A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1989. szeptember 21. (*)

„Megsemmisítés iránti kereset – Verseny – 17. rendelet – Vizsgálat – A magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő alapvető jog – Indokolás – Kényszerítő bírság – Eljárási hibák”

A 46/87. és 227/88. sz. egyesített ügyekben,

a Hoechst AG, német társaság (székhelye: Frankfurt‑am‑Main, képviseli: Hans Hellmann, a kölni ügyvédi kamara tagja, kézbesítési cím: Marc Loesch ügyvédi irodája 8, rue Zithe, Luxembourg)

felperesnek

az Európai Közösségek Bizottsága (képviseli: jogtanácsosa, Norbert Koch, meghatalmazotti minőségben, kézbesítési cím: Georgios Kremlis, a jogi szolgálat tagjának irodája, Wagner Központ, Luxembourg)

alperes ellen

a IV/31.865. — PVC és IV/31.866. — polietilén ügyekben hozott következő bizottsági határozatok megsemmisítése iránt benyújtott keresetei tárgyában:

–        a Tanács 1962. február 6‑i 17. rendelete (HL 13., 204. o.) 14. cikkének (3) bekezdése értelmében folytatott vizsgálatról szóló, 1987. január 15‑i K(87)19/5 határozat,

–        a 17. rendelet 16. cikkének alkalmazásával kényszerítő bírság kiszabásáról szóló, 1987. február 3‑i K(87)248 határozat,

–        a 17. rendelet 16. cikkének alkalmazásával a kényszerítő bírság végleges összegének megállapításáról szóló, 1988. május 26‑i K(88)928 határozat,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: O. Due elnök, T. Koopmans, R. Joliet, T. F. O'Higgins és F. Grévisse tanácselnökök, Sir Gordon Slynn, G. F. Mancini, C. N. Kakouris, F. A. Schockweiler, J. C. Moitinho de Almeida, G. C. Rodríguez Iglesias, M. Díez de Velasco és M. Zuleeg bírák,

főtanácsnok: J. Mischo,

hivatalvezető: B. Pastor tanácsos,

tekintettel a tárgyalásra készített jelentésre, és az 1988. december 8‑i szóbeli szakaszt követően,

a főtanácsnok indítványának az 1989. február 21‑i tárgyaláson történt meghallgatását követően,

meghozta a következő

Ítéletet

1        A Bíróság hivatalához 1987. február 16‑án és 1988. augusztus 5‑én benyújtott keresetleveleivel a Hoechst AG az EGK-Szerződés 173. cikkének (2) bekezdése alapján két keresetet indított a Bizottság három határozatának megsemmisítése iránt, amely határozatok a IV/31.865. — PVC és IV/31.866. — polietilén ügyekben születtek a Tanács 1962. február 6-i 17. rendelete alapján (a Szerződés 85. és 86. cikkének alkalmazásáról szóló első rendelet [HL 13., 204. o.]). Az első kereset a Tanács 1962. február 6-i 17. rendelete (HL 13., 204. o.) 14. cikkének (3) bekezdése értelmében folytatott vizsgálatról szóló, 1987. január 15-i K(87)19/5 határozatra, valamint a 17. rendelet 16. cikkének alkalmazásával kényszerítő bírság kiszabásáról szóló, 1987. február 3-i K(87)248 határozatra vonatkozik. A második kereset a 17. rendelet 16. cikkének alkalmazásával a kényszerítő bírság végleges összegének megállapításáról szóló, 1988. május 26-i K(88)928 határozatra vonatkozik.

2        Miután olyan információk álltak rendelkezésére, melyek a Közösségen belül meghatározott gyártók és szállítók között a PVC- és polietilén-termékek árát és szállítási kvótáit rögzítő megállapodások vagy összehangolt magatartások létezésére engedtek következtetni, a Bizottság úgy döntött, vizsgálatot indít több vállalkozásnál, köztük a felperesnél, és ez utóbbi tekintetében fogadta el a fent idézett, 1987. január 15-i vitatott határozatot (a továbbiakban: a vizsgálatot elrendelő határozat).

3        Január 20-án, 22-én és 23-án a Bizottság megkísérelte a szóban forgó vizsgálat lefolytatását, azonban a felperes nem volt hajlandó alávetni magát a vizsgálatnak azzal az indokkal, hogy az jogellenes házkutatásnak minősül. A felperes fenntartotta ezen álláspontját azon táviratra adott válaszában, amelyben a Bizottság felszólította, hogy vesse alá magát a vizsgálatnak, és minden késedelmes nap után 1000 ECU kényszerítő bírságot állapított meg. A Bizottság ekkor fogadta el az említett, 1987. február 3-i vitatott határozatot, amellyel kiszabta a fent említett kényszerítő bírságot (a továbbiakban: a kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozat).

4        1987. február 12-i határozatával az Amtsgericht Frankfurt-am-Main elutasította a 17. rendeletnek megfelelően segítségnyújtásra felkért Bundeskartellamt (a verseny tekintetében illetékes német hatóság) házkutatási végzés iránti kérelmét, azzal az indokkal, hogy egyetlen olyan tényt sem ismertettek vele, amely igazolná a megállapodások vagy összehangolt magatartás létezéséről alkotott feltételezést.

5        1987. március 26-i végzésével a Bíróság elnöke elutasította a felperesnek a vizsgálatot elrendelő és a kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozatok végrehajtásának felfüggesztésére irányuló kérelmét.

6        1987. március 31-én a Bundeskartellamt közvetlenül a Bizottság nevében kibocsátott házkutatási végzést kapott az Amtsgericht Frankfurt-am-Maintól. Ez utóbbi 1987. április 2-án és 3-án lefolytatta a vizsgálatot.

7        A Bizottság, miután lehetőséget adott a felperesnek, hogy ismertesse álláspontját, és miután meghallgatta a versenykorlátozó magatartásokkal és erőfölénnyel foglalkozó tanácsadó bizottságot, az említett, 1988. május 26-i vitatott határozattal 55 000 ECU-ben – azaz 1987. február 6-tól április 1-jéig naponta 1000 ECU – állapította meg a kényszerítő bírság végleges összegét (a továbbiakban: a kényszerítő bírság végleges összegének megállapításáról szóló határozat).

8        A vita előzményeinek, az eljárás lefolyásának, valamint a felek jogalapjainak és érveinek részletesebb bemutatását a tárgyalásra készített jelentés tartalmazza. Az ügy iratainak e részei a továbbiakban csak Bíróság érveléséhez szükséges mértékben kerülnek ismertetésre.

 A vizsgálatot elrendelő határozatról

9        A felperes három jogalapot hoz fel a vizsgálatot elrendelő határozattal szemben: a Bizottság vizsgálati hatáskörének túllépése, az indokolás hiánya, és a szabálytalanul lefolytatott eljárás.

 a)     A Bizottság vizsgálati hatásköréről

10      A felperes szerint a vitatott határozat jogellenes, amennyiben az a Bizottság alkalmazottai számára engedélyezi az általa házkutatásnak minősített intézkedések végrehajtását, amely intézkedések nem szerepelnek a 17. rendelet 14. cikkében, és amelyek megsértik a közösségi jog által elismert alapvető jogokat. Hozzáteszi, hogy amennyiben ezt a rendelkezést úgy kell értelmezni, hogy az a Bizottságot házkutatási hatáskörrel ruházza fel, akkor az jogellenes lenne azon oknál fogva, hogy összeegyeztethetetlen az alapvető jogokkal, amelyek védelméhez szükséges, hogy a házkutatást előzetes bírósági felhatalmazás alapján folytassák le.

11      A Bizottság azt állítja, hogy a 17. rendelet 14. cikke értelmében rá ruházott hatáskör kiterjed olyan intézkedésekre, amelyek egyes tagállamok joga szerint a házkutatás fogalma alá tartoznak. Mindazonáltal úgy véli, hogy az alapvető jogok bírói védelmének követelménye, amelyet alapvetően nem vitat, teljesül, amennyiben a vizsgálatot elrendelő határozatok címzettjeinek lehetőségük van egyrészt a határozatok megtámadására a Bíróság előtt, másrészt kérhetik a végrehajtás felfüggesztését ideiglenes intézkedés iránti kérelem útján, amely lehetővé teszi a Bíróság számára, hogy rövid időn belül ellenőrizze, hogy az elrendelt vizsgálatok nem önkényes jellegűek-e. Egy ilyen felülvizsgálat az előzetes bírósági felhatalmazással egyenértékű.

12      A Bizottságnak a 17. rendelet 14. cikke szerinti vizsgálati hatásköre jellegének és terjedelmének megvizsgálása előtt ebben a vitában fontos megemlíteni, hogy e cikk értelmezése nem vezethet olyan eredményre, amely összeegyeztethetetlen a közösségi jog általános elveivel, és különösen az alapvető jogokkal.

13      Az állandó ítélkezési gyakorlat szerint ugyanis az alapvető jogok azon általános jogelvek szerves részét képezik, amelyek tiszteletben tartását a Bíróság biztosítja, a tagállamok közös alkotmányos hagyományainak, valamint azoknak a nemzetközi megállapodásoknak megfelelően, amelyek kidolgozásában a tagállamok együttműködtek, illetve amelyekhez csatlakoztak (lásd a 4/73. sz. Nold-ügyben 1974. május 14-én hozott ítéletet [EBHT 1974., 491. o.]). Az emberi jogok és alapvető szabadságok védelméről szóló, 1950. november 4-i Európai Egyezmény (a továbbiakban Európai Emberi Jogi Egyezmény) e tekintetben különös jelentőséggel bír (lásd a 222/84. sz. Johnston-ügyben 1986. május 15-én hozott ítéletet [EBHT 1986., 1651. o.]).

14      A 17. rendelet 14. cikkének értelmezésekor különösen figyelembe kell venni a védelemhez való jog tiszteletben tartásából eredő követelményeket, amely elv alapvető jellegét a Bíróság ítélkezési gyakorlata számos alkalommal hangsúlyozta (lásd a 322/81. sz. Michelin-ügyben 1983. november 9-én hozott ítélet [EBHT 1983., 3461. o.] 7. pontját).

15      Pontosítani kell, hogy bár ebben az ítéletben a Bíróság megállapította, hogy a védelemhez való jogot tiszteletben kell tartani azon közigazgatási eljárások során, amelyek szankciók kiszabásához vezethetnek, ugyanakkor el kell kerülni e jogoknak az előzetes vizsgálati eljárások keretében való orvosolhatatlan sérelmét, beleértve különösen azon vizsgálatokat, amelyek meghatározó jellegűek lehetnek a vállalkozások olyan magatartásainak jogellenességére vonatkozó bizonyítás szempontjából, amely megalapozhatja felelősségüket.

16      Ezért, míg a védelemhez való jog egyes elemei csak a kifogások közlését követő kontradiktórius eljárásokra vonatkoznak, addig más jogokat, mint például a jogi képviselethez való jog és az ügyvéd és ügyfele közötti levelezés bizalmas jellegének megőrzése (amelyet a Bíróság a 155/79. sz. AM&S-ügyben 1982. május 18-án hozott ítéletében [EBHT 1982., 1575. o.] ismert el) már az előzetes vizsgálati szakasztól kezdve tiszteletben kell tartani.

17      Miután a felperes a magánlakás sérthetetlenségéhez fűződő alapvető jogból eredő követelményekre is hivatkozott, meg kell jegyezni, hogy míg e jog elismerése a természetes személyek magánlakhelye tekintetében a közösségi jogrend részét képezi, mint a tagállamok jogának közös alapelve, addig ugyanez nem igaz a vállalkozásokra, mivel a tagállamok jogrendszerei nem elhanyagolható eltéréseket mutatnak az üzlethelyiségek hatósági beavatkozásokkal szembeni védelmének jellegét és mértékét tekintve.

18      Nem vonható le más következtetés az Európai Emberi Jogi Egyezmény 8. cikkéből sem, amelynek (1) bekezdése kimondja, hogy „mindenkinek joga van arra, hogy magán- és családi életét, lakását és levelezését tiszteletben tartsák”. Az e cikkben rögzített védelem tárgya az ember személyi szabadsága kibontakoztatásának területe, így nem terjeszthető ki az üzlethelyiségekre. Továbbá megemlítendő, hogy e tekintetben az Emberi Jogok Európai Bíróságának nincsen ítélkezési gyakorlata.

19      Mindazonáltal, valamennyi tagállam jogrendszerében bármely személy – legyen szó természetes vagy jogi személyről – magántevékenységeibe történő közhatalmi beavatkozásnak jogilag megalapozottnak kell lennie, és azt törvény által előírt indokokkal kell igazolni, és következésképpen ezek a rendszerek bár különböző módon, de előírják az önkényes vagy aránytalan beavatkozásokkal szembeni védelmet. Az ilyen védelem követelményét tehát a közösségi jog általános elveként kell elismerni. Ezzel kapcsolatban emlékeztetni kell arra, hogy a Bíróság megerősítette, hogy hatáskörrel rendelkezik annak megállapítására, hogy a Bizottság ESZAK-Szerződés keretében végrehajtott vizsgálati intézkedései túlzottak-e (az 5–11/62.. és 13–15/62. sz., San Michele és társai ügyben 1962. december 14-én hozott ítélet [EBHT 1962., 859. o.]).

20      Tehát a fent említett általános elvek fényében kell vizsgálni a 17. rendelet 14. cikkének alapján a Bizottságra ruházott vizsgálati hatáskör jellegét és mértékét.

21      Ugyanezen cikk (1) bekezdése felhatalmazza a Bizottságot minden szükséges vizsgálat elvégzésére a vállalkozásoknál és a vállalkozások társulásainál, és előírja, hogy: „a Bizottság által megbízott alkalmazottak felhatalmazása kiterjed:

a)      a könyvek és más üzleti nyilvántartások vizsgálatára;

b)      a könyvekből és üzleti nyilvántartásokból másolatok vagy kivonatok készítésére;

c)      a helyszínen szóbeli tájékoztatás kérésére;

d)      a vállalkozások helyiségeibe, területére és szállítóeszközére történő belépésre.”

22      Ugyanezen cikk (2) és (3) bekezdése azt tartalmazza, hogy a vizsgálatok írásbeli meghatalmazás bemutatása vagy a vállalkozásokat erre kötelező határozat alapján hajthatók végre. Amint azt a Bíróság már kimondta, a Bizottság e két lehetőség közül választhat az adott ügy sajátosságai alapján (a 136/79. sz. National Panasonic-ügyben 1980. június 26-án hozott ítélet [EBHT 1980., 2033. o.]). Mind az írásbeli meghatalmazásnak, mind a határozatnak meg kell jelölnie a vizsgálat tárgyát és célját. A Bizottság bármely eljárás esetén köteles előzetesen tájékoztatni azon tagállam hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságát, amelynek területén a vizsgálatot le kell folytatni, és e hatósággal a 14. cikk (4) bekezdése szerint a vizsgálatot elrendelő határozat meghozatala előtt konzultálnia kell.

23      Ugyanezen cikk (5) bekezdése szerint azon tagállam hatáskörrel rendelkező illetékes hatóságainak alkalmazottai, amelynek területén a vizsgálatra sor kerül, segítséget nyújthatnak a Bizottság alkalmazottai feladatainak ellátásához. Ezt a segítséget akár az adott hatóság, akár a Bizottság kérelmére lehet biztosítani.

24      A (6) bekezdés szerint pedig a nemzeti hatóságok segítsége szükséges a vizsgálat lefolytatásához abban az esetben, ha a vállalkozás a vizsgálattal szemben ellenállást tanúsít.

25      Mint ahogyan azt a Bíróság a fent idézett, 1980. június 26-án hozott ítéletében (20. pont) megállapította, a 17. rendelet hetedik és nyolcadik preambulumbekezdéséből az következik, hogy ugyanezen rendelet 14. cikke szerint a Bizottságra ruházott hatáskör célja az, hogy lehetővé tegye számára a közös piacon a versenyszabályok alkalmazásának biztosítását, amely feladatot az EGK-Szerződés bízott rá. Amint az a Szerződés preambulumának negyedik bekezdéséből, 3. cikkének f) pontjából, valamint a 85. és 86. cikkéből kitűnik, e szabályok szerepe az, hogy megakadályozzák a versenynek a közérdek, az egyéni vállalkozások és a fogyasztók kárára történő torzulását. A 17. rendelettel a Bizottságra ruházott hatáskör gyakorlása így hozzájárul a verseny Szerződésben előírt rendszerének fenntartásához, amelynek betartása kötelező a vállalkozásokra nézve. Az említett nyolcadik preambulumbekezdés kimondja, hogy e cél érdekében a Bizottságnak a közös piac egész területén felhatalmazással kell rendelkeznie arra, hogy felvilágosítást kérjen, és elvégezze mindazon vizsgálatokat, amelyek a 85. és 86. cikk megsértésének kivizsgálásához „szükségesek”.

26      Mind a 17. rendelet célja, mind a Bizottság alkalmazottire ruházott hatáskörök 14. cikk általi felsorolása azt mutatja, hogy a vizsgálatok széleskörűek lehetnek. Ezért a vállalkozások helyiségeibe, területeire és szállítóeszközeibe történő belépést biztosító jog rendkívüli jelentőséggel bír, amennyiben a Bizottság számára azt hivatott lehetővé tenni, hogy bizonyítékokat gyűjtsön a versenyszabályok megsértésére azon a helyszínen, ahol ezek általában fellelhetőek, vagyis a vállalkozások üzlethelyiségeiben.

27      E belépésre vonatkozó jog értelmét vesztené, ha a Bizottság alkalmazottai csak olyan okmányok és akták bemutatását kérhetnék, amelyeket előzetesen módjukban áll pontosan azonosítani. Ez a jog éppen ellenkezőleg arra szolgál, hogy elősegítse olyan különféle információk felkutatását, amelyek még nem ismertek, vagy amelyeket nem sikerült teljes mértékben azonosítani. A Bizottság e lehetőség hiányában nem volna képes a vizsgálathoz szükséges információkat összegyűjteni abban az esetben, ha az érintett vállalkozások megtagadják az együttműködést, vagy ellenállást tanúsítanak.

28      Noha a 17. rendelet 14. cikke a Bizottságot tehát széleskörű vizsgálati hatáskörrel ruházza fel, ennek gyakorlása olyan feltételekhez kötött, amelyek garantálják az érintett vállalkozások jogainak tiszteletben tartását.

