A BÍRÓSÁG VÉGZÉSE (hatodik tanács)
2010. június 16.(*)
„Az eljárási szabályzat 104. cikke 3. §-ának első bekezdése – Csatlakozás az Európai Unióhoz – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – 96/71/EK irányelv – A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetése – Munkaerő-kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás – A szolgáltatás nyújtása szerinti tagállam területén lévő székhely megkövetelése”
A C‑298/09. sz. ügyben,
az EK 234. cikk alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Fővárosi Bíróság (Magyarország) a Bírósághoz 2009. július 29‑én érkezett, 2009. június 2‑i határozatával terjesztett elő az előtte
a RANI Slovakia s. r. o.
és
a Hankook Tire Magyarország Kft.
között folyamatban lévő eljárásban,
A BÍRÓSÁG (hatodik tanács),
tagjai: P. Lindh tanácselnök, A. Rosas (előadó) és A. Ó Caoimh bírák,
főtanácsnok: P. Mengozzi,
hivatalvezető: R. Grass,
mivel eljárási szabályzata 104. cikke 3. §‑ának első bekezdése alapján a Bíróság indokolt végzéssel kíván határozni,
a főtanácsnok meghallgatását követően,
meghozta a következő
Végzést
1 Az előzetes döntéshozatal iránti kérelem az EK 3. cikk (1) bekezdése c) pontjának, az EK 49. cikknek, az EK 52. cikknek és az EK 54. cikknek, valamint a munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelv (HL 1997. L 18., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 2. kötet, 431. o.) rendelkezéseinek az értelmezésére vonatkozik.
2 E kérelmet a RANI Slovakia s. r. o. (a továbbiakban: RANI Slovakia) és a Hankook Tire Magyarország Kft. (a továbbiakban: Hankook Tire) közötti azon jogvita keretében terjesztették elő, amely a Hankook Tire által a RANI Slovakiával kötött, 400 munkavállalónak a Hankook Tire részére történő átmeneti rendelkezésre bocsátására irányuló szerződésnek a Hankook Tire általi felmondása következtében keletkezett.
Jogi háttér
Az uniós szabályozás
A csatlakozási okmány
3 A Cseh Köztársaság, az Észt Köztársaság, a Ciprusi Köztársaság, a Lett Köztársaság, a Litván Köztársaság, a Magyar Köztársaság, a Máltai Köztársaság, a Lengyel Köztársaság, a Szlovén Köztársaság és a Szlovák Köztársaság csatlakozásának feltételeiről, valamint az Európai Unió alapját képező szerződések kiigazításáról szóló okmány (HL 2003. L 236., 33. o.; a továbbiakban: csatlakozási okmány) 2. cikke, amely ezen okmány „Alapelvek” című első részében szerepel, így rendelkezik:
„A csatlakozás időpontjától kezdődően az eredeti szerződések rendelkezései és az intézmények, valamint az Európai Központi Bank által a csatlakozást megelőzően elfogadott jogi aktusok az új tagállamok számára kötelezőek, és az említett szerződésekben, illetve az ebben az okmányban megállapított feltételekkel alkalmazandók ezekben az államokban.”
4 A csatlakozási okmány 24. cikke, amely ezen okmány negyedik részének „Átmeneti intézkedések” című I. részében szerepel, így rendelkezik:
„Az ezen okmány V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII. és XIV. mellékletében felsorolt intézkedéseket az új tagállamok vonatkozásában az említett mellékletekben meghatározott feltételekkel kell alkalmazni.”
5 A fenti 24. cikk szerinti átmeneti intézkedések felsorolását a Magyar Köztársaság vonatkozásában a csatlakozási okmány X. mellékletében szereplő lista tartalmazza. E lista a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó uniós jogi rendelkezések e tagállamban való alkalmazhatóságát illetően semmilyen különös feltételt nem tartalmaz.
6 A csatlakozási okmány 53. cikke, amely ezen okmány ötödik részének „Az intézmények jogi aktusainak alkalmazhatósága” című II. címében szerepel, így rendelkezik:
„A csatlakozás időpontjától az új tagállamokat az EK‑Szerződés 249. cikke […] szerinti irányelvek és határozatok címzettjeinek kell tekinteni, feltéve, hogy ezeknek az irányelveknek […] az összes jelenlegi tagállam a címzettje volt. Az EK‑Szerződés 254. cikkének (1) és (2) bekezdése szerint hatályba lépő irányelveket és határozatokat kivéve, az új tagállamokat úgy kell tekinteni, mint amelyek a csatlakozáskor értesítést kaptak ezekről az irányelvekről és határozatokról.”
7 A csatlakozási okmány 54. cikke, amely ugyanezen II. címben szerepel, így rendelkezik:
„Amennyiben a 24. cikkben említett melléklet, illetve ezen okmánynak vagy a mellékleteinek bármely egyéb rendelkezése más határidőt nem ír elő, az új tagállamok hatályba léptetik azokat az intézkedéseket, amelyek ahhoz szükségesek, hogy az EK‑Szerződés 249. cikke […] szerinti irányelvek […] rendelkezéseinek a csatlakozás napjától megfeleljenek.”
A 96/71 irányelv
8 A 96/71 irányelv (2), (6), (13), (18) és (19) preambulumbekezdése a következőket tartalmazza:
„(2) mivel a szolgáltatások nyújtása vonatkozásában a Szerződés értelmében az átmeneti időszak végétől kezdődően tilos az állampolgárságon vagy lakóhelyre vonatkozó követelményen alapuló minden korlátozás;
[…]
(6) mivel a foglalkoztatási viszony nemzetközivé tétele a munkaviszonyra alkalmazandó jogszabályokat illetően problémákat vet fel; mivel a felek érdeke a tervezett munkaviszonyra vonatkozó szabályok és feltételek [helyesen: munkaviszonyra vonatkozó munka‑ és foglalkoztatási feltételek] meghatározása;
[…]
(13) mivel a tagállamok jogszabályait össze kell hangolni, hogy meghatározzák a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok magját, amelyet a fogadó ország munkáltatóinak, akik munkavállalókat ideiglenes munkavégzés céljából egy olyan tagállam területére küldenek ki, ahol a szolgáltatásokat nyújtják, be kell tartaniuk; [mivel ezt az összehangolást csak a közösségi jog által lehet biztosítani;]
[…]
(18) mivel fenn kell tartani azt az elvet, miszerint a Közösségen kívül letelepedett vállalkozások nem részesülhetnek kedvezőbb bánásmódban, mint a valamely tagállam területén letelepedett vállalkozások;
(19) mivel a közösségi jogszabályok más rendelkezéseinek sérelme nélkül, ez az irányelv nem jár együtt azzal a kötelezettséggel, hogy jogilag elismerjék a munkaerő‑kölcsönzést folytató vállalkozások létezését, sem nem érinti azoknak a jogszabályoknak a tagállamok általi alkalmazását, amely jogszabályok a munkavállalók rendelkezésre bocsátására és azokra a munkaerő‑kölcsönzést folytató vállalkozásokra vonatkoznak, amelyek nem az adott tagállam területén telepedtek le, de a szolgáltatások nyújtásának keretén belül ott működnek.”
9 A 96/71 irányelv 1. cikkének (1) és (3) bekezdése szerint ezt az irányelvet az Európai Unióban letelepedett azon vállalkozásokra kell alkalmazni, amelyek a szolgáltatások transznacionális nyújtása keretében munkavállalókat küldenek ki annak érdekében, hogy átmenetileg a szokásos munkavégzésük szerinti tagállamtól eltérő tagállam területén végezzenek munkát. Ugyanezen cikk (3) bekezdésének c) pontja akként rendelkezik, hogy az irányelvet akkor kell alkalmazni, ha a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás munkavállalót küld ki valamely tagállam területén letelepedett vagy ott működő vállalkozáshoz, feltéve, hogy a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozás vagy a munkaerőt rendelkezésre bocsátó vállalkozás és a munkavállaló a kiküldetés idején munkaviszonyban áll egymással.
10 Ugyanezen 1. cikk (4) bekezdése akként rendelkezik, hogy a nem tagállamban letelepedett vállalkozások nem részesülhetnek kedvezőbb elbánásban, mint a tagállamban letelepedett vállalkozások.
11 A 96/71 irányelv 3. cikke (1) bekezdésének d) pontja szerint a tagállamok biztosítják, hogy bármelyik állam jogát is kell alkalmazni a munkaviszonyra, az 1. cikk (1) bekezdésében említett vállalkozások biztosítják a területükön kiküldetésben lévő munkavállalóknak azokat a munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, amelyek a munkavégzés helye szerinti tagállamban többek között a munkavállalók rendelkezésre bocsátásának feltételeire vonatkoznak, különösen a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások esetében. Ugyanezen cikk (9) bekezdése akként rendelkezik, hogy a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy a vállalkozásoknak garantálniuk kell az 1. cikk (3) bekezdésének c) pontjában említett munkavállalók számára azokat a feltételeket, amelyek a munkavégzés helye szerinti tagállamban az ideiglenes munkavállalókra vonatkoznak.
A nemzeti szabályozás
12 A munka törvénykönyvéről szóló 1992. évi XXII. törvény (a továbbiakban: Mt.) 193/C. §‑ának a)–c) pontja a munkaerő‑kölcsönzést szabályozza. E rendelkezés a következő fogalommeghatározásokat tartalmazza:
„a) munkaerő‑kölcsönzés: az olyan tevékenység, amelynek keretében a kölcsönbeadó a vele kölcsönzés céljából munkaviszonyban álló munkavállalót ellenérték fejében munkavégzésre a kölcsönvevőnek átengedi […];
b) kölcsönbeadó: az a munkáltató, aki a vele kölcsönzés céljából munkaviszonyban álló munkavállalót munkavégzésre, kölcsönzés keretében a kölcsönvevőnek átengedi és munkáltatói jogait, illetve kötelezettségeit a kölcsönvevővel megosztva gyakorolja;
c) kölcsönvevő: az a munkáltató, aki a kölcsönzés keretében átengedett munkavállalót foglalkoztatja és munkáltatói jogait, illetve kötelezettségeit a kölcsönbeadóval megosztva gyakorolja.”
13 Az Mt. 193/D. §‑ának (1) bekezdése akként rendelkezik, hogy kölcsönbeadó csak az a belföldi székhelyű, a tagok korlátolt felelősségével működő gazdasági társaság vagy – a vele tagsági viszonyban nem álló munkavállaló vonatkozásában – szövetkezet lehet, amelyik megfelel az Mt.‑ben, illetve az egyéb jogszabályban foglalt feltételeknek, és az állami foglalkoztatási szerv nyilvántartásba vette. E rendelkezés 2001. július 1‑jén lépett hatályba.
14 A 118/2001. (VI. 30.) Korm. rendelet a munkaerő‑kölcsönzési és a magán‑munkaközvetítői tevékenység nyilvántartásba vételéről és folytatásának feltételeiről szól.
15 E rendelet 3. §‑ának (2) bekezdése szerint munkaerő‑kölcsönzést az Mt. 193/D. § (1) bekezdésében meghatározott kölcsönbeadó az e rendeletben foglalt feltételekkel folytathat. E rendelet 4. §‑ának (1) bekezdése értelmében az illetékes munkaügyi központ akkor veszi nyilvántartásba a kölcsönbeadót és a magán‑munkaközvetítőt, ha teljesülnek az e rendelkezésben előírt feltételek. Ugyanezen rendelet 9. §‑ának (1) bekezdése szerint a kölcsönbeadó a tevékenységét a nyilvántartásba vételről szóló határozat jogerőre emelkedését követően kezdheti meg.
16 A kérdéseket előterjesztő bíróság szerint a Magyar Köztársaságon kívüli más tagállamban székhellyel rendelkező társaság a hatályos nemzeti szabályozás értelmében a Magyar Köztársaság területén nem gyakorolhat munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenységet.
Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések
17 A Hankook Tire a Magyarországon létesített új üzemének beindítása keretében 2007. április 27‑én munkaerő‑kölcsönzési szerződést kötött a RANI Slovakiával (a továbbiakban: szerződés). E szerződés értelmében ez utóbbi társaság mint kölcsönbeadó kötelezettséget vállalt arra, hogy díjazás ellenében, bizonyos feltételek mellett 400 munkavállalót bocsát a Hankook Tire mint kölcsönvevő rendelkezésére. E munkavállalóknak 2007. május 2‑ától kezdődően határozatlan időn át kellett volna ellátniuk feladataikat.
18 A Hankook Tire 2007. június 25‑én bejelentette a RANI Slovakiának, hogy az addig ez utóbbi társaság által rendelkezésre bocsátott tizenöt munkavállalót saját állományába átveszi.
19 A Hankook Tire 2007. július 18‑án kezdeményezte a RANI Slovakiánál a szerződés közös megegyezéssel történő megszüntetését. Mivel a RANI Slovakia nem fogadta el ezt az ajánlatot, e társaságok a szerződést ezen időponttól kezdve a Hankook Tire által felmondottnak tekintették, az átvett tizenöt munkavállaló vonatkozásában pedig elszámoltak.
20 A RANI Slovakia arra hivatkozva, hogy a szerződés felmondása alapos ok nélkül és jogellenesen történt, keresetet indított a kérdéseket előterjesztő bíróság előtt. Azt kéri, hogy a bíróság kötelezze a Hankook Tire‑t, hogy a szerződés teljesítésével összefüggésben felmerült költségekért és az elmaradt haszonért fizessen meg a RANI Slovakiának 306 129 091 HUF (a jelenlegi árfolyam mellett hozzávetőleg 1 096 608 euró) kártérítést.
21 A Hankook Tire a kereset elutasítását kéri. Álláspontja szerint a szerződés a magyar jogszabályokba ütközik, következésképpen pedig érvénytelen. Az alkalmazandó belső jogi szabályozás a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység gyakorlását kizárólag a belföldi székhellyel rendelkező társaságoknak teszi lehetővé. Mivel a szerződés érvénytelen, semmilyen kártérítés nem követelhető. Másfelől e társaság azt állítja, hogy a RANI Slovakia nem volt képes a szerződés teljesítésére. Két hónap alatt ugyanis csak tizenöt munkavállalót tudott a Hankook Tire rendelkezésére bocsátani.
22 A kérdéseket előterjesztő bíróság úgy ítéli meg, hogy a szerződés a nemzeti szabályozás által a külföldi székhelyű társaságok számára tiltott tevékenységre irányul. E szabályozás alapján a szerződés jogszabályba ütközik, ennek következtében pedig semmis. E bíróság ugyanakkor a RANI Slovakia által felvetett kérdés alapján kétségeket fogalmaz meg e szabályozásnak az EGK‑Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezéseivel, valamint a 96/71 irányelv rendelkezéseivel való összeegyeztethetőségét illetően.
23 E feltételek mellett a Fővárosi Bíróság elrendelte a tárgyalás felfüggesztését, és előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdéseket intézte a Bírósághoz:
„1) A Római Szerződés 3. [c]ikkének c) pontjára és a Római Szerződés 59. [c]ikkére figyelemmel értelmezhető‑e úgy a […] 96/71 […] irányelv […] (19) [preambulumbekezdése], hogy a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység vonatkozásában a tagállamok nemzeti joga szabadon határozhatja meg a munkaadói (vállalkozói) oldalon azokat a feltételeket, hogy ki végezhet ilyen tevékenységet az adott tagállam területén, e körben pedig a kölcsönbeadó vállalkozások körét korlátozhatja a belföldi székhelyű társaságokra[?]
2) A […] 96/71 […] irányelv 1. [cikkének] (4) bekezdése értelmezhető‑e úgy, hogy az adott tagállam vállalkozása a tevékenység végzésének engedélyezése tekintetében kedvezőbb bánásmódban részesülhet, mint más tagállamban letelepedett vállalkozás[?]
3) A Római Szerződés 59., […] 62. és 63. cikke együttesen értelmezhető‑e úgy, hogy az Európai Unióhoz való csatlakozás időpontjában meglévő korlátozások mindaddig megmaradhatnak, és a közösségi jogba ütközőnek mindaddig nem minősülnek, amíg az adott szolgáltatástípusra [az Európai Unió Tanácsa] a liberalizáció feltételeit meghatározó programot, illetve annak végrehajtására vonatkozó irányelveket ki nem bocsát[?]
4) Amennyiben az előző kérdésekre a válasz nem, van‑e olyan közérdek, amely indokolja azon korlátozást, hogy munkaerő‑kölcsönzési tevékenységet csak az adott tagállamban belföldön bejegyzett székhelyű társaság végezhet, és ezáltal az a Római Szerződés 59. és 65. [c]ikkével összeegyeztethető‑e[?]”
Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdésekről
24 A kérdéseket előterjesztő bíróság a kérdéseivel azt kívánja megtudni, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságával – amelyet az EGK‑Szerződés 59. cikke (később az EK‑Szerződés 59. cikke, amely módosítást követően az EK 49. cikkre változott), az EGK‑Szerződés 62. cikke (később az EK‑Szerződés 62. cikke, amelyet az Amszterdami Szerződés hatályon kívül helyezett), valamint az EGK‑Szerződés 63. cikke (később az EK‑Szerződés 63. cikke, amely módosítást követően az EK 52. cikkre változott) szabályoz, gyakorlati alkalmazásáról pedig többek között a 96/71 irányelv rendelkezik – ellentétes‑e az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló azon nemzeti szabályozás, amely a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység gyakorlásának lehetőségét csak a belföldön letelepedett társaságoknak biztosítja.
25 Az eljárási szabályzat 104. cikke 3. §‑ának első bekezdése szerint, amennyiben az előzetes döntéshozatalra terjesztett kérdésre a válasz egyértelműen levezethető az ítélkezési gyakorlatból, a Bíróság indokolt végzéssel határozhat.
Előzetes megjegyzések
26 A nemzeti jogszabályi hátteret illetően a magyar kormány úgy véli, hogy az alkalmazandó belső szabályozásnak a kérdéseket előterjesztő bíróság általi bemutatása hiányos, sőt téves. E kormány szerint e szabályozás és a nemzeti hatóságok gyakorlata lehetővé teszi a más tagállamokban letelepedett társaságoknak, hogy az Európai Gazdasági Térségről szóló, 1992. május 2‑i megállapodásban (HL 1994. L 1., 3. o.; magyar nyelvű különkiadás 11. fejezet, 52. kötet, 3. o.) részes államok állampolgárait munkaerő‑kölcsönzés keretében történő szolgáltatásnyújtás céljából munkavállalóként Magyarországra küldjék, anélkül hogy e társaságokkal szemben különleges követelmények betartását írná elő. Az említett szabályozás csak a belföldi társaságokra irányadó, és csak az utóbbiak társasági formájára vonatkozó feltételeket szabályozza. Ilyen feltételek a más tagállam területén székhellyel rendelkező társaságokkal szemben nem írhatók elő. A 96/71 irányelv átültetéséről szóló nemzeti jogszabályok alapján ugyanis a szolgáltatások nyújtása keretében munkavállalókat kiküldő ilyen vállalkozások a védelmet nyújtó szabályoknak csak a „kemény magját” kötelesek figyelembe venni. Márpedig az alapügy tárgyát képező szabályozás nem tartozik e szabályok közé. Másfelől a magyar kormány előadja, hogy a Magyar Köztársaságon kívüli más tagállamokban székhellyel rendelkező, munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások a Magyar Köztársaság területén évek óta gyakorolják a szóban forgó tevékenységet.
27 Ezzel összefüggésben elegendő arra emlékeztetni, hogy a Bíróságnak nem feladata, hogy az előzetes döntéshozatal iránti kérelem keretén belül nemzeti rendelkezések értelmezése tárgyában foglaljon állást, vagy eldöntse, hogy a kérdést előterjesztő bíróság által adott értelmezés helytálló‑e. A Bíróság ugyanis – a közösségi és a nemzeti bíróságok hatáskörmegosztásának keretén belül – azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozatban meghatározott ténybeli és szabályozási hátteret köteles figyelembe venni, amelybe az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdések illeszkednek (lásd ebben az értelemben a C‑58/98. sz. Corsten‑ügyben 2000. október 3‑án hozott ítélet [EBHT 2000., I‑7919. o.] 24. pontját; a C‑475/99. sz. Ambulanz Glöckner ügyben 2001. október 25‑én hozott ítélet [EBHT 2001., I‑8089. o.] 10. pontját; a C‑330/07. sz. Jobra‑ügyben 2008. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑9099. o.] 17. pontját, valamint a C‑378/07–C‑380/07. sz., Angelidaki és társai egyesített ügyekben 2009. április 23‑án hozott ítélet [EBHT 2009., I‑3071. o.] 48. pontját).
28 Ezért a jelen előzetes döntéshozatal iránti kérelem vizsgálatát a kérdéseket előterjesztő bíróság által kialakított azon feltevésből kiindulva kell elvégezni, mely szerint az alapügy tárgyát képező szabályozás a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező társaságoknak teszi lehetővé.
29 Másfelől, még ha a nemzeti hatóságok gyakorlata nem is akadályozza meg a más tagállamban székhellyel rendelkező társaságot abban, hogy Magyarországon munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenységet folytasson, önmagában e körülmény nem oszlathatja el a kérdéseket előterjesztő bíróság által az alapügy tárgyát képező szabályozásnak a szolgáltatásnyújtás szabadsága elvével való összeegyeztethetőségét illetően megfogalmazott kétségeket. Az egyszerű közigazgatási gyakorlatot ugyanis – amely jellegénél fogva a közigazgatási szervek belátása szerint módosítható, és nem is kellően nyilvános – nem lehet az uniós jogban előírt kötelezettségek érvényes végrehajtásának tekinteni (lásd többek között a C‑334/94. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1996. március 7‑én hozott ítélet [EBHT 1996., I‑1307. o.] 30. pontját és a C‑102/08. sz. SALIX Grundstücks‑Vermietungsgesellschaft ügyben 2009. június 4‑én hozott ítélet [EBHT 2009., I‑4629. o.] 43. pontját).
30 A kérdéseket előterjesztő bíróság által feltett kérdések vizsgálatának sorrendjével kapcsolatban meg kell állapítani, hogy a harmadik kérdés a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások tevékenységét illetően a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó uniós jogi rendelkezések magyarországi alkalmazásának feltételeire vonatkozik. Az első, második és negyedik kérdés ehhez képest arra irányul, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságának elvével ellentétes‑e az a nemzeti szabályozás, amely a Magyar Köztársaságon kívüli más tagállam területén székhellyel rendelkező társaságoknak megtiltja a szóban forgó tevékenység gyakorlását. Mivel a harmadik kérdés keretében a Bíróságnak a Magyar Köztársaság Európai Unióhoz való csatlakozásának feltételeiről kell állást foglalnia, e kérdést a többi kérdés elemzése előtt indokolt megvizsgálni.
A harmadik kérdésről
31 A kérdéseket előterjesztő bíróság a harmadik kérdésével azt kívánja megtudni a Bíróságtól, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó közösségi jogi rendelkezéseket lehet‑e akként értelmezni, hogy valamely tagállamnak a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások tevékenységére vonatkozó, e tagállam Európai Unióhoz való csatlakozásának időpontjában hatályos szabályozása mindaddig érvényes marad, amíg a Tanács az adott szolgáltatástípus liberalizációja feltételeinek meghatározása céljából nem fogad el programot vagy irányelveket e közösségi jogi rendelkezések végrehajtása érdekében.
32 Az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy e kérdés annak a magyar szabályozásnak a jogszerűségét kétségbe vonó jogvita keretében merült fel, amely a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását csak a Magyar Köztársaság területén székhellyel rendelkező társaságoknak teszi lehetővé, és amely 2001. július 1‑jén, vagyis e tagállam 2004. május 1‑jei uniós csatlakozását megelőzően lépett hatályba. A kérdéseket előterjesztő bíróság ezzel összefüggésben azt kérdezi, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadsága megvalósítását gátló akadályoknak az EGK‑Szerződés hatálybalépésétől számított átmeneti időszak során történő fokozatos megszüntetésére vonatkozó, e szerződésben foglalt rendelkezésekből levezethető‑e, hogy a valamely tagállam uniós csatlakozásának időpontjában e tagállamban irányadó, meglévő korlátozások mindaddig jogszerűek maradnak, ameddig a közösségi jogalkotó nem tesz e korlátozások megszüntetése érdekében szabályozási intézkedéseket. Az EGK‑Szerződés 63. cikke szerint ugyanis a Tanács a szolgáltatásnyújtás szabadsága korlátozásainak megszüntetése érdekében általános programot volt köteles elfogadni, az e cikkben meghatározott eljárási rendben.
33 Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy az említett 63. cikk szerinti programot a Tanács 1961. december 18‑án elfogadta (HL 1962. 2., 32. o.), a végrehajtása érdekében pedig több irányelvet kibocsátott. Ami az EGK‑Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezéseiben előírt átmeneti időszakot illeti, az 1970. január 1‑jén lejárt. Ezért mind a Magyar Köztársaság uniós csatlakozásának időpontjában, vagyis 2004. május 1‑jén, mind pedig az alapügy tényállása megvalósulásának idején, 2007 folyamán, az EK 49–EK 54. cikkben foglalt rendelkezések voltak alkalmazandók.
34 Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint az EK 49. cikk az átmeneti időszak végén a tagállamok jogrendszereiben közvetlenül alkalmazandóvá vált, anélkül hogy annak alkalmazhatósága a tagállami jogszabályok harmonizációjának vagy összehangolásának lenne alárendelve (lásd ebben az értelemben a 220/83. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1986. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 1986., 3663. o.] 16. pontját, a 205/84. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 1986. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 1986., 3755. o.] 25. pontját, valamint a 206/84. sz., Bizottság kontra Írország ügyben 1986. december 4‑én hozott ítélet [EBHT 1986., 3817. o.] 16. pontját).
35 A Bíróság azt is megállapította, hogy az említett cikk, amennyiben a szolgáltatásnyújtás szabadsága abból a körülményből eredő korlátozásainak megszüntetésére irányul, hogy a szolgáltató a szolgáltatás nyújtása szerinti tagállamtól eltérő tagállamban letelepedett, olyan jogokat ruház a magánszemélyekre, amelyekre azok bíróság előtt hivatkozhatnak, és amelyeket a nemzeti bíróságoknak védelemben kell részesíteniük (lásd többek között a 33/74. sz. Van Binsbergen‑ügyben 1974. december 3‑án hozott ítélet [EBHT 1974., 1299. o.] 27. pontját, a 13/76. sz. Donà‑ügyben 1976. július 14‑én hozott ítélet [EBHT 1976., 1333. o.] 20. pontját, valamint a C‑341/05. sz. Laval un Partneri ügyben 2007. december 18‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑11767. o.] 97. pontját).
36 A következetes ítélkezési gyakorlat szerint a vállalkozás azon tevékenysége, amelynek keretében díjazás ellenében munkavállalót bocsát rendelkezésre oly módon, hogy e munkavállaló továbbra is vele áll munkaviszonyban anélkül, hogy a kölcsönvevővel munkaszerződést kötne, az EK 50. cikk (1) bekezdése értelmében vett szolgáltatásnak minősül (lásd többek között a 279/80. sz. Webb‑ügyben 1981. december 17‑én hozott ítélet [EBHT 1981., 3305. o.] 9. pontját).
37 Márpedig nem vitatott, hogy a csatlakozási okmány az EK‑Szerződés szolgáltatásnyújtás szabadságára vonatkozó rendelkezéseinek a Magyar Köztársaság jogrendszerében való alkalmazandóságát illetően semmilyen különös feltételt nem tartalmaz. Ugyanez a helyzet a 96/71 irányelv rendelkezéseinek e tagállamban való alkalmazhatóságával kapcsolatban is.
38 Ilyen feltételek hiányában az előző pontban hivatkozott rendelkezések a csatlakozási okmány 2., 53. és 54. cikkének megfelelően e tagállam uniós csatlakozásának időpontjától kezdve alkalmazandóvá váltak e tagállamban (lásd ebben az értelemben a C‑122/96. sz., Saldanha és MTS ügyben 1997. október 2‑án hozott ítélet [EBHT 1997., I‑5325. o.] 14. pontját, a C‑143/09. sz. Pannon GSM Távközlési Rt. ügyben 2009. szeptember 17‑én hozott végzés 17. pontját, valamint a C‑441/08. sz. Elektrownia Pątnów II ügyben 2009. november 12‑én hozott ítélet [az EBHT‑ban még nem tették közzé] 32. pontját).
39 Ezért a harmadik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EK 49–EK 54. cikket nem lehet akként értelmezni, hogy valamely tagállamnak a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások tevékenységére vonatkozó, e tagállam Európai Unióhoz való csatlakozásának időpontjában hatályos szabályozása mindaddig érvényes marad, amíg a Tanács az adott szolgáltatástípus liberalizációja feltételeinek meghatározása céljából nem fogad el programot vagy irányelveket e közösségi jogi rendelkezések végrehajtása érdekében.
Az első és a második kérdésről
40 A kérdéseket előterjesztő bíróság az első és a második kérdésével – amelyeket együtt kell vizsgálni – azt kérdezi, hogy a 96/71 irányelv rendelkezéseit lehet‑e akként értelmezni, hogy azok megengedik a tagállam számára akár azt, hogy a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező társaságoknak tegye lehetővé, akár pedig azt, hogy a szóban forgó tevékenység engedélyezését illetően e társaságoknak a más tagállamban letelepedett társaságokhoz képest kedvezőbb bánásmódot biztosítson.
41 A kérdéseket előterjesztő bíróság különösen az említett irányelv (19) preambulumbekezdésére hivatkozik, amely kimondja, hogy az irányelv nem jár azzal a kötelezettséggel, hogy a tagállamok jogilag elismerjék a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások létezését. E bíróság emellett az irányelv 1. cikkének (4) bekezdésére hivatkozik, amely szerint a nem tagállamban letelepedett vállalkozások nem részesülhetnek kedvezőbb elbánásban, mint a tagállamban letelepedett vállalkozások. Márpedig felmerül a kérdés, hogy az említett rendelkezést – amennyiben az csak azt tiltja meg, hogy az Unión kívül letelepedett vállalkozások kedvezőbb elbánásban részesüljenek, mint az Unióban székhellyel rendelkező vállalkozások – lehet‑e úgy értelmezni, hogy a belföldi társaságok a más tagállamokban letelepedett társaságokhoz képest részesíthetők kedvezőbb elbánásban.
42 Mindjárt az elején hangsúlyozni kell, hogy a holland kormány az írásbeli észrevételeiben megjegyezte, hogy az alapügy szerinti jogvita két magánjogi jogalany között van folyamatban. A holland kormány szerint ezért felmerül az említett irányelv rendelkezéseinek horizontális közvetlen hatályával kapcsolatos, a következő ítéletekben kialakított ítélkezési gyakorlat szerinti kérdés: a 152/84. sz. Marshall‑ügyben 1986. február 26‑án hozott ítélet (EBHT 1986., 723. o.) 48. pontja; a C‑91/92. sz. Faccini Dori‑ügyben 1994. július 14‑én hozott ítélet (EBHT 1994., I‑3325. o.) 20. és 26. pontja; a C‑201/02. sz. Wells‑ügyben 2004. január 7‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑723. o.) 56. pontja, valamint a C‑397/01–C‑403/01. sz., Pfeiffer és társai egyesített ügyekben 2004. október 5‑én hozott ítélet (EBHT 2004., I‑8835. o.) 109. pontja.
43 Mindazonáltal meg kell vizsgálni, hogy a kérdéseket előterjesztő bíróság által megjelölt rendelkezésekre az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló körülmények között lehet‑e érvényesen hivatkozni.
44 Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a 96/71 irányelvet azért fogadták el, hogy a munkáltatók és a személyi állományuk érdekében meghatározzák a munkaviszonyra akkor irányadó munka‑ és foglalkoztatási feltételeket, amikor az adott tagállamban letelepedett vállalkozás szolgáltatásnyújtás keretében, átmeneti jelleggel munkavállalókat küld ki valamely más tagállam területére (lásd többek között a fent hivatkozott Laval un Partneri ügyben hozott ítélet 58. pontját).
45 Mint azt a 96/71 irányelv (13) preambulumbekezdése kimondja, az irányelv célja a tagállamok jogszabályainak annak érdekében történő összehangolása, hogy „meghatározzák a minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok azon magját”, amelyet a fogadó országban a munkavállalókat szolgáltatásnyújtás céljából határon átívelően kiküldő munkáltatóknak be kell tartaniuk (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Laval un Partneri ügyben hozott ítélet 59. pontját, valamint a C‑319/06. sz., Bizottság kontra Luxemburg ügyben 2008. június 19‑én hozott ítélet [EBHT 2008., I‑4323. o.] 24. pontját). Ennek kapcsán az irányelv 3. cikkének (1) bekezdése a munka‑ és foglalkoztatási feltételekre vonatkozó azon tárgykörök taxatív felsorolását tartalmazza, amelyekkel összefüggésben a tagállamok a fogadó tagállamban hatályos szabályokat érvényesíthetik (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítélet 25. és 26. pontját).
46 Ezzel szemben e nemzeti szabályok anyagi jogi tartalmát a 96/71 irányelv nem harmonizálta. Ezért e tartalmat főszabály szerint a tagállamok maguk határozhatják meg (lásd ebben az értelemben a C‑490/04. sz., Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet [EBHT 2007., I‑6095. o.] 19. pontját, valamint a fent hivatkozott Laval un Partneri ügyben hozott ítélet 60. pontját). E hatáskör gyakorlása során azonban kötelesek tiszteletben tartani az EK‑Szerződés rendelkezéseit és a közösségi jog általános elveit, ideértve az EK 49. cikket is (lásd ebben az értelemben a C‑60/03. sz. Wolff & Müller ügyben 2004. október 12‑én hozott ítélet [EBHT 2004., I‑9553. o.] 30. pontját, a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet 19. pontját, valamint a fent hivatkozott Bizottság kontra Luxemburg ügyben hozott ítélet 33. pontját). Végül a 96/71 irányelv (19) preambulumbekezdése hangsúlyozza, hogy az irányelv az egyéb közösségi jogi rendelkezések sérelme nélkül alkalmazandó.
47 Amennyiben a tagállam a belföldön székhellyel rendelkező társaságoknak lehetővé teszi a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását, tiszteletben kell tartania az EK 49–EK 54. cikket, amelyek a szolgáltatásnyújtás kapcsán tiltanak az állampolgárságon vagy a lakóhelyre vonatkozó követelményen alapuló minden korlátozást (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Bizottság kontra Németország ügyben 2007. július 18‑án hozott ítélet 83. pontját). Ezt az elvet egyébként a 96/71 irányelv (2) preambulumbekezdése is felidézi.
48 Így az említett irányelv (19) preambulumbekezdését nem lehet akként értelmezni, hogy a tagállam jogosult lenne a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását kizárólag a belföldi székhellyel rendelkező társaságok számára lehetővé tenni.
49 Azzal kapcsolatban, hogy az alapjogvita elbírálása szempontjából milyen jelentősége van a 96/71 irányelv 1. cikke (4) bekezdésének, meg kell állapítani, hogy e rendelkezést sem lehet a fentiek szerint értelmezni. Mint azt a jelen végzés 47. pontja felidézte, az EK 49–EK 54. cikk a szolgáltatásnyújtás kapcsán tilt minden, az állampolgárságon vagy a lakóhelyre vonatkozó követelményen alapuló korlátozást.
50 Ezenkívül meg kell jegyezni, hogy az említett rendelkezés az Európai Unión kívül letelepedett vállalkozásokat az Európai Unióban székhellyel rendelkező vállalkozásokhoz képest megillető bánásmódra vonatkozik. Márpedig az alapjogvita olyan társaságok között van folyamatban, amelyek mindketten tagállamon belül rendelkeznek székhellyel.
51 E körülmények között az első és a második kérdésre azt a választ kell adni, hogy a 96/71 irányelvnek sem a (19) preambulumbekezdését, sem pedig 1. cikkének (4) bekezdését nem lehet akként értelmezni, hogy a tagállam jogosult lenne arra, hogy a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező társaságoknak tegye lehetővé, vagy a szóban forgó tevékenység engedélyezését illetően e társaságoknak a más tagállamban letelepedett társaságokhoz képest kedvezőbb bánásmódot biztosítson.
A negyedik kérdésről
52 A negyedik kérdést a Fővárosi Bíróság arra az esetre teszi fel, ha a Bíróság a többi kérdésre nemleges választ ad. A kérdéseket előterjesztő bíróság azt kívánja megtudni, hogy a szolgáltatásnyújtás szabadságának az alapügy tárgyát képező szabályozásban előírthoz hasonló korlátozását igazolhatja‑e valamely, az uniós jogban elismert közérdek.
53 Az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az a feltétel, amely szerint valamely vállalkozásnak állandó telephelyet vagy leányvállalatot kell létrehoznia abban a tagállamban, ahol a szolgáltatásnyújtás történik, az EK 49. cikk szerinti szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását képezi. Ahhoz, hogy az ilyen követelmény – amely, mint azt a Bíróság már több alkalommal megállapította, ténylegesen a szolgáltatásnyújtás alapvető szabadságának kifejezett tagadását jelenti – elfogadható legyen, bizonyítani kell, hogy ez az uniós jogban elismert cél elérésének nélkülözhetetlen feltételét képezi (lásd többek között a C‑222/95. sz. Parodi‑ügyben 1997. július 9‑én hozott ítélet [EBHT 1997., I‑3899. o.] 31. pontját és a C‑452/04. sz. Fidium Finanz ügyben 2006. október 3‑án hozott ítélet [EBHT 2006., I‑9521. o.] 46. pontját).
54 A Magyar Köztársaság az írásbeli észrevételeiben – azt állítva, hogy a nemzeti jogszabályi háttérnek a kérdéseket előterjesztő bíróság általi bemutatása hiányos, sőt téves – nem ítélte relevánsnak azon indokok kifejtését, amelyek az alapeljárás tárgyát képező szabályozás igazolására alkalmas, nyomós közérdekek valamelyikét képezhetik.
55 A kérdéseket előterjesztő bíróság sem tesz említést olyan közérdekről, amely a szóban forgó korlátozást igazolhatná. Mindazonáltal az előzetes döntéshozatalra utaló határozatból kiderül, hogy a Hankook Tire e bíróság előtt hivatkozott arra, hogy a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenységet szabályozó rendelkezések a belföldi munkaerőpiac védelmével kapcsolatos megfontolások alapján tagállamról tagállamra változhatnak, valamint arra, hogy más tagállamok jogszabályai eltérő vagy szigorúbb feltételeket állapítanak meg, amelyeket a munkavállalók védelme indokol.
56 Jóllehet igaz, hogy a munkavállalók védelme azon nyomós közérdekek egyikét képezi, amelyek a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását igazolhatják (lásd többek között a fent hivatkozott Webb‑ügyben hozott ítélet 19. pontját, a C‑288/89. sz. Collectieve Antennevoorziening Gouda ügyben 1991. július 25‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I‑4007. o.] 14. pontját, a C‑369/96. és C‑376/96. sz., Arblade és társai ügyben 1999. november 23‑án hozott ítélet [EBHT 1999., I‑8453. o.] 36. pontját, valamint a C‑279/00. sz., Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. február 7‑én hozott ítélet [EBHT 2002., I‑1425. o.] 19. pontját), ez nem változtat azon, hogy a belföldi székhelynek az alapügy tárgyát képező szabályozás által előírthoz hasonló követelménye meghaladja az e cél eléréséhez szükséges mértéket (lásd ebben az értelemben a fent hivatkozott Bizottság kontra Olaszország ügyben 2002. február 7‑én hozott ítélet 20. pontját).
57 Ezzel összefüggésben emlékeztetni kell arra, hogy a 96/71 irányelv éppen arra az esetre irányadó, amikor a letelepedése szerinti tagállamon kívül más tagállamban székhellyel nem rendelkező vállalkozás ideiglenes munkavégzés céljából munkavállalókat küld ki a fogadó tagállam területére, valamint hogy ez az irányelv a tagállamok jogszabályainak oly módon történő összehangolására irányul, hogy meghatározzák az ilyen munkavállalók számára minimális védelmet nyújtó kötelező szabályok azon magját, amelyet a fogadó országban a szóban forgó vállalkozásnak be kell tartania.
58 E feltételek mellett a negyedik kérdésre azt a választ kell adni, hogy az EK 49–EK 54. cikket akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az olyan tagállami szabályozás, mint amely az alapügy tárgyát képezi, és amely a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező vállalkozásoknak teszi lehetővé.
A költségekről
59 Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a kérdést előterjesztő bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről. Az észrevételeknek a Bíróság elé terjesztésével kapcsolatban felmerült költségek, az említett felek költségeinek kivételével, nem téríthetők meg.
A fenti indokok alapján a Bíróság (hatodik tanács) a következőképpen határozott:
1) Az EK 49–EK 54. cikket nem lehet akként értelmezni, hogy valamely tagállamnak a munkaerő‑kölcsönzéssel foglalkozó vállalkozások tevékenységére vonatkozó, e tagállam Európai Unióhoz való csatlakozásának időpontjában hatályos szabályozása mindaddig érvényes marad, amíg az Európai Unió Tanácsa az adott szolgáltatástípus liberalizációja feltételeinek meghatározása céljából nem fogad el programot vagy irányelveket e rendelkezések végrehajtása érdekében.
2) A munkavállalók szolgáltatások nyújtása keretében történő kiküldetéséről szóló, 1996. december 16‑i 96/71/EK európai parlamenti és tanácsi irányelvnek sem a (19) preambulumbekezdését, sem pedig 1. cikkének (4) bekezdését nem lehet akként értelmezni, hogy a tagállam jogosult lenne arra, hogy a munkaerő‑kölcsönzési tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező társaságoknak tegye lehetővé, vagy a szóban forgó tevékenység engedélyezését illetően e társaságoknak a más tagállamban letelepedett társaságokhoz képest kedvezőbb bánásmódot biztosítson.
3) Az EK 49–EK 54. cikket akként kell értelmezni, hogy azokkal ellentétes az alapügy tárgyát képezőhöz hasonló olyan tagállami szabályozás, amely a munkaerő‑kölcsönzésre irányuló tevékenység gyakorlását csak a belföldön székhellyel rendelkező vállalkozásoknak teszi lehetővé.
Aláírások
* Az eljárás nyelve: magyar.