A BÍRÓSÁG ÍTÉLETE

1979. február 20. (*)

„Mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések”

A 120/78. sz. ügyben,

a Bírósághoz a Hessisches Finanzgericht (hesseni tartományi pénzügyi bíróság) által az EGK‑Szerződés 177. cikke értelmében benyújtott, az e bíróság előtt

a Rewe-Zentral Ag (székhelye: Köln)

és

a Bundesmonopolverwaltung Für Branntwein (szeszes italok szövetségi monopóliumhivatala)

között folyamatban lévő eljárásban az EGK‑Szerződés 30. és 37. cikkének a szeszes italokra vonatkozó monopóliumról szóló német törvény 100. cikkének (3) bekezdésével kapcsolatban történő értelmezésére vonatkozó előzetes döntéshozatal iránti kérelem tárgyában,

A BÍRÓSÁG,

tagjai: H. Kutscher elnök, J. Mertens de Wilmars és Mackenzie Stuart tanácselnökök, A. M. Donner, P. Pescatore, M. Sørensen, A. O’Keeffe, G. Bosco és A. Touffait bírák,

főtanácsnok: F. Capotorti,

hivatalvezető: A. Van Houtte,

meghozta a következő

Ítéletet

1        Az 1978. április 28-i végzéssel, amely 1978. május 22-én érkezett a Bírósághoz, a Hessisches Finanzgericht az EGK-Szerződés 177. cikke alapján előzetes döntéshozatal céljából két, az EGK-Szerződés 30. és 37. cikkének értelmezésére vonatkozó kérdést terjesztett a Bíróság elé annak eldöntése érdekében, hogy a szeszes italok kereskedelmére vonatkozó német szabályozásnak a szeszes italok különböző fajtáira vonatkozóan minimális alkoholtartalmat meghatározó rendelkezése összeegyeztethető-e a közösségi joggal.

2        Az előzetes döntéshozatalra utaló végzésből következik, hogy az alapeljárás felperesének szándékában állt egy rakomány Franciaországból származó „cassis de Dijon”-t importálni a Németországi Szövetségi Köztársaságban történő forgalomba hozatal céljából.

Amikor a felperes a szeszes italok szövetségi monopóliumhivatalához (Bundesmonopolverwaltung) fordult annak érdekében, hogy megszerezze a kérdéses termékre vonatkozó behozatali engedélyt, e hivatal tájékoztatta, hogy elégtelen alkoholtartalma miatt a termék nem rendelkezik a Németországi Szövetségi Köztársaságban történő forgalomba hozatalhoz megkívánt tulajdonságokkal.

3        A hivatal ezen álláspontja a „Branntweinmonopolgesetz” 100. cikkén és a monopóliumhivatal által e rendelkezés alapján elfogadott szabályokon alapul, amelyek a likőrök és más szeszes italok meghatározott fajtáira minimális alkoholtartalmat határoznak meg (1958. február 28-i Verordnung über den Mindestweingeistgehalt von Trinkbranntweinen, Bundesanzeiger, 1958. március 11., 48. szám.).

A fenti rendelkezésekből következik, hogy a gyümölcslikőrök – mint amilyen a „cassis de Dijon” is – forgalomba hozatalának feltétele a 25 térfogatszázalék minimális alkoholtartalom, míg a kérdéses, Franciaországban szabad forgalomban lévő termék alkoholtartalma 15–20 térfogatszázalék között van.

4        A felperes szerint a minimális alkoholtartalom német jogszabályok által történő meghatározásának az a következménye, hogy a Közösség más tagállamaiból származó, ismert szeszes italok nem hozhatók fogalomba a Németországi Szövetségi Köztársaságban, és hogy ezért e rendelkezés az áruk tagállamok közötti szabad mozgásának korlátozását jelenti, túllépve a tagállamoknak fenntartott kereskedelmi szabályozás keretein.

A felperes szerint a behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedésről van szó, amely ellentétes az EGK-Szerződés 30. cikkével.

Mivel ráadásul a szeszes italokra vonatkozó monopólium igazgatásának keretében hozott intézkedésről van szó, a felperes azon az állásponton van, hogy a 37. cikket is megsértették, amely szerint a tagállamok fokozatosan minden kereskedelmi jellegű állami monopóliumot kiigazítanak oly módon, hogy az átmeneti időszak végére az áruk beszerzési és értékesítési feltételeire vonatkozóan a tagállamok állampolgárai között kizárjanak minden hátrányos megkülönböztetést.

5        E jogvita eldöntése érdekében a Hessisches Finanzgericht két kérdést terjesztett a Bíróság elé, melyek megfogalmazása a következő:

a)      Az EGK-Szerződés 30. cikke szerinti behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések fogalmát úgy kell-e értelmezni, hogy az alkalmazandó az emberi fogyasztásra szánt szeszes italok minimális szesztartalmának meghatározására is, amelyet a szeszes italokra vonatkozó monopóliumról szóló német törvény ír elő, és amely megakadályozza a Németországi Szövetségi Köztársaságban más tagállamok olyan hagyományos termékeinek a forgalomba hozatalát, amelyek szesztartalma alacsonyabb, mint a rögzített határérték?

b)      Ilyen minimális szesztartalom előírása az EGK-Szerződés 37. cikke szerinti, a tagállamok állampolgárai közötti, az áruk beszerzési és értékesítési feltételei terén történő hátrányos megkülönböztetése fogalmába tartozik-e?

6        A nemzeti bíróság így az értelmezés azon elemeit kéri, amelyek lehetővé teszik annak eldöntését, hogy a minimális alkoholtartalom követelménye a Szerződés 30. cikke szerinti, a tagállamok közötti kereskedelemben minden mennyiségi korlátozással azonos hatású intézkedés tilalmának, vagy a 37. cikk szerinti, az áruk beszerzési és értékesítési feltételei terén történő minden, a tagállamok állampolgárai közötti hátrányos megkülönböztetés tilalmának hatálya alá tartozik-e.

7        Meg kell jegyezni erre vonatkozóan, hogy a 37. cikk a kereskedelmi jellegű állami monopóliumokra vonatkozó különös rendelkezés.

E rendelkezés következésképpen nem irányadó azon nemzeti rendelkezések tekintetében, amelyek nem valamely állami monopólium különleges funkciójának – azaz kizárólagossági jogának – ezen állami monopólium általi gyakorlására, hanem általában a szeszes italok előállítására és forgalmazására vonatkoznak, és nincs jelentősége annak, hogy ez utóbbiak a kérdéses monopólium körébe tartoznak-e.

Ilyen körülmények között a nemzeti bíróság által említett intézkedés Közösségen belüli kereskedelemre való hatását kizárólag az első kérdéssel érintett 30. cikkből eredő követelmények szempontjából kell vizsgálni.

8        Az alkohol előállítására és forgalmazására vonatkozó közös szabályozás hiányában – 1976. december 7-én a Bizottság egy rendelettervezetet (HL C 309., 2. o.) nyújtott be a Tanácshoz, amellyel kapcsolatban ez utóbbi még nem intézkedett – a tagállamok feladata, hogy szabályozzák a saját területükön az alkohol és az alkoholtartalmú italok előállítását és forgalmazását.

El kell fogadni a Közösségen belüli mozgásnak a kérdéses termékek forgalmazására vonatkozó nemzeti jogszabályok különbségeiből eredő akadályait, amennyiben elismerhető, hogy ezek az előírások olyan feltétlenül érvényesítendő követelményeknek való megfelelés érdekében szükségesek, mint amilyen különösen az adóellenőrzés hatékonysága, a közegészség védelme, a kereskedelmi ügyletek tisztességessége vagy a fogyasztóvédelem.

9        Az eljárásba beavatkozó Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya különböző érveket hozott fel, amelyek szerinte igazolják a szeszes italok minimális alkoholtartalmára vonatkozó rendelkezések alkalmazását, kiemelve egyrészt a közegészség védelmére, másrészt a fogyasztók tisztességtelen kereskedelmi gyakorlat elleni védelmére vonatkozó megfontolásokat.

10      Ami a közegészség védelmét illeti, a német kormány szerint a minimális alkoholtartalom nemzeti jogszabályok általi meghatározásának a célja annak elkerülése, hogy a szeszes italok, különösen az alacsony alkoholtartalmú italok elterjedjenek a nemzeti piacon, mivel az ilyen termékek szerinte könnyebben idézhetnek elő függőséget, mint a magasabb alkoholtartalmú italok.

11      Az ilyen megfontolások nem döntőek, hiszen a fogyasztó a piacon gyenge vagy közepes alkoholtartalmú termékek rendkívül változatos skáláját szerezheti be, és ráadásul a német piacon szabad forgalomban lévő, magas alkoholtartalmú italok nagy részét általában higított formában fogyasztják.

12      A német kormány kiemeli még, hogy az alacsonyabb alkoholtartalomra vonatkozó határérték meghatározása bizonyos likőrök esetében a fogyasztók védelmét szolgálja a szeszes italok előállítóinak vagy forgalmazóinak tisztességtelen gyakorlatával szemben.

