1. 

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem a munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 2 ) 2. cikke 1. pontjának értelmezésére vonatkozik.

2. 

Ezt a kérelmet egy, a Federación de Servicios Privados del sindicato Comisiones Obreras (CC.OO.) és a Tyco Integrated Security SL, valamint a Tyco Integrated Fire & Security Corporation Servicios SA (a továbbiakban: alapügybeli vállalkozások) között azzal kapcsolatban folyamatban lévő jogvitában terjesztették elő, hogy ez utóbbi vállalkozások elutasították, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „munkaidőnek” tekintsék azt az időt, amelyet munkavállalóik mindennap a lakóhelyükről az első ügyfelükhöz, valamint az utolsó ügyfelüktől a lakóhelyükre való utazásra fordítanak.

3. 

A jelen indítványban ismertetni fogom azokat az okokat, amelyek miatt úgy vélem, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az olyan körülmények között, mint az alapeljárásban szereplők,az e rendelkezés érelmében vett „munkaidőnek” minősül az az idő, amelyet az utazó munkavállalók – vagyis azok a munkavállalók, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel – a lakóhelyükről a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint a munkáltatójuk által kijelölt utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazással töltenek.

4.

A 2003/88 irányelv 1. cikke szerint:

„(1)   Ez az irányelv a minimális biztonsági és egészségvédelmi követelményeket állapítja meg a munkaidő megszervezése tekintetében.

(2)   Ezt az irányelvet kell alkalmazni:

(3)   Ezen irányelv 14., 17., 18. és 19. cikkének sérelme nélkül, ezt az irányelvet kell alkalmazni a 89/391/EGK irányelv[ ( 3 )] 2. cikke szerinti valamennyi köz‑ és magántevékenységi ágazatban.

Ezen irányelv 2. cikke (8) bekezdésének sérelme nélkül, ezt az irányelvet nem kell alkalmazni az 1999/63/EK irányelv[ ( 4 )] szerinti tengerészekre.

(4)   A 89/391[…] irányelv rendelkezéseit teljes mértékben alkalmazni kell a (2) bekezdésben említett esetekben, az ezen irányelv szigorúbb és/vagy különös rendelkezéseinek sérelme nélkül.”

5.

A 2003/88 irányelv „Meghatározások” című 2. cikkének 1., 2. és 7. pontja az alábbiak szerint rendelkezik:

„Ennek az irányelvnek az alkalmazásában:

1.   »munkaidő«: az az időtartam, amely alatt a munkavállaló dolgozik, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően;

2.   »pihenőidő«: az az időtartam, amely nem minősül munkaidőnek;

[...]

7.   »utazó munkavállaló«: az a munkavállaló, akit egy közúti, légi vagy belvízi, személyszállítást vagy árufuvarozást végző vállalkozás az utazó vagy repülő személyzet tagjaként alkalmaz”.

6.

Ezen irányelvnek a „Napi pihenőidő” című 3. cikke a következőket írja elő:

„A tagállamok meghozzák a szükséges intézkedéseket annak biztosítására, hogy minden munkavállalót 24 órás időtartamonként 11 összefüggő órából álló minimális napi pihenőidő illessen meg.”

7.

Az 1995. március 24‑i 1/1995 királyi törvényerejű rendelettel egységes szerkezetbe foglalt, a munkavállalók jogállásáról szóló törvény (Real Decreto Legislativo 1/1995 por el que se aprueba el texto refundido de la Ley del Estatuto de los Trabajadores) ( 5 ) 34. cikkének szövege – az alapeljárásbeli jogvita tényállásának idején alkalmazandó változatában – a következőképpen rendelkezik:

„(1)   A munkanap időtartamát a kollektív szerződések vagy a munkaszerződések határozzák meg.

A rendes munkaidő maximális időtartama egy év átlagában heti 40, ténylegesen teljesített munkaóra.

[...]

(3)   A munkanap vége és a következő munkanap kezdete között legalább 12 órának kell eltelnie.

A ténylegesen teljesített rendes munkaórák száma nem haladhatja meg a napi kilenc órát, kivéve ha kollektív szerződés vagy annak hiányában a munkáltató és a munkavállalók képviselői között létrejött megállapodás eltérő napi munkaidő‑beosztást állapít meg a munkaidők közötti szünet tiszteletben tartása mellett.

[...]

(5)   A munkaidő kiszámítása oly módon történik, hogy a munkavállaló a munkanap napi kezdetekor és annak végén a munkahelyén tartózkodik.

[...]”

8.

Az alapügybeli két vállalkozás biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával foglalkozó vállalkozás, amelyek fő tevékenységként behatolásérzékelő rendszerek, illetve áruházi lopásgátló rendszerek üzembe helyezését és karbantartását végzik.

9.

Mindkét vállalkozás műszaki személyzete, amely egyenként megközelítőleg 75 főből áll, Spanyolország tartományainak többségében nyújt szolgáltatásokat oly módon, hogy mindegyikük egy tartományhoz vagy egy meghatározott földrajzi területhez van rendelve.

10.

2011‑ben az alapügybeli vállalkozások a különböző tartományokban lévő irodáikat bezárták, és minden munkavállalójukat a madridi (Spanyolország) központi irodához rendelték.

11.

E két vállalkozás műszaki személyzete biztonsági berendezéseknek lakóhelyeken, illetve ipari és kereskedelmi létesítményekben történő üzembe helyezésével és karbantartásával foglalkozik azon a földrajzi területen, ahova rendelték őket, és amely terület annak a tartománynak az egészét vagy egy részét foglalja magában, ahol a munkavállalók dolgoznak, vagy akár több tartományt.

12.

E munkavállalók a vállalkozástól kapott járművel rendelkeznek, amellyel mindennap a lakóhelyüktől azon helyekig utaznak, ahol a biztonsági berendezések üzembe helyezésével vagy karbantartásával kapcsolatos feladatokat el kell végezniük. Ugyanezzel a járművel térnek vissza a munkaidő végén a lakóhelyükre.

13.

Az Audiencia Nacional (nemzeti törvényszék, Spanyolország) szerint a munkavállaló lakóhelye, és az azon hely közötti távolság, ahol ez utóbbinak munkát kell végeznie, jelentősen eltérhet, és alkalmanként a 100 kilométert is meghaladhatja.

14.

A műszaki személyzet tagjainak ezenfelül hetente egyszer vagy többször egy, a lakóhelyükhöz legközelebb eső szállítási logisztikai ügynökséghez kell utazniuk azoknak a berendezéseknek, alkatrészeknek és anyagoknak a felvétele érdekében, amelyek feladataik elvégzéséhez szükségesek.

15.

E munkavállalók feladataik elvégzéséhez egy Blackberry típusú mobiltelefonnal rendelkeznek, amely lehetővé teszi számukra, hogy távolról kommunikáljanak a madridi központi irodával. Egy, a telefonkészülékükre telepített alkalmazás biztosítja az említett munkavállalók számára, hogy az előző napon megkapják az azon különböző helyekre vonatkozó útitervet, amelyeket a következő munkanapon fel kell keresniük azon földrajzi területen belül, ahol dolgoznak, valamint az ügyfelekkel való találkozók időpontjait. Egy másik alkalmazás segítségével ugyanezek a munkavállalók feltöltik az elvégzett tevékenységekre vonatkozó adatokat, és megküldik azokat az őket foglalkoztató vállalkozás részére a tapasztalt hibák és az elvégzett műveletek nyilvántartásba vétele érdekében.

16.

Az alapügybeli vállalkozások nem számítják hozzá a munkaidőhöz a nap első utazásával, vagyis a munkavállaló lakóhelyéről az első ügyfélhez történő utazással töltött időt, sem pedig a nap utolsó utazásával, vagyis az utolsó ügyféltől a munkavállaló lakóhelyére történő utazással töltött időt. Következésképpen úgy tekintik, hogy azok pihenőidőnek minősülnek.

17.

Az alapügybeli vállalkozások tehát a napi munkaidőt azon idő alapján számítják, amely a munkavállaló napi első ügyfeléhez való érkezésétől addig az időpontig telik el, amíg ez a munkavállaló elhagyja az utolsó ügyfelet, mivel egyedül azokat az utazásokat veszik figyelembe, amelyek az ügyfelek közötti közbenső utazásoknak minősülnek.

18.

A tartományi irodák bezárása előtt az alapügybeli vállalkozások úgy számították a munkaidőt, hogy az akkor kezdődött, amikor a munkavállaló megérkezett a vállalkozás telephelyére annak érdekében, hogy átvegye a rendelkezésére bocsátott járművet, és megkapja a felkeresendő ügyfelek listáját, valamint az útitervet. A munkaidő akkor ért véget, amikor a munkavállaló visszatért a vállalkozás telephelyére annak érdekében, hogy leadja a járművet.

19.

A kérdést előterjesztő bíróság úgy véli, hogy a munkaidő és a pihenőidő fogalma egymást kizárják a 2003/88 irányelvben, és hogy ennélfogva ez az irányelv nem teszi lehetővé a köztes helyzetek vizsgálatát. Ez a bíróság azt is megjegyzi, hogy a munkavállalók jogállásáról szóló törvény átdolgozott szövege 34. cikkének (5) bekezdése nem munkaidőként veszi figyelembe a munkavállaló lakóhelyétől a munkavégzésének helyére, valamint a munkavégzésének helyétől a lakóhelyére történő utazás idejét. Az említett bíróság szerint a nemzeti jogalkotó azért választotta ezt a megoldást, mert úgy vélte, hogy a munkavállaló szabadon választja meg azt a helyet, ahol lakóhelyet létesít, ami azt jelenti, hogy lehetőségeihez mérten ő maga választja meg, hogy a munkahelyétől nagyobb vagy kisebb távolságra kíván élni.

20.

A kérdést előterjesztő bíróság megjegyzi, hogy a szárazföldi fuvarozási ágazat utazó munkavállalói esetében ezt az elképzelést árnyalni kell. A munkavállalók e csoportja tekintetében ugyanis úgy tűnik, hogy a nemzeti jogalkotó úgy vélte, hogy az ő munkavégzésük helye magában a járműben van, ennélfogva e munkavállalók utazással töltött idejét munkaidőnek tekinti. Így az említett bíróság azt kérdezi, hogy az alapeljárásban érintett munkavállalók helyzetét a fuvarozási ágazat utazó munkavállalóinak helyzetével analógnak lehet‑e tekinteni.

21.

A kérdést előterjesztő bíróság szerint az a tény, hogy az alapügyben szereplő munkavállalókat mobiltelefonjukon pár órával a találkozó előtt tájékoztatják az álaluk teljesítendő útvonalról, valamint azokról a különös szolgáltatásokról, amelyeket az ügyfeleknek nyújtaniuk kell, azzal a következménnyel jár, hogy az említett munkavállalókat többé nem illeti meg a választás joga, hogy magánéletüket és lakóhelyüket munkahelyük közelségéhez igazítsák, mivel az mindennap változik. Ebből következik, hogy az utazás idejét nem lehet pihenőidőnek tekinteni figyelemmel többek között a 2003/88 irányelv által követett, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére irányuló célkitűzésre. A kérdést előterjesztő bíróság szerint egyébként nem is arról az időről van szó, amikor a munkavállaló a szó szoros értelmében munkáltatója rendelkezésére áll annak érdekében, hogy az az utazástól különböző bármilyen feladatot bízhasson rá. Az a kérdés ugyanakkor nem világos, hogy ezen irányelvnek megfelelően úgy kell tekinteni, hogy munkaidőről van szó, vagy úgy, hogy pihenőidőről.

22.

E körülmények alapján az Audiencia Nacional az eljárás felfüggesztéséről határozott, és az alábbi kérdést terjesztette a Bíróság elé előzetes döntéshozatal céljából:

„Úgy kell‑e értelmezni a 2003/88[…] irányelv 2. cikkét, hogy a munkanap kezdetén és végén az olyan munkavállaló által utazással töltött idő, aki nincs egy állandó munkavégzési helyhez rendelve, hanem naponta kell a lakóhelyétől a vállalkozás naponta eltérő ügyfeléhez, és egy, esetenként különböző másik ügyféltől a lakóhelyére utaznia (egy olyan útvonal vagy jegyzék szerint, amelyet a vállalkozás részére az előző napon határoz meg), amely ügyfelek mindig egy többé‑kevésbé kiterjedt földrajzi területen belül találhatók, az alapügynek a jelen kérelem jogalapjai között kifejtett körülményei között, az [ezen] irányelv említett cikkében foglalt fogalommeghatározás szerint »munkaidőnek« minősül, vagy épp ellenkezőleg, azt »pihenőidőnek« kell tekinteni?”

23.

Kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében annak megítélését kéri a Bíróságtól, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell‑e értelmezni, hogy az alapeljárásban szereplő körülményekhez hasonló körülmények között az e rendelkezés érelmében vett „munkaidőnek” minősül az az idő, amit az utazó munkavállalók, vagyis azok a munkavállalók, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel, a lakóhelyükről a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint a munkáltatójuk által kijelölt utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazással töltenek.

24.

A 2003/88 irányelv célja az, hogy minimumkövetelményeket állapítson meg a munkavállalók élet‑ és munkafeltételeinek javítása érdekében, különösen a munkaidőre vonatkozó nemzeti jogszabályok közelítése révén. Ennek az uniós szintű harmonizációnak a munkaidő megszervezése területén az a célja, hogy biztosítsa a munkavállalók biztonságának és egészségének jobb védelmét azáltal, hogy ez utóbbiaknak minimális – különösen napi és heti – pihenőidőt, valamint megfelelő szüneteket biztosít, illetve a heti munkaidő átlagos tartamára 48 órás felső határt állapít meg, amely kifejezetten magában foglalja a túlmunkát is. ( 6 )

25.

Tekintettel erre az alapvető célkitűzésre, valamennyi munkavállalónak megfelelő pihenőidőben kell részesülnie, amelynek nemcsak hatékonynak kell lennie, hogy az érintetteknek lehetővé tegye a munka miatti fáradtság kipihenését, hanem megelőző jellegűnek is kell lennie, hogy a lehető legnagyobb mértékben kiküszöbölje a munkavállaló biztonságát és egészségét befolyásoló kockázatot, amely felmerülhet a munkaidő halmozódásával a megfelelő pihenés hiányában. ( 7 )

26.

A 2003/88 irányelvnek a maximális munkaidőre és a minimális pihenőidőre vonatkozó különböző előírásai az uniós szociális jog különös jelentőségű szabályainak minősülnek, amelyek előnyeiből a munkavállalók védelmének és egészségének biztosításához szükséges minimumkövetelményként valamennyi munkavállalónak részesülnie kell. ( 8 )

27.

A Bíróság következetesen úgy ítélte meg, hogy ez az irányelv úgy határozza meg a 2. cikke 1. pontjának értelmében vett „munkaidő” fogalmát, hogy abba beletartozik minden olyan időtartam, amely alatt a munkavállaló munkát végez, a munkáltató rendelkezésére áll, és tevékenységét vagy feladatát végzi a nemzeti jogszabályoknak és/vagy gyakorlatnak megfelelően, valamint hogy a pihenőidőn e fogalom ellentétét kell érteni, tekintve, hogy e két fogalom kölcsönösen kizárja egymást. ( 9 )

28.

Ebben az összefüggésben a Bíróság pontosította egyrészt, hogy a 2003/88 irányelv nem rendelkezik a munkaidő és pihenőidő közötti közbenső kategóriáról, másrészt pedig, hogy a munkavállaló által végzett munka intenzitása vagy a munkavállaló teljesítménye nem szerepelnek az ezen irányelv értelmében vett „munkaidő” jellemzői között. ( 10 )

29.

Így a hivatkozott irányelv nem rendelkezik olyan „köztes időszakról” amely a munkaidő és a pihenőidő között telik el. Az uniós jogalkotó által bevezetett rendszernek megfelelően a Bíróság is kettős megközelítést fogadott el, amely szerint, aki nem tartozik a munkaidő fogalmának hatálya alá, az a pihenőidő fogalmának hatálya alá tartozik, és fordítva.

30.

A Bíróság azt is megállapította, hogy a „munkaidő” és a „pihenőidő” 2003/88 irányelv értelmében vett fogalma uniós jogi fogalmak, amelyeket objektív jellemzők alapján kell meghatározni az említett irányelv rendszerének és céljának figyelembevételével, amely minimumkövetelmények bevezetésével a munkavállalók élet‑ és munkakörülményeinek javítására irányul. Csak egy ilyen önálló értelmezés biztosíthatja ugyanis az említett irányelv hatékony érvényesülését, valamint e fogalmak egységes alkalmazását valamennyi tagállamban. ( 11 )

31.

A 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „munkaidő” meghatározása három olyan feltételen alapul, amelyek a Bíróság ítélkezési gyakorlatának fényében úgy tűnik, hogy kumulatívnak tekintendők. A térbeli (a munkahelyen tartózkodásra való kötelezettség), a hatalmi jellegű (a munkáltató rendelkezésére állásra való kötelezettség) és a szakmai (a tevékenysége vagy feladata végzésére való kötelezettség) feltételről van szó. ( 12 )

32.

Annak az időnek, amelyet az utazó munkavállalók a lakóhelyükről a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint a munkáltatójuk által kijelölt utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazással töltenek, a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „munkaidőként” történő figyelembevételének elmulasztása véleményem szerint ellentétes ezzel az irányelvvel, amennyiben a munkavállalók e csoportja tekintetében az e rendelkezésben szereplő meghatározásban megfogalmazott három feltétel teljesül.

33.

Az elemzésemet a három felsorolt feltétel közül az utolsóval kezdem, amely azt követeli meg, hogy a munkavállaló tevékenységét vagy feladatait végezze.

34.

Az alapügybeli vállalkozások úgy vélik, hogy az általuk foglalkoztatott műszaki személyzet tevékenysége kizárólag a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos műszaki szolgáltatások elvégzésére terjed ki. Ezzel szemben véleményük szerint az e munkavállalók lakóhelye és az első ügyfél között megtett utat, valamint az utolsó ügyfél és az említett munkavállalók lakóhelye között megtett utat nem lehet tevékenységük részének tekinteni.

35.

Nem értek egyet ezzel az állásponttal.

36.

Az utazó munkavállalókat olyan munkavállalókként lehet meghatározni, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel. E munkavállalóknak tehát mindennap különböző helyszíneken kell dolgozniuk.

37.

E meghatározásból következik, hogy az említett munkavállalók utazása utazó munkavállalói minőségük lényegéhez tartozik, és az ennélfogva tevékenységük gyakorlásának velejárója.

38.

Az alapeljárásban érintett munkavállalóknak szükségszerűen utazniuk kell ahhoz, hogy az őket foglalkoztató vállalkozás különböző ügyfeleinél ellássák a biztonsági rendszerek üzembe helyezésével és karbantartásával kapcsolatos feladatokat. Másként kifejezve, e munkavállalók utazása szükséges eszköze annak, hogy a munkáltatójuk által kijelölt ügyfeleknél műszaki szolgáltatásaikat el tudják végezni. Ezen utazásokat tehát úgy kell tekinteni, hogy azok az említett munkavállalók tevékenységének a részét képezik.

39.

Ahogy az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kitűnik, úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróságnak mindenekelőtt azzal kapcsolatban vannak kétségei, hogy teljesül‑e a munkaidő meghatározásának második feltétele, vagyis az, amely szerint a munkavállalónak a munkáltató rendelkezésére kell állnia.

40.

Itt mindenekelőtt olyan hatalmi jellegű feltételről van szó, amely magában foglalja az előbbinek az utóbbival szembeni alárendelt viszonyának állandóságát. ( 13 )

41.

A munkáltató rendelkezésére állás olyan jogi helyzet, amelyet az jellemez, hogy a munkavállaló munkáltatója utasításainak és szervezési jogkörének van alárendelve attól a helytől függetlenül, ahol ez a munkavállaló tartózkodik. Másként kifejezve, arról az időről van szó, amely alatt a munkavállaló jogilag köteles munkáltatója utasításait teljesíteni, és annak részére tevékenységét gyakorolni.

42.

Amikor az utazó munkavállalók lakóhelyükről az első ügyfélhez és az utolsó ügyféltől lakóhelyükre utaznak, nem kerülnek ki munkáltatójuk irányítása alól. Az őket a munkáltatójukhoz kötő hierarchikus viszony keretében teljesített utazásokról van szó.

43.

A munkavállalók ugyanis azokhoz az ügyfelekhez mennek, akiket munkáltatójuk határozott meg, annak érdekében, hogy a munkáltatójuk javára teljesítsék a szolgáltatásokat. Ahogy azt a Federación de Servicios Privados del sindicato Comisiones Obreras és az Európai Bizottság előadja, ezek a munkavállalók munkáltatójuk rendelkezésére állnak, mivel az útvonalak és a teljesítendő távok kizárólag annak akaratától függnek. Ezenfelül ezen utak teljesítése során a munkavállalók munkáltatójuk fennhatósága alatt állnak, mivel ha ez utóbbi úgy dönt, hogy megváltoztatja az ügyfelek sorrendjét, vagy töröl egy találkozót, e munkavállalóknak követniük kell az ilyen utasítást, és a munkáltatójuk által megállapított új útiterv szerinti következő ügyfélhez kell menniük. Hasonlóképpen, a nap végén a lakóhelyükre tartó úton a munkáltató követelheti a munkavállalóktól, hogy szükség esetén további ügyfélnél is végezzenek munkát.

44.

Ellentétben azzal, amit az alapügybeli vállalkozások előadtak, az utazó munkavállalóknak nem csak akkor kell tehát teljesíteniük munkáltatójuk utasításait, amikor a munkavégzés helyén jelen vannak.

45.

A Bíróság előtti viták során hangot adtak annak a félelemnek, hogy a munkavállalók a nap elején és a nap végén megtett utat személyes elfoglaltságaik teljesítésére használják fel. Véleményem szerint az ilyen félelem nem lehet elegendő az utazásra fordított idő jogi természetének a megváltoztatásához. A munkáltató feladata, hogy biztosítsa a szükséges ellenőrzési eszközöket az esetleges visszaélések elkerülése érdekében. Akármilyen adminisztratív teherrel jár a munkáltató számára az ilyen ellenőrzés bevezetése, ez az ára annak a döntésnek, hogy lemondott az állandó munkavégzési helyről.

46.

Pontosabban, a munkáltató kérheti a munkavállalóktól, hogy a lehető legközvetlenebb útvonalat vegyék igénybe. Emellett, mivel ezeknek a munkavállalóknak már rögzíteniük kell a munkáltatójuktól kapott mobiltelefonon az ügyfeleknél munkával töltött munkaórákat, valamint az utóbbiaknál elvégzett feladatokat, könnyen meg lehet kérni őket arra is, hogy jegyezzék fel azt az időpontot is, amikor elhagyják lakóhelyüket, és amikor visszatérnek oda. Így tehát a munkáltató rendelkezik eszközökkel annak ellenőrzésére, hogy a munkavállalók lakóhelye és az első ügyfél, valamint az utolsó ügyfél és a lakóhelyük közötti utazás időtartama visszaélésszerű‑e.

47.

E tényezőkből következik, hogy amikor az utazó munkavállalók a lakóhelyükről a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint a munkáltatójuk által kijelölt utolsó ügyféltől a lakóhelyükre utaznak, úgy kell tekinteni, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében „a munkáltató rendelkezésére áll[nak]”.

48.

Végül úgy tűnik számomra, hogy teljesül a területi feltétel, amely arra vonatkozik, hogy a munkavállalónak a munkahelyén kell tartózkodnia. Ahogy arra a fentiekben utaltam, figyelemmel arra, hogy az utazás az utazó munkavállalói minőség velejárója, a munkavégzés helye nem korlátozható a műszaki személyzet tagjainak az ügyfeleknél való fizikai jelenlétére. Ebből következik, hogy amikor az utazó munkavállalók munkanapjuk során bármikor közlekedési eszközt vesznek igénybe ahhoz, hogy egy, a munkáltatójuk által kijelölt ügyfélhez menjenek, úgy kell tekinteni, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében „dolgoz[nak]”.

49.

Hozzáteszem, hogy annak vizsgálata során, hogy az utazó munkavállalók sajátos összefüggésében az e rendelkezés értelmében vett „munkaidő” meghatározásának feltételei teljesülnek‑e, vagy sem, álláspontom szerint nem lehet különbséget tenni egyrészt az e munkavállalók lakóhelye és az ügyfél között megtett út, másrészt az említett munkavállalók által két ügyfél között megtett út között. E tekintetben rámutatok, hogy nem vitatott, hogy az alapügybeli munkavállalók két ügyfél között teljesített utazásainak időtartama e munkavállalók munkaideje részének minősül.

50.

Láttuk egyébként, hogy az állandó vagy szokásos munkavégzési hely hiányában a napi utazások kiinduló pontja, illetve célállomása e munkavállalók lakóhelye.

51.

Nem vitatott, hogy az alapügybeli vállalkozások korábbi szervezetében a munkavállalók akkor kapták meg az úti‑ és munkatervet, amikor megérkeztek a vállalkozás állandó telephelyére. Az utazások, amelyeket ezt követően a telephely és az első ügyfél között, valamint az utolsó ügyfél és az említett telephely között tettek meg, munkaidőnek minősült.

52.

Nem látom be, hogy a nap kezdetén és végén teljesített utazásokat, amelyek korábban a munkaidőbe tartozónak minősültek, jelenleg – az alapügybeli vállalkozások új szervezetének keretében – miért kellene úgy tekinteni, hogy azok nem tartoznak e fogalom hatálya alá.

53.

Az a körülmény, hogy a napi utazások kiindulópontja és célállomása a munkavállalók lakóhelye, nem releváns indok. Ez csupán az alapügybeli vállalkozások azon döntésének a következménye, hogy megszüntették az állandó telephelyeket.

54.

Az alapügybeli vállalkozások új szervezetének keretében a munkavállalók otthon kapják meg az általuk teljesítendő útitervet. Amikor a járművüket használják ahhoz, hogy az első ügyfelükhöz menjenek, ugyanabban a helyzetben vannak, mint azok a munkavállalók, akik az alapügybeli vállalkozások korábbi szervezetében e vállalkozások telephelyéről indultak annak érdekében, hogy első ügyfelükhöz utazzanak. Ugyanez vonatkozik a visszautazásokra is.

55.

Ahhoz hasonlóan, ami az alapügybeli vállalkozások korábbi szervezetében érvényesült, a munkavállalók lakóhelyükről az első ügyfélhez, valamint az utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazásait következésképpen a 2003/88 irányelv 2. cikkének 1. pontja értelmében vett „munkaidőnek” kell tekinteni.

56.

Az állandó telephelyek megszüntetése óta az alapügybeli vállalkozások munkavállalói nem választhatják meg szabadon a lakóhelyüket és a munkahelyük közötti távolságot. Ezeknek a munkavállalóknak minden nap több olyan helyen, amelyekről nincs tudomásuk a munkanapjukat megelőző napig, és a munkáltatójuk által meghatározott sorrend szerint kell munkát végezniük. A Bizottsághoz hasonlóan úgy vélem, hogy aránytalan terhet ró a munkavállalókra, valamint ellentétes a 2003/88 irányelv által követett, a munkavállalók biztonságának és egészségének védelmére vonatkozó célkitűzéssel azon napi utazások „pihenőidőnek” való minősítése, amelyeket a munkavállalóknak azért kell teljesíteniük, hogy az ügyfeleknél megjelenjenek, akiknek személyére nincs befolyásuk, és akikről a munkanapjukat megelőző napig nem is rendelkeznek tudomással. Ezzel szemben nem tűnik aránytalannak, hogy ezt a terhet az alapügybeli vállalkozások viseljék, amelyek úgy döntöttek, hogy az új technológiák alkalmazásának köszönhetően bevezetik ezt az új munkarendet, amelyek az állandó infrastruktúrához kapcsolódó költségek csökkentésével abból hasznot húznak, és amelyeknek jogukban áll meghatározni a munkavállalók által megteendő útvonalak időtartamát.

57.

Emlékeztetek arra, hogy a 2003/88 irányelv célja a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme. A minimális pihenőidő munkavállalók részére történő biztosítása e célkitűzésbe illeszkedik. Ennélfogva az alapeljárásban szóban forgó utazások időtartamának kizárása e munkavállalók munkaidejének elszámolásából e minimális pihenőidőbe jelentene beavatkozást, így tehát ellentétes lenne az említett célkitűzéssel. ( 14 ) Másként kifejezve, a 2003/88 irányelvvel ellentétes, hogy az utazó munkavállalók pihenőidejét megrövidítsék azon oknál fogva, hogy az annak 2. cikke 1. pontjának értelmében vett „munkaidő” fogalmából kizárják a nap kezdetén és végén teljesített utazásaik időtartamát.

58.

Hozzáteszem, hogy az a módszer, amivel a Bíróság meghatározta a pihenőidő fogalmát, könnyen lehetővé teszi annak az elképzelésnek az elvetését, amely szerint azt az időt, amit az utazó munkavállalók a lakóhelyükről az első ügyfelükhöz, valamint az utolsó ügyfelüktől a lakóhelyükre történő utazással töltenek, nem lehet a 2003/88 irányelv 2. cikke 1. pontjának értelmében vett „munkaidőnek” tekinteni.

59.

Így a 93/104/EK irányelv ( 15 ) 17. cikke (2) és (3) bekezdésének értelmében vett „egyenértékű kompenzáló pihenőidővel” kapcsolatban a Bíróság pontosította, hogy ennek az időnek olyannak kell lennie, „hogy ezen időtartam alatt a munkavállalónak munkáltatójával szemben egyáltalán ne legyen olyan kötelezettsége, amely megakadályozhatná, hogy szabadon és zavartalanul saját érdekeinek megfelelően foglalja el magát, hogy semlegesítse a munkának a biztonságára és egészségére kifejtett hatásait. E pihenőidőknek ezenfelül közvetlenül kell követniük azt a munkaidőt, amelynek kompenzációjára szolgálnak, hogy elkerülhető legyen a munkavállaló fáradtságának vagy kimerültségének a munkaidő folyamatos halmozódása miatti előfordulása”. ( 16 ) A Bíróság azt is megállapította, hogy „ahhoz, hogy a munkavállaló ténylegesen kipihenhesse magát, az szükséges, hogy meghatározott, nemcsak összefüggő, de a munkával töltött időt közvetlenül követő időszakra eltávolodhasson munkakörnyezetétől, hogy így kikapcsolódjon, és a tevékenységével együtt járó fáradtságot kipihenje” ( 17 ).

