést alátámasztó magyarázatok ( 57 ) azt igyekeznek hangsúlyozni, hogy az érintett kizárást csak abban az esetben alkalmazható, ha a szóban forgó szolgáltatás jellegére tekintettel a fogyasztónak külföldre kell mennie a szolgáltatások igénybevételéhez. Ebben az esetben a szerződés csekély kapcsolatot mutat a szokásos tartózkodási helye szerinti országgal, míg (nyilvánvalóan) szorosabban kapcsolódik a szolgáltatásnyújtás szerinti országhoz ( 58 ). Ezzel szemben a távollevők között a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti országban nyújtott szolgáltatás esetén, a szerződést ezen országhoz fűző kapcsolat jelentősebb, és a fogyasztó észszerűen elvárhatja, hogy az említett ország joga (de legalábbis annak kógens rendelkezései) legyen alkalmazandó.

81.

E megfontolások véleményem szerint teljes mértékben érvényesek egy, az alapügyhez hasonló ügyre nézve. Különösen az a tény, hogy a részesedésnek megfelelő összegeket az osztrák fogyasztók az Ausztriában lévő vagyonkezelői számlára (Treuhandkonten) fizették, ( 59 ) hogy a TVP az osztrák számlákra fizetendő osztalékokat és az egyéb pénzügyi előnyöket nekik átutalta,, hogy e társaság a vagyonkezelési szerződésből eredő tájékoztatási kötelezettségét oly módon teljesítette, hogy nekik Ausztriába küldte a tevékenységi jelentést, és az, hogy internetes oldallal rendelkezik e fogyasztók tájékoztatására, amelyen ez utóbbiak tájékozódhatnak és szavazhatnak ( 60 ), arra utal, hogy e fogyasztók a TVP által nyújtott szolgáltatások eredményét a szokásos tartózkodási helyük szerinti országban kapják meg. Következésképpen a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontjában előírt kizárás – véleményem szerint – nem alkalmazandó.

82.

A fenti körülményekre tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a harmadik és negyedik kérdésre azt a választ adja, hogy a Római Egyezmény 5. cikke (4) bekezdésének b) pontját és a „Róma I” rendelet 6. cikke (4) bekezdésének a) pontját úgy kell értelmezni, hogy az általuk előírt, „szolgáltatás nyújtására irányuló szerződések[re vonatkozó kizárás], ha a szolgáltatást a fogyasztó számára kizárólag a szokásos tartózkodási helye szerinti országtól eltérő országban nyújtják”, nem alkalmazandó olyan vagyonkezelési szerződésre, amelynek keretében a vállalkozó a szolgáltatást a fogyasztónak a fogyasztó szokásos tartózkodási helye szerinti országban nyújtja távollévők között, egy másik országból.

83.

A kérdést előterjesztő bíróság a második kérdésével lényegében arra keres választ, hogy a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell‑e értelmezni, hogy valamely vállalkozó és fogyasztó között kötött, egy betéti társaságban fennálló részesedés kezelésére vonatkozó vagyonkezelési szerződés, amelyet egyedileg nem tárgyaltak meg, és amely alapján az alkalmazandó jog a vállalkozó és e társaság székhelyének tagállama szerinti jog, e rendelkezés értelmében tisztességtelen.

84.

Amint a jelen indítványban már megjegyeztem, véleményem szerint a vitatott vagyonkezelési szerződésből eredőhöz hasonló szerződéses kötelezettségekre alkalmazandó jogot a Római Egyezmény és a „Róma I” rendelet által előírt kollíziós szabályoknak megfelelően kell meghatározni, pontosabban az Egyezmény 5. cikkében és a rendelet 6. cikkében szereplő, fogyasztói szerződésekre irányadó szabályok szerint.

85.

A Római Egyezmény 5. cikkének (3) bekezdése és a „Róma I” rendelet 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy fogyasztói szerződésre főszabály szerint annak az országnak a joga az irányadó, ahol a fogyasztó szokásos tartózkodási helye található. A jelen esetben tehát az osztrák jogról van szó.

86.

Ugyanakkor a vitatott vagyonkezelési szerződések előírnak – emlékeztetek rá –, egy jogválasztási kikötést, amely a TVP és a betéti társaságok székhelyét, vagyis a német jogot jelöli ki. A VKI kifejti, hogy e feltétel jogellenes. A keresetével érintett többi feltételhez hasonlóan e feltétel is tisztességtelen.

87.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Római Egyezmény 5. cikkének (2) bekezdése és a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése főszabály szerint lehetővé teszik az ilyen jogválasztási kikötést. Mindazonáltal e rendelkezések alapján az ilyen jogválasztás nem eredményezheti azt, hogy a fogyasztót megfosztják az olyan rendelkezések által biztosított védelemtől, amelyektől megállapodás útján nem lehet eltérni (vagy kógens szabályok) ( 61 ) a szokásos tartózkodási helye szerinti ország joga alapján. A jelen esetben tehát a vitatott feltétel nem akadályozhatja az Ausztriában lakóhellyel rendelkező fogyasztókat (és a VKI‑t a jogsértés megszüntetésére irányuló eljárás keretében), hogy az osztrák jog kógens rendelkezéseire hivatkozzanak.

88.

Márpedig a VKI kontra Amazon ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdése értelmében tisztességtelen a valamely eladó vagy szolgáltató általános értékesítési feltételeiben szereplő, egyedileg meg nem tárgyalt azon feltétel, amely szerint az elektronikus kereskedelem keretében a fogyasztóval kötött szerződésre az ezen eladó vagy szolgáltató székhelye szerinti tagállam joga az irányadó, amennyiben ez megtéveszti a fogyasztót azáltal, hogy azt a benyomást kelti benne, hogy kizárólag e tagállam jogát kell a szerződésre alkalmazni, anélkül hogy tájékoztatná arról, hogy a Róma I rendelet 6. cikkének (2) bekezdése (vagy adott esetben a Római Egyezmény 5. cikkének (2) bekezdése) értelmében részesül az e szerződési feltétel hiányában alkalmazandó jog kógens rendelkezései által biztosított védelemben. ( 62 )

89.

A VKI‑hoz és a Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy ez az ítélkezési gyakorlat alkalmazandó az alapügyre. E tekintetben osztom a Bizottság véleményét, amely szerint nincs jelentősége azon ténynek, hogy a vitatott vagyonkezelési szerződéseket látszólag nem elektronikus úton kötötték. Felfogásom szerint ugyanis valamely jogválasztási kikötés annak okán tisztességtelen, hogy a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 5. cikkében kimondott világos és érthető megfogalmazás követelményével ellentétesen nem tájékoztatja a fogyasztót arról, hogy e jogválasztási kikötés ellenére hivatkozhat a szokásos tartózkodási helye szerinti ország jogának kógens rendelkezésire. ( 63 ) A szerződéskötés formája ezen érvelés keretében nem releváns. Ezzel szemben az, hogy a vitatott feltétel nem felel meg e tájékoztatási követelménynek, döntő jelentőségű. ( 64 )

90.

A fenti megfontolásokra tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy a második kérdésre azt a választ adja, hogy a tisztességtelen feltételekről szóló irányelv 3. cikkének (1) bekezdését úgy kell értelmezni, hogy egy vállalkozó és egy fogyasztó közötti, egy betéti társaságban fennálló részesedés kezelésére vonatkozó valamely vagyonkezelési szerződés, amelyet egyedileg nem tárgyaltak meg és amely alapján az alkalmazandó jog a vállalkozó és e társaság székhelye szerinti tagállam joga, e rendelkezés értelmében tisztességtelen, mivel nem tájékoztatja a fogyasztót arról, hogy e jogválasztási kikötés ellenére, a Római Egyezmény 5. cikkének (2) bekezdése és a „Róma I” rendelet 6. cikkének (2) bekezdése alapján részesül azon kógens rendelkezések által biztosított védelemben, amely e feltétel hiányában alkalmazandó lenne.

91.

A fenti megfontolások összességére tekintettel azt javaslom a Bíróságnak, hogy az Oberster Gerichtshof (legfelsőbb bíróság, Ausztria) által előterjesztett kérdésekre a következő választ adja: