1. 

Más tagállamban töltött szabadság során váratlanul egészségügyi problémák merülhetnek fel. Ilyen esetekben a szociális biztonsági rendszereknek az – eredetileg az 1408/71/EGK rendelet ( 2 ) alapján bevezetett, jelenleg a 883/2004/EK rendelet ( 3 ) által szabályozott – európai uniós koordinációja lehetővé teszi, hogy orvosi gyógykezelést nyújtsanak a tartózkodás helye szerinti tagállamban, amelynek a költségeit a lakóhely szerinti tagállamnak kell megtérítenie. Amennyiben azonban a külföldi gyógykezelés különösen hosszú időt vesz igénybe, jogosult‑e a lakóhely szerinti tagállam a hosszú időtartam miatt egyoldalúan megszüntetni a fedezetet? Másképpen fogalmazva, adott esetben vezethet‑e magának az említett rendeletek által biztosított jognak a gyakorlása e jog elvesztéséhez?

2. 

I. esetében a partnerével írországi otthonától távol töltött üdülés olyan fordulatot vett, ami legalábbis szerencsétlenként jellemezhető. Jelenleg több okból megbetegedése helyén – Németországban – él, annak érdekében, hogy ott kezelésben részesüljön. Bizonyos értelemben egyfajta „egészségügyi menekült”. Azt követően azonban, hogy több mint tizenegy évig maradt Németországban, az Irish Health Service Executive (ír egészségügyi hivatal; a továbbiakban: HSE) és az ír kormány azt állítja, hogy I. többé nem tekinthető írországi lakóhellyel rendelkezőnek. Az HSE tehát bejelentette, hogy a jövőben nem fedezi I. kezelésének költségeit, amely határozata a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljáráshoz vezetett.

3.

A 883/2004 rendelet 19. és 20. cikke lényegében az 1408/71 rendelet 22. cikkének helyébe lépett. ( 4 )

4.

A „Tartózkodás az illetékes tagállam területén kívül” című 19. cikk az alábbiak szerint rendelkezik:

„(1)   A (2) bekezdés eltérő rendelkezései hiányában az illetékes tagállamtól eltérő tagállamban tartózkodó biztosított személy és családtagjai jogosultak a tartózkodásuk alatt orvosi okokból szükségessé váló természetbeni ellátásokra, figyelembe véve az ellátások jellegét és a tartózkodás várható időtartamát. Ezeket az ellátásokat az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely szerinti intézmény nyújtja, az általa alkalmazott jogszabályok rendelkezései szerint, mintha az érintett személyek az említett jogszabályok szerint lennének biztosítva.”

5.

Az „Utazás természetbeni ellátás igénybevétele céljából – Engedély megfelelő kezelés igénybevételére a lakóhely szerinti tagállamon kívül” című 20. cikk az alábbiakat mondja ki:

„(1)   E rendelet eltérő rendelkezései hiányában annak a biztosított személynek, aki egy másik tagállamba utazik azzal a céllal, hogy a tartózkodás időtartama alatt természetbeni ellátást vegyen igénybe, engedélyt kell kérnie az illetékes intézménytől.

(2)   Az a biztosított személy, akit az illetékes intézmény feljogosít arra, hogy az állapotának megfelelő kezelés igénybevétele céljából egy másik tagállamba utazzon, az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely szerinti tagállam intézménye által az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően nyújtott természetbeni ellátásban részesül, mintha az említett jogszabályok szerint lenne biztosított. Az engedélyt akkor adják meg, ha a szóban forgó kezelés szerepel az érintett személy lakóhelye szerinti tagállam jogszabályai által előírt ellátások között, és ha az ilyen kezelést az orvosilag indokolt határidőn belül nem tudják biztosítani, figyelembe véve a személy aktuális egészségi állapotát és betegségének várható lefolyását.

[…]”

6.

A 987/2009/EK rendelet ( 5 )„A lakóhely meghatározásának elemei” című 11. cikke így szól:

„(1)   Amennyiben két vagy több tagállam intézményeinek álláspontja eltér [a 883/2004 rendelet] hatálya alá tartozó személy lakóhelyének meghatározását illetően, ezen intézmények közös megegyezéssel meghatározzák az érintett személy érdekeltségeinek központját, a releváns tényekre vonatkozóan rendelkezésre álló összes információ átfogó értékelése alapján, amely adott esetben az alábbiakat tartalmazhatja:

(2)   Amennyiben az (1) bekezdésben szereplő, releváns tényeken alapuló különböző ismérvek figyelembevétele nem vezet az intézmények közötti megállapodáshoz, a személynek az e tényekből és körülményekből, különösen a személy adott területre költözésének indokaiból kikövetkeztethető szándékát kell meghatározónak tekinteni a tényleges lakóhelyének megállapítása tekintetében.”

7.

I. ír állampolgár. Írországban és az Egyesült Királyságban is dolgozott. 2002 nyarán 45 évesen külföldön töltötte szabadságát partnerével, I. B. román állampolgárral.

8.

Szabadsága alatt I.‑t az Universitätsklinikum Düsseldorf (düsseldorfi egyetemi klinika, a továbbiakban: Uni Klinik) (Németország) sürgősségi ellátást igénylő betegként vette fel. I.‑nél eredetileg tetanuszt diagnosztizáltak, később azonban kiderült, hogy ritka, kétoldali agytörzsi infarktusban szenved. Úgy tűnik, hogy a diagnózis felállításának nehézsége és az infarktus hatása együttesen eredményezte azt, hogy súlyos quadriplégiában szenved, és motoros funkciói is károsodtak. Röviddel 2003 májusát követően I.‑nél a vérösszetételét befolyásoló genetikai mutációt állapítottak meg, olyan tényezőt, amely állandó felügyeletet és kezelést igényel. Ezenkívül a High Court előtti eljárás kezdete óta rákot diagnosztizáltak nála, amely tekintetében szintén kezelésben részesül. ( 6 )

9.

A fentiek alapján I. 2002 augusztusa óta súlyos beteg, és az Uni Klinik orvosainak állandó ellátására és felügyeletére szorul. Jelenleg teljes mértékben kerekesszékhez kötött, és csak nagyon korlátozott mértékben tudja használni a karjait és kezeit. A kórházból való 2003‑as elbocsátása óta, I. B‑vel él, aki gondozza őt. Egy düsseldorfi bérelt lakásban laknak, amely alkalmas a kerekesszékkel való közlekedésre.

10.

I. rokkantsági ellátásban részesül Írországból, ( 7 ) és kisebb összegű foglalkoztatói nyugdíjat is kap az Egyesült Királyságból. Németországtól nem kap semmilyen támogatást vagy ellátást. I. azt állítja, hogy egészségügyi állapota és a folyamatos gyógykezelés szükségessége miatt Németországban kényszerül élni, egy olyan tagállamban, amelyhez csak korlátozott kapcsolat fűzi, de az a kívánsága, hogy visszatérjen Írországba. Pontosabban I. azt állítja, hogy nem rendelkezik német bankszámlával, és nem tulajdonosa németországi ingatlannak, viszont ír bankszámlája van, és rendszeres kapcsolatot tart Írországban élő (1991‑ben és 1994‑ben született) két gyermekével. Nem beszél németül, és nem tett kísérletet a német társadalomba való beilleszkedésre.

11.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint I. megbetegedése óta keveset dolgozott. 2004 és 2007 között néhány alkalommal díjazás ellenében – I. B. segítségével – előadást tartott a düsseldorfi egyetemen. A német szociális biztonsági rendszerre vonatkozó jogszabályok alapján e bevételt I. jövedelmeként I. B. jelentette be, mivel ő szerepelt a német nyilvántartásban. Ezenkívül I. B. 2004‑ben beleegyezett munkaviszonyának megszüntetésébe annak érdekében, hogy teljes idejében I.‑t gondozza. Munkanélküliségi ellátásban részesül Németországtól. A High Court szerint az ápolási támogatás német megfelelőjét azért tagadták meg I. B.‑től, mert I. Írországban rendelkezik lakóhellyel, és erre vonatkozó rendelkezést az ír biztosítási rendszer nem tartalmaz.

12.

Megbetegedése óta I. csak ritkán utazott külföldre. 2004‑ben Lisszabonba ment előadást tartani, és néhány alkalommal elutazott Írországba is, legutóbb 2009 folyamán. Állapotára tekintettel azonban a High Court azt állítja, hogy a felek között nem vitatott, hogy I. számára az utazás – legalábbis menetrend szerinti légijáratokon – gyakorlatilag nem lehetséges.

13.

I. németországi ellátását eredetileg az Írország által kibocsátott E 111 jelű formanyomtatvány alapján fedezték. ( 8 ) Az említett formanyomtatvány a 883/2004 rendelet 19. cikkének hatálya alá tartozik, amely úgy rendelkezik, hogy az illetékes tagállamtól eltérő tagállamban tartózkodó biztosított személy jogosult a tartózkodása alatt orvosi okokból szükségessé váló természetbeni ellátásokra, figyelembe véve az ellátások jellegét és a tartózkodás várható időtartamát.

14.

2003 márciusában az HSE megváltoztatta I. jogállását azzal, hogy az említett időponttól E 112 jelű formanyomtatványt állított ki a számára, amelyet azóta legalább 20 alkalommal megújítottak. E formanyomtatvány megfelel a 883/2004 rendelet 20. cikkének, amely azon biztosított személy helyzetére vonatkozik, akinek az illetékes intézmény engedélyezte, hogy az állapotának megfelelő kezelés igénybevétele céljából más tagállamba utazzon.

15.

2011. november 25‑én az HSE elutasította az E 112 formanyomtatványnak I. részére történő megújítása iránti kérelmet, mivel álláspontja szerint a szociális biztonsági rendszerekre vonatkozó európai uniós jogszabályok szempontjából I. Németországban rendelkezik lakóhellyel. I. felülvizsgálati kérelmet terjesztett elő a High Court előtt, amelyben kéri, hozzon kötelező végzést, amelyben arra kötelezi az HSE‑t, hogy továbbra is biztosítsa számára az E 112 jelű formanyomtatványt.

16.

Mivel kétségei merültek fel a 883/2004 rendelet 19. cikke (1) bekezdésének, valamint 20. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmezését illetően, a High Court az eljárás felfüggesztéséről határozott, és előzetes döntéshozatal céljából az alábbi kérdést terjesztette a Bíróság elé:

„Valamely tagállam (az első tagállam) olyan biztosított állampolgára, aki tizenegy éve súlyos beteg egy olyan súlyos egészségügyi állapot következtében, amely állapot először akkor jelentkezett, amikor ez a személy az első tagállamban rendelkezett lakóhellyel, de egy másik tagállamban (a második tagállam) töltötte szabadságát, tekinthető‑e a 883/2004 rendelet 19. cikke (1) bekezdésének vagy 20. cikke (1) és (2) bekezdésének értelmében ezen időszakban e második tagállamban »tartózkodónak« akkor, ha a szóban forgó személyt az akut megbetegedése és a szakorvosi ellátás megfelelő hozzáférhetősége gyakorlatilag arra kényszeríti, hogy ezen időszakban fizikailag végig e tagállamban maradjon?”

17.

Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatában a High Court a Bíróság eljárási szabályzata 105. cikkének (1) bekezdése szerinti gyorsított eljárás alkalmazására kérte a Bíróságot. Az előadó bíró javaslatára és a főtanácsnok meghallgatását követően a Bíróság elnöke 2013. július 18‑i végzésével e kérelmet elutasította.

18.

Írásbeli észrevételeket terjesztett elő I., az HSE, az ír kormány, a görög kormány, a holland kormány és a Bizottság. A 2014. január 29‑i tárgyaláson I., a HSE, az ír kormány és a Bizottság szóbeli észrevételeket terjesztett elő.

19.

Ha egy pillanatra eltekintünk a jelen ügy tragikus körülményeitől, az tagadhatatlanul érdekes és jelentős kérdést érint.

20.

Vitathatatlan, hogy németországi szabadságát megelőzően I. Írországban rendelkezett lakóhellyel. Következésképpen az előterjesztett kérdéssel a High Court alapvetően arra kíván választ kapni, hogy a jelen ügy körülményeire tekintettel I. a jövőben nem tekinthető csupán Németországban „tartózkodó” személynek a 883/2004 rendelet 1. cikke k) pontjának és 19., valamint 20. cikkének alkalmazásában.

21.

Tudomásul vettem azt a tényt, hogy az ír kormány – miután felhívták arra, hogy foglaljon állást a tárgyalás tartásának szükségességéről –, válaszában azt kívánta, hogy a Bíróság inkább a „tartózkodás”, mintsem a „lakóhely” fogalmára összpontosítson, amely valóban nem szerepel az előterjesztett kérdés szövegében. Mindazonáltal, ahogyan azt az alábbiakban részletesebben kifejtem, a fent említett fogalmak szorosan kapcsolódnak egymáshoz. Számomra lehetetlennek tűnik figyelmen kívül hagyni a „lakóhely” fogalmát a 883/2004 rendelet 19. és 20. cikkében említett „tartózkodás” fogalmának értelmezése során.

22.

Szélesebb összefüggésben vizsgálva a jelen ügy olyan kérdést is felvet, amely politikai és gazdasági szempontból kényes lehet, azaz azt, hogy valamely tagállam „exportálhatja‑e” más tagállamokba a lakosainak nyújtott orvosi gyógykezelés költségeit. Így a görög kormány azt állítja, hogy az ír hatóságok nem hivatkozhatnak egyoldalúan a 987/2009 rendelet 11. cikkére. E kérdés különösen akkor válik égetővé, ha e kezelés meghaladja a lakóhely tagállamában a hasonló kezeléssel szokásosan összefüggő költségeket. Másrészről, mivel I. esete ilyen mértékben szokatlan, az egyértelműen nem tekinthető tipikus esetnek.

23.

A jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem kapcsán úgy tűnik, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a kérdés megfogalmazása során használt fogalmak révén határozottan meghatározott bizonyos ismérveket. A High Court ugyanis úgy írja le a jelen ügy különös körülményeit, mint azt a helyzetet, amikor „a szóban forgó személyt az akut megbetegedése és a szakorvosi ellátás megfelelő hozzáférhetősége gyakorlatilag arra kényszeríti, hogy ezen időszakban fizikailag végig e tagállamban maradjon”.

24.

Ráadásul annak fényében, hogy I. – legalábbis menetrendszerinti légijáratokon – nem képes utazni, a High Court az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban azt állítja, hogy nem feltételezhető, hogy I. képes vagy köteles lenne orvosi vizsgálat céljából visszatérni Írországba annak érdekében, hogy a külföldi orvosi gyógykezelésre előzetes engedélyt kapjon.

25.

Mindenesetre nem teljesen egyértelmű, hogy valójában lehetséges‑e I. számára, hogy Írországban összehasonlítható kezelésben részesüljön. I. azt állítja, hogy ilyen kezelés nem elérhető (vagy legalábbis az HSE nincs olyan helyzetben, hogy ilyen kezelést ajánljon fel a számára, és egyidejűleg kielégítse járulékos gondozási szükségleteit, így a megfelelő lakhatásra vonatkozó igényét). Az HSE a maga részéről írásbeli észrevételeiben meglehetősen ellentmondásos módon azt állítja, hogy I. németországi kezelésének költségei jelentősen alacsonyabbak, mint amilyenek visszatérése esetén Írországban lennének. ( 9 ) Mindenesetre ez olyan ténybeli kérdés, amelynek eldöntése ennek megfelelően a nemzeti bíróság feladata.

26.

Az alábbiakban először a „lakóhely” fogalmát vizsgálom, amellyel a Bíróság korábban több alkalommal foglalkozott. Ezt követően a „tartózkodás” fogalmát elemzem az ügy körülményeinek és a Bíróság előtt észrevételeket előterjesztő felek érveinek fényében.

27.

Végül a következő pontosításokat kell tenni a 883/2004 rendelet időbeli hatálya kapcsán. Jóllehet az 1408/71 rendelet alkalmazható volt abban az időpontban, amikor I. hirtelen megbetegedett, az említett rendeletet azóta már hatályon kívül helyezte a 883/2004 rendelet. Ahogyan azonban a Bizottság állította, a jogi helyzet lényege e kérdésben egészében nem változott az új rendelet hatálya alatt. ( 10 ) Mindenesetre az HSE vitatott határozatát, amely elutasítja I. jövőbeli kezelése költségeinek fedezését 2011. november 25‑én, azaz a 883/2004 rendelet hatálybalépését követően fogadták el. Elemzésemet tehát az újabb rendeletre alapítom, az előterjesztett kérdés megfogalmazásával összhangban.

28.

A 883/2004 rendelet 1. cikkének j) pontja alapján a „lakóhely” a személy szokásos tartózkodási helye.

29.

E szerény fogalommeghatározás a Bíróság ítélkezési gyakorlatán alapul, amely további útmutatással szolgál e fogalom vonatkozásában. A Bíróság ugyanis már a kezdetektől úgy vélte az 1408/71 rendelet alapján a munkavállalókra alkalmazandó rendszer kapcsán, hogy a lakóhely az, ahol „a [munkavállaló] érdekeltségeinek központja is található”, és hogy „amennyiben a munkavállaló valamely tagállamban állandó alkalmazásban áll, fennáll a vélelem, hogy ott rendelkezik lakóhellyel, még ha családját valamely más államban is hagyta” (nem hivatalos fordítás) ( 11 ). Az utóbbi vélelem jelenleg a 883/2004 rendelet 11. cikkének (3) bekezdésében tükröződik. Ennek megfelelően a lakóhely megegyezik a személy érdekeltségeinek központjával.

30.

Éppen ezen ok miatt a biztosított személy nem rendelkezhet egyidejűleg két vagy több tagállamban szokásos lakóhellyel. ( 12 )

31.

A személy érdekeltségei központjának meghatározása szempontjából releváns kritériumok tekintetében a Bíróság a Swaddling‑ügyben hozott ítéletben kimondta, hogy „különösen olyan tényezőket kell figyelembe venni, mint a munkavállaló családi helyzete, azok az okok, amelyek őt mozgásra késztették, tartózkodásának hossza és folyamatossága, az a tény (adott esetben), hogy állandó alkalmazásban áll, valamint szándékai, amint azok a körülmények összességéből kitűnnek”. ( 13 )

32.

E kritériumok jelenleg a 987/2009 rendelet 11. cikkében tükröződnek, ahogyan az említett rendelet (12) preambulumbekezdésében is szerepel. ( 14 ) Ahogyan arra lényegében a görög kormány, a holland kormány és a Bizottság hivatkozott, noha az említett rendelkezés két vagy több tagállam illetékes hatóságai közötti eltérő álláspontra vonatkozik, és ezért nem közvetlenül alkalmazandó a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő ügyre, a biztosított személy lakóhelyének meghatározása szempontjából releváns kritériumokat kodifikáló hasznos listát tartalmaz. Egyetértek I.‑vel, a holland kormánnyal és a Bizottsággal abban, hogy a lista nem kimerítő, ( 15 ) valamint I.‑vel és a Bizottsággal abban, hogy a 11. cikk (1) bekezdésében említett kritériumok közül egyesek nem élveznek elsőbbséget. Rendkívül fontos ugyanis észben tartani, hogy a Swaddling‑ügyben hozott ítéletben a Bíróság egyértelművé tette, hogy „a tagállamban való tartózkodás időtartama […] nem tekinthető a lakóhely fogalmi elemének” (nem hivatalos fordítás). ( 16 )

33.

Érdemes ezenkívül megjegyezni, hogy a 883/2004 rendelet 11. cikke (3) bekezdésének a)‑d) pontja bizonyos konkrét példáit adja azon helyzeteknek, amikor olyan kapcsolat áll fenn valamely tagállammal, amely e tagállam számára lehetővé teszi jogszabályainak a biztosított személyre történő alkalmazását. A leggyakoribb helyzet a valamely tagállamban történő munkavállalás vagy önálló vállalkozás. Noha e kapcsolat e különös formái – az említett rendelet 12–16. cikkében foglalt különös szabályokra figyelemmel – megelőzik a lakóhely általánosabb szempontját, ( 17 ) azok tekinthetők egyszerűen az utóbbi fogalom különös kifejeződéseinek is. Ily módon pusztán azon körülmény hangsúlyozására szolgálnak, hogy az adott tagállam szociális biztonságra vonatkozó jogszabályainak a lakóhely vagy más szempont alapján történő alkalmazása az e tagállamhoz való különös kötődést feltételez.

34.

Végül talán ajánlatos nem elsiklani azon tény felett, hogy a „lakóhely” fogalmával a szociális biztonsági rendszerek koordinációja szempontjából foglalkozó számos ügy azt a kérdést érinti, hogy a biztosított személy megszerezte‑e a belföldi illetőségű lakos jogállását, tekintettel arra, hogy az említett személy egy elutasító tagállamtól kívánt előnyhöz jutni. ( 18 ) Úgy tűnik azonban, hogy a jelen ügy fordított helyzetet érint: milyen körülmények között veszítheti el egy biztosított személy e jogállást és a kapcsolódó előnyöket? ( 19 )

35.

Miután kísérletet tettem a „lakóhely” fogalmát érintő jogszabályok összefoglalására, az ügy sajátosságaira tekintettel részletesebben vizsgálom a „tartózkodás” [a fordító megjegyzése: a szerző az indítvány angol nyelvi változatában a „stay” szót tartózkodás és tartózkodási hely értelemben egyaránt használja] fogalmát.

36.

Tudomásom szerint a Bíróság mindeddig nem tisztázta [az angol nyelvi változatban szereplő] „stay” [tartózkodás] fogalmát a 883/2004 rendelet alapján. A fentiekre tekintettel az alábbi megjegyzéseket teszem.

37.

A 883/2004 rendelet 1. cikkének k) pontja szerint [az angol nyelvi változatban szereplő] „stay” [tartózkodási hely] a személy számára ideiglenes „residence” [lakóhely].

38.

A 883/2004 rendelet angol nyelvi változatában a „stay” [tartózkodási hely] fogalmának az említett rendelet 1. cikke k) pontja szerinti meghatározása tehát közvetlenül a „residence” [lakóhely] fogalmára utal, jóllehet azt „ideiglenes”‑nek minősíti. Ebben az értelemben ez körkörös érvelés, amely az előrelépéshez nem sok segítséget nyújt. Mindazonáltal ily módon kiemeli azt a tényt, hogy az ír kormány által képviselt állásponttal szemben a két fogalom nem kezelhető egymástól teljesen elválasztva.

39.

A „tartózkodási” fogalmának helyes értelmezését illetően különböző álláspontokat terjesztettek elő.

40.

Óvva a 883/2004 rendelet 19. és 20. cikkének visszaélésszerű értelmezésétől, az ír kormány arra hivatkozik, hogy a „tartózkodási hely” fogalommeghatározásában szereplő „ideiglenes” szónak a szokásos „korlátozott ideig tartó, nem állandó” értelmet kell tulajdonítani. Az ír kormány ezenkívül azt állítja, hogy a „tartózkodás” sem szokásos, sem állandó, és a 883/2004 rendelet egyéb nyelvi változatai azt az álláspontot támasztják alá, miszerint a tartózkodás a más tagállamba való látogatást foglalja magában (mint a francia nyelvi változat, amely a „séjour” szót használja). Az HSE a maga részéről azt állítja, hogy a „tartózkodni” egyik hétköznapi jelentése a „valahol ideiglenesen látogatóként vagy vendégként élni”, és hogy ezt az értelmet sértené, ha I. németországi tartózkodását ideiglenesként jellemeznénk.

41.

E tekintetben elsőként megjegyezném, hogy ahogyan a fenti 37. pontban szerepelt, a 883/2004 rendelet angol nyelvi változatában szereplő „stay” [tartózkodási hely] fogalommeghatározása szerint ideiglenes „residence” [lakóhely]. Mivelhogy [az angol nyelvi változatban szereplő] „residence” [lakóhely] meghatározása ezzel szemben az a hely, ahol valamely személy szokásosan lakik [resides], az „ideiglenes”„residence” [lakóhely] elég könnyen értelmezhető azon helyként, ahol valamely személy ideiglenesen lakik. Ennek megfelelően, amennyiben észben tartjuk, hogy a Bíróság következetesen azonosnak tekintette a „lakóhelyet” a személy érdekeltségeinek szokásos központjával, a „tartózkodási” hely a személy érdekeltségeinek ideiglenes központjaként is értelmezhető.

42.

Másodszor, és a fenti 30. és 38. pontban kifejtett gondolatmenettel megegyező logikát követve, véleményem szerint szerkezeti kapcsolat áll fenn a „tartózkodási” és a „lakóhely” fogalma között, mivel a tartózkodás előfeltétele egy máshol található lakóhely. Következésképpen az annak megállapításához használt szempontnak, hogy valamely különös hely a biztosított személy lakóhelye‑e, azzal az ellentétes hatással kell járnia, hogy kizárja annak lehetőségét, miszerint az tartózkodási hely lehet.

43.

Harmadszor és legfőképpen az „ideiglenes” szó használata minősíti [az angol nyelvi változatban szereplő] „residence” [lakóhely] fogalmát. Az „ideiglenes” nem meghatározottat, hanem inkább átmenetit jelent. Az „ideiglenes” szóból tehát nem következik meghatározott időtartam. Ennek megfelelően egyetértek a Bizottsággal abban, hogy a 883/2004 rendeletnek sem a 19., sem pedig a 20. cikke nem rendelkezik a tartózkodás időtartamára vonatkozóan különös időbeli korlátozásról. Másszóval a tartózkodásnak nem kell szükségszerűen rövidebb időtartamú látogatásból állnia.

44.

Ezenkívül, amennyiben el kellene fogadni azon érvet, hogy a „séjour” szó a francia nyelvben rövidebb látogatást jelent, elegendő lenne rámutatni, hogy a különböző nyelvi változatok nem mutatnak egyértelműen az ír kormány és az HSE által javasolt irányba. ( 20 ) Ellenkezőleg, az ír kormány és az HSE által előterjesztett érveknek ellentmond a 883/2004 rendelet rendszertani értelmezése, ahogyan azt az alábbi két pontban kifejtem.

45.

Ahogyan I. helyesen megjegyezte, a (módosított) 883/2004 rendelet 1. cikke (va) pontjának i. alpontjában szereplő fogalommeghatározás szerint, amely rendelkezés az említett rendelet 19. és 20. cikkét is magában foglaló III. cím 1. fejezetére alkalmazandó, a 19. cikk (1) bekezdésében és a 20. cikk (1) és (2) bekezdésében egyaránt hivatkozott „természetbeni ellátások” fogalma felöleli a tartós ápolást biztosító ellátásokat is. ( 21 ) Ennek megfelelően maga a 883/2004 rendelet szerkezete azon a feltételezésen alapul, hogy a biztosított személy hosszabb ideig valamely tagállamban tartózkodhat, és természetbeni ellátásokat kaphat.

46.

Ezenkívül érdemes megjegyezni, hogy az 1408/71 rendelet átdolgozását követően, amely 22. cikke (1) bekezdésének i. pontjában korábban arra vonatkozó feltételt tartalmazott, hogy „az ellátás nyújtásának időtartamát az illetékes állam jogszabályai határozzák meg”, e feltétel már nem szerepel a 883/2004 rendeletnek sem a 19. cikkében, sem a 20. cikkében. Tekintettel ugyanis a természetbeni ellátásoknak a 883/2004 rendelet 1. cikke (va) pontjának i. alpontjában szereplő új fogalommeghatározására, felmerül a kérdés, hogy a tagállamok határozhatnak‑e meg egyoldalúan korlátozásokat a természetbeni ellátások nyújtásának időtartama vonatkozásában. ( 22 )

47.

A fentieket figyelembe véve az ír kormány mégis azt állítja, hogy a „tartózkodás” fogalmának teleologikus értelmezése kizárja annak megállapítását, hogy I. csupán tartózkodik Németországban. Az említett kormány szerint sem a Szerződések, sem pedig a 883/2004 rendelet alapján nem jogosult valamely személy azon szociális biztonsági rendszer megválasztására, amelyhez tartozik. Álláspontja szerint az említett rendelet olyan koordinációs aktus, amelynek célja annak biztosítása, hogy egy adott személyre kizárólag egy rendszert alkalmazzanak. Az ír kormány úgy véli, hogy olyan körülmények között, amikor I. jogosult lenne a német rendszer szerinti ellátásokra, az ír rendszerben való maradásra vonatkozó, ezzel párhuzamos joga meghiúsítaná a rendszer célját. Amennyiben megállapításra kerül, hogy I. Németországban „tartózkodik”, arra lehet hivatkozni, hogy ennek következtében ellátását nem fedezi a német szociális biztonsági rendszer; ami az ír kormány álláspontja szerint összeegyeztethetetlen a rendelet általános céljával.

48.

Mielőtt teljes egészében vizsgálnám az ír kormánynak a „tartózkodás” fogalmának teleologikus értelmezésére vonatkozó álláspontját, még egy kis figyelmet szentelek azon érvének, hogy I. jogosult a német szociális biztonsági rendszerhez való csatlakozásra.

49.

Az ír kormány és az HSE ugyanis mindketten azt állítják, hogy függetlenül a High Court azon álláspontjától, miszerint „a jelen ügy [a 883/2004 rendelet 19. és 20. cikke] közötti joghézagba esik”, nem áll fenn az I. egészségbiztosítási fedezetét érintő folytonossághiány veszélye. Az HSE a maga részéről azt állítja, hogy „a német hatóságok fedezik I. egészségügyi ellátásának költségeit, ha az ő rendszerükbe tartozik”, és hogy „amennyire erről az HSE‑nek tudomása van, az érintett német hatóságok készek arra, hogy [I.‑t] egészségügyi ellátása céljából átvegyék saját rendszerükbe”. Az előző megjegyzésre tekintettel az ír kormány azt állítja, hogy „amennyiben [I.] együttműködés keretében kéri, csatlakozhat a német rendszerhez”, továbbá hogy „[I.] jogosult a német rendszerhez való csatlakozásra”.

50.

Attól a ténytől eltekintve, hogy a német kormány a fenti állítások egyikét sem erősítette meg, az ír kormánynak és az HSE‑nek bizonyos módon igaza van. Ahogyan fent szerepel, senkinek nem lehet egyszerre több lakóhelye a szociális biztonsági rendszerek koordinációja szempontjából. Amennyiben I. nem Írországban rendelkezik lakóhellyel, akkor a 883/2004 rendelet szempontjából németországi lakóhellyel rendelkezőnek tekinthető. Feltéve hogy érdekeltségeinek központja ott található, szabadon fordulhat a német illetékes hatósághoz a szociális biztonsági rendszerhez Németországban történő – a 987/2009 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésében ( 23 ) leírt eljárás szerinti – csatlakozás érdekében.

51.

Mindazonáltal I. nyilvánvalóan nem ezt kívánja, és az ír kormány, valamint az HSE észrevételei úgy tűnnek, mint amelyek szándékosan tárgyat tévesztenek. A Bíróságtól kért iránymutatás éppen azt a kérdést érinti, hogy az I. helyzetében lévő személy továbbra is tekinthető‑e pusztán a gyógykezelés szerinti tagállamban tartózkodónak, és ennek megfelelően az eredeti lakóhely szerinti tagállam vagy a gyógykezelés helye szerinti tagállam köteles fedezni azon folyamatos (feltehetőleg költséges) orvosi gyógykezelés költségeit, amelyre az I.‑hez hasonló személynek szüksége van.

52.

Ráadásul, noha az ír kormány jogosan hangsúlyozza, hogy a 987/2009 rendelet 3. cikkének (2) bekezdése előírja, hogy a biztosított személy működjön együtt a megfelelő illetékes intézménnyel annak érdekében, hogy az utóbbi meghatározhassa az említett személyre alkalmazandó jogszabályt, e kötelezettség az említett rendelet 3. cikkének (4) bekezdése ( 24 ) alapján fordítva, az érintett személy irányában is érvényes.

53.

Ezenkívül abban az esetben, ha az illetékes intézmény korlátozni kívánja, vagy meg kívánja tagadni a joghatósága alá tartozó személynek fizetendő ellátásokat annak alapján, hogy e személy más tagállamba helyezte át a lakóhelyét, úgy tűnik számomra, hogy – a 987/2009 rendelet 3. cikkének az ugyanazon rendelet 11. cikkének (1) bekezdésével együttesen értelmezett (4) bekezdése és általánosabban 20. cikke, ( 25 ) valamint az EUMSZ 4. cikk (3) bekezdésében kimondott lojális együttműködés elve szerint – ezen együttműködési kötelezettség az egyéb érintett tagállamok intézményei vonatkozásában is fennáll. ( 26 ) Ezen intézményeknek lehetőséget kell adni annak kimondására, hogy egyetértenek‑e azzal a megállapítással, miszerint az érintett személy lakóhelyet változtatott, mivel az ilyen megállapítás egyértelműen pénzügyi következményekkel járhat a számukra. Az ezzel ellentétes álláspont megfosztaná a 987/2009 rendelet 11. cikkének (1) bekezdését a hatékonyságától, ami éppen a két vagy több tagállam között valamely személy lakóhelye tekintetében fennálló álláspontbeli eltérések feloldására irányul.

54.

Ebben az összefüggésben rá kell mutatnom arra, hogy az HSE és Bizottság közötti néhány kétoldalú levélváltástól eltekintve az előzetes döntéshozatalra utaló határozat nem tartalmaz információt az ír és a német hatóságok közötti megegyezés vonatkozásában. ( 27 ) Ennek alapján nem világos számomra, hogy azon állítás, miszerint I. nem működött együtt az érintett hatóságokkal, hogyan mentheti fel az ír hatóságokat a német hatóságokkal való együttműködésre vonatkozó megfelelő feladataik alól. ( 28 )

55.

Következésképpen az ír kormány és az HSE által a német hatóságok arra vonatkozó hajlandóságával kapcsolatban felhozott érvvel, hogy I.‑t felvegyék a szociális biztonsági rendszerükbe és viseljék a kezelésével járó pénzügyi felelősséget, a továbbiakban nem kell foglalkozni.

56.

Visszatérve a 883/2004 rendelet céljára, már alkalmam volt máshol megállapítani, ( 29 ) hogy az említett rendelet a tagállamokban fennálló szociális biztonsági rendszereket koordinálja. E rendelet az EUMSZ 48. cikkben meghatározott célt azáltal kívánja elérni, hogy kiküszöböli azokat az esetlegesen hátrányos hatásokat, amelyekkel a munkavállalók szabad mozgásának gyakorlása járhat a munkavállalóknak és családtagjaiknak a nekik nyújtott szociális biztonsági ellátásokból való részesülésére. ( 30 ) Mindazonáltal a 883/2004 rendelet (4) preambulumbekezdésével ( 31 ) összhangban e rendelet nem alakítja ki a szociális biztonság egységes rendszerét, hanem fenntartja a különböző nemzeti rendszereket, és egyetlen célja e rendszerek koordinálása. 11. cikkének (1) bekezdése szerint a hatálya alá tartozó személyekre a II. címben szereplő szabályokkal összhangban „csak egy tagállam jogszabályai alkalmazandóak”. ( 32 ) Fenntartja a különböző rendszereket, különböző követeléseket idézve elő ezzel azon különféle intézményekkel szemben, amelyek tekintetében az ellátásra jogosultat a belső jog vagy szükség esetén az európai uniós joggal kiegészített belső jog alapján közvetlen jogosultság illeti meg. ( 33 )

57.

Ennek megfelelően a 883/2004 rendelet szerint létrehozott koordinációs mechanizmus annak elérésére irányul, hogy egyetlen tagállam kerüljön kijelölésre a biztosított személyek igényei szempontjából végső soron felelős tagállamként. Ezzel szemben az említett rendelet járulékos célja annak megelőzése, hogy a biztosított személyek más tagállamok felelősségére hivatkozzanak abban az esetben, ha e tekintetben nem merülnek fel közvetlen jogok. Pénzügyi szempontból tehát a 883/2004 rendelet– jóllehet közvetetten – arra is szolgál, hogy korlátokat szabjon a tagállamok közötti pénzügyi szolidaritás elvének.

58.

Úgy tűnik tehát, hogy a 883/2004 rendelet által létrehozott rendszer kísérlet azon elemi feszültség feloldására, amely az egyrészről annak szükségessége között áll fenn, hogy elősegítsék az ellátásoknak a szabad mozgás jogával élő, biztosított személy részére történő nyújtását, másrészről pedig annak szükségessége között, hogy védjék azon tagállamok közpénzeit, amelyek a szociális biztonságra vonatkozó jogszabályok alapján – akár nemzeti, akár európai uniós szinten – nem felelősek az e biztosított személyekért.

59.

A fentiekre tekintettel nem teljesen helyes az ír kormányhoz hasonlóan azt állítani, hogy a 883/2004 rendelet egyáltalán nem biztosít a személyek számára jogot azon szociális biztonsági rendszer megválasztására, amelyhez tartozni kíván. Összhangban ugyanis a személyek szabad mozgásának alapelvével, amelyet az említett rendelet kíván előmozdítani, valamely személy szokásos lakóhelye alapvetően valóban egy mélyen személyes döntés eredménye. E döntés lehet például az, hogy más tagállamban él és dolgozik az említett tagállam polgáraival azonos feltételek mellett, vagy ezt nem teszi.

60.

Hasonlóképpen, váratlan egészségügyi szükséghelyzetek esetében valójában nem lehet „választásról” beszélni, és nem lehet összehasonlítani annak a helyzetét, aki más tagállamban orvosi gyógykezelés igénybevételére kényszerül, azéval, aki abban a helyzetben van, hogy ezt választása szerint megtegye. Az előzetes döntéshozatalra utaló határozat szerint ugyanis – amely a tényállás tekintetében a Bíróság számára az egyetlen hivatkozási alap – nem lehet kétséges, hogy I.‑nek e kérdésben nincs választása. A kérdést előterjesztő bíróság kiemeli, hogy I. tizenegy éve súlyos beteg egy olyan súlyos egészségügyi állapot következtében, amely állapot először Németországban töltött szabadsága idején jelentkezett, és jelenleg akut megbetegedése és a szakorvosi ellátás hozzáférhetősége gyakorlatilag arra kényszeríti, hogy Németországban maradjon.

61.

Nem értek tehát egyet az ír kormánnyal abban, hogy a 883/2004 rendelet teleologikus értelmezése ahhoz a következtetéshez vezet, miszerint az I. helyzetében lévő személy valamilyen módon azt „választja”, hogy Németországban marad, és ennek következtében ott rendelkezik szokásos lakóhellyel. Az a tény ugyanis, hogy a HSE folyamatosan E 112‑es nyomtatványokat bocsátott ki a gyógykezelése céljából, önmagáért beszél. ( 34 ) Mindenesetre annak értékelésekor, hogy I. megválaszthatja‑e lakóhelyét, figyelembe kell venni a jelenlegi egészségügyi helyzetét, amely az évek során elismerten romlott.

62.

Az annak alátámasztására felhozott fő érv, hogy I. nem pusztán a 883/2004 rendelet 19. és 20. cikke céljából tartózkodik Németországban az, hogy több mint tizenegy éve él ott. A holland kormány ugyanis – amelyet e kérdésben főként az ír kormány és a HSE támogat –úgy érvel, hogy a másik tagállamban eltöltött hosszú időszak nagy jelentőséggel bír a lakóhely meghatározása során.

63.

Ezzel nem értek egyet. A fenti álláspont alapvetően ellentmond a fent hivatkozott Swaddling‑ügyben hozott ítéletnek, ( 35 ) valamint más hasonló ítéleteknek. ( 36 )

64.

Véleményem szerint ugyanis azon egyedüli tény, hogy valamely biztosított személy orvosi gyógykezelésben való részesülés céljából hosszúként (vagy akár igen hosszúként) leírható ideig más tagállamban tartózkodott, önmagában nem elegendő a szokásos lakóhely megállapításához vagy cáfolásához. Az ilyen időtartamú tartózkodás ugyanis éppen azért nem jár azzal az automatikus joghatással, hogy az érintett személy érdekeltségeinek ideiglenes központja az érdekeltségeinek szokásos központjává válik, mert a személy fel kíván gyógyulni betegségéből és haza kíván térni. ( 37 )

65.

Úgy tűnik, ezt az álláspontot támasztja alá a 987/2009 rendelet 25. cikke A. részének (3) bekezdése is. ( 38 ) Az említett rendelkezés indoka megerősíteni látszik, hogy az a biztosított személy, akinek sürgős orvosi gyógykezelésre van szüksége valamely más tagállamban való tartózkodása során, nem kényszeríthető arra, hogy megszakítsa e gyógykezelést annak érdekében, hogy hasonló gyógykezelés céljából visszatérjen a lakóhelye szerinti tagállamba, ha ez egészségügyi okoból ellenjavallt. A Bíróság ugyanis kimondta, hogy még ha lehetséges is, hogy a biztosított személy egészségügyi állapotának alakulása folytán a más tagállamban való ideiglenes tartózkodás során szükségesség váló kezelés krónikus állapothoz, és ily módon tartós vagy hosszan tartó betegséghez kapcsolódik, ez nem elegendő annak megakadályozásához, hogy e személy az említett kezelésben részesüljön. ( 39 )

66.

Éppen a fenti ok miatt következetlennek tűnik számomra, hogy a 987/2009 rendelet 11. cikkének (2) bekezdése kisebb jelentőséget tulajdonít a biztosított személy szándékának, mint a 11. cikk (1) bekezdésében felsorolt objektív kritériumoknak. Az utóbbi rendelkezésből az látszik következni, hogy a biztosított személy szándéka csak akkor releváns, ha a lakóhely nem határozható meg a 11. cikk (1) bekezdésében felsorolt kritériumok alapján. Az említett rendelet elismerten arra irányul, hogy kodifikálja többek között a Bíróságnak a szokásos lakóhely kérdését érintő releváns kritériumokra vonatkozó ítélkezési gyakorlatát. Vitatnám azonban, hogy a Bíróság Swaddling‑ügyben ( 40 ) hozott ítélete nem állít fel hierarchikus sorrendet a figyelembe veendő különböző kritériumok között, és nem értelmezhető úgy, hogy a szándék, még ha a körülmények meg is erősítik, kisebb jelentőséggel bír, mint a többi releváns kritérium. A személy érdekeltségei központja megállapításának ugyanis a releváns tényekre vonatkozóan rendelkezésre álló összes információ átfogó értékelésén kell alapulnia, ahogyan azt írásbeli észrevételeiben a Bizottság is megállapítja.

