I – Bevezetés

II – Jogi háttér

A – Az uniós jog

B – A nemzeti jog

III – A tényállás, az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések

IV – A Bíróság előtti eljárás

V – Az eljárásban résztvevők fontosabb érvei

VI – A jogkérdésről

A – Előzetes megfontolások

B – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésről

1. Arról, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata szerint milyen szerepe van a nemzeti bíróságnak a tisztességtelen feltételek érvénytelenítésében

2. Az ítélkezési gyakorlat elveinek az alapügybeli helyzetre való alkalmazhatósága

a) A Bíróság által a VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítés

b) A hivatkozott ítélkezési gyakorlat alapügyre való alkalmazhatósága ellen szóló érvek

i) A VB Pénzügyi Lízing üggyel történő összevetés

– Eltérő eljárásjogi helyzet

– Eltérő jellegű szerződési feltételek

– Következtetés

ii) A fizetési meghagyásos eljárásra történő alkalmazás következményei

– A fizetési meghagyásos eljárás működésében bekövetkező alapvető változás

– Az eljárási autonómia elvével való összeegyeztethetőség

3. Következtetések

a) A fizetési meghagyásos eljárás keretében hivatalból és ab limine litis történő vizsgálatra vonatkozó uniós jogi kötelezettség hiánya

b) A szigorúbb rendelkezések elfogadására vonatkozó tagállami felhatalmazás

C – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdésről

D – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésről

E – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik és ötödik kérdésről

F – Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésről

VII – Végkövetkeztetések

1.

A jelen ügy az Audiencia Provincial de Barcelona (a továbbiakban: a kérdést előterjesztő bíróság) által az EUMSZ 267. cikk alapján előterjesztett előzetes döntéshozatal iránti kérelmen alapul, amelyben e bíróság számos kérdést terjesztett elő a 93/13/EGK irányelv ( 2 ), a 2009/22/EK irányelv ( 3 ), az 1896/2006/EK rendelet ( 4 ), a 2008/48/EK irányelv ( 5 ) és a 2005/29/EK irányelv ( 6 ) értelmezésére vonatkozóan.

2.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem alapjául a Banco Español de Crédito, SA (a továbbiakban: az alapeljárás felperese) és Joaquín Calderón Camino (a továbbiakban: az alapeljárás alperese) között egy kölcsön késedelmi kamatokkal együtt történő visszafizetése tárgyában folyamatban lévő jogvita szolgál. Az alapeljárás felperese, aki követeléseit eredetileg nemzeti fizetési meghagyásos eljárás útján érvényesítette, jelenleg bírósági úton vitatja azt a végzést, amely hivatalból és ab limine litis megállapította a 29%-os késedelmi kamatra vonatkozó szerződési feltétel semmisségét, a kamatlábat 19%-ra mérsékelte, és felszólította, hogy a kereset további tárgyalása előtt terjesszen elő új kamatszámítást.

3.

Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgya annak megállapítása, hogy az uniós jog alapján a nemzeti bíróság köteles-e a polgári jogi kérelem elfogadhatóságának vizsgálata keretében hivatalból értékelni a pénzügyi intézmény és a fogyasztó között létrejött kölcsönszerződés késedelmi kamatra vonatkozó feltételeinek tisztességtelen jellegét, illetve módosítani azok tartalmát. A kérdést előterjesztő bíróság továbbá számos egyéb kérdést fogalmaz meg az alkalmazandó uniós jog szempontjából, amelyek a pénzügyi intézmény eljárására vonatkoznak a kölcsönszerződés nemteljesítése esetén.

4.

A fogyasztóvédelmi jog az Európai Unióban jelenleg számos jogszabályi módosításon megy keresztül, ami az elért vívmányok konszolidálására és modernizálására irányuló bizottsági erőfeszítésről tanúskodik. Nem csupán a 93/13 irányelv bizonyos részeit érintő módosítására került sor a nemzeti fogyasztóvédelmi rendelkezések teljes mértékű harmonizációjának megközelítésén alapuló, a fogyasztók jogairól szóló, 2011. október 25-i 2011/83/EU európai parlamenti és tanácsi irányelv ( 7 ) révén ( 8 ). A Bizottság ezenfelül a közös európai adásvételi jogról szóló európai parlamenti és tanácsi rendeletre vonatkozó, 2011. október 11-i javaslatával ( 9 ) olyan jogalkotási javaslatot bocsátott útjára, amely a jövőben lehetővé fogja tenni e szabályozás határokon átnyúló adásvételi szerződésekre történő alkalmazását a szerződő felek erre vonatkozó kifejezett elhatározása esetén ( 10 ). Jóllehet e jogi aktusok időbeli hatályuk folytán az alapügyre nem lesznek alkalmazhatók, azok kétségtelenül döntő mértékben befolyásolni fogják a fogyasztóvédelmi jog területének további fejlődését.

5.

A 93/13 irányelv célja 1. cikkének (1) bekezdése értelmében az, hogy közelítse a tagállamoknak az eladó vagy szolgáltató és fogyasztó között kötött szerződésekben alkalmazott tisztességtelen feltételekre vonatkozó törvényi, rendeleti és közigazgatási rendelkezéseit.

6.

Az irányelv 3. cikke így szól:

„(1)   Egyedileg meg nem tárgyalt szerződési feltétel abban az esetben tekintendő tisztességtelen feltételnek, ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára.

(2)   Egy szerződési feltétel minden olyan esetben egyedileg meg nem tárgyalt feltételnek tekintendő, ha azt már előzetesen megfogalmazták, és ezért a fogyasztó nem tudta annak tartalmát befolyásolni, különösen az előzetesen kidolgozott szabványszerződések esetében.

[…]”

7.

Az említett irányelv melléklete tartalmazza azon feltételeknek a felsorolását, amelyek a 3. cikk (3) bekezdésével összhangban tisztességtelennek tekinthetők:

„1.   Azok a feltételek, amelyek tárgya vagy hatása az, hogy:

[…]

[…]”

8.

Az irányelv 4. cikkének (1) bekezdése így rendelkezik:

„A 7. cikk sérelme nélkül, egy szerződési feltétel tisztességtelen jellegét azon áruk vagy szolgáltatások természetének a figyelembevételével kell megítélni, amelyekre vonatkozóan a szerződést kötötték, és hivatkozással a szerződés megkötésének időpontjában az akkor fennálló összes körülményre, amely a szerződés megkötését kísérte, valamint a szerződés minden egyéb feltételére vagy egy olyan másik szerződés feltételeire, amelytől e szerződés függ.”

9.

Az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése ekként rendelkezik:

„A tagállamok előírják, hogy fogyasztókkal kötött szerződésekben az eladó vagy szolgáltató által alkalmazott tisztességtelen feltételek a saját nemzeti jogszabályok rendelkezései szerint nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, és ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető, a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is köti a feleket.

[…]”

10.

Az irányelv 7. cikkének (1) bekezdése ekként rendelkezik:

„A tagállamok a fogyasztók és a szakmai versenytársak érdekében gondoskodnak arról, hogy megfelelő és hatékony eszközök álljanak rendelkezésre ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását.”

11.

A spanyol jogban eredetileg a Ley General 26/1984 para la Defensa de los Consumidores y Usuarios ( 11 ) (a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló, 1984. július 19-i 26/1984. sz. általános törvény; a továbbiakban: 26/1984. sz. törvény) biztosította a fogyasztók tisztességtelen feltételekkel szembeni védelmét. E törvényt később módosította a Ley 7/1998 sobre condiciones generales de la contratación ( 12 ) (az általános szerződési feltételekről szóló, 1998. április 13-i 7/1998. sz. törvény; a továbbiakban: 7/1998. sz. törvény), amely ily módon ültette át a 93/13 irányelvet a nemzeti jogba. A 2007. november 16-i Real Decreto Legislativo 1/2007 ( 13 ) (1/2007. sz. királyi törvényerejű rendelet; a továbbiakban: 1/2007. sz. RDL) révén végül elfogadták a fogyasztók és felhasználók védelméről szóló általános törvény egységes szerkezetbe foglalt változatát.

12.

Az 1/2007. sz. RDL 83. cikke határozza meg a szerződési feltétel tisztességtelen jellegének megállapításából fakadó jogkövetkezményeket. Az említett cikk értelmében: „[A] tisztességtelen feltételek semmisek, és azok nem tekinthetők a szerződés részének.” E cikk továbbá a következőket írja elő: „[A] szerződés semmisnek minősülő részének tartalmát a Código Civil 1258. cikkében foglaltaknak és az objektív értelemben vett jóhiszeműség elvének megfelelően kell megállapítani. Ennek érdekében az említett feltételek semmisségét kimondó bíróság állapítja meg a szerződés tartalmát és a szerződés fennmaradása esetén jogosult a felek jogainak és kötelezettségeinek kiigazítására, valamint a fogyasztó, illetve felhasználó érezhető megkárosítása esetén az érvénytelenség jogkövetkezményeinek megállapítására. A bíróság kizárólag abban az esetben állapíthatja meg a szerződés érvénytelenségét, ha a fennmaradó feltételek olyan egyenlőtlen helyzetet teremtenek a felek között, amelyet nem lehet orvosolni.”

13.

A spanyol polgári törvénykönyv 1108. cikke úgy rendelkezik, hogy abban az esetben, ha a kötelezettség pénzösszeg fizetésében áll, és az adós késedelembe esik, a károk és veszteségek – eltérő megállapodás hiányában – a megállapodás szerinti kamatok, megállapodás hiányában a törvényes kamat megfizetése révén térítendők meg.

14.

A spanyol polgári törvénykönyv 1258. cikke értelmében a szerződések a felek egyszerű megegyezése útján jönnek létre, és azok megkötésük időpontjától kezdve nem csak a kifejezetten a megállapodásban foglaltak teljesítése tekintetében kötik a feleket, hanem minden olyan következmény tekintetében is, amely jellegénél fogva megfelel a jóhiszeműségnek, a forgalmi szokásoknak és a törvénynek.

15.

2007. május 28-án az alapeljárás felei 30000 euró összegű, gépjármű-vásárlási célú kölcsönszerződést kötöttek. Amint az az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból részletesen kiderül, a THM (teljes hiteldíjmutató) mértéke 8,890%, az ügyleti kamat mértéke 7,950%, a késedelmi kamat mértéke pedig 29% volt. Jóllehet a kölcsön visszafizetése csak 2014. június 5-én lett volna esedékes, a felperes a követelését határidő előtt lejártnak minősítette, mivel az alperes nem fizette meg az eredeti megállapodás szerinti 67 havi törlesztőrészlet mindegyikét.

16.

2009. január 8-án a felperes fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet terjesztett elő 29381,95 euró, valamint a szerződéses kamatok és költségek megfizetése iránt. A Juzgado de Primer Instancia no 2 de Sabadell 2010. január 21-én végzést hozott, amelyben megállapította a késedelmi kamatot a kölcsönszerződésben rögzítő szerződési feltétel semmisségét, és annak mértékét 19%-ban állapította meg, továbbá előírta a felperes számára, hogy az érintett időszak tekintetében a végzésben foglaltak alapján terjesszen elő új kamatszámítást. Az említett bíróság azzal indokolta döntését, hogy a késedelmi kamatra vonatkozó feltétel tisztességtelen. A vizsgált jogszabályok kötelező jellegére tekintettel az említett bíróságnak a fizetési meghagyásos eljárásban is lehetősége van hivatalból megállapítani a semmisséget.

17.

E végzést vitatja fellebbezésével az alapeljárás felperese a kérdést előterjesztő bíróság előtt, minek körében a hatékony jogvédelem szükségességére hivatkozik, és lényegében azzal érvel, hogy nem vizsgálható hivatalból és ab limine litis a késedelmi kamat számításának alapjául szolgáló, felek által rögzített kamatláb, hanem a vizsgálatot csak az alperes megfelelő kifogása esetén lehet elvégezni.

18.

A kérdést előterjesztő bíróság az uniós jog értelmezését véli szükségesnek a jogvita eldöntéséhez. A kérdést előterjesztő bíróság azt kérdezi különösen, hogy az uniós jog előírásaira tekintettel lehetősége van-e a nemzeti bíróságnak arra, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban hivatalból és ab limine litis megállapítsa a késedelmi kamat számításának alapjául szolgáló kamatlábra vonatkozó feltétel semmisségét, vagy ellenkezőleg, köteles a felekre hagyni az ilyen feltételek semmisségére történő, nemzeti bíróság előtti hivatkozást, amennyiben kivételesen nem kötelező jellegű rendelkezésekkel vagy egyéb tiltó szabályokkal nyilvánvalóan ellentétes szerződési feltételekről van szó. Ezért úgy határozott, hogy felfüggeszti az eljárást, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket terjeszti a Bíróság elé:

19.

