A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

2001. július 12.(*)

„Szociális biztonság – Egészségbiztosítás – Az 1408/71/EGK rendelet 22. és 36. cikke – Szolgáltatásnyújtás szabadsága – Az EK‑Szerződés 59. cikke (jelenleg, módosítást követően EK 49. cikk) – Kórházi ellátás más tagállamban felmerült költségei – Az engedélyezés később alaptalannak nyilvánított megtagadása”

A C‑368/98. sz. ügyben,

az EK‑Szerződés 177. cikke (jelenleg EK 234. cikk) alapján benyújtott előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában, amelyet a Cour du travail de Mons (Belgium) terjesztett elő az előtte

Abdon Vanbraekel és társai

és

az Alliance nationale des mutualités chrétiennes (ANMC)

között folyamatban lévő eljárásban az 1983. június 2‑i 2001/83/EGK tanácsi rendelettel (HL L 230., 6. o.) módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra és önálló vállalkozókra, valamint családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 22. és 36. cikkének, valamint az EK‑Szerződés 59. cikkének (jelenleg, módosítást követően EK 49. cikk) értelmezése céljából,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: G. C. Rodríguez Iglesias elnök, C. Gulmann, A. La Pergola (előadó), M. Wathelet és V. Skouris tanácselnökök, D. A. O. Edward, J. P. Puissochet, P. Jann, L. Sevón, R. Schintgen és F. Macken bírák,

főtanácsnok: A. Saggio,

hivatalvezető: H. A. Rühl főtanácsos,

figyelembe véve a következők által előterjesztett írásbeli észrevételeket:

–       a belga kormány képviseletében J. Devadder, meghatalmazotti minőségben,

–       a német kormány képviseletében W.‑D. Plessing és C. D. Quassowski, meghatalmazotti minőségben,

–       a spanyol kormány képviseletében R. Silva de Lapuerta, meghatalmazotti minőségben,

–       a francia kormány képviseletében K. Rispal‑Bellanger és A. de Bourgoing, meghatalmazotti minőségben,

–       az ír kormány képviseletében M. A. Buckley, meghatalmazotti minőségben,

–       a holland kormány képviseletében M. A. Fierstra, meghatalmazotti minőségben,

–       az osztrák kormány képviseletében C. Pesendorfer, meghatalmazotti minőségben,

–       a finn kormány képviseletében T. Pynnä, meghatalmazotti minőségben,

–       az Egyesült Királyság Kormánya képviseletében J. E.Collins, meghatalmazotti minőségben, segítője: S. Moore barrister,

–       az Európai Közösségek Bizottsága képviseletében P. Hillenkamp és H. Michard, meghatalmazotti minőségben,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre,

a belga kormány (képviseli: A. Snoecx, meghatalmazotti minőségben), a dán kormány (képviseli: J. Molde, meghatalmazotti minőségben), a német kormány (képviseli: W.‑D. Plessing), a spanyol kormány (képviseli: R. Silva de Lapuerta), a francia kormány (képviseli: C. Bergeot, meghatalmazotti minőségben), az ír kormány (képviselik: B. Lenihan SC, és N. Hyland BL), a holland kormány (képviseli: M. A. Fierstra), az osztrák kormány (képviseli: C. Pesendorfer), a finn kormány (képviseli: T. Pynnä), a svéd kormány (képviseli: A. Kruse, meghatalmazotti minőségben), az Egyesült Királyság Kormánya (képviseli: S. Moore), valamint a Bizottság (képviseli: H. Michard) szóbeli észrevételeinek a 2000. február 22‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

a főtanácsnok indítványának a 2000. május 18‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1       1998. október 9‑én kelt, a Bíróságra a rákövetkező október 16‑án érkezett határozatával a Cour du travail de Mons (Mons‑i Munkaügyi Bíróság) az EK‑Szerződés 177. cikke (jelenleg EK 234. cikk) alapján előzetes döntéshozatal céljából az 1983. június 2‑i 2001/83/EGK tanácsi rendelettel (HL L 230., 6. o.) módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet (a továbbiakban: 1408/71 rendelet) 22. és 36. cikkének, valamint az EK‑Szerződés 59. cikkének (jelenleg, módosítást követően EK 49. cikk) értelmezésére irányuló kérdést terjesztett elő.

2       E kérdés A. Vanbraekel és hat gyermeke mint Descamps asszony örökösei és az Alliance nationale des mutualités chrétiennes (Keresztény Kölcsönös Betegbiztosítók Országos Szövetsége) (a továbbiakban: ANMC) közötti jogvita keretében merült fel, amelynek tárgya az volt, hogy ez utóbbi megtagadta Descamps asszony azon kórházi ellátási költségeinek megtérítését, amelyek az egyik franciaországi kórházban végzett ortopédsebészeti beavatkozással kapcsolatban merültek fel.

 Jogi háttér

 A közösségi jog

3       Az 1408/71 rendelet 22. cikkének (1) bekezdése a következőképpen rendelkezik:

,,(1) Az a munkavállaló vagy önálló vállalkozó, aki az ellátásra való jogosultság tekintetében kielégíti az illetékes állam jogszabályaiban előírt feltételeket, szükség esetén a 18. cikk rendelkezéseinek figyelembevételével, és:

a) aki állapota miatt azonnali ellátást igényel, mialatt egy másik tagállam területén tartózkodik;

vagy

b)      [...];

vagy

c)      akit az illetékes intézmény feljogosított arra, hogy egy másik tagállamba utazzon az állapotának megfelelő ellátás igénybevétele céljából, jogosult:

i.      természetbeni ellátásra, amelyet az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely vagy lakóhely szerinti tagállam intézménye nyújt az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően, mintha a munkavállaló vagy önálló vállalkozó ott lenne biztosított; ugyanakkor az ellátás nyújtásának időtartamát az illetékes állam jogszabályai határozzák meg;

ii.       pénzbeli ellátásra, amelyet az illetékes intézmény nyújt az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően. Ugyanakkor az illetékes intézmény és a tartózkodási hely vagy a lakóhely szerinti intézmény közötti megállapodás alapján az ellátást a tartózkodási hely vagy lakóhely szerinti intézmény is nyújthatja az illetékes intézmény nevében, az illetékes állam jogszabályainak megfelelően.”

4       Az 1408/71 rendelet 22. cikke (2) bekezdésének második albekezdése előírja:

„Az (1) bekezdés c) pontjában előírt feljogosítás megadását nem lehet megtagadni, ha az adott ellátás szerepel annak a tagállamnak a jogszabályaiban meghatározott ellátások között, amely tagállam területén az érintett személy lakóhellyel rendelkezett, és ha nem részesülhet ilyen ellátásban az adott ellátásban való részesüléshez általában szükséges időn belül a lakóhely szerinti tagállamban, jelenlegi egészségi állapotának és a betegség valószínű lefolyásának figyelembevételével.”

5       Az 1408/71 rendelet 1. fejezete III. címének az „Intézmények közötti megtérítések” elnevezésű 7. szakasza magában foglalja a 36. cikket, amely a következőképpen rendelkezik:

,,(1) Az e fejezet rendelkezéseinek megfelelően – a 32. cikk rendelkezéseinek sérelme nélkül egy tagállam intézménye által egy másik tagállam intézménye nevében nyújtott természetbeni ellátások teljes összegét meg kell téríteni.

(2) Az (1) bekezdésben említett megtérítéseket a 98. cikkben említett végrehajtási rendeletben előírt szabályoknak megfelelően határozzak meg és hajtják végre, akar a tényleges kiadások igazolása ellenében, akar átalány formájában.

Az utóbbi lehetőség alkalmazásakor az átalányösszeget úgy kell megállapítani, hogy a megtérítés a lehető legnagyobb mértékben közelítse meg a tényleges kiadásokat.

(3) Két vagy több tagállam, vagy azok hatáskörrel rendelkező hatóságai előírhatnak más megtérítési módszereket, illetve lemondhatnak az illetékességükbe tartozó intézmények közötti megtérítésekről.”

 Nemzeti jogi háttér

6       Az 1963. augusztus 9‑i, a kötelező beteg‑ és rokkantsági biztosítási rendszer létrehozásáról és megszervezéséről szóló törvény (a továbbiakban: 1963. augusztus 9‑i törvény) 76c. cikkének (1) bekezdése az alapeljárás tényállásának időpontjában így rendelkezett:

„A király által meghatározott kivételektől eltekintve az e törvényben szabályozott ellátások nem engedélyezhetők, ha a jogosult az ellátás igénylésekor nem tartózkodik ténylegesen belga területen, vagy ha az egészségügyi ellátásokat az ország területén kívül nyújtják.”

7       Az 1963. augusztus 9‑i törvény végrehajtásáról szóló 1963. november 4‑i királyi rendelet 221. cikkének (1) bekezdése előírja:

„Az ország területén kívül nyújtott egészségügyi ellátások engedélyezhetők:

[...]

2. azon jogosultnak, akinek felépülése olyan korházi ellátást tesz szükségessé, amely külföldön jobb orvosi körülmények között nyújtható, és amelyet az orvos‑szakértő előzetesen elengedhetetlennek ítélt.”

8       Írásbeli észrevételeiben a belga kormány azonban jelezte, hogy a valamely másik tagállamban végzendő gyógykezelés engedélyezése iránti kérelmeket immár az 1408/71 rendelet 22. cikke alapján bírálják el, nem pedig az idézett belga jogszabályok alapján.

9       Így az Institut national d'assurance maladie‑invalidité (Országos Beteg‑ és Rokkantsági Biztosító Intézet) (INAMI) 1983. február 4‑i, 83/54‑80/54. sz. körlevelében foglalt miniszteri utasításokból az következik, hogy a belga jog már nem alkalmazható a közösségi szabályozás által szabályozott helyzetekre.

10     Az 1971. június 18‑i, O.A. 81/215‑80/51. sz. miniszteri körlevél az 1408/71/EGK rendelet végrehajtására vonatkozó szabályok megállapításáról szóló, 1972. március 21‑i 574/72/EGK tanácsi rendeletben (HL L 74., 1. o.; magyar nyelvű különkiadás 5. fejezet, 1. kötet, 83. o.) szereplő E 112‑es formanyomtatvány kiadása, és így a másik tagállamban nyújtott egészségügyi szolgáltatások megtérítése tárgyában a következőket írja elő:

,,I. Ami az 1408/71 rendelet 22. cikkének alkalmazását illeti, a következő elveket kell szem előtt tartani:

1. nem engedélyezhető a külföldi gyógykezelés, amennyiben a kezelés orvosi‑technikai szempontból Belgiumban is elvégezhető;

2. amennyiben egészen kivételes esetekben – vagyis amikor a kezelés Belgiumban nem alkalmazható – engedélyezik a külföldi gyógykezelést, az orvos‑szakértőnek világosan meg kell jelölnie az egészségügyi intézményt és/vagy a szakorvost, valamint a kezelés várható időtartamát;

3. a 2. pontban foglaltakra is figyelemmel, a belga biztosítás által nem fedezett ellátások nem nyújthatok külföldön, vagyis nem adható ki E 112‑es formanyomtatvány a kötelező beteg‑ és rokkantsági biztosítás által Belgiumban meg nem téríthető ellátásokra (abszolút korlátozás).

[...]”

 Az alapeljárás és az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés

11     Mivel kétoldali térdízületi artrózisban szenvedett, Descamps asszony – aki belga állampolgár, belgiumi lakos és az ANMC biztosítottja volt – 1990 februárjában ez utóbbitól feljogosítást kért arra, hogy olyan ortopédsebészeti beavatkozásnak vesse alá magát Franciaországban, amelynek költségeit az ANMC viseli.

12     A feljogosítás megadását elutasították azon az alapon, hogy a kérelem nem volt kellően megindokolva, mivel Descamps asszony nem nyújtotta be egy országos egyetemi intézményben praktizáló orvos szakvéleményét.

13     Miután 1990 áprilisában e feljogosítás hiánya dacára Franciaországban alávetette magát az említett beavatkozásnak, Descamps asszony keresetet nyújtott be a Tribunal du travail de Tournai‑hoz (Tournai Munkaügyi Bíróság, Belgium) ezen ellátás költségeinek az ANMC általi megtérítése iránt.

14     1991. december 10‑én kelt ítéletével a Tribunal du travail de Tournai a keresetet elutasította. Megállapította, hogy az ANMC feljogosítást megtagadó határozata megalapozott volt, mivel Descamps asszony „nem bizonyította legalább egy belga egyetemi tanár szakvéleményével, hogy a beavatkozás elvégzésére Franciaországban jobb orvosi körülmények között került sor, mint amilyenek között az Belgiumban elvégezhető lett volna.”

15     A Descamps asszony által e határozattal szemben benyújtott fellebbezést elbíráló Cour du travail de Mons 1993. október 8‑i közbenső ítéletével megállapította, hogy a Tribunal du travail de Tournai által támasztott követelmény, miszerint a feljogosításhoz egy belga egyetemi tanár szakvéleménye szükséges, túlzott volt. Ugyanezen ítéletével a Cour du travail de Mons szakértőt rendelt ki annak megállapítására, hogy Descamps asszony felépülése szükségessé tette‑e 1990 márciusában kórházi ellátását, amelyet külföldön jobb orvosi körülmények között lehetett elvégezni, mint Belgiumban.

16     Az 1994. december 29‑én benyújtott szakvélemény következtetései szerint „Descamps asszony felépülése 1990 márciusában kórházi ellátást tett szükségessé, amelyet külföldön jobb orvosi feltételek mellett lehetett biztosítani (a párizsi Dr. Cartier sebészeti beavatkozása, az 1963. november 4‑i királyi rendelet 221. cikkének (1) bekezdése).”

17     A Cour du travail de Mons előtt a szakértői vélemény benyújtását követően kölcsönösen előterjesztett észrevételekből az tűnik ki, hogy az alapügyben a Descamps asszony által viselt egészségügyi költségek a francia jogszabályok szerinti megtérítési együttható figyelembevételével 38 608,89 FRF‑re, a belga jogszabályok szerintiek alkalmazásával pedig 49 935,44 FRF‑re rúgtak.

18     Descamps asszony az eljárás során, 1996. augusztus 10‑én meghalt. Örökösei, nevezetesen A. Vanbraekel és hat gyermeke, perbe léptek.

19     Az igazságügyi szakértői jelentésre figyelemmel a Cour du travail de Mons jelezte, hogy az ANMC‑t arra fogja kötelezni, hogy „összhangban az 1408/71 rendelet 22. cikkével és a Szerződés 59. és 60. cikkével” viselje a Descamps asszony kórházi ellátásával kapcsolatosan felmerült költségeket. Annak rögzítését követően, hogy kizárólag a viselendő költségösszeg kérdésének vizsgálata maradt hátra, a Cour du travail de Mons úgy határozott, hogy az eljárást felfüggeszti, és a előzetes döntéshozatal céljából a következő kérdést terjeszti a Bíróság elé:

„Ha a nemzeti bíróság az előtte folyamatban lévő ügyben annak ellenére állapította meg az illetékes intézmény tagállamától eltérő tagállamban végzett kórházi ellátás szükségességét, hogy az 1408/71 rendelet 22. cikke szerinti előzetes feljogosítást megtagadták:

a) a kórházi ellátás költségeinek megtérítését az illetékes intézmény tagállama, avagy azon állam által felállított rendszer szerint kell‑e eszközölni, amelynek területén a kórházi ellátásra sor került;

b) a megtérítés összege vonatkozásában az illetékes intézmény államának jogszabályai által előírt korlátozás megengedhető‑e az 1408/71 rendelet 36. cikke alapján, jóllehet abban teljes megtérítés szerepel?”

 Az elfogadhatóságról

20     Az ír és a holland kormány, valamint az Egyesült Királyság Kormánya szerint a kérdést tartalmazó határozat nem határozza meg pontosan azon okokat, amelyek miatt a nemzeti bíróságnak a jogvita eldöntéséhez szüksége van a közösségi jog értelmezésére, valamint nem tartalmaz ahhoz elegendő utalást a jogi és ténybeli elemekre, hogy a tagállamok a Bíróság előtt az észrevételek megtételéhez való jogukat hatékonyan gyakorolhassák.

21     E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy – az állandó ítélkezési gyakorlatból kétségtelenül kiolvashatóan – a közösségi jog nemzeti bíróság számára hasznos értelmezésének szüksége megköveteli, hogy a nemzeti bíróság meghatározza az általa felvetett kérdés ténybeli és jogszabályi hátterét, vagy legalábbis kifejtse azokat a ténybeli körülményeket, amelyeken e kérdés alapul (lásd különösen a C‑320/90–C‑322/90. sz., Telemarsicabruzzo és társai ügyben 1993. január 26‑án hozott ítélet [EBHT 1993., I‑393. o.] 6. pontját, a C‑157/92. sz. Banchero‑ügyben 1993. március 19‑én hozott végzés [EBHT 1993., I‑1085. o.] 4. pontját, a C‑128/97. és C‑137/97. sz., Testa és Modesti ügyben 1998. április 30‑án hozott végzés [EBHT 1998., I‑2181. o.] 5. pontját, és a C‑116/00. sz. Laguillaumie‑ügyben 2000. június 28‑án hozott végzés [EBHT 2000., _I‑4979. o.] 15. pontját). A Bíróság több alkalommal ugyancsak hangsúlyozta annak fontosságát, hogy a kérdést előterjesztő bíróság jelölje meg azon pontos okokat, amelyek arra indították, hogy felvesse a közösségi jog értelmezésének kérdését, és amelyek alapján szükségesnek tartotta a Bíróság elé terjeszteni a kérdéseit (lásd különösen a C‑101/96. sz. Italia Testa‑ügyben 1996. június 25‑én hozott végzés [EBHT 1996., I‑3081. o.] 6. pontját, a fent hivatkozott Testa és Modesti ügyben hozott végzés 15. pontját és a fent hivatkozott Laguillaumie‑ügyben hozott végzés 16. pontját).

22     Ugyanakkor le kell szögezni, hogy jelen ügyben a kérdést előterjesztő Bíróság nem hagyott figyelmen kívül ilyen követelményeket.

23     Meg kell ugyanis állapítani, hogy az előzetes döntéshozatalra utaló határozat tartalmazza az alkalmazandó nemzeti jogi rendelkezések megjelölését, valamint a tények olyan leírását, amely – bár tömör – elégséges ahhoz, hogy a Bíróság határozni tudjon.

24     Egyébként, mint a fentiekben rögzítésre került, a kérdést előterjesztő bíróság már korábban megállapította, hogy az alapügyben megvalósultak a közösségi jog által a biztosítás helyétől eltérő tagállamban kapott ellátások megtérítéséhez való jog fennállásához megkövetelt feltételek. Mint azt az előzetes döntéshozatalra utaló határozat hangsúlyozza, a Bírósághoz intézett értelmezés iránti kérelem kizárólag az esedékes megtérítés összegének meghatározására, és különösen arra irányult, hogy e tekintetben a biztosítás helye szerinti tagállamban hatályban lévő rendszer alkalmazásának van‑e helye, vagy azon rendszer alkalmazásának, amelynek területén az ellátást nyújtották.

25     Ilyen körülmények között az előterjesztő bíróság által feltett kérdést meg kell vizsgálni.

 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első részéről

26     Kérdésének első részével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy amennyiben valakinek az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján előterjesztett feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, majd a későbbiekben megállapítják ezen elutasítás megalapozatlanságát, az ellátás illetékes intézmény általi megtérítésének a biztosítás helye szerinti tagállamban hatályban lévő díjkalkulációs szabályokat kell‑e követnie, avagy azon tagállam jogszabályai szerintieket, amelynek területén az ellátást nyújtották.

27     E kérdés megválaszolása céljából előzetesen jelezni kell, hogy – noha ezt a nemzeti bíróság nem pontosítja – egyfelől az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) és i) pontja, másrészről a Szerződés 59. cikke azok a közösségi rendelkezések, amelyek értelmezése a felvetett kérdés megválaszolásához szükségesnek tűnik.

28     Ahogy az már korábban megállapítást nyert, a kérdést előterjesztő bíróság maga állapította meg, hogy az alapügy tárgyát képező orvosi költségeket az ANMC‑nek kell viselnie, „összhangban az 1408/71 rendelet 22. cikkével, valamint a Szerződés 59. és 60. cikkével.”