29      Ezzel kapcsolatban először is meg kell jegyezni, hogy a Bizottság köteles megjelölni a vizsgálat tárgyát és célját. Ez a kötelezettség alapvető követelmény, nemcsak azért, hogy az érintett vállalkozások területén tervezett vizsgálat indokoltsága kitűnjön, hanem azért is, hogy e vállalkozások megérthessék együttműködési kötelességük mértékét védelemhez való joguk megtartása mellett.

30      Ezen kívül meg kell említeni, hogy a Bizottság vizsgálati hatásköre gyakorlásának feltételei a Bizottság által választott eljárástól, az érintett vállalkozások magatartásától, valamint a nemzeti hatóságok közreműködésétől függően változnak.

31      A 17. rendelet 14. cikke első helyen említi az érintett vállalkozások közreműködésével végzett vizsgálatokat, akár önkéntesen, írásbeli meghatalmazással, akár vizsgálatot elrendelő határozat értelmében. Az utóbbi esetben, amely jelen ügyben is fennáll, a Bizottság alkalmazottainak többek között lehetőségük van az általuk megjelölt okmányok bemutatását kérni, az általuk kiválasztott helyiségekbe belépni, valamint az általuk megjelölt berendezések tartalmába betekinteni. Ezzel szemben erőszakot nem alkalmazhatnak a helyiségekbe történő belépésnél, vagy a berendezések tartalmába történő betekintésnél, nem kényszeríthetik a vállalkozás személyzetét, hogy az ilyen belépést számukra lehetővé tegyék, és nem kutathatnak a vállalkozás vezetőinek engedélye nélkül.

32      Teljesen más a helyzet, amikor a Bizottság az érintett vállalkozások ellenszegülésével áll szemben. Ebben az esetben a Bizottság alkalmazottai a 14. cikk (6) bekezdése alapján a vállalkozások közreműködése nélkül is kutathatnak a vizsgálathoz szükséges információk után a nemzeti hatóságok közreműködésével, amelyek kötelesek minden segítséget megadni a feladat elvégzéséhez. Noha erre a segítségre csak akkor van szükség, ha a vállalkozás ellenáll, meg kell jegyezni, hogy a segítség megelőző intézkedés címén is kérhető a vállalkozás esetleges ellenállásának megtörésére.

33      A 14. cikk (6) bekezdéséből következik, hogy minden tagállamnak magának kell szabályoznia a Bizottság alkalmazottainak adható nemzeti hatósági segítségnyújtás feltételeit. Így a tagállamok kötelesek biztosítani a bizottsági eljárás hatékonyságát az említett általános alapelvek tiszteletben tartása mellett. Mindebből az következik, hogy e korlátokon belül a nemzeti jog határozza meg a vállalkozások jogainak tiszteletben tartása szempontjából megfelelő eljárási szabályokat.

34      Következésképp, amikor a Bizottság valamely tagállam hatóságainak segítségével szándékozik a vállalkozás közreműködése nélkül vizsgálatot folytatni, köteles betartani az adott tagállam joga által előírt megfelelő eljárási biztosítékokat.

35      A Bizottság köteles meggyőződni arról, hogy a nemzeti jog szerint hatáskörrel rendelkező hatóság rendelkezik minden eszközzel, amely nélkülözhetetlen számára az ellenőrzéshez. Hangsúlyozni kell, az elrendelt vizsgálatok szükségességére vonatkozóan a Bizottság által végzett mérlegelést, melynek ténybeli és jogi értékeléseit a jogszerűség tekintetében kizárólag a Bíróság hivatott vizsgálni, nem helyettesítheti ezen – igazságügyi, vagy egyéb – hatóság mérlegelése. Ezzel szemben a nemzeti hatóság hatáskörébe tartozik a vizsgálatot elrendelő határozat eredetiségének ellenőrzését követően annak vizsgálata, hogy a tervezett kényszerítő intézkedések nem önkényesek vagy túlzottak-e a vizsgálat tárgyához viszonyítva, valamint e hatóság feladata az intézkedések végrehajtása során saját nemzeti jogának tiszteletben tartását biztosítani.

36      Az előzőek fényében meg kell állapítani, hogy az intézkedések, amelyek végrehajtását a vitatott vizsgálatot elrendelő határozat a Bizottság alkalmazottai számára engedélyezte, nem lépik túl a 17. rendelet 14. cikke alapján az alkalmazottakat megillető hatáskört. A kérdéses határozat 1. cikke ugyanis csak arra kötelezi a felperest, hogy „biztosítsa a Bizottság által felhatalmazott alkalmazottak belépését a helyiségeibe a szokásos hivatali időben, készítsen másolatot vizsgálat céljából az alkalmazottak által kért, a vizsgálat tárgyához kapcsolódó üzleti dokumentumokról, illetve tegye lehetővé, hogy azokról másolatokat készíthessenek, valamint azonnal adjon meg minden magyarázatot, amelyet kérnek”.

37      Igaz, hogy a Bíróság előtt lefolytatott eljárás során a Bizottság kitartott amellett, hogy alkalmazottai a nemzeti hatóságok közreműködése, és a tagállam joga szerinti eljárási biztosítékok betartása nélkül is jogosultak a vizsgálat keretében kutatást folytatni. Azonban a 17. rendelet 14. cikkének ilyen jellegű hibás értelmezése nem vonhatja maga után az e rendelkezés alapján elfogadott határozatok jogellenességét.

38      Tehát a Bizottság vizsgálati hatáskörének túllépésére alapozott jogalapot el kell utasítani.

 b)     Az indokolásról

39      A felperes szerint a vizsgálatot elrendelő határozat sérti a Szerződés 190. cikkét, valamint a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdését, mivel nem eléggé pontos, különösen a vizsgálat tárgyát és célját illetően.

40      Emlékeztetni kell arra, hogy amint azt a Bíróság a fent idézett, 1980. június 26-án hozott ítéletében (National Panasonic, 25. pont) már kimondta, a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése meghatározza a vizsgálatot elrendelő határozat indokolásának alapelemeit, előírva, hogy „a határozat meghatározza a vizsgálat tárgyát és célját, kitűzi kezdési napját, valamint feltünteti a 15. cikk (1) bekezdésének c) pontjában és a 16. cikk (1) bekezdésének d) pontjában meghatározott szankciókat, és a határozat Bíróság általi felülvizsgálatának jogát”.

41      Mint ahogyan az előzőekből is kiderül, a Bizottsággal szemben támasztott követelmény, amely szerint meg kell jelölnie a vizsgálat tárgyát és célját, az érintett vállalkozások védelemhez való jogának alapvető biztosítéka. Ebből következik, hogy a vizsgálatot elrendelő határozat indokolására vonatkozó kötelezettség mértéke nem korlátozható a vizsgálat hatékonyságával kapcsolatos megfontolások alapján. Ebben a tekintetben, bár a Bizottság nem köteles a feltételezett jogsértésekről birtokában lévő valamennyi információt közölni a vizsgálatot elrendelő határozat címzettjével, és nem köteles e jogsértések pontos jogi minősítésére, ugyanakkor világosan meg kell jelölnie a vizsgálni kívánt feltételezéseket.

42      Meg kell állapítani, hogy bár a vitatott vizsgálatot elrendelő határozat indokolása nagyon általánosan fogalmaz, és lehetett volna pontosabb, így ebből a szempontból bírálható, ugyanakkor tartalmazza a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése által megkövetelt valamennyi lényeges elemet. A szóban forgó határozat ugyanis különösen olyan információkra hivatkozik, amelyek egyes, PVC- és polietilén- (beleértve az LdPE-t, de nem kizárólagos jelleggel) gyártók és szállítók közötti olyan megállapodások vagy összehangolt magatartások EGK-n belüli meglétére és alkalmazására vallanak, amelyek e termékek árát, mennyiségét vagy értékesítési céljait érintik. A határozat rámutat, hogy ezek a megállapodások és összehangolt magatartások súlyosan sérthetik a Szerződés 85. cikkének (1) bekezdését. A szóban forgó határozat 1. cikke szerint a felperes „köteles alávetni magát” az összehangolt megállapodásokban vagy magatartásokban való „esetleges részvételére vonatkozó vizsgálatnak”, és következésképpen köteles helyiségeibe beengedni a Bizottság alkalmazottait, másolatot készíteni vagy annak elkészítését lehetővé tenni a „vizsgálat tárgyát képező” üzleti dokumentumok átvizsgálása céljából.

43      E körülmények között az elégtelen indokolásra alapított jogalapot el kell utasítani.

 c)     A határozat elfogadásához vezető eljárásról

44      Megállapításra került, hogy a megtámadott, vizsgálatot elrendelő határozatot az úgynevezett felhatalmazási eljárás alapján fogadták el a 1980. november 5-i bizottsági határozat szerint, amely felhatalmazza a verseny kérdésében illetékes tagját, hogy a Bizottság nevében és felelősségi körében határozatot hozzon a 17. rendelet 14. cikkének (3) bekezdése alapján, kötelezve a vállalkozásokat, hogy vizsgálatoknak vessék alá magukat. Az 5/85. sz., AKZO Chemie kontra Bizottság ügyben 1986. szeptember 23-án hozott ítéletében (EBHT 1986., 2585. o.) a Bíróság már kimondta, hogy e felhatalmazó határozat nem csorbítja a Fúziós Szerződés 17. cikkében foglalt testületi felelősség elvét.

45      A felperes azonban azon az állásponton van, hogy szükséges, hogy a Bíróság felülvizsgálja e felhatalmazási eljárás jogszerűségét, amely szerinte összeegyeztethetetlen a „nulla poena sine lege” elvével. A felperes ugyanis azt állítja, hogy a Bizottság egyszerű belső igazgatási intézkedéssel módosította azon jogsértések tényállási elemeit, amelyek a 17. rendelet 15. cikke szerint bírság kiszabását vonják maguk után, mivel a fent említett, 1980. november 5-i határozat óta e jogsértés alapja a Bizottság egyetlen tagja, és nem – mint azt megelőzően – a Bizottság, mint testület által elrendelt vizsgálat visszautasítása.

46      E tekintetben szükséges megemlíteni, hogy noha a Bizottság határozatával nem módosíthatóak azok a feltételek, amelyek alapján a 17. rendelet 15. cikke értelmében bírságot lehet kiszabni, az említett felhatalmazó határozatnak nem célja, és nem is rendelkezik olyan hatással, hogy ilyen módosítást eszközöljön. Mivel ugyanis a vizsgálatot elrendelő határozatok esetében a felhatalmazási rendszer nem csorbítja a testületiség elvét, a felhatalmazás alapján hozott határozatokat úgy kell tekinteni, mint a Bizottságnak a 17. rendelet 15. cikke alapján hozott határozatait.

47      Az eljárás szabálytalanságára alapított jogalapot tehát el kell utasítani.

48      Mivel a vizsgálatot elrendelő határozat ellen felhozott jogalapok közül egyik sem fogadható el, így e határozat megsemmisítése iránti keresetet el kell utasítani.

 A kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozatról

49      A felperes szerint a kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozat meghozatalára lényeges eljárási szabályok megsértésével került sor, mivel a Bizottság anélkül hozta meg ezt a határozatot, hogy előzetesen meghallgatta volna az érintett vállalkozást, és konzultált volna a versenykorlátozó magatartásokkal és erőfölénnyel foglalkozó tanácsadó bizottsággal.

50      A Bizottság ezzel szemben azon az állásponton van, hogy a lényeges eljárási szabályok nem sérültek, mivel a fent említett meghallgatás és konzultáció a kényszerítő bírság végleges összegének megállapítását megelőzően megtörtént.

51      Meg kell említeni, hogy a 17. rendelet 19. cikkének (1) bekezdése szerint az érintett vállalkozásoknak biztosítani kell a lehetőséget „a meghallgatásra abban az ügyben, amellyel kapcsolatban a Bizottság kifogást emelt” az egyes határozatok, köztük a kényszerítő bírságra vonatkozó, 16. cikkben foglalt határozat meghozatala előtt.

52      Ez a meghallgatás a védelemhez való jog szerves része. A meghallgatás ugyanis „biztosítja a jogot a vállalkozások és a vállalkozások társulásai számára, hogy ismertessék észrevételeiket az ellenük felhozott kifogásokkal kapcsolatban, amelyeket a Bizottság határozataiban figyelembe vesz” (a 17. tanácsi rendelet 19. cikkének (1) és (2) bekezdésében előírt meghallgatásokról szóló, 1963. július 25-i 99/63 bizottsági rendelet harmadik preambulumbekezdése [HL 127., 2268.o.]).

53      A versenykorlátozó magatartásokkal és erőfölénnyel foglalkozó tanácsadó bizottságot illetően az említett 16. cikk (3) bekezdése kimondja, hogy „a 10. cikk (3)–(6) bekezdését kell alkalmazni”. E rendelkezések szabályozzák a tanácsadó bizottság hatáskörét, összetételét, valamint a vele folytatott konzultációra vonatkozó eljárást.

54      Az említett 99/63 rendelet 1. cikke értelmében „a Bizottság, mielőtt konzultál a versenykorlátozó magatartásokkal és erőfölénnyel foglalkozó tanácsadó bizottsággal, a 17. rendelet 19. cikke (1) bekezdése értelmében meghallgatást tart.” Ez a rendelkezés megerősíti, hogy az érintett vállalkozások meghallgatására és a tanácsadó bizottsággal folytatott konzultációra ugyanazon helyzetekben van szükség.

55      Annak megállapítása végett, hogy a Bizottság a kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozat meghozatala előtt köteles volt-e meghallgatni a felperest és konzultálni a tanácsadó bizottsággal, emlékeztetni kell arra, hogy a 17. rendelet 16. cikke szerint a bírságok kiszabása szükségszerűen két lépésben történik. Ugyanezen cikk (1) bekezdése alapján ugyanis a Bizottság az első határozattal elszámolási egységben kifejezett bírságot ró ki minden késedelmes napra az általa kijelölt naptól számítva. Ez a határozat, mivel nem határozza meg a kényszerítő bírság végösszegét, nem hajtható végre. Ez az összeg véglegesen csak újabb határozattal állapítható meg.