60.

A pihenőidőnek tehát az a funkciója, hogy kiegyenlítse a munkával töltött időszakok által előidézett fáradtságot. A pihenőidő ezen alapvető funkcióját sértené, ha abba az az idő is beletartozna, amit az utazó munkavállalók a lakóhelyükről az első ügyfelükhöz, valamint utolsó ügyfelüktől a lakóhelyükre történő utazással töltenek.

61.

E megállapításokból véleményem szerint az következik, hogy a 2003/88 irányelv 2. cikke 1. pontjának értelmében vett „munkaidő” fogalmának három feltétele teljesül. Következésképpen az az idő, amit az utazó munkavállalók a lakóhelyükről az első ügyfelükhöz, valamint az első ügyfelüktől a lakóhelyükre történő utazással töltenek az e rendelkezés értelmében vett „munkaidőnek” minősül.

62.

A Bíróság által a közúti fuvarozás területén a gépjárművezetők munkaidejével kapcsolatban kialakított ítélkezési gyakorlat – még ha szorosan ezen ágazat sajátosságaihoz kapcsolódik is –, tartalmaz bizonyos érveket, amelyek véleményem szerint lehetővé teszik annak a megoldásnak az alátámasztását, amit a Bíróságnak javasolok.

63.

Így a Bíróság a Skills Motor Coaches és társai ítéletében ( 18 ) lényegében úgy ítélte meg, hogy azt a gépjárművezetőt, aki az út megtételének módjait szabadon megválasztva lakóhelyéről a jármű átvételének helyére utazik, nem lehet úgy tekinteni, hogy idejével szabadon rendelkezik, ennélfogva ezt az időtartamot nem lehet az abban az értelemben vett pihenőidő részének tekinteni, ahogy azt a 3820/85/EGK rendelet ( 19 ) 1. cikkének 5. pontja meghatározza. Az ilyen gépjárművezető ugyanis, aki a munkáltatója által meghatározott, a cég központi ügyintézésének helyétől eltérő helyen kell megjelenjen ahhoz, hogy felvegye a munkát, és a jármű vezetését megkezdje, a munkáltatójával szembeni kötelezettségének tesz eleget. Ennélfogva e távolság megtétele alatt nem rendelkezik szabadon a saját idejével. ( 20 )

64.

Ugyanebben az ítéletben a Bíróság kiemelte, hogy tekintettel arra, hogy a 3820/85 rendelet célkitűzése a közúti biztonság javításában áll, ezt az időt a 3821/85/EGK rendelet ( 21 ) 15. cikkének értelmében vett „munkaidő többi részének” kell tekinteni. A Bíróság szerint az ilyen értelmezés megfelel a gépjárművezetők munkafeltételeinek javítására irányuló célkiűzésnek, mivel kiküszöböli, hogy az olyan időszakokat, amelyek alatt a gépjárművezetők munkáltatóik javára végeznek tevékenységet, pihenőidőnek tekintsék. A Bíróság szerint e tekintetben nem meghatározó, hogy a gépjárművezető pontos utasításokat kapott‑e ezen út megtételének módjait illetően. Azzal ugyanis, hogy egy meghatározott, és a munkáltatója központi ügyintézésének helyétől többé‑kevésbé távol eső helyen jelenik meg, a gépjárművezető olyan feladatot teljesít, amelyet az őt a munkáltatójához kötő jogviszony alapján kell ellátnia, így tehát ezen időtartam alatt nem rendelkezik szabadon az idejével. ( 22 ) A Bíróság ugyanebben az értelemben határozott a Smit Reizen ítéletében. ( 23 )

65.

A fenti megfontolások alapján azt javaslom, hogy a Bíróság a kérdést előterjesztő bíróságnak a következő választ adja:

A munkaidő‑szervezés egyes szempontjairól szóló, 2003. november 4‑i 2003/88/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv 2. cikkének 1. pontját úgy kell értelmezni, hogy az olyan körülményekhez hasonló körülmények között, mint az alapeljárásban szereplők, az e rendelkezés érelmében vett „munkaidőnek” minősül az az idő, amelyet az utazó munkavállalók – vagyis azok a munkavállalók, akik nem rendelkeznek állandó vagy szokásos munkavégzési hellyel – a lakóhelyükről a munkáltatójuk által kijelölt első ügyfélhez, valamint a munkáltatójuk által kijelölt utolsó ügyféltől a lakóhelyükre történő utazással töltenek.