AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG ÍTÉLETE (második tanács)

1998. április 28. (*)

„Szerződésen kívüli felelősség jogszerű cselekményért – 2340/90 rendelet – Irak elleni kereskedelmi embargó – Kisajátítással egyenértékű sérelem – Jogellenes cselekményért való felelősség – Kár”

A T‑184/95. sz. ügyben,

a Dorsch Consult Ingenieurgesellschaft mbH, a német jog szerinti társaság (székhelye: München [Németország], képviseli: Karl M. Meessen professzor, kézbesítési cím: Luxembourg, Patrick Kinsch ügyvédi irodája, 100, boulevard de la Pétrusse)

felperesnek

az Európai Unió Tanácsa, (képviseli kezdetben: Yves Cretien jogi tanácsadó, később: Stephan Marquardt és Antonio Tanca a Jogi Szolgálat tagjai, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg, Alessandro Morbilli az Európai Beruházási Bank jogi igazgatóságának főigazgatója, 100, boulevard Konrad Adenauer)

és

az Európai Közösségek Bizottsága, (képviselik: Peter Gilsdorf és Allan Rosas, fő jogi tanácsadók, továbbá örn Sack jogi tanácsadó, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Luxembourg, Carlos Gómez de la Cruz a Jogi Szolgálat tagja, Centre Wagner, Kirchberg)

alperesek ellen,

a Közösség Irakkal és Kuvaittal folytatott kereskedelmének megakadályozásáról szóló, 1990. augusztus 8‑i 2340/90/EGK tanácsi rendelet (HL L 213., 1. o.) elfogadása miatt a felperes vállalkozás által állítólagosan elszenvedett károk megtérítése iránt benyújtott keresete tárgyában

AZ EURÓPAI KÖZÖSSÉGEK ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁGA

(második tanács),

tagjai : C. W. Bellamy elnök, A. Kalogeropoulos és V. Tiili bírák,

hivatalvezető: H. Jung,

tekintettel az írásbeli szakaszra és az 1997. június 19‑i tárgyalásra,

meghozta a következő

Ítéletet

 A kereset alapjául szolgáló tényállás

1        A felperes Dorsch Consult Ingenieurgesellschaft mbH (a továbbiakban: Dorsch Consult) egy, a német jog szerint létrejött korlátolt felelősségű társaság, amelynek székhelye Münchenben (Németország) van, főtevékenysége pedig tervezési tanácsadás különböző országokban.

2        1975. január 30-án a felperes szerződést kötött az Iraki Köztársaság Ministry of Works and Housing-jával (a továbbiakban: iraki minisztérium), amelynek alapján vállalta, hogy munkaszervezési és -felügyeleti szolgáltatásokat nyújt az Irak Express Way 1. építéséhez . Ezt a szerződést, amelyet minimálisan egy hatéves időtartamra kötöttek, a következőkben többször megújították a fent említett munkálatok kivitelezésének és felügyletének érdekében. E szerződés X. cikke többek között arról rendelkezik, hogy a szerződés rendelkezéseinek eltérő értelmezése vagy az abból eredő kötelezettségek nem teljesítése esetén a szerződő feleknek egyeztetés útján kell megkísérelniük elfogadható megoldást találni (X. cikk 1. bekezdés). Abban az esetben, ha e véleménykülönbségek továbbra is fennállnak, a vitás kérdést a Planning Board elé kell terjeszteni, amelynek döntése végleges és kötelező érvényű. Mindamellett a szóban forgó szerződés keretein belül hozott semmilyen döntés sem gátolhatja meg a szerződő feleket abban, hogy a vitás kérdéssel egyben az illetékes iraki bírósághoz is forduljanak (X. cikk 2. bekezdés).

3        Ahogyan az az ügy irataiból kiderül, a felperesnek 1990. elején a fent említett szerződés keretében nyújtott szolgáltatásai címén az iraki hatóságokkal szemben fennálló, még ki nem fizetett követeléseit az iraki minisztérium az iraki Rafidian Banknak címzett, 1990. február 5-i és 6-i keltezésű két levelében elismerte (a továbbiakban: Rafidian Bank). Ezekben utasítást adott arra, hogy a felperes számlájára utalják át a tartozás összegét.

4        1990. augusztus 2-án az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elfogadta a 660. (1990) sz. határozatot, amelyben megállapította, hogy Kuvait Irak általi lerohanása miatt a nemzetközi béke és biztonság megsérült, és követelte az iraki csapatok azonnali és feltétel nélküli kivonását Kuvait területéről.

5        1990. augusztus 6-án az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elfogadta a 661. (1990) sz. határozatot, amelyben kijelentette, hogy „tudatában van az Egyesült Nemzetek alapokmánya által a nemzetközi béke és biztonság fenntartása érdekében ráruházott felelősségnek”, és megállapítva, hogy az Iraki Köztársaság (a továbbiakban: Irak) megsértette a 660. (1990) sz. határozatot, kereskedelmi embargót rendelt el Irak és Kuvait ellen.

6        1990. augusztus 8-án a Tanács – hivatkozva arra a „súlyos helyzetre, ami Kuvait Irak általi lerohanása okozott” és az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 661. (1990) sz. határozatára – a Bizottság javaslatára elfogadta a Közösség Irakkal és Kuvaittal folytatott kereskedelmének megakadályozásáról szóló, 1990. augusztus 8-i 2340/90/EGK tanácsi rendelet (HL L 213., 1. o., a továbbiakban: 2340/90 rendelet).

7        A 2340/90 rendelet 1. cikke 1990. augusztus 7-től megtiltotta, hogy a Közösség területére bármilyen, Irakból vagy Kuvaitból származó, illetve onnét érkező terméket behozzanak, valamint, hogy ezekbe az országokba bármilyen, a Közösségből származó, illetve onnét érkező terméket kivigyenek. Ugyanezen rendelet 2. cikke 1990. augusztus 7-től megtiltott a) minden olyan tevékenységet vagy kereskedelmi ügyletet, beleértve a már megkötött vagy részben lebonyolított ügyleteket is, amelyek célja vagy hatása bármilyen, Irakból vagy Kuvaitból származó, illetve onnét érkező termék kivitelének elősegítése, b) bármilyen termék eladását vagy leszállítását – bárhonnét is származzanak vagy érkezzenek – Irakban és Kuvaitban lévő természetes és jogi személyeknek vagy bármely olyan természetes és jogi személynek, aki/amely Irak vagy Kuvait területén vagy onnan kiindulva bármilyen kereskedelmi tevékenységet folytat c) minden olyan tevékenységet, amelynek célja vagy hatása ezen eladások vagy leszállítások elősegítése.

8        Az ügy irataiból kiderül, hogy 1990. szeptember 16-án az „Iraki Köztársaság Legfelsőbb Forradalmi Tanácsa” „bizonyos kormányok önkényes döntéseire” való hivatkozással 1990. augusztus 6-ra visszamenőleges hatállyal elfogadta a nemzeti vagyon, jogok és érdekek Irakon belüli és kívüli védelméről szóló 57. sz. törvényt (a továbbiakban: 57. sz. törvény). E törvény 7. cikke befagyasztott minden olyan vagyont és eszközt, valamint az ezekből származó jövedelmet, amelyekkel az adott időpontban azon államok kormányai, vállalkozásai, társaságai és bankjai rendelkeztek, amelyek Irak ellen a fent említett „önkényes döntéseket” hozták.

9        Tekintve, hogy a felperesnek az iraki hatóságok nem fizették ki azon követeléseit, amelyeket az iraki minisztérium a fent említett 1990. február 5-i és 6-i levelében elismert (lásd a fenti 3. pontot), a felperes 1995. augusztus 4-én levélben fordult a Tanácshoz és a Bizottsághoz, amelyben azt kérte, hogy térítsék meg azon károkat, amelyeket az említett követeléseknek az 57. sz. törvény alkalmazása miatti behajthatatlansága folytán elszenvedett, tekintve, hogy ezt a törvényt a Közösség által elfogadott 2340/90 rendeletre való ellenintézkedésként fogadták el. A felperes a levelekben kifejtette, hogy a közösségi jogalkotónak kártalanítania kell az Irak elleni embargó elrendelése következtében károsult gazdasági szereplőket és az, hogy ezt elmulasztotta, megalapozza a Közösségnek az EK-Szerződés 215. cikkének második bekezdése értelmében fennálló felelősségét. Azt is hozzátette, hogy óvintézkedésként bejelentette az Irakkal szemben fennálló követeléseit az United Nations Iraq Claims Compensation Commission-nél.

10      1995. szeptember 20-én kelt levelével a Tanács a felperes kártalanítási kérelmét elutasította.

11      Ilyen előzmények után a felperes az Elsőfokú Bíróság hivatalához 1995. október 6-án benyújtott keresetével megindította a jelen eljárást.

12      Az előadó bíró jelentését követően az Elsőfokú Bíróság (második tanács) vizsgálati intézkedések elrendelése nélkül az eljárás szóbeli szakaszának megnyitásáról döntött. Mindamellett pervezető intézkedések keretében a feleket néhány írásbeli kérdés megválaszolására kérte fel.

13      Az 1997. június 19-i tárgyaláson a felek előadták szóbeli előterjesztéseiket, és válaszoltak az Elsőfokú Bíróság által feltett kérdésekre.

 A felek kereseti kérelmei

14      Keresetében a felperes azt kéri az Elsőfokú Bíróságtól, hogy:

–        kötelezze a Közösséget 2 279 859,69 DM megfizetésére, évi 8%-os kamattal megnövelve 1990. augusztus 9-től kezdődően, az Irakkal szemben fennálló, ugyanilyen összegű követelése engedményezésének fejében,

–        kötelezze az alpereseket a költségek viselésére;

–        az ítéletet nyilvánítsa végrehajthatónak;

–        másodlagosan: nyilvánítsa az ítéletet bankgarancia ellenében előzetesen végrehajthatóvá.

15      A Tanács azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        a keresetet, mint elfogadhatatlant, utasítsa el;

–        ennek hiányában a keresetet, mint megalapozatlant, utasítsa el ;

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

16      A Bizottság azt kéri, hogy az Elsőfokú Bíróság:

–        a keresetet, mint megalapozatlant, utasítsa el,

–        kötelezze a felperest a költségek viselésére.

 Az elfogadhatóságról

 A felek indokai és érvei

17      Jóllehet a Tanács formálisan nem emelt elfogadhatatlansági kifogást az eljárási szabályzat 114. cikkének 1. §-a értelmében, mégis azt állítja, hogy a kereset elfogadhatatlan, mivel a Közösség nem lehet felelős a felperes által állított kárért (a Bíróságnak a 99/74. sz. Grands moulins des Antilles kontra Bizottság ügyben 1975. november 26-án hozott ítélete [EBHT 1975., 1531. o.]).

18      Először is a Tanács azt állítja, hogy nem a 2340/90 rendelet miatt következett be az állított kár, hanem az 57. sz. törvény miatt. A felperes állításával ellentétben, ennek a törvénynek az elfogadása nem a 2340/90 rendelet elfogadására adott „közvetlen válaszlépés” volt, hanem – ahogyan annak preambulumából is kiderül – „bizonyos kormányok” által elfogadott „önkényes döntések” elleni válaszlépésként hozták meg. A Tanács szerint ugyanis az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának 660. (1990) és 661. (1990) sz. határozatai voltak azok, amelyek az 57. sz. törvény elfogadásához vezettek. Ilyen körülmények között az a tény, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által Irak ellen elrendelt embargót ez utóbbi törvénytelen magatartása indokolta (Kuvait lerohanása), nem teszi lehetővé objektív összefüggés megállapítását a 2340/90 rendelet elfogadása és az 57. sz. törvénynek, mint ellenintézkedésnek Irak általi elfogadása között, és ennek következtében annak elsimerését, hogy okozati összefüggés van a közösségi rendelet és a felperes által állított kár között.

19      Másodszor, a Tanács felveti, hogy vajon a felperesnek az iraki hatóságokkal szemben fennálló követelései valóban olyan „eszközök”-e, amelyeket az 57. sz. törvény 7. cikkének értelmében befagyasztottak (lásd a fenti 8. pontot). Különösen azért, mert a felperes nem bizonyította be, hogy a Rafidian Bank az 57. sz. törvény miatt tagadta meg az iraki minisztérium átutalási megbízásainak teljesítését. A Tanács kiemelte, hogy a kérdéses átutalásokra az iraki minisztérium az 1990. február 5-én és 6-án kelt levelekben adott utasítást, amelyek bizony jóval az 57. sz. törvény 1990. szeptemberben bekövetkező elfogadása előtt keletkeztek.

20      Harmadszor, a Tanács azt állítja, hogy még ha fel is tételezzük, hogy az iraki hatóságok az 57. sz. törvény alkalmazása miatt nem fizették ki a felperessel szemben fennálló tartozásukat, mivel semmilyen közösségi vagy tagállami rendelkezés nem tiltja pénzeszközök átutalását Irakból Németországba, egyedül ez a törvény az oka a felperes által állított kárnak. Ezért a felperes eltérő helyzetben van, mint a többi olyan német gazdasági szereplő, amelyeket – a 2340/90 rendelettel összhangban – az Irakkal történő mindennemű kereskedelmi ügyletet megtiltó német nemzeti intézkedések miatt kár ért.

21      A Bizottság a maga részéről úgy ítéli meg, hogy a Bíróság ítélkezési gyakorlata a szerződésen kívül okozott károkért való felelősséggel kapcsolatban elvben nem teszi lehetővé, hogy a Szerződés 178. cikke és 215. cikkének második bekezdése alapján a Közösség ellen egy jogszerű cselekmény miatt szerződésen kívül felelősség címén kersetetet nyújtsanak be. Ugyanakkor úgy gondolja, hogy kell egy olyan Szerződésbeli jogalap, amelynek alapján egy magánszemély felhívhatja a Közösség felelősségét egy jogszerű cselekmény miatt.

22      A felperes azt állítja, hogy keresete elfogadható, és hogy a Tanács által előadott ténybeli és jogi megfontolások, különösen pedig azok, amelyek a 2340/90 rendelet elfogadása és az iraki hatóságokkal szembeni követelései behajthatatlansága közötti okozati összefüggés hiányára vonatkoznak, az ügy érdemére és nem a kereset elfogadhatóságára vonatkoznak.

 Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

23      Az Elsőfokú Bíróság kiemeli, hogy a felperes a keresetében világosan leírta az állított kár jellegét és mértékét, valamint azokat az okokat is, amelyek alapján úgy gondolja, hogy okozati összefüggés van e kár és a 2340/90 rendelet elfogadása között. Ennélfogva a kereset elegendő információt tartalmaz ahhoz, hogy az e vonatkozásban az eljárási szabályzat 44. cikke 1. §-ának c) pontja, valamint az ítélkezési gyakorlat által megkívánt követelményeknek eleget tegyen, következésképp a Tanács érvei az állított kár fennállásáról és jellegéről a kereset megalapozottságának megítéléséhez tartoznak, így annak keretében kell figyelembe venni őket. Ebből következik, hogy a keresetet elfogadhatónak kell nyilvánítani (az Elsőfokú Bíróságnak a T-554/93. sz. Saint és Murray kontra Tanács és Bizottság ügyben 1997. április 16-án hozott ítéletének [EBHT 1997., II-563. o.] 59. pontja és a T-38/96. sz. a Guérin automobiles kontra Bizottság ügyben 1997. július 10-én hozott ítéletének [EBHT 1997., II-1223. o.] 42. pontja).

 Az ügy érdeméről

24      A felperes azt állítja, hogy, mivel az Irak elleni embargót elrendelő 2340/90 rendelet elfogadása okozta az 57. sz. törvény meghozatalát, a Közösség köteles azon kárának megtérítésére, amely amiatt merült fel, hogy az iraki hatóságok megtagadták a vele szemben fennálló tartozásuk kifizetését. Azt állítja továbbá, hogy meg kell állapítani a Közösség felelősségét az így elszenvedett kárért, elsődleges jogcímen a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségének elve alapján, a tulajdonjogában keletkezett, kisajátítással egyenértékű sérelem miatt, másodlagos jogcímen pedig a Közösség jogellenes cselekményekért való felelősségének elve alapján, amely jogellenesség jelen esetben abban áll, hogy a közösségi jogalkotó a 2340/90 rendelet elfogadásakor nem rendelkezett a rendelet által okozott károkért az érintett vállalkozásoknak nyújtandó kártalanításáról.

 A Közösség felelőssége a jogszerű cselekményekért

 A felek érvei

 A Közösség jogszerű aktusaiért fennálló felelősségének alapjáról

25      A felperes először is azt állítja, hogy az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló európai egyezmény (a továbbiakban: EJEE) 1. kiegészítő jegyzőkönyvének 1. cikke, valamint a tulajdonjog sérelmének kötelező kártalanítására vonatkozó általános nemzetközi jogi elvekkel összhangban, a Grundgesetz (Német Alkotmány) 14. cikkének (3) bekezdése úgy rendelkezik, hogy a közérdekből történő kisajátítást csak kártalanítás mellett lehet elrendelni. A felperes szerint ugyanez a szabály alkalmazandó a „kisajátítással egyenértékű sérelem” esetében is, amikor is – a német ítélkezési gyakorlat szerint – kártalanítást kell fizetni, ha a jogszerű állami cselekmény, bár nem formális kisajátítási intézkedés, járulékos következményként mégis tulajdonjogot sért.

26      Egyébként az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatából következik, hogy a követelések is beletartoznak az EJEE 1. jegyzőkönyve 1. cikkének értelmében a kisajátítással egyenértékű sérelmek ellen védett tulajdon fogalmába (az Emberi Jogok Európai Bíróságának 1994. december 9-i Stan és Stratis Andreadis görög finomítók kontra Görögország ítélet). Ugyanezt a megoldást követi egyébként a nemzetközi jogi ítélkezési gyakorlat, valamint a tagállami jogok is.

27      E megfontolások alapján a felperes azt állítja, hogy az a tény, hogy a fennálló és nem vitatott követelései a a 2340/90 rendelettel Irak ellen elrendelt embargóval szemben megtorló intézkedésként elfogadott 57. sz. törvény alkalmazása miatt behajthatatlanná váltak, olyan „jelenleg is fennálló” kárt okozott a számára, amelyet a Közösségnek meg kell térítenie.

28      Azt állítja, hogy a tulajdonjogát ért jogszerű sérelem miatti kártalanítási kérelmének jogosságát alátámasztja az a megfontolás is, hogy a Közösség embargópolitikájának költségeihez való hozzájárulása nem lehet nagyobb, mint a többi közösségi adófizetőé, amelyeknek az egyenlő bánásmód elvének megfelelően szintén hozzá kell járulniuk a költségekhez (a Bíróságnak a 265/78. sz. Ferwerda-ügyben 1980. március 5-én hozott ítélete [EBHT 1980., 617, 628. o.]).

29      Az alperesek azon érvelésével szemben, miszerint jelen esetben egy olyan közösségi intézkedésről van szó, amely a gazdaságpolitikai döntések körébe tartozik, s amelynél a felperes által állított kár mértéke nem haladja meg az adott területen folytatott gazdasági tevékenységekkel együtt járó kockázat mértékét, és a vállalkozásának fennmaradását sem fenyegeti, a felperes azt hozza fel, hogy nincs jelentősége annak, hogy az Irak ellen bevezetett embargó, amely a fennmaradását veszélyezteti, gazdaságpolitikai vagy biztonságpolitikai intézkedés-e, mivel jelen esetben nem jövőbeli gazdasági veszteségekről, hanem a már meglévő tulajdonjogában bekövetkezett sérelemről van szó. Ami pedig annak eldöntését illeti, hogy az Irakban végzett szolgáltatási tevékenységével tudatosan vállalta-e azt a kockázatot, hogy a későbbiekben a követeléseit nem tudja majd behajtani, emlékeztetett arra, hogy az iraki hatóságokkal 1975-ben kötött szerződés négy évvel megelőzte a jelenlegi iraki rezsim hatalomra jutását és öt évvel az Irak-Irán közötti háború kitörését.

30      A Tanács mindenekelőtt fenntartja, hogy a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségének megállapítására vonatkozó feltételeknek szigorúbbaknak kell lenniük a jogellenes cselekményekért való felelősség esetében alkalmazott feltételeknél.

31      Kiemelte, hogy a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint az objektív felelősség megállapításának előfeltétele, hogy egy magánszemély a közérdek javára vagy olyan terhet viseljen amely általában nem rá hárulna (a Bíróság a 267/82. sz. a Développement SA és Clemessy kontra Bizottság ügyben 1986. június 24-én hozott ítélete [EBHT 1986., 1907. o.]) vagy pedig, hogy bizonyos termékekre szakosodott vállalkozások konkrét csoportja aránytalanul nagy részt viseljen a Közösség által elfogadott bizonyos gazdasági intézkedésekből fakadó terhekből (a Bíróságnak a 81/86. sz. De Boer Buizen kontra Tanács és Bizottság ügyben 1987. szeptember 29-én hozott ítélete [EBHT 1987., 3677. o.]).

32      Márpedig a Tanács szerint jelen esetben e feltételek egyike sem áll fenn. A felperesnek arra az állítására, amely szerint nem elfogadható, hogy a többi gazdasági szereplőnél nagyobb mértékben járuljon hozzá az Irak elleni embargópolitika költségeihez, pusztán azon tény alapján, hogy a követelései e politika érvényre juttatásakor még nem egyenlítették ki, a Tanács azt válaszolta, hogy nem a Közösség feladata a gazdasági kockázattal járó ügyleteket lebonyolító gazdasági szereplők „balszerencséjének” jóvátétele.

33      A Bizottság azt állítja, hogy a német jogban meglévő “különleges áldozat” („Sonderopfer”) fogalma – amelyre a felperes a kártalanítási kérelmét alapozza- azt feltételezi, hogy egy magánszemély különleges kárt szenved, továbbá azt nem lehet a közösségi jogba egyszerűen átemelni. Ezen kívül kétséges, hogy a felperesről ki lehet-e jelenteni, hogy egy olyan megfelelően körülhatárolt vállalkozáscsoporthoz tartozik, amely ennek az elméletnek az értelmében „különleges áldozatot” hozott.

34      A Bizottság kiemelte, hogy a felperesnek a német ítélkezési gyakorlatra tett hivatkozásai, építkezési vagy területrendezési jellegű állami intézkedések által a földtulajdon vagy kereskedelmi tulajdon kárára elkövetett sérelmekre vonatkoznak, és ennélfogva nem hasonlíthatók a jelen esethez. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának a tulajdonjog védelmében kifejtett, a felperes által hivatkozott ítélkezési gyakorlata (lásd a fenti 29. pontot) tulajdonképpen a közhatalmi cselekmények által a tulajdontól való közvetlen megfosztás eseteire vonatkozik, és nem Közösség által elfogadott jogszerű jogi aktusok közvetett következményeire, amiről a jelen ügyben szó van.

35      Ezen kívül, mint ahogy a vonatkozó ítélkezési gyakorlatból kiderül, a Közösség jogszerű cselekményekért való felelőssége csak akkor állapítható meg, ha az állított kár egy kellő gondossággal eljáró gazdasági szereplő által nem volt előrelátható vagy elkerülhető. Márpedig jelen esetben nyilvánvalóan előrelátható volt Irak fizetésképtelensége és/vagy a fizetés Irak általi megtagadása, figyelembe véve egyrészt az általános helyzetet, másrészt az ország speciális helyzetét. A Bizottság szerint a felpereshez hasonló vállalkozások, amelyek nem tudtak közjogi szervezeteknél vagy biztosítótársaságoknál garanciát elérni a „magas kockázatú országok”-nak ítélt országokkal folytatott kereskedelmi ügyletekből fakadó kockázatok fedezésére, ugyanis tudatosan vállalták az ebből származó megnövekedett kockázatot.

36      Végül, a felperes semmilyen, a működését súlyosan érintő és vállalkozáskénti fennmaradását veszélyeztető körülményre nem hivatkozott (lásd Lenz főtanácsnok indítványát a a Bíróság 279/84., 280/84., 285/84. és 286/84. sz. Rau és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1987. március 11-én hozott ítélethez [EBHT 1987., 1069, 1084, 1114. o.]).

 Az okozati összefüggésről

37      A felperes azt állítja, hogy az állított kárt az Irak elleni embargót elrendelő 2340/90 rendelet elfogadása okozta, mivel az iraki hatóságok az említett rendeletre ellenintézkedésként elfogadott 57. sz. törvény alapján tagadták meg a követelései kifizetését. A Tanács állításával ellentétben, az 57. sz. törvény Irak általi elfogadása nem minősül – az ítélkezési gyakorlat értelmében – „távoli” következménynek (a Bíróságnak a 64/76., 113/76., 167/78., 239/78., 27/79., 28/79. és 45/79. sz., Dumortier Frères kontra Tanács egyesített ügyekben 1979. október 4-én hozott ítélete [EBHT 1979., 3091. o.]), hanem egy embargót elrendelő jogi aktus tipikus és előrelátható következménye.

38      E tekintetben a felperes felhozza, hogy a 2340/90 rendelet elfogadásakor mind a Bizottság, mind pedig a Tanács ténylegesen felmérte, hogy milyen költségei és egyéb következményei lesznek annak, ha Irak esetleg nem fizeti ki a közösségi vállalkozások vele szemben fennálló esedékes követeléseit. Állítása alátámasztására tanúként említi a Bizottság akkori elnökét, J. Delors-t és a Tanács akkori elnökét, De Michelis-t és arra kérte az Elsőfokú Bíróságot, hogy kötelezze a Tanácsot és a Bizottságot a 2340/90 rendelet valamennyi előkészítő anyagának benyújtására (az Elsőfokú Bíróságnak a T-194/94. sz., Carvel és Guardian Newspapers kontra Tanács ügyben 1995. október 19-én hozott ítélete [EBHT 1995., II-2765. o.]).

39      A felperes szerint az alperesek érvelésének, amely szerint az állított kár nem a 2340/90 rendelet elfogadása miatt, hanem pusztán azért következett be, mert az említett rendelet előtt, sőt Kuvait 1990. augusztus 2-i lerohanása előtt Irak nem volt képes tartozásait törleszteni, ellentmond az, hogy 1990 áprilisában és májusában az iraki hatóságok az elvégzett szolgáltatásokért mintegy 200 000 DM-et kifizettek neki. Ráadásul az, hogy az iraki hatóságok a különböző, valutában fizetendő számlákat késve rendezték, kizárólag az iraki közigazgatásban tapasztalható bürokratikus nehézségeknek tudható be, nem pedig Irak feltételezett fizetésképtelenségének.

40      A felperes visszautasítja a Tanács azon érvelését, amely szerint követelései behajthatatlanságának nem a 2340/90 rendelet az oka, hanem egy annál távolibb ok, nevezetesen az, hogy Irak a nemzetközi jog megsértésével lerohanta Kuvaitot. Az, hogy az Irak elleni közösségi embargót az állam előzetesen tanúsított jogellenes magatartása indokolta, még nem zárja ki a Közösség azon kötelezettségét, hogy a harmadik személyeket a kisajátítással egyenértékű sérelmekért kártalanítsa. A jelen esetben említett közvetlen kapcsolatot az sem kérdőjelezi meg, hogy az elszenvedett sérelem jogellenes oknak tudható be, nevezetesen az 57. sz. törvénynek, amely egy megelőző jogszerű cselekményre, azaz a 2340/90 rendelet elfogadására válaszul, mint ellenintézkedés került meghozatalra (a Bíróságnak a 145/83. sz. Adams kontra Bizottság ügyben 1985. november 7-én hozott ítélete [EBHT 1985., 3539. o.]).

41      A Tanács azon érvelésére, amely szerint végső soron az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által hozott határozatok a kár okozói, a felperes azt válaszolta, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa határozatainak nincs közvetlen hatályuk a tagállamok jogrendszerében.

42      Az alperesek által felvetett azon kérdésekkel kapcsolatban, hogy egyrészt a felperes követelése valóban „eszköz”-nek minősül-e az 57. sz. törvény értelmében, másrészt, hogy ez a törvény még mindig hatályban van-e, a felperes azt állítja, hogy kizárólag az számít, hogy az iraki hatóságok továbbra sem fizetik ki a tartozásaikat.

43      Végül, a felperes azt állítja, hogy – ellentétben a Tanács állításával – annak, hogy a 2340/90 rendelet csak az áruk kivitelére és behozatalára, nem pedig a szolgáltatási tevékenységre vonatkozik, az oksági kapcsolat fennállása megítélése szempontjából nincs jelentősége, mivel az említett rendelet elfogadása miatt nem fizetik ki az iraki hatóságok a tartozásaikat.

44      A Tanács úgy érvel, hogy még ha a felperes Irakkal szemben fennálló követeléseiket úgy is kellene tekinteni, hogy behajthatatlanná váltak, és ennek következtében a felperest kár érte, akkor sincs semmiféle kapcsolat, legalábbis „elég közvetlen” kapcsolat e kár és a 2340/90 rendelet elfogadása között.

45      A Tanács szerint nem az 57. sz. törvénynek – mint a 2340/90 rendeletre hozott ellenintézkedésnek – az alkalmazása miatt tagadja meg Irak a felperes követeléseinek kifizetését, hanem a szomszédos államok ellen folytatott agresszív politikája miatt előállt pénzügyi nehézségei miatt. Ezen kívül, tekintve, hogy az 57. sz. törvény elfogadásakor az iraki hatóságok még nem utalták át az összeget a felperes bankszámlájára, e törvény rendelkezéseinek szigorú értelmezése szerint a felperes semmilyen „vagyona” vagy „eszköze” nem lett befagyasztva.

46      Feltételezve, hogy a felperes által állított kár az 57. sz. törvény alkalmazása miatt következett be, a Tanács úgy véli, hogy – a felperes állításaival ellentétben – nem a 2340/90 rendelet képezi az említett törvény kiváltó okát, hanem az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának az Irak elleni embargót elrendelő 660. (1990) és 661. (1990) sz. határozatai, amelyeket Közösség jogilag köteles volt alkalmazni. Ebből következik, hogy az 57. sz. törvény elfogadását a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint nem lehet a 2340/90 rendelet elfogadásának „elég közvetlen” következményének tekinteni.

47      Egyébként pedig az állított oksági kapcsolat már csak azért sem áll fenn, mivel a tények történeti összefüggésben történő vizsgálatából kiderül, hogy az 57. sz. törvényt nem lehet az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által elrendelt és a Közösség által a 2340/90 rendelettel megvalósított embargóra adott iraki „válaszlépésnek” tekinteni, mivel az Irak elleni intézkedéseket az illető állam által a nemzetközi jog megsértését követően hozták meg.

48      Végül, a Tanács állítása szerint, mivel a 2340/90 rendelet célja az áruk behozatalának és kivitelének tilalmára irányult, nem pedig arra, hogy megtiltsa a közösségi gazdasági szereplőknek, hogy az iraki hatóságokkal szemben fennálló követeléseiket beszedjék, nincs semmiféle elég közvetlen oksági kapcsolat e rendelet elfogadása és az állított kár között.

49      A Bizottság úgy véli, hogy a felperes által állított kár oka kizárólag az 57. sz. törvény és nem a 2340/90 rendelet elfogadása, tekintve, hogy ez utóbbi csak ürügyül szolgált arra, hogy Irak felfüggessze tartozásai kifizetését, mivel nehézségekkel küszködött és rossz pénzügyi helyzetben volt a térségben folytatott hadviselése és fegyverkezési politikája miatt.

50      Az 57. sz. törvény 5. és 7. cikkéből ráadásul az következik, hogy Irak nem tagadta meg véglegesen, hogy a felperes követeléseit kifizesse, ami megmagyarázza azt, hogy a felperes miért ajánlotta fel az alpereseknek, hogy a kártalanítás fejében engedményezi nekik a követeléseit, így már csak ezért sincs semmiféle közvetlen kapcsolat a hivatkozott kár és a 2340/90 rendelet között. Mindenesetre, még ha egy közvetett oksági kapcsolat fennállása is elegendő lenne ahhoz, hogy a Közösség szerződésen kívül felelőssége megállapítható legyen, egy ilyen kapcsolat akkor sem lehetne releváns egy olyan esetben – mint a jelenlegi is –, amikor egy olyan jogszerű cselekményről van szó (a 2340/90 rendelet Tanács általi elfogadása), amely azután egy harmadik fél részéről jogellenes magatartásra ad alkalmat (az 57. sz. törvény Irak általi elfogadása).

51      A Bizottság hozzátette, hogy az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa elnökének 1991. február 28-án küldött levelében Irak formálisan elismerte az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 660. (1990) sz. határozatának, valamint más olyan határozatoknak a jogszerűségét, amelyek az 57. sz. törvény elfogadásához vezettek. Ez utóbbit végül 1991. március 3-án hatályon kívül helyezték, úgyhogy a felperes ettől kezdve kérheti követelései kifizetését az iraki hatóságoktól.

52      52.   Ami az egykori elnökének és a Tanács volt elnökének tanúkénti meghallgatására vonatkozó kérelmet illeti, a Bizottság kiemelte, hogy ez értelmetlen lenne, mivel a felperes által kért bizonyítékokat nem helyettesíthetik a kérdéses személyek nyilatkozatai.

 A kár

53      A felperes azt állítja, hogy a Közösség szerződésen kívüli felelősségre vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmében „jelenleg is fennálló” kár érte, azon tény folytán, hogy az Irakkal szemben fennálló követelései a 2340/90 rendelet elfogadását követően behajthatatlanná váltak. Az, hogy az alpereseknek felajánlotta, hogy a kért kártalanítás fejében engedményezi rájuk a követeléseit, semmit sem jelent a kár fennállása szempontjából, hanem kizárólag saját jogalap nélküli gazdagodásának elkerülésére szolgál. Ha az alperesek meg kívánnák kérdőjelezni akár azt, hogy követelései vannak Irakkal szemben, akár azt, hogy azokat nem lehet behajtani, a felperes bizonyítékként felajánlja gazdasági igazgatójának, Hartwig von Bredow-nak és az adott időszakban Bagdadban dolgozó képviselőjének, Wolfang Johner-nek az igazolásait. Kiemelte, hogy azért nem adott magyarázatot arra, hogy az iraki hatóságok miért tagadták meg követelései kifizetését, mert erre ő maga sem kapott tőlük semmiféle magyarázatot, annál is inkább, mivel az Irakban történő szolgáltatásnyújtásra vonatkozó közösségi embargó (a 2340/90/EGK rendelet kiterejsztéséről és módosításáról szóló, 1990. október 29-i tanácsi rendelet, HL L 304., 1. o., a továbbiakban: 3155/90 rendelet) megtiltotta, hogy az iraki jogi képviselőinek bármilyen megbízást adjon.

54      A felperes 2 279 859,69 DM-ben számszerűsíti a kárát, amely összeg megfelel az iraki minisztérium által a kifizetésre utasítást adó, 1990. február 5-i és 6-i levelekben elismert követelésnek, amely azonban a felpereshez mindmáig nem érkezett meg.

55      A felperes szerint – az Emberi Jogok Európai Bírósága ítélkezési gyakorlatának megfelelően – a kártalanítási összeg meghatározásának egy igazságos egyensúlyhoz kell vezetnie egyrészt a Közösség által megfogalmazott közérdek, másrészt az egyének alapvető jogainak védelmére vonatkozó követelmény között. Úgy véli ugyanakkor, hogy ez nem zárja ki, hogy a kártalanítás összege megegyezzen az állami intézkedés elfogadása miatt behajthatatlanná vált követeléseinek összegével, beleértve az azok keletkezésének időpontjától fizetendő kamatokat is (lásd a fent hivatkozott Stan és Stratis Andreadis görög finomítók kontra Görögország ítéletet). A német jog lehetővé teszi a „kisajátítással egyenértékű sérelmek” miatt elszenvedett pénzügyi veszteség egészének kártalanítását. Ugyanígy van ez az Emberi Jogok Európai Bíróságának ítélkezési gyakorlatában is. A Közösséget a felperes szerint tehát arra kell ítélni, hogy az Irakkal szembeni követelések engedményezése ellenében fizessen neki e követelések összegével megegyező kártalanítást, beleértve a fizetendő kamatokat is. Mindamellett nem zárja ki, hogy a kért kártalanítást csökkenteni lehet az adott ügy körülményeire való tekintettel.

56      A Tanács azt állítja, hogy az Irak által hozott intézkedések, nevezetesen az 57. sz. törvény hatása mindössze annyi volt, hogy késleltette a felperes követeléseinek kifizetését, így jogi szempontból a felperes nem szenvedett a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerinti „létrejött és fennálló” kárt, amire egyébként abból a tényből is lehet következtetni, hogy a felperes kész engedményezni a követeléseit a közösségi intézményekre az állítólagosan elszenvedett kár kártalanítása fejében.

57      Ezen kívül a felperes által 1994. augusztus 4-én megküldött levélből kiderül, hogy a felperes bejelentette a követeléseit a németországi illetékes közigazgatási hatóságoknál annak érdekében, hogy az Egyesült Nemzetek (a továbbiakban: ENSZ) által az azon gazdasági károk kérdésének rendezésére létrehozott Claims Commissionnál bejegyeztesse, amely károkat a gazdasági szereplők az Irak elleni embargó bevezetése miatt szenvedtek el, ami szintén arra utal, hogy a felperes kárának fennállása végső soron az Irak elleni embargó ENSZ általi esetleges feloldásától függ.

58      A Bizottság azt állította, hogy az elszenvedett kár pontos mértéke jelenleg nem állapítható meg, mivel jogi szempontból a felperes követelései továbbra is fennállnak, és visszautasította a felperesnek azt a javaslatát, hogy engedményezi a követeléseit a Közösség által fizetett kártalanítás fejében.

 Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

59      Mindenekelőtt az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy a Közösség jogszerű vagy jogellenes cselekményekért való, szerződésen kívüli felelőssége mindenképpen feltételezi az állítólagosan elszenvedett kár tényleges fennállásának megállapítását, valamint egy okozati összefüggés létezését e kár és az említett cselekmény között (a Bíróságnak a 26/81. sz. Oleifici Mediterranei kontra EGK ügyben 1982. szeptember 29-én hozott ítélete [EBHT 1982., 3057. o.] 16. pontja, valamint az Elsőfokú Bíróságnak a T-481/93. és T-484/93. sz. Exporteurs in Levende Varkens és társai kontra Bizottság egyesített ügyekben 1995. december 13-án hozott ítéletének [EBHT 1995., II-2941. o.] 80. pontja, a T-175/94. sz. International Procurement Services kontra Bizottság ügyben 1996. július 11-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-729. o.] 44. pontja, a T-336/94. sz. Efisol kontra Bizottság ügyben 1996. október 16-án hozott ítéletének [EBHT 1996., II-1343. o.] 30. pontja, a T-267/94. sz. Oleifici Italiani kontra Bizottság ügyben 1997. július 11-én hozott ítéletének [EBHT 1997., II-1239. o.] 20. pontja és a T-113/96. sz. Dubois et Fils kontra Tanács és Bizottság. ügyben 1998. január 29-én hozott ítéletének [EBHT 1998., II-0000. o] 54. pontja). Másodsorban, amennyiben, ahogy jelen esetben is, a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségéről van szó, az Elsőfokú Bíróság kiemeli, hogy – a vonatkozó ítélkezési gyakorlat szerint – élve azzal a feltételezéssel, hogy ez az elv elismerhető, mint a közösségi jog része, e felelősség megállapítása mindenképpen „rendkívüli” és „különleges” kár fennállását követeli meg (a Bíróságnak a 9/71. és 11/71. sz., Compagnie d'approvisionnement et grands moulins de Paris kontra Bizottság egyesített ügyekben 1972. június 13-án hozott ítéletének [EBHT 1972., 391. o.] 45. és 46. pontja, a 59/83. sz. Biovilac kontra EGK ügyben 1984. december 6-án hozott ítéletének [EBHT 1984., 4057. o.] 28. pontja, a fent említett Développement SA és Clemessy kontra Bizottság ügyben hozott ítéletének 33. pontja és a fent említett De Boer Buizen kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének 16. és 17. pontja). Következésképpen meg kell vizsgálni, hogy az állított kár fennáll-e, mint „tényleges és biztos” kár, hogy e kár közvetlenül a Tanács által hozott 2340/90 rendelet miatt keletkezett-e, és hogy az állított kár olyan jellegű-e, amiért a Közösség jogszerű cselekményekért való felelőssége megállapítható a fent említett ítélkezési gyakorlat értelmében.

 A hivatkozott kár fennállása

60      Azt a kérdést illetően, hogy a felperes valóban „tényleges és biztos” kárt szenvedett-e a vonatkozó ítélkezési gyakorlat értelmében (a Bíróságnak a 256/80., 257/80., 265/80., 267/80. és 5/81. sz., Birra Wührer és társai kontra Tanács és Bizottság ügyben 1982. január 27-én hozott ítéletének [EBHT 1982., 85. o.] 9. pontja és az 51/81. sz. De Franceschi kontra Tanács és Bizottság ügyben hozott ítéletének [EBHT. 1982., 117. o.] 9. pontja, az Elsőfokú Bíróságnak a T-108/94. sz. Candiotte kontra Tanács ügyben 1996. január 16-án hozott ítéletének [EBHT 1996., II-87. o.] 54. pontja, a T-99/95. sz. Stott kontra Bizottság ügyben 1996. december 12-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-2227. o.] 72. pontja és a fent említett Oleifici Italiani kontra Bizottság ügyben 1997. július 11-én hozott ítéletének 74. pontja), vagyis hogy az Irakkal szemben fennálló követelései véglegesen behajthatatlanná váltak, az Elsőfokú Bíróság először is emlékeztet arra, hogy a kialakított ítélkezési gyakorlat szerint felperesnek kell bizonyítékokat szolgáltatnia a közösségi bíróság számára arra nézve, hogy az általa állított kár valóban fennáll (az Elsőfokú Bíróságnak a T-575/93 sz. Koelman kontra Bizottság ügyben 1996. január 9-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-1. o.] 97. pontja).

61      Márpedig meg kell állapítani, hogy – jóllehet jelen esetben a felek nem vitatják, hogy a felperes követeléseit még nem fizették ki – a felperes által előadott bizonyítási eszközök nem szolgálnak megfelelő bizonyítékul arra nézve, hogy az iraki hatóságok a 2340/90 rendelet elfogadása miatt véglegesen megtagadták a követelései kifizetését. Tulajdonképpen a felperes nem mutatott be bizonyítékokat arra vonatkozóan, hogy ténylegesen felvette vagy legalábbis megpróbálta volna felvenni a kapcsolatot akár az érintett iraki állami hatóságokkal, akár a Rafidian Bankkal annak tisztázása érdekében, hogy a követelései kifizetésére az iraki minisztérium által az 1990. február 5-i és 6-i levélben a Rafidian Banknak adott utasítást miért nem hajtották még végre.

62      E tekintetben az Elsőfokú Bíróság – pervezető intézkedések keretében – felkérte a felperest arra, hogy nyújtsa be az iraki hatóságokkal a követelései kifizetése tárgyában esetlegesen folytatott levelezését. Az Elsőfokú Bíróság kérdéseire adott írásbeli válaszában a felperes elismerte, hogy nem folytatott levelezést az iraki hatóságokkal, miközben azt hangsúlyozta, hogy nem állt érdekében „egy új levélváltással megkérdőjelezni a Ministry of Housing and Reconstruction által február 5-én és 6-án a Rafidian Banknak adott utasítások kötelező jellegét” és hogy „egyébként is elfogadhatatlan és így kontraproduktív lett volna írásbeli állásfoglalásokkal a minisztérium utasításainak belső végrehajtását megsürgetni". Márpedig az, hogy a felperes szerint nem lett volna hasznos vagy helyénvaló „a minisztérium utasításainak belső végrehajtását megsürgetni”, önmagában még nem elegendő azon állításának alátámasztásához, hogy az iraki hatóságok véglegesen megtagadták követelései kifizetését. Ennek következtében nem kizárt, hogy követelései kifizetésének elmaradása egyszerű adminisztratív késedelemnek, a kifizetés átmeneti megtagadásának, illetve Irak átmeneti vagy tartós fizetésképtelenségének tudható be.

63      Ezt a következtetést az iraki miniszter által a felperesnek küldött 1990. október 10-i levél sem kérdőjelezi meg, amelyet a felperes az 1997. június 19-i tárgyaláson bemutatott, s amelyből a felperes szerint kiderül, hogy az iraki miniszter „diplomatikusan fogalmazva” értésére adta, hogy követeléseit mindaddig nem fogják kifizetni, amíg az Irak elleni közösségi embargó érvényben marad. Ugyanis a felperesnek a „Németországi Szövetségi Köztársaság és a Német Demokratikus Köztársaság egyesülésének kihirdetése alkalmából” küldött levél nem tesz említést a felperesnek az iraki hatóságokkal az 1975-ös szerződés révén fennálló szerződéses kapcsolatairól, még kevésbé a felperes követeléseinek sorsáról, hanem olyan általánosságokra szorítkozik, mint a német vállalkozások hozzájárulása a Németország és Irak között fennálló „gyümölcsöző kétoldalú együttműködés fejlesztéséhez” és az embargo által az e kapcsolatokban okozott károk, valamint „az Irakra nehezedő fenyegetések”.

64      Ezen kívül, jóllehet a felperes az Elsőfokú Bíróság fent említett kérdésére adott írásbeli válaszában említést tett néhány olyan bizalmas jelentésről, amelyeket iraki fióktelepének helyettes igazgatója készített, és amelyekből állítólag kiderül, hogy az iraki hatóságok a közösségi embargó fenntartása miatt továbbra is megtagadják a követelései kifizetését, rá kell mutatni, hogy a felperes nem juttatta el az Elsőfokú Bírósághoz e jelentések másolatát.

65      Mindenesetre, még ha fel is tételezzük, hogy – a felperes keresetében előadottakkal megegyezően – Irak az 57. sz. törvény elfogadása miatt nem fizeti ki követeléseit, e törvény ugyanis befagyasztotta az azon államokban letelepedett vállalkozások eszközeinek összességét, amelyek kormányai olyan „önkényes döntéseket” hoztak ellene, amilyen a 2340/90 rendelet is, ezt a törvényt – mint ahogy arra az alperesek beadványaikban felhívták a figyelmet – 1991. március 3-án végül is hatályon kívül helyezték. Ebből következik, hogy – legalábbis ettől az időponttól kezdve – elvileg nincs olyan jogi akadály, amely meggátolhatná az iraki hatóságokat abban, hogy kifizessék a felperes követeléseit. Az Elsőfokú Bíróság az általa elrendelt eljárásszervezési intézkedések keretében felkérte a felperest, hogy adja elő, milyen lépéseket tett az 57. sz. törvény hatályon kívül helyezése után annak érdekében, hogy követeléseit kifizessék, és mi annak az oka, hogy a hatályon kívül helyezés ellenére azok mindmáig kifizetetlenek maradtak. Írásbeli válaszában a felperes előadta – ahogyan egyébként ezt már első alkalommal az írásbeli eljárás során benyújtott válaszában is megtette –, hogy az 57. sz. törvényt nem lehet úgy tekinteni, hogy amiatt tagadja meg Irak a fizetést, sokkal inkább tekintendő a megtagadás jelzésének, minthogy Iraknak, mint adósnak, nincs szüksége semmiféle jogalapra ahhoz, hogy megtagadja szerződéses kötelezettségeinek teljesítését. Márpedig, még ha fel is tételezzük, hogy Irak végül is nem az 57. sz. törvény elfogadása miatt tagadta meg a felperes követeléseinek kifizetését – ami azért mindenképpen ellentmond annak az álláspontnak, amelyet a felperes a keresetében képvisel –, továbbra is fennáll, hogy jelen esetben egy bizonyítatlan állításról van szó, mivel – mint ahogyan már kifejtésre került – a felperes még mindig nem bizonyította be a fizetés végleges jellegű megtagadását, és nem magyarázta meg, hogy mi indokolja e megtagadást annak ellenére, hogy már hatályon kívül helyezték 57. sz. törvényt.

66      Ezen kívül az Elsőfokú Bíróság kiemeli, hogy – ahogyan az ügy irataiból is kiderül – a felperes még csak meg sem próbálta az iraki minisztériummal 1975. január 30-án kötött szerződésben ilyen esetekre előirányzott szerződéses lehetőségek igénybevételét annak érdekében, hogy az iraki hatóságokat végleges állásfoglalásra bírja követelései ki nem fizetése tárgyában. Tulajdonképpen az említett szerződés X. cikke szerint (lásd a fenti 2. pontot) a szerződés rendelkezéseinek eltérő értelmezése vagy az abból eredő kötelezettségek nem teljesítése esetén a szerződő feleknek egyeztetés útján kell megkísérelniük elfogadható megoldást találni, ilyen megoldás hiányában pedig a vitás kérdést a Planning Board elé kell terjeszteni, ami semmiképpen sem jelenti azt, hogy ez megfosztaná őket azon joguktól, hogy a vitás kérdéssel az illetékes iraki bírósághoz forduljanak (az említett szerződés X. cikkének 1. és 2. bekezdése). Mint ahogy a felperes az 1997. június 19-i tárgyaláson előadta, az Irakban és Kuvaitban nyújtott szolgáltatásokra vonatkozóan a 3155/90 rendelettel bevezetett közösségi embargó megakadályozta abban, hogy iraki ügyvédekhez vagy jogi képviselőkhöz forduljon. Márpedig, még ha nem is zárható ki, hogy – tekintettel az Öböl-háború utáni iraki belső helyzetre – a külföldi vállalkozások iraki ügyvédi segítséghez való folyamodása az iraki hatóságokkal szemben fennálló vitás ügyek megoldása érdekében valóban nehéz volt, az mindenesetre továbbra is fennáll, hogy a felperes állításával ellentétben, ez a nehéz helyzet nem a 3155/90 rendelet következménye, mivel az mindössze azt tiltotta meg, hogy a Közösségben vagy annak területéről kiindulva olyan szolgáltatásokat nyújtsanak Irakban tartózkodó természetes személyeknek vagy ott bejegyzett vállalkozásoknak, amelyek célja vagy hatása az iraki gazdaság támogatása, nem pedig azt, hogy az ott letelepedett természetes vagy jogi személyek harmadik személyeknek Irakban szolgáltatásokat nyújtsanak (a rendelet 1. cikke).

67      Végül az, hogy a felperes felajánlotta az alpereseknek, hogy egy azonos összegű kártalanítás fejében engedményezi rájuk az Irakkal szemben fennálló követeléseit, ellenkező értelmű bizonyítékok hiányában nem teszi lehetővé, hogy ezeket a követeléseket valóban véglegesen behajthatatlannak lehessen tekinteni.

68      Az előzőekből következik, hogy a felperes nem tudta megfelelően bebizonyítani, hogy tényleges és biztos kár érte a fent említett ítélkezési gyakorlat értelmében (lásd a fenti 60. pontot).

69      Mindamellett még ha fel is tételezzük, hogy a felperes által állított kár „tényleges és biztos”, a Közösség jogszerű cselekményekért való felelőssége csak akkor lenne megállapítható, ha közvetlen okozati összefüggés lenne a 2340/90 rendelet és a szóban forgó kár között. Tekintettel jelen kereset különleges aspektusaira, az Elsőfokú Bíróság azon az állásponton van, hogy meg kell vizsgálni ezt a lehetőséget, és meg kell vizsgálni, hogy a jelen ügyben fennáll-e ez az okozati összefüggés.

 Az okozati összefüggésről

70      A felperes érveiből kiderül, hogy, mivel követelései az Irak elleni embargót elrendelő 2340/90 rendeletre előrelátható és közvetlen iraki ellenintézkedésként hozott 57. sz. törvény miatt váltak behajthatatlanná, az általa állítólagosan elszenvedett kárért végül is a Közösség felelős. Ennek következtében először is meg kell vizsgálni, hogy a felperes Irakkal szemben fennálló követelései az 57. sz. törvény miatt váltak-e behajthatatlanná, és ha így van, akkor vajon közvetlenül a 2340/90 rendelet elfogadása-e az oka annak, hogy az említett törvényt elfogadták, valamint annak, hogy az iraki hatóságok ebből következően megtagadták a kérdéses követelések kifizetését. (lásd a fent említett International Procurement Services kontra Bizottság ügyben hozott ítéletet, 55. pont).

71      E tekintetben az Elsőfokú Bíróság elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy az 57. sz. törvény preambulumából az következik, hogy elfogadását „bizonyos kormányok” Irak elleni „önkényes döntései” indokolták. Meg kell állapítani, hogy az 57. sz. törvény sehol nem utal sem az Európai Közösségre, sem pedig a 2340/90 rendeletre. Még ha fel is tételezzük, hogy az 57. sz. törvény implicit módon az összes tagállam kormányára vonatkozik, akkor sem lehet vitatni, hogy nem ezek a kormányok, hanem a Közösség fogadta el a Közösség és Irak közötti kereskedelmet megakadályozó 2340/90 rendeletet.

72      Még ha fel is tételezzük, hogy a 2340/90 rendelet Tanács általi elfogadását az 57. sz. törvény szerinti “bizonyos kormányok” “önkényes döntésének” kell felfogni, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli, hogy a felperes, akire a bizonyítás terhe hárul (a Bíróságnak a 40/75. sz. Produits Bertrand-ügyben 1976. január 21-én hozott ítélete [EBHT 1976., 1. o.] és az Elsőfokú Bíróságnak a T-485/93. sz. Dreyfus kontra Bizottság ügyben 1996. szeptember 24-én hozott ítéletének [EBHT 1996., II-1101. o.] 69. pontja), nem bizonyította be megfelelő módon, hogy az említett törvénynek, mint megtorló intézkedésnek az elfogadása a dolgok rendes menete szerint objektíve előrelátható következménye volt az említett rendelet elfogadásának. Egyébként még ha fenn is állna egy ilyen közvetlen okozati összefüggés az állítólagosan elszenvedett kár és az 57. sz. törvény elfogadása között, az ügy irataiból kiderül, hogy ezt az 1990. augusztus 6-án hatályba lépett törvényt végül is 1991. március 3-án hatályon kívül helyezték. Ebből következik, hogy – legalábbis ettől az időponttól kezdve – az 57. sz. törvényt nem lehet úgy tekinteni, hogy az lett volna az oka annak, hogy megtagadták a felperes követeléseinek kifizetését.

73      Mindenesetre, még ha fel is tételezzük, hogy az 57. sz. törvény a 2340/90 rendelet elfogadásának előrelátható következménye és/vagy hogy e törvény hatályon kívül helyezése ellenére továbbra is a közösségi embargó fenntartásának megtorlása miatt tagadják meg az iraki hatóságok a felperes követeléseinek kifizetését, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy az állított kárt végső soron nem a 2340/90 rendelet okozta, hanem inkább – mint ahogy egyébként a Tanács kifejtette – az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsának az Irak elleni embargót elrendelő 661. (1990) sz. határozata.

74      E tekintetben az Elsőfokú Bíróság kiemeli, hogy az Egyesült Nemzetek Alapokmányának 25. cikke szerint csak a „Szervezet tagjai” kötelesek az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa határozatait elfogadni és alkalmazni. Márpedig, bár az ENSZ tagállamainak ilyen minőségükben minden szükséges intézkedést meg kellett hozniuk annak érdekében, hogy a 661. (1990) sz. határozat által Irak ellen elrendelt kereskedelmi embargót érvényre juttassák, tény hogy közülük azok az államok, amelyek egyúttal a Közösség tagállamai is, ennek érdekében csak a Szerződés keretei között járhattak el, mivel a közös kereskedelempolitika keretében hozott minden intézkedés – amilyen például egy kereskedelmi embargó bevezetése – a Szerződés 113. cikke értelmében a Közösség kizárólagos hatáskörébe tartozik. Ilyen megfontolások alapján fogadták el a 2340/90 rendelet, amelynek preambuluma kimondja, hogy „a Közösség és tagállamai úgy határoztak, hogy közösségi jogi eszközhöz folyamodnak annak érdekében, hogy biztosítsák az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által az Irakkal és Kuvaittal folytatott kereskedelemre vonatkozóan hozott intézkedések egységes végrehajtását a Közösségben”. Az Elsőfokú Bíróság ennek következtében úgy ítéli meg, hogy a vizsgált esetben az állított kár nem a 2340/90 rendelet elfogadásának, hanem az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa 661. (1990) sz., Irak elleni embargót elrendelő határozatának tudható be. Az előzőekből következik, hogy a felperes nem bizonyította be, hogy közvetlen oksági kapcsolat állna fenn az állított kár és a 2340/90 rendelet között.

75      Tekintettel a jelen eset sajátos körülményeire, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy azt a kérdést is meg kell vizsgálni, hogy amennyiben teljesültek volna a kár fennállására és a közvetlen oksági kapcsolatra vonatkozó feltételek, akkor a kárt lehetett volna-e „különlegesnek” és „rendkívülinek” minősíteni a a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségére vonatkozó, fent említett ítélkezési gyakorlat (59. pont) értelmében.

 Az elszenvedett kár jellegéről

76      Az Elsőfokú Bíróság emlékeztet arra, hogy a fent említett Compagnie d'approvisionnement et grands moulins de Paris kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében a Bíróság elutasított egy „rendkívüli és különleges” kárra vonatkozó kártérítés iránti kérelmet, amelyet a „közteherviselés egyenlőségének megsértése” miatt a felperesek a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségére alapoztak, azzal az indokkal, hogy „egy jogszerű normatív jogi aktus miatti felelősség nem képzelhető el egy olyan esetben, mint a jelenlegi, tekintettel arra, hogy a Bizottság által hozott intézkedések – általános gazdasági érdekből – csak csökkenteni kívánták a frank leértékelésére vonatkozó nemzeti döntés valamennyi francia importőrre kiható következményeit ” (az ítélet 45. és 46. pontja).

77      Ugyanígy, a fent említett Biovilac kontra EGK ügyben hozott ítéletében a Bíróság kijelentette, hogy azon feltételt, amelynek értelmében a Közösség jogellenes normatív aktusokért való felelőssége csak akkor állapítható meg, ha az állított kár az adott ágazatban rejlő gazdasági kockázatok szintjét meghaladja „még inkább alkalmazni kellene, ha az objektív felelősség elve elfogadott lenne a közösségi jogban” (az ítélet 28. pontja). Az ezen ítélet alapjául szolgáló ügyben a felperes a jogszerű cselekményből eredő kártalanítási igényét a német jogban a „különleges áldozat” (Sonderopfer) és a francia jogban a „közteherviselés egyenlőségének megsértése” elvére alapozta, amely elvekre a jelen keresetben is hivatkozott a felperes.

78      A fent említett, Développement SA és Clemessy kontra Bizottság ügyben hozott ítéletében a Bíróság szintén elutasított egy, az objektív felelősség elvére alapozott kártérítési kérelmet, és kijelentette, hogy ez az elv abban a formában, ahogy a felperesek arra hivatkoznak, feltételezi, hogy „egy magánszemély az általános érdek előmozdítása érdekében olyan terheket visel, amelyek rendesen nem őrá hárulnak”, mindamellett az említett ügyben nem erről volt szó (az ítélet 33. pontja).

79      Végül, a fent említett, De Boer Buizen kontra Tanács és Bizottság ítéletében a Bíróság úgy ítélte meg, hogy a közösségi intézmények által a Közösség és az Amerikai Egyesült Államok között az acélcsövek és -kürtők kereskedelmére vonatkozó megállapodás végrehajtása érdekében létrehozott rendszer nem tartalmaz semmiféle hátrányos megkülönböztetést e termékek közösségi gyártóival szemben a forgalmazókhoz képest, és hogy ennélfogva nem állnak fenn azok a feltételek, amelyek a Közösség jogellenes cselekményekért való felelősségének megállapításához szükségesek, mindamellett a Bíróság hozzátette, hogy a közösségi termelők és a kérdéses áru forgalmazói közötti ilyen hátrányos megkülönböztetés hiánya nem zárja ki az intézmények „bizonyos felelősségét”, amennyiben kiderülne, hogy bizonyos vállalkozásoknak „mint kategóriának, aránytalan részt kellett viselniük” az adott kereskedelmi megállapodás megvalósításából fakadó terhekből. A Bíróság szerint ebben az esetben „a közösségi intézmények feladata lenne a helyzetet orvosolni” (16. és 17. pont).

80      A Bíróság fent említett ítélkezési gyakorlatából következik, hogy abban az esetben ha a közösségi jogban elismernék a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségének elvét, e felelősséget csak akkor lehetne megállapítani, ha az állított kár – feltéve, hogy az „létrejött és fennálló” – a gazdasági szereplők egy konkrét csoportját a többi gazdasági szereplőhöz képest aránytalan mértékben sújtja (rendkívüli kár), és meghaladja az adott ágazatban végzett tevékenységgel együtt járó gazdasági kockázat mértékét (különleges kár), anélkül hogy az állított kárt okozó jogszabályt valamilyen általános gazdasági érdek indokolná (a fent említett De Boer Buizen kontra Tanács és Bizottság, Compagnie d'approvisionnement et grand moulins de Paris kontra Bizottság és Biovilac kontra EGK ügyekben hozott ítéletek).

81      Ami a hivatkozott kár rendkívüli jellegét illeti abban az értelemben, miszerint a gazdasági szereplők egy konkrét csoportját a többi gazdasági szereplőhöz képest aránytalan mértékben sújtja, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy először is az 57. sz. törvényt – amellyel a felperes érvelése szerint az iraki hatóságok minden egyéb, hasonló hatású megtorló intézkedését egy tekintet alá kell venni – azért fogadták el, hogy befagyasszák azokat az „eszközöket”, amelyekkel a közösségi vállalkozások Irakban rendelkeztek, valamint azokat a „jövedelmeket”, amelyeket ezen „eszközök” termeltek. Ebből következik, hogy nem csak a felperes követeléseit fagyasztották be, hanem minden más közösségi vállalkozás követeléseit is, amelyeket a 2340/90 rendelettel Irak ellen elrendelt embargó pillanatában még nem fizettek ki. Ahogyan a tárgyaláson a felperes kifejtette, mintegy 18 milliárd USD összeget tettek ki a közösségi vállalkozások Irakkal szemben fennálló azon követelései, amelyek a közösségi embargó bevezetése után behajthatatlanná váltak, és amelyeket állami garanciákból kellett fedezni.

82      E körülmények között a felperest nem lehet olyan gazdasági szereplők csoportjába tartozónak tekinteni, amelyeket tulajdoni érdekeikben olyan sérelem ért volna, amely megkülönböztetné őket bármely más gazdasági szereplőtől, amelynek a követelése a közösségi embargó bevezetése miatt behajthatatlanná vált. Ennélfogva nem állíthatja, hogy különleges kár érte vagy különleges áldozatot hozott. Hozzá kell még tenni azt, hogy az a tény, hogy követeléseire azért nem volt állami garancia, mert azok – ahogyan azt a felperes az Elsőfokú Bíróság kérdéseire adott írásbeli válaszában és a tárgyaláson kifejtette – egy olyan szerződésből származtak, amelyet azelőtt kötöttek, hogy Németországban bevezették volna az Irakhoz hasonló országokban meglévő gazdasági kockázatok fedezetére szolgáló garanciarendszert, nem alkalmas arra, hogy megkülönböztesse azoktól a vállalkozásoktól, amelyek részesültek e garanciákból. Ugyanis a felperes nem tudta bizonyítani, hogy ő volt az egyetlen vállalkozás vagy pedig a gazdasági szereplők egy olyan szűk csoportjához tartozik, amelyek nem részesülhettek az ilyen típusú biztosítás által kínált fedezeteből.

83      Másodszor, ami az állított kár különleges jellegét illeti abban értelemben, hogy meghaladja az adott ágazatban végzett gazdasági tevékenységgel együtt járó kockázat mértékét, az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy jelen esetben ezeket a határokat nem lépték át. Tulajdonképpen nem vitás, hogy Irakot az Iránnal folytatott háború miatt, jóval Kuvait 1990. augusztus 2-i lerohanása előtt „magas kockázatú országnak” minősítették, ahogy ezt az alperesek is állítják, s amit a felperes sem vitatott. E körülmények között annak gazdasági és kereskedelmi kockázata, hogy Irak esetleg újabb háborúba keveredik szomszédaival, és külpolitikai okok miatt beszünteti a tartozásainak kifizetését, olyan előre látható kockázatnak tekinthető, amely minden Irakban folytatott szolgáltatási tevékenységgel együtt járt. Az, hogy Irak, jóllehet jelentős késéssel, de mégiscsak képes volt – mint ahogy a felperes előadta – kifizetni a tartozásait, még nem jelenti azt, hogy a fent említett kockázati tényezők megszűntek volna.

84      Ezt a következtetést egyébként megerősíti a Szövetségi Pénzügyminisztérium által 1995. november 28-án a Bizottságnak küldött levél, amelyből kiderül, hogy a Németországban 1980 és 1990 között bevezetett garanciarendszert – melynek célja az Irakba irányuló német kivitelből eredő követelések fedezése volt – az iraki politikai helyzet romlása miatt többször felfüggesztették.

85      Ebből következik, hogy a felperes által Irakban nyújtott szolgáltatásokban rejlő kockázatok az adott ágazatban folytatott tevékenységekkel együtt járó kockázatnak tekinthetők.

86      Végül, mindenképpen hangsúlyozni kell, hogy egyrészt, ha azt feltételezzük, amit a felperes állít, vagyis hogy a 2340/90 rendelet az állított kár oka, akkor ez nem más – mint ahogy az előzőekben kifejtésre került (lásd a fenti 74. pontot) –, mint a Közösség azon kötelezettségének a végrehajtása, amely a tagállamokra, mint ENSZ-tagállamokra hárul, nevezetesen, hogy egy közösségi jogi aktus révén érvényt szerezzenek az Egyesült Nemzetek Biztonsági Tanácsa által hozott, az Irak elleni kereskedelmi embargót elrendelő 661. (1990) sz. határozatának. Másrészt, ki kell emelni, hogy – ahogyan az a 661. (1990) sz. határozatból is kiderül – az Irak elleni kereskedelmi embargót a „nemzetközi béke és biztonság fenntartása” keretén belül és „az Irak Kuvait elleni fegyveres támadásával szembeni, az [Egyesült Nemzetek] Alapokmányának 51. cikkében meghatározott egyéni vagy kollektív önvédelem természetes joga” alapján határozták el.

87      Márpedig, mint ahogy a Bíróságnak a C-84/95. sz., Bosphorus-ügyben 1996. július 30-án hozott ítéletéből is kiderül (EBHT 1996., I-3953. o.), ha igaz is, hogy egy olyan szabályozás, amely egy harmadik ország ellen bevezetett kereskedelmi embargó révén a nemzetközi béke és biztonság fenntartására irányul, fogalmilag együtt jár a gazdasági tevékenység szabad gyakorlásának korlátozásával, és ezáltal olyan szereplőknek is károkat okoz, amelyeket semmilyen felelősség sem terhel a szankciók bevezetéséhez vezető helyzet kialakulásáért, nem kevésbé igaz, hogy a szabályozás által követett célok jelentősége indokolhatja a bizonyos gazdasági szereplőket érő – olykor nagyon is – negatív következményeket.

88      Következésképpen, tekintettel a nemzetközi közösség olyan fontos, általános érdekű céljára, mint az, hogy véget vessen Kuvait Irak általi lerohanásának és elfoglalásának, és fenntartsák a térségben a nemzetek közötti békét és biztonságot, még ha a felperes által állított kárt a fent említett Bosphorus-ügyben hozott ítélet értelmében jelentősnek is kellene tekinteni, akkor sem lehetne jelen esetben ennek alapján a Közösség felelősségét megállapítani (a fent említett Compagnie d'approvisionnement et grands moulins de Paris kontra Bizottság ügyben hozott ítélet 46. pontja, és Mayras főtanácsnok indítványa ugyanebben az ítéletben, 417., 425. és 426. o.).

89      A fenti megfontolásokból következik, hogy a felperesnek a Közösség jogszerű cselekményekért való felelősségének elvére alapozott kártalanítási kérelme megalapozatlan, és következésképpen el kell utasítani.