56      Ezért az érintett fél meghallgatására és a versenykorlátozó magatartásokkal és erőfölénnyel foglalkozó tanácsadó bizottsággal folytatott konzultációra vonatkozó kötelezettséget teljesítik, ha a meghallgatás és a konzultáció a bírság összegének végleges megállapítását megelőzően megtörténik oly módon, hogy mind az érintett vállalkozás, mind a tanácsadó bizottság megfelelően képes ismertetni álláspontját valamennyi tényezővel kapcsolatban, amelyek alapján a Bizottság a bírságot kiszabta, és annak végleges összegét meghatározta.

57      Egyébiránt az a követelmény, hogy az említett meghallgatásokat és a konzultációt még az előtt kell lefolytatni, hogy a vizsgálatot megtagadó vállalkozásra kiszabnák a bírságot, azzal járna, hogy a határozat elfogadásának napja későbbre tolódna, és ennél fogva megkérdőjeleződne a vizsgálatot elrendelő határozat hatékonysága.

58      Mindebből az következik, hogy a kényszerítő bírság kiszabásáról szóló határozat meghozatala során nem sértettek meg lényeges eljárási szabályokat. E határozat megsemmisítése iránti keresetet ezért el kell utasítani.

 A kényszerítő bírság végleges összegének megállapításáról szóló határozatról

59      A felperes szerint a vitatott, 1988. május 26-i határozatban végleges bírságként megállapított összeget két okból kell mérsékelni.

60      Azt állítja elsősorban, hogy a Bizottság számításaiból ki kellett volna zárni az ideiglenes intézkedés iránti kérelem tárgyában a Bíróság előtt folytatott eljárás időtartamát, amellyel a felperes kérte a vizsgálatot elrendelő határozat végrehajtásának felfüggesztését. Azt állítja, hogy a Bizottság saját álláspontjának mondott ellent, amikor kijelentette, hogy a Bíróság határozatának meghozataláig kész kitolni egy ilyen határozat végrehajtását.

61      E tekintetben elég azt megemlíteni, hogy a Bizottságnak az eljárás során ebben az értelemben tett nyilatkozata kizárólag arra az álláspontra vonatkozott, amelyet a későbbiekben esetlegesen, abban az esetben képviselne, ha – az általa képviselt véleménnyel összhangban – a Bíróság előtti, ideiglenes intézkedés iránti eljárást elismernék, mint a Bizottság által elrendelt vizsgálatok előzetes bírósági felülvizsgálatának megfelelő eszközét. Ilyen nyilatkozat tehát jelen esetben semmilyen következménnyel nem járhat a bírság végleges összegének megállapítására.

62      Másodsorban a felperes úgy véli, hogy a végleges összeg aránytalan, mivel ő kizárólag a jogszerű és alkotmányos vizsgálati eljárás biztosításához fűződő magasabb rendű érdeke alapján járt el.

63      E tekintetben meg kell állapítani, hogy a felperes nem csak azon különös intézkedésekkel helyezkedett szembe, amelyek véleménye szerint nem tartoztak a Bizottság alkalmazottainak hatáskörébe, hanem visszautasított mindennemű együttműködést a neki címzett, vizsgálatot elrendelő határozat végrehajtásával kapcsolatban.

64      Az ilyen magatartás összeegyeztethetetlen a közösségi jog alanyainak azon kötelezettségével, mely szerint kötelesek az intézmények jogi aktusait teljes hatályúnak tekinteni egészen addig, amíg a Bíróság azokat érvénytelennek nem nyilvánítja, valamint végrehajthatónak tekinteni addig, amíg a Bíróság nem dönt azok végrehajtásának felfüggesztéséről (lásd a 101/78. sz. Granaria-ügyben 1979. február 13-án hozott ítélet [EBHT 1979., 623. o.] 5. pontját), és magasabb rendű jogi érdekek az ilyen magatartást nem igazolhatják.

65      A Bíróság által figyelembe vett tényezők összességéből az következik, hogy a bírság összegének mérséklése nem indokolt. A kérelmet tehát el kell utasítani.

66      A fentiek alapján tehát a kereseteket el kell utasítani.

 A költségekről

67      Az eljárási szabályzat 69. cikkének 2. §‑a alapján a Bíróság pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére, ha a pernyertes fél ezt kérte. Mivel a felperes pervesztes lett, a költségek viselésére kell kötelezni.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

1)      A kereseteket elutasítja.

2)      A pervesztes felet kötelezi a költségek viselésére.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1989. szeptember 21‑i nyilvános ülésen.

* Az eljárás nyelve: német.