 Az 1408/71 rendelet 22. cikke

29     Ami az 1408/71 rendelet 22. cikkének az alapügyben történő alkalmazhatóságát illeti, először is emlékeztetni kell egyrészt arra, hogy Descamps asszony benyújtott egy erre a rendelkezésre alapozott előzetes feljogosítás iránti kérelmet, másrészt arra, hogy a kérdést előterjesztő bíróság úgy döntött, hogy a feljogosítás megtagadását hatályon kívül helyezi.

30     Másodszor ki kell emelni, hogy az a tény, hogy az alapügyben a feljogosítás megtagadását a nemzeti jog által meghatározott feljogosítási feltételek alapján, és nem az 1408/71 rendelet 22. cikke (2) bekezdése második albekezdésének feltételei alapján ítélték megalapozatlannak, semmiképpen sem értelmezhető akként – ahogy azt a belga kormány állította –, hogy ne lenne helye a rendelet alkalmazásának.

31     Az 1408/71 rendelet 22. cikke (2) bekezdésének második albekezdéséből ugyanis kitűnik, hogy ezen rendelkezés egyetlen tárgya azon körülmények meghatározása, amelyek között kizárt, hogy az illetékes tagállami intézmény megtagadja a 22. cikk (1) bekezdésének c) pontja alapján kért feljogosítást. Ezzel szemben e rendelkezés semmilyen módon nem korlátozza azon eseteket, amelyekben egy ilyen feljogosítás a 22. cikk (1) bekezdése c) pontjával összhangban megadható. Ebből az következik, hogy amennyiben a feljogosítást egy olyan nemzeti szabály alapján adták meg, amely – mint az alapügybeli jogszabály – előírja a feljogosítás megadását, amennyiben megállapítható, hogy a kórházi ellátás külföldön jobb orvosi körülmények között végezhető, úgy az ilyen feljogosítást az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja szerinti feljogosításnak kell tekinteni.

32     Ami az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja által az engedéllyel rendelkező biztosítottra ruházott jogok terjedelmét illeti, az (1) bekezdés i) alpontjából az következik, hogy a biztosítottnak főszabály szerint természetbeni ellátásokban kell részesülnie, amelyet az illetékes intézmény nevében a tartózkodási hely szerinti tagállam intézménye nyújt az általa alkalmazott jogszabályoknak megfelelően, úgy mintha a munkavállaló ott lenne biztosított, és hogy csupán az ellátás hosszának időtartamát szabályozzák az illetékes állam jogszabályai. Így e rendelkezés az egyik tagállam jogszabályai szerint biztosított és engedéllyel rendelkező személy számára a többi tagállambeli ellátásokhoz való, az ez utóbbiak jogszabályai szerint biztosítottakéval megegyező kedvező feltételek mellett történő hozzáférés garantálásával hozzájárul a biztosítottak szabad mozgásának megkönnyítéséhez.

33     A fentiekből következik, hogy az ellátás helye szerinti tagállam jogszabályai által előírt költségviselési szabályok alkalmazandók, és az illetékes intézmény köteles a tartózkodási hely szerinti intézmény költségeit az 1408/71 rendelet 36. cikkében előírt feltételek szerint utólag megtéríteni.

34     Mind e rendelkezések hatékony érvényesülése, mind szellemük egyébiránt azt követeli meg, hogy amennyiben a biztosítottnak az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, és amennyiben az ilyen elutasítás megalapozatlanságát utólag akár maga az illetékes intézmény, akár bírósági határozat megállapítja, akkor a biztosítottnak joga legyen arra, hogy az illetékes intézmény közvetlenül megtérítse számára azt az összeget, amely rendesen akkor járt volna, ha a feljogosítást eredetileg is megfelelően adták volna meg.

35     Amennyiben a kérdést előterjesztő Bíróság azt jelzi, hogy a belga rendszer alkalmazása alapján felmerülő megtérítés magasabb lenne a francia rendszer alkalmazásával kalkuláltnál, és amennyiben e tekintetben az iránt érdeklődik, hogy az alapügy felperesei – mint Descamps asszony örökösei – a közösségi jog alapján ténylegesen milyen összegre jogosultak, az a kérdés merül fel, hogy ez utóbbiak követelhetik‑e a megtérítésnek a – két rendszer közötti különbségnek megfelelő – kiegészítését.

36     E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy az 1408/71 rendelet 22. cikke nem szabályozza, és így semmilyen módon nem tiltja egy tagállam által valamely másik tagállamban nyújtott ellátások alkalmával felmerült költségeknek a biztosítás helye szerinti tagállamban hatályos árszabás szerinti megtérítését (lásd a C‑158/96. sz. Kohll‑ügyben 1998. április 28‑án hozott ítélet [EBHT 1998., I‑1931. o.] 27. pontját), ha a biztosítás helye szerinti tagállam jogszabálya ilyen megtérítést ír elő, és az ezen jogszabály alapján alkalmazott árszabás az ellátás nyújtásának helye szerinti tagállamban alkalmazottnál előnyösebb.

37     Noha az 1408/71 rendelet 22. cikke nem tiltja a tartózkodási hely szerinti tagállam rendszere alkalmazásával számított megtérítés kiegészítését, amennyiben a biztosítás helye szerinti tagállamban alkalmazott rendszer kedvezőbb, e rendelkezés ugyanakkor nem ír elő ilyen kiegészítő térítést. Ilyen körülmények között meg kell vizsgálni, hogy ilyen kötelezettség fakadhat‑e a Szerződés 59. cikkéből.

 A szolgáltatásnyújtás szabadságára irányadó szabályok

38     Először is eldöntendő, hogy az alapügybeli helyzet valóban a szolgáltatásnyújtásnak a Szerződés 59. cikke szerinti szabadságának hatálya alá tartozik‑e.

39     Egyes, a Bíróság elé írásos észrevételeket terjesztő kormányok ugyanis vitatták, hogy a kórházi szolgáltatások az EK‑Szerződés 60. cikke (jelenleg EK 50. cikk) értelmében vett gazdasági tevékenységnek minősülhetnek.

40     Mindenekelőtt emlékeztetni kell arra, hogy a Szerződés 60. cikke szerint „szolgáltatás” a rendszerint díjazás ellenében nyújtott szolgáltatás, ha nem tartozik az áruk, a tőke és a személyek szabad mozgására vonatkozó rendelkezések hatálya alá.

41     Egyébiránt az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy az orvosi ellátások a Szerződés 60. cikkének hatálya alá tartoznak, és e tekintetben nincs helye különbségtételnek aszerint, hogy az ellátásokat kórházi keretek között vagy azon kívül nyújtják (lásd a 286/82. és 26/83. sz., Luisi és Carbone ügyben 1984. január 31‑én hozott ítélet [EBHT 1984., 377. o.] 16. pontját, a C‑159/90. sz., Society for the Protection of Unborn Children Ireland ügyben 1991. október 4‑én hozott ítélet [EBHT 1991., I‑4685. o.] 18. pontját és a fent hivatkozott Kohll‑ügyben hozott ítélet 29. és 51. pontját).

42     Ugyancsak az állandó ítélkezési gyakorlatból következik, hogy egyes szolgáltatásnyújtások sajátos természete nem vonja ki ezen tevékenységeket a szabad mozgás alapvető elve alól (a 279/80. sz. Webb‑ügyben 1981. december 17‑én hozott ítélet [EBHT 1981., 3305. o.] 10. pontja és a fent hivatkozott Kohll‑ügyben hozott ítélet 20. pontja), és éppen ezért az a tény, hogy az alapügyben szereplő nemzeti szabályozás a szociális biztonság területére tartozik, nem zárja ki a Szerződés 59. és 60. cikkének alkalmazását (a fent hivatkozott Kohll‑ügyben hozott ítélet 21. pontja).

43     Mivel az alapügyben szereplő kórházi ellátások valóban a szolgáltatásnyújtás szabadságának hatálya alá tartoznak, ezután meg kell vizsgálni, hogy nem vezet‑e a szolgáltatásnyújtásnak a Szerződés 59. cikke szerinti szabadsága korlátozásához az, hogy egy tagállami jogszabály nem garantálja egy másik tagállamban való kórházi ellátás igénybevételére az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdése c) pontjának megfelelően felhatalmazott biztosítottja számára a költségek ugyanolyan szintű megtérítését, mint amilyenben akkor részesült volna, ha kórházi ellátására a biztosítás helye szerinti tagállamban került volna sor.

44     E tekintetben az állandó ítélkezési gyakorlatból kitűnik, hogy a Szerződés 59. cikkébe ütközik minden olyan nemzeti szabályozás alkalmazása, amely a tagállamok közötti szolgáltatásnyújtást nehezebbé teszi a tisztán egy tagállamon belüli szolgáltatásnyújtásnál (a C‑381/93. sz., Bizottság kontra Franciaország ügyben 1994. október 5‑én hozott ítélet [EBHT 1993., I‑5145. o.] 17. pontja és a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 33. pontja).

45     A jelen esetben nem kétséges, hogy az a körülmény, hogy egy biztosított valamely másik tagállamban nyújtott kórházi ellátás alkalmával kevésbé kedvező megtérítésben részesül, mint ugyanezen ellátásnak a biztosítás helye szerinti tagállamban történő igénybevételekor, elbizonytalaníthatja, sőt meg is akadályozhatja a biztosítottat abban, hogy más tagállamban letelepedett egészségügyi szolgáltatókhoz forduljon, és úgy a biztosított, mint a szolgáltatók tekintetében a szolgáltatásnyújtás szabadságának akadályát képezi (lásd, analógia útján, a fent hivatkozott Luisi és Carbone ítélet 16. pontját, a C‑204/90. sz. Bachmann‑ügyben 1992. január 28‑án hozott ítélet [EBHT 1990., I‑249. o.] 31. pontját és a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 35. pontját).

46     Ilyen körülmények között végül meg kell vizsgálni, hogy objektíve igazolható‑e az, hogy egy nemzeti jogszabály az adott tagállamban biztosított személy számára a kórházi szolgáltatások valamely másik tagállamban történő nyújtása esetére nem biztosít legalább ugyanolyan megtérítési szintet.

47     E tekintetben emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság korábban kimondta, hogy nem zárható ki, hogy a szociális biztonsági rendszer pénzügyi egyensúlya súlyos megbomlásának veszélye olyan közérdeken alapuló kényszerítő oknak minősülhet, amely igazolhatja a szolgáltatásnyújtás szabadságának korlátozását (a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 41. pontja).

48     A Bíróság a kiegyensúlyozott és mindenki számára hozzáférhető orvosi és kórházi ellátás fenntartása céljával kapcsolatban azt is kimondta, hogy még ha egy ilyen célkitűzés önmagában a szociális biztonsági rendszer finanszírozási formáihoz kapcsolódik is, az EK‑Szerződés 56. cikkében (jelenleg, módosítást követően EK 46. cikk) foglalt közegészségügyi okok miatti eltérés körébe is tartozhat, amennyiben hozzájárul az egészségvédelem magas szintjéhez (a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 50. pontja).

49     A Bíróság azt is kifejtette, hogy a Szerződés 56. cikke alapján a tagállamok korlátozhatják a szabad orvosi és kórházi szolgáltatásnyújtást, amennyiben az ellátási kapacitás vagy az orvosi lehetőségek nemzeti területen történő fenntartása közegészségügyi szempontból vagy akár a népesség fennmaradása szempontjából alapvető jelentőséggel bír (a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 51. pontja).

50     Az alapjogvitában szóban forgó helyzetről szólva ugyanakkor el kell ismerni, hogy a jelen ítélet 47–49. pontjában említett követelmények egyike sem igazolhatja az alapügyben szóban forgó korlátozást.

51     Emlékeztetni kell ugyanis arra, hogy a jelen esetben a kérdést előterjesztő bíróság megállapította, hogy Descamps asszony igenis jogosult volt arra, hogy a rá irányadó nemzeti jogszabályban, valamint az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontjában szereplő feljogosítást megkapja. Azonos tényállás mellett nem állítható, hogy a biztosítás helye szerinti tagállam jogszabályaiban szereplő és a tartózkodási hely szerinti tagállamban által alkalmazott megtérítési szint közötti különbségnek megfelelő mértékű kiegészítő megtérítés teljesítése – amennyiben az előbbi az utóbbinál kedvezőbb – a biztosítás helye szerinti tagállamban veszélyeztetné a kiegyensúlyozott, mindenki számára elérhető egészségügyi és kórházi szolgáltatás fenntartását vagy egyes ellátási képességeknek vagy orvosi szakértelemnek az ország területén történő megtartását.

52     Egyébként amennyiben egy ilyen – a biztosítás helye szerinti állam megtérítési szintjétől függő – megtérítéskiegészítés az ebben a tagállamban végzett kórházi ellátás esetén teljesítendő megtérítéshez képest ezen állam szociális biztonsági rendszerére feltehetően semmiféle pótlólagos pénzügyi terhet nem jelent, az sem állítható, hogy egy ilyen megtérítéskiegészítésnek e betegbiztosítási rendszerre történő terhelése jelentős hatást gyakorolna a szociális biztonsági rendszer finanszírozására (a fent hivatkozott Kohll‑ítélet 42. pontja).

53     A fent kifejtettekre figyelemmel az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés első részére azt a választ kell adni, hogy az 1408/71 rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) és i) pontja akként értelmezendő, hogy amennyiben valamely biztosítottat az illetékes intézmény feljogosított arra, hogy egy másik tagállamba utazzon ellátás igénybevétele céljából, a tartózkodási hely szerinti intézmény úgy köteles az általa alkalmazott, az orvosi ellátások költségtérítésére vonatkozó szabályoknak megfelelően természetbeni ellátásokban részesíteni, mintha az érintett ott lenne biztosított. Amennyiben valamely biztosítottnak a rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, és amennyiben az ilyen elutasítás megalapozatlanságát utólag megállapítják, az érintettnek joga van arra, hogy az illetékes intézmény közvetlenül megtérítse számára azt az összeget, amelyet a tartózkodási hely szerinti intézménynek az általa alkalmazott jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően akkor kellett volna viselnie, ha a feljogosítást eredetileg megfelelően megadták volna. Mivel az 1408/71 rendelet 22. cikkének nem célja, hogy szabályozza a biztosítás helye szerinti tagállamban alkalmazandó díjtételeken történő esetleges megtérítést, ezért az nem akadályozza meg, és nem is tiltja, hogy ezen állam a jogszabályaiban meghatározott és a tartózkodási hely szerinti tagállamban alkalmazott megtérítési szintek közötti különbözetnek megfelelő kiegészítő megtérítést nyújtson, amennyiben az előbbi szint az utóbbinál kedvezőbb, és a megtérítést a biztosítás helye szerinti tagállam jogszabályai előírják. A Szerződés 59. cikke akként értelmezendő, hogy amennyiben a tartózkodási hely szerinti tagállamban nyújtott kórházi szolgáltatásokért kifizetett, az e tagállamban hatályos szabályok alkalmazásával számított díjak megtérítése a biztosítás helye szerinti tagállamban hatályos, az ez utóbbiban végzett kórházi ellátás esetén alkalmazandó jogszabály alkalmazásával számítottnál alacsonyabb mértékű, akkor az illetékes intézmény köteles a biztosítottnak az e különbözetnek megfelelő mértékű kiegészítő megtérítést biztosítani.

 Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részéről

54     Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részével a kérdést előterjesztő bíróság lényegében arra vár választ, hogy az 1408/71 rendelet 36. cikke akként értelmezendő‑e, hogy e rendelkezésből az következik, hogy azon biztosítottnak, akinek a rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, joga van a kezelés szerinti tagállamban viselt egészségügyi költségek teljes megtérítésére, amennyiben megállapítást nyert, hogy a feljogosítás iránti kérelmének elutasítása megalapozatlan volt.

55     Az így átfogalmazott kérdés megválaszolásához elegendő azt megállapítani, hogy az 1408/71 rendelet 36. cikkének a szövegéből magából következik, hogy a rendelkezésben hivatkozott intézmények közötti teljes megtérítés kizárólag a tartózkodási hely szerinti tagállam intézménye által az illetékes intézmény nevében a rendelet 1. fejezete III. címének rendelkezései alapján nyújtott természetbeni ellátásokra vonatkozik. Ebből következően – ahogy az a jelen ítélet 32. és 33. pontjában korábban kifejtésre került – az említett megtérítés kizárólag azon természetbeni ellátásokra vonatkozik, amelyeknek a tartózkodási hely szerinti intézmény általi átvállalását az ez utóbbi által alkalmazott jogszabályok előírják, és pontosan az átvállalásra előírt mértékben.

56     Az előzetes döntéshozatalra előterjesztett kérdés második részére azt a választ kell tehát adni, hogy az 1408/71 rendelet 36. cikkét nem lehet akként értelmezni, hogy e rendelkezésből az következik, hogy azon biztosítottnak, akinek a rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, joga van az ellátás szerinti tagállamban viselt egészségügyi költségek teljes megtérítésére, amennyiben megállapítást nyert, hogy a feljogosítás iránti kérelmének elutasítása megalapozatlan volt.

 A költségekről

57     A Bíróságnál észrevételeket előterjesztő belga, dán, német, spanyol, francia, ír, holland, osztrák, finn, svéd kormány és az Egyesült Királyság Kormánya, valamint a Bizottság részéről felmerült költségek nem téríthetők meg. Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a Cour du travail de Mons 1998. október 9‑i határozatával hozzá intézett kérdésről a következőképpen határozott:

1)      Az 1983. június 2‑i 200l/83/EGK tanácsi rendelettel módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) és i) pontja akként értelmezendő, hogy amennyiben valamely biztosítottat az illetékes intézmény feljogosított arra, hogy egy másik tagállamba utazzon ellátás igénybevétele céljából, a tartózkodási hely szerinti intézmény úgy köteles az általa alkalmazott, az orvosi ellátások költségtérítésére vonatkozó szabályoknak megfelelően természetbeni ellátásokban részesíteni, mintha az érintett ott lenne biztosított.

Amennyiben valamely biztosítottnak a rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, és amennyiben az ilyen elutasítás megalapozatlanságát utólag megállapítják, az érintettnek joga van arra, hogy az illetékes intézmény közvetlenül megtérítse számára azt az ősszeget, amelyet a tartózkodási hely szerinti intézménynek az általa alkalmazott jogszabályok rendelkezéseinek megfelelően akkor kellett volna viselnie, ha a feljogosítást eredetileg megfelelően megadták volna.

Az 1408/71 rendelet 22. cikkének nem célja, hogy szabályozza a biztosítás helye szerinti tagállamban alkalmazandó díjtételeken történő esetleges megtérítést, ezért az nem akadályozza meg, és nem is tiltja, hogy ezen állam a jogszabályaiban meghatározott és a tartózkodási hely szerinti tagállamban alkalmazott megtérítési szintek közötti különbözetnek megfelelő kiegészítő megtérítést nyújtson, amennyiben az előbbi szint az utóbbinál kedvezőbb, és a megtérítést a biztosítás helye szerinti tagállam jogszabályai előírják.

A Szerződés 59. cikke (jelenleg, módosítást követően EK 49. cikk) akként értelmezendő, hogy amennyiben a tartózkodási hely szerinti tagállamban nyújtott korházi szolgáltatásokért kifizetett, az e tagállamban hatályos szabályok alkalmazásával számított díjak megtérítése a biztosítás helye szerinti tagállamban hatályos, az ez utóbbiban végzett kórházi ellátás esetén alkalmazandó jogszabály alkalmazásával számítottnál alacsonyabb mértékű, akkor az illetékes intézmény köteles a biztosítottnak az e különbözetnek megfelelő mértékű kiegészítő megtérítést biztosítani.

2)      Az 1983. június 2‑i 2001/83/EGK tanácsi rendelettel módosított és naprakésszé tett, a szociális biztonsági rendszereknek a Közösségen belül mozgó munkavállalókra, önálló vállalkozókra és családtagjaikra történő alkalmazásáról szóló, 1971. június 14‑i 1408/71/EGK tanácsi rendelet 36. cikkét nem lehet akként értelmezni, hogy e rendelkezésből az következik, hogy azon biztosítottnak, akinek a rendelet 22. cikke (1) bekezdésének c) pontja alapján benyújtott feljogosítás iránti kérelmét az illetékes intézmény elutasítja, joga van az ellátás szerinti tagállamban viselt egészségügyi költségek teljes megtérítésére, amennyiben megállapítást nyert, hogy a feljogosítás iránti kérelmének elutasítása megalapozatlan volt.

Kihirdetve Luxembourgban, a 2001. július 12‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: francia.