 A jogellenes cselekmény miatt állítólag elszenvedett kár megtérítésére vonatkozó másodlagos igény

 A felek érvei

 A 2340/90 rendelet jogellenességéről

90      A felperes kifejti, hogy – másodlagosan – a Közösség jogellenes cselekményekért fennálló felelősségére alapítja igényét abban az esetben, ha az Elsőfokú Bíróság úgy ítélné meg, hogy nem támasztahat igényt a követelései forgalmi értékének megfelelő összegű kártérítésre, hanem csak arra, hogy a közösségi jogalkotó meghatározzon egy kártérítési átalányösszeget az elszenvedett kárért. E tekintetben azt állítja, hogy mivel a 2340/90 rendelet elfogadásakor a közösségi jogalkotó nem rendelkezett azoknak a gazdasági szereplőknek a kártalanításáról, amelyeknek a követelései az ez ellen az ország ellen bevezetett embargó miatt behajthatatlanokká váltak, a Közösség felelősségének megállapításához szükséges feltétel – nevezetesen egy jogellenes cselekmény megléte – jelen esetben fennáll, hiszen éppen az a jogellenes, hogy nem tett eleget a objektív tulajdonhoz fűződő jogok megsértésének áldozataival szembeni kártérítési vagy kértérítés előírására vonatkozó kötelezettségének, amely a jog egy általános elvét képezi. A felperes szerint a Tanács és a Bizottság jelen esetben nem tettek eleget azon kötelezettségüknek, hogy vonatkozó mérlegelési jogkörük gyakorlásával meghatározzanak egy 100%-os, 50%-os vagy bármilyen más százalékarányú kártérítést, így mérlegelési hibát követtek el, ahogyan azt az Elsőfokú Bíróság egyébként a fent említett Carvel és Guardian Newspapers kontra Tanács ügyben is megállapította.

91      A Tanács úgy érvel, hogy a 2340/90 rendelet elfogadásakor a közösségi jogalkotó azon állítólagos mulasztása, hogy nem gondoskodott az Irak elleni embargó miatt károsult gazdasági szereplők kártalanításáról, lényegében ugyanazt az érdemi kérdést veti fel, mint a felperes arra alapozott kártalanítási kérelme, hogy tulajdonjogát egy jogszerű cselekmény folytán kisajátítással egyenértékű sérelem érte. Mindkét esetben arról van szó, hogy a felperes által említett tulajdon megsértése egy olyan magasabb rendű jogszabály megsértését jelenti-e, amely a Szerződés 215. cikkének második bekezdése értelmében megalapozza a Közösség felelősségét. A Tanács szerint az erre a kérdésre adott válasz nemleges.

92      A Tanács szerint, tekintve, hogy a 2340/90 rendelet gazdasági jellegű jogi aktus, a Közösséget csak akkor lehetne felelősségre vonni, ha fennállna egy, a magánszemélyeket védő magasabb rendű jogszabály kellően egyértelmű megsértése, erről azonban jelen esetben nincs szó. Emlékeztet arra, hogy az ítélkezési gyakorlat szerint a tulajdonjog gyakorlását bizonyos korlátozásoknak lehet alávetni abban az esetben, ha ezek a korlátozások illeszkednek a Közösség céljaihoz, és nem jelentenek valamiféle olyan aránytalan és megengedhetetlen beavatkozást, amely már a biztosított jogok lényegét sértené (a Bíróságnak a 265/87. sz. Schräder HS Kraftfutter-ügyben 1989. július 11-én hozott ítélete [EBHT 1989., 2237. o.]). Márpedig, még ha a felperesnek az iraki hatóságokkal szemben fennálló követelései véglegesen behajthatatlanná váltak is, a felperes által elszenvedett kár nem olyan aránytalan és súlyos, hogy tulajdonjogának lényegét veszélyeztetné.

93      Ezen kívül, a Tanács szerint, gazdasági természetű kár esetén a Közösség szerződésen kívüli felelősségét ráadásul csak akkor lehet megállapítani, ha egyrészt az érintett intézmény anélkül, hogy egy felsőbbrendű gazdasági közérdekre hivatkozna, teljesen figyelmen kívül hagyja a gazdasági szereplők egy jól körülhatárolható csoportjának sajátos helyzetét (a Bíróságnak a C-104/89. és C-37/90. sz., Mulder és társai kontra Tanács egyesített ügyekben 1992. május 19-én hozott ítélete [EBHT 1992., I-3061. o.]), és másrészt, ha az állított kár meghaladja az adott gazdasági ágazatban végzett tevékenységgel együtt járó gazdasági kockázat mértékét. Márpedig, jelen esetben a felperes gazdasági érdekei nem sérültek jobban, mint bármely más olyan gazdasági szereplőé, amelynek követelései vannak Irakkal vagy egy iraki társasággal szemben. Ezen kívül meg kell állapítani, hogy Irak az adott időszakban olyan pénzügyi helyzetben volt, hogy az ezzel az országgal folytatott ügyletekből származó követelések behajthatatlansága az adott gazdasági tevékenységekkel együtt járó kockázatok részét képezték. Végül, a Közösség gazdaságpolitikájáról lévén szó, a magánszemélyeknek ésszerű határok között el kell viselniük egy jogi aktus esetleges hátrányos következményeit a gazdasági érdekeik tekintetében, anélkül hogy ezért külön kártérítésre tarthatnának igényt (a Bíróságnakl a 83/76. és 94/76., 4/77., 15/77. és 40/77. sz. Bayerische HNL és társai kontra Tanács és Bizottság egyesített ügyekben 1978. május 25-én hozott ítéletének [EBHT 1978., 1209. o.] 6. pontja és az Elsőfokú Bíróságnak a T-483/93 sz. Antillean Rice Mills és társai kontra Bizottság ügyben 1995. szeptember 14-én hozott ítélete [EBHT 1995., II-2305. o.]).

94      A Bizottság azt állítja, hogy a 2340/90 rendelet állítólagos jogellenességén alapuló felperesi érvek megalapozottsága a kártalanításhoz való jog fennállásától függ, amelyre az elsődleges kérelmében igényt érvényesített. Így e jog hiánya esetén szükségszerűen el kell utasítani a kártérítésre vonatkozó másodlagos kérelmét is.

 Az okozati összefüggés és a bekövetkezett kár

95      A felperes, a Tanács és a Bizottság ugyanazokat az indokokat és érveket hangoztatja az állított kárral, valamint a kár és a 2340/90 rendelet közötti oksági kapcsolat fennállásával kapcsolatban, mint a jogszerű cselekmény miatti kártalanításra irányuló elsődleges kérelem esetében (lásd a fent 42-57. és 58-63. pontot).

 Az Elsőfokú Bíróság álláspontja

96      Mindenekelőtt az Elsőfokú Bíróság megállapítja, hogy – mint ahogy azt a felperes az írásbeli válaszában és az 1997. június 19-i tárgyaláson is kiemelte –, a kártérítésre vonatkozó másodlagos kérelme csak akkor érvényesíti, ha az Elsőfokú Bíróság úgy határoz, hogy azokat gazdasági szereplőket – mint amilyen a felperes is –, amelyeknek a követelései az Irakkal szemben elrendelt embargó miatt behajthatatlanná váltak, csak egy átalányösszegű kártalanítás, nem pedig egy, a követeléseik forgalmi értékével megegyező értékű kártalanítás illeti meg (lásd a fenti 90. pontot), amely a jogszerű cselekmény miatti kártalanításra vonatkozó elsődleges kérelmének a tárgyát képezi.

97      E másodlagos kérelem keretén belül a felperes azt állítja, hogy a 2340/90 rendelet jogellenessége miatt a Közösség felelősségének megállapításához szükséges feltételek teljesültek a jelen esetben, mivel a közösségi jogalkotó a fenti rendelet elfogadásakor elmulasztotta a rendelkezésére álló mérlegelési jogkör gyakorolását annak érdekében, hogy az Irak ellen elrendelt embargó miatt a gazdasági szereplőket ért károk megtérítéséről rendelkezzen.

98      Az Elsőfokú Bíróság úgy véli, hogy a felperesnek ez a – fenti formában megfogalmazott – másodlagos kártérítési kérelme előfeltételezi, hogy – ahogyan ezt egyébként az alperesek is kiemelték – jogosult a kártérítésre, úgy ahogyan azt a jogszerű cselekmény miatti kártalanításra irányuló elsődleges kérelmében követelte.

99      Márpedig a felperes elsődleges kérelmének vizsgálatából kiderül, hogy nem ismerhető el a jogosultsága semmiféle kártérítésre, mivel nem sikerült bizonyítania, hogy tényleges és biztos kárt szenvedett. E körülmények között bármi is legyen egyrészt a felperes által tett megkülönböztetés jelentősége egy, a követelései forgalmi értékével megegyező esetleges kártalanítás és egy átalányösszegű esetleges kártalanítás között, minthogy másrészt mindkét kérelem egy és ugyanazon kár megtérítésére irányul, a felperes másodlagos kérelmét szintén el kell utasítani. E körülmények között, kártérítéshez való jogosultság hiányában, a felperes nem érvényesítheti azt sem, hogy a közösségi jogalkotó nem élt mérlegelési jogkörével annak érdekében, hogy az övéhez hasonló helyzetben lévő vállalkozások érdekében kártalanításra vonatkozó rendelkezéseket hozzon. Ami a felperes által hivatkozott, fent említett Carvel és Guardian Newspapers kontra Tanács ügyben hozott ítéletet illeti (78. pont), az Elsőfokú Bíróság úgy ítéli meg, hogy az nem releváns, mivel abban az esetben – a jelenleg tárgyalt esettel ellentétben – a másodlagos közösségi jog egyik rendelkezése ugyanis előírta a Tanácsnak, hogy éljen mérlegelési jogkörével abban a kérdésben, hogy a dokumentumokhoz való hozzáférésre vonatkozó hatáskörének keretében helyt kell-e adnia vagy sem a kérelmeknek.

100    Ebből következik, hogy a felperes által jogellenes cselekmény miatt elszenvedett kárra vonatkozó másodlagos kártérítési kérelmet is el kell utasítani.

101    A fentiekből következik, hogy a keresetet teljes egészében el kell utasítani.

 A költségekről

102    Az eljárási szabályzat 87. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság a pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. A felperest, mivel pervesztes lett, az alperesek kérelmének megfelelően kötelezni kell a költségek viselésére.

A fenti indokok alapján,

AZ ELSŐFOKÚ BÍRÓSÁG (második tanács)

a következőképpen határozott:

1)      A keresetet elutasítja.

2)      A felperest a költségek viselésére kötelezi.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1998. április 28‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: német.