A 2010. november 29-én kelt előzetes döntéshozatalra utaló határozat 2010. december 29-én érkezett meg a Bíróság Hivatalához.

20.

A Bíróság alapokmányának 23. cikkében meghatározott határidőn belül az alapeljárás felperese, a Spanyol Királyság Kormánya, a Németországi Szövetségi Köztársaság Kormánya és az Európai Bizottság nyújtott be írásbeli észrevételeket.

21.

A 2011. december 1-jei tárgyaláson megjelentek az alapeljárás felperesének, a Spanyol Királyság és a Németországi Szövetségi Köztársaság Kormányának, valamint a Bizottságnak a képviselői azért, hogy észrevételeiket megtegyék.

22.

Az eljárásban résztvevők releváns érveinek ismertetésére az egyes jogkérdések vizsgálatának keretében kerül sor.

23.

Az, hogy az adós nem egyenlíti ki a vele szemben fennálló pénzkövetelést, nem mindig arra vezethető vissza, hogy anyagi jogi kifogása van e követeléssel szemben. Az adós gyakran egyszerűen csak nem kíván vagy nem képes fizetni. Ezekben az esetekben a hitelező szempontjából kevésbé tűnhet ésszerűnek ezen adóssal szemben bírósági peres eljárást indítani ( 14 ). A hitelező inkább egyszerűbb és kevésbé költséges lehetőségeket fog keresni ahhoz, hogy végrehajtható okirathoz jusson. Számos tagállam figyelembe vette ezt az egyszerűsített jogérvényesítési mód iránti igényt azáltal, hogy polgári perrendtartásában a pénzkövetelések behajtására szolgáló különféle különleges eljárásokat vezetett be ( 15 ), amelyek szabályozása és gyakorlati jelentősége mindazonáltal az egyes nemzeti jogrendekben jelentős eltéréseket mutathat ( 16 ).

24.

Ezen eljárások időközben végbement széles körű formalizálására tekintettel az igazságszolgáltatás tehermentesítése érdekében néhány jogrendben például az ezen eljárásokkal kapcsolatos hatáskört megfelelő képzettségű igazságügyi alkalmazottakra – például bírósági alkalmazottakra vagy bírósági tisztviselőkre – ruházták át ( 17 ), míg más jogrendekben továbbra is a polgári jogi bírót illeti meg a kizárólagos hatáskör ( 18 ). Ezenfelül az egyszerűbb és gyorsabb jogérvényesítés iránti igény azt eredményezte, hogy némely jogrend eltéréseket eszközölt a polgári eljárás alapvető szabályaitól például az eljárás résztvevőinek meghallgatását vagy az érvényesített követelés alátámasztása és bizonyítása (elfogadhatósági, illetve megalapozottsági vizsgálat) tekintetében alkalmazandó követelményeket ( 19 ) illetően.

25.

A jogalkotónak a gyorsított jogérvényesítés és az eljárásjogi garanciák biztosítása közötti ellentmondás megfelelő feloldására irányuló erőfeszítését uniós szinten az 1896/2006 rendelet tanúsítja, amely – a nemzeti eljárásokkal párhuzamosan – a nem vitatott pénzkövetelésekkel összefüggő európai fizetési meghagyásos eljárást vezetett be a határokon átnyúló polgári és kereskedelmi ügyekben. Ez az európai fizetési meghagyásos eljárás e tekintetben a tagállamok által az ilyen egyszerűsített eljárásokkal kapcsolatban szerzett tapasztalatokon alapul, mivel számos, nemzeti szinten bevált megoldást vett át. Ezek körébe tartozik például az ellentmondási lehetőség biztosítása abban az esetben, ha az ellenérdekű fél például kifogásokat kíván érvényesíteni a fizetési meghagyással szemben, minek körében az eljárás ilyen esetben – a legtöbb nemzeti fizetési meghagyásos eljáráshoz hasonlóan ( 20 ) – bíróság előtt folytatódik a rendes polgári per szabályainak megfelelően ( 21 ).

26.

A jelen ügy középpontjában a pénzkövetelések behajtására szolgáló spanyol fizetési meghagyásos eljárás (proceso monitorio) áll, amely a fent említett tipikus jellemzők közül többel is rendelkezik. Előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság először azt a kérdést veti fel, hogy szabályozása tekintetében mely uniós jogi előírásoknak kell megfelelnie a pénzkövetelések végrehajtására irányuló nemzeti bírósági eljárásnak ahhoz, hogy a fogyasztó hatékony védelemben részesüljön a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésekben foglalt tisztességtelen feltételeken alapuló követelésekkel szemben. Részletesen a nemzeti bíróság arra vonatkozó esetleges uniós jogi kötelezettségéről van szó, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban is ab limine litis és hivatalból hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel kötelező erejének hiányáról, anélkül, hogy a tisztességtelen jelleg vizsgálatát az adós perbeli cselekményétől tennék függővé.

27.

Ez a kérdés nem utolsósorban azért érzékeny, mert a tisztességtelen jelleg megítélése főszabály szerint a szerződéses jogoknak és kötelezettségeknek a nemzeti bíróság általi átfogó vizsgálatát feltételezi, amire a fizetési meghagyásos eljárásban főszabály szerint nem kerül sor. Amennyiben a Bíróság igenlő választ ad az ilyen uniós jogi kötelezettség fennállására, úgy ez végső soron azzal járna, hogy a nemzeti jogalkotónak az uniós jogi előírások kielégítése érdekében átfogó módosításokat kellene eszközölnie polgári perjogán. A jogalkotónak azonban egyúttal azt is biztosítania kellene, hogy a nemzeti fizetési meghagyásos eljárás ne veszítse el hatékonyságát, és továbbra is az egyszerű és kevésbé költséges jogérvényesítés eszköze ( 22 ) maradjon. Tekintettel arra, hogy e kérdés különös relevanciával bír, és hogy a Bíróság erre adandó válasza alkalmas arra, hogy a tagállami polgári perjogra mélyreható hatást gyakoroljon, vizsgálódásom különös súlypontját fogja képezni.

28.

Jóllehet az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés megfogalmazása meglehetősen tág („az eljárás bármely szakaszában”), ami arra engedhet következtetni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság általános jelleggel kívánja tisztázni a nemzeti polgári jogi bíróság tisztességtelen feltételek érvénytelenítésével kapcsolatos hatásköreit. Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés ilyen értelmezése mindazonáltal figyelmen kívül hagyná, hogy a Bíróság a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével kapcsolatos ítélkezési gyakorlatában már részletesen állást foglalt e kérdéskörrel kapcsolatban. Ezzel szemben az előzetes döntéshozatal iránti kérelemnek az alapeljárás különleges körülményeit alapul vevő ésszerű értelmezése mellett abból kell kiindulni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy az ítélkezési gyakorlatnak a Bíróság által a fogyasztóvédelem területén kidolgozott elvei a nemzeti fizetési meghagyásos eljárásra is alkalmazhatók-e. E kérdés megtárgyalása előtt azonban szükségesnek tűnik az ítélkezési gyakorlat ezen elveinek rövid felidézése.

29.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint a 93/13 irányelv által létrehozott védelmi rendszer azon alapul, hogy a fogyasztó az eladóhoz vagy szolgáltatóhoz képest gyengébb tárgyalási pozícióban van, és kevesebb információval rendelkezik, így anélkül fogadja el az eladó vagy szolgáltató által előzetesen meghatározott feltételeket, hogy befolyásolni tudná azok tartalmát ( 23 ). E gyengébb pozícióra tekintettel a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése előírja, hogy a tisztességtelen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve. Amint az ítélkezési gyakorlatból következik, olyan kógens rendelkezésről van szó, amely arra irányul, hogy a szerződő felek jogai és kötelezettségei tekintetében a szerződés által megállapított formális egyensúlyt a szerződő felek egyenlőségét helyreállító, valódi egyensúllyal helyettesítse ( 24 ).

30.

A 93/13 irányelv által biztosítani szándékozott védelem megvalósítása érdekében a Bíróság több alkalommal kimondta, hogy a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet csak a szerződő felektől független harmadik személytől származó pozitív beavatkozás egyenlítheti ki ( 25 ). A Bíróság ezen elvek fényében állapította meg, hogy a nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni valamely szerződéses feltétel tisztességtelen jellegét ( 26 ). A bíróság azon lehetősége, hogy hivatalból vizsgálja a feltételek tisztességtelen voltát, a Bíróság szerint éppúgy „megfelelő eszköz az irányelv 6. cikkében foglalt eredmény elérésére, vagyis annak megakadályozására, hogy az egyéni fogyasztót a tisztességtelen feltételek kössék, mint annak elősegítésére, hogy az irányelv 7. cikkében szereplő cél elérhetővé váljon, mivel az említett vizsgálat esetleges visszatartó erejének köszönhetően megszűnhet a tisztességtelen feltételek alkalmazása a fogyasztók és az eladók vagy szolgáltatók között létrejött szerződésekben” ( 27 ). A bíróságok ezen lehetőségét a Bíróság ezenkívül szükségesnek tekintette „a fogyasztó hatékony védelmének biztosításához, különös tekintettel azon nem elhanyagolható kockázatra, amely abból ered, hogy [a fogyasztó] nem ismeri jogait, vagy nehézségekkel találja magát szemben ezek érvényesítése során” ( 28 ).

31.

A Pannon GSM ügyben hozott ítéletben ( 29 ) a Bíróság megerősítette a fogyasztó eljárásjogi helyzetét az arra való utalással, hogy a nemzeti bíróság hivatalból köteles vizsgálni valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét, „amennyiben rendelkezésére állnak az e tekintetben szükséges ténybeli és jogi elemek”. Ezenfelül leszögezte, hogy ez a kötelezettség a nemzeti bíróságot saját illetékességének vizsgálata során is terheli ( 30 ). A VB Pénzügyi Lízing ügyben 2010. november 9-én hozott ítéletben ( 31 ) ezen ítélkezési gyakorlat pontosítására került sor annyiban, amennyiben a Bíróság úgy vélte, hogy „a nemzeti bíróságnak hivatalból kell bizonyítást folytatnia annak megállapítása érdekében, hogy az előtte folyamatban lévő ügy alapjául szolgáló, az eladó vagy szolgáltató és a fogyasztó közötti szerződés részét képező kizárólagos illetékességi kikötés a [93/13 irányelv] hatálya alá tartozik-e, és amennyiben igen, hivatalból kell értékelnie az ilyen kikötés esetlegesen tisztességtelen jellegét” ( 32 ). Konkrétan a 93/13 irányelv adott szerződésre való alkalmazhatóságának vizsgálatával kapcsolatban a Bíróság kimondta, hogy „a nemzeti bíróságnak […] minden esetben, a belső jog szabályaitól függetlenül, meg kell határoznia, hogy a vitatott kikötést az eladó vagy szolgáltató egyedileg megtárgyalta-e a fogyasztóval”.

32.

Az itt hivatkozott ítéletek közül a VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet tűnik számomra a legtanulságosabbnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés megválaszolása szempontjából, kivált, hogy a Bíróság az említett ügyben hasonló kérdést ítélt meg. Azt a kérdést terjesztették a Bíróság elé, hogy amennyiben a nemzeti bíróság a peres felek erre irányuló kérelme hiányában, hivatalból észleli egy szerződési feltétel esetleges tisztességtelenségét, az ennek megítéléséhez szükséges ténybeli és jogi elemek kiderítése érdekében folytathat-e hivatalból bizonyítást abban az esetben, ha a nemzeti eljárásjogi szabályok alapján bizonyítást csak a felek kérelmére foganatosíthat. A Bíróság e kérdésre, amint az az ítélet előzőekben ismertetett részleteiből kiderül, nem egyszerűen csak igenlő választ adott, hanem a szükséges ténybeli és jogi elemek feltárását szolgáló bizonyítás lefolytatásának uniós jogi kötelezettségét rótta a nemzeti bíróságra. Mindeközben arra a Pannon GSM ügyben hozott ítéletben megválaszolatlanul hagyott kérdésre is választ adott, hogy pontosan miként kell erre sort keríteni. A Bíróság részletes megállapításainak hiányában ezért azt lehetett feltételezni, hogy a bizonyítást az egyes tagállamok eljárásjoga alapján kell lefolytatni.

33.