Ez az érvelés azon a megfontoláson alapul, hogy az alkoholtartalom csökkentése versenyelőnyt jelentene a magasabb alkoholtartalmú italokkal szemben, mivel az alkohol az italok összetételében messze a legdrágább alkotóelem, az arra kivetett jelentős adóteher miatt.

Ezenfelül a német kormány szerint az alkoholtartalmú termékek szabad mozgásának elfogadása – amennyiben e termékek alkoholtartalmukat tekintve megfelelnek az előállító országok szabályainak – azzal a hatással járna, hogy a Közösségben a tagállamok bármelyikében elfogadott legalacsonyabb alkoholtartalom lenne a közös szabvány, sőt, az hatástalanná tenne a tárgyra vonatkozó minden előírást, mivel több tagállam szabályozása nem szab meg semmiféle ilyen jellegű alsó határértékeket.

13      A Bizottság megfelelő indokoltan mutatott rá arra, hogy az italok alkoholtartalmára vonatkozó határértékek meghatározása a kereskedelmi ügyletek és a fogyasztóknak szóló ajánlatok nagyobb átláthatóságának érdekében a forgalmazott termékek és azok elnevezésének szabványosítását szolgálhatja.

Mindazonáltal a minimális alkoholtartalom kötelező előírása nem tekinthető a kereskedelmi ügyletek tisztességessége alapvető garanciájának, mivel könnyen biztosítható a vevő megfelelő tájékoztatása a származásnak és az alkoholtartalomnak a termékek csomagolásán való megjelölésének előírásával.

14      Az előbbiekből következik, hogy a szeszes italok minimális alkoholtartalmára vonatkozó előírások nem szolgálnak olyan közérdekű célt, amelynek elsőbbsége lenne az áruk szabad mozgásának követelményével szemben, amely a Közösség egyik alapvető szabályát jelenti.

Az ilyen jellegű előírások gyakorlati hatása elsősorban a magasabb alkoholtartalmú italok előnyben részesítése az ezen előírásnak meg nem felelő, más tagállamokból származó termékeknek a nemzeti piactól való távoltartásával.

Következésképpen a minimális alkoholtartalomra vonatkozó egyoldalú követelmény, amelyet egy tagállami szabályozás a szeszes italok forgalmazására vonatkozóan előír, a kereskedelemnek a Szerződés 30. cikkének rendelkezéseivel össze nem egyeztethető akadályát jelenti.

Nincs tehát olyan elfogadható indok, amely alapján meg lehetne akadályozni, hogy a tagállamok bármelyikében jogszerűen előállított és forgalmazott szeszes italokat bármely másik tagállam piacára bevezessék anélkül, hogy e termékek mozgását a nemzeti jogszabályok által meghatározott határértéknél alacsonyabb alkoholtartalmú italok forgalmazásának törvényi tilalmával megakadályoznák.

15      Következésképpen az első kérdésre adandó válasz az, hogy a Szerződés 30. cikkében szereplő „behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések” fogalmát úgy kell érteni, hogy az e rendelkezésben előírt tilalom hatálya alá tartozik az emberi fogyasztásra szánt szeszes italokra vonatkozó minimális alkoholtartalom megállapítása, amelyet egy tagállam jogszabályai írnak elő, ha másik tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott szeszes italok behozataláról van szó.

 A költségekről

16      A Bíróságnál észrevételt előterjesztő Dán Királyság kormánya, a Németországi Szövetségi Köztársaság kormánya, valamint az Európai Közösségek Bizottsága részéről felmerült költségek nem téríthetők meg.

Mivel ez az eljárás az alapeljárásban részt vevő felek számára a nemzeti bíróság előtt folyamatban lévő eljárás egy szakaszát képezi, ez a bíróság dönt a költségekről.

A fenti indokok alapján

A BÍRÓSÁG

a Hessisches Finanzgericht 1978. április 28-i végzésével hozzá intézett kérdésekre válaszolva a következőképpen határozott:

A Szerződés 30. cikkében szereplő „behozatalra vonatkozó mennyiségi korlátozásokkal azonos hatású intézkedések” fogalmát úgy kell érteni, hogy az e rendelkezésben előírt tilalom hatálya alá tartozik az emberi fogyasztásra szánt szeszes italokra vonatkozó minimális alkoholtartalom megállapítása, amelyet egy tagállam jogszabályai írnak elő, ha másik tagállamban jogszerűen előállított és forgalmazott szeszes italok behozataláról van szó.

Kihirdetve Luxembourgban, az 1979. február 20‑i nyilvános ülésen.

** Az eljárás nyelve: német.