67.

Mindenesetre, ahogyan azt a fenti 32. pontban említettem, a 987/2009 rendelet 11. cikke nem közvetlenül alkalmazandó a jelen ügyre. Ennek megfelelően az a tény, hogy a szándékot másodlagos kritériumként minősíti, nem esik latba annak értékelése során, hogy hol található I. érdekeltségeinek központja.

68.

Ezenkívül rámutatnék azon tényre, hogy a Bíróság kimondta, hogy az 1408/71 rendeletben semmi nem utal arra, hogy a pénzbeli rokkantsági ellátások megszüntethetők azon az alapon, hogy a jogosult nem abban a tagállamban rendelkezik lakóhellyel, mint amelyben a kifizetésért felelős intézmény található. ( 41 ) Nem látom okát annak, hogy eltérő álláspontot kellene elfoglalni olyan természetbeni ellátások nyújtása vonatkozásában, amelyek pénzbeli ellátások helyett az I. fizikai állapotában lévő személy gyógyítását szolgáló, orvosi gyógykezelés formáját öltik. ( 42 ) Következésképpen, amennyiben valamely tagállam akkor sem jogosult ilyen juttatás megszüntetésére, ha az érintett személy ténylegesen külföldön rendelkezik lakóhellyel, még nehezebb belátni, hogyan volna rá jogosult abban az esetben, ha a lakóhely kérdése vitatott.

69.

A fenti elemzésre tekintettel számomra lehetetlennek tűnik meghatározni azt az aranyszabályt, hogy pontosan mennyi időt kell valamely tagállamban „tartózkodni” ahhoz, hogy az „lakóhellyé” váljon. Hozzá kell tennem azonban, hogy e jelentős jogi tény nem következhet be spontán és véletlenszerű módon. Fontos ugyanis emlékeztetni arra, hogy ahogyan azt az HSE elismerte, „az egészségügyre vonatkozó európai uniós jogszabályok célja annak biztosítása, hogy ne legyenek joghézagok, és valamely személy ne maradjon pénzügyi fedezet nélkül pusztán azért, mert más tagállamban tartózkodik.”

70.

Következésképpen a fenti 52. és 53. pontban az érintett felek feladatai vonatkozásában tett megállapításokat szeretném kifejteni: a biztosított személy nem zárható ki egyszerűen, előzetes figyelmeztetés nélkül abból a szociális biztonsági rendszerből, amelyhez e személy korábban tartozott. A kizáráshoz vagy az szükséges, hogy az említett személy tevőleges lépést tegyen a lakóhely Európai Unión belüli áthelyezésével kapcsolatban (az új illetékes intézmény a 987/2009 rendelet 3. cikkének (2) bekezdésével összhangban értesülne ezen áthelyezésről), vagy végül az, hogy két vagy több tagállam érintett intézményei a 987/2009 rendelet 11. cikke (1) bekezdésében szereplő rendelkezések szerint közös megegyezést érjenek el. E megegyezés az említett személynek lehetőséget adna arra, hogy eltérő álláspont esetén (mint a jelen ügyben is) az említett álláspontot vitassa a 987/2009 rendelet 3. cikke (4) bekezdésének megfelelően.

71.

Végül az az álláspontom, hogy a 883/2004 rendeletben (például 1. cikkének k) pontjában, 19. és 20. cikkében) említett „tartózkodási hely” fogalmát úgy kell tekinteni, mint amely a személy érdekeltségeinek ideiglenes központját jelenti. A valamely tagállamban egészségügyi okokból való – akár rendkívül hosszú időtartamú – kényszerű tartózkodás önmagában nem jár azzal a következménnyel, hogy a gyógykezelés helye – amely mindaddig a személy érdekeltségeinek ideiglenes központja volt – az említett rendelet alkalmazása szempontjából automatikusan szokásos lakóhellyé válik.

72.

Mivel a Bíróság elé észrevételeket terjesztő valamennyi fél ebben egyetért, mindenképpen a High Court feladata a jogszabályoknak a tényállásra történő alkalmazása és I. lakóhelyének valamennyi releváns körülményre, így arra tekintettel történő átfogó értékelés alapján történő megállapítása, hogy I. továbbra is Németországban kényszerül‑e maradni egészségügyi okok miatt a szükséges gyógykezelésben részesülés céljából. Tudomásul veszem azt a tényt, hogy számos másra utaló körülmény ellenére az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban a kérdést előterjesztő bíróság azt az előzetes álláspontot képviseli, hogy az előterjesztett kérdésre igenlő választ kell adni.

73.

A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy a High Court (Írország) előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésére a következő választ adja:

A szociális biztonsági rendszerek koordinálásáról szóló, 2004. április 29‑i 883/2004/EK európai parlamenti és tanácsi rendelet 1. cikkének k) pontját az említett rendelet 19. és 20. cikkére tekintettel úgy kell értelmezni, hogy olyan biztosított személynek valamely lakóhelyétől eltérő tagállamban történő, több mint tizenegy évig tartó kényszerű tartózkodása – amelynek oka olyan súlyos betegség, amely először akkor jelentkezett, amikor ez a személy az említett tagállamban töltötte szabadságát, és amennyiben e személyt akut egészségügyi állapota és a szakorvosi ellátás hozzáférhetősége gyakorlatilag arra kényszerítette, hogy ezen időszakban fizikailag e tagállamban maradjon – önmagában nem jár azzal a következménnyel, hogy e személy többé nem tekinthető úgy, mint aki pusztán tartózkodik a gyógykezelés helye szerinti tagállamban. A kérdést előterjesztő bíróság feladata e személy lakóhelyének megállapítása valamennyi releváns körülmény átfogó értékelése alapján, beleértve azt is, hogy az említett személy továbbra is arra kényszerül‑e, hogy egészségügyi okok miatt, a szükséges gyógykezelésben való részesülés céljából a kezelés helye szerinti tagállamban tartózkodjon.