Az ítéletnek a jelen indítvány 31. pontjában ismertetett részletei azt sugallják, hogy a Bíróság esetleg el kívánt térni a bizonyítékok szolgáltatásának polgári peres elvétől azért, hogy az uniós jogalkotó által elérni kívánt fogyasztóvédelem hatékonyságát egy konkrét helyzetben biztosítsa. E megközelítés összhangban áll a Bíróság eddigi fogyasztóbarát ítélkezési gyakorlatával. A nemzeti polgári jogi bíróság széles körű bizonyításfelvételi kötelezettségének megállapítása révén ugyanis a polgári jogi bíróság lehetőséget kap arra, hogy a fogyasztó védelme céljából beavatkozzon az eljárásba, jóllehet nemzeti joga ezt főszabály szerint nem tenné lehetővé számára. A beavatkozási lehetőség ebben az esetben közvetlenül az uniós jogból ered, és így az ellentétes nemzeti eljárási rendelkezések alkalmazását az uniós jog elsőbbségére tekintettel mellőzni kell.

34.

Akármilyen örvendetesnek is tűnhet e megközelítés a fogyasztóvédelem szempontjából, úgy tűnik számomra, hogy dogmatikai szempontból nem lehet minden további nélkül korlátlanul alkalmazni a hivatkozott ítélkezési gyakorlatot olyan eljárásokra, mint a fizetési meghagyásos eljárás. Véleményem szerint figyelembe kell venni a VB Pénzügyi Lízing ügyet jellemző és a Bíróság döntésének alapjául szolgáló különleges körülményeket. Ezenkívül tekintettel kell lenni a hivatkozott ítélkezési gyakorlat fizetési meghagyásos eljárásra történő alkalmazásából eredő következményekre is.

35.

Mindenekelőtt arra kell rámutatni, hogy a fogyasztó említett ügyben elfoglalt eljárásjogi helyzete eltért az alapügybeli eljárásjogi helyzettől, és így véleményem szerint nem lehet a két ügy között párhuzamot vonni. Amint a VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítéletben kifejtett eljárási előzményekből ( 33 ) kiderül, a fogyasztóval szemben hátralékos kölcsöntartozás miatt fizetési meghagyás kibocsátását kérték. A kért meghagyást úgynevezett nemperes eljárás keretében bocsátották ki, amely a magyar jog szerint nem követeli meg, hogy az érintett bíróság tárgyalást tartson, vagy meghallgassa az ellenérdekű felet. E meghagyás kibocsátásakor a kérdést előterjesztő bíróság nem kérdőjelezte meg saját illetékességét, sem a kölcsönszerződésben szereplő illetékességi kikötést.

36.

Az ítéletből mindazonáltal az is kiderül, hogy a fogyasztó ellentmondással élt a fizetési meghagyással szemben, minek következményeként a fizetési meghagyásos eljárás kontradiktóriussá vált, és lefolytatására a nemzeti polgári eljárásjog általános rendelkezései szerint került sor ( 34 ). Ezért abból kell kiindulni, hogy peres eljárás indult. Az alapügyben viszont anélkül indult meg a fizetési meghagyásos eljárás, hogy a fogyasztó azt bírósági úton vitatta volna. A nemzeti bíróság ehelyett magától avatkozott be azáltal, hogy megállapította a tisztességtelennek tekintett szerződési feltétel semmisségét. E körülmények között abból kell kiindulni, hogy a Bíróság által a VB Pénzügyi Lízing ügyben alkalmazott megközelítés tulajdonképpen a polgári peres eljárásra, nem pedig a fizetési meghagyásos eljárásra illeszkedik.

37.

Továbbá arra a körülményre is fel kell hívni a figyelmet, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügy tárgyát az alapügybelitől teljesen eltérő jellegű szerződési feltétel képezte. E szempont különös jelentőséggel bír, és azt részletesen meg kell vizsgálni. Ennek során foglalkozni kell majd a feltételek nemzeti bíróságok által rendszerint vizsgált különböző fajtáival.

38.

A VB Pénzügyi Lízing ügyhöz kapcsolódó alapeljárás tárgyát a szolgáltató és a fogyasztó között létrejött kölcsönszerződésben szereplő illetékességi kikötés képezte. E feltétel sajátossága abban állt, hogy az olyan bíróság kizárólagos illetékességét mondta ki, amely nem a fogyasztó állandó lakóhelye szerinti bíróság, és nem is a szolgáltató székhelye szerinti bíróság, hanem olyan bíróság, amely ez utóbbi székhelyéhez közel található mind földrajzi szempontból, mind a közlekedési lehetőségeket tekintve ( 35 ). Az illetékességi kikötés e tekintetben – amint azt a Bíróság a VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítéletben is helyesen megállapította – hasonlított a már az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyekben is tárgyalt feltételhez. A Bíróság emlékeztetett arra, hogy az említett egyesített ügyekben hozott ítélet 24. pontjában kimondta, hogy az irányelv 3. cikke értelmében tisztességtelennek minősül az a feltétel, amely annak a bíróságnak a kizárólagos illetékességét köti ki, amelynek illetékességi területén az eladó vagy a szolgáltató székhellyel rendelkezik, mivel a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára ( 36 ).

39.

A Bíróság véleménye szerint a fogyasztó ezáltal jelentős hátrányt szenved, mert az ilyen feltételből az a kötelezettség hárul rá, hogy a lakóhelyéhez képest esetleg távoli bíróság kizárólagos illetékességének vesse alá magát, ami a megjelenéssel járó költségekre tekintettel éppen a kis perértékű perekben megnehezítheti számára jogainak gyakorlását. A Bíróság álláspontja szerint ezért az ilyen feltétel azon, az irányelv melléklete 1. pontjának q) alpontja szerinti feltételek kategóriájába tartozik, amelyek tárgya vagy hatása az, hogy kizárják vagy gátolják a fogyasztó jogainak érvényesítését a peres eljárás kezdeményezése vonatkozásában ( 37 ). A Bíróság az ilyen feltételt továbbá az eladó vagy a szolgáltató szempontjából aránytalanul előnyösnek tekintette, mivel lehetővé teszi számára, hogy a szakmai tevékenységéhez kapcsolódó valamennyi jogvitát egyetlen, nem a fogyasztó lakóhelye szerint illetékes bíróság előtt összesítsen, ami a szervezeti képviseletét is megkönnyíti, és az ezzel összefüggő költségeit is csökkenti ( 38 ).

40.

A VB Pénzügyi Lízing ügytől és az Océano Grupo Editorial és Salvat Editores egyesített ügyektől eltérően a jelen ügy tárgyát azonban nem egy bírósági illetékességi kikötés, hanem egy késedelmi kamatra vonatkozó szerződési feltétel képezi. E különbségtétel azért lényeges, mert a nemzeti bíróság polgári eljárásbeli megközelítési módja eltérő lesz aszerint, hogy az adott ügyben milyen feltételről van szó.

41.

Amint azt a VB Pénzügyi Lízing ügyre vonatkozó indítványomban kifejtettem ( 39 ), a bírósági illetékességi kikötéseket főszabály szerint meg kell különböztetni a szerződésből származó érdemi kötelezettségeket rögzítő feltételektől. Az utóbbiakat az jellemzi, hogy azok gyakran részletes, a szerződő felekre kötelező szabályokat tartalmaznak, amelyeknek a jóhiszeműség követelményével való összeegyeztethetetlensége nem utolsó sorban összetettségük miatt nem mindig ismerhető fel első ránézésre. Ellenben az összeegyeztethetetlenség megállapításához a nemzeti bíróságnak nem ritkán részletes vizsgálatot kell végeznie az egyedi eset összes körülményére figyelemmel. Erre mutat rá a Bizottság is ( 40 ). A 93/13 irányelv maga közvetett módon feltételezi, hogy a nemzeti bíróság ilyen részletes vizsgálatot fog végezni, mivel egyrészt a 3. cikkben foglalt fogalommeghatározás szerint egy feltétel csak akkor tekinthető tisztességtelen jellegűnek, „ha a jóhiszeműség követelményével ellentétben a felek szerződésből eredő jogaiban és kötelezettségeiben jelentős egyenlőtlenséget idéz elő a fogyasztó kárára”, ami csak alapos vizsgálat útján állapítható meg. A 93/13 irányelv 4. cikke másrészt rögzíti, hogy „egy szerződési feltétel tisztességtelen jellegét azon áruk vagy szolgáltatások természetének a figyelembevételével kell megítélni, amelyekre vonatkozóan a szerződést kötötték, és hivatkozással a szerződés megkötésének időpontjában az akkor fennálló összes körülményre, amely a szerződés megkötését kísérte, valamint a szerződés minden egyéb feltételére vagy egy olyan másik szerződés feltételeire, amelytől e szerződés függ”. E körülmények figyelembevétele tehát az érintett feltételnek a puszta elfogadhatóságán messze túlmutató vizsgálatát követeli meg.

42.

A közös európai adásvételi jogról szóló rendeletre vonatkozó – a bevezetésben említett – javaslat ( 41 ) is figyelembe veszi azt a körülményt, hogy bizonyos feltételek tisztességtelen jellegének megállapítása gyakran e feltételek alapos vizsgálatát igényli. A javaslat többek között a kereskedő és a fogyasztó közötti szerződésekben foglalt „tisztességtelen feltételekre” vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz, amelyek messzemenően egyeznek a 93/13 irányelv megfelelő szabályaival ( 42 ). Ezzel összefüggésben fontos megemlíteni, hogy a rendeletre vonatkozó javaslat a késedelembe eső fogyasztó által fizetendő kamatokra vonatkozó rendelkezéseket is tartalmaz ( 43 ). Különös jelentőséggel bír e tekintetben az a rendelkezés ( 44 ), amely szerint a rendeletre vonatkozó javaslat rendelkezéseiben meghatározottnál magasabb kamatláb kikötése esetén meg kell állapítani, hogy e szerződési feltétel nem kötelező, amennyiben ez a releváns rendelkezések alapján „tisztességtelennek” lenne minősítendő. A vizsgálatra a 93/13 irányelv szerintiekhez hasonlóan szigorú szempontok alapján kerül sor ( 45 ). Minden bizonnyal a jogalkotási eljárás jövőbeli alakulásától függ, hogy e rendelkezés valaha is hatályba lép-e majd ebben a formában. E rendelkezés mindenképpen segítséget nyújtana a késedelmi kamatra vonatkozó feltétel esetleges tisztességtelen jellegét megítélni köteles nemzeti bíróság számára a döntés meghozatalához olyan szerződéses megoldások esetében, mint amelyek az alapügyben is szerepelnek, amennyiben a szerződő felek hozzájárulnak a közös európai adásvételi jog alkalmazásához.

43.

Amennyiben a szóban forgó feltételt nem nevesíti kifejezetten valamely jogszabály, például azáltal, hogy azt a mindenképpen tisztességtelennek tekintendő feltételek közé sorolja, a nemzeti bíróság kénytelen lesz valamely feltétel tisztességtelen jellegét ténylegesen megítélni. Ezzel összefüggésben mindazonáltal rá kell mutatni arra, hogy ezen még az olyan nevesítés sem változtat, mint amely a 93/13 irányelv mellékletében található. A melléklet ugyanis, amelyre a 3. cikk (3) bekezdése utal, csak azoknak a feltételeknek a jelzésszerű és nem teljes felsorolását tartalmazza ( 46 ), amelyek tisztességtelennek tekinthetők ( 47 ). A felsorolásban szereplő feltétel nem szükségszerűen tekintendő tisztességtelennek, és fordítva, a felsorolásban nem szereplő feltétel mégis tisztességtelennek tekinthető ( 48 ). Ezért önmagában az a körülmény, hogy valamely feltétel szerepel a felsorolásban, nem feltétlenül enged arra következtetni, hogy az adott feltétel tisztességtelen is egyben. Annak ellenére, hogy e körülmény az ítélkezési gyakorlat szerint jelzésértékű, az érintett szerződési feltételt önállóan és részletesen kell vizsgálni annak esetleges tisztességtelen jellege szempontjából.

44.

Más a helyzet azonban akkor, ha a nemzeti bíróság olyan illetékességi kikötéssel kerül szembe, mint amely a VB Pénzügyi Lízing ügyben is szerepelt. Amint azt a VB Pénzügyi Lízing ügyre vonatkozó indítványom 112. pontjában kifejtettem, az olyan szerződési feltételt, amely adott körülmények között azért minősülne tisztességtelennek, mert a szerződésből származó jogvitákat azon bíróság illetékességéhez utalja, amelynek az illetékességi területén az eladó vagy szolgáltató székhellyel rendelkezik, a nemzeti bíróság már a saját illetékességének hivatalból történő vizsgálata keretében is vizsgálhatja, anélkül, hogy ehhez a felek részletes előterjesztése szükséges lenne. Nem volt feltétlenül szükséges a nemzeti bíróságot átfogó vizsgálatra kötelezni a 93/13 irányelvben megfogalmazott, a tisztességtelen feltételek ellenőrzésére vonatkozó cél eléréséhez. E megállapítást az alapügyben fennálló eljárásjogi helyzet is megerősítette. Amint azt az indítványomban megállapítottam, az iratanyagból kitűnt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a tárgyalás kitűzését megelőzően észlelte, hogy az alperes lakóhelye nem a bíróság illetékességi területén található, hanem az alperes a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmét az általános szerződési feltételekre hivatkozva a székhelyéhez közeli bírósághoz nyújtotta be, és a kérdést előterjesztő bíróságban kételyek merültek fel a kérdéses szerződési feltételt illetően. Ezzel a kérdést előterjesztő bíróság végül is arra utalt, hogy a bírósági illetékességi kikötés tisztességtelen jellegének gyanúja áll fenn.

45.

Az előzőekben kifejtettekre tekintettel úgy vélem, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügyben kézenfekvő volt, hogy a kérdést előterjesztő bíróság a szóban forgó feltételt tisztességtelennek minősítse, mégpedig az alábbi okokból: az említett bíróság egyrészt egy olyan szerződési feltétellel szembesült, amelynek tisztességtelen jellege az Océano Grupo ügyben hozott ítéletben a Bíróság által elvégzett vizsgálatra tekintettel nem volt kérdéses. Helyénvaló ezért azt állítani, hogy a szóban forgó feltétel esetében az uniós jog által kellőképpen nevesített feltételről volt szó. A kérdést előterjesztő bíróság másrészt illetékességének vizsgálata során és ezáltal viszonylag egyszerű módon volt képes beszerezni a „szükséges jogi és ténybeli elemeket” ahhoz, hogy teljesítse a szerződési feltétel tisztességtelenségének hivatalból történő vizsgálatára vonatkozó kötelezettségét. Más szóval a kérdést előterjesztő bíróság nem szorult rá arra, hogy az egyedi eset összes körülményére figyelemmel végezze el a tisztességtelen jelleg átfogó vizsgálatát.

46.

E körülményeket fel kell idézni ahhoz, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet a megfelelő kontextusba legyen helyezhető. Véleményem szerint ezekből az következik, hogy a nemzeti bíróság arra vonatkozó – a Bíróság által az említett ítélet 56. pontjában megállapított – kötelezettsége, hogy hivatalból folytasson bizonyítást, csak azon körülményre figyelemmel értelmezhető, hogy a nemzeti polgári jogi bíróság főszabály szerint hivatalból vizsgálja illetékességét, és ennek során viszonylag egyszerű módon képes megállapítani az olyan feltételek tisztességtelen jellegét, mint amelyek az Océano Grupo ügyben és a VB Pénzügyi Lízing ügyben szerepeltek. Anyagi jogi feltétel esetén erre az általam már említett okokból nem feltétlenül lesz lehetőség, különösen akkor, ha a tisztességtelen jelleg megállapítása alapos vizsgálatot igényel. A VB Pénzügyi Lízing ügyben hozott ítélet ezért csak a kapcsolódó alapügy sajátos körülményei között kínál megfelelő megoldást a fogyasztóvédelem érvényesítésére.

47.

Arra a következtetésre jutok tehát, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügyben kialakított ítélkezési gyakorlat nem alkalmazható olyan helyzetre, mint a jelen ügybeli, amennyiben ahhoz a nemzeti bíróság arra vonatkozó kötelezettsége kapcsolódik, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban hivatalból és ab limine litis hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt, késedelmi kamatot megállapító feltétel semmisségéről.

48.

Ha a Bíróság ezzel ellentétes álláspontra helyezkedik, és saját álláspontomtól eltérően úgy véli, hogy a fent említett körülmények nem képezik akadályát annak, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügyben kialakított ítélkezési gyakorlatot az alapügyre alkalmazza, akkor viszont figyelembe kell venni azokat a következményeket, amelyek akkor következnének be, ha a Bíróság megközelítését a fizetési meghagyásos eljárásra alkalmaznánk.

49.

Az eljárás minden résztvevője – véleményem szerint helyesen – egyetért abban, hogy a nemzeti bíróság arra való kötelezése, hogy átfogó vizsgálatot végezzen a nemzeti fizetési meghagyásos eljárásban, valamint hogy ab limine litis hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt, késedelmi kamatot megállapító feltétel semmisségéről, alapvető, nem kívánatos változást idézne elő az említett eljárás működésében. A hangoztatott kételyek az eljárás résztvevőit megillető eljárási garanciák megóvásának, valamint a nemzeti fizetési meghagyásos eljárás hatékonysága hosszú távú megőrzésének szükségességével állnak összefüggésben.

50.

A nemzeti bíróság ilyen uniós jogi kötelezettsége terjedelmének megértéséhez fel kell idézni a fizetési meghagyásos eljárás értelmét, és az eljárásjogi szabályozásával, a hatékonyság és a jogállamiság közötti megfelelő egyensúly megteremtésével összefüggésben felmerülő kihívásokat. Amint azt már az előzetes megfontolásaim között megállapítottam ( 49 ), a fizetési meghagyásos eljárás az egyes tagállami jogrendekben foglalt részletes szabályozásától függetlenül a nem vitatott pénzkövetelések egyszerű, gyors és hatékony behajtásának biztosítását szolgálja ( 50 ). A nem vitatott pénzkövetelésekre történő korlátozás lehetővé teszi a fizetési meghagyásos eljárás tömeges eljárásként történő szabályozását. Amint azt a német kormány helyesen kifejti ( 51 ), az eljárás időbeli előnye is lényeges szerepet játszik a kis- és középvállalkozásokat a fizetési késedelemből eredően terhelő kockázat elkerülése vagy mérséklése szempontjából. Ezáltal az eljárási költségek is elkerülhetők.

51.

Ezeket az eljárásokat az jellemzi, hogy a kérelmező számára tárgyalás nélkül okiratot állítanak ki a formanyomtatvány vagy írásbeli beadvány útján benyújtott kérelem alapján. Az eljárásnak a fizetési meghagyás kibocsátásáig terjedő szakaszában tehát az ellenérdekű fél az eljárásban nem vesz részt. Az eljáró bíróság saját illetékességének vizsgálata mellett a kérelemmel kapcsolatos bizonyos követelményeket is megvizsgál, különösen, hogy az érvényesített követelést kellő pontossággal jelölték-e meg. Az állítólagos követelés tartalmi vizsgálatára viszont főszabály szerint nem kerül sor. A fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem csak akkor utasítható el, ha az állítólagos követelés nyilvánvalóan megalapozatlan ( 52 ). Az érvényesített követelés tartalmi vizsgálatára az eljárás peres szakaszában kerülhet sor, amely az ellenérdekű fél fizetési meghagyással szemben benyújtott jogorvoslati kérelme útján indítható meg. A kapcsolódó peres eljárásban a nemzeti bíróság minden esetben hivatalból is vizsgálja, hogy fennállnak-e az érvényesített követeléssel kapcsolatos feltételek. Ha a követelés fennállása vagy fenn nem állása szempontjából valamely szerződési feltétel az irányadó, a nemzeti bíróság annak esetleges tisztességtelen jellegét is megvizsgálja.

52.

A nemzeti bíróság arra vonatkozó kötelezettsége, hogy hivatalból vizsgálja az esetlegesen tisztességtelen feltételeket, és hivatalból mellőzze azok alkalmazását, jogi szempontból aggályosnak lenne tekintendő annyiban, amennyiben a fizetési meghagyásos eljárás nem kontradiktórius eljárás, és így abban az esetben, ha a nemzeti bíróság hivatalból tisztességtelennek tekintené a szerződési feltételt, és elutasítaná a fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelmet, az eladónak vagy szolgáltatónak nem lenne lehetősége arra, hogy nyilatkozzon arra vonatkozólag, hogy tisztességtelen feltétel üzleti forgalomban való alkalmazását róják a terhére. A meghallgatáshoz való jog sem volna kellően biztosítva, amely a jogállamiság következményének minősül, és az uniós jog ítélkezési gyakorlat által elismert alapvető elvei közé tartozik ( 53 ).

53.

A nemzeti bíróság ilyen jellegű kötelezettsége ezenfelül bizonyos, a fizetési meghagyásos eljárás alakiságaival összefüggő határokba ütközne. Jóllehet valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellege néhány esetben szembetűnő lesz, például ha az érintett feltételfajtát jogszabály nevesíti, ez azonban nem minden esetben lesz így. Amint azt már megállapítottam, a feltétel tisztességtelen jellegének a 93/13 irányelv 3. és 4. cikkében foglalt jogi előírások alapján történő megítélése meglehetősen összetett lehet ( 54 ). Ezenfelül kételyek merülhetnek fel azon kérdés tekintetében, hogy az érintett feltételt a 3. cikk (1) bekezdésével összhangban egyedileg tárgyalták-e meg. Amint azt a Bizottság helyesen kifejti ( 55 ), nem zárható ki, hogy a nemzeti bíróság azzal a kényes feladattal kerül majd szembe, hogy véglegesen állást kell foglalnia a feltétel tisztességtelen jellegét illetően, holott e tekintetben kételyei vannak, vagy nem rendelkezik a tényállással kapcsolatos minden információval. Egyet kell érteni a Bizottsággal abban, hogy jogi szempontból aggályos lenne, ha az illetékes bíróságnak egyedül arra lenne lehetősége, hogy kételyei ellenére elutasítsa a kérelmet (a hitelező hátrányára), vagy helyt adjon annak (az adós hátrányára).

54.

Amennyiben viszont a fizetési meghagyásos eljárást eredeti elgondolásával szemben úgy kellene kiigazítani, hogy az lehetőséget adjon a szóbeli állásfoglalásra, például tárgyalás biztosítása útján, hogy ezáltal eloszlathatók legyenek a kételyek, vagy az eljárás résztvevői számára biztosíthatóvá váljon a döntéshozatal előtti meghallgatáshoz való jog, úgy attól kellene tartani, hogy az éppen az egyik hatékonysági előnyét veszítené el azzal, ha a peres eljárás puszta másolatává alakulna át.

55.

Ezenfelül figyelembe kell venni, hogy néhány tagállamban a fizetési meghagyásos eljárással kapcsolatos hatáskör nem hivatásos bírókat, hanem a bírói kar tehermentesítése érdekében más igazságügyi alkalmazottakat illet meg ( 56 ). A szerződési feltételek tisztességtelen jellegük szempontjából történő vizsgálatának összetettségére és az annak megállapításával járó következményekre tekintettel, hogy a feltételek nem jelentenek kötelezettséget a szerződő felekre nézve, e feladatot azonban bíróknak kellene ellátniuk. Ha ezért a Bíróság arra az álláspontra jutna, hogy a 93/13 irányelv 6. cikkéből az következik, hogy a nemzeti bíróság uniós jogi szempontból a fizetési meghagyásos eljárásban is köteles az átfogó vizsgálatra, valamint arra, hogy a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt feltétel semmisségére vonatkozóan ab limine litis hozzon döntést, ez a nemzeti bírósági ügyviteli szabályok szervezeti jellegű kiigazítását kívánná meg. Megfelelő intézkedéseket kellene tenni annak érdekében, hogy kizárólag bírák foglalkozhassanak a fogyasztói ügyekkel kapcsolatos fizetési meghagyások kibocsátása iránti kérelmekkel. Ezen ügyek rendes fizetési meghagyásos eljárás alól történő kivonása mindazonáltal azt eredményezné, hogy az eljárás bizonyos körülmények között összetettebbé válna, miáltal a nemzeti bíróságok szempontjából részben megszűnne a tehermentesítő hatás.

56.

Arra a következtetésre jutok tehát, hogy a nemzeti bíróság arra való kötelezése, hogy átfogó vizsgálatot végezzen a fizetési meghagyásos eljárásban, valamint hogy ab limine litis hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt, késedelmi kamatot megállapító feltétel semmisségéről, alapvető változást idézne elő az említett eljárás működésében, ami megszüntetné a fizetési meghagyásos eljárás egyik lényeges hatékonysági előnyét, mégpedig a nem vitatott pénzkövetelések behajtásának gyorsaságát.

57.

Ezenfelül kérdéses, hogy az ilyen, a nemzeti fizetési meghagyásos eljárást érintő messze ható következményekkel járó értelmezés miként hozható egyáltalán összhangba a Bíróságnak a tagállamok eljárási autonómiájához kapcsolódó ítélkezési gyakorlatával.

58.

Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis vonatkozó uniós szabályozás hiányában az egyes tagállamok belső jogrendjének feladata, hogy kijelölje a hatáskörrel rendelkező bíróságokat, és meghatározza az azon jogok védelmének biztosítását szolgáló keresetek eljárási szabályait, amelyek az uniós jogból erednek a jogalanyok számára ( 57 ). E tagállami hatáskör végső soron arra a körülményre vezethető vissza, hogy a tagállami eljárásjog főszabály szerint nem képezi harmonizáció tárgyát. E területre az Unió általános jogalkotói hatásköre sem terjed ki. Ez utóbbi különösen igaz a jelen ügy tárgyát képező polgári eljárásjogra is, jóllehet az uniós jog növekvő befolyásra tett szert ( 58 ). Az uniós jog nemzeti polgári eljárásjogra gyakorolt hatása időközben egyes másodlagos jogi aktusokban foglalt polgári eljárásjogi szabályokban ( 59 ), uniós jogi elvekben és nem utolsósorban a Bíróság ítélkezési gyakorlatában nyilvánul meg.

59.

E tagállami eljárási autonómia fontos korlátozása mindenekelőtt az uniós jog általános elveiből ered, különösen az uniós jogrend által biztosított szubjektív jogok végrehajtásához kapcsolódóan. A Bíróság így egyrészt éppen a tagállamok e területen fennmaradó hatáskörére tekintettel széles mérlegelési jogkört biztosított ugyan a tagállamoknak a jogalanyok uniós jogból származó jogainak a védelmét biztosító eljárási szabályok megállapítása tekintetében, másrészt azonban egyértelműen rámutatott e tagállami hatáskör uniós jogi korlátaira annak leszögezésével, hogy az érintett szabályok nem lehetnek kedvezőtlenebbek a hasonló jellegű, csak a tagállami jogot érintő keresetekhez képest (az egyenértékűség elve), és nem tehetik gyakorlatilag lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jogrend által biztosított jogok gyakorlását (a tényleges érvényesülés elve) ( 60 ).

60.

Az ítélkezési gyakorlat ezen elvei a fogyasztóknak a tisztességtelen feltételek üzleti forgalomban való alkalmazásával szembeni védelme céljából a 93/13 irányelv által bevezetett rendszerre is alkalmazhatók. Így a Bíróság legutóbb az Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítéletben mutatott rá az eljárási autonómia elvének a szerződési feltételek bírósági felülvizsgálatában betöltött jelentőségére. Az említett ügy tárgyát az a kérdés képezte, hogy úgy értelmezhető-e a 93/13 irányelv, hogy valamely jogerős, a fogyasztó távollétében hozott választottbírósági ítélet végrehajtása iránti kérelmet elbíráló nemzeti bíróság hivatalból köteles-e vizsgálni az eladó vagy szolgáltató és e fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő választottbírósági kikötés semmisségét, illetve köteles-e hatályon kívül helyezni ezen ítéletet ( 61 ). A Bíróság e kérdést ítélkezési gyakorlatára hivatkozva válaszolta meg, amelynek értelmében „a[z uniós] jog nem írja elő a nemzeti bíróságnak, hogy eltérjen a határozatokat jogerőre emelő belső eljárási szabályok alkalmazásától, még akkor sem, ha ez lehetővé tenné a szóban forgó határozat által megvalósított közösségi jogi jogsértés orvoslását” ( 62 ). Annak megállapítását követően, hogy hiányzik a jogerő tárgykörére vonatkozó uniós szabályozás, a Bíróság rámutatott arra, hogy „a jogerő végrehajtásának részletes szabályai a tagállamok eljárási autonómiájának elve alapján azok belső jogrendjébe tartoznak”, minek körében emlékeztetett arra, hogy e szabályok „[n]em lehetnek kedvezőtlenebbek […], mint a hasonló belső jellegű esetekre vonatkozó szabályok […], és nem tehetik a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé a közösségi jogrend által biztosított jogok gyakorlását […]” ( 63 ).

61.

Az említett ítélet arra enged következtetni, hogy a nemzeti polgári eljárásjog a Bíróság véleménye szerint – különösebb uniós jogi előírások hiányában – kizárólag az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének hatálya alá tartozik ( 64 ). Az uniós jog megsértése tehát csak akkor állapítható meg, ha e jog nem felel meg ezen elveknek. Arra a kérdésre ezért, hogy a fogyasztóvédelem érvényesítése érdekében szükség van-e a nemzeti fizetési meghagyásos eljárásnak az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdés értelmében vett módosítására, csak akkor adható válasz, ha ez a lényeges jellemzői tekintetében már ismertetett nemzeti eljárás nem felel meg az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvének. A továbbiakban ezt kell megvizsgálni.

Az egyenértékűség elve megsértésének hiánya

62.

Az egyenértékűség elve megköveteli, hogy a nemzeti szabály különbségtétel nélkül vonatkozzon mind az uniós jog, mind a belső jog megsértésén alapuló, hasonló tárggyal és jogalappal rendelkező keresetekre ( 65 ). Ez a fogyasztóvédelem jelen ügyben releváns szempontjának különös összefüggéseire alkalmazva azt jelenti, hogy azt a kérdést kell feltenni, hogy a fogyasztóknak a tisztességtelen feltételek üzleti forgalomban való alkalmazásával szembeni – az uniós jogalkotó által a 93/13 irányelvvel megteremteni kívánt – védelme nemzeti szinten eljárásjogi szempontból ugyanolyan mértékben biztosított-e, mint a nemzeti jog által védett hasonló jogi helyzetek megsértésével szembeni fogyasztóvédelem. Az egyenértékűség elvének megsértése ennélfogva csak a 93/13 irányelvből eredő jogok érvényesítésére vonatkozó lehetőségek kedvezőtlenebb eljárásjogi szabályozása esetén lenne megállapítható.

63.

A Bíróság az ítélkezési gyakorlatában több olyan általános kritériumot alakított ki, amelyek nyomán megítélhető a nemzeti jogvédelem egyenértékűsége éppen az uniós jog által védett jogi helyzetek védelme területén. Maga az értékelés lényegében a vonatkozó eljárási szabályok értékelő összevetésében áll. A Bíróság e tekintetben azt az álláspontot képviseli, hogy a feltételezetten hasonló, belső jellegű keresetek tárgyát, jogalapját és lényeges elemeit egyaránt figyelembe kell venni releváns kritériumokként az érintett keresetek hasonlóságának megítélése szempontjából ( 66 ). A Bíróság kimondta továbbá, hogy annak megállapításához, hogy valamely nemzeti eljárási rendelkezés kedvezőtlenebb-e, figyelembe kell venni e rendelkezésnek az egész eljárásban betöltött helyét, azt, hogy hogyan zajlik az említett eljárás, és hogy melyek e rendelkezések sajátosságai ( 67 ).

64.

Jóllehet a Bíróság ezt a feladatot főszabály szerint a nemzeti bíróságokra bízta azok nemzeti eljárásjoggal kapcsolatos közvetlen ismereteinek kihasználása érdekében ( 68 ), ragaszkodott ahhoz, hogy megállapításokat tegyen az uniós jog értelmezésével ( 69 ), és alkalomadtán akár az egyenértékűség konkrét esetbeli biztosításával ( 70 ) kapcsolatban is, amennyiben kellő mennyiségű releváns információval rendelkezett. A Bíróság célja azonban ezzel nem más, mint hogy iránymutatást adjon a nemzeti bíróságoknak az értelmezés során ( 71 ). E körülmények között érdemesnek tűnik az alapeljárás bizonyos jellemzőivel kapcsolatban néhány alapvető megállapítást tenni.

65.

A konkrét alapügyet illetően a kérdést előterjesztő bíróság megállapításaiból véleményem szerint semmiképpen sem szűrhetők le arra utaló jelek, hogy a spanyol polgári eljárásjog a nemzeti fizetési meghagyásos eljárás keretében kedvezőtlenebbül szabályozná a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésekben foglalt feltételek tisztességtelen jellegének a 93/13 irányelv előírásaival összhangban történő felülvizsgálatát az e fogyasztói kölcsönről szóló szerződések nemzeti jogi előírásokkal való összeegyeztethetőségének ellenőrzésénél. Semmi sem utal tehát az egyenértékűség elvének a jelen ügyben szereplő nemzeti fizetési meghagyásos eljárással összefüggésben elkövetett megsértésére.

66.

A jelen előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából tehát abból kell kiindulni, hogy az egyenértékűség elvét tiszteletben tartották.

A tényleges érvényesülés elve megsértésének hiánya

67.

Végezetül azt kell megvizsgálni, hogy a nemzeti fizetési meghagyásos eljárás annak lényeges jellemzői tekintetében összhangban van-e a tényleges érvényesülés elvével. Ez utóbbi megköveteli, hogy ne tegyék a gyakorlatban lehetetlenné vagy rendkívül nehézzé az uniós jog alkalmazását. Ezzel összefüggésben az uniós jogalkotó által a 93/13 irányelv 7. cikkének (1) bekezdésében rögzített azon célra kell utalni, hogy „a fogyasztók és a szakmai versenytársak érdekében […] megfelelő és hatékony eszközök[nek kell] rendelkezésre [állniuk] ahhoz, hogy megszüntessék az eladók vagy szolgáltatók fogyasztókkal kötött szerződéseiben a tisztességtelen feltételek alkalmazását”. E cél jogi szempontból olyan mércét képez, amely a nemzeti fizetési meghagyásos eljárás értékelésének alapjául szolgál.

68.

A nemzeti bíróság átfogó vizsgálatra, valamint arra való kötelezése, hogy ab limine litis hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel semmisségéről, azt szolgálná, hogy a fogyasztó védelemben részesüljön még azelőtt, hogy jogerős döntés születik a pénzkövetelés tárgyában. A nemzeti fizetési meghagyásos eljárás ezáltal megelőző jogvédelmi mechanizmussal egészülne ki. Felmerül azonban a kérdés, hogy feltétlenül szükség van-e ilyen mechanizmusra a fogyasztóknak a tisztességtelen feltételek üzleti forgalomban való alkalmazásával szembeni hatékony védelméhez. Amint már említettem, a fizetési meghagyásos eljárást a tagállamok rendszerint úgy szabályozzák, hogy a szerződési feltétel tisztességtelen jellegének vizsgálatára egy jogorvoslati kérelem útján megindítandó peres eljárásban kerül sor ( 72 ). E peres eljárás keretében kap a nemzeti bíróság lehetőséget arra, hogy teljesítse a tisztességtelen jelleg vizsgálatára vonatkozó uniós jogi kötelezettségét. Más szóval, a fogyasztó e modell szerint is jogvédelemben részesül. E védelem mindazonáltal attól függ, hogy a fogyasztó bejelenti-e a fizetési meghagyásos eljárásban jogi védekezésre irányuló szándékát.

69.

Kételkedem abban, hogy az uniós jog tényleges érvényesülését akadályozza, hogy a jogvédelem a fogyasztó akaratnyilvánításától függ. Ugyanis éppen az ítélkezési gyakorlat mutatja, hogy a Bíróság a 93/13 irányelv 6. és 7. cikke szerinti előírásokkal összeegyeztethetőnek tekintette, ha a nemzeti bíróságnak a fogyasztó és az eladó vagy szolgáltató közötti egyenlőtlen helyzetet orvosló pozitív beavatkozását a fogyasztó beleegyezésétől teszik függővé.

70.

Mindenekelőtt a Pannon GSM ügyben hozott ítéletre kell emlékeztetni, amelyben a Bíróság a nemzeti bíróság azon kötelezettségére mutatott rá, hogy annak mellőznie kell az álláspontja szerint tisztességtelen feltételek alkalmazását, „kivéve, ha ezt a fogyasztó ellenzi” ( 73 ). Indokolásában a Bíróság kifejtette, hogy a hivatalból történő vizsgálat kötelezettsége szükséges az irányelv rendelkezései által célzott védelem hatékony érvényesülésének biztosításához. Ugyanakkor azonban azt is leszögezte, hogy „a nemzeti bíróságnak […] nem kell mellőznie a kérdéses feltétel alkalmazását, amennyiben a fogyasztó e bíróság általi kioktatást követően nem kíván hivatkozni a tisztességtelen jellegre és a kötelező erő hiányára”.

71.

Emlékeztetni kell továbbá a Martín Martín-ügyben hozott ítéletre ( 74 ) is, amelyben a Bíróság azt a kérdést ítélte meg, hogy a nemzeti bíróság hivatalból hivatkozhat-e az üzlethelyiségen kívül kötött szerződések esetén a fogyasztók védelméről szóló, 1985. december 20-i 85/577/EGK tanácsi irányelv ( 75 ) 4. cikkének megsértésére, és megállapíthatja-e az említett irányelv hatálya alá tartozó szerződés érvénytelenségét azzal az indokkal, hogy a fogyasztót nem tájékoztatták elállási jogáról, jóllehet ezen érvénytelenségre a fogyasztó az illetékes nemzeti bíróságok előtt soha nem hivatkozott ( 76 ). A Bíróság az említett ítéletben emlékeztetett arra, hogy a „közösségi jog főszabály szerint nem írja elő a nemzeti bíróságok számára, hogy hivatalból hivatkozzanak a közösségi rendelkezések megsértésére alapított jogalapra, amennyiben e jogalap vizsgálatával túllépnék a felek által körülhatárolt jogvita kereteit, és más tényeket és körülményeket vennének alapul, mint amelyekre az említett rendelkezések alkalmazásában érdekelt fél a kérelmét alapította” ( 77 ). A Bíróság kifejtette továbbá, hogy„[a] nemzeti bíróság hatáskörének ilyen korlátozását az az elv indokolja, miszerint az eljárást a feleknek kell kezdeményezniük, és ebből következően a bíróság csak kivételes esetekben, közérdekből járhat el hivatalból” ( 78 ). A Bíróság végül mégis indokoltnak tekintette a nemzeti bíróság által az alapeljárásbelivel egyező helyzetekben elvégzett pozitív beavatkozást, mégpedig azzal az indokolással, hogy a 85/577 irányelv 4. cikke a közrendet érinti. Amint azt a Bíróság az említett ügyre vonatkozó indítványomra ( 79 ) hivatkozva megállapította, „a [85/577 irányelv] 4. cikkében szereplő tájékoztatási kötelezettség az irányelv általános összefüggését tekintve központi helyet foglal el, és […] az elállási jog hatékony gyakorlásának, ily módon a közösségi jogalkotó szándékának megfelelő fogyasztóvédelem hatékony érvényesülésének alapvető biztosítéka” ( 80 ). Ezzel összefüggésben rá kell mutatni arra, hogy a Bíróság a vitatott szerződés érvénytelenné nyilvánításának lehetőségét a tájékoztatási kötelezettség megsértése esetében az irányelv 4. cikkének harmadik albekezdése értelmében vett „megfelelő fogyasztóvédelmi intézkedések” körébe sorolta. E tekintetben mindazonáltal nem maradhat említés nélkül, hogy a Bíróság a Pannon GSM ügyben hozott ítélet fent említett részére ( 81 ) hivatkozva azt is leszögezte, hogy a „nemzeti bíróság bizonyos körülmények között figyelembe veheti a fogyasztó azon szándékát is, hogy nem kívánja a szóban forgó szerződés érvénytelenségének megállapítását” ( 82 ).

72.

Végezetül az Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítéletre is emlékeztetni kell, amelyben azt a kérdést intézték a Bírósághoz, hogy valamely jogerős, a fogyasztó távollétében hozott választottbírósági ítélet végrehajtása iránti kérelmet elbíráló nemzeti bíróság hivatalból köteles-e vizsgálni az eladó vagy szolgáltató és e fogyasztó között létrejött szerződésben szereplő választottbírósági kikötés semmisségét, illetve köteles-e hatályon kívül helyezni ezen ítéletet ( 83 ). Figyelemre méltó volt, hogy a Bíróság a Mostaza Claro-ügyben hozott ítélethez képest különbséget tett, és ennek körében rámutatott arra, hogy a Mostaza Claro-ügy alapjául szolgáló tényállástól eltérően „[a fogyasztó] tétlen maradt a [szolgáltatóval] szembeni jogvitára vonatkozó különböző eljárások során, és különösen hatályon kívül helyezésre irányuló kérelmet sem nyújtott be az […] ítélettel szemben, hogy a választottbírósági kikötés tisztességtelen jellegére hivatkozzon, ily módon […] az ítélet […] jogerőssé vál[hatot]t” ( 84 ). A Bíróság javaslatomtól eltérően ( 85 ) úgy határozott, hogy a nemzeti bíróságra nem ró ilyen kötelezettséget. Ellenkezőleg, az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tisztázását a nemzeti jogrendekre bízta, minek körében maga annak vizsgálatára szorítkozott, hogy a vonatkozó spanyol eljárásjog összhangban van-e az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elvével. A Bíróság csak annyiban tekintette kötelesnek a nemzeti bíróságot arra, hogy a választottbírósági kikötés tisztességtelen jellegét a végrehajtás során hivatalból vizsgálja, amennyiben a nemzeti eljárási szabályok értelmében lehetőség van egyáltalán ilyen vizsgálatra a hasonló, belső jellegű keresetek tekintetében ( 86 ).

73.

A hivatkozott ítélkezési gyakorlat tanúsítja, hogy a Bíróság igyekszik az uniós jogot úgy értelmezni, hogy megfelelő módon figyelembe vegye a fogyasztó egyéni érdekeit azáltal, hogy lehetőséget biztosít számára annak önálló eldöntésére, hogy igénybe kívánja-e venni a jellemzően a felek kérelméhez való kötöttségre vonatkozó elv által uralt polgári eljárásban a fogyasztóvédelmi jog szerinti védelmet ( 87 ). A fogyasztó eljárásjogi helyzetének ilyen értelmezése összhangban van a „megfelelően tájékozott, figyelmes és körültekintő”fogyasztó vonatkozásában szintén az ítélkezési gyakorlatban kialakított eszményképpel ( 88 ). A Pannon GSM ügyben hozott ítéletben alkalmazott megközelítést az a sajátosság jellemzi, hogy az védi a fogyasztót a kényszerített védelemmel szemben, és megfelel a fogyasztó tájékoztatás útján való védelme elvének. A Bíróság figyelembe veszi ugyanis, hogy a fogyasztónak a konkrét esetben érdeke fűződhet a szóban forgó feltétel hatályban tartásához, például egy bírósági illetékességi kikötés esetében, ha a fogyasztó a kikötésben megjelölt helyen kíván pereskedni ( 89 ). Más oldalról nézve úgy tűnik, hogy a Bíróság afelé hajlik, hogy azt is figyelembe vegye, ha a fogyasztó lemond jogainak védelméről, amint azt az Asturcom Telecomunicaciones ügyben hozott ítélet mutatja. Eszerint úgy tűnik, hogy a nemzeti bíróságok arra vonatkozó uniós jogi kötelezettsége, hogy a fogyasztót pozitív beavatkozás útján védjék meg a tisztességtelen feltételekkel szemben, csak a nemzeti eljárásjog által szabott határokig terjed.

74.

A fenti megfontolásokra tekintettel arra a következtetésre jutok, hogy nem akadályozza a 93/13 irányelvvel bevezetett rendszer hatékony érvényesülését, ha a nemzeti bíróság nem köteles arra, hogy ab limine litis és hivatalból hozzon döntést a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel kötelező erejének hiányáról. E tekintetben egyet lehet érteni az eljárás résztvevőinek ezzel kapcsolatos egyhangú véleményével, amely szerint a fogyasztók tisztességtelen szerződési feltételeken alapuló követelésekkel szembeni védelmének biztosításához elegendőnek tűnik, ha a fogyasztó számára, akivel szemben fizetési meghagyás kibocsátását kérték – mint rendszerint a nemzeti fizetési meghagyásos eljárások keretében –, lehetőséget biztosítanak arra, hogy ellentmondás előterjesztése útján jogilag védekezzen. Ez szerintem nem sérti a tényleges érvényesülés elvét.

75.

E megállapítások valóban csak a fogyasztók védelmére vonatkoznak. Nem hagyható azonban figyelmen kívül, hogy a 93/13 irányelv 7. cikkének (1) bekezdése kifejezetten „a szakmai versenytársak érdekében” is megköveteli megfelelő és hatékony eszközök bevezetését. Más szóval, mindkét szerződő fél érdekeit egyformán figyelembe vevő eljárásokat kell kialakítani. Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a tisztességtelen jellegnek a jogorvoslati kérelem útján megindítandó peres eljárásban történő felülvizsgálata révén elkerülhetővé válik, hogy a nemzeti bíróság anélkül állapítsa meg az adott szerződési feltétel kötelező erejének hiányát, hogy az eladónak vagy szolgáltatónak korábban lehetősége lett volna állást foglalni. Így – amint azt a Bizottság helyesen kifejti ( 90 ) – megfelelő módon biztosítottá válik az eladó vagy szolgáltató jogvédelmének hatékonysága.

Közbenső következtetés

76.

Így meg kell állapítani, hogy az egyenértékűség és a tényleges érvényesülés elve nem kívánja meg, hogy a nemzeti bíróság köteles legyen ab limine litis és hivatalból döntést hozni a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel kötelező erejének hiányáról. Ezért nem látom szükségesnek a tagállamok eljárási autonómiájának a fogyasztóvédelem érvényesítése érdekében történő korlátozását.

77.

Arra a következtetésre jutok tehát, hogy a VB Pénzügyi Lízing ügyben kialakított ítélkezési gyakorlat nem alkalmazható az alapügyre. Ez ellen szól egyrészt, hogy a két ügy alapjául eltérő körülmények szolgáltak, mindenekelőtt az eljárásjogi helyzet ( 91 ): fizetési meghagyásos eljárás a peres eljárással szemben, valamint a nemzeti bíróság előtti eljárás tárgyát képező szerződési feltétel jellege ( 92 ): tartalmi feltétel egy bírósági illetékességi kikötéssel szemben. Az említett ítélkezési gyakorlat alapügyre történő alkalmazása ellen szóló további érvéként hozható fel, hogy a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt tisztességtelen feltétel kötelező erejének hiánya tárgyában ab limine litis és hivatalból történő döntéshozatalra vonatkozó kötelezettség olyan alapvető változást idézne elő a fizetési meghagyásos eljárás működésében ( 93 ), amely anélkül korlátozná a tagállamok eljárási autonómiáját, hogy ez feltétlenül szükséges lenne a 93/13 irányelv hatékony érvényesülésének biztosításához ( 94 ). E körülmények között el kell utasítani a nemzeti bíróság ilyen jellegű uniós jogi kötelezettségének fennállását.

78.

Tekintettel arra, hogy az uniós jog nem kívánja meg a nemzeti bíróság ily módon történő eljárását, az sem ellentétes az uniós joggal, ha a nemzeti bíróság nem hoz döntést hivatalból és ab limine litis a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt, késedelmi kamatot megállapító feltétel kötelező erejének hiányáról.

79.

Mindazonáltal emlékeztetni kell arra, hogy a 93/13 irányelv – amint tizenkettedik preambulumbekezdéséből egyértelműen kiderül – a tisztességtelen feltételekre vonatkozó nemzeti jogszabályoknak csak részleges és minimális harmonizációját végzi el ( 95 ). A 8. cikkben szereplő felhatalmazás, amely kifejezetten ahhoz biztosít jogot a tagállamoknak, hogy az ezen irányelv által szabályozott területen a Szerződéssel összhangban lévő szigorúbb rendelkezéseket fogadjanak el vagy tartsanak hatályban annak érdekében, hogy a fogyasztóknak magasabb szintű védelmet biztosítsanak, alapvető normatív kifejeződése az irányelv alapjául szolgáló minimumharmonizációs megközelítésnek. Amint azt már a Caja de Ahorros y Monte de Piedad de Madrid ügyre vonatkozó indítványomban megállapítottam, e minimumharmonizációs megközelítés széles mérlegelési jogkört biztosít a tagállamok számára ( 96 ), amelyet csak az uniós jog, mindenekelőtt az elsődleges jog általános korlátai korlátoznak ( 97 ). A tagállamoknak tehát főszabály szerint lehetőségük van arra, hogy nemzeti polgári eljárásrendjükben arra kötelezzék bíróságaikat, hogy a fizetési meghagyásos eljárásban hivatalból és ab limine litis vizsgálják valamely szerződési feltétel tisztességtelen jellegét.

80.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést át kell fogalmazni annak érdekében, hogy a nemzeti bíróságnak hasznos választ lehessen adni. Ha ugyanis az a szövege szerint arra irányul, hogy a Bíróság az 1/2007. sz. RDL 83. cikkét a 93/13 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése és a 2009/22 irányelv 2. cikke alapján értelmezze az irányelvekkel való összhang tekintetében, e kérdést elfogadható értelmezési tárgy hiányában ( 98 ) elfogadhatatlannak kellene tekinteni.

81.

E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság az EUMSZ 267. cikk szerinti előzetes döntéshozatali eljárásban nem dönthet a nemzeti szabályozásnak az uniós jogi rendelkezésekkel való összeegyeztethetőségéről, és nem értelmezheti a nemzeti jogot. A Bíróság ugyanakkor hatáskörrel rendelkezik arra, hogy tájékoztassa a kérdést előterjesztő bíróságot minden olyan, az uniós jog értelmezésére vonatkozó szempontról, amely lehetővé teszi számára ezen összeegyeztethetőség értékelését az előtte folyó eljárásban ( 99 ). A Bíróságnak e célból a nemzeti bíróság által közölt adatok összességéből, különösen az előzetes döntéshozatalra utaló határozat indokolásából, ki kell emelnie azokat az uniós jogi elemeket, amelyeket a jogvita tárgyára tekintettel értelmezni kell ( 100 ).

82.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett második kérdést az alapügy előzetes döntéshozatalra utaló végzésben tárgyalt problémakörére és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első kérdésre („[a fogyasztói kölcsönről szóló szerződésben foglalt] feltétel semmis vagy sem, illetve, hogy ez a feltétel […] módosítható-e vagy sem”) figyelemmel úgy kell értelmezni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság lényegében a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének értelmezését kéri. A kérdést előterjesztő bíróság ugyanis azt szeretné tudni, hogy az irányelv e rendelkezésében előírt azon jogkövetkezményre tekintettel, hogy a tisztességtelen szerződési feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve, lehetősége van-e arra, hogy a tisztességtelen szerződési feltételt más olyan feltétellel helyettesítse, amely nem minősül tisztességtelennek.

83.

E kérdés véleményem szerint a 93/13 irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szövege és szabályozási célja alapján is megválaszolható.

84.

Mindenekelőtt meg kell állapítani, hogy a 93/13 irányelv kifejezetten sem a tisztességtelen feltételek „helyettesítését”, sem pedig a megfelelő bírói hatáskört nem szabályozza. Az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése ehelyett azon jogkövetkezmény előírására szorítkozik, hogy az ilyen feltételek nem jelentenek kötelezettséget a fogyasztóra nézve ( 101 ). Ugyanez következik a huszonegyedik preambulumbekezdésből is. Ezen előírás a hatálya alá tartozó helyzetek tekintetében kötelező a tagállamokra nézve, és így attól nem lehet eltérni. Az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének a célja szerint az átültetés keretében is a kötelező erő hiányának kógens jogkövetkezményét kell előidéznie, amelytől szerződésben eltérni nem lehet.

85.

Meg kell továbbá állapítani, hogy az irányelv 6. cikkének (1) bekezdése azt írja elő, hogy a szerződés a tisztességtelen feltétel kötelező ereje hiányának megállapítását követően „változatlan feltételekkel továbbra is köti” a feleket, ha a szerződés a tisztességtelen feltételek kihagyásával is teljesíthető. A huszonegyedik preambulumbekezdés e tekintetben rögzíti, hogy „a szerződés változatlan feltételekkel továbbra is kötelezi a feleket”. Az irányelv 6. cikkének (1) bekezdésében foglalt szabályozást úgy kell tehát értelmezni, hogy a szerződésnek a tisztességtelen feltételek kiküszöbölését követően változatlan formában hatályban kell maradnia a fennmaradó feltételekkel, amennyiben ez jogilag lehetséges, ami már fogalmilag is kizárja a feltételek bármiféle helyettesítését, illetve a szerződés bármiféle módosítását.

86.

Ha pontosabban szemügyre vesszük továbbá az irányelv 6. cikke (1) bekezdésének szabályozási célját, akkor további érvek hozhatók fel a nemzeti bíróságnak a feltétel módosítására vonatkozó hatáskörével szemben. Amint már jeleztem, a tisztességtelen feltételek kötelező ereje hiányának a nemzeti bíróság általi megállapítása annak megakadályozására irányul, hogy a fogyasztó továbbra is ilyen feltételekhez legyen kötve. Ez azonban a 93/13 irányelv egy további, hosszú távú célját is szolgálja egyúttal, mégpedig azt, hogy – amint az az irányelv 7. cikkének (1) bekezdéséből kiderül – megszüntessék a tisztességtelen feltételek üzleti forgalomban való alkalmazását. A 93/13 irányelv – amint azt a Bíróság az ítélkezési gyakorlatában kifejezetten elismerte – e cél eléréséhez azt a visszatartó hatást használja fel, amelyet a tisztességtelen jelleg bírósági vizsgálata gyakorol az eladóra vagy szolgáltatóra ( 102 ).

87.

Ezért annak megállapításához, hogy ellentétes-e a 93/13 irányelv előírásaival, ha a szerződést – miként az alapeljárásban – az érintett tisztességtelen feltétel másik feltétellel történő helyettesítése útján módosítják, azt kell megvizsgálni, hogy e módosítás alkalmas-e arra, hogy a tisztességtelen jelleg vizsgálata által előidézett visszatartó hatást hátrányosan befolyásolja. Ez ugyanis azt jelentené, hogy az irányelv hatékony érvényesülése többé nem lenne biztosított, ami ellentétes lenne az irányelvi célok tagállami átültető jogszabályok útján történő meghiúsításának uniós jogi tilalmával.

88.

A szerződés ilyen módosítása azt eredményezi, hogy jelentősen csökkennek az eladónak vagy szolgáltatónak a tisztességtelen feltételek üzleti forgalomban való alkalmazásából eredő kockázatai. Míg az eladónak vagy szolgáltatónak adott esetben attól kell tartania, hogy valamely feltétel kötelező ereje hiányának megállapítása folytán továbbra is kötve marad egy számára bizonyos körülmények között kedvezőtlenebb szerződéshez, a fent említett értelemben vett módosítás végső soron azzal jár, hogy a szerződési feltételeket a jogszabályokkal összhangban lévő, és így az eladó vagy szolgáltató számára elfogadható állapothoz igazítják ( 103 ). Az eladó vagy szolgáltató azonban az olyan helyzetekben is bízhat abban, hogy a szerződés mégis érvényes marad, amelyekben egy vagy több feltétel tisztességtelen jellege a szerződés teljes érvénytelenségét eredményezné, ami bizonyos körülmények között nem állhat a fogyasztó érdekében. A szerződés érvénytelenségét előidéző okok orvoslásának lehetősége, valamint az eladó vagy szolgáltató által viselt kockázatok felmérhetősége a jogalkotó által kiváltani kívántakkal ellentétes hatásokkal járhat. Mindezek inkább arra ösztönözhetik az eladót vagy szolgáltatót, hogy egyszerűen „szerencsét próbáljon”, és így minél több tisztességtelen feltételt foglaljon a szerződésbe annak reményében, hogy a nemzeti bíróság azok nagy része felett át fog siklani. Amint azt a Bizottság ( 104 ) helyesen megjegyzi, az eladót vagy szolgáltatót az ilyen jogi szabályozás végső soron provokálhatja, kivált, hogy semmit sem veszíthet, ha feltételeit megkísérli a fogyasztóval szemben érvényesíteni. E példák azt mutatják, hogy a szerződés utólagos bírói módosításának lehetősége nemcsak megszüntetné az irányelv 6. cikkéből eredő visszatartó hatást, hanem egyenesen ellenkező hatást váltana ki. Ez meghiúsítaná a 93/13 irányelv céljait.

89.

Erre tekintettel meg kell állapítani, hogy sérül a 93/13 irányelv hatékony érvényesülése. Ennélfogva az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdést is úgy kell megválaszolni, hogy az irányelv 6. cikkének (1) bekezdésével ellentétes az olyan nemzeti szabályozás, mint az 1/2007. sz. RDL 83. cikke, amely lehetővé teszi a nemzeti bíróság számára, hogy a tisztességtelen szerződési feltételt más olyan feltétellel helyettesítse, amely nem minősül tisztességtelennek ( 105 ). A nemzeti bíróság köteles e nemzeti szabályozást az irányelvvel összhangban értelmezni és alkalmazni. A belső jog alkalmazásakor a tagállami bíróság köteles a nemzeti jogot úgy értelmezni, hogy az irányelv eredményének eléréséhez az EK 249. cikk harmadik bekezdésének megfelelően a lehető legnagyobb mértékben figyelembe veszi a szóban forgó irányelv szövegét és célját ( 106 ).

90.

A kérdést előterjesztő bíróság felveti továbbá azt a kérdést, hogy kizárható-e a hivatalból és ab limine litis végzett bírósági felülvizsgálat, amennyiben az európai fizetési meghagyásos eljárás esetében előírtakhoz hasonlóan egyértelműen meghatározzák a kölcsönszerződés bizonyos szempontjait. A kérdést előterjesztő bíróság ez alatt az európai fizetési meghagyásos eljárásról szóló 1896/2006 rendelet 7. cikkében foglalt szabályozást érti, amely szerint az európai fizetési meghagyás iránti kérelemnek számos, a (2) bekezdésben részletesen felsorolt információt kell tartalmaznia. A kérdést előterjesztő bíróság e tekintetben azzal a feltevéssel él, hogy bizonyos tartalmi követelmények felállítása bizonyos körülmények között ellensúlyozhatja az ab limine litis felülvizsgálati lehetőség hiányát ( 107 ). Úgy tűnik, hogy e fejtegetések alapjául az szolgál, hogy a kérdést előterjesztő bíróság tájékoztatása szerint a spanyol jog nem követel meg ilyen adatokat.

91.

Végeredményben azonban tisztázatlan marad, hogy voltaképpen mire is vonatkozik az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés. A kérdés egyrészt – miként azt a spanyol kormány és a Bizottság is javasolta ( 108 ) – hipotetikus természetűnek, és ezáltal a bíróság ítélkezési gyakorlatának megfelelően végső soron elfogadhatatlannak tekinthető, amennyiben az az 1896/2006 rendelet értelmezésére vonatkozik, mivel az alapügy tárgyát kizárólag egy olyan nemzeti fizetési meghagyásos eljárás képezi, amely kizárólag a spanyol polgári eljárásjog rendelkezéseinek hatálya alá tartozik. Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy amennyiben a nemzeti bíróságok által feltett kérdés uniós jogi rendelkezés értelmezésére vonatkozik, a Bíróság főszabály szerint köteles a kérelemről határozni. ( 109 ), kivéve, ha nyilvánvaló, hogy a kérelem valójában arra irányul, hogy a Bíróság fiktív jogvita kapcsán döntsön, illetve általános vagy hipotetikus természetű kérdésben nyilvánítson véleményt, és így az uniós jog kért értelmezése nem függ össze az alapeljárás tényállásával vagy tárgyával, illetve a Bíróság nem rendelkezik azon ténybeli és jogi elemek ismeretével, amelyek szükségesek ahhoz, hogy a feltett kérdéseket hatékonyan megválaszolja ( 110 ).

92.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első pillantásra szembetűnő hipotetikus jellege mindazonáltal elvész akkor, ha azt a kérdést előterjesztő bíróság további megállapításaira tekintettel úgy értelmezzük, hogy e bíróság azzal arra vár választ, hogy milyen előírások vezethetők le az 1896/2006 rendeletből a nemzeti fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelemmel szemben támasztandó tartalmi követelmények tekintetében. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből ugyanis kiderül, hogy a kérdést előterjesztő bíróság az 1896/2006 rendelet „analógia útján történő alkalmazását” mérlegeli. Az 1896/2006 rendelet 7. cikkében foglalt szabályozás analógia útján történő alkalmazása azonban végső soron a nemzeti polgári eljárásjog harmonizációját eredményezné, amit az uniós jogalkotó nem szándékozott megvalósítani. Amint ugyanis a rendelet (10) preambulumbekezdéséből kiderül, „[a]z e rendelet által megállapított eljárás kiegészítő és szabadon választható eszközként áll a jogosult rendelkezésére, akinek továbbra is jogában áll a nemzeti jogban előírt eljárást igénybe venni”. Az uniós jogalkotó által a nem vitatott pénzkövetelések határokon átnyúló behajtása céljából kiegészítő és szabadon választható eljárásként kialakított európai fizetési meghagyásos eljárás koncepciója azt támasztja alá, hogy az elképzelés a nemzeti és az európai eljárás párhuzamos egymás mellett élése volt ( 111 ). A rendelet nemzeti joghoz való viszonyát a második mondat tisztázza tovább, amelyből egyértelműen kiderül, hogy „ez a rendelet nem lép a nem vitatott követelések behajtására szolgáló, nemzeti jog szerint létező mechanizmusok helyébe, és nem is hangolja azokat össze”. Az 1896/2006 rendeletből ennélfogva nem szűrhetők le arra vonatkozó kötelező előírások ( 112 ), hogy miként kell a nemzeti fizetési meghagyás kibocsátása iránti kérelem tartalmát szabályozni.

93.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett harmadik kérdésre adandó válasz ennek ellenére már az előzetes döntéshozatalra előterjesztett első és második kérdéssel kapcsolatos megállapításaimból kiderül. Eszerint a tagállamok uniós jogi szempontból nem kötelesek arra, hogy nemzeti jogrendjeikben a szerződési feltételek tisztességtelen jellegének hivatalból és ab limine litis történő vizsgálatát írják elő a fizetési meghagyásos eljárás keretében. E vizsgálatot azonban a 93/13 irányelv 8. cikkében foglalt felhatalmazás alapján fogyasztóvédelmi érdekből elrendelhetik.

94.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés megválaszolásának szükségessége is kétséges. Mivel ugyanis a kérdés a 2008/48 irányelv értelmezésére vonatkozik, fel kell hívni a figyelmet arra a körülményre, hogy ezen irányelv az alapügy tényállására időbeli hatálya folytán nem alkalmazható. Az említett irányelvet ugyanis 2008. április 23-án fogadták el, és 2008. június 11-én lépett hatályba, miközben a nemzeti jogba történő átültetésére biztosított határidő 2010. május 12-én járt le. A jogvita tárgyát képező kölcsönszerződést azonban már 2007. május 28-án, tehát még a 2008/48 irányelv hatálybalépése előtt megkötötték.

95.

A 2008/48 irányelv ugyan átmeneti intézkedéseket ír elő, de figyelembe kell venni az irányelv 30. cikkét, amely szerint az irányelvet kifejezetten nem kell alkalmazni azokra a hitelmegállapodásokra, amelyek a nemzeti végrehajtási intézkedések hatálybalépésének időpontjában már léteznek. E szabály alól egyedül a 11., 12., 13. és 17. cikk, valamint a 18. cikk (1) bekezdésének második mondata és a 18. cikk (2) bekezdése képez kivételt, amely rendelkezések alkalmazását a tagállamoknak „a nemzeti végrehajtási intézkedések hatálybalépésének időpontjában már létező nyílt végű hitelmegállapodásokra is” biztosítaniuk kell. Nem tartozik azonban ebbe a körbe az 5. cikk (1) bekezdésének l) és m) pontja, a 6. cikk, valamint a 10. cikk (2) bekezdésének l) pontja, amelyek a hitelezőre a hiteligénylővel szemben bizonyos, a hitelmegállapodás megkötését megelőző tájékoztatási kötelezettségeket rónak, és éppen az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tárgyát képezik. Az arra tett kísérlet, hogy a nemzeti bíróság számára mégis hasznos választ lehessen adni azáltal, hogy nem a 2008/48 irányelvet, hanem az időbeli hatálya folytán e tekintetben alkalmazható elődjét, a 87/102 irányelvet vesszük alapul, szintén áthidalhatatlan akadályokba ütközik, mivel az utóbbi irányelv nem tartalmaz az említett irányelvi rendelkezéseknek megfelelő előírásokat. A 87/102 irányelv értelmezése tehát nem adhat választ a kérdést előterjesztő bíróság kérdéseire.

96.

Tekintettel arra, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik kérdés nem kapcsolódik az alapügyhöz, arra nem szükséges választ adni. A kérdést előterjesztő bíróság figyelmét azonban fel kell hívni arra, hogy a 2008/48 irányelv az időbeli hatálya folytán nem alkalmazható.

97.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett ötödik kérdést illetően először is célszerűnek tűnik, hogy rámutassunk arra a hibára, amelyet a kérdést előterjesztő bíróság a kérdés megfogalmazása során nyilvánvalóan elkövetett. Mivel a hivatkozott rendelkezések nem állnak összefüggésben az ismertetett szabályozási tárggyal – amint azt a Bizottság helyesen megállapítja ( 113 ) –, abból kell kiindulni, hogy a kérdést előterjesztő bíróság inkább a 87/102 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésére és 7. cikkére hivatkozik. A tájékoztatáshoz való jogot és a jogalap nélküli gazdagodás tilalmának elvét ugyanis a 87/102 irányelv, nem pedig a kérdést előterjesztő bíróság által megjelölt 2008/48 irányelv rögzíti.

98.

E feltevés helyességét feltételezve a következő lépésben azt kell megvizsgálni, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés az alapügy konkrét problémakörére tekintettel relevánsnak is tekinthető-e.

99.

Ezzel kapcsolatban meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben semmi sem utal arra, hogy az alapügyben a 87/102 irányelv 6. cikkének (2) bekezdésében szabályozott azon hitelezői kötelezettséggel összefüggő probléma merült volna fel, hogy „a szerződés fennállása alatt a fogyasztót tájékoztatni[a] kell az éves kamat vagy a díjak minden változásáról annak felmerülésekor”. Ettől eltekintve e kötelezettség a 87/102 irányelv 6. cikkének (1) bekezdése szerint csak a hitelintézet vagy pénzintézet és a fogyasztó között folyószámlán megadott kedvezmény formájában történő hitelnyújtásra létrejött szerződésekre vonatkozik. Mivel úgy tűnik, hogy a jogvita tárgyát képező kölcsönszerződés a tényállással kapcsolatban rendelkezésre álló információk szerint nem tartozik a hitelszerződések e csoportjába, az alapügy eldöntéséhez a 87/102 irányelv 6. cikke (2) bekezdésének értelmezésére sincs szükség.

100.

Éppily kevésbé tűnik szükségesnek a 87/102 irányelv 7. cikkének értelmezése az alapügy eldöntéséhez. Ezen irányelvi rendelkezés arra kötelezi a tagállamokat, hogy „[á]ruhitelnyújtás esetén [határozzák meg] azokat a feltételeket, amelyek esetén az áruk tulajdonjoga visszaszáll a hitelnyújtóra, különösen abban az esetben, ha a fogyasztó ehhez nem járul hozzá”. E rendelkezés előírja továbbá, hogy a tagállamok „[b]iztosítják […], hogy amikor a hitelező az áru tulajdonjogát visszavette, a felek közötti elszámolás olyan módon történjen, hogy a tulajdonjog visszavétele ne eredményezzen jogalap nélküli gazdagodást”. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben mindazonáltal semmi sem utal arra, hogy az alapügyben valamely áru hitelező részére történő visszaadásával összefüggő probléma merült volna fel. A kérdést előterjesztő bíróság azonban vélhetően arra az elképzelhető helyzetre utal, amelyben az eladó vagy szolgáltató a szerződéses kötelezettségek fogyasztó általi megsértésére tekintettel a kölcsön visszafizetését követelhetné, minek körében ebben az esetben az a kérdés merülne fel, hogy az eladó vagy szolgáltató a tisztességtelennek tekintendő késedelmi kamatot is követelhetné-e. Az utóbbit ugyanis egyébként jogalap nélküli gazdagodásnak lehetne tekinteni. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzés azonban nem utal arra, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem e kérdés tisztázására irányul.

101.

A fenti megfontolásokra tekintettel arra a következtetésre jutok, hogy az előzetes döntéshozatalra előterjesztett negyedik és ötödik kérdésre nem szükséges választ adni.

102.

Előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdésével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra keresi a választ, hogy úgy kell-e értelmezni a 2005/29 irányelv 11. cikkének (1) bekezdését, hogy a nemzeti bíróság hivatalból vizsgálhatja annak a kereskedelmi gyakorlatnak a tisztességtelen jellegét, amelynek alapján késedelmi kamatra vonatkozó feltételeket foglalnak a szerződés szövegébe.

103.

A kérdést előterjesztő bíróság által az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésében megjelölt irányelvi rendelkezés a tagállamok által jogalkotási intézkedések útján elérendő általános célt rögzít. E cél szerint a fogyasztók érdekében biztosítani kell „a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok leküzdésére, valamint az ezen irányelv rendelkezései betartásának kikényszerítésére alkalmas megfelelő és hatékony eszközöket”. Ezek az eszközök magukban foglalják azokat a jogi rendelkezéseket, amelyek lehetővé teszik, hogy bírósághoz forduljanak az ilyen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok miatt, és/vagy az ilyen tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat ügyében olyan közigazgatási hatóság előtt eljárást indítsanak, amely hatáskörrel rendelkezik a panaszok elbírálására, vagy megfelelő bírósági eljárás kezdeményezésére. Leszögezhető tehát, hogy a 2005/29 irányelv a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok leküzdése céljából nemzeti bírósági és közigazgatási eljárások kialakítását egyaránt lehetővé teszi.

104.

Az előzetes döntéshozatali eljárás szempontjából mindazonáltal kizárólag az első fordulat releváns, mivel a felvetett jogkérdések a nemzeti bíróság előtti nemzeti fizetési meghagyásos eljárásra vonatkoznak. Ezzel összefüggésben meg kell állapítani, hogy a 2005/29 irányelv 11. cikkének (2) bekezdése főbb jellemzőik tekintetében ismertetett széles hatásköröket biztosít a tagállami bíróságok számára. E hatáskörök többek között a tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok bírósági tilalmának, ideiglenes intézkedéseknek, valamint az ilyen jellegű kereskedelmi gyakorlatok következményeit kiküszöbölő intézkedéseknek az elrendelését foglalják magukban.

105.

Az említett irányelvi rendelkezés egyértelmű szövege szerint azonban a tagállamoknak először meg kell teremteniük a megfelelő hatásköröket az irányelv átültetése során, minek körében tiszteletben kell tartaniuk bizonyos uniós jogi minimumszabályokat ( 114 ). Az átültetés során ezenfelül széles mérlegelési jogkör illeti meg őket ( 115 ). A 2005/29 irányelv teljes mértékben harmonizálja ugyan az üzleti vállalkozások fogyasztókkal szemben folytatott tisztességtelen kereskedelmi gyakorlataira vonatkozó anyagi jogi szabályokat ( 116 ), de nem harmonizálja az ilyen jellegű kereskedelmi gyakorlatok leküzdésére alkalmas eljárásjogi eszközöket. Másfelől a 2005/29 irányelv közvetlen alkalmazhatóságának kérdését illetően, amelyre a kérdést előterjesztő bíróság a 2005/29 irányelv spanyolországi átültetésének nyilvánvaló elmaradására hivatkozva utal, véleményem szerint az következik az előző megállapításokból, hogy az nem kifejezetten biztosított, és úgy tűnik, hogy annak lehetőségét a 2005/29 irányelv szabályozási célja szerint biztosítani sem kívánták. A 2005/29 irányelvben foglalt rendelkezések nemzeti bíróságok általi különbségtétel nélküli közvetlen alkalmazása ellen szóló érvként hozható fel ugyanis, hogy a 11. cikk (1) bekezdéséből éppen az következik, hogy a tagállamok által kialakítandó eljárások először az irányelv végrehajtását fogják biztosítani. A tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatok leküzdésére alkalmas megfelelő eszközök megteremtése így az irányelvi célok nemzeti szintű megvalósításának elengedhetetlen feltételét képezi ( 117 ).

106.

Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés relevanciája tekintetében ezen értelmezési eredmény ellenére meg kell állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben semmi sem utal arra, hogy az elsőfokú bíróság az általa tisztességtelennek tekintett, késedelmi kamatra vonatkozó szerződési feltétel alkalmazását egyúttal a 2005/29 irányelv értelmében vett tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatnak minősítette volna. A 2005/29 irányelv alapügyre való alkalmazhatóságának kérdését elsőként felvető, kérdést előterjesztő bíróság csak „esetleges tisztességtelen kereskedelmi gyakorlatot” említ ( 118 ), anélkül, hogy e feltevést bizonyítékokkal támasztaná alá. Az általános összefüggések alapján csak az feltételezhető, hogy a kereskedelmi gyakorlat tisztességtelen jellege a kérdést előterjesztő bíróság véleménye szerint a túlzott mértékű késedelmi kamat rögzítésében áll. Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésben foglalt szűkös fejtegetések azonban nem teszik lehetővé annak teljes bizonyossággal történő megállapítását, hogy a kérdést előterjesztő bíróság egyáltalán az irányelv rendelkezéseihez rendelte-e a tényállást. Ebből következik, hogy a 2005/29 irányelv értelmezése iránti kérelem nem kapcsolódik az alapügyhöz. E körülmények között – amint az eljárás résztvevői is jelezték – az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés tisztán hipotetikus jellegéből kell kiindulni. Ennélfogva az előzetes döntéshozatalra előterjesztett hatodik kérdést is elfogadhatatlannak kell minősíteni.

107.

A fenti megfontolások alapján azt javasolom a Bíróságnak, hogy az Audiencia Provincial de Barcelona előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdéseire a következő